Taxisvilág, Hungary

KORDOS SZABOLCS

Taxisvilág, Hungary

XXI. Század Kiadó, 2013

LEINTÉS

Hajnali kettő volt, és a fullasztó nyári melegben kihaltabbnak tűnt a város, mint amilyennek valaha­ láttam. Kissé félve állítottam le az autót a parkolóban a késői (korai?) órán, de Döme azt mondta, csak ekkor ér rá, amúgy is az éjszaka az élhető napszak, a nappal az idegbetegeknek meg a tolongóknak való, nem a kifinomult embereknek. Lefékezett mellettem egy taxi, és a kormány mögül egy jól megtermett, kopasz férfi kászálódott elő. Megjött Döme. Rövid ujjú inget viselt nyakkendővel, és egy régimódi autóstáskát szorongatott. Úgy festett, mint egy két lábon járó taxissztereotípia. A következő két órát beszélgetéssel töltöttük a parkolóban, és kiderült, hogy a nagydarab embernek bőven van mit átadnia. Mint minden taxist, akit az elmúlt néhány hónapban volt szerencsém megismerni, őt is felvértezte az élet – és főleg az éjszaka – egyfajta földhözragadt bölcsességgel, józan tisztánlátással. Meg néhány elképesztő sztorival. Ezekre voltam kíváncsi, meg persze rá, rájuk is. Így készült el ez a könyv. Beszélgettem drosztokon, utcasarkokon, diszpécserközpontokban, kocsmákban, mélygarázsokban, plázákban és lakásokban. Riportalanyaim között volt pályaudvari hiéna, taxislány, ötcsillagos szálloda elit taxisa, mérnökből lett személyfuvarozó, nagyvállalati taxis, „mezítlábas" magánzó, sőt céges vezető és alvilági futár, de találkoztam néhány sofőrszolgálatossal és limuzinsofőrrel is.

Hogy miért éppen a taxisok? Egyrészt azért, mert ők a város szemei és fülei, olyannyira ismerik a ritmusát, szívdobbanását, minden lélegzetvételét, hogy a részeivé váltak. Az ő hátsó ülésükre egyaránt beül a cigány vajda, a háziasszony, a tévés show-man, a milliárdos és a játékfüggő. Ha az ember kíváncsi a világra, amely körbeveszi, hozzájuk érdemes fordulni. Megmondják a frankót. Másrészt a taxisokról mindenki tudni vél valamit. Városi legendák sora szól az életükről, arról, hogyan pörgetik meg a taxiórát, milyen üzleteket kötnek az utcán, hogy az éj leple alatt mi zajlik a hátsó üléseken, és olyan kifejezésekkel dobálózunk, mint a „hiéna", pedig valójában nagyon keveset tudunk arról, hogyan élik a mindennapjaikat. Az ő történetüket még nem hallgattuk meg – ezt a hiányt igyekeztem most pótolni.

Több tucat riportalanyomat faggattam ki a szakma fortélyairól. Ez a szám elenyészőnek tűnhet ahhoz képest, hogy több mint hatezer taxis él Budapest lüktetéséből, de próbáltam a lehető legtöbb helyről gyűjteni a megszólalókat, minden típussal találkozni. De ha van valami, amit e könyv kapcsán megtanultam a taxisokról, az az, hogy nem lehet róluk általánosságban beszélni. Hihetetlenül összetett társadalmat alkotnak: háromdiplomások, szakmunkások, jól keresők és éhezők, viráglelkűek és sötét figurák egyaránt vannak köztük. Hogyan lehetne összehasonlítani egy ötcsillagos szálloda vendégkörét fuvarozó, több nyelven beszélő „úri sofőrt a nuncsakuval hadonászó hiénával? Sok közös nincs bennük, mégis ugyanazt a szakmát űzik. Csak máshogy. De ha muszáj lenne kiemelnem egy jellegzetes közös vonásukat, akkor az a szabadságvágy lenne. Ők nem az irodában stikában pasziánszozó típusok. Nyughatatlannak, zabolázatlannak, örök lázadónak ismertem meg ezeket az embereket, akik büszkék arra, hogy függetlenek – legalábbis próbálnak azok maradni. Fontos megjegyezni, hogy a könyvben csak „igazi taxisokkal foglalkoztam, akik hivatásukként űzik ezt a munkát, és nem csak szükségből, átmenetileg tekeregnek a városban. Vezetni sokan tudnak, igazi taxissá válni azonban csak kevesen: ahhoz nagy adag kommunikációs készség és főleg jó humorérzék szükségeltetik. Az általam megszólaltatottak ebből a szempontból mind „igazi" taxisok. Tudnak kezelni bennünket, a néha nagyon hülye utasokat.

