Professional Documents
Culture Documents
KÖZGAZDASÁGTAN
TÉVUTAKON
______________________________________________________________________
Bevezetés
1
Paul A. Samuelson/ William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 30. old.
2
__________________________________________________________________________
2
Egy másik megfogalmazás:
Ami a „szocialista” Politikai gazdaságtant illeti, meg kell jegyezni, hogy ellentmond a
valóságnak az a kitétel, miszerint „a politikai gazdaságtan az emberiség szolgálatába
állítja következtetéseit, melyek helyességét a társadalom gazdasági gyakorlata
ellenőrzi”. Ehelyett, inkább az a valóságos helyzet alakult ki, hogy az állami, illetve az
(egy)párt apparátus határozza meg, hogy a politikai gazdaságtan művelői milyen
következtetéseket vonjanak le a gazdasági gyakorlatból, és azok helyességét szintén
ugyanez az apparátus ellenőrzi. A Szovjetunió kb. 70 éve alatt ténylegesen csak
─ 5 ─
*
6
__________________________________________________________________________
ELSŐ RÉSZ
A POLGÁRI KÖZGAZDASÁGTAN
6
Paul A. Samuelson/ William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 40. old.
─ 7 ─
7
Paul A. Samuelson/ William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 35. old.
8
Mint előző, de 61. old.
8
__________________________________________________________________________
Ha a példa szerinti esetben 15 ezer ágyút akarunk előállítani, akkor vajat egyáltalán nem
tudunk előállítani, és megfordítva. Ezért 15 ezer ágyú vajban kifejezve 5 millió font
vajba kerül. Tehát 1 millió font vaj 15/5 = 3 ezer ágyúba kerül. Átlagban. Ez pedig azt
jelenti, hogy a példa szerinti esetben a termelési lehetőségek határát nem a baloldali
rajzon látható ABCDEF görbe, hanem a jobboldali rajzon feltüntetett szaggatott AF
egyenes ábrázolja. Arról van szó ugyanis, hogy egy országnak van egy adott mértékű
termelési lehetősége, és ezen a lehetőségen belül kell választani a vaj és ágyú
előállítható mennyiségei között. Ha kizárólag csak ágyút termelünk, akkor ezzel
felhasználjuk a termelésre fordítható összes erőforrásainkat. Tehát erőforrásaink
értékben kifejezve:
Ha kizárólag vajat akarunk termelni, akkor erre használjuk fel az összes termelési
erőforrásokat. Tehát:
15 15
A B A B
12 12
C C
9 9
D D
6 6
E E
3 3
F F
0 1 2 3 4 0 1 2 4
5 3 5
Mivel csak egy megadott erőforrással rendelkezünk, amelyet vagy ágyú, vagy vaj
termelésre használhatunk fel, csak egyik lehetőséggel élhetünk, a másik lehetőséget el
kell vetni. Ezért a
T’ = T’’.
Ez azt jelenti, hogy 1 millió font vaj előállítására szükséges erőforrás igénybevételével
vaj termelés helyett 3 ezer ágyút lehet termelni. Tehát 1 milló font vaj előállítása 3 ezer
ágyúba kerül, ágyúban kifejezve a vajtermelés által lekötött erőforrások értékét.
Az összes rendelkezésre álló erőforrás értéke ágyúban kifejezve 15 ezer ágyú. Ha most
a 2. ábra alapján a jobb oldali rajz szerint nem akarunk vajat előállítani, akkor 15 ezer
ágyút termelhetünk. Ezzel kimerítjük a rendelkezésünkre álló összes erőforrást. Ha
ezután 1 millió font vajat akarunk termelni, akkor erre szükséges 3 ezer ágyú
termeléséhez szükséges erőforrás, amely helyett most vajat termelünk. Marad ágyú
termelésre 15 ezer – 3 ezer = 12 ezer ágyú értékének megfelelő erőforrás. Ezzel csak
12 ezer ágyú termelésére van lehetőség, nem pedig 14 ezerre, mint ahogyan a
hivatkozott ábra szerinti rajz, illetve a hozzá tartozó táblázat azt mutatja. A kiinduló
feltételek nem engedik meg ennyi ágyú előállítását. Ha ezután 2 millió font vajat
akarunk termelni, akkor ehhez 2*3 ezer, tehát 6 ezer ágyú termeléséről kell
lemondanunk. Tehát csak 9 ezer ágyút termelhetünk, szemben a hivatkozás szerinti 12
ezerrel. És így tovább. Ez azt jelenti, hogy a hivatkozott ábra adatai tévesek. A termelési
lehetőségek határa egyenes, nem pedig egy lehajló görbe, ahogy azt a hivatkozott ábra
mutatja. Ebből láthatjuk, hogy az egész hivatkozott 2.1 ábra adatai helytelenek, abból a
termelési lehetőségek határára nézve semmiféle valós megállapítást alapozni nem lehet.
betakarítani, mint amit 5 hektáron meg lehet termelni, akkor nagyobb területen,
mondjuk 6 hektáron kell vetnünk búzát, de akkor le kell mondanunk 1 hektár burgonya
vetésről. Tehát meg kell elégednünk annyi burgonya terméssel amennyi 4 hektáron
megterem. Ez rendkívül egyszerű összefüggés. Persze ez az összefüggés nemcsak
egyszerű, hanem egyoldalú és nem valóságos összefüggés is. Hiszen a termés
mennyisége nemcsak a vetésterület nagyságától függ, hanem az időjárástól, a különféle
kártevők kártételeitől, a talajerő utánpótlás hatékonyságától, a művelési technológia
fejlettségétől és még sok egyéb körülménytől is, amelyeket ez az egyszerű összefüggés
nem vesz figyelembe. Ezért a várható termés mennyiségét a vetésterület csak nagy
vonalakban határozza meg. A vetésterület nagysága és a termés mennyisége közötti
összefüggés nem dinamikai, hanem csak statisztikai összefüggés. Mégis hasonlít egy
nemzetgazdaság termelési lehetőségeinek a határa és a termelési szerkezet közötti
összefüggéshez. De messze nem azonos vele. Ilyen alapon nem lehet megközelíteni,
különösen pedig kiszámítani a termelési lehetőségek tényleges technikai határát. Ehhez
az összes áruk, vagy legalább a legfőbb árucsoportok termelési lehetőségeinek és ezek
egymás közötti összefüggéseinek elemzése szükséges. A termelési lehetőségek
optimalizálásához pedig többféle lehetséges áruszerkezet előállítása és ezek közül a
legjobbnak látszó változat meghatározása szükséges. Az így megállapítható termelési
lehetőség határ még így is csak valamilyen mértékű megközelítése lehet a valóságos
termelési határnak, amelynek a helyességét csak az utólagos gyakorlati tapasztalatok
statisztikai adatai alapján lehet megállapítani.
Már láttuk, hogy mindössze kétféle áru feltételezése mellett sem túl egyszerű a
termelési lehetőség határának a megállapítása. Emellett nemcsak nem egyszerű, hanem
még nem is lehetséges azt pontosan megállapítani, mert a termelés előre nem látható és
változó feltételei miatt a termelési lehetőség határát csak a valószínűség értelmében
lehet meghatározni. Másrészt azonban a valószínűség, a termelési tevékenység várható,
tehát egy elfogadható pozitív és negatív eltérés mellett értelmezett, nem 100 %-ig
pontos eredményeinek ismerete sokkal több, mintha semmit nem ismernénk abból, hogy
egy termelési tevékenység milyen eredménnyel járhat majd. Ezért a valószínűségi
összefüggés alkalmas arra, hogy a termelést tervezni lehessen. A termelés tervezése
elősegítheti a termelési lehetőségek optimális kihasználását a társadalom
szükségleteinek optimális kielégítése, vagy ezzel ellentétben a profitok maximalizálása
érdekében.
Ezen kívül valószínű, hogy nem lehet az egyes áruk, illetve árucsoportok egymás
közötti összefüggéseit erre a célra felhasználni, hanem csak egy teljes nemzetgazdasági
áruszerkezet és a hozzá tartozó termelési érték közötti összefüggés jellemezheti az
ehhez az áruszerkezethez tartozó termelési lehetőség határát.
A termelési lehetőségek határával kapcsolatban meg kell állapítani azt is, hogy két
termék termelési lehetőségeinek egymás közötti összefüggései nem képesek helyesen
szemléltetni a termelési lehetőségek általában vett határát. Az egyik termék termelési
lehetőségeit ugyanis nem csak a másik termék határozza meg, hanem az egyéb
termékek ezrei is. Lehetséges olyan két termék is, amelyek egymás termelési
lehetőségeit nem, vagy csak elhanyagolható mértékben befolyásolják és ennek
fordítottja is lehetséges. Egy termék termelési lehetőségeit az határozza meg, hogy az
előállításához szükséges forrásokat a társadalom – figyelembe véve más szükséges
termékek forrásigényeit is – milyen mértékben képes biztosítani. Ezt az összefüggést
tehát nem két termék, hanem a termékek ezrei és a tárgyi termék közötti összefüggés
határozza meg. Ugyanakkor ezeket a forrásokat természetes mértékegységekben és
értékben is meg kell határozni. Ezt a meghatározást természetesen csak a
─ 13 ─
Teljes foglalkoztatás mellett a lakosság vásárlóereje viszonylag magas szintet érhet el. A
vásárlóerő magas szintje esetén az árukat a fokozottabb kereslet miatt könnyebb
értékesíteni. Ilyen fokozott kereslet mellett a korábban termelt áruk fogyasztói árait a
piaci viszonyok nagyobb lehetőségei miatt könnyen lehet emelni. Az ilyen áremelések
magasabb árszínvonalat teremtenek, tehát a megelőző termelési ciklusban keletkezett
áruk értékesítési árszínvonala meghaladja ezen áruknak a korábbi termelési ciklusban
érvényes értékesítési árszínvonalát. Az áruk árszínvonala tehát növekszik, ami inflációt
generál, ennek következtében a dolgozóknak az előző ciklusban szerzett jövedelme nem
teszi lehetővé az ugyanebben a ciklusban termelt áruk megvásárlását. Felesleges
9
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 277.old.
14
__________________________________________________________________________
10
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 69. old.
─ 15 ─
A könyv példát mutat be a törvény szemléltetésére. A példa szerint 100 acre földön
termelnek kukoricát. A földhöz adnak változó mennyiségű munkát és ezek alapján a 3.
ábrán szereplő kibocsátást hozzák létre . Ezeket a kibocsátási adatokat a hivatkozás
szerint kísérleti úton észlelték. A kísérlet részleteiről nem sokat olvashatunk. Azonban,
ha ennek a folyamatnak a részleteit alaposabban vizsgáljuk, akkor néhány fenntartás
megfogalmazása indokoltnak tűnik.
eredményt csak akkor lehet megállapítani, ha az egész termelési ciklusban végig egy
személyt alkalmaztak. Ebben a ciklusban már nem lehet 2, 3, 4, vagy 5 személyt
alkalmazni. Változóan több személy alkalmazását vagy több (esetünkben 5
párhuzamosan futó) termelési ciklusban, tehát 5 db 100 acre földön, vagy pedig egy
földdarabon, de időbelileg egymásután lefolytatott 5 termelési ciklusban lehet
megvalósítani. Ezek közül a lehetőségek közül azonban a terméseredményt nemcsak a
létszám változása okozza, hanem 5 párhuzamos termelési ciklus esetén a több földdarab
eltérő termőképessége, vagy az egymást követő 5 termelési ciklus esetén az időjárásbeli
különbségek termelést befolyásoló hatásai is. Ezért a táblázat adatai és a megállapított
terméseredmények között nincs elfogadható összefüggés.
Először is meg kell jegyeznünk, hogy 1, vagy akár 5 személy kizárólag e személyek
munkaerejével még vetésre előkészíteni sem tudja a 100 acre földet. Ha a földhöz csak
munkát adunk hozzá, akkor (eszközök, szerszámok, gépek, stb. nélkül) egyáltalán nem
lehet megművelni a földet. Tehát ilyen módon nemhogy többletkibocsátást, hanem
egyáltalán semmiféle kibocsátást nem lehet létrehozni. Ezért a csökkenő hozadék
törvényének szemléltetésére bemutatott táblázat adatai teljességgel alaptalanok. Ha
ebben a tekintetben valamilyen engedményt teszünk, például feltételezzük, hogy a
mezőgazdasági munkások rendelkeznek kézi szerszámokkal, akkor a földtulajdonos
földtulajdont meghaladó tőkebefektetése nélkül is képesek megművelni a földet. (Ez az
engedmény természetesen elvi alapon nem jogos, mivel a kézi szerszámok is „termelő
eszközök” és ezek használata azt jelenti, hogy a munkások saját „termelő eszközeiket”
használják fel a termelési folyamatban. Tehát a tőkebefektetés egy részét a munkások
eszközlik. Amiért semmiféle ellenszolgáltatást nem kapnak.) A kukoricatermelés induló
feltétele, hogy a földet fel kell szántani. De kézi munkával (kézi szerszámok
rendelkezésre állása esetén) csak felásni lehet. Egy 8 órás munkanap alatt egy ember
átlagos képességekkel, átlagos minőségű földön kb. 200 m2 területet képes felásni. Egy
acre föld kb. 4000 m2, felásásához 20 munkanap kell. Így 100 acre föld felásásához
2000 munkanapra lenne szükség, de egy egész évben mindössze 365 nap, tehát,
figyelembe véve az esős, fagyos napokat is, összesen 200 munkanap van. Ebből az
összefüggésből nyilvánvaló, hogy 1 személy, amennyiben csak az ő munkáját adják a
földhöz, a 100 acre föld megművelése és azon kukorica termesztése teljességgel
lehetetlen. Hiszen kukorica termesztés esetén a talaj vetés előtti előkészítésére (a
─ 17 ─
Itt meg kell jegyezni azt is, hogy ha a fenti példaszerű összefüggés kiindulópontját
megváltoztatjuk, úgy, hogy a változatlan mennyiségű földhöz hozzáadjuk a termeléshez
szükséges tőkét is (gépek, üzemanyagok, épületek, berendezések, vetőmag, növényvédő
és gyomirtószerek, talajerő utánpótlás anyagai, stb.) és ehhez adjuk hozzá a változó
mennyiségű munkát, az előzők változatlanul hagyása mellett, akkor így már 1, ... 5
ember is elvileg jobban boldogulhat a 100 acre föld megművelésével. Mindezek
ellenére mégsem reális az 1-től 5-ig terjedő létszám alkalmazása. A termelés a vázolt
méretekben is jelentős szállítási, rakodási munkákat von maga után. Vannak olyan
rakodási feltételek, melyek szükségessé teszik legalább két ember közreműködését. Pl.
egy nehéz zsákot két embernek kell megemelnie, vagy a rakodás csak úgy lehetséges,
hogy az egyik ember feladja az anyagot (kukoricaszár), a másik ember a fuvareszközön
fogadja és rendezi el az anyagot, biztosítja szétszóródás, ledőlés ellen, stb. A
kombájnos betakarítás során egy ember vezeti a kombájnt, a másik elszállítja a kicsépelt
magot. A harmadik a gabona, vagy kukorica betárolási, szárítási munkáit végzi, stb.
Vetésnél egy vezeti a vetőgépsort, a másik biztosítja a vetőmag utánpótlást, a vetőgép
utántöltését. Sokáig lehetne sorolni azokat a munkafolyamatokat, amelyekhez egy
ember nem elegendő. Mindenesetre az eddigiekből is világos, hogy egy reális termelési
folyamatot nem lehet olyan módon vizsgálni, hogy a változatlan földhöz változó
mennyiségű munkát adunk, méghozzá 1-től 5 személyig változtatva a létszámot.
Továbbá olyan összefüggéseket is figyelembe kell venni, hogy a munkaigény időben,
valamint fizikai és szakmai képességek tekintetében változó mértékben jelentkezik.
Tehát a folyamat vizsgálatának mindenképpen a termelési folyamat technológiai
18
__________________________________________________________________________
követelményeiből kell kiindulnia, mert csak ilyen esetben lehet a valóságos helyzetnek
valamennyire megfelelő következtetésekhez jutni. Tehát a számpélda teljesen
megalapozatlan, ilyen esetben nem lehet reális
és semmiféle következtés levonására nem alkalmas.
Most vizsgáljuk meg azt a lehetőséget, hogy más feltételek mellett milyen reális
lehetőségek vannak a 100 acre föld megművelésére. Abból indulunk ki, hogy a föld,
valamint
Szükséges
Munkafolyama Munkanorm munkanap
t a ok
leírása száma
m2/d d=D/ha.
talaj felásása 200 50
magvetés 5000 2
kapálás 3-szor 5000 6
kukorica törés 10000 1
szárvágás 10000 1
Összesen: 60
1 200 3,3 33 33
2 400 6,6 66 33
3 600 9,9 99 33
4 800 13,2 132 33
5 1000 16,5 165 33
─ 19 ─
A táblázat adataiból látszik, hogy a 100 acre (ami egyenlő 40 hektárral) föld
megművelése egy termelési ciklus alatt átlagosan 5 fő, különösen pedig 1 fő
alkalmazásával nem lehetséges. A megművelhető föld az alkalmazott létszámmal
egyenes arányban változik. Mivel a termésátlag a homogén talajadottságok mellett nem
változik, a létszám változásával egyenesen arányos lesz a termés mennyisége is. Semmi
nem indokolja azt, hogy az egy főre vetített termésmennyiség, tehát a többletkibocsátás
a létszám növekedése következtében csökkenjen. Tehát a „csökkenő hozadék” törvénye
ebben az esetben nem igazolható. A 100 acre föld megműveléséhez a példa szerinti
feltételek mellett (tehát hogy a földhöz csak a 1 – 5 fő munkaerőt adják hozzá) a
szükséges alkalmazotti létszám legalább 40 ha*60 /200= 12 fő. Ha ezt a létszámot
növeljük eggyel, akkor a 13. fő már felesleges létszám lenne. Ennek következtében a
határkibocsátás csökkenne, mégpedig 33 t-ról 12/13*33 = 30,45 t-ra. Azonban ez a
fejlemény sem a „csökkenő hozadék” törvényét igazolja, mivel a 13. fő már felesleges
ráfordítás lett volna. Hiszen a termésátlag, tehát a kibocsátás nem növekszik azért, mert
felesleges létszámot alkalmazunk a termelési folyamatban. Nem növekszik a termés
akkor sem, ha pl. nem háromszor, hanem négyszer kapálják meg a kukoricaföldet, mivel
a technológiai folyamat a negyedik kapálást már nem teszi szükségessé.
Tehát 1, vagy esetleg 5 személy 100 acre földet kizárólag csak a saját munkájával nem
képes megművelni. Ezért egy, vagy akár öt személy nem tudja a termelés technológiai
feltételeit a munkájával biztosítani, tehát a termelés eredményei annál inkább
elmaradnak a lehetséges eredményektől, minél kevésbé tudják rendesen megművelni a
földet. A
hozam növekedését sem (nem is állítja). Az egy ponton túli egységnyi hozadék
csökkenését itt relatívizálja: azt állítja, hogy ez valószínűleg egyre kisebb lesz, tehát
csökken. Ezért a 11. idézet ellentmond a 10. idézet állításainak, tehát a csökkenő
hozadék „törvényének”. Ezek miatt tehát a csökkenő hozadék törvényét gazdasági
törvény gyanánt nem fogadhatjuk el.
12
Paul A. Samuelson / William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 74.old.
─ 23 ─
ilyen alternatív kényszerűségek. Azonban amit az idézet tartalmaz, nevezetesen az, hogy
ha többlet agrártermékekre volna szükségünk, akkor ezért iparcikkeket kellene
feláldoznunk, ellentmond az általánosan megfigyelt tapasztalatoknak. Éppen
ellenkezőleg. A mezőgazdaság produktivitása éppen akkor növekedett igen jelentős
mértékben, amikor az ipar mezőgazdaságban alkalmazott termékei lehetővé tették a
mezőgazdaság intenzív fejlesztését. Korszerű, magas termelékenységgel jellemző
mezőgazdaság csak az iparilag fejlett országokban jöhetett és valóban jött is létre. Tehát
a magas termelékenységű agrárgazdaság létrejöttének egyik döntő alapfeltétele az ipari
fejlődés volt. Tehát ha a szokásosnál több agrártermékre volt szükség, nem az ipari
termékek egy részéről kellett ezért lemondani, hanem éppen ellenkezőleg, az ipart
kellett fejleszteni, több iparcikket kellett előállítani, és ezen az alapon a mezőgazdaság
iparcikkekkel való ellátásának a fokozása tette lehetővé egyáltalán a mezőgazdasági
termékek szokásosnál lényegesen nagyobb mennyiségű és jobb minőségben történő
előállítását. Ma sok országban a mezőgazdasági lakosság nem éri el a teljes lakosság 5
%-át sem, és ennek ellenére mégis sokkal több terméket állít elő a mai mezőgazdaság,
gyakorlatilag ugyanakkora területen, mint amikor még a mezőgazdasági lakosság a
teljes lakosság 50 %-át is meghaladta.
Figyelembe kell venni itt azt a körülményt is, hogy amennyiben a munkaráfordításon
kívül ráfordítunk a termelésre u.n. tőketényezőket is, akkor e tőketényezők ráfordítása
egyúttal magában foglal „idegen” munkaráfordításokat. Ugyanis a megvásárolt
anyagok, energiahordozók, gépek, berendezések, üzemi épületek, az infrastruktúra, stb.
szintén emberi munkaráfordítások eredményei. Ebben az értelemben tehát ezek is
munkatermékek, meghatározott „idegen”, u.n. holt munkát képviselnek. Ezért a
termelés szerkezetében a tőketényezők arányának a növekedése nem jelenti egyúttal a
munkaráfordítások arányának a csökkenését. A tőketényezők arányának a növekedése
azt jelenti, hogy a termelési folyamatban növekszik az „idegen” munkaráfordítások,
más kifejezéssel élve a tőketényezők aránya. Ez egyébként nem jelent mást, mint azt,
hogy ha például csizmát akarnánk előállítani, akkor nem személyesen mi tenyésztjük a
marhát, vágjuk le, és készítjük ki a bőrét, szabjuk ki a bőrt a csizmának, és készítjük el
magát a csizmát, hanem megvesszük a kész bőrt és abból készítjük el a csizmát. Ez az
eljárás természetesen emeli a csizma készítésére ráfordítandó költséget. Mégis,
olcsóbban juthatunk így a csizmához, mert a vonatkozó kooperációs folyamatban az egy
csizmára felhasznált összes munkamennyiség csökken, mivel az egyes rész-
munkafolyamatok munkásai jobban értenek ezekhez a rész-munkákhoz, technikailag
jobban felszereltek ezek kivitelezésére, az ezekhez szükséges állóeszközöket,
szerszámokat jobban ki tudják használni, stb. , mint személyesen mi. Ha figyelembe
vesszük azt a tényt, hogy az egyes áruk értéke, ára, illetve az ezek beszerzésére
ráfordított költség végeredményben az ezek előállítására ráfordított társadalmilag
24
__________________________________________________________________________
A 13. hivatkozás alatti táblázat adatainál felmerül az a kérdés, hogy az első (db.,kg.,stb.)
elfogyasztott jószág miért jelent éppen 4 határhasznot és összhasznot. Az sincs
egyáltalán indokolva, hogy a 2.,....5.(db.,kg.,stb) sorszámú elfogyasztott jószág
határhaszna miért lett sorban 4, 3, 2, 1, 0. Egyáltalán, hogyan lehet számszerűen
kifejezni egy jószág fogyasztásából eredő „szubjektív élvezet”, a „hasznavehetőség”, a
„kielégülés” mértékét és $-ban azt kifejezni, hogy az eredményt össze lehessen vetni
egy másik jószág ugyanilyen szubjektív alapon álló, $-ban kifejezett értékével? Erre a
táblázat és a hivatkozás sem ad semmiféle magyarázatot. Ha a táblázathoz adott
13
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 593old.
─ 27 ─
Ezen az alapon kellene megállapítania a fogyasztónak, hogy az 1., a 2., vagy a 3…..n.
árukból mennyit vásároljon, hogy egyenlő legyen minden elköltött $ határhaszna. Mivel
azonban az MU értékeit nem lehet számszerűsíteni, a feladat megoldhatatlan marad.
Mivel ugyanis az MU értékeket a fogyasztó szubjektív megítélése határozza meg, az
egyes meghatározott fogyasztási cikkeknek egy egységes piacon nem lehetnek piaci
szinten egységesen elfogadott piaci árai. Más szemszögből nézve az MU
tulajdonképpen egy fogyasztási cikknek a használati értékét fejezi ki, amely minden
fogyasztó számára különböző lehet. A használati értéknek csak két értéke lehet: vagy
kielégít egy meghatározott szükségletet, vagy nem. Tehát a két érték 0, vagy 1. Ez az
érték tehát nem lehet $-ban kifejezhető érték.
14
A határhaszon értelmezésében segítségünkre van az alábbi hívatkozás :
„Tegyük fel, hogy egy születésnapi zsúron óriási torta kerül szétosztásra! 10
dkg-os szeletekre vágják fel, amelyekből mindenki saját igénye szerint
vehet. Amennyiben felkérnénk az egyik ünneplőt, hogy készítsen
14
Martin Hajdú György : Mikroökonómia II. fejezet EKONOMIX Kiadó 1989. 59.old.
─ 29 ─
Az Teljes Határhaszon
elfogyasztott haszon
tortaszeletek
1 11 11
2 20 9
3 27 7
4 32 5
5 35 3
6 36 1
7 35 -1
Ha a hasznosságot nem lehet objektíven mérni, akkor lehetetlen megállapítani azt is,
hogy két, vagy több áru vásárlása és fogyasztása mikor ad „pontosan” egyenlő
határhasznot. Hogyan állapíthatja meg ilyen alapon a fogyasztó kereslete mértékét a
különféle árukra? Ilyen alapon, bár a határhaszon bizonyos esetekben csökkenhet
ugyan, de ez a csökkenés nem vonatkozik a fogyasztás minden lehetséges esetére, tehát
30
__________________________________________________________________________
Ha a termékek fogyasztásából eredő határhasznot objektíve nem lehet mérni, tehát nem
lehet „pontosan” megállapítani, akkor ebből következik, hogy a dolláronkénti egyenlő
határhasznot sem lehet megállapítani. Ezért a „dolláronkénti egyenlő határhaszon
törvénye” sem létezik.
Az első probléma abban áll, hogy a haszon kifejezés nem egyértelmű. Ugyanis a szöveg
itt a haszon alatt a hasznosságot, a használhatóságot a (utility) értelmében használja. Az
597.oldalon így fogalmaz: 15
Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a fogyasztók fogyasztási cikkeket nem azért
vásárolnak, hogy pénzt nyerjenek a vásárláson. A fogyasztói vásárlások a szükségletek
kielégítése érdekében történik. Ezért gyakran előfordul, hogy az emberek viszonylag
drágán is megvásárolnak árukat, mert számukra ezeket szükségesnek ítélik meg. Ilyen
esetben még előnyösebb áron kínált áruk vásárlásától is tartózkodnak, holott ezeken
„nyerhetnének”. Az előnytelen árú áru megvásárlása fontosabb szükséglet kielégítését
célozza, ezért bizonyos veszteség ellenére is megveszik az ilyen árut. A szerzők nem
veszik figyelembe, hogy a fogyasztási cikkek vásárlását nem a profit érdek, hanem a
szükségletek kielégítésére irányuló érdek határozza meg. Profitérdek csak akkor kerül a
felszínre, ha a vásárlás nem személyes fogyasztást szolgál, hanem termelési szükségletet
elégít ki, és az áru beépül magasabb feldolgozottságú árukba, így a létrejövő
végtermékben ismét eladásra kerül. Ezért fontos tudomásul venni, hogy a végső
fogyasztás jellege gyökeresen eltér a termelő fogyasztás jellegétől. Ugyanúgy, ahogy a
végső fogyasztás gyökeresen eltér jellegében a termeléstől (termelő fogyasztástól).
Emiatt a fogyasztói vásárlások esetében a profit (a haszon) egyáltalán nem játszik
semmilyen szerepet. A fogyasztói vásárlásokat csak, és kizárólag a szükségletek
motivációs ereje határozza meg.
A fenti idézetben tehát már nem pusztán a hasznosságról, a használhatóságról van szó,
hanem kifejezetten a pénzben mérhető nyereségről is. Vagy nem erről van szó, hanem
egyszerűen csak a hasznosság mértékét most $-ban fejezik ki, annak valamilyen
szubjektíven értelmezett haszna arányában? A nyereséget már nem a utility, hanem
értelemszerűen inkább a profit fogalom határozza meg. „A dolláronkénti határhaszon
törvénye” határozza meg a hivatkozott szerzők szerint a különféle árukra irányuló
kereslet alakulását : 16
15
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 597.old.
16
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 596.old.
─ 31 ─
Ezért felvetődik a kérdés, hogy a határhasznot hogyan lehet minden áru esetében
kiszámítani, és e határhasznokat azután hogyan lehet „ pontosan” egyenlővé tenni
egymással, abból a célból, hogy a fogyasztó meg tudja határozni kereslete mértékét
ezekre az árukra. A hasznosság másik értelmezése a hivatkozott forrás szerint : 17
Itt tehát a hasznosság, a haszon, mint a javak használati tulajdonsága, teljesen szubjektív
értelmet kap. Ezért kérdéses, hogy a haszon mérhető-e egyáltalán, vagy nem. Ha nem
mérhető, akkor miért akarják mégis mérni és pontosan egyenlővé tenni egy dollár
határhasznával. Ezért célszerű lesz itt a haszon értelmének a meghatározása. Kétféle
haszon fogalom használatos a hivatkozásban szereplő könyvben (is). Egyik a profit,
amely általában egy jószág beszerzési (előállítási) ára és eladási ára közti különbséget
fejezi ki, vagy a termelés vonatkozásában a teljes termelési költség és az eladási ár
közötti különbséget. Ez az érték a különféle cserefolyamatokban kétségtelenül mérhető
és pénzértékben is minden további nélkül kifejezhető. Más a helyzet a haszon (use, az
utility értelmében) kifejezéssel, amely olyan hasznot fejez ki, ami a felhasználás, a
fogyasztás folyamatában realizálódik. A határhaszon elmélet vonatkozásában pedig
kizárólag a fogyasztással összefüggő hasznosságot jelenti. Itt tehát ez a fogalom nem a
cserefolyamatban, hanem a fogyasztási folyamatban nyilvánul meg. Itt az áru már nem
cserél gazdát, hanem a vásárlója felhasználja, elfogyasztja. A vásárlást nem követi
eladás, nincs különbség értékben, pénzben a kiadás és a bevétel (haszon) között. Ebben
a folyamatban az árunak már csak a használati értéke játszik szerepet. A használati érték
az áruk konkrét tulajdonsága, mely felhasználásra, fogyasztásra alkalmassá, szükségessé
teszi, de mint ilyen, értékét közvetlenül számszerűsíteni nem lehet. Két közvetlen értéke
van : vagy alkalmas, és szükséges, vagy nem alkalmas és nem szükséges felhasználásra,
fogyasztásra. A használati értékkel rendelkező áruk azonban a vásárlás során
csereértékkel rendelkeznek. A vásárlás után fogyasztásra, felhasználásra kerülő
használati értékkel rendelkező áruk által szolgáltatott hasznot ilyenformán közvetve
csak azok csereértéke alapján vehetjük számításba. Ez a haszon tehát egyenlő a
felhasznált áruk csereértékével. Ez az eljárás megalapozottnak tekinthető, mert a
felhasznált áru csereértéke ellenében beszerezhető másik azonos használati értékű áru
felhasználásával ugyanezt a használat során szerzett hasznot realizálni lehet. Tehát e
haszon mértéke a rá felhasznált csereérték. Ebben az értelemben tehát a haszon
visszanyeri objektív jellegét. Más a helyzet a termelő fogyasztás esetében, amikor egy
áru beépül egy magasabb készültségi fokú másik áruba. Ekkor a felhasznált áru az új
áruba foglaltan ismét eladásra kerül. Üzemi számításokban a termelésben felhasznált
áruk csereértékét külön is ki lehet mutatni és ezáltal pénzértékben is értékelni lehet ezek
hasznát. Ilyen alapon ezek üzemi szintű határhasznát is ki lehet mutatni. De nem
szubjektív (utility), hanem objektív (profit) értelemben.
A fogyasztás
17
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 593. old.
32
__________________________________________________________________________
Az közismert dolog, hogy (többek között) az emberi létezés a folytonos fogyasztás (és
kiválasztás) nélkül nem lehetséges. Az élő szervezet folyamatos működéséhez
folyamatosan szükség van meghatározott idő alatt felhasználható levegő, tápanyagok,
hőenergia, stb. folyamatos elfogyasztására. Ez a fogyasztási szükséglet kielégülése a
szervezet folyamatos belső fogyasztási folyamatában valósul meg. Tehát erről tudnunk
kell ugyan, de ez a folyamat nem tartozik a közgazdaságtan illetékességi körébe. Ezek
az élő szervezet belső fogyasztásához szükséges anyagok azonban a szervezeten belül
nem állnak rendelkezésre, ezért azokat kívülről kell bevinni az élő szervezetbe légzés,
táplálkozás, stb. útján. Vagyis az ember és a természet, illetve a társadalom közötti
anyagcsere folyamatban. Ebben az értelemben beszélünk itt a fogyasztásról, mint az
emberi szükségletek kielégítési folyamatáról, amelyben természetesen a légzésen, és a
táplálkozáson kívül sokféle egyéb, anyagi és nem anyagi emberi szükséglet kielégítését
is számításba kell venni. Azonban e sokféle emberi szükségletek kielégítésének
változatos módjaival a továbbiakban nem foglalkozunk, mivel a fogyasztás egyes
jellemzőinek e sorokban történő bemutatásával indokolható a csökkenő határhaszon
tekintetében elfoglalt tagadó álláspontunk. A fogyasztási folyamatot feloszthatjuk eltérő
jellegük alapján a következők szerint:
Belső fogyasztás:
az élet fenntartásához szükséges szevezeten belüli anyagok,
energiák fogyasztása.
Külső fogyasztás:
az élet fenntartásához szükséges szervezeten kívüli anyagok,
energiák, viszonyok fogyasztása, elsajátítása, használata.
Folyamatos fogyasztás:
a folyamatos fogyasztás olyan egyedi, befejezett egysége a
fogyasztásnak, amely folyamatosan történik a kezdetétől a végéig, és
relatíve független egységét képezi az általános fogyasztási folyamatnak.
Mindezek ellenére azonban nem szabad teljesen megfeledkeznünk arról,
hogy szigorúan véve minden fogyasztás, a belső és a hőenergia
fogyasztástól eltekintve megszakított fogyasztás. A tárgyalás
egyszerűsítése miatt mégis az egy folyamatban végbemenő (de
megszakított) fogyasztást itt folyamatos fogyasztásnak nevezzük. Az
ilyen értelemben vett folyamatos fogyasztás lehet például egy egyszeri
étkezés, mint mondjuk egy vacsora. Ebben az esetben az egyszeri étkezés
azt jelenti, hogy az étkezés tárgyát képező élelmiszereket (nyersen, vagy
feldolgozott állapotban) magunkhoz vesszük, megrágjuk, és falatonként
lenyeljük. Ennek a folyamatnak a lényege, hogy a táplálék megfelelő
mennyisége a gyomorba jut, ott tárolódik, és onnan a szervezet a belső
fogyasztási (emésztési) folyamatban fokozatosan elfogyasztja. Az
egyszeri étkezés mennyisége a gyomor befogadóképességének,
kapacitásának a függvénye. Ha ez a mennyiség a gyomorba került, akkor
jóllaktunk, ha pedig elfogyott, akkor megéheztünk. A folyamatos
fogyasztás az itt használt értelemben tehát nem más, mint a gyomor
befogadó képességének élelmiszerekkel való feltöltése.
Megszakított fogyasztás:
a megszakított fogyasztás a folyamatos fogyasztási egységek sorozatából
álló folyamat. Megszakított fogyasztás például a táplálkozás folyamata,
amely sok egyszeri étkezésből, reggeliből, ebédből, vacsorából, stb. áll.
Ilyen alapon például az egyszeri étkezés folyamatos fogyasztás. A
táplálkozási folyamat pedig az egyszeri folyamatos étkezési egységek
sorozatából álló, egységenként megszakított fogyasztási folyamat.
34
__________________________________________________________________________
Folyamatos fogyasztás
Fogyasztot
t Összes Határ
levegő haszon haszon
mennyiség
e
liter
1 1 1
2 2 1
3 3 1
4 4 1
5 5 1
6 6 1
7 7 1
8 8 1
9 9 1
A táblázat adatai szerint akkor jutunk reális eredményre, ha a utility értelmében vett
határhaszon értékét 1 értékben határozzuk meg. Ebben az esetben minden belégzés
határhaszna 1, ami egyezik a tapasztalattal, miszerint minden egyes belégzés ugyanazt a
hasznot szolgáltatja, vagyis folyamatosan életben maradunk. Közben minden
belégzésnél elhasználunk 1 liter levegőt, az összes levegő felhasználásunk pedig az 1
liter szorozva a belégzések számával. Ez a fogyasztási folyamat tehát nincs összhangban
a csökkenő határhaszon törvényével. Itt a határhaszon nem csökken, hanem konstans. A
fogyasztás itt természetes mértékegységben mérhető.
.....N. liter levegő esetében is. Akárhányadik liter levegőnek egyenlő a profit értelmében
vett határhaszna, tehát 0.
Folyamatos fogyasztás másik példája egy egyszeri étkezés. Például egy evést, mondjuk
egy vacsorát tekintünk egy egész, befejezett fogyasztási folyamatnak. Az egyszeri
folyamatos evés során falatonként nyeljük le az élelmet. A közel azonos mennyiségű,
súlyú falatok közül, kérdés, hogy mely falatok fogyasztása milyen hasznot szolgáltat a
fogyasztónak. A csökkenő határhaszon törvénye szerint az első falat hozza a legnagyobb
hasznot, míg az utána következők folyamatosan egyenletesen (vagy esetleg változó
intenzitással?) csökkenő határhasznot szolgáltatnak. Lehet ilyen szubjektív érzése az
embernek, de gyakorlatilag lehetetlen, hogy ezt a csökkenő tendenciát minden egyes
evés alkalmával bárki is valaha megmérhetné és ezáltal gazdaságilag számba vehetné. A
csökkenő határhaszon azonban itt sem lehet érvényes. Ugyanis azt mondhatná valaki,
hogy neki az első falat a legértékesebb. Azonban, ha csak egy falatot evett, akkor az
evés után percek múlva megint éhes lesz, míg ha megevett jóllakásig elegendő falatot,
akkor már csak órák múlva éhezik meg. Mint fentebb már láttuk, a biológiai értelemben
vett fogyasztás a szervezeten belül lefolyó, a gyomorban tárolt élelem közel egyenletes
belső fogyasztása. A gyomorban pedig összekeveredik az első falattal (tortaszelettel,
fagylalttal, stb.) a második, az ötödik, az N.-edik falat (tortaszelet, fagylalt, stb.), és
ebből a keverékből történik azok tényleges, folyamatos belső elfogyasztása. Ezen az
alapon semmilyen értelemben nem lehet megkülönböztetni az egyes falatok, stb.
határhasznait. Az összhaszon nyilvánvalóan arányos az egyszeri étkezés alatt
elfogyasztott étel minőségileg is meghatározott mennyiségével, hiszen ez a
mennyiség határozza meg azt az időtartamot, amíg az ember meg nem éhezik. Eszerint
a haszon arányos a megéhezésig eltelő idő hosszával. Tehát a folyamatos, egyszeri
étkezés egyes elemeit nem lehet értelmezni a határhaszon, illetve az összhaszon
fogalmak alapján. Tehát az evés kezdetétől minden falat azonos, határ-,és összhasznot
szolgáltat, egészen a jóllakás bekövetkeztéig. E pont után természetesen csökkennie kell
a további falatozás határhasznának, vagy egyáltalán a hasznának, mivel a megtelt
gyomor további terhelése már nemcsak haszontalan, hanem egyenesen káros. A gyomor
túlterhelése hányáshoz vezet, tehát szélső esetben a gyomor az egész elfogyasztott ételt
kiüríti. Az evésnek ez a része már nem hasznot, hanem kárt eredményez. Átmeneti
betegséget, amit ki kell heverni. Az ilyen túlevés rosszabb eredményhez vezet, mintha a
fogyasztó egyáltalán nem is evett volna. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a
határhaszon az evés kezdetétől egy pontig nem csökken, tehát konstans. Utána a
jóllakásig csökken 0 értékig, ahol az összhaszon eléri maximumát, majd ezután a
határhaszon negatív tartományba megy át, amikor már az összhaszon is egyre
rohamosabb mértékben csökken. Betegséget okoz. Mi itt az összhaszon? Az, hogy a
fogyasztó az éhségét megszüntette, jóllakott, és ezzel a következő megéhezésig
biztosította, hogy szervezete ez idő alatt a táplálék egyenletes belső fogyasztásával
folytathassa szokásos életfunkcióinak ellátását. Mennyi ennek az összhaszonnak a
gazdaságilag mérhető értéke? Egyenlő azzal a költséggel, amelyet a fogyasztó az
elfogyasztott javaknak a beszerzésére fordított. Ugyanis ennek a költségnek a
ráfordításával mindig el lehet érni a szóban forgó fogyasztás összhasznát, a szervezet
folyamatos önfenntartását, az éhezés elkerülését. Tehát a fogyasztás haszna, vagy a
könyv szóhasználata szerint összhaszna egyenlő a fogyasztásra felhasznált áruk,
szolgáltatások beszerzésére fordított költséggel. Ezt a hasznot persze szubjektíve lehet
többre, vagy kevesebbre értékelni ennél a költségnél, de ennek statisztikailag mérhető
objektív értéke csak ez a költség lehet. Ezáltal ez a haszon a piacon hitelesített,
társadalmilag elfogadott érték. Ez az érték gazdasági értelemben értékelhető nagyság. A
gazdaságilag értékelhető haszon mellett az evésnek is van szubjektív értelemben vett
─ 37 ─
Megszakított fogyasztás
lenne, ami után már negatív tartományba kerülne az összhaszon, tehát az evés már nem
szolgáltatna semmiféle hasznot, tehát ezután már meghalnánk. Itt a csökkenő
határhaszon „törvénye”, ha létezne, akkor nem létezhetne élet a Földön!
19
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 601. old.
─ 39 ─
„Tegyük fel, hogy bekötjük egy fiú szemét, és megkérjük, hogy nyújtsa ki a
kezét, tenyérrel felfelé. Helyezzünk most egy súlyt a tenyerére; természetesen
észre fogja venni. Amikor újabb súlyegységeket adunk hozzá, ezt is
észreveszi. De amikor már jókora súlyt tart a kezében, akkor ugyanakkora
súlyt hozzáadhatunk, mint az elején, mégis azt fogja válaszolni, hogy nem
észlelt többletsúlyt. Más szóval, minél nagyobb súlyt tart már a kezében,
annál kisebb hatást gyakorol a többlet-, vagyis határsúlyegység.”
20
Paul A Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 594. old.
40
__________________________________________________________________________
lényegesen meghaladja a kis súly keltette jeleket. Ezért nyilvánvaló, hogy amennyiben a
gyenge céljel és az erős zavaró jel erőssége közötti különbség meghaladja az érzékelés
relatív küszöbértékét, a céljelet érzékelni már nem lehet. A megnövelt relatív
küszöbértéknél kisebb intenzitású, azonos jellegű hatás érzékelése már nem lehetséges.
A kézzel tartott súly növelése a hozzáadott súly érzékelésének a küszöbértékét is növeli,
tehát a nagyobb súlyhoz a hozzáadott kisebb súly együttes érzékelését az teszi lehetővé,
ha a hozzáadott súlyt is megnövelik, hogy az elérje legalább az új relatív küszöbértéket.
A kézzel tartott súly kis súlyegységekkel való növelése oda vezet, hogy végül bizonyos
meghatározott összsúly mellett az eredeti súlyegység hozzáadását már nem érzékeli az
egyén. Ez fizikailag megalapozott tény, de a határhaszon elmélethez semmi köze nincs.
Az értékparadoxon
Itt a szerzők most sem magyarázzák meg, hogy hogyan kell, vagy lehet „pontosan”
meghatározni, hogy melyik pohárnyi fogyasztásánál találjuk meg az utolsó pohárnyi
vizet, és ha megtaláltuk, akkor ezen a ponton mennyi annak a határhaszna. Ezért itt is
csak a hasznosság szubjektív élményére (Marginal Utility) hagyatkozhatunk. Tehát az itt
hivatkozott meghatározás – bármilyen elegáns is lehet egyébként – nem teszi lehetővé
az ár és a határhaszon viszonyának számszerű meghatározását. Pedig az ár egyik
leglényegesebb vonása annak számszerű meghatározása. Ugyanitt a 601-602. oldalon
egy példát találunk a víz árára vonatkozóan. Eszerint az elfogyasztott víz feltételezett
piaci ára gallononként 1 dollár. Az első gallon határhaszna 9 $, majd egyenletesen
csökken, míg a 8. gallonnál, tehát az utolsó elfogyasztandó vízmennyiségnél eléri az 1
$-os határhaszon értéket. Mivel az utolsó elfogyasztott mennyiség határhaszna
határozza meg az árat, a víz ára ezért gallononként 1 $ lesz. Most felmerül a kérdés,
hogy mi van akkor, ha csak 1 gallon vizet akarok fogyasztani. Ebben az esetben az első
gallon egyúttal az utolsó is, aminek a határhaszna 9 $. Eszerint a magyarázat szerint az
egy gallon víz árának 9 $-nak kell lennie. Most hogy lehet az, hogy a víz piaci ára 1
$/gallon? Felmerül a kérdés, hogy az első gallon víz ára miért lett éppen 9 $. Erre az a
felelet, hogy ez a vásárló olyan szomjas, hogy ő 9 $-t is adna érte. Ha a vevő éppen nem
szomjas, akkor hogyan, milyen alapon határozták azt meg. Hogy lehet a víz és
mindenféle egyéb áru első adagjának a hasznát meghatározni. Hogyan lehet az adagok
határhasznának a csökkenési ütemét meghatározni. Egyáltalán a határhaszon
csökkenése egyenletes, vagy változó mértékű-e. Ezt ugyanis a szerzők nem
magyarázzák meg. A leírásból úgy tűnik, hogy egyszerűen csak tetszőlegesen megadják
induló feltételként 9 $-ban az első adag víz tetszőleges hasznát. Továbbá megadják a víz
kereskedelmi árát, ami 1 $ gallononként. Megadják azt is, hogy minden új vízadag
elfogyasztása esetén a határhaszon csökkenése adagonként 1 $, tehát a csökkenés
egyenletes. Az idevonatkozó számítás lehetőségét és módszerét a könyv nem ismerteti.
Továbbá szerintünk az elemzéshez szükséges adatokat nem is lehet meghatározni.
Hiszen az összhaszon és a határhaszon maga is csak szubjektív érzés tükröződése, ezért
e haszon értéke teljesen relatív nagyság lehet csak, aminek az objektív értelemben vett
számítása nem lehetséges. Tehát az összhaszonról és a határhaszonról beszélgetni lehet,
de objektív meghatározása nem lehetséges, ezért közgazdasági tartalma nincs.
Visszatérve a fenti idézethez, az első észrevétel abban áll, hogy a magyarázat szerint
egy jószág értékét az határozza meg, hogy mennyit lehet kapni érte valamely más
jószágból. Tehát az érték itt a csereértékkel azonossá válik. Ez a megállapítás
ugyanakkor ellentmondásba kerül egy mondaton belül azzal a megállapítással, miszerint
a „jószág értéke… az előállításához szükséges munka… mennyiségétől… függ”. Tehát
nem attól, hogy érte másfajta jószágból mennyit lehet kapni. Illetve az összefüggés
fordított: az érték határozza meg, hogy e jószágért mennyit lehet kapni valamely más
jószágból. Az érték a termék egyik általános tulajdonsága. Egy meghatározott termék
előállítása csak meghatározott konkrét munka ráfordítása útján lehetséges. Sokféle, a
cserében résztvevő termék előállításához sokféle konkrét munka szükséges, melyek
egymástól szakmai, képzettségbeli, készségbeli, intenzitásbeli, stb. tekintetben, tehát a
munka minősége tekintetében nagymértékben eltérnek egymástól. Ezért a különféle
termékekre előállításuk során ráfordított munkamennyiségek összehasonlítása,
összemérése csak akkor lehetséges, ha ezeket a konkrét munkákat visszavezetjük az
absztrakt munkára, vagyis a munkának olyan tulajdonságára, amely minden fajta emberi
munkában megtalálható és azonos vele. Minden egyéb tulajdonságától eltekintünk, csak
azt az egy tulajdonságát vesszük figyelembe, hogy emberi munka meghatározott idő
alatti kifejtése. Ez lesz az egyszerű munka. Ez a ráfordított munkamennyiség alapja. A
ténylegesen kifejtett (konkrét) munka mennyiségi értelemben az alap-munkamennyiség
(absztrakt munka, vagyis az egyszerű munka), szorozva az aktuális konkrét munka
minőségi szorzójával. Ez a szorzó a konkrét munka bonyolultsági és intenzitási fokát
fejezi ki.
A fentiek miatt az idézet befejező részét is pontosítani kell. Igaz ugyan, hogy a „jószág
értéke …nem attól a kisebb, vagy nagyobb térítéstől függ, amellyel ezt a munkát
megfizetik.” Hiszen ahogy ezeket a munkákat megfizetik, az maga a szükséges munka,
illetve a munkaerő újratermelésére ráfordított absztrakt munka mennyiségétől függ.
Ezeknek a munkaráfordításoknak az értékét ezek csereértéke alapján vesszük
számításba a gyakorlatban. Ezért a gyakorlatban a termék, illetve ehhez hasonlóan a
munkaerő értéke, majd piacra kerülésével a csereértéke közvetlenül az előállítás során
felhasznált tényezők csereértékétől függ, mely utóbbiakat az előállításukra felhasznált
társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg. Tehát végeredményben a
jószág értékét alapjában véve (és közvetve) az előállítása során felhasznált összes
társadalmilag szükséges élő és holt munka mennyisége határozza meg.
A fogyasztói többlet
„... egy adott jószág összhaszna és piaci értéke közötti rést fogyasztói
többletnek nevezzük. A többlet onnan ered, hogy „többet kapunk, mint
amennyiért fizetünk” ; az efféle prémium a csökkenő határhaszon
törvényében gyökerezik.”
„ Ugyanazt az árat fizetjük minden egyes ... pohár vízért. Annyit fizetünk
tehát minden egyes egységért, amennyit az utolsó egység ér. A csökkenő
határhaszon alapvető törvényének az értelmében azonban a korábbi
egységek értékesebbek a számunkra, mint az utolsó”
„Tegyük fel, hogy a víz ára gallononként 1 dollár. ... A fogyasztó mérlegeli,
hogy hány gallonnyit vásároljon ezen az áron. Az első gallon, amely a
rendkívüli szomjúságot csillapítja, nagyon értékes, és a fogyasztó hajlandó 9
dollárt fizetni érte. Ez az első gallon azonban csupán 1 dollárba kerül – ez a
piaci ár, úgyhogy a fogyasztó 8 dolláros többletre tett szert. Nézzük most a
második gallont. Ez 8 dollárt ér a fogyasztónak, de ismét csak 1 dollárba
kerül, a többlet tehát 7 dollár. És így tovább egészen a kilencedik gallonig,
amely csupán 50 centet ér a fogyasztónak, és így nem vásárolja meg.”
24
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 601.old.
─ 45 ─
folyamatokban. Már láttuk, hogy az elfogyasztott első gallon víz olyan értékes a
fogyasztó számára, hogy 9 $-t is fizetne érte. De a hivatkozás szerint is csak 1 $-t fizet
érte! Hol van a 8 $ többlet? Legfeljebb a fogyasztó képzeletében, amiért senki más nem
fizet egy centet sem. Ezért a többletet nem lehet realizálni, tehát a többlet nem reális
érték. Akármilyen szomjas is legyen valaki, egy gallon vizet egyszerre nem ihat meg.
Tehát a többlet érték még a fogyasztó számára sem realizálható. Még ha elfogadnánk is,
hogy a második gallon víz a fogyasztó számára kevesebbet ér, mint az első, nem
tudhatjuk, hogy miért éppen 1 $-ral olcsóbb. Úgy látszik, hogy csak képzeletbeli ez az
értékkülönbözet. Mint hogy képzeletbeli a 9 $-os érték is. Tehát ez a fogyasztói többlet
gazdasági értelemben nem létezik. A hivatkozott forrás 19-4. ábra tanúsága szerint a 9 $
értéket a példa szerinti vízkeresleti görbe szerint határozták meg.
Eszerint az E pont a keresleti és a kínálati görbe metszéspontja kell, hogy legyen, hiszen
ez a metszéspont határozza meg ebben az esetben a víz piaci árát. A vízkeresleti görbe
azonban csak az E pont közelében, egy néhány, vagy legfeljebb néhány 10 % eltéréssel
meghatározható tartományon belül érvényes. Hiszen itt piaci árról van szó, tehát a piac
ebben a példa szerinti esetben csak a 8 gallon kínálat mellett határozza meg 1 $-ban a
kereslet által elfogadott piaci árat. Tehát az E pontban. 1 gallon kínálat mellett nincs
piaci ára a víznek. Hogy 1 gallon kínálat mellett milyen lenne a kereslet által elfogadott
ár, azt senki nem tudhatja. Azt csak akkor lehetne megtudni, ha a kínálati görbét a
keresleti görbe 1 gallon értékben metszené. Tehát meg kellene ehhez várni, hogy az 1
gallon kínálat mellett a piac milyen árat fogadna el. Ehhez teljesen új keresleti-kínálati
egyensúlynak kellene létrejönni, ami felforgatná a teljes piaci egyensúlyt. Ami
legfeljebb csak hosszú távon alakulhatna ki. Erre pedig a piac nem ad lehetőséget,
hanem csak a már létező piaci egyensúly alapján tesz lehetővé valamilyen kisebb
mértékű néhány %-os eltérést az árakban, mégpedig a piacilag átlagos kereslet és
kínálat által meghatározott, esetleg változó feltételek mellett. Hogy a kínálat
46
__________________________________________________________________________
Már láttuk, hogy az árat nem a használati érték (hasznosság) határozza meg, hanem az
értéke, melyet módosíthatják a keresleti-kínálati viszonyok. Ha az árat a használati érték
határozná meg, akkor annak annyi ára lenne, amennyi a fogyasztója, vagyis a
meghatározott árunak nem lehetne egy egységes piacon érvényes meghatározott ára. Az
ilyen árat nem lehetne árnak tekinteni. Ezért ennek a megállapításnak a valódiságát egy
gyakorlati példával kell ellenőriznünk. Kérdés azonban, hogy mennyi lesz az áruk
egységára egy egységes piacon. Nyilvánvalóan nem az utolsó felhasznált tétel
határhasznával lesz egyenlő ez az ár. A szerzők álláspontjával szemben az itt hivatkozott
irodalomban is találunk ezeknek ellentmondó hasznos megállapításokat is : 25
.... A kínálati görbe tehát alapvetően a költségtől függ ... . Így tehát az ár is a
költségtől függ – a költségnek a kínálati görbére gyakorolt hatása révén.”
Most tehát így eljutottunk odáig, hogy végülis az árat mégiscsak az előállítási költség
határozza meg, nem pedig a határhaszon. Így legalább számszerűen is meg lehet
határozni az árat! Hiszen a termelési költség kétségtelenül számszerűsíthető, továbbá
befolyásolja, mégpedig meghatározó módon a kínálati görbét, a kínálati görbe a kínálati
árat, a kínálati és a keresleti görbe metszéspontja pedig együttesen a végső árat
határozza meg. Tehát végül is a költség határozza meg a kínálati görbét, ez utóbbi a
kompetitív árat, figyelembe véve azt, hogy a költség közvetve a ráfordított
társadalmilag szükséges munkát fejezi ki. Tehát a (termelési) költség igenis
meghatározza a kompetitív árat. Hiába van itt a „határozott nem” válasz! Ebben a
sorban a független változó a termelési költség, amely több lépcsőn keresztül határozza
meg az árat. Ha itt még igénybe vesszük K. Marx segítségét is, akkor eljutunk oda, hogy
az ár meghatározása végül is sikeresen lezárulhat. A termelési költséget a jószág
előállításához társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg – figyelembe
véve azt is, hogy a ráfordított munkába beleszámít a ráfordított tőke is, melyet szintén a
25
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 565-566. old.
─ 47 ─
26
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 688. old.
48
__________________________________________________________________________
elképzelhető jelentősége az evés egyféle élvezet forrás mivoltában jelenik meg. Ezt
tartalmazza a 8. ábrán bemutatott fogyasztási folyamat is. Ahol arról van szó, hogy a
tortaszeletek fogyasztása esetén a legnagyobb élvezetet az első szelet elfogyasztása adja
a legnagyobb élvezetet. A következő szeletek fogyasztása egyre kisebb élvezettel jár. Az
ilyen „folyamatos” fogyasztásnak a jelentősége az élvezet, nem pedig a táplálkozás,
mely utóbbi csak mellékes, nem szándékolt velejárója ennek a fogyasztási folyamatnak.
Az élelmiszerek fogyasztásának azonban a legfontosabb funkciója a táplálkozás. Mint
fentebb már láttuk, a táplálkozási folyamat megszakított fogyasztási folyamat, melynek
az egységei, az egyszeri folyamatos fogyasztási folyamatok, az emberi élet folyamán
számtalanszor megismétlődnek. És ezek határhaszna konstans. A táplálkozással
kapcsolatos folyamatos fogyasztás közgazdasági jelentősége elhanyagolható, míg ezzel
ellentétben, a megszakított fogyasztás gazdasági jelentősége a legfontosabb az
emberiség szempontjából. Ezért csak a megszakított fogyasztás elemzésének van
értelme, amelynek az elemeit már mérni is lehet. Ennek alapeleme például az egyszeri
étkezés (az első falattól az utolsóig bezárólag). Ennek meg lehet állapítani a költségét és
a hasznát is, amennyiben minden teljes étkezés utility értelmében vett haszna legalábbis
átlagosan (statisztikailag) egyenlő (t.i. minden alkalommal kielégíti a táplálkozási
szükségletet). Fentebb már láttuk, hogy a táplálkozással kapcsolatban a csökkenő
határhaszon törvénye nem érvényes. Mivel az elfogyasztott mennyiség és annak
költsége megállapítható, ezen keresztül a haszna egyenlő annak csereértékben kifejezett
költségével. Ugyanis e költség célirányos ráfordításával mindig elérhetem a fogyasztás
ehhez kapcsolódó hasznát (a haszon az utility értelmében véve). A haszon értékben
kifejezve egyenlő a fogyasztás költségével. Továbbá, minden étkezés, mint a fogyasztás
egysége, az elsőtől az N.-ig azonos haszonnal jár, (t.i. minden étkezés megszünteti az
éhséget, vagyis kielégíti a táplálkozási szükségletet), tehát a határhaszon konstans. A
csökkenő határhaszon elmélet itt nem érvényes. Az elsőtől akár a százezredik egységig
folytatódó étkezések is mind kielégíthetik a táplálkozási szükségleteket. Emiatt tehát az
étkezés határhaszon „görbéje” az MU vízszintes egyenes. Nyilvánvaló tehát, hogy az
MU és a DD „görbe” semmiképpen nem lehet egyenlő egymással, mint ahogy azt a
hivatkozott könyv állítja. Ezért a fogyasztó „haszna” (a profit értelmében) minden
esetben azonos az aktuális árral. Másrészt az ábra szerinti E és B pont között az adott
esetben a DD görbe nem érvényes. A görbe a kereslet feltételezett alakulását szemlélteti
az ár és a kertesett mennyiség függvényében. Ha például a görbe érvényes lenne a B
pont magasságában, akkor az E pont nem az ábra szerinti helyen, hanem a B pont
helyén lenne, tehát ebben az esetben az élelmiszer egyensúlyi piaci ára a B pont
magasságában lenne, nem pedig az E pontban. Az aktuális ár elvileg a DD görbe szerint
változhat és ezzel a változással az E metszéspont, valamint a P* pont helye is
megváltozik. Ennek következtében az „MU alatti, pontozott függőleges szeletek”,
melyek az „élelmiszer kielégülés-haszonegységeinek többletét mutatják a költségeik
felett”, mind teljesen eltűnnek, hiszen ezen a szakaszon az MU görbe érvénytelen. Ezzel
eltűnik a (profit értelmében vett) „reprezentatív fogyasztó haszna” is. Ugyanis itt
fogyasztásról van szó, ahol az árukat, a javakat felhasználják a megfelelő szükségletek
kielégítésére. Haszon csak akkor keletkezik, ha a megszerzett javakat nem
elfogyasztják, hanem eladják és ha ilyen módon a megszerzés (termelés, vásárlás)
költségeit az eladás árbevétele meghaladja. A haszon, vagy profit egyenlő egy áru vételi
és eladási árai közötti különbséggel. Ezzel kapcsolatban a szerzők kijelentik: 27
Mint láttuk, a fogyasztás „határhaszon görbéje” vízszintes egyenes, tehát nem ereszkedő
görbe, az élelmiszertermelés-negatívhatárhaszon görbéje pedig nem egyéb, mint a
kínálati görbe. Itt megjegyezzük, hogy az SS görbe az MC görbével nem azonos, mivel
a kínálati ár egyenlő a határköltség (MC) és a profit összegével. Ugyanezen a
hivatkozási helyen a szerzők olyasmit állítanak, amiből az következik, hogy az MC-t
azonosítják az SS-en mérhető ugyanezen értékkel, mintha a termeléssel kapcsolatban a
profit nem játszana szerepet. Ugyanitt különös fogalmakat emlegetnek
(élelmiszerfogyasztás-határhaszon, élelmiszertermelés-negatívhatárhaszon), melyek
túlbonyolítják a tényleges helyzetet. Ezáltal elhomályosítják azt az egyszerű tényt, hogy
az E pontban egyensúly van az árak és a kínált mennyiségek, továbbá a fogyasztás
értéke, valamint a termelés költségei között. Azt állítják továbbá, hogy az MU = MC
(ami csak az E pontban igaz) és szerintük ez garantálja, hogy a kompetitív egyensúlyi
pont hatékony legyen. Kizárólag ebben az összefüggésben ez akár igaz is lehet, de ami a
hatékonyságot illeti, némely állítások zavarják a dolgok értelmezését. 28
Természetesen igaz, hogy lehet valakiket kedvezőbb anyagi helyzetbe juttatni azáltal,
hogy mások jövedelmét csökkentjük. Ez történik például az adózás esetében is, a
jövedelmek átcsoportosítása, újraelosztása révén. Ugyancsak ez történik a
tőketulajdonosok által történő profit kisajátítások esetében is. Ilyen jövedelem-
újraelosztás nem csak a szükséges teljesítmények arányában megy végbe, hanem ebben
az újraelosztásban jelentős mértékben jelen van a termelőeszköz-tulajdonon (pénz,
termelő és egyéb ingatlanok, termőföldek) alapuló monopolhelyzet kihasználása is.
Másrészt azonban a gyakorlatban nincs olyan helyzet, hogy többletjövedelmet csak
mások rovására lehetne szerezni. Minden esetben van elvi, és esetleg gyakorlati
lehetőség is a termelés ésszerűsítésére, a termelési szerkezet optimalizálására, műszaki,
szervezéstechnikai fejlesztésére, ami nem okoz másoknak anyagi hátrányokat. Hiszen a
termelés fejlődése nagymértékben ezen az alapon megy végbe. Ezen túlmenően, ha ez a
fentebbi állítás igaz lenne, akkor minden stagnáló társadalom, amely valaha létezett,
mind hatékony lett volna. Hiszen ilyen helyzetben valaki tényleg csak mások rovására
gazdagodhatott. Ilyen alapon még az őstársadalmak is hatékonyak lettek volna, hiszen
ezek hosszú ideig a természeti környezetükbe zárva nem juthattak többletjövedelemhez.
Így egyesek gazdagodása csak mások rovására lett volna lehetséges.
A termelés hatékonyságára nézve van gazdaságilag megalapozott, triviális elv is. Tehát
eszerint az a gazdaság hatékony, melynek költségei nem haladják meg a jövedelmeket.
Tehát ahol a költségeket fedezik, vagy meghaladják az árbevételek. Ez a
hatékonyságnak nemcsak világos megfogalmazása, hanem lehetővé teszi a hatékonyság
mértékének a meghatározását is. A mérték itt az a %-os arány, amellyel például a
nemzeti jövedelem meghaladja a ráfordításokat. Dehát ebben a megfogalmazásban
semmi újdonság nincs! Viszont a hatékonyság megértése érdekében ehhez képest
ravaszabb meghatározásokra semmi szükség nincs.
28
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 687. old.
─ 51 ─
Az eddig ebben a témában írtak csak egy áru egyensúlyára vonatkoznak. A sok, vagy
netán az összes áruk piaci egyensúlyával kapcsolatban szerzőink az analitikus eljárást
követik. Ez azt jelenti, hogy elvileg minden egyes fogyasztó és minden egyes termelő
keresleti és kínálati görbéit meg kell szerkeszteni az összes áruk vonatkozásában és ezek
adatait vízszintes irányban (horizontálisan) összegezni kell. Ezzel az összegzéssel az
összes árukra létrejön az egész gazdaságra érvényes keresleti-kínálati függvény és ha
minden egyes részfüggvény „hatékony”, akkor ez az egész rendszer hatékonyságát
biztosítja. Ezt az összegzést a 22-7. ábrán szemléltetik. Ez az összegzés az aggregált
kereslet és az aggregált kínálat szemléltetésére alkalmas lehet, bár az egyes
fogyasztókra, és még inkább az összes fogyasztókra és termelőkre vonatkozó analitikus
görbéket, valamint azok integrált görbéit a gyakorlatban természetesen egyáltalán nem
lehet létrehozni. Az ilyen analitikus elemzések adatait ─ mégha lehetséges volna is azok
elvégzése ─ a gyakorlatban semmire nem lehet használni. A termelés, valamint a
forgalmazás tervezéséhez, gyakorlati megvalósításához azonban szükség van a kereslet,
valamint az előállítandó kínálat megbízható meghatározására. A kapitalizmusban ezt a
feladatot el is végzik különböző szintekre alkalmazva a különböző cégek, de nem
analitikus elemzésekre támaszkodva, hanem országos, illetve saját üzleti statisztikai
adataik alapján. Ilyen adatokkal dolgoznak a különböző marketing cégek is. Nyilván
figyelembe veszik az országos statisztikai adatokat is, alapjában véve azonban ezek a
számítások elsősorban az egyes cégek üzletkörére vonatkozó részpiaci tapasztalati
adataira épülnek.
Szerzőink megállapítják : 29
29
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 688. old.
52
__________________________________________________________________________
A KERESLET ÉS A KÍNÁLAT
A kereslet és a kínálat viszonyát a kereslet és a kínálati görbék szemléltetik, melyek
kétségtelenül hasznos eszközei a keresleti-kínálati folyamatok megértésének. Ennek
ellenére célszerűnek látszik ezekkel kapcsolatban két megjegyzést tenni.
a vásárlók emellett az ár mellett (figyelembe véve azt is, hogy az áremelés hatása
teljességgel csak egy bizonyos hosszabb időszak alatt mutatkozhat meg, amikor az áruk
közötti helyettesítési lehetőségek a keresleti-kínálati viszonyokat az új helyzetnek
megfelelően már átalakították). Kisebb, néhány, vagy néhány tíz százalékos árváltozás
természetesen lehetséges, ezért ebben a tartományban gyakorlati kísérlettel meg lehet
állapítani az összefüggést az áruk ára és a kereslet változása között. És ez a tartomány
lesz a keresleti-kínálati görbék érvényességi tartománya.
30
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 114. old.
─ 55 ─
Ezek miatt a 19-4 és a 19-5 31, illetve a 22-6 jelű ábrák 32, ahol a „fogyasztási többlet”
magyarázatát láthatjuk, nem lehetnek érvényesek, mivel a keresleti görbék érvénye nem
terjed ki azokra a szakaszokra, amelyek ezt a többletet szemléltetik.
A FOGYASZTÁS ÉS A SZÜKSÉGLETEK
A fentiekben azt vizsgáltuk, hogy a csökkenő határhaszon törvénye milyen
összefüggésben van a fogyasztással – és ennek következtében a kereslettel. Azt találtuk,
hogy a „csökkenő határhaszon törvénye” olyan bizonytalan és szubjektív fogalom,
melynek érvényesülése általában nem szükségszerű, ezért nem lehet olyan hatása, amely
meghatározhatná a fogyasztás és ezen keresztül a kereslet piacszabályozó szerepét. A
továbbiakban azt kell vizsgálni, hogy a fogyasztást befolyásolja-e valamiféle olyan
31
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 602. old.
32
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 688. old.
56
__________________________________________________________________________
A szükségletek
Itt szólni kell az ember egyes sajátos szükségleteiről is. Így az étkezés, az öltözködés, a
társadalmi, a családi, a nemi élet és felsorolhatatlanul sok egyéb szükséglet tudatosult,
sajátosan emberi szükségletté válik. E szükségletek kielégítési módja, a szükségletek
kielégítésének a körülményei, az ezekkel kapcsolatos szokások, erkölcsi kötöttségek,
szertartások is emberi szükségletté váltak. Ez nem új jelenség. Már az ember
törzsfejlődése során az ösztönös szükségletek uralma idején beépültek a társadalom és
attól el nem szakíthatóan az egyén szükségletrendszerébe olyan szükségletek, mint az
erkölcsi, a kulturális, érzelmi stb. szükségletek.
mivolta nyilvánvaló. Senki nem kételkedik pl. abban, hogy a biológiai szükségletek
(élelmezés, ruházkodás, lakás stb.) valóban szükségletek. Ezek nélkül az emberi létezés
lehetetlen. Ezek az ember közvetlen szükségletei. Másképpen ezeket anyagi
szükségleteknek szokás nevezni. E szerint a kategorizálás szerint vannak anyagi és
szellemi szükségletek. Az embernek persze vannak olyan szükségletei is, amelyek se
nem anyagi, se nem szellemi szükségletek. Pl. a sport, a séta is szükséglet, de se nem
anyagi, se nem szellemi szükséglet. Ezért helyesebb az anyagi és nem anyagi
szükségletek szerinti kategorizálás.
Anyagi szükségletek
- létszükségletek;
- társadalmilag elismert anyagi szükségletek;
- luxus szükségletek.
-egzisztenciális szükségletek;
-szellemi szükségletek;
-társadalmi szükségletek;
-kikapcsolódási szükségletek (mozgás, sport, játék, szórakozás, pihenés).
létbiztonság,
vagyonfelhalmozás;
előmenetel, karrier;
befolyás, érdekérvényesítés, politika, hatalom;
egészséges, szép környezet;
önmegvalósítás, alkotás, fejlődés;
becsvágy, erkölcsi megbecsültség;
alkotó cselekvés szükséglete stb.
Az egzisztenciális szükségletek azt jelzik, hogy az ember milyen pozíciót foglal el, vagy
szándékozik elfoglalni a társadalomban. Ha e szükségleteit ki tudja elégíteni, akkor ez
kedvező feltételeket jelent számára anyagi szükségletei kielégítése területén is. A
létbiztonság, a karrier, a befolyás, az egészség, a képzettség, az alkotás lehetősége, az
erkölcsi megbecsültség mind olyan tényezők, amelyek ha megvalósulnak, kétségtelenül
jó feltételeket biztosítanak az egyén számára a jó állás és magas jövedelem eléréséhez,
ezen keresztül az anyagi szükségletek kielégítésének kedvező feltételeihez. Ezért
lényegében úgy is fogalmazhatunk, hogy az anyagi szükségletek a mai anyagi
szükségletek kielégítése irányában, míg az egzisztenciális szükségletek a jövőbeni
anyagi szükségletek kielégítése irányában hatnak.
- tájékozódási;
- tanulási, képzési, kutatási;
- világnézeti, ideológiai, vallási;
- érzelmi;
- erkölcsi;
- cél-meghatározási, tervezési, döntési, elemzési stb. szükségletek.
- fogyasztás, élvezetek;
- családi élet;
- egészség karbantartása;
- pihenés, szórakozás;
- sport, mozgás stb.;
- művelődés, kultúra, társadalmi élet.
A szükségletekkel kapcsolatban meg kell jegyezni azt is, hogy a szükségletekről nem
csak általánosságban lehet beszélni, hanem azokat konkréten, számszerűen is meg lehet
határozni. A konkrét számszerű meghatározás egyéni, helyi, községi, regionális és
országos szinten is lehetséges az érintett ország statisztikai nyilvántartásai alapján.
Ennek megfelelően a fogyasztási szükségleteket természetes mértékegységekben és
értékben, főbb választékonként meg lehet határozni. A piacon az összes fogyasztói
szükségletek meghatározzák az aggregált keresletet. Az aggregált kereslet pedig
meghatározza azt az aggregált kínálatot, amely szükséges és elegendő a fogyasztói
szükségletek kielégítésére. A normális kereskedelmi forgalom biztosítása érdekében a
kínálat meg kell, hogy haladja bizonyos korlátozott mértékben a keresletet. Ennek
mértékét kereskedelmi tapasztalati adatok, illetve számítások alapján termékenként,
vagy termékcsoportonként és összesítve is meg lehet határozni. Mindenesetre az
aggregált kereslet és kínálat közötti egyensúlyt a piacon biztosítani kell, mert egyébként
az árucsere zavarai értékesítési nehézségekkel, vagy áruhiányokkal veszélyeztetik az
áruforgalom folyamatát, valamint ezzel összefüggésben munkanélküliséget, vagy
inflációt generálnak.
Ezt a tételt a fentiekben cáfoltuk. Ez a tétel azt a szemléletet tükrözi, mely egyébként
jellemző az egész könyvre, sőt az egész polgári közgazdaságtanra, nevezetesen az a
vélemény, hogy a gazdasági tevékenység központi célja a nyereség, a haszon, a profit.
Ezt a célrendszert megalapozatlanul terjesztik ki a fogyasztás területére is. Ez a tétel
persze érvényes a tőkés termelési, kereskedelmi és pénzügyi rendszerre. A tőkés
termelési-kereskedelmi-pénzügyi rendszer célrendszerét azonban nem lehet a fogyasztás
célrendszerével azonosítani. Más kifejezéssel élve: a fogyasztás célja nem a haszon,
nem a profit. Tehát egy jószág keresletét ─ különösen a fogyasztási kereslet területén ─
nem a vásárlására költött egy $ határhaszna határozza meg. Ezzel kapcsolatban
emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a termelés természetes célja nem a haszon, a profit,
33
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazudaságtan 109. old.
34
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazudaságtan 596. old.
─ 61 ─
A végső fogyasztás egyéni szintje azért fontos gazdasági szempont, mert ez mutatja
meg, hogy egy adott társadalom tényleges fogyasztása hogyan viszonyul az emberek
tudományosan megállapított kívánatos, történelmileg aktuális biológiai és társadalmi
szükségleteihez. A tényleges átlagfogyasztás mennyiségi és szerkezeti tekintetben
(élelmiszerek, ruházkodás, lakás, képzési, kulturális, szórakozási, testedzési,
egészségügyi, stb.) megfelelnek-e a történelmileg aktuális biológiai, társadalmi, stb.
szükségleteknek, vagy nem. Ha a ténylegesen jelentkező szükségletek eltérnek a
tudományosan meghatározott (biológiai, társadalmi, technikai, stb.) kívánatos
szükségletektől, akkor ez a különbség megmutathatja a szükségletek továbbfejlődésének
a tendenciáját is, ami elősegítheti a kínálat továbbfejlesztésének a célszerű irányait is.
A fentiek alapján tehát megállapíthatjuk, hogy általában mind a végső, mind a termelő
fogyasztást a szükségletek határozzák meg. Nem pedig a „csökkenő határhaszon”
törvénye. A szükségleteket természetes mértékegységekben és értékben is meg lehet
határozni, ellentétben a „dolláronkénti egyenlő határhaszon” elmélettel, mely nem
alkalmas a fogyasztás irányainak és mértékének meghatározására. A fogyasztást a
szükségletek, ez utóbbiak pedig a keresletet határozzák meg, melyet számszerűsíteni, és
tervezni is lehet, mégpedig szükség szerint egyéni, helyi, regionális és országos
szinteken is, vagy pedig az egyedi üzletkörökre kiterjedő kiskereskedelmi,
nagykereskedelmi és termelő vállalatok szintjén.
Itt a kereslettel kapcsolatban nem árt megjegyeznünk, hogy az egész aggregált keresletet
az aggregált fogyasztói kereslet határozza meg.
35
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 107. old.
66
__________________________________________________________________________
Most meg kell néznünk, hogy ez az előbbi, a piaci egyensúlyra vonatkozó feltételezés
fennáll-e a valóságban, vagy nem.
*Családi
A felső 5 % jövedelme
Jövede- az összes jövedelmek 16
Jövede- %-a. hányad az összes
Jövedelem
jövede- lem jövedelemből %
16.
lem ábra A hivatkozott
lem könyv 25-3. táblázata
osztályok : Családi
abszolútjövedelmek egyenlőtlenségei
abszolút tényle-
osztályok hányada egyenlő- egyenlőt- ges
% % ség lenség 1982
1. ötöd 4,7 20 20 0 4,7
2. ötöd 11,2 40 40 0 15,9
3. ötöd 17,1 60 60 0 33,0
4. ötöd 24,3 80 80 0 57,3
5. ötöd * 42,7 100 100 100 100,0
37
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 172. old.
68
__________________________________________________________________________
_____________________________________________________________
profit jellegű jövedelmek 662 ”
ebből: kamatok 257 ”
járadékok 58 ”
be nem jegyzett vállalkozások jövedelme 122 ”
részvénytársaságok bruttó profitja 225 ”
levonás felosztatlan profit miatt - 54 ”
__________________________________________________________
profit jellegű jövedelmek összesen : 608 MD $.
Azt is láttuk, hogy a lakosság egyéb rétegei is megtakarítják jövedelmeik egy részét. A
megtakarításokra vonatkozó 7-1. táblázat 41 adataiból kiszámított megtakarítás aránya a
rendelkezésre álló12000 – 18000 $ évi jövedelemhez viszonyítva a könyv megírása
idején a 20. ábra szerint alakult.
41
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 194. old.
72
__________________________________________________________________________
21. ábra. A hivatkozott könyv 7-2. ábrája. Fogyasztási kiadások a jövedelmek szerint.
42
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 193. old.
─ 73 ─
Ezekből a táblázati adatokból látszik, hogy a 13000 $ éves jövedelemtől a 80000 $ éves
jövedelemig az átlagos megtakarítások a jövedelmek – 0,3 %-ától a 41 %-áig
fokozatosan növekvő mértékben változnak. Persze a jövedelmek a 80000 $-os szint
fölött a több milliós (esetleg milliárdos) szintig is még tovább növekednek, de a
hivatkozott irodalom annak a kérdésnek a taglalására nem terjed ki, hogy a
megtakarítási hajlandóság e változó nagyságú jövedelmek függvényében miképpen és
milyen mértékben változik meg a társadalmi csoportok eme tartományában. Ennek
nyilvánvalóan megvannak a maga okai, mindenesetre ennek következtében nincsenek
meg a lehetőségek arra, hogy a megtakarítások teljes volumenéről megbízható képet
alkothassunk. Gondolni lehet arra, hogy a legmagasabb jövedelmű rétegek
megtakarításai meghaladhatják jövedelmeik 41
%-át. Ezért arra vagyunk utalva, hogy első lépésben elfogadjuk, miszerint az alábbi 43
lábjegyzetben hivatkozott megtakarítási hányad (a 0 – 80000 $ éves jövedelmű
összlakosság vonatkozásában) mintegy 7 %-ot tesz ki. Figyelembe véve, hogy a
nagyjövedelmű lakosság megtakarításairól nincsenek adataink, továbbá, hogy a
megtakarítási hajlandóság a jövedelem nagyságával valamilyen növekvő arányban
növekszik, megalapozottnak tekinthető az a benyomásunk, hogy a megtakarítás
volumene e társadalmi réteg esetében lényegesen meghaladhatja a jövedelem 7 %-át.
Hiszen a 7 %-os átlagos megtakarítás a 17000 $ évi jövedelem mellett valósul meg.
Ezért a rendelkezésünkre álló nem eléggé megbízható adatok birtokában is célszerű
becsléssel meghatározni a 80000 $-t meghaladó jövedelemmel rendelkező lakosság
valószínű megtakarításait. Így valamivel jobban megközelíthetjük, legalább
nagyságrendileg a teljes lakosság összes megtakarításainak a volumenét az 1983. év
gazdasági adatainak a szintjén.
43
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 203. old.
74
__________________________________________________________________________
egyensúlya nem áll fenn. A táblázat módosított adatai ezt az egyensúlytalan helyzetet
szemléltetik.
─ 75 ─
A megtakarításokkal kapcsolatban meg kell jegyezni azt is, hogy a már sokszor
hivatkozott könyvben az erről szóló adatközlések nem tűnnek eléggé megalapozottnak.
Ugyanis az átlagos évenkénti 7 %-os jövedelemarányos megtakarítások ezek szerint a
gazdasági helyzet, a konjunktúra ciklusok változásaitól függetlenül gyakorlatilag
változatlan mértékben alakulnának. Ezzel szemben várható, hogy a munkajövedelmek
tulajdonosai rosszabb kereseti viszonyok között kevesebbet takarítanak meg, mint a
fellendülés csúcspontja körüli években. Ugyanígy várható az is, hogy a
profittulajdonosok megtakarításai sem lehetnek függetlenek a profitjövedelmek
nagyságától. Hiszen mind a munkajövedelmek, mind pedig a profitjövedelmek a
konjunktúra ciklusok változásainak függvényében néha kisebb, máskor nagyobb
mértékben megváltoznak.
– beruházás;
– forgóeszközök bővítése;
– tartalékok képzése.
Ezek szerint az 1948 – 1984 közötti ciklusok főbb jellemzői a következők voltak :
A 10-7 sz ábra, valamint az annak alapján elkészített fenti táblázat segítségével készült
a grafikus 27. ábra, az ugyanott közölt táblázatos adatok felhasználásával, amely egy
lehetséges konjunktúraciklus hipotetikus adatait tartalmazza. Ezek, a ciklus évei
függvényében az egyes években lehetséges, a NNP %-ában megadott éves túltermelés
volumenét és e túltermelési értékek halmozott értékeit ugyancsak a NNP %-ában
reprezentálják. A grafikon 0 értéke ábrázolja azt a termelési színvonalat, amely mellett a
termelési érték volumene megegyezik a hosszútávú gazdasági növekedés átlagos
trendjének a színvonalával. Ilyen alapon a 0 érték azt jelenti, hogy ennél az értéknél
egyenlítődik ki egy konjunktúra cikluson belül a kereslet és a kínálat volumenének az
ingadozása. Tehát a 0 érték azt jelenti, hogy e termelési volumen mellett az áruk
kereslete és kínálata éppen megegyezik egymással.
A fentieken kívül vannak még egyéb hatások is, amelyek kisebb-nagyobb mértékben
befolyásolhatják a piaci egyensúlyt. Mindenesetre azt lehet látni, hogy a piaci
egyensúlyra ható tényezők befolyásoló összhatása azt eredményezi, hogy a konjunktúra
ciklusok expanziós szakaszaiban az évi túltermelés átlaga a nemzeti nettó jövedelem 7 -
8 %-a körül, a ciklus csúcspontján a túltermelés halmozott értéke pedig a nemzeti nettó
jövedelem 21 %-a körül lehet, az utóbbi időszakban alkalmazott állami és központi
banki gazdasági szabályozás mellett. Ez az érték is jól egyezik a 10-7 ábra adataival.
Mint azt a 10-7. ábrából 46 láthatjuk, a szemléltető grafikonunk nem tér el túlzottan a
ténylegesen észlelt ciklikus ingadozásoktól, ezért az a ciklusok jellemzésére használható
kell, hogy legyen.
Ezért a grafikonban csak a 0.– tól a 3. évig terjedő időszakban tételeztünk fel
túltermelést. A közbeeső recesszió éveiben pedig az átlagos kereslet szintje alatti
termelési volumeneket tételeztünk fel, amikor lehetőség van a túltermeléssel
felhalmozott készletek fokozatos értékesítésére.
Ezek után azt kell megvizsgálni, hogy egyes időszakokban a tényleges kereslet miért tér
el a termelés volumenétől.
Ezt a kijelentést első közelítésként majdnem minden további nélkül el lehet fogadni.
Tehát a ciklus létrejöttét és lefolyását a fogyasztás (C), a beruházás (I), és a kormányzati
(G) kiadások, tehát az összes fogyasztás volumenének változásai határozzák meg. Most
már csak azt a kérdést kell feltenni, hogy az „aggregált kereslet mozgásait” mi okozza.
A fentiek szerint, ha a kibocsátás (GNP) meghaladja a kereslet volumenét, akkor
eladhatatlan árukészletek halmozódnak fel, minek következtében elindul a recesszió. A
termelés, és a beruházások állománya csökken, fokozódik a munkanélküliség, csökken a
profit. Bekövetkezik a mélypont, amikor az eladhatatlan árukészletek viszonylag
hosszabb időszak alatt gyakorlatilag fokozatosan kifogynak. Utána következik a
következő fellendülés időszaka. Fokozódik a termelés volumene, csökken a
munkanélküliség, nő a fogyasztás, az infláció, a profit, megindulnak a beruházások,
amíg be nem következik a gazdaság csúcspontja. Ezután a ciklus újra kezdődik,
általában a kibocsátás valamelyest magasabb szintjén.
47
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 298. old.
82
__________________________________________________________________________
48
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 299. old.
─ 83 ─
A folyamat alaposabb megértésére törekedve meg kell vizsgálni azt a kérdést, hogy mi
okozza a beruházások nagy amplitúdójú ingadozásait. Ugyanis az itt hivatkozott
ingadozások nem független változók. Valami okozza ezeket az ingadozásokat. És ez az
ok lehet az az argumentum, mely (ezeken keresztül) a ciklusokat meghatározza.
A fenti rövid leírásból világosan látszik, hogy a gazdasági ciklusok mozgató erőit
kizárólag a kereslet változásai vezérlik. A kereslet csökkenése a recessziót, a növekvő
kereslet a fellendülést idézi elő. Itt a kereslet alatt a fogyasztói kereslet és a beruházási
kereslet együttes nagyságát kell érteni. Figyelembe véve, hogy a beruházási kereslet a
fogyasztói kereslet függvénye. A kereslet változásait pedig a reálbérek, illetve a
munkanélküliség változásai okozzák (figyelembe véve, hogy a vállalkozók és
tőketulajdonosok fogyasztási kereslete nem függ a jövedelmüktől, mert recesszió idején
is a jövedelmük bármikor elegendő az összes szükségleteik kielégítésére), mert a bérek
csak a szükségletek részleges kielégítésére elegendőek. Ezért a bérváltozások és a
munkanélküliség változásai közvetlenül befolyásolják a kereslet változásait. Ezek a
változások kiélezett formában hozzák létre a beruházások volumenének a szélsőséges
változásait.
Ebből világosan látszik, hogy az aggregált kereslet nem önmagától ingadozik, hanem a
munkabérek, a foglalkoztatás, tehát a fizetőképes kereslet csökkenésével
elkerülhetetlenül csökken. A vásárlóerő csökkenése sem önmagától következik be,
hanem azért, mert a lakosság túlnyomó többségét kitevő munkavállalók (vagyis a
potenciális fogyasztók túlnyomó része) jövedelme nem éri el a fogyasztási cikkek
kibocsátásának azt a szintjét, amely mellett időarányosan értékesíteni lehetne a
fogyasztási cikkeket. Ezért időarányosan nem lehet az áruk egy részét értékesíteni.
Ezekből világosan látszik, hogy a kereslet változása, ezen belül a beruházások változása
(u.i. a beruházások is végeredményben egyfajta keresletet jelentenek) a mindenkori
fogyasztói kereslet változásától függ. Így a beruházói keresletet végső soron szintén a
49
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 292. old.
84
__________________________________________________________________________
52
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 360-367. old.
88
__________________________________________________________________________
A tőkés termelési viszonyok között a profit úgy jön létre, hogy a létrehozott termelési
értékre a tőketulajdonos ráteszi az elvárt, vagy a realizált profitot. Ez csupán elhatározás
kérdése, ehhez a folyamathoz nincs szükség munkára. Ennek következtében a profitnak
az áru értékének kialakulásában nincs szerepe. A profit nem növeli az áruk értékét, csak
az árát, a végleges piaci árat határozza meg. Az árutulajdonos, tehát a tőketulajdonos
eseti döntése kell ehhez. Ezt a döntést a tőketulajdonostól és a munkavállalóktól
független piaci keresleti-kínálati viszonyok határozzák meg. A profitnak azonban van
például olyan következménye, hogy eltorzítja a kereslet és a kínálat közötti természetes
arányokat. Az áruk előállítása az aktuális termelési folyamat időszakában érvényes piaci
árakon történik. Létrejön az ezen az alapon érvényes termelési érték. A létrejött árukat
az értékesítés időszakában azonban a profittal (és részben az inflációval) megemelt
árakon értékesítik. A termelési értékkel szemben a megtermelt áruk a piacon, a termelési
árnál magasabb piaci áron jelennek meg. Olyan helyzet áll elő, hogy a megtermelt
árukat termelési áruknál magasabb áron árusítják. A piaci érték a következő:
Ép = Kt + P;
Ét = Kt.
Ez a feltétele annak, hogy a megtermelt árukat értékesíteni lehessen. Azonban a
kapitalista termelés során ez a feltétel úgy alakul, hogy a piaci érték nagyobb a termelési
értéknél. Például 10% profit mellett:
Ép = 1,1 Kt.
A vevők vásárlóerejét az a jövedelem képezi, amelyet a vállalkozó termelők kifizettek
nekik azokért az anyagokért, elvégzett munkákért, energiahordozókért, félkész
termékekért, szállítási, fejlesztési, értékesítési, biztosítási, biztonságtechnikai, szociális,
közigazgatási, tudományos, fejlesztési, oktatási, kulturális, egészségügyi, közbiztonsági,
pénzügyi, jogi, közlekedési, reklám, garanciális, infrastruktúra, stb. stb…szállítói és
szolgáltatási teljesítményekért. Ezek szükségesek a termelés közvetlen és közvetett
feltételeinek a biztosításához. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi vásárlóerő egyenlő a
termelés összes költségeivel. Ami egyébként egyenlő a termelési érték összegével.
─ 89 ─
Azonban a megtermelt és forgalomba hozott árukat a profittal növelt piaci érték alapján,
vagyis piaci áron árusítják. Ennek megfelelően, a vásárlóerő :
Kt /1,1 = 0,91Ép
A profit halmozódása
A fentiekben arról volt szó, hogy a termelési értéket a termelői ár, a piaci értéket a
profittal növelt termelői, vagyis a piaci ár határozza meg. Ez azt jelenti, hogy a
megtermelt árukat piaci áron árusítják, míg a piacon keletkező vásárlóerő a termelési
költségek, tehát a termelői ár alapján képződik. Ez a vásárlóerő a profit mértékében
elmarad a piacon kínált áruk piaci értékétől. Emiatt a kereslet és a kínálat között nem
jöhet létre egyensúly, az árukat csak részben lehet értékesíteni, a piacon inkurrens
készletek keletkeznek. Ezt a kérdést eddig a mikroökonómia, tehát az egyedi
vállalkozások szemszögéből vizsgáltuk. A termelés általában azonban, ahogy mi ezt a
kérdéskört vizsgáljuk, csak a makroökonómia keretében valósulhat meg, ami a mai
viszonyok között fennálló specializációs és kooperációs környezetben elkerülhetetlen.
Mint fentebb már említettük, a termelést széles értelemben fogjuk fel, amennyiben a
termelési folyamat részének tekintjük a kitermelési ágazatok, a feldolgozóipar, a
kereskedelem, a finanszírozás (idegen, és saját források felhasználásával), valamint a
termelés külső feltételeit biztosító közigazgatási, jogi, biztonsági, egészségügyi,
kulturális, és egyéb szolgáltatási jellegű tevékenységeket is. Így a különböző önálló
üzemek, illetve intézmények egymástól elkülönült tevékenységei egymásra épülő
többlépcsős vertikális termelési folyamatot valósítanak meg, miközben ezek az
egymással kooperáló egységek elkülönült, önálló gazdálkodást folytatnak. Ezek közül a
profitorientált egységek termelő tevékenységük eredményeként, amennyiben
életképesek, mind profitot realizálnak. Ennek következtében a termelési folyamat
vertikumában alsóbb lépcsőfokon lévő egységek anyagokat, eszközöket és különféle
szolgáltatásokat piaci áron nyújtanak a következő lépcsőfokon lévő egységeknek. Az ily
módon általuk teljesített szolgáltatások, illetve szállítások ellenértéke már tartalmazza
az előző kooperációs fokozatokban realizált profitokat is. A következő lépcsőfokon
működő egységek, amelyek igénylik ezeket a szolgáltatásokat, ezek ellenértékét piaci
áron egyenlítik ki. Tehát ezen szolgáltatások piaci, tehát a termelési érték profittal
növelt értéken épülnek be a következő lépcsőfok termelési költségeibe. Itt a következő
lépcsőfok termelési értéke egyenlő lesz a termelési költségek összegével, melyhez
hozzáadva e lépcsőfok profitjait, létrejön e fokozat által előállított áruk piaci ára és piaci
értéke. Ezt a folyamatot az alábbi táblázat szemlélteti.
A halmozott profit egy évre eső hányada azonban attól is függ, hogy a befektetett tőke a
termelési folyamatban, a kitermeléstől a fogyasztói értékesítésig makrogazdasági
─ 91 ─
szinten mennyi idő alatt térül meg. Ezért a tőke megtérülési idejét nem lehet figyelmen
kívül hagyni. Ezt a termelés specializációs és kooperációs folyamatai is befolyásolják. A
profit halmozódásról készített táblázatban egy egyedülálló, közelebbről meg nem
határozott termelési ciklus folyamatát szemléltetjük. Ilyen folyamatok a gazdaságban
azonban igen nagy számban fordulnak elő, melyek egymást követő ütemben, egymással
párhuzamosan zajlanak le, és együttesen teszik ki a makrogazdasági folyamatok
eredményeinek összegét. Ezeken belül az ágazati részfolyamatok jelentős részben
átmennek a pénzügyi év határnapjain. Ennek ellenére az egyes részfolyamatokban
előállított árutermelési és pénzügyi teljesítmények a számbavétel évében átlag értékben
mégis meghatározhatók a nemzeti termék mérlegében. Ennek megfelelően számolva a
6-6. táblázat adatai alapján a teljes profit (figyelembe véve itt a vállalkozói-, a kamat-,
és a járadékjövedelmek összegét is, levonva ebből a felosztatlan profitot) összege 1983.-
ban 608 MD $ volt. Ez az összeg az NNP (általunk módosított) 608/3170 = 19 %-át
teszi ki. Ha ennek az évnek az átlagprofit értékét 10 %-nak vesszük, akkor a fentebb
szemléltetett profithalmozódás figyelembe vételével azt mondhatjuk, hogy a
szemléltetés szerinti termelési ciklusban az átlagos kooperáció foka 4 volt (a táblázatban
4 kooperációs fok mellett a halmozott profit 20 % volt). Ez a számítás természetesen
nagyon pontatlan, mégis megmutatja azt, hogy a gazdaságban a halmozott profit az
átlagprofit rátánál lényegesen nagyobb szerepet tölt be, és a konjunktúra ciklusokra
sokkal nagyobb hatást vált ki, mint ahogy azt általában figyelembe veszik. Ennek a
körülménynek a figyelembe vétele azt jelenti, hogy a piacon ténylegesen létrejövő
fizetőképes kereslet, amely mint már láttuk, megegyezik a termelési költségek
összegével, egyenlő :
A piaci áru túlkínálat azt vonja maga után, hogy egy bizonyos mértéken túl
kikényszeríti a termelés, a kibocsátás visszafogását, csökkentését. Így csökken a kínálat
a piacon, ami a pici egyensúly javulását idézi elő. A termelés visszafogása azonban a
foglalkoztatás csökkenését eredményezi, ami a munkajövedelmek, tehát ezen keresztül
a kereslet további csökkenését okozza. A termelés visszafogása emellett a feldolgozó
ágazatok termelőeszköz keresletét is csökkenti, ezen keresztül a termeléscsökkenés
láncreakciószerű kiterjedését viszi át az egész gazdaságra. Ennek következtében
végeredményben ez az eljárás a piaci egyensúly további hatványozott romlásához vezet.
A fenti piaci egyensúly-változtató tényezők mellett jelentős szerepe van a „fekete”, vagy
„szürke” (underground) gazdasági folyamatoknak is, melyek hatással vannak a piacra,
de statisztikai számbavételük és a piaci egyensúlyra irányuló hatásuk értékelése csak
igen korlátozottan lehetséges. Mindenesetre valószínűsíteni lehet, hogy e folyamatok a
piaci egyensúly javítására vezetnek, mivel ebben a körben a csere az általánosnál
alacsonyabb árszinten történik (nem terheli ezeket nagy összegű profit, vagy adó).
Magyarországon 1990-től mind a mai napig igen jelentős szerepe van a fekete
gazdaságnak, a lakosság jelentős részének a termelési és fogyasztási lehetőségeit az
ebben tapasztalt alacsony árak megnövelik. Vannak a fekete gazdaságnak ezzel szemben
negatív következményei is. Így az adózás, a közterhekhez való hozzájárulás
mellőzésével csapást mér az állami költségvetésre egyrészt, másrészt a tényleges
adófizetőkre ezáltal nagyobb teher hárul, ami ott a munkajövedelmek nettó értékét és a
termelés gazdaságosságát csökkenti, vagy esetenként egyenesen lehetetlenné teszi.
Ebben a körben a normálisnál magasabbak a piaci árak, alacsonyabb a kereslet.
Az általános piaci egyensúly feltételei azonban nem merülnek ki a fentebb már tárgyalt
szempontokban. Ezért szükség van a termelés, a piac és általában a gazdaság
működésének kissé mélyebb elemzésére is.
É = B + Te + E
ahol: É – a megtermelt áruk, szolgáltatások pénzben kifejezett
értéke
B - a bérek és bérjellegű egyéb költségek
Te – közvetlenül a termelésre ráfordított termelőeszköz-,
és szolgálta tási költségek
E - a termelés egyéb közvetett költségei.
54
Karl Marx : A Tőke I. kötet 41.old. Budapest 1973.
─ 97 ─
Á=É+P
ahol: Á – az áruk csereértéke, piaci ára
É ─ érték
P ─ profit
vagy legalább eléri azok saját értékét. Vagyis hogy a termékek árbevétele meghaladja,
vagy legalább elérje a ráfordítások értékét, hogy az árbevételek hasznot hozzanak, vagy
legalább a ráfordítások megtérülését biztosítsák. Ilymódon a piac a piaci érték, az ár
kialakulása útján objektív jelleggel szabályozza a termelést mennyiségi és minőségi
értelemben egyaránt. Ezért a piaci érték nemcsak hogy eltérhet, hanem el is kell hogy
térjen a (saját) értéktől. Hiszen ez egyik szükséges feltétele annak, hogy a piacon a
kereslet és a kínálat között egyszerre mennyiségi és minőségi értelemben vett általános,
tehát az összes kibocsátott termékre, vagyis a teljes kibocsátásra értelmezett egyensúly
jöhessen létre. Ez az általános egyensúly az egyedi termékek piaci egyensúlytól való
pozitív és negatív eltéréseinek az eredője.
A termék, az áru úgy jön létre, hogy a termelő csereérték, pénz ellenében beszerzett
erőforrások (B; Te és E) felhasználásával állítja elő és így az általa kifizetett csereérték,
pénz, az aktuális eladók, illetve − ami ezzel azonos − a későbbi potenciális vásárlók
kezébe kerül, azoknak, akik az itt említett erőforrások eladói voltak. Így a megtermelt
áruval szemben megjelenik a piacon a vele azonos nagyságú érték, vagyis a vásárlóerő.
A piacgazdaságban árutermelés folyik, a naturális gazdaság jelentősége háttérbe szorult.
A termelők termékeiket lényegében véve másoknak, eladásra termelik, nem saját
maguknak. Ezért a közvetlen termékcsere gyakorlatilag elhanyagolható. A csere tehát
jellemzően közvetett csere útján valósul meg, a pénz közvetítésével. Úgy jön létre, hogy
a vevő megveszi az árut és az áru csereértékét pénzben (vagy pénzhelyettesítő
eszközökkel) kifizeti azonnal (vagy meghatározott, és törvényesen garantált fizetési
határidővel) az eladónak. Ezzel az eladó az általa beszedett pénz értékének megfelelő
mértékben más viszonylatban szintén vásárlóvá válik. Szükségleteinek (itt nemcsak
fogyasztási, hanem termelési szükségletekről is szó van) kielégítésére mások által
előállított és forgalmazott árukat vásárol meg. Ezért az ember, vagy gazdálkodó
szervezet egyik tekintetben eladó, ugyanakkor más tekintetben vevő lesz. A
cserefolyamatban közvetlenül az áru és a neki megfelelő értékű pénz cserél gazdát,
miközben egy egységes piacon az áruk értékének (csereérték) és a pénz mennyisége
értékének összege a csere pillanatában változatlan marad. Tehát a cserében résztvevő
termelési értékek összege a cserefolyamatban nem változik meg. A csere közvetlenül
csereértéken, vagyis piaci áron történik, amelynek alapja a termelési érték, melyet a
felek alkupozíciói módosíthatnak. A csereérték, illetve az ár az érték módosult formája.
A piac, a gazdaság egyensúlyának alapvető feltétele a csere folyamatosságának
fenntartása, vagyis az, hogy az árukat, szolgáltatásokat egyrészt folyamatosan meg kell
termelni, másrészt pedig folyamatosan értékesíteni kell, hogy az áruk folyamatosan
váljanak értékké (tehát pénzzé), az értékek pedig áruvá. Tehát az árukat folyamatosan
kell termelni és elfogyasztani. Enélkül a folyamatosság nélkül nincs piaci, gazdasági
egyensúly.
55
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 938. old.
─ 99 ─
Ez azt jelenti, hogy 8 $ vállalkozói jövedelem érdekében kb. 100 $-t kellett befektetni.
Tehát a jövedelemhez képest több, mint tízszeres értékű pénzt kell megforgatni. Ekkora
pénzzel általában a vállalkozók nem rendelkeznek, hanem termelési költségeik igen
jelentős részét bankhitelekkel finanszírozzák. A hiteleket pedig törleszteni, kamataikat
fizetni kell. A törlesztés és a kamat fedezetét pedig csak a megtermelt áruk
értékesítésével szerezhetik meg. Ezért a késztermékeket minél gyorsabban kell
értékesíteni. Ha pedig nagyon elhúzódik az értékesítés, és ezért inkurrens készletek
halmozódnak fel, akkor az újratermelést nem lehet finanszírozni, tehát nem lehet,
legalábbis a korábbi volumenben a termelés színvonalát fenntartani. Tehát az egyszerű
újratermelést sem lehet folytatni, csökkenteni kell a termelést, dolgozókat kell
elbocsátani, stb. Ezáltal megbomlik a piaci egyensúly. Ha az inkurrencia kiterjed az
egész gazdaságra, akkor ebből recesszió, súlyosabb esetben gazdasági válság
keletkezhet. A kapitalista gazdasági folyamatot a konjunktúra ciklusok jellemzik. A
konjunktúraciklusok bizonyítják, hogy a kapitalizmus gazdasága nem képes általános,
folyamatos piaci egyensúly kialakítására és fenntartására.
Itt tehát az a kérdés merül fel, hogy a jövedelemelosztás miért nem felel meg a
gazdasági feltételeknek.
A fentiek szerint a piaci egyensúly csak akkor jöhet létre, ha egyszerre áll fenn a
kereslet és kínálat közti értékbeni és választéki egyensúly. Ezeknek az egyensúlyoknak
a szabályozását a kapitalista termelési rendszer elsősorban a piacra bízza, másodsorban
pedig a piacnak ezt az ösztönös önszabályozását az állam és részben a központi bank
közvetett gazdasági beavatkozásokkal bizonyos mértékben tudatosan befolyásolja. Az
állami és központi banki beavatkozásra csak akkor kerül sor, amikor a piaci egyensúly
hiánya egy bizonyos elfogadható mértéket már túlhaladt. Ezt az elfogadható mértéket
általában a munkanélküliség, vagy az infláció aktuális, társadalmilag elfogadott mértéke
határozza meg. Az állami és központi banki beavatkozás általában csak pénzügyi
eszközökkel történik, a választékot kifejezetten nem, vagy csak azt is pénzügyi
értelemben, áttételesen érinti.
ahol : Kt = C + V
P =m
Ezért számviteli értelemben egyezőséget lehet megállapítani a fenti, elvileg ellentétes
álláspontok között. A tényleges ellentét abban nyilvánul meg, hogy a polgári
közgazdaságtan szerint a P a tőketulajdonosokat illeti meg, míg Marx szerint a
munkavállalókat. Ha elfogadjuk azt az álláspontot, hogy kapitalizmus mellett a
tőketulajdonosok előlegezik a termeléshez szükséges tőkét, akkor marxi értelmezés
─ 103 ─
Már láttuk, hogy a teljes termelési érték egyenlő a ráfordítások összegével. Itt célszerű
megjegyezni, hogy a termelési érték fogalma nem azonos az érték fogalmával. Maga az
érték egy elméleti fogalom, amely meghatározott összefüggést állapít meg az absztrakt
munka mennyisége és az általa előállítható termékek értéke között. Az így
meghatározott értéket absztrakt értéknek nevezhetjük. Eszerint az érték nem más, mint
az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges jószágok, valamint
társadalmi viszonyok (tárgyak, anyagi és gazdasági-társadalmi viszonyok) előállítására
ráfordított, társadalmilag szükséges emberi absztrakt, élő és holt munka (a holt munka
az anyagi és nem anyagi termelésre felhasznált anyagi és nem anyagi természetű
termékekben és szolgáltatásokban megtestesülő, korábban felhasznált társadalmilag
szükséges munka) értéke. Ez az absztrakt munka felhasznált mennyisége határozza meg
a létrehozott értéket. Munka végzéséhez erre alkalmas munkaerő szükséges, melyet elő
kell állítani, és folyamatosan újra kell termelni. A munkaerő előállítása, újratermelése és
fejlesztése a fogyasztási folyamatban történik. A munkaerő értékét az előállításához és
folyamatos újratermeléséhez szükséges anyagi és nem anyagi eszközök, viszonyok
létrehozására és folyamatos fenntartására ráfordított társadalmilag szükséges élő és holt
munka mennyisége, illetve annak értéke határozza meg. Munkavégzés (gazdasági
értelemben) a munkaerő meghatározott munkaidő alatt történő használata egy
meghatározott anyagi és/vagy nem anyagi természetű, közvetlen, vagy közvetett
termelési folyamatban. A felhasznált, elvégzett élő és holt munka értékét tehát az erre
felhasznált munkaerő egységnyi értékének a munkaidővel történő szorzata határozza
meg. Ez az érték lesz az anyagi, vagy nem anyagi természetű termékek és társadalmi
viszonyok értéke. Mint láttuk, a termékek értékébe beletartozik a felhasznált holt
munka termékeinek értéke is. A holt munka termékei feltárt, kitermelt és elsajátított
természeti erőforrások, termelőeszközök, anyagok, anyagi és nem anyagi szolgáltatások
formájában jelennek meg, amelyeket csak piaci áron lehet beszerezni. Az absztrakt
munka és az (absztrakt) érték fogalmakra feltétlenül szükségünk van, ha az érték,
valamint az árak lényegét meg akarjuk érteni. A gyakorlati életben azonban az absztrakt
munka és az ennek megfelelő absztrakt érték nem létezik. Közvetlenül csak a konkrét
munkát és az ennek megfelelő konkrét értéket lehet megfigyelni és értékelni. Ezeket a
konkrét munkákat és értékeket a piac is érzékeli és a gazdasági szereplők szempontjából
nézve objektíven értékeli is. Ezért a piacon létrejön a különféle szakmai irányú,
képzettségi szintű, intenzitású, nehézségi fokú, veszélyességű konkrét munkák
értékelési rendszere és ezek társadalmilag elfogadott értéke, piaci ára. A gyakorlatban
ezért a gazdasági számításokban az (absztrakt) érték helyett a piaci árakon
meghatározott konkrét értéket, a csereértéket használjuk, amelyet a mindenkori piaci
árak határoznak meg. A konkrét munka piaci értékét a vonatkozó absztrakt munka
mennyisége mellett annak piaci keresleti és kínálati viszonyai is meghatározzák. Ilyen
alapon a termelési érték az (absztrakt) érték piaci árak figyelembevételével módosított
formája. A termékek előállítása gazdasági értelemben a felhasználásra kerülő természeti
erőforrások, termelési eszközök, valamint a különféle konkrét munkák egy termelési
folyamatban történő egyesítése útján valósul meg. Ennek megfelelően e termékek
termelési értékét az itt felsorolt tényezők csereértékének, piaci értékének az összege
határozza meg.
Így az aktuálisan előállított termék termelői ára ebben a termelési folyamatban nem
tartalmaz új profitot, de tartalmazza a piacon megvásárolt és az aktuális termelési
folyamatban felhasznált berendezések, anyagok, szolgáltatások piaci áraiban
104
__________________________________________________________________________
bennfoglalt „előzetes” profitot. Az aktuális profit tehát már tartalmaz „előzetes” profitot
is. A profit tehát a termelési folyamatban halmozódik a meglévő kooperációs szintek
száma és minősége által meghatározott mértékben. Az „előzetes” profit az aktuális
termelési folyamat egyik költségtényezője, és mint ilyen, a termelési költség nagyságát
eltorzítja. A profit általában nem termelési, hanem kifejezetten piaci kategória, amely a
termelési ár módosításával létrejövő piaci árat határozza meg. Ezért tehát a profit nem
értéktöbblet. Hanem a megtermelt és a piacon értékesített jószágok termelési értéke és
csereértéke közti különbség. Ez gyakorlatilag azonos a termelési költségek és az
árbevétel különbségével.
A termékeket és a profitot a tőketulajdonosok sajátítják el. Szó szerint értve a dolgot, azt
látjuk, hogy a profit nem értéktöbblet, hanem a termelési és a piaci érték különbözete.
Azt is látjuk, hogy az általában vett érték fogalom mellett különböző konkrét
értékfogalmak léteznek, mint például a termelési érték, a csereérték, vagy piaci érték,
stb. Értelmezésünk szerint az általában vett érték az absztrakt értéket jelenti. A
tisztánlátás érdekében ezeket a fogalmakat meg kell különböztetni egymástól. Az
absztrakt (saját) érték fogalomra az árak megértése érdekében van szükségünk. Az
absztrakt értéket az absztrakt munka számbevételi nehézségei miatt számszerűsíteni
nem lehet. Ezért szükség van a konkrét értékfogalmakra is, melyek lehetővé teszik az
értékek és az árak gyakorlati alkalmazását. A konkrét értékek és az árak gyakorlati
alkalmazása lehetővé teszi, hogy a K. Marx fogalomkörének megfelelő állandó tőke
(C), a változó tőke (V) és az értéktöbblet (m) közötti összefüggéseket megérthessük. A
fentiek szerint az absztrakt érték (vagyis az „érték”) szerint, valamint a termelési érték
szerint nincs értéktöbblet. Ha azonban az értéket nem absztrakt, vagy nem termelési
értékben, hanem a termelési folyamaton kívül a piaci gyakorlatban értékelhető konkrét
─ 105 ─
C+V+m=Á
kifejezést. A piaci értéktöbblet:
m = Á ─ (C + V)
A képletnek tehát van objektív realitása, vagyis az (piaci) értéktöbblet (m) valóban
létezik. Az állandó tőketényezőket, a változó tőketényezőket, valamint a piaci
értéktöbbletet a piaci árakkal lehet számszerűsíteni. A piaci értéktöbblet azért
keletkezik, mert a gyakorlatilag fennálló csereviszonyok között az áruk termelési értéke
kisebb ugyanezen áruk piaci értékénél. A termelési folyamatban a felhasznált természeti
erőforrások és tőketényezők (állandó tőke: C ) passzívak, mivel saját értéküket a
termelési folymatban nem tudják megváltoztatni. A termelési folyamatban az érték
növekedése az emberi munka hozzáadásával jön létre. Új érték az emberi munka
közreműködése nélkül nem jön létre. Hiszen a C érték megváltozása csak emberi
munkával történő megmunkálása és forgalmazása által lehetséges. Változásuk csak az
aktív, a változó tőke értékével mérhető munkaerő által megvalósított munkafolyamatban
történhet meg. Ezért az állandó tőke a termelési folyamat passzív, a változó tőke pedig
aktív tényezője. A termékekbe az állandó tőke objektumai változatlan értékben mennek
át. Ugyanez a helyzet a (V) változó tőkével is, hiszen a munkaráfordítások értéke
változatlan értékben megy át a termék termelési értékébe. Azonban a termékek, amikor
áruvá válnak, értékesítésük nem termelési értékükön, nem önköltségi áron, hanem
csereértékükön, vagyis piaci áron történik. A termelési folyamatban felhasznált
munkaerőt szintén piaci béreken veszik meg. Ezért az előállított termékeket és a
felhasznált munkaerő beszerzésére fordított béreket piaci árakon lehet csak értelmezni.
Ezért a megtermelt áruk piaci értéke azonos lesz a termelési érték és a profit (C+ V + m)
összegével. A tőketulajdonos ezt az összeget a megtermelt áruk formájában kisajátítja a
tulajdonos jogán, a dolgozóknak azonban csak a V összeget fizeti ki, a piaci
értéktöbbletet, amelyet a késztermékek formájában pedig szintén a dolgozók állítottak
elő a termelési (és forgalmi) folyamatban előállított és a tulajdonos által piacra vitt
termékekben, vagyis az árukban, tényleg nem fizeti ki a munkavállalóknak. Eszerint
tehát a piacon, a munakvállalók által előállított áruk már magukban tartalmazzák a (V +
m) értéket. Az m értéket azonban a tőketulajdonos a dolgozóknak nem fizeti meg. Marx
megfogalmazásával élve kizsákmányolja őket. Ebben az értelemben Marxnak igaza van
abban, hogy tőkés termelés mellett van „értéktöbblet”, mégpedig piaci értéktöbblet
(vagy reziduális jövedelem). Ez a (C + V + m) a piac által elismert piaci érték. A marxi
álláspont szerint, mint ahogy a valóságban is így van, minden új értéket, tehát minden
jövedelmet az élő munka hoz létre. A profit létrehozása nem munka terméke, hanem a
tőke tulajdonlására alapozott, a termékek kisajátítására vonatkozó jog következménye.
Mint akármilyen talált tárgy, úgy kerül a tőketulajdonos kezébe. A profitot nem
megtermelni kell, hanem „meg kell találni”. Mivel nem munka terméke, ezért nincs is
saját értéke. De az árunak már van a piaci értéktöbbletet is tartalmazó, a keresleti-
kínálati törvények által meghatározott piaci értéke, ami nagyobb, mint a rá vonatkozó
áruk termelési értéke. Ezt az értéket az áru képviseli, amelyet munkás és nem munkás
munkavállalók hoztak létre. A profit akkora, amennyi a piaci érték és a termelési érték
különbözete. Tehát a profit tárgyát, az árut a munkavállalók állítják elő, amit azonban a
tulajdonos jogán elvonnak tőlük, tehát kizsákmányolják őket. Ha nem is a legszebb
106
__________________________________________________________________________
kifejezés ez, akkor is így van, akármennyire nem szeretjük is esetleg K. Marxot. Hogy
ez a kizsákmányolás milyen mértékű, azt az alábbi összefüggés mutatja meg:
( P/B ) 100 %.
ahol: P - profit
B - bérjellegű kifizetések összege.
A polgári közgazdaságtan azt állítja, hogy a tőkés nem a munkaerejét veszi meg a
munkavállalónak, hanem a munkáját. Ez akkor lenne igaz, ha a vállalkozó
tőketulajdonos a
leggyakoribb, vagyis a jellemző esetekben először munkát adna a munkavállalónak, és
amikor a munka el van végezve, tehát amikor meg lehetne állapítani a végzett munka
értékét, akkor egyezne meg vele a munkabérben és azt fizetné ki neki. Ilyen eset csak
viszonylag ritkán fordul elő, főleg bizonyos alkalmi munkák esetében, amikor a munka
tárgya térben, időben és volumenben egyértelműen előre meghatározott. Amikor a
végzendő munka és annak ára előre meghatározható. A jellemző ezzel szemben az, hogy
a munkavállalás hosszabb idejű, folyamatos munkaviszonyra vonatkozik, első aktusa a
szóban, vagy írásban történő szerződés létrejötte a munkaadó és a munkavállaló között,
amiben a munkafeltételeket és a fizetendő bért megállapítják. Ez azt jelenti, hogy ilyen
esetekben a munkaadó nem a szerződéskötés alkalmával még nem értékelhető munkát,
hanem a munkaerőt, annak potenciális munkavégző képességét veszi meg, illetve
„bérli” meghatározott időtartamokra és meghatározott feltételek mellett. Ezen
túlmenően, a végzett munka valódi, piacilag elismert értékét csak jóval a munkavégzés
után, az előállított termék értékesítése alkalmával lehet megállapítani. Ezért a
munkavégzésben megvalósuló munka értékét a munkavégzés befejezését követő
rövidebb-hosszabb idő letelte után lehetne csak megállapítani és kifizetni a
munkavállalónak. Ezért a munkaadó a legtöbb esetben nem veheti meg a munkavállaló
munkáját, hanem csak a potenciális munkavégző képességét, tehát a munkaerejét.
─ 107 ─
A bért általában a munkaerő kereslet és kínálat törvényei határozzák meg, a vita tárgyát
képező könyv szerint. De a bért ezen túlmenően meghatározza a munka
határtermelékenysége is, annak a keresleti-kínálati viszonyokra gyakorolt befolyásoló
hatása révén. _57
57
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 982. old.
108
__________________________________________________________________________
Ez a két meghatározás több problémát vet fel. Először is, már a fentiekben kimutattuk,
hogy a határtermék és az ennek alapjául szolgáló csökkenő hozadék törvénye az ott
részletezett okok miatt gazdasági törvény gyanánt elfogadhatatlan. A 821. oldalon 59
található (a) össztermék és (b) határtermék ábrák tartalma erősen vitatható.
Mint ahogy már láttuk, nem egy-egy termelési tényező határterméke határozza meg
annak keresletét, hanem egy-egy technológia határterméke. Az egyes termelési tényezők
keresletét azután az határozza meg, hogy a legkedvezőbb eredményekkel kecsegtető,
kiválasztott technológia megvalósításához az egyes tényezőkből mennyire van szükség.
Tehát az egyes termelési tényezők keresletét a tervezett technológia szükségletei
határozzák meg. Az egyes termelési tényezők árát azután ezek figyelembevételével e
tényezők piaci keresleti-kínálati viszonyai határozzák meg. Tehát nem az egyes
termelési tényezők „határterméke” !
62
A nemzeti termék elosztásáról könyvünk állításai például a következők:
munka kereslete és kínálata között. Persze az erősen kétséges, hogy a munka kínálatát
szemléltető
görbe lehet-e függőleges egyenes. Hiszen tudjuk, hogy 0 bér mellett munkaerő kínálat
sem lehetséges. Hangsúlyozni kell, hogy ez a két görbe csak szemléltető görbe, nem
pedig matematikailag meghatározott függvénygörbe. Az E pontot nem lehet
matematikai eszközökkel meghatározni, hanem csak a piac által meghatározott
tapasztalati úton. Mint fentebb már láttuk, a DD és SS görbék olyan elvi, szemléltető
görbék, amelyek csak az E pont közelében néhány százalékos eltéréssel meghatározható
tartományon belül érvényesek, mivel a görbék helyzetét a piac csak szigorúan
tapasztalati alapon, csak e tartományon belül határozza meg, illetve igazolja. Ha most
mégis elfogadjuk, hogy a DD görbe nem csak a munka keresleti görbéje, hanem a
munka határtermék görbéje is, akkor a munka határterméke a 0 mennyiségű munka
mellett mindenesetre nem lehet egyenlő a D értékkel. Semmi, tehát 0 értékű munka nem
hozhat létre 0-tól eltérő értékű terméket.
Itt célszerű kitérni arra kérdésre, ami a munka értelmezésével kapcsolatban merül fel (és
célszerű megjegyezni, hogy itt a munka fogalmát nem fizikai, hanem csak gazdasági
értelemben használjuk). Ugyanis, mint fentebb már láttuk, a munka kínálata keretében a
munkakeresők (vagyis itt a munkavállalási lehetőséget keresők) nem magát a munkát
kínálják, hiszen a munka csak az elvégzett munka teljesítménye, hozadéka alapján
értékelhető. A kínálat pedig csak abban az időszakban lehetséges, amikor a
munkavállaló még nem állt munkába, tehát a munkaadó még nem vette fel
alkalmazásba a munkást, amikor még az elvégzett munkát nem lehet sem értékelni, sem
pedig kínálni. Amikor felvették, akkor már nem kínálja és nem is kínálhatja tovább a
munkát. Ezért világos, hogy a „munkakínálat” csak a potenciális munkavégző képesség,
tehát a munkaerő kínálatára vonatkozhat. A világos fogalmazás érdekében tehát indokolt
a munkaerő fogalom használata. A munka egy folyamat. A munkavégzés folyamata.
112
__________________________________________________________________________
Ebben az összefüggésben szót kell ejtenünk arról is, hogy a hozadék és a határtermék
görbéje az alkalmazott létszám függvényében nem minden esetben kell, hogy görbe
legyen. Ha például a munkafolyamat egy meghatározott minőségű földterület kézi
munkával történő felásása, akkor egy munkás alkalmazása mellett például a napi
teljesítmény (munkatermék) például legyen 200 m2. Egyenlő képességű munkások
esetén két munkás összteljesítménye 400 m2 lesz. Tehát a munka hozadéka a létszámmal
egyenes arányban növekszik, míg a határterméke konstans lesz. Ez a példa megmutatja,
hogy mivel e munka kooperációs foka 0, a határterméke a létszám változásától
függetlenül (a munkások azonos képességeit feltételezve) mindig állandó lesz. Ebből is
látszik, hogy a munka határterméke függ a munkafolyamat kooperációs fokától is.
Minél bonyolultabb és minél inkább sokszakmás egy munkafolyamat, tehát minél
magasabb fokú a munkamegosztás, annál inkább befolyásolja a munka hatékonyságát,
ezen keresztül a határtermékét. Ezért a létszám egy-egy fővel történő növelése egy
termelési folyamatban minden olyan esetben növelheti a munka határtermékét, amikor a
többlet létszám növeli a kooperáció fokát, és emellett minden kooperáló (ember, vagy
csoport) munkakapacitásának a kellő szintű kihasználása biztosított. Ezt a tényt
szemléletesen bizonyítja a gazdaságtörténet. Európa gazdaságilag élenjáró országaiban
a feudalizmus bukása, a polgári átalakulás kezdetei után a gyáripari fejlődés
114
__________________________________________________________________________
A szerzők utalnak arra, hogy a 26.2 ábrán látható NDE síkidom mutatja, hogy hogyan
alakul a földbirtokos járadéka. Miután azonban az ezen az ábrán szereplő DD görbét
nem tekinthetjük a munka határtermék görbéjének, az ábra nem határozhatja meg a
földbirtokos járadékát, hanem azt a piaci keresleti-kínálati viszonyok határozzák meg,
függetlenül a munka „határtermékétől”. Ha például a földbirtokos kiadja haszonbérbe a
földjét, akkor az aktuális „határterméktől” független, de a piaci helyzettől függő, és a
bérlővel kötött megállapodásban meghatározott haszonbért követeli a bérlőtől. A bérlet
árát tehát nem a határtermék, hanem a keresleti-kínálati viszonyok határozzák meg.
63
A föld, mint a járadék alapja, a könyv szerint állandó:
63
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 850-851. old.
116
__________________________________________________________________________
64
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 920. old.
─ 117 ─
Ez
a
31. ábra A hivatkozott könyv 30-1. ábrája. Kamat és hozadék rövid távon.
Arról van szó a könyvben írt példa szerint, hogy amint növeljük a halászhajók és a
hálók számát, csökkenni kezd a termelés többletterméke, vagyis a hozadéka, mert az
első néhány halászhajó, vagy háló használata viszonylag sok hal kifogását eredményezi,
de a túlságosan sok hajó és háló kimeríti a halállományt és egyre kevesebb lesz a
fajlagos fogás. Ez a példa, bár igen szemléletes, de félrevezető is. Nyilvánvaló, hogy ha
a víz halállománya egy meghatározott nagyságot jelent, akkor minél több hajónk van,
annál kevesebb halat foghatunk egy-egy hajóval, mivel a halállomány minden halászat
alkalmával csökken. De ha a tengerben halászunk, ahol gyakorlatilag korlátlannak
vehetjük a halállományt, akkor egy ideig a hajók számának a növelésével a fogás
növekszik, tehát a hozadék nem csökkenő hanem növekvő hozadék lesz. Egészen addig,
amíg a túlhalászás nem következik be. Ezért tehát általában fogalmazva, a hozadék nem
monoton csökken. A túlhalászás arányában egy optimális ponton túl már egy
üzembeállított új halászhajó hozadéka csökkenő lesz. Ilyen esetben a hajók számának a
növelése már felesleges beruházásnak minősül. De ez nem vonatkozik általában a
beruházásra. A halászat hozadékának a növelése céljából beruházási eszközöket
nemcsak hajók és hálók beszerzésére lehet fordítani. Ha a jövőben még több halat
szeretnénk, akkor részben másirányú beruházással ezt elő lehet segíteni. Csak nem új
66
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 925. old.
─ 119 ─
MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS A PIAC
viszont nincs ugyan munkájuk, de nem is keresik (hivatalosan) a munkát, azok nem
munkanélküliek. Ezeket kellene nyilvántartáson kívüli munkanélkülieknek tekinteni. Ez
nem üres szócsavarás, mert például manapság Magyarországon a hivatalosan elismert
munkanélküliség 7 % körül van. De a kb. 5 millió munkaképes lakosságból csak kb. 4
millió a foglalkoztatott. Tehát a tényleges munkanélküliség 20 %-ot tesz ki. Ez pedig
nem egészen mindegy. Ez azt jelenti, hogy a ma elfogadott gyakorlattal szemben a
tényleges munkanélküliség nagyobb a nyilvántartott munkanélküliségnél. A
munkanélküliség különböző okokra vezethető vissza. Ilyen ok lehet a lustaság, a
munkakerülésre való hajlam, továbbá az is, hogy a munkanélküli munkára való
alkalmassága nem felel meg a munkakereslet szakmai, készségbeli, egészségügyi, stb.
követelményeinek. Fontos ok lehet az is, hogy a munkanélküli megítélése, és esetleges
gyakorlati tapasztalatai alapján nem tartja lehetségesnek, hogy formális jelentkezése
esetén munkát kaphat. Ezért nem is jelentkezik munkára a munkaközvetítő
hivatalokban. A közgazdaságtan ezt a kérdést egyszerűen intézi el: kijelenti, hogy a
nyilvántartásban nem szereplők nem tartoznak a munkaerő állományba. 67
69
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 317-322. old.
─ 123 ─
ebből semmiképpen nem képződik akkora vásárlóerő, ami lehetővé tenné a piacra vitt
áruk piaci áron történő eladását. Ezért a túltermelés, és az ebből adódó munkanélküliség
elkerülhetetlen, mint ahogy azt a hivatkozott irodalom is tükrözi. Ha mármost
feltételezzük, hogy ha a profitot csökkentenénk arra a szintre, ami lehetővé tenné a
profittulajdonosok számára annak fogyasztási és felhalmozási célú felhasználását, akkor
(feltételezve a kínálat és a kereslet választéki szerkezetének megfelelő mértékű
egyezését) megszűnhetne a túltermelés, az áruk folyamatosan értékesíthetők lennének.
Ilyen helyzetben létrejöhetne a termelés és a fogyasztás közötti egyensúly, nem lenne
munkanélküliség, nem lennének kellemetlen konjunktúra ciklusok sem. Így a
munkanélküliség gyakorlatilag egyenlővé válhatna a frikciós munkanélküliséggel. Ez
lenne a „természetes” munkanélküliség mértéke. Ezt elvileg meg lehetne valósítani a
kapitalizmusban is. Ugyanis a kapitalizmusban, ahol piacgazdaság van, már így is
beavatkozik az állam és a központi bank a gazdasági folyamatokba. Ezt a beavatkozást
némileg bővíteni kellene. Lehetne például pontosabban nyilvántartani a készletek
változásait és ezen belül megállapítani éves szinten az inkurrens készletek (túltermelés)
volumenét. Ha az inkurrens készletek elérnék a NNP „n” %-át, akkor hatóságilag
kötelezővé kellene tenni az áruk árának „n” %-kal történő általános csökkentését. Ez a
csökkenés ugyanebben az arányban növelné az árukra irányuló keresletet, tehát
eltűntetné a túltermelést. A piacok „megtisztulhatnának”. A termelési folyamat felszívná
gyakorlatilag a teljes létező munkaerőt. Nem kellene a szegényeknek munkanélküli és
egyéb segélyeket adni. Mindenki dolgozhatna, és ezáltal biztosíthatná a saját, és a
családja megélhetését. Nem lenne szükség kizárólag csak a recessziók csökkentését
célzó közmunkákra. Tehát csökkenteni lehetne az adókat. Növekednének a potenciális
termelési lehetőségek. Már most is látszik, hogy az amerikai gazdaság potenciális
termelési lehetőségei magasabbak a közgazdászok által elfogadott szintnél legalább 12
%-kal. Hiszen ezek a potenciális termelési lehetőségek elérik legalább a
konjunktúraciklusok csúcspontjainak a színvonalát. Ha ugyanis a recessziókat el lehetne
kerülni, akkor a termelés növekedése elérhetné legalább a legmagasabb expanziós
csúcsok színvonalát. Persze ehhez hasznos lehetne a nemzetgazdasági tervezés
bevezetése is, hogy az egyes vállalkozók lényegi piaci tájékoztatáshoz juthassanak
termelési szerkezetük pontosabb tervezéséhez. Ez nem kötelező érvényű kommunista
jellegű tervezés lehetne, hanem olyan, statisztikai alapokon nyugvó, és időszakosan
nyilvánosságra hozandó termelési, illetve fogyasztási előirányzatok, illetve ezek
megvalósulási adatainak a gyűjteménye, melyek adatait a vállalkozások
felhasználhatnák üzleti terveik elkészítéséhez. A tervelőirányzatoktól a tényleges
gazdasági folyamatok persze eltérhetnek, és el is térnek, ezért e változások
követelményeinek figyelembe vételével a tervezést a különböző tervezési szinteken
(helyi vállalati, ágazati, országos, stb.) folyamatosan módosítani kell, hogy a tényleges
gazdasági folyamatok szükségleteinek egyre jobban megfeleljen. A tervelőirányzatok,
illetve a valóságos gazdasági folyamatok adatairól és ezek változásairól folyamatos
statisztikai nyilvántartásokat kell vezetni és erről a gazdasági szereplőket időszakosan
folyamatosan tájékoztatni kell, hogy minél jobban alkalmazkodni tudjanak a változások
által létrejött követelményekhez. Ez a megoldás elősegítené, hogy a termelés
mennyisége és választéka jobban megfeleljen a várható kereslet mennyiségének és
választékának. A különféle vállalkozások maguk döntenék el, hogy a nemzeti terv
előrejelzési adatait hogyan használják fel. A későbbi tapasztalatok a nemzeti terv
minőségének fokozatos javulását, valamint a vállalkozások bizalmának a fokozódását
eredményezhetné e terv iránt. Mindenesetre azt láthatjuk, hogy a munkanélküliség nem
objektív szükségszerűsége a gazdasági folyamatoknak. Csak abban az esetben van ez
így, ha a jelenlegi gyakorlatot elkerülhetetlennek állítjuk be. Azonban ez objektíve nem
elkerülhetetlen, hanem lehetségesek másfajta működési modellek ─ még a
─ 125 ─
Az ezzel kapcsolatos mai fogalmak abból indulnak ki, hogy a szabad piacgazdaságban
az eladó és a vevő közötti csere a szabad megállapodások és szerződések alapján
történik. A nagy volumenű tranzakciók esetében nyilván ez az álláspont meg is állja a
helyét. Azonban a csere utolsó állomása a fogyasztói vásárlások alkalmával történik,
amely lényegében véve volumenben, értékben magába foglalja a gazdaságon belüli
csere teljes terjedelmét. Ezen a területen pedig az adás-vétel messze nem a szabad alku
alapján megy végbe. A legtöbb áruházban a vevő nem is találkozik a tulajdonossal,
hanem csak a tulajdonos képviseletét ellátó alkalmazott bonyolítja le a tulajdonos
megbízásából az adás-vételi műveletet. A közvetlen eladónak nincs joga a csere tárgyát
képező áru árát alku tárgyává tenni. Általában itt nincs semmiféle alku, vagy valamiféle
szerződés, amelyben a vevő érvényesíthetné a csere alkalmával a megegyezéses árban
megnyilvánuló saját fogyasztói érdekeit. Itt csak legfeljebb arról lehet szó, hogy a vevő
vagy megveszi az általa keresett árut, vagy nem. Így tehát csak arról lehet szó, hogy a
vevő mindenféle alku mellőzésével elfogadja az eladó kinyilvánított cserefeltételeit.
Enélkül nem jön létre a csere. A vásárlás feltétele tehát, hogy az árat és a csere egyéb
feltételeit az eladó egyoldalúan állapítja meg. A fogyasztói vásárlások területén tehát
ezek a cserefeltételek az uralkodó feltételek. Lehet persze szó arról is, hogy az egyes
áruházakban az azonos árukat egymástól eltérő árakon kínálják. A vevők elvileg
megtehetnék, hogy bejárják az összes szóba jöhető áruházakat és csak a legkedvezőbb
árakon vásárolnák meg az általuk keresett cikkeket. A fogyasztók azonban csak saját
szükségletre, naponta és kis mennyiséget vásárolnak. A hasonló áruházak pedig messze
vannak egymástól, ami az időveszteség és az üzemanyagköltség, illetve a közlekedési
költségek miatt ésszerűtlenné teszi az ilyen módon történő vásárlási stratégiát. Ez tehát
a gyakorlatban azt jelenti, hogy az eladó egyoldalú feltételei uralkodnak a fogyasztói
vásárlások területén. Ennek következtében pedig az árutulajdonos az általa elvárt
profitot nyugodtan beépítheti az általa meghatározott piaci árakba. A vásárlók nem
tehetnek mást, minthogy elfogadják a mások által egyoldalúan megállapított piaci
árakat. És csak annyit vásárolnak, amennyit a jövedelmük lehetővé tesz a számukra. Ez
egyébként a piac törvényei alapján megy végbe, melyekben piaci feltételekként jelen
vannak az üzletfelek egymástól eltérő üzleti pozíciói is. Kialakulnak a munkavállaló
fogyasztókat a már fentebb bemutatott kényszereladói, kényszervásárlói, valamint ezzel
ellentétben a tőketulajdonos eladók piaci diktátumán alapuló üzleti pozíciók. Ilyen
alapon létrejön a piacon az infláció első lépése, ami azt jelenti, hogy az árukat ─ 10 %
átlagprofitrátát feltételezve ─ a termelési értéknél kb. 10 %-kal magasabb árakon
árusítják. Ezzel szemben a bérek szintén emelkednek majd, tegyük fel 5 %-kal, és így
71
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 350. old.
126
__________________________________________________________________________
Itt nem árt megemlítenünk, hogy a fentebbiekben túlzott mértékűnek állapítottuk meg a
profitokat általában, ami alapvető oka a gazdasági (a termelés és a fogyasztás közötti,
stb.) egyensúly megvalósíthatatlanságának. Ha most az árakat a túltermelés arányainak
a mértékében évenként leszállítanánk, akkor ez a művelet a profitok bizonyos mértékű
csökkenéséhez vezetne. Az így beálló profit szint éppen megfelelne a gazdasági
egyensúly feltételeinek. Annak a jövedelem eloszlásnak, ami mellett létrejöhetne a
gazdasági egyensúly. Ez a jövedelem eloszlás volna az, amelyet a kapitalizmus elő
képes állítani a munkavállalók és a munkaadók számára egyaránt. A
munkabérjövedelmek és a profitjövedelmek tulajdonosai így együttesen időarányosan
képesek volnának megvásárolni és elfogyasztani a piacon kínált árukat, beleértve ebbe a
fogyasztási cikkeket és a termelési célokat szolgáló cikkeket is.
Az itt vázolt változtatások gyakorlati megvalósítása persze sokkal nehezebb, mint annak
elvi elképzelése. Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen változáshoz a társadalom
meghatározó, uralkodó politikai és gazdasági erőinek a hozzájárulását meg lehetne
szerezni. Hiszen ehhez szükség lenne az uralkodó gazdasági gondolkodás gyökeres
átalakítására. Ennek lényege abban áll, hogy a gazdaság alapvető célját át kellene
fogalmazni. El kellene fogadni, hogy a gazdaság alapvető célja nem a profit, hanem az
egész társadalom reális szükségleteinek a kielégítése. Ez ugyan nem teszi okvetlenül
szükségessé a profit megszüntetését, de annak csökkentése elkerülhetetlen olyan szintre,
amely összefér a teljes társadalom reális szükségleteinek kielégítése által meghatározott
követelményeknek (a kibocsátás és a vásárlóerő összhangjának a megteremtése; a teljes
foglalkoztatás folyamatos biztosítása, a termelés és a csere folyamatos fenntartásának és
fejlesztésének a biztosítása).
Itt azt kell először megjegyezni, hogy Okun törvénye és a ciklusok között nincs
szükségszerű összefüggés. Először is a tényleges GNP számszerűsített értékét meg lehet
egy elfogadható pontossággal állapítani. Nem ez a helyzet a potenciális GNP-vel. A
potenciális GNP csak egy feltételezésekkel támogatott számításokkal meghatározható
feltételezett érték lehet, hiszen az nem egy mérhető valóságos érték, melyet a valósággal
közvetlenül összehasonlítani, objektív értelemben mérni lehetne. Ezért a potenciális
GNP és a tényleges GNP közötti eltérés is csak feltételezett mértékű eltérés lehet,
melynek a realitásáról nem lehet meggyőződni. A munkanélküliségben ugyanakkor a
tényleges GNP-nek van szerepe, de a munkanélküliség nincs szükségszerű
összefüggésben a GNP-vel. Meghatározott mértékű GNP mellett lehet is
munkanélküliség, meg nem is. Persze lehet, hogy közgazdászok találtak valamilyen, a
gazdasági folyamatok lényegét ki nem fejező felszíni egyezést a GNP potenciálishoz
viszonyított, kiszámított, vagy feltételezett változása és a munkanélküliségi ráta
változása között, de ez nemcsak az idézett összefüggés befolyása alatt, hanem az állami
beavatkozás és az adott gazdasági rendszer egyéb körülményei által nem kevésbé
befolyásolt helyzetben alakult ki. Tehát a feltételezett GNP különbség mellett más,
mégpedig reális és adott esetekben mérhető körülmények is közrejátszanak a
munkanélküliség alakulásában. A gazdasági rendszer és az állam gazdasági és igazgatási
hatása jelentős mértékben képes befolyásolni a munkanélküliség alakulását. Ezért Okun
törvénye nem látszik túl meggyőző összefüggésnek a munkanélküliségi ráta alakulására
nézve.
A fentiekben már láttuk, hogy amennyiben a megtermelt árukat nem lehet értékesíteni,
akkor ennek megfelelő mértékben inkurrens készletek keletkeznek. Ez a túltermelés a
további termelés csökkentését idézi elő. A termelés csökkenése pedig létrehozza a neki
megfelelő mértékű munkanélküliséget. A munkanélküliség tehát függ a túltermelés
mértékétől. Ugyanakkor a túltermelés mértéke attól a mértéktől függ, amilyen
mértékben a megtermelt árukat a kiáramló bérjövedelmekből már nem lehet
megvásárolni. Más szavakkal szólva a munkanélküliség ─ bizonyos áttételek
közvetítésével ─ a fogyasztói kibocsátás piaci értéke és a kifizetett munkabérek értéke
közti különbség mértékétől függ. (Megjegyzendő, hogy a fogyasztói vásárlásokban a
bérjövedelmeken kívül a profitjövedelmek egy része is szerepet játszik. Itt feltételezzük
azonban azt, hogy a profitjövedelmek jellemzően olyan magas jövedelmek, hogy
tulajdonosainak mindig lehetővé teszik fogyasztói szükségleteik teljes kielégítését.
Tehát a profittulajdonosok fogyasztása nem függ jövedelmük mértékétől. Fogyasztói
vásárlásaikat jövedelmeik függvényében nem kell visszafogniuk). A fogyasztói célzatú
kibocsátás piaci értéke meghaladja a bérjövedelmek értékét, ezért e különbség
mértékének megfelelő mértékű munkanélküliség keletkezik. Ellenben, ha a
72
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 298. old.
128
__________________________________________________________________________
munkajövedelmek értéke haladná meg a fogyasztói kibocsátás értékét (mint ahogyan ezt
a volt „szocialista” országokban figyelhettük meg), akkor a piacon áruhiány, esetleg
ennek megfelelő infláció keletkezik. A munkanélküliség tehát röviden szólva a
fogyasztói kibocsátás, valamint a bérjövedelmek összege közötti, értékben
meghatározott különbségtől függ, nem pedig a potenciális, valamint a tényleges GNP
közötti különbségtől. Sőt, ez a potenciális és a tényleges GNP közötti különbség is a
fogyasztói kibocsátás és a bérjövedelmek összegének a különbségétől függ. Ha a
potenciális GNP mérhető érték lenne, akkor lehetne szó arról, hogy a tényleges és a
potenciális GNP közötti különbségről érdemben lehessen beszélni. Azt lehetne mondani,
hogy amennyiben ez a különbség egyenlő lenne 0-val, akkor a munkanélküliségi ráta
egyenlő lenne az egyensúlyi munkanélküliségi rátával. Továbbá itt meg kell jegyezni,
hogy a fentemlített GNP különbség, azon túl, hogy az csak egy feltételezett érték lehet,
nem lehet argumentuma a munkanélküliséget meghatározó folyamatoknak, hiszen ez a
különbség maga is egy okozat, egy következmény. Ezért helyénvaló itt feltenni azt a
kérdést, hogy a GNP ezen különbségét mi okozza. Ugyanis a GNP csökkenését a
túltermelés okozza, mivel a túltermelés árutömegének a megvásárlását az ehhez
szükségesnél kisebb fogyasztói jövedelmek nem teszik lehetővé. Tehát végeredményben
a GNP csökkenésének a kiinduló oka a fogyasztói jövedelmek csökkenése, a kibocsátás
piaci értékéhez képest. Ennek megértése nélkül ugyanis nem lehet megérteni a
munkanélküliség lényegét. Ezt a kérdést a fentiekben részletesen kifejtettük, ezért itt ezt
ismételten nem részletezzük. Okun feltételezi, hogy a munkanélküliség ─ az van. Tehát
szerinte a munkanélküliség olyan tényező, amely elkerülhetetlenül van és ezért nem is
foglalkozik annak mélyebben fekvő objektív okaival. Ezért tehát Okun törvényét nem
lehet elfogadni.
73
Meyer Dietmar : Bevezetés a makroökonómiába. 100. old.
─ 129 ─
Ez a hivatkozott megállapítás nem állja meg a helyét. Először is: a tapasztalatok szerint
a ciklus csúcspontján általában a foglalkoztatás viszonylag magas szintje mellett még
mindig van munkanélküliség, tehát elvileg volna még lehetőség a foglalkoztatás további
növelésére is. Különösen olyan helyzetben amikor létezik nyilvántartáson kívüli
munkanélküliség is (ami például manapság Magyarországon igen jelentős mértéket ér
el). Mellesleg, ha ennek egyéb feltételei rendelkezésre állnának, akkor a termelés
technikai fejlesztése útján a foglalkoztatás bővítése nélkül is lehetséges volna a termelés
további bővítése. A felszálló ág jellemzője nem csak az, hogy növekszik a termelés és a
foglalkoztatás. Emellett mindig növekszik a túltermelés is, ami pedig az árupiaci
kereslet viszonylagos csökkenésével jár. A csúcsponton ezért nem amiatt csökken a
termelés, hogy nincs ehhez szükséges szabad munkaerő, hanem azért, mert a további
termelésnövelésnek nincs értelme, hiszen a már meglévő inkurrens készletek
értékesítése sem lehetséges. Továbbá emiatt kell csökkennie a beruházásoknak is, hiszen
az ily módon megvalósítható többlet termelés eredményei már nem lennének
realizálhatók. A termelés bővítéséhez tehát nem csak az ehhez szükséges munkaerő és
tőkebefektetés kell, hogy rendelkezésre álljon, hanem az így előállítható áruk
megvásárlásához szükséges fizetőképes kereslet is. Sőt, a legfontosabb akadályai a
termelés fejlesztésének, növelésének a potenciális vásárlók fizetőképes keresletének a
korlátai. Mint fentebb már láttuk, a kapitalizmusban ez a korlát elkerülhetetlenül létezik.
Ez a korlát az, ami akadályozza a beruházások növelését és az ehhez kapcsolódó
accelerátor, illetve multiplikátor hatások érvényesülését is. Ezért téves az a megállapítás
is, hogy a korlátos mennyiségű munka miatt kényszerűen csökkennek a beruházások,
mely csökkenés a termelés csökkenéséhez vezet. Ellenkezőleg: a termelés azért
csökken, mert az új áruk egy részének az értékesítéséhez nincs elegendő fizetőképes
kereslet. Azért kell csökkennie a termelésnek, hogy a recessziós időszakban a korábban
felszaporodott inkurrens árukat értékesíteni lehessen. Csak ezután kerülhet sor a
következő ciklus expanziójára.
PÉNZ ÉS PIAC
Samuelson és Nordhaus professzorok könyve sok hasznos ismeretet közöl velünk a
pénzről amely a gazdasági élet egyik központi szubsztanciája. Azt olvashatjuk, hogy :
76
„A pénz a csere közvetítő eszköze”
76
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 100. old.
77
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 387. old.
132
__________________________________________________________________________
Az áru,
a másik, ellentétes oldalon A pénz.
ahol: P ─ pénz
Á ─ áru
Tehát a termelési folyamatban mindig megjelenik az áru és külön, vele szemben a pénz,
mint a munkaráfordítás piaci értéke. Ezért a létrehozott áru a munkaráfordítás ellenében
kifizetett pénz árufedezete. Az áru mindig meghatározott értéket képvisel, és az ezzel
szemben kifizetett pénz értékének árufedezetét képezi. Tehát nincs áru annak ellenében
lévő pénz, és nincs pénz annak ellenében meglévő áru nélkül. Mint ahogy nincs + ─
nélkül, É-i sarok D-i sarok nélkül, stb.
Megjegyzés: az itt leírt folyamatban az értéket nettó értelemben tárgyaltuk, ami azt
jelenti, hogy az (termelési) érték meghatározásánál csak a közvetlen (élő)munka
költségeket és ezek pénzértékét, vagyis a hozzáadott értéket vettük figyelembe. Az áru
teljes értékében azonban benne vannak a közvetett (holt) munka költségei is, melyek a
termeléshez szükséges anyag-, energia- szolgáltatási-, és egyéb közvetett költségekben
jutnak kifejezésre. Tehát az áru teljes bruttó értékét az élő és a holt munka ráfordítások
együttes értéke határozza meg.
─ 133 ─
„Mi áll emögött a tízdolláros mögött? Vajon arany, ezüst, vagy bármi más
„fedezet” ? Szó sincs róla. Sok évvel ezelőtt az emberek azt hitték, hogy a
valutáknak azért van értékük, mert „aranyfedezetük” van. Ma már
megszűnt ez a látszat.
Az idézet formailag részben igaz, hiszen a központi bank tényleg nem váltja be a pénzt
aranyra, vagy egyéb nemes fémre. Tehát a pénznek nincs aranyfedezete. De ez nem
jelenti azt, hogy egyáltalán nincs a pénznek semmilyen fedezete. Persze itt nem szabad
megfeledkeznünk arról, hogy végső soron az arany is csak egy áru. Nem pedig
valamiféle magában vett érték. Ezért azt állíthatjuk, hogy a pénz aranyfedezete
fogalmilag azonos azzal, hogy a pénznek ez ─ egy speciális ─ árufedezete. Mint fentebb
már láttuk, a pénznek van árufedezete. Ez is fedezet. Csak ez nem aranyfedezet, hanem
nem aranyban kifejezett árufedezet. Hiszen az arany is csak egy áru, mint más
közönséges áruk. Az aranynak is van pénzben meghatározott árfolyama. Ha valaki
aranyat akar venni, azt megteheti, ugyanúgy, mintha molibdént, uránt, vagy kukoricát
akarna vásárolni. Tehát a pénz ma is beváltható aranyra ! Csak azt nem a központi
banknál, hanem a piacon kell megtenni, nem a bank által garantált árfolyamon, hanem
az aktuális piaci áron. Ki fogadná el a papírpénzt fizetség gyanánt, ha nem lenne annak
megfelelő árufedezete? Senki. Hogy a pénznek van árufedezete, ez azt jelenti, hogy
ezért a pénzért, a neki megfelelő értékben a piacon kínált bármilyen árut meg lehet
kapni. És hogy a piacon gyakorlatilag mindenféle árut mindenféle lehetséges
mennyiségben kínálnak az eladók. Láttunk már olyat életünkben, vagy ha nem vagyunk
elég öregek, akkor olvashatunk arról, hogy mit jelent az, ha a papírpénznek nincs
megfelelő árufedezete. Ilyen volt például Magyarországon a II. világháború utáni
hiperinfláció. A pénznek nem volt árufedezete. A gazdaság romokban hevert,
mindenféle anyagokból, árukból és fogyasztási cikkekből óriási hiány volt. Az emberek
nagy tömegei nemcsak rongyokban jártak, hanem egyenesen éheztek. Pénz helyett egy
ideig u.n. „tojásvaluta” volt a piacon, és a csere, mint az ókor ősi időszakában lehetett, a
közvetlen árucsere segítségével zajlott. Ma messze nem úgy van. A pénznek van
árufedezete, ezért senki nem hiányolja, hogy a papírpénznek nincs aranyfedezete. Nem
állíthatjuk tehát, hogy a papírpénznek nincs semmi fedezete, és hogy ezért nincs
valóságos értéke sem. A pénznek van árufedezete és ilyen alapon van saját, árukban
kifejezett valóságos értéke is. Ezért messzemenően téves az a megállapítás, hogy „ma
az összes amerikai papírpénz és pénzérme lényegében „beválthatatlan pénz.” Ez a pénz
ma is, igenis beváltható, csak persze nem kizárólag aranyra, hanem mindenféle egyéb
lehetséges árura is. Mégpedig a piacon.
Ezekből világosan látszik, hogy a pénz nem csupán azért pénz, mert a kormányzat
pénznek nyilvánítja és mert mindnyájan elfogadjuk, hanem azért, mert értékével
meghatározott értékű áru értéket képvisel. És az utóbbi miatt fogadjuk el mindnyájan.
78
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 388. old.
134
__________________________________________________________________________
Tehát a papírpénznek igenis van reális értéke és ezt a reális értéket a piacon kínált áruk
reális értékfedezettel biztosítják. Ezért azt mondhatjuk, legalábbis a mi korunk
vonatkozásában, hogy:
A pénz tehát nem egyszerűen csak egy „kenőanyag”, amely a cserét elősegíti, hanem az
áruval szemben álló érték piaci kifejező eszköze. A pénzzel szemben mindig
meghatározott értékű áru van. Normális helyzetben egy egységes piacon az áruk
összegének az értéke megegyezik a pénz összes mennyiségének az értékével
(figyelembe véve a pénz forgási sebességét is). A pénznek saját értéke van, amely
megegyezik az érte vásárolható bármely áru értékével. A papírpénz értéke nem azonos
annak a papírnak az értékével, amelyből, és ahogyan azt elkészítik. Tehát a pénz értéke
nem anyagában van, hanem azt annak az árutömegnek az értéke fejezi ki, amit vásárolni
lehet rajta. Másodlagos, hogy ez a pénzértéket fedező áru arany-e, vagy valamely egyéb
„közönséges” áru.
A pénz fogalma elválaszthatatlan az áru fogalmától. A pénz lényegét csak az áruval való
kölcsönhatásában lehet megérteni.
A pénz fogalmának meghatározása során érdemes felidézni, hogy volt olyan igen
jelentékeny időszaka a gazdaságtörténetnek, amikor a pénz maga is közvetlenül áru
volt. Ez volt a pénzáru időszaka. Az árucsere ebben az időszakban még mind formailag,
mind tartalmilag valóságos árucsere volt. Egyik árut eladták arany(pénz)ért cserében,
illetve arany(pénz)t adtak cserében bizonyos mennyiségű és minőségű áruért. Ebben a
viszonylatban a gazdasági fejlődés eredményeként előállt az a helyzet, hogy a cserébe
adott, illetve kapott aranyra az emberek legnagyobb részének egyáltalán nem volt
szüksége, csak annak piaci értékére, aminek az alapján lehetett rajta vásárolni emberi
szükségletek kielégítésére alkalmas, és szükséges egyéb árukat. Így alakult ki az a
helyzet, hogy a pénzfunkciók betöltésére alkalmas aranynak csak a csereértéke volt
fontos a cserefolyamatban. Használati értéke teljesen mellékes volt (kivéve a
pénzkibocsátó szempontjait az arany anyagának a kopása és hamisítása tekintetében).
─ 135 ─
Az áru piaci értékének két, egymástól elszakíthatatlan oldala van. Egyik oldalát a
használati érték határozza meg. A használati érték az áru minőségi tulajdonsága. A
használati érték határozza meg az árunak azt a piacilag elfogadott tulajdonságát, hogy
valamely emberi szükséglet kielégítésére alkalmas és szükséges. A csereérték az áru
piaci értékben vett mennyiségi tulajdonsága. A csereérték határozza meg, hogy az áru
milyen mennyiségű társadalmilag szükséges, piaci áron számított munkát, tehát értéket
tartalmaz. Az áru értéke tehát a használati érték és a csereérték által együttesen
meghatározott piaci érték.
Eszerint a pénznek csereértéke van. Ezért el lehet cserélni mindenféle árura. A pénznek
használati értéke nincs. Jellege ezekben eltér a „közönséges” áruktól, melyeknek
használati értékük és csereértékük is van. A pénz „használati értéke” abban jut
136
__________________________________________________________________________
79
A pénz funkcióit Samuelson és Nordhaus professzorok könyve
─ közvetítő eszköz;
─ elszámolási egység, és
─ értékőrző
funkciók formájában határozza meg. Talán érdemesebb volna ezeket a funkciókat
valamivel találóbban megfogalmazni. Például a következőképpen:
Itt figyelembe kell venni azt is, hogy a történelmi középkorhoz viszonyítva az
osztályhelyzet fogalma sok tekintetben megváltozott. Akkoriban az osztályhelyzet
lényegében véve a születésnél fogva meghatározott és változtathatatlan volt. Ma már
természetesen az osztályszempontú származás elvesztette jelentőségét. Ma már minden
ember származásától teljesen függetlenül lehet akármelyik társadalmi osztály tagja.
Hogy végül is hova tartozik, azt a vagyona és a jövedelme, a karrierje határozza meg.
Elvileg. Hiszen a gyakorlatban közismert, hogy a karrier szempontjából egyáltalán nem
mindegy, hogy valaki szegény, vagy gazdag, analfabéta, vagy művelt család
gyermekeként látja meg a napvilágot. De a származás nem kizárólagos jelleggel
határozza meg valakinek a karrierjét. Vannak – különösen amerikában – olyan emberek,
akik ugyan szegénynek születtek, de testi erejük, szellemi képességeik, ügyességük,
leleményességük, kitartásuk, törekvő beállítottságuk, szerencséjük révén a lehető
legkiemelkedőbb karriert valósították meg. Persze az ilyen karrierek nem jellemzők ,
inkább csak ritka kivételnek számítanak.
Már láttuk, hogy a pénz történelