Eltékozolt évtized

F. SCOTT FITZGERALD

ELTÉKOZOLT ÉVTIZED

válogatott novellák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-966-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ortutay Péter

KALÓZ A SZIGETEN

I.

Ez a valószínűtlen történet egy tengeren kezdődik, mely szép, mint egy álom, a kék legkülönbözőbb színeiben játszik, mint a kék női selyemharisnya. A tenger felett az ég is kék, mint a kisbaba szeme. Az égbolt nyugati része felől a nap aranyos kis fényes érméket szór a vízre – és ha valaki feszült figyelemmel mereszti szemét, azt látja, hogy ezek a kis érmék az egyik kis hullámhegyről a másikra pattannak, és fél mérfölddel távolabb egyesülnek egy széles aranygallérral, hogy aztán káprázatos napnyugta legyen belőlük. És valahol a floridai partok és az aranygallér közti táv felénél egy fehér, vadonatúj, elegáns és kecses gőzös jacht horgonyoz és ring a tenger hullámain. Fehéren kéklő tatján meg azt látjuk, hogy egy ponyvatető alatt, fonott kanapén félig ülve, félig fekve egy fiatal sárga hajú lány heverészik és olvas. Történetesen épp Az angyalok lázadását Anatole France-tól.

A lány körülbelül tizenkilenc éves, karcsú és kecses, szája csókra csábítóan érzéki és romlott, élénkszürke szeme okos és kíváncsi. Harisnya nélküli lába, melyen kék szatén papucs fityeg és inkább dísz, mint lábbeli, a mellette levő kanapé támláján nyugszik. Olvasás közben időnként a kezében levő fél citromnak nyelvéhez való finom érintésével lakomázik. A citrom másik fele, már teljesen kifacsarva, a fedélzeten hever a lábánál, s egyik oldaláról a másikra fordul az alig észlelhető hullámzás nyomán.

A másik fél citrom is majdnem teljesen bél nélküli lett, és az aranygallér nyugaton meglepően szélesre nőtt, amikor a jachtot körül lengő álmos csöndet nehéz lábak dobogása törte meg, és egy idősebb férfi jelenik meg a fedélzeten. A férfinak jól fésült ősz haja és fehér flanel öltönye van. Várt kissé, hogy szeme megszokja a napfényt, s aztán – amint észrevette a lányt a ponyvatető alatt – hosszú és egyenletes morgást hallatott, ami nem igen hangzott úgy, mintha tetszene neki, amit lát. És ha ezzel a morgással azt akarta elérni, hogy valami foganatja is legyen, akkor mélységesen csalódnia kellett. A lány nyugodtan kétszer is lapozott, majd egyszer vissza, a citromot gépiesen nyalható távolságra helyezte nyelvétől, aztán udvariasan, de félreérthetetlenül nagyot ásított.

– Ardita! – mondta az ősz hajú férfi szigorúan.

Ardita motyogott valamit, alig hallhatóan, amit nem lehetett sehogy sem érteni.

– Ardita! – ismételte a férfi. – Ardita!

Ardita lustán a szájához emelte a citromot, s aztán öt szóval válaszolt, még mielőtt belenyalt volna.

– Jaj, ne beszélj már annyit.

– Ardita!

– Mi van?

– Meghallgatsz, vagy pedig szóljak a szolgának, hogy kötözzön meg, amíg hozzád beszélek?

A citrom lassan és gúnyosan távolodott a lány szájától.

– Inkább add írásba.

– Leszel szíves legalább két percre becsukni azt a hülye könyvet és félredobni azt a hülye citromot?

– Te pedig nem hagynál nyugton legalább egy másodpercig?

– Ardita, épp most kaptam egy telefonhívást a partról…

– A jachton telefon is van?

A lány először mutatott valami enyhe érdeklődést.

– Igen, van, és…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy megengedték neked, hogy kábellel kösd össze a hajót és partot?

 Miért ne? De épp most…

– És a többi hajó nem akad el benne?

– Nem. A kábel a tengerfenéken húzódik. Öt perccel…

– Ez igen! Nem kapok levegőt! Hogy mik vannak! Azt mondod, a tudomány már ezt is tudja, meg minden. Ez igen!

– Meghallgatsz végre?

– Mondjad!

– Nos, szóval… Hát igen – a férfi kissé zavarban van, nagyokat nyel, nem tudja, hogy folytassa. – Szóval, közlöm veled, nagyságos kisasszony, Moreland ezredes csak azért hívott, hogy emlékeztessen, mindenképpen legyek ott a vacsorán, méghozzá veled. Toby fia direkt azért utazott ide New York-ból, hogy megismerjen, s magával hozta több barátját is. Utoljára kérdem, hogy…

– Nem – mondta Ardita kurtán. – Nem megyek sehová. Csak azért vállalkoztam erre a hülye tengeri kirándulásra, hogy Palm Beachen sütkérezzek, és te ezt nagyon jól tudtad, úgyhogy semmi kedvem sincs megismerkedni hülye vén ezredesekkel és hülye Toby fiaikkal vagy más hülye fiatalemberekkel, és eszem ágába sincs hülye poros városkákba látogatni ebben az államban. Úgyhogy Palm Beach, vagy befogod a szád és eltűnsz előlem.

– Rendben van. Ez az utolsó csepp a pohárban. Annyira elvette a józan eszedet az a férfi, akiről mindenki tudja, hogy egy nagy lump, de olyan, akinek apád még azt sem engedte volna meg, hogy a szájára vegye a neved, szóval annyira elvette az eszed, hogy inkább vagy egy félvilági nő, mint olyan, aki – feltehetőleg – tisztességes nevelésben részesült? Mostantól fogva…

– Tudom – szakította félbe a szózuhatagot Ardita gúnyosan. – Mostantól fogva te a magad útját járod, én meg az enyémet. Nem először mondod. Hogy őszinte legyek, ezt szeretném én is a legjobban.

– Mostantól fogva – jelentette ki a férfi bombasztikusan – nem vagy az unokahúgom… Én…

– Ó, Istenem! – Ardita kiáltása úgy hangzott, mint egy agonizáló kárhozott léleké, aki megbocsátásért esedezik. – Mikor nem fogsz már az idegeimre menni? Mikor tűnsz már el a szemem elől? Nem akarsz beugrani a vízbe és megfulladni? Azt akarod, hogy hozzád vágjam ezt a könyvet?

– Ha ezt megteszed…

Puff! Az angyalok lázadása átszelte a levegőt, épphogy hajszálnyira célt tévesztett, és a fedélzeten puffant.

– Az ősz hajú férfi ösztönösen hátra lépett, és aztán kettőt óvatosan előre. Ardita felugrott, és kihívóan nézett az öregre. Szürke szeme szikrákat szórt.

– Ne gyere közelebb!

– Hogy merészelsz! – kiáltotta a férfi.

– Mert nekem úgy tetszik!

– Elviselhetetlen vagy! Úgy viselkedsz, mint…

– Tőled tanultam! Minden gyerek úgy viselkedik, ahogy a családja! Azért lettem ilyen, mert így neveltél!

A nagybácsi dörmögött valamit az orra alatt, hátat fordított és távozott. Aztán hangosan megparancsolta a szolgának, hogy tálaljon. Majd később ismét odament a ponyvatetőhöz, és szólt az unokahúgának, aki már úgy ült a heverőn, mint azelőtt, és minden figyelmét ismét a citromnak szentelte.

– Kimegyek a partra – mondta a férfi lassan. – Este kilenckor jövök vissza. Aztán visszahajózunk New Yorkba és átadlak a nénikédnek, hogy kedvedre folytathasd természetes vagy inkább természetellenes életmódodat.

Nem folytatta, hanem a lányra nézett. S akkor hirtelen valamitől, ami minden bizonnyal a lány szépségének gyerekességében rejtőzhetett, haragja úgy kipukkadt, mint egy autógumi, s ettől tehetetlenséget, bizonytalanságot érzett, és átlátta a helyzet egész komolytalanságát.

– Ardita – mondta, és harag már nem volt a hangjában. – Nem vagyok bolond, ismerem az életet, ismerem az embereket. És hidd el, gyermekem, egy embernél a szokássá vált lumpolás nem múlik el magától, hanem csak akkor, ha már az illető belefáradt. De akkor ez az ember már nem a régi, hanem csak hüvelye régi önmagának. Roncs.

A lányra nézett, mintha egyetértést várt volna, de mivel a válasznak halvány jele sem mutatkozott, folytatta.

– Lehet, hogy az a férfi most szeret téged, lehetséges. De már sok nőt szeretett eddig, és még sokat fog szeretni. Alig egy hónappal ezelőtt, igen, pontosan egy hónapja, kislányom, az a férfi csúnya botrányba keveredett azzal a vörös hajú nővel, azzal a Mimi Merrillel. Megígérte neki, hogy neki adja azt a gyémánt karkötőt, melyet állítólag az ő anyja kapott az orosz cártól. De hiszen te is tudod, olvasol újságot.

– Izgalmas botrány aggódó nagybácsi által elmesélve – ásított egy nagyot Ardita. – Le kéne filmezni. A gonosz lump szűz kislányt akar. A gonosz lump sötét múltjától a szűz kislány elcsábul. Palm Beach a megbeszélt találkahely. Az aggódó nagybácsi meghiúsítja a tervet.

– Legalább azt mondd meg, mi a nyavalyának akarsz épp hozzá menni?

– Gőzöm sincs – mondta Ardita kurtán. – Talán mert ő az egyetlen, jó vagy rossz, mindegy, akinek van képzelőereje és bátorsága kiállni meggyőződése mellett. Vagy talán mert már elegem van azokból a fiatal üresfejűekből, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy mindenhová kövessenek ebben az országban. Ami pedig azt a híres orosz karkötőt illeti, úgy légy egészen nyugodt. Palm Beachen megkapom tőle, ha leszel kedves és elviszel oda.

– Na és mi a helyzet azzal a bizonyos – hogy is mondjam – vörös hajú nőcskével?

– Már féléve dobta – mondta a lány mérgesen. – Csak nem hiszed, hogy nem vagyok annyira büszke, hogy az ilyesmit lerendezzem? Még most sem tudod, hogy minden hülye pasival azt csinálok, amit akarok?

Gőgösen, mint a Győztes Franciaország, magasra emelte állát, de azzal, hogy a citromot egy nyalásra a szájához emelte, rontott ezen a pozitúrán.

– Ez az orosz karkötő fogott meg annyira?

– Nem. Csak próbálom neked úgy elmagyarázni a helyzetet, hogy még te is megértsd azzal a nagy eszeddel. És azt akarom, hogy tűnj már el előlem – mondta, s megint bosszús lett. – Jól tudod, hogy nem szoktam változtatni elhatározásaimon. De te már három napja állandóan rágod a fülemet, és már kezdek megőrülni tőled. Nem megyek veled a partra! Nem és nem! Hallod? Nem megyek sehová!

– Jól van – mondta a férfi –, de jegyezd meg, hogy Palm Beachre sem mész. Én még életemben nem találkoztam ilyen önző, romlott, elviselhetetlen, lehetetlen…

Puff! Most a fél citrom repült és célba talált. A férfi nyakán landolt. Ugyanakkor egy kiáltás is elhangzott lentről.

– Kész az ebéd, Mr. Farnam.

A férfi annyira dühös lett, hogy nem talált szavakat, s inkább lefutott a lépcsőn. De előbb vetett még egy dühös és megvető pillantást unokahúgára.

II.

Délután ötkor az idő legurult a napról és hangtalanul a tengerbe pottyant. Az aranygallér szikrázó szigetté változott; és az enyhe szellő, mely a ponyvatető szélét borzolgatta és az egyik fityegő kék papucsot ringatta, hirtelen dallal lett tele. A férfihangok kifogástalan harmóniában összeálló kórusának a tenger kéklő vizét hasító evezők tökéletesen ritmikus csobbanása volt a kísérő zenéje.

Répa és paszuly,

A szél erősen fúj!

Erősen fúj,

Kedves barátom.

Fújj, szél, fújj

Fújj, szél, fújj,

Fújj, szél, fújj,

Fogd a fújtatóm.

Ardita csodálkozva ráncolta szemöldökét. Mozdulatlanul ült és figyelmesen hallgatta a második strófa kezdő sorait is.

Hagyma és paszuly,

Marshall és MacGoulle,

Goldberg és Greeen,

És Castello.

Fújj csak szél, fújj,

Fújj csak szél, fújj,

Ha van fújtatód!

Felkiáltott, ledobta a könyvet a fedélzetre, a könyv a fedélzetpadlóra esve szétnyílt, a lány pedig kíváncsian a korláthoz ment. Alig ötven jardra a hajótól egy nagy csónakot látott, benne hét személyt, hat evezett, egy pedig a csónak orrában állt és dirigált a kezében tartott karmesteri pálcával.

Kagyló és csiga,

Micsoda csoda,

Ha a szél erre fúj,

Ha a szél…

A karmester észrevette a korlátnál Arditát, akit teljesen lenyűgözött a furcsa dal és szöveg. Gyors mozdulatot tett pálcájával, és a kórus azonnal elhallgatott. A lány azt is látta, hogy ő volt az egyetlen fehér a csónakban. A többi evezős néger volt.

– Hahó Narcissus! – kiáltott a fiú udvariasan.

– Micsoda dalárda – nevetett a lány. – Csak nem a helybéli diliház kórusa?

A csónak most már a jacht oldala mellett ringott, és egy nagydarab fekete legény csokornyakkendővel megfordult és elkapta a kötéllétrát. Ezután a karmester elhagyta helyét a csónak orrában, és még mielőtt Ardita rájött volna arra, mit is szándékszik tenni, gyorsan felmászott a létrán, és erősen lihegve már ott is állt előtte a fedélzeten.

– A nőket és a gyerekeket nem bántjuk! – mondta vidáman. – A síró csecsemőket azonnal a vízbe vetjük, a férfiakat láncra verjük!

Az elképedt Ardita ruhájának zsebébe dugta kezét és szótlanul bámult a fiúra. Fiatal volt, kissé gúnyosan vigyorgott, és napbarnított élénk arcán a szeme olyan kék volt, mint egy babáé. Nedves haja koromfekete és göndör volt, mintha egy görög szobor haját festették volna sötétre. Karcsú, de erős testalkatú volt, elegáns és izmos, mint egy futballcsapat középpályása. Kecses mozdulatai is olyanok voltak.

– Egészen elment az esze! – mondta a lány meghökkenve.

Hidegen néztek egymásra.

– Megadják magukat?

– Mi az, szellemeskedési rohama van? – kérdezte Ardita. – Vagy csak hülye és most készül az idióták rendjébe belépni?

– Azt kérdeztem, hogy megadják magukat?

– Én azt hittem, hogy ebben az országban szesztilalom van – mondta Ardita megvetően. – Milyen körömlakkot ívott? Azonnal takarodjon a hajóról!

– Mit tetszik mondani? – a fiatalember hangja hitetlenkedésről árulkodott.

– Azonnal takarodjon a hajóról! Jól hallotta!

A fiú egy pillantást vetett a lányra, mintha csak azon gondolkodna, amit épp szerencséje volt hallani.

– Nem – mondta gúnyosan és lassan. – Én nem megyek el sehová. Maga menjen, ha akar.

A korláthoz ment, röviden kiadott egy parancsot, és az evezős csapat azonnal felmászott a kötéllétrán a fedélzetre, és felsorakozott előtte, egy szénfekete fürtös hajú legény a sor egyik végén, és egy miniatűr mulatt, alig valamivel volt magasabb négy lábnál, a másikon. Egyformán voltak öltözve, valamilyen kék uniformisba, melynek dísze por és sár volt, és sok helyen elrongyolódott. Mindegyik fickó vállán volt egy fehér átalvető, mely elég súlyosnak látszott, hónuk alatt meg egy nagy fekete tok, melyben bizonyára valamilyen hangszer lehetett.

– Sorakozz! Vigyázz! – adta ki a parancsot a fiatalember, és ő maga is katonásan összecsapta bokáját. – Jobbra nézz! Babuci, egy lépést előre!

A legkisebb legény gyorsan előre lépett, tisztelgett.

– Igen, uram!

– Kinevezlek parancsnoknak. Menjetek, fogjátok le a legénységet, kötözzetek meg mindenkit, a fedélzeti mérnökön kívül. Hozzátok őket ide hozzám. …Ja, és tegyétek le a zsákokat oda a korláthoz.

– Igen, uram!

A kislegény ismét tisztelgett, maga mellé intette a többi ötöt, suttogva tanácskoztak, s aztán libasorban levonultak a fedélzetről.

– Most pedig – mondta vidáman a fiatal férfi Ardi­tának, aki ennek az utolsó jelenetnek néma tanúja volt –, ha a felvilágosult szűz becsületszavát adja – ami szerény véleményem szerint egyébként mit sem ér egy ilyen világban –, hogy azt a kis lepcses száját negyvennyolc óráig csukva tarja, és nem kotyogja el, amit most tapasztalt, akkor elviheti a csónakunkat és kievezhet a partra.

– Ellenkező esetben?

– Ellenkező esetben tesz egy kis tengeri kirándulást velünk ezen a hajón.

Egy nagyot sóhajtva, ami biztosan annak volt a jele, hogy végül minden ilyen szerencsésen alakult, a fiatalember az Ardita által nem is olyan rég üresen hagyott kanapéra rogyott, és élvezettel nyújtózkodott. Száját elégedett mosolyra húzta, amikor jól körüljártatta szemét a drága csíkos ponyvatetőn, a jacht fényesre sikált réz tartozékain, és a fedélzet egyéb luxus berendezésein. Észrevette a könyvet és a kifacsart két fél citromot is.

– Hm – mondta mély értelműen. – A kákán is mindig csomót kereső Jackson barátom azt állította, hogy a citromlé serkenti az agyműködést. Kis kegyed mit mond? Érezte jótékony hatását?

Ardita megvetően ignorálta a kérdést.

– Ezt csak azért kérdem – mondta a fiatal férfi –, mert az elkövetkező öt percen belül határozottan döntenie kell: megy vagy marad.

Felemelte a könyvet, és kíváncsian belelapozott.

– Nicsak, Az angyalok lázadása. Nem is hangzik rosszul. Franciául van? – újult érdeklődéssel bámult a lányra. – Maga francia?

– Nem.

– Hogy hívják?

– Farnam.

– Farnam kicsoda?

– Ardita Farnam.

– Akkor hát, kedves Ardita, semmi értelme, hogy ott álldogáljon és a szája szélét rágja. Hagyja abba az ilyen ideges rossz szokásokat, amíg fiatal. Miért nem jön ide inkább és csücsül le ide mellém?

Ardita elővett nadrágja zsebéből egy metszett nefritkővel díszített cigarettatárcát, kivett belőle egy cigarettát, rágyújtott, miközben megpróbált halálosan nyugodtnak látszani, bár az ujjai remegtek kissé. Aztán kecses, riszálós járásával elindult oda, ahol a férfi ült, és lehuppant melléje a másik kanapéra. Teli szájjal fújta a füstöt a ponyvatető felé.

– Maga engem nem tud megijeszteni – mondta magabiztosan. – És ha azt hiszi, hogy sokáig tarthat itt a hajón, vagy elküld, akkor nagyon téved. A bácsikám fél hétkor már riasztani fogja rádión az egész hadiflottát.

– Hm – volt megint a mély értelmű válasz.

A lány a fiúra nézett, s világosan úgy látta, hogy kissé azért aggódik, mert a szája széle enyhén megrebbent.

– Nekem ugyan nyolc – mondta a lány és vállat vont. – A jacht nem az enyém. És ha teszek néhány órás tengeri sétát, azt sem bánom. Még azt a könyvet is kölcsönadom, hogy legyen mit olvasnia az őrhajón, melyen a fegyenctelepre viszik.

A fiú gúnyosan nevetett.

– Ó, ha csak ilyeneket tud tanácsolni, akkor fölöslegesen fárad. Ez csak egy kicsike része annak a tervnek, amit már jóval azelőtt kidolgoztam, hogy tudomásom lett volna ennek a jachtnak a létezéséről. Ha nem ezt látjuk meg először, akkor bizonyosan a következőt szálljuk meg, mely itt horgonyoz. Bőven van itt belőlük a partoknál.

– Kicsoda maga? – kérdezte Ardita hirtelen. – És mit akar?

– Úgy döntött, hogy nem megy ki a partra?

– Eszem ágában sincs.

– Bennünket úgy ismernek – mondta a fiú –, mind a hetünket persze, mint Curtis Carlyle és Hat Fekete Társa. Korábban a Téli Kert és az Éjszakai Vidám Fiúk volt a nevünk.

– Szóval zenészek?

– Mostanáig azok voltunk. De most azoknak a fehér átalvetőknek köszönhetően már csak a törvény üldözöttjei vagyunk, és ha a fejünkre kitűzött jutalom nem éri el a húszezer dollárt, akkor megeszem a kalapom.

– És mi van azokban a zsákokban? – kíváncsiskodott Ardita.

– Egyelőre – mondta a fiú – nevezzük, mondjuk, homoknak. Egyszerűen csak floridai homoknak.

III.

Tíz perccel azután, hogy Curtis Carlyle és a halálra ijedt fedélzeti mérnök elbeszélgetett egymással, a Narcissus teljes gőzzel haladt előre dél felé a lágy trópusi alkonyatban. A Babuci névre hallgató kis mulatt, aki szemmel láthatóan Carlyle teljes bizalmát élvezte, vette át a teljes parancsnokságot a jacht fedélzetén. Mr. Farnam inasának és a hajó szakácsának (a fedélzeti mérnökön kívül csak ez a két személy tanúsított ellenállást az egész legénység közül) most elég idejük volt ahhoz, hogy átgondolják a helyzetet, mert jól oda voltak szíjazva saját ágyukhoz lent a kabinban. Trombone Mose, a legnagyobb néger, épp azzal foglalatoskodott, hogy egy nagy kanna festék és ecset segítségével eltüntesse a hajó orráról a Narcissus nevet, és a hajót a Hula Hula névre keresztelje. A többiek a tatfedélzeten gyűltek össze és önfeledten kockáztak.

Carlyle, miután elrendelte, hogy a vacsora hét harminckor legyen a fedélzeten, újra csatlakozott Arditához, aki a kanapén ülve félig lehunyta szemét és gondolkodott.

Ardita, miután jól megnézte magának a fiút, úgy döntött, hogy romantikus alkat. Nagyon magabiztosnak tűnt ugyan, de ez az önbizalom nélkülözte a szilárd talajt: minden döntése mögött bizonytalanság vibrált, ami semmiképpen sem volt összhangban arrogáns modorával.

„Nem olyan, mint én – gondolta. – Valahogy egészen más."

Mivel hogy Ardita egy végtelenül önző teremtés volt, sokat foglalkozott saját személyével; sosem törődött azzal, hogy ő önző vagy sem, és ezért mindig természetesen viselkedett, úgyhogy egoizmusa mindig része volt megkérdőjelezhetetlen vonzerejének. Ámbár már tizenkilenc éves múlt, de gyerek maradt, egy örökké vidám koraérett gyerek, akinek – mivel fiatal és szép, tehát megérdemli, gondolta – minden nő és férfi, akit csak ismert, nem volt más, mint tárgy, melyet jó vagy rossz kedélyének apálya vagy dagálya sodort eléje. Volt dolga más egoistákkal is persze, s így gyakorlatból tudta, hogy a magabiztos emberek távolról sem olyan unalmasak, mint a bizonytalanok. De mind ezidáig még nem találkozott olyan emberrel, akit ne tudott volna legyűrni és a lába elé kényszeríteni.

És bár felismerte, hogy a mellette levő kanapén minden kétséget kizáróan szintén egy egoista ül, semmi sem kongatta meg tudatában azt a vészharangot, mely mindig jelezni szokta, hogy most minden erejét latba kell vetni és le kell győzni ezt az embert; ellenkezőleg, ösztöne azt súgta, hogy a férfi valahogy nagyon sebezhető és teljesen védtelen. Amikor Ardita hadat üzent a konvencióknak – és az utóbbi időben ez volt kedvenc időtöltése –, akkor ezt azért tette, mert minden áron önmaga kívánt lenni. Viszont most úgy érezte, hogy jelen esetben a férfi, vele ellentétben, épp saját magával akar dacolni. Sokkal jobban érdekelte őt a férfi, mint az a helyzet, amelybe került, és amely csak annyiban érintette őt, mint amennyiben egy olyan lehetőség érinthet egy tízéves gyermeket, hogy megnézhet egy matinét. Neki sohasem volt kétsége afelől, hogy meg tudja védeni magát vagy sem, akár a legnehezebb helyzetben is.

Sötétedett. Egy sápadt hold ködös szemekkel mosolygott a tengerre, a part mindinkább a távolba tűnt, és a szél a sötét fellegeket a láthatáron úgy kergette, mint falevelet, aztán a jacht hirtelen belemerült a fátyolos holdfénybe, mely csillogóan széles utat rajzolt a gyors haladás nyomában. Időnként felvillant egy-egy gyufa lángja, amikor egyikük rágyújtott, de – a hajómotor ritmikus dobogásának tompa puffanásain és a hajótest körül hullámzó víz csobogásán kívül – a jachton olyan csend honolt, mint egy álomhajón, mely épp a csillagok felé tart az égen. Körülöttük az éjszakai tenger illatozott, és árasztott végtelen nyugalmat.

Végül is Carlyle törte meg a csendet.

– Milyen szerencsés lány is maga – sóhajtott. – Mindig gazdag akartam lenni, hogy megvegyem ezt a szépséget, amit most magam körül látok.

Ardita ásított.

– Én pedig szívesebben lennék a maga helyében – vallotta be őszintén.

– Persze, egy napig. Miért ne? Mint egy felvilágosult, emancipált fiatal lány rettenetesen elszánt, mindenre képes.

– Ha megkérhetném, ne gúnyolódjon.

– Elnézést kérek.

– Ami pedig az elszántságot illeti – folytatta a lány –, hát ez az egyetlen jó tulajdonságom. Nem félek sem Istentől, sem embertől.

– Hm, én igen.

– Ahhoz, hogy féljünk – mondta Ardita –, az embernek nagynak és erősnek, vagy pedig gyávának kell lennie. Én egyik sem vagyok. – Hallgatott egy ideig, és amikor megszólalt, hangjában türelmetlenség feszült. – De én magáról szeretnék beszélni. Mondja, mi az ördögöt csinált, és… hogy jött össze?

– Miért kérdi? – kérdezte Carlyle cinikusan. – Csak nem akar rólam filmet készíteni?

– Gyerünk, ne beszéljen mellé – sürgette a lány. – Hazudjon valamit, a hold és az éjszaka épp arra való. Rukkoljon elő egy szép mesével!

Jött egy néger, meggyújtotta a soros kapcsolású kis lámpák füzérét a ponyvatető alatt, és vacsorához terített a nádasztalon. S amíg ették a hideg csirkesültet, a salátát és articsókát, a málnalekvárt a hajó gazdag tartalékából, Carlyle beszélni kezdett, először akadozva, de aztán növekvő elszántsággal, amikor látta, hogy a lányt érdekli, amit mond. Ardita alig nyúlt az ételhez miközben a férfi napbarnított szép, gunyoros és kisebb tehetetlenségről árulkodó fiatal arcát nézte.

Szegény gyerekként indult egy kisvárosban Tennesseeben, mesélte, annyira szegény, hogy a családja volt az egyetlen fehér család az egész utcában. Ő sosem látott fehér gyereket maga körül, viszont az utcán mindig vagy egy tucat kis fekete kölyök futkosott utána kiskutya módjára, akik mind csodálták élénk fantáziáját, és élvezték azt a sok csínyt, melyet ő mint bandavezér, fundált ki nekik, hogy aztán kihúzhassa őket a csávából. És, úgy látszik, ezek a gyermekkori