A sorozat első részéhez, a Luxushotel, Hungaryhez hasonlóan ebben a könyvben is névtelenséget ígértem a megszólalóimnak. Az okokat talán nem kell hosszasan ecsetelnem: bizonyos dolgokat az ember nem mond tollba névvel, címmel, telefonszámmal. Inkább magába fojtja. Na ez az, amit nem akartam. Mindenképpen el akartam kerülni, hogy azért hallgassanak el valamit, mert félnek, mit szól hozzá a gondját bizalmasan elsíró törzsutas, az ismert ember, a srácok a drosztról vagy a cégvezető. Tiszta képet szerettem volna kapni ennek a világnak a kulisszatitkairól, ez pedig csak anonim módon lehetséges. Cserébe ígérem, hogy amit leírtam, az hiteles. Ez nem regény, a történetek és az életutak nagyon is valóságosak. A forrásaim védelme érdekében azonban az árulkodó személyiségjegyeiket is megváltoztattam: bizonyos sztorikat nem azoknak a szájába adtam, mint akik valójában elmesélték. Akadtak, akiket összegyúrtam egy emberré, másoknak a korát változtattam meg. Ha kocsit rendelnek, ne várják, hogy Anita, Péter, Csiga, Döme vagy Dobermann jöjjön önökért. Vagy mégis lehet, hogy ők állnak meg a ház előtt? Ez már maradjon az én titkom. Remélem, más titok nem marad. Csapják be azt a kocsiajtót, de csak finoman, nehogy feldühítsék a sofőrt, és merüljenek alá ebbe a világba. Megéri.

Kordos Szabolcs, 2012. szeptember 24., 20 óra 10 perc, Budapest, a Bródy Sándor utca egyik kávézója

VADÁSZAT A TUTIRA ÉS A BINGÓRA – ÍGY ÉLTEK TI, TAXISOK

Taxisnak lenni életforma. Nem mindenki alkalmas rá. Abban egészen biztos vagyok, hogy én bármennyit vándorolnék is éhes oroszlánként ezen a szavannán, éhen halnék. Budapest utcáin csak a legelszántabbak, a legügyesebbek és nem utolsósorban a leggátlástalanabbak tudnak megélni a taxizásból. A taxisok mindennapi életébe egy kiugrott taxis, Csiga avat be. A langaléta, harmincas fiatalember onnan kapta a nevét, hogy egyszer 34 perc alatt megjárta a Belvárosból a repülőteret. Oda-vissza. Sietett az utas.

„Mindenki fészekrakóként kezdi – mondja Csiga. – Azokat nevezzük így, akik nem mozdulnak ki a kerületükből. Jól ismernek egy-egy környéket, néhány sarkot, de idegen területen nem boldogulnak." Csiga is így tette meg az első bizonytalan métereket, kis túlzással, csak olyan messzire ment, hogy a szülői házat még lássa a visszapillantóból.

De ahogy a mondás is tartja: egyedül nem megy, előbb-utóbb mindenki hozzácsapódik egy bandához, és szépen lassan ellesi a titkaikat. Csiga is beállt a drosztra, kávézgatott, hallgatta a nagy öregek véget nem érő és az erdélyi vadásztörténetek igazságtartalmával megegyező hitelességű sztorikat.

„Elsősorban azt kell megtanulni, hol a legerősebb a vétel. Az URH-n keresztül, kódok alapján osztják ki a címeket, és az kapja a fuvart, akinek a legerősebb a jele. Ülsz a kocsiban, és ha jó címet hallasz, megnyomod a gombot az URH-n. Ha éppen olyan helyen állsz, ahol sok épület vesz körbe, vagy valami leárnyékol, akkor neked annyi. Levernek. Amikor sikerül elnyomni valakinek a kódját, azt úgy hívjuk, hogy »leverés«. Néhányan komplett mérőlaborral közlekednek, és figyelik, hogy melyik járdaszigeten, parkolóban, fa árnyékában érdemes megállniuk, és szorongatniuk a jeladót" – magyarázza Csiga.

A jó vételi pontoknak „tuti" a nevük. Ezeken a helyeken fürtökben lógnak a taxisok az éter hullámain, gyakran összetűzésbe keveredve a környéken lakókkal, akiknek fogalmuk sincs, hogy miért éppen az ő ablakuk alatt kell fél tucat kocsinak járatnia a motorját. Hát azért, mert pár méteren, sőt centin is múlhat, hogy az ember nyereséggel tér-e haza a napi munkából, vagy csak az idejét és a benzint pocsékolta az utcán.

Csalni természetesen csalnak néhányan, és ha ügyesen teszik, nehéz őket lebuktatni. Bár az URH-rádiókat hatósági plomba védi, némi matatással fel lehet turbózni a teljesítményüket. Szakszóval élve »batyut« tesznek a szerkezetre, ettől olyan erős lesz, hogy leveri mindenki más jelét. Egy időben a gigantikus méretű antennáktól várták a sikert, egyes kocsik úgy néztek ki, mintha a NASA budapesti négy keréken gördülő kirendeltségei lennének. A nagyobb vállalatok válaszképpen antenna hosszúság stopot vezettek be. „A hatóságilag megszabott teljesítmény 10 watt, de a 12,9 watt még a tűréshatáron belül van – magyarán: akinek ennél izmosabb az URH-ja, az csal" – magyarázza Csiga. Aki ésszel használja a batyut, megúszhatja, de aki mindig minden címet elvisz, azt kiszúrják a többiek, és valószínűleg épp őt találja meg egy szúrópróbaszerű ellenőrzés…

A rádió persze sok más feladatot is ellát.

„A főcsatornán nincs mellébeszélés, ott a címeket adják ki. Ezen különösen csúcsidőszakban óriási a pörgés; a taxis csak akkor szólalhat meg, ha élet-halál kérdésről van szó. A nagyobb vállalatoknál három-négy mellékcsatorna is van. Ezeken egész nap megy az okoskodás, osztják, hülyítik, informálják és félreinformálják egymást a kollégák. Rákérdeznek a traffipaxadatokra meg arra, hogy hol várható aznap este buli, mert az utasnak tequilázni támadt kedve, vagy habpartiban ismerkedne meleg fiúkkal. Sőt azt is kitárgyalják a taxisok, hogy éppen mennyire zsíros a bableves a sarki kifőzdében és így tovább. Ha megjelenik az éterben egy új hang, egy új kód, mindenki felkapja a fejét: vajon ki lehet az? Itt nem lehet észrevétlennek maradni."

Különös, de igaz: olyan emberek beszélgetnek nap nap után az URH hullámain, akik talán még soha nem látták egymást. Csak idővel társítják az arcokat a hangokhoz, amikor összefutnak a székházban vagy valamelyik droszton.

Ha új fiú érkezik a társasághoz, annak is híre megy ezen a csatornán, és a többiek megpróbálják a lehető legjobban feltérképezni. Mennyire tapasztalt? Elég „taxisosak" a megjegyzései? Vajon kell tartani tőle? Megméretnek a kopaszok.

„Minden valamirevaló társaságnál dolgoznak időmérők. Néhány nagyobb cégnél főmunkaidős ellenőrök vannak, a kisebbeknél kollégák végzik a revizori feladatokat; jellemzően azok, akik az etikai bizottságokban is aktívak. A taxisok időre veszik fel a címeket: három percre, öt percre, tíz percre. Ennyi idejük van, hogy odaérjenek a megadott helyre. Amint gázt adnak, a cím hallatán az ellenőrök is elindulnak, és lesik, hogy be tudják-e tartani az ígért időkeretet. Ha nem, akkor abból pénzbüntetés, eltiltás is lehet."

Egy sima, egy-két perces késés általában három nap eltiltást von maga után, ebből kettőt meg lehet váltani pénzzel – naná, hiszen így duplán jól jár a társaság: az autó is kint marad, és pénz is folyik a kasszába. Súlyosabb esetben hat nap is leparancsolhatják a taxist az utcáról. Ilyen büntetést kap az, aki egy szűkítést ront el. A diszpécser feldobja a címet például hat perccel, látja, hogy milyen sok a jelentkező, ezért megpróbálja újra, de ezúttal már három percre szűkíti az időkeretet. Aki egy ilyen szűkítést bevállal, de aztán mégis későn ér oda, csúnyán megégetheti magát, hiszen azok elől vette el a fuvart, akik józan paraszti ésszel belátták: autót vezetnek, nem helikoptert, képtelenek megfutni ezt az időt.

Csiga ezért ismeretlen környéken soha nem mert szűkítésre jelentkezni, hiszen nem ismeri a lámpák váltakozásának ritmusát, a forgalmi cikluso­kat. Könnyű megcsúszni egy banánhéjon. „Hazai pályán" a taxis megpróbálja átgondolni az esélyeit, de itt sincsen fuvar kockáztatás nélkül, nem lehet egy-egy útvonalon sokat gondolkodni, mert akkor az összes címet elhappolják. És hogy mekkora a valószínűsége, hogy a sofőr pont aznap fut bele egy ellenőrzésbe, amikor késik? Csiga szerint meglehetősen nagy.

„Ha új vagy, készülj fel, hogy előbb-utóbb »megmérnek«. Ha betolakodsz valakinek a felségterületére, szinte biztos, hogy magadra húzol egy jó kis ellenőrzést."

Ezért nem árt biztos pontot és barátokat szerezni, olyanokat, akik tényleg kollégaként, nem pedig riválisként tekintenek az emberre.

„Előbb-utóbb el kell döntened, hogy mit akarsz. Haverkodsz a kocsmárosokkal, vagy beülsz egy szórakozóhely elé? Nap mint nap visszatérsz ugyanarra a drosztra, és várod, hogy elvisznek valamerre? Mi így mondjuk, hogy elvisznek, hiszen nem a saját döntéseink alapján indulunk el valamerre: az utas az, aki elvisz Rákosborzasztóra, vagy a világ végére, Pécelre, netán bevisz a központba. A legtöbb kopasz úgy kezdi, hogy beáll egy biztos helyre, mondjuk, egy repülőtér környéki droszton mélázik három-négy órát, mire treffes, vagyis drosztelső lesz, és viheti a fuvart, amikor a diszpécser az URH-n a drosztelsőt szólítja. Aztán visszamegy ugyanoda, hiszen nem ismeri annyira a várost, hogy másutt vadásszon, kattintgasson a címekre. Inkább kivárja a sorát, üldögél néhány órát. Ez persze egyáltalán nem kifizetődő, az idők végezetéig kell várni, hogy legyen egy biztos út. Az egyik értelmiségi ismerősöm többéves munkanélküliség után döntött úgy, hogy beáll taxisnak. Letette a vizsgákat, aztán kilencezer forintért bérelt egy autót egy olyan társaságtól, amelyik szórakozóhelyekkel áll szerződésben, és éjszakánként övék a placc. Négy kemény nap