Tyukodi pajtás

JANKOVICH FERENC

TYUKODI PAJTÁS

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Könyvkiadó 1973

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-474-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

ELSŐ FEJEZET

FÉLRE TŐLEM, BÚBÁNAT!

Teremjen hát országunkban jó bor áldomás,

nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás!

Kunszék, anno Domini 1709. die 4–15. Januarii

Azzal kezdem a históriát, hogy nevem – még ez köllött nekem! – Tyukodi Mátyás; rólam szerezték vót a dalt: Te vagy a legény, Tyukodi pajtás… Mindenki ösmeri. Egyedül a pápisták nem kedvelik – mi tagadás, nem is pápista labancoknak való, hanem inkább az ilyen magamfajta kurucok szájába… Be sokszor is énekeltük a szegény fölkelt ország minden részeiben – egykori szabadlegények, Thököly farkasai, Rákóczi talpasai, országjáró szilaj kóborlók –, mikor, napszállta után, megpihenve erdőn, mezőn, táborokban, égig lobogó tüzek mellett ültünk körös-körben.

Nem is olyan megvetni való múlatás volt. Nyárson forgott az ökör, csapra álltak a hordók, együtt szikrázott a jókedv és a csillagok milliomja az égen, összekavarodva a máglyatüzek föl-fölszálló sziporkáival. Volt úgy, húsz-egynéhányan fújtuk, de megtörtént, hogy egyszerre száz meg ezer torokbul zengett a dal. Elhangzott messzire, Erdélyből a Felvidékre, onnan le a Kisalföldre, Nagyalföldre, Dunántúlra – itt a Kunságban is gyakran megdobogtak rá a szívek…

Büszke is voltam rá, de ma már – isten tudja! – inkább befognám a fülem, ha hallom: úgy érzem, mintha csúfolnának… Mert mi az, hogy te vagy a legény? Miféle legény? Hogy én vagyok az?… Jó pajtások, egyet mondok: volni inkább voltam, mint vagyok. És ha voltam, miért voltam az? Eh, jobb erről ma már nem beszélni, veszett ügy az egész!… Ha végigmustrálom magam, ha újra-újra megjártatom öregedő szemeimet az én megkopott valómon, híg gúnyámon, egyetlen pár csizmámon, melyről rég leoldoztam a sokszor megpöngetett, hetyke farkú sarkantyút, a sárgarézből valót (azóta zöldre föstötte a rozsda) – hát nevetnem kell magamon…

Hej, te rongyos-fótos kuruc! Érdemes volt annyit küzdened? Huszonnégy éves korod óta negyvenhárom éves korodig?! Hová lett a régi huj, huj, hajrá? Te voltál az a dali legény, csakugyan te voltál a Tyukodi pajtás?!

Egy szerencsém, hogy a ládában megtaláltam boldogult jó atyámuram viselő ruháit (csoda, hogy nem lopták el azt is!), meg hogy a termetünk is egyező (nemhiába hajtogatják oly sűrűn, hogy kiköpött apám fia vagyok): így legalább van mit magamra szednem. Hanem ezek a gonosz pápisták a házban, akik a rokonság örve alatt megszállták a Tyukodi-kúriát, mert míg oda voltam, holt híremet költötték, még ezeket a hitvány göncöket is görbe szemmel nézik. Kapzsik, fukarok. Nem is kunszékiek ezek: valahonnéd Ruténiából vagy mi a fenéből keveredtek ide őseik…

Még egy szobát se adtak, mikor hazajöttem a lóval és a kardommal: egy nyomorult lyukat ajánlottak föl, egy odút, a távolból érkezettnek, aki annyi év múlván, megtépve és megcsalatva, a csaták forgatagából tértem vissza a szülői házba.

– Igen? Szoba kellene? Nincs nekünk szabad szobánk – kezdte rá a sopánkodást az öreg atyafi. Ügy nézett rám, mint egy hízott egér, mely két lábon áll, összetett mellső tagokkal. – Az egyik szobában Ráfel vőm lakik, együtt a Zsófika lányommal… mert te még nem is tudsz róla, Máté, azóta a Zsófika is felnőtt, és férjhez ment; a másik szobában a kis Milike, a leánygyermekük lakik, az én tízéves kis unokám; a harmadikban a Marci fiam, aki szintén megnősült, és gyerekek vannak, sőt itt az anyós is; a negyedikben én… sajnos, már csak egymagam, mert tavaly nyáron meghalt szegény Zsófia nénéd, az én drága, hű, szerelmetes asszonyom – szipogta el-elcsukló hangon, ökle bütykeivel kaparászva a szemgödrei körül, hogy úgy lássék, mintha sírna.

– De van ott még egy ötödik szoba is, egész belül, az, amelyik délszakra néz! – feszegettem a kérdést, mert bosszantott a lelketlen „rokoni" fogadtatás.

– Ó, Máté, hiszen az a vendégszoba! – mosolygott elhárítólag. – Most is lakik benne egy kedves látogatónk, aki szintén messziről, Ruténföldről érkezett.

– Az a fontos, hogy megfizessen kelmédnek! Legalább hozott sok pénzt? Fizet? – csaptam vissza az ájtatoskodóra.

– Fizetni fizet… Rendes, magyar érzésű ember.

S úgy mért végig tetőtől talpig, mintha engem nem tartana annak.

Várj csak, várj csak, vén zsugori, kupori, császárpárti pápista!

– Hát szóval még egy szobát sem adnak kegyelmetek atyám házában?!

– Van itt hely, adunk. Adunk szívesen. Ha számunkra a helyzet nem is valami előnyös. Hadd mondjam meg, uramöcsém: jobb neked, ha szépen meghúzod magad, és egyelőre nem mutatkozol a községben, mert itt most elég kurucellenes a hangulat. De ne félj, majd én segítek rajtad; úgy elduglak a házban, hogy nem szúrsz szemet senkinek. Még a szomszédoknak se… Beteszünk egy fekvőhelyet a fáspincébe, és ott nyugodtan megbújhatsz. Nem fog zavarni a világon senki. Vagy ha néked jobban megfelel, van egy szobaféle hátul, jól eldugva, fönt a padláson, ahol a ruhát szoktuk szárogatni télen vagy rossz időben. Még ott lesz a legjobb helyed!

Megszemléltem a fáspincét. Egérszagú, dohos, hideg, és ráadásul nyirkos, még egy bujdosónak is barátságtalan. Már akkor inkább a száraz hideget választottam.

Így történt, hogy – uram isten! – padláson van a szállásom. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz hely: nyáron híves lesz, télen se nagyon hideg, mert a ház hátulja nádfödeles, nem zséndeles, van a tetejében egy behavazott gólyafészek is. Alvóhelyem egy zizegő szalmazsák. Elhatároztam, hogy havonkint friss zsúppal tömöm majd meg; van asztalom is, egy százéves, kizsuppolt karosszékkel, amely teli van cafrangokkal. Az asztalon kalamáris, benne zöldes színű téntalé, magam gyártottam tölgy-fagubacsból, és mellette kisebb-nagyobb tollak, azok is a saját készítményeim, a szomszéd lúdjainak a szárnyából valók; előttem egy rakás árkus papiros, sárgás színű, mert régi, idejétmúlt bírósági ítéletek vannak a hátulján – végül jobbról kézre áll a kupa és a korsó, amelybe mindig kerül bor. (Majd mindjárt elmesélem, mi módon; remélem, nem az a korsó, amelyikről mondani szokás: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik…)

Bármi történjék körülöttem, nyugodt vagyok. Itt vár engem asztalom enyhe: a könyv, a papír, a toll s alattam egy nyekergő, öreg karosszék, akár mint a gondok, a gondolat trónja…

*

Visszatérve a legénységre, személyemről még csak annyit, hogy én ugyan Kunszéken születtem, de nem vagyok színkun, csak anyám volt az; apai ágon őseim valamikor Szatmárból származtak át, ahol övék volt a ma is meglévő Tyúkod falva és uradalma.

A vitézlő nagy erdélyi fejedelem, Thököly Imre választott legénye; Bercsényi Miklós sárosi főispán generális urunk lovas vitéze; a néhai hős Bezerédj Imre szintén első legénye: sok év során sok csatában megfordultam, szégyent soha nem vallottam, kardomat a labancokon gyakorta megköszörültem, s mai napig becsülettel megőriztem. (Atyám ládájában található, mindenféle lomok alján, a sarkantyúkkal együtt.) Nem az a bajom, hogy itt kell senyvednem egy majdnem idegenné vált városban és házban: hanem hogy már nem hadakozhatom. Bánt, hogy ki kellett állnom a vitézi sorbul, a katonáskodásbul, amit én az összes nyomorúságokkal együtt húsz év során annyira megszoktam!

Ha meggondolom: a szabadságért való harc, a hadakozás tette ki eddigi egész életemet – s ihol, mire jutott állapotom! Bezerédj „árulása és vérpadon való vesztése után nekem is le kölletett tennem a hadakozásról, mert egy „árulónak voltam első legénye: így a mindig ott áskáló ellenerők (Károlyi és köre) más szóval a mai „kiskirályok", a mi szent ügyünk buktatói, engem is árulónak bélyegeztek. Strázsamesteri rangomtól megfosztottak, kitagadtak legjobb kenyeres pajtásaim közül.

Vezéremet mindig szerettem. Sok szép csatákban vettem részt mellette, de – eszküszöm az Istenre! – semmit se tudtam az űkegyelme háttérben viselt dolgairól. Még annyit se, mint egy kóron élő, tábori szamár. Mi csak a harci parancsolatot vártuk, hogy végrehajtsuk: soha nem vágytunk bekukkantani az űkegyelme magasabb, vezérlő terveibe Ez különben mindenhol így van. Beismerem, hogy szamár voltam – amiben csak az vigasztal: barátaim, nincsen ember a hazában, aki életében legalább egyszer ne lett volna szamár. Ebben a ribanc labanc világban, jó pajtások, ez már így dukál… Jobb, ha behúzzuk a fülünk-farkunk – beszélni ezüst, hallgatni arany…

Igen ám, ha olyan könnyen menne! De mi nem olyan legények vagyunk – más fából vagyunk kifaragva… Legyen ezer baj, akkor is azt mondjuk: félre tőlem, búbánat!

Dicsőség a nagy Fejedelemnek, igaz szívből kívánom, vezérelje az Ég győzelemre fegyverét. Kár, hogy jómagam már abban nem hiszek. Nemcsak hogy jómagam, velem együtt még sokan, akik szanaszét szóródtunk a világban: mindenünkből kiforgatott, tarisznyás kódisokká züllöttünk, szégyenszemre mások könyörületéből élünk. Szabadlegényekból szegénylegényekké lettünk. Kiábrándultunk, és hitetlenek vagyunk: mert a hosszú idő alatt, míg hittünk fegyvereink győzelmében, kimondhatatlan sokat kellett tapasztalnunk a közönséges életben, sok tekintetben talán többet, mint a mi vezérlő tisztjeink vagy maga a nagyságos Fejedelem… És most itt vagyunk, jégen maradtunk valamennyien; sírunk-rívunk, vonyítunk, mint a farkasok a holdvilágban, mikor látnunk kell vesztünket és a széttépett ország pusztulását… Kérdem: miképpen is törődhetnénk mi ebbe bele? Soha! Soha! Inkább fölkelünk mindhalálig, újra-újra, de a jussunktól nem tágítunk!

Huszonnégy éves voltam, mikor itt hagytam özvegy atyámat – s negyvenharmadikat tiprom, mire visszarendelt a sors a régi szülőházba. Ami állítólag már nem is enyém! (No, de ennek majd utánanézünk, csak egy kicsit jobbra forduljon a világ!) Összecsikordul a fogam, mégis hálát adok a jótevő mennybéli Magasságosnak, hogy hiánytalanul megvannak a csontjaim, hogy a bőrömben vagyok (ha nem is ép, megtarkított, tódott-fódott mundéromban), hogy nem nyúztak meg teljesen, s hogy egyáltalán élek. Irhámat, miképp testi térképem mutatja, alaposan meglyuggatták, kipitykézték a hadakozás és a bujdoklások viszontagságai: korrajznak is beillenék, ha egyebet se jegyeznék föl, csak sebhelyeim történetét – de erről még gondolkodom… Kaptam sebet mindjárt a legkezdetén, Zernyestnél, mikor teljesítve atyám akaratát, útra keltem, és találkoztam a fejedelemmel, és életemben először voltam csatában… De hogy idő előtt el ne lőjem a puskaport: elmondom útnak indulásom történetét. Azért, hogy körülvesz a harci múlt, mert én vagyok a Tyukodi pajtás, és hogy merőben másként alakult életem, mint ahogy eleve elgondoltuk: nem vagyok tanulatlan ember. El se hinnétek, barátaim, hogy eredetileg nem is készültem katonának. Hosszú éveken át koptattam a padot a Kunszék városi premontrei rendház ma is látható iskolájában, a fehér atyákéban, ahol sok jó, hasznos tudnivalókra tanítják a kun fiakat: az elemi ismeretektől kezdve fokról fokra, a különb-különb, magasabb tudományokig.

A premontreieké a leghíresebb iskola messze környéken.

Atyám magas tisztséget viselt: pallosjoggal rendelkező főbírája volt a városnak; eredetileg fiskusnak szánt, majd idővel a Kiskunság kapitányának szeretett volna megtétetni. A főkapitányság székhelye ugyanis Kunszék. Itt tehát a főkapitányság nemcsak fiskusi, katonai rangot is jelent. Miképpen az én jó vitéztársaim, az ízig-vérig kiskun Csínom Palkó nótájában is kimondatik:

Szabad nekünk, jó katonák,

Tisza-Duna közi:

ellenségnek, mert nincs köztünk,

sehol semmi közi…

Nincs, mert e terület lakossága szabad, független. Vonatkozik ez az egész kun földre, a Nagykunságra és a Jászságra is. így talán már érthetőbb, mit képvisel hatalmilag a kunszéki főkapitányság. Ez alá tartoznak a kiskunsági kapitányságok. Minden ügyes-bajos dolgokban itt mondják ki a legmagasabb ítéletet – ami igencsak fő-fő rangot biztosított volna számomra. Innen már csak egyenest a királyhelyettes országnádorhoz vagy magához a királyhoz lehet föllebbezni. Mivel pedig a kunok ősi jusson önkormányzattal rendelkeznek, s ez az autonómia szabadságjogokat biztosít számukra: a nádor vagy a király rendszerint a kunszéki főkapitányságnak ad igazat azzal, hogy az ítéletet helybenhagyja.

Ősi szokás, mert ennek fejében viszont – örök elkötelezettséggel – mi vagyunk az állandó és ingyen lovashadai a mindenkori királynak.

Jön a parancs, mire a kun – mind, aki csak fegyverfogható – bármely pillanatban nyergelni kész. Hozza a futár a lobogó kék harci zászlót, meglengeti faluról falura és határról határra: nyomban megáll minden munka, az arató leteszi a kaszát, a kapáló a kapát, ki-ki siet haza nyeregbe szállni és gyülekezni. „Lóra! Lóra!" Kinek-kinek egy paripa, egy vezeték ló kiállítása és a teljes fegyverzet és ellátás a kun községeket terheli – de csak addig, míg a Kunság határain túl nem jut a sereg. Azon túl már a nádor vagy a király tartozik gondoskodni az ellátásról – de megint csak addig, míg az ország határain túl nem léptünk. Gyorsan mozgó könnyűlovasság, a hadban mindenütt elöl járók vagyunk, és mivel mi sem élhetünk a levegőből, szabad a rablás akármerre, amerre visz a hadvonulás: nem kerül pénzébe a királynak se a kun vitéz, se a ló…

A királynak se jön rosszul – nekünk is jó. Ez az egyezség a királysággal a kunok megtelepülése után, még az árpádi időkben köttetett, ezüstbullával megpöcsételtetett, s mind a mai napig érvényben van. Közös ügy, mert így kívánja a haza érdeke, a közérdek, mit Mátyás király a Res Publica szóval szokott kifejezni, az akkori „kiskirályok" ellen hozott ítéleteiben.

Nem is volt rossz atyám elképzelése, mikor iskolába adott, mert függetlenül attól, hogy megtanultam a görög-latin tudományokat és mellette több idegen nyelvet: én lehettem volna a tágas szép környéken a legelső kunsági fi, kinek nem parancsol senki. De Isten látja lelkemet, azért nem bánom, hogy másképp történt… Ebben különben valamennyi kun egyforma: minden kunsági fi úgy képzeli magáról, hogy neki nem parancsol senki. Innét a sok vetélkedés, bicskázás és fejbetörés, amiben még a lakodalmak ünnepe sem képez kivételt, de mentségünkre legyen mondva: hasonlómód vetélkedik egymással a kun a lóháti vitézségben, a csatákon való elsőségért is.

Sok mulatságos – és még kunul is cifra – esetet tudnék előadni, melyekről minden tisztes alkalommal, mikor a városfők összejönnek, egymás közt vígan szoktak beszélgetni. Atyám, a városi tanács tagja, kiskoromtól fogva elvitt magával az ilyen díszes alkalmakra. Kell-e mondanom, hogy a vége – úgy éjféltájban – rendszerint az volt, hogy a kunfők berúgtak, és hajba kaptak, és a vita hevében jól összelökdösték és – püfölték egymást (ilyenkor szépen kézen fogott és hazahozott atyám: nem vártuk meg, míg repülni kezdenek a székek). S istenem uram, nem dűlt össze a világ: másnap megint csak úgy volt minden, mintha nem történt volna semmi.

Mit is érne az élet egy kis heves eszmecsere – egy kis jó verekedés nélkül?

*

Atyám elfogulatlan, tárgyilagos ítéletű, igazságtisztelő ember volt. Jó hazafi, kit méltán háborított fel az ősi ország szemmel látható erőszakos pusztítása, s jellemző: annak ellenére, hogy a premontreiek templomába járt, azokkal az üldözött protestánsokkal tudott igazán együtt érezni, kiket vallásuk miatt országszerte kergettek, tűzzel-vassal üldöztek. Mindenükből kiforgatták őket, sok helyütt még a nehéz áldozatokkal létrehozott templomaikat is kifosztották és lerombolták a bécsi császárság hengergő hadai.

Évek során át mindennapos volt házunkban a csaták, harcok, győzelmek és vereségek, a Thököly körüli események izgalmas megvitatása; Kollonich érsek, a vérivó Caraffa és a bécsi Ház szüntelen kárhoztatása. Amióta eszemet tudom, ebben nőttem fel.

Egyszer elérkezett a nap, mikor atyám fennszóval fordult felém; tetőfokán volt a végső felháborodásnak. Huszárcsizmát készíttetett a csizmaziával, magyar ruhát szabatott, ezüstgombokkal, piros zsinórral, a protestáns falubeli magyar szabónál; harci paripát állíttatott, adott fegyvert, és huszonöt tallért téve tarsolyomba, útra bocsátott, mondván:

– Te tudod a legjobban, mire neveltelek, mit áldoztam érted, míg kitaníttattalak a tudományokra. De most azt kell mondanom, ezt mi nem tűrhetjük tovább, amit rajtunk véghez visznek: fiam, felnőtt ember vagy már, megértél a katonaságra! Siess Erdélybe, csatlakozz a fölkelőkhöz, ezt parancsolja a kun becsület, a haza érdeke. A jelszó csak egy: Éljen a szabadság! Kérlek, ne hozz szégyent a Tyukodi-nemzetre, de ahol az igazságért és a nemzet törvényeiért harcolni kell, ott mindig te légy a legelső! Ezt a levelet pedig, amiképpen címezve van, vidd el, és add át Thököly Imre fejedelem őnagysága kezébe… Megírtam benne, hogy én már öreg vagyok, de van egy fiam, utolsó hajtás a Tyukodi-nemzetben, akit nem szánok a Márs mezejére elküldeni… Kérem őtet, fogadjon el maga mellé, vezérelje diadalra a magyarok igazságát a német pusztítókkal szemben!

*

Nem volt nehéz a megválás; anyám sírján kívül nem kötött ide úgyszólván semmi. Még talán egy komolyabb szerelem sem, mert akkoron minden szemrevaló lyánynak egyformán tettem a szépet. Egyetlenegy lett volna a leányasszonykák között, aki igazán tetszett volna nekem: Őszy Krisztina Fülöpszálláson, de az fittyet hányt az orrom alá, mert oly szépséges és elbizakodott teremtés volt, hogy senkinek sem ígérte el a kezét. Irgalmatlanul szép fehérnép! Már vagy tízünket kikosarazott, az én legjobb padbanülő deáktársamat, Pálffy Simit is! Mi voltunk, akik még remélhettünk valamit: a két legközelebbről érdekelt… Simi még akkor – haj, a gazember! – katonai pályára készülődött, a „labancos hajával és hajlamaival. Nemhiába hogy kisüst alatt körülnyírt, nyakig érő loboncot viselt, mint még ma is annyi sok más tekergő, akikre ráillik, hogy „loboncosok. Erős a gyanúm, ebből a szóból bújt ki a „labanc" kifejezés, mert a bécsi parókás pápisták is ilyen loboncos hajzatot viselnek.

Simi mint testi-lelki jó barát esküvel pecsételt fogadalmat tett: nem él vissza távollétemmel, míg oda leszek.

Véletlen-e, hogy akik Zernyest alatt a fejedelemhez csatlakoztunk, egy se volt köztünk loboncos?

El kell mondanom, hogy mire különféle hosszú kerülő utakon Erdélyig értem, már jó huszonötödmagammal voltam, hozzám hasonlókkal. Ekkor ismertem meg közelebbről a szintén velünk tartó kiskun származású Csínom Palkót is.

Teleki Mihály már ekkor általános fölkelést rendelt el Erdélyben. Gyűjtötte a seregét Thököly fogadtatására. Emberei több helyütt megállítottak bennünket, és küldeni akartak, hogy merre menjünk. Természetesnek vették, hogy mi is a Teleki Mihály táborába iparkodunk. Mi persze rájuk hagytuk, meghallgattuk a tanácsokat, vagy kitérő válaszokat adtunk: mert vettük már hírét, hogy a fejedelem is nagy sereget gyűjtött odaát, és túlnan, a Havasalföld felől tart a Kárpátoknak: hogy az erdélyi havasok irdatlan, ember nem járta rengetegén áthatolva leereszkedjék Erdélyországba.

Teleki Mihály volt elnöke az államtanácsnak, amely Apafi Mihály halála után bécsi jóváhagyással átvette az irányítást Erdélyben. Tudja az ördög, mik voltak a számításai: tény az, hogy Thököly közeledtének hírére Heissler generális, Erdély osztrák főparancsnoka is oda tódult seregével. Egyesítette azt Teleki Mihályéval, hogy kellő fölkészültséggel fogadják a közeledő „kuruc király"-t.

Zernyest előtt egy székely paraszttól sikerült végre megtudnunk, mely irányból várható a fejedelem. Megismertetett egy erdei emberrel, egy havasi pásztorral, aki hajlandónak mutatkozott pár garas ellenében, hogy akár elébük is vezet bennünket, és mutat egy biztonságos helyet, ahol be lehet várni őket.

Szerencsére holdvilágos este volt. Lovainkat fákhoz kötöttük, s közel hajnalig várakoztunk, közben el is szunyókáltunk, mikor egyszerre csak arra riadtunk fel, hogy már hallani lehetett a közeledők neszét. Ágrecsegés, fegyvercsörej, patadobogás, lózihálás, horkanások és prüszkölések, izgatott emberi hangok magyar és számunkra érthetetlen tatár és török nyelven…

Megsegélt bennünket az Isten. Magyarok jöttek az első menetben, mert ha tatárok jőnek vala, biztos, hogy félreismernek, és kardélre hánynak valamennyiünket. A székelyek azonban elmondották, hogy mögöttük a székely ezredek nyomában, a tatárok élén jő Thököly fejedelem, együtt a török szerdárral. Akadt egy közülük, aki még azt is megtette, hogy velünk maradt: így azután egész biztonságosan vártuk be az almásderesén óvatosan léptető, kócsagtollas fővezért.

Nem volt nehéz elébe jutnunk, nem volt zárkózó ember. Már ekkor annyira világosodott az ég, hogy nyergében ülve, velünk együtt vergődve alá az úttalan úton, olvasta atyám messziről jött levelét. Szívesen befogadott bennünket – bár már annyian voltak, hogy meg se lehetett volna számolni: mert a jöttében hozzá csatlakozókkal együtt vagy negyvenezer tőre dagadt a sereg.

Több mint egy óra hosszat tartott, mire végleg kikeveredett az erdőkből a tengernyi harci nép. A hágó mögött, mindjárt Zernyest falu határában sorakozott fel a lovasság, egy mezőn, s hihetetlen gyorsasággal tagolódott egységekbe. Izgatottan toporgó, táncoló, nyihogó paripák s lovasok tömege körös-körül: számomra valami oly mellet feszítő, lélekemelő látvány volt, aminőben még addig soha nem volt részem. Megszállt és mássá formált a körüllegyezó tiszta havasi levegő, a behavazott bércek csillogása, a dicsőség szomja az előttünk álló roham izgalmában.

Thököly nyomban harcra rendezte seregét. Egy tatár csapatot Heissler háta mögé, Tohány községbe indított, hogy gyújtsák föl a falut. Értek én is a lóhoz és lovagláshoz valamelyest, de amit ezek a tatárok míveltek, olyat még nem látott a szemem. Hányták, dobálták magukat jobbrabalra a száguldó lovakon, hol elfeküdve félkengyelben a ló oldalán, hol ülve, hol átfordulva, hátradőlve, mintha csak a szél forgatta volna őket, és nem is lettek volna emberek. Inkább valami ijesztő rémek. Önmagában is félelmetes látvány volt.

Heissler és Teleki akkor kaptak észbe, midőn Tohány helysége már lángba borulva égett; s látva a mulasztást, gyors támadásba kezdtek: seregükkel tüstént felénk nyargaltak.

Jó előre félkaréjba fejlődve, e pillanatban mi is megindultunk velük szemben. Mint két kinyújtott kar, messze előrenyúlt a szélrül-szélrül rohamozó gyors tatárság.

Thököly urunk a holdhorpadású alakulat közepében nyargalt, s mi – a húszak – nem messze tőle, jobbra: szorosan egymás mellett…

Ahogy fokozódott a roham, egyszerre soha nem érzett indulat úrhodott el rajtam: vágtatni szembe, szembe, egyre kevesebb lesz az ellenség és a köztünk levő távolság, mintha egy özönlő ár ragadna magával, melynek én is része vagyok; mellemből a fejem felé tolult a vér, mint mikor olyat érez az ember, hogy valaminek most azonnal és elkerülhetetlenül neki fog ütődni, és azt okvetlenül ki kell bírni.

Először voltam életemben csatában. Összes fölkészültségem, hogy tudtam lovagolni és árkot ugratni, meg hogy gyerekkoromban bottal és kukoricaszárral gyakran viaskodtunk, vagdalkoztunk a különböző kunszéki udvarokban, mikor magyar-törökösdit játszottunk… Magam biztatására újra fülemben hallottam atyám útra bocsátó szavait, szó szerint vettem biztatását: s kardomat forgatva, lovamat sarkantyúzva igyekeztem az elsők közt maradni.

De a tatárok