11b - Mikszáth novelláinak sokszínűsége

Mikszáth írói pályáját elbeszélésekkel kezdte, s legelső írásai még Jókai hatását tükrözték. Két
elbeszéléskötete, a Tót atyafiak és a Jó palócok azonban fordulatot jelentett írói fejlődésében: bennük talált rá
először tisztán a maga egyéni, hamisítatlan hangjára. Mikszáth novelláiban a tót és palóc kisemberek, az
egyszerű falusiak főhőssé nőnek. Igaz, az író még olykor idealizálja őket, de ő fedezte fel először a magyar
szépirodalom történetében, hogy ezek az együgyűnek vélt, durvának, faragatlannak látott emberek is bonyolult
és mély lelki életet élnek, hallgatag mogorvaságuk mögött rejtett melegség, emberi jóság lappang. Mikszáth
meglátja egyszerű hőseinek lelkében a felzaklató konfliktusokat - a kevés kivételtől eltekintve - azt az erkölcsi
tisztaságot, romlatlanságot is, mely őket sokszor emberi értékek tekintetében uraik fölé emeli. Ebben jelentett
elsősorban újat a két kis kötet, ezért is figyeltek fel rájuk. Az első kötet négy hosszabb novellát tartalmaz. Tót
történeteinek hősei a világtól elzárt, hatalmas hegyek között, a civilizációtól távol élő emberek, akiket jóval
szorosabb szálak fűznek a természethez, mint a látszanak.
A brezinai bacsáról szóló novella címe népballadából vett félsor, s ez nemcsak a szomorú történet utolsó
felvonására utal, hanem a mesék távoli világába is helyezi a históriát. A népi mondák légköre lengi be az egész
elbeszélést, s ehhez a mű ritmikus prózában való indítása, a népmesékre jellemző túlzások gyakorisága. Mesébe
illik a táj szépsége, s mesebeli maga az akol is, de a legszebb nóták mégis a híres nyájról dalolnak. Ennek az
akolnak és nyájnak "ura" Olej Tamás, ki egytől egyig ismeri ezer birkáját, még a történetét is tudja
valamennyinek. Bensőséges szálak fűzik a természethez, s békességben él három urával: Istennel, a talári
herceggel és a vármegyével. A falusi közvélemény szemében a hallgatag, szófukar Olej Tamás szívtelen,
érzéketlen ember. Ez az elítélő vélekedés nagyrészt abból származott, hogy felesége temetésén "egyetlen
könnyét sem látták", pedig 16 év után sem fakult el benne az asszony emléke. A bacsa az egyetlen a novella
szereplői közül, akit az író belülről ábrázol: gondolatairól, érzelmeiről, rezdüléseiről harmadik személyű
elbeszélésből értesülünk. Jellemének hajlíthatatlanságára, erkölcsi igényességére és szigorára, majd az
önostorozó lelkifurdalás kapcsán belső világának összetettségére világít rá az elbeszélés tulajdonképpeni
cselekménye. Az ifjú és könnyelmű herceg, a birtok ura, kísérletet tesz a bacsa kislányának, a 16 éves Anikának
az elcsábítására. Olej ugyan alázatos szolgája a hercegnek mint számadó juhász, de mint apa határozottan
ellenáll az erkölcstelen kívánságnak, s még meg is fenyegeti urát. Azonban mikor a herceg a brezinai aklot
ajánlja fel neki minden birkájával együtt cserébe Anikáért, lelkében iszonyatos küzdelem bontakozik ki a
mesebeli gazdagság kísértése és a kíméletlen önvád között. Ingadozni kezd, de felülkerekedik benne a
természetes emberi tisztesség. Ez a pillanatnyi erkölcsi botlás bűntudatnak, a mardosó önvádnak olyan viharát
indítja el lelkében, hogy valósággal belebetegszik, eszméletlen állapotban félrebeszél: szörnyekkel, kígyókkal,
sárkányokkal viaskodik. Nem tud menekülni a gondolattól, hogy kincsért, gazdagságért el akarta adni egyetlen
gyermekét. S mikor az üres szobában csak az ajándéklevelet találja Anika helyett, képtelen elfogadni a kialakult
helyzetet: nem tud megbékélni önmagával. Zokogva elbúcsúzik juhaitól, felölti cifra a ruháját, s a nyájjal együtt
felgyújtja azt az aklot, amelyre oly büszke volt, ami az ő szemében a világ legnagyobb kincsének számított. Olej
Tamás meghasonlottságában, önmagára mért súlyos ítéletében annak az embernek a morális kétségbeesése
nyilvánul meg, aki nem tud becstelen módon élni. Ez az erkölcsi igényesség, érzékenység emeli magasan a
dúsgazdag és kéjsóvár herceg fölé, akiben a lányszöktetés semmiféle lelkiismereti aggályt nem ébreszt. A durva,
rideg érzéketlenséggel vádolt, embergyűlölőnek tartott Lapaj Istókról is kiderül, hogy valójában mélyen érző,
szelíd lelkű, jószívű ember. Eladja kincseket érő dudáját két párnáért, egy derékaljért s egy anyakecskéért, hogy
fölnevelhesse egy öngyilkos cselédlány árván maradt csecsemőjét.
A gyermetegül naiv vallásos hitre, a túlvilág népies elképzelésére épül a Bede Anna tartozásának
meghatóan bájos története. Annát orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra ítélte a bíróság, de a leány közben
meghalt. Az idézésre húga, Erzsi jelenik meg, hogy nővére helyett letöltse a büntetést. - A család úgy akarja
megteremteni a meghalt lány nyugalmát a túlvilágon, hogy jóvá teszi azt a bűnt, amit Anna a szeretője miatt
követett el: az anya kifizeti a kárt, Erzsi pedig a vármegyénél szenvedi el helyette a fél esztendőt. A kislány
ártatlan tisztaságával, takaros, arányos termetének bájával, mozdulatainak kecsességével üde áramlat suhan be a
komor bírósági terembe, s felvillanyozza a fáradt, közönyös bírákat is. Erzsi persze nem ülheti le nővére helyett
a büntetést, nincs ilyen törvényes lehetőség. A bíróság elnöke úgy oldja meg ezt a fogas kérdést, hogy kegyes
hazugsággal kijelenti: "Odafönt másképp tudódott ki az igazság… Anna nénéd ártatlan volt.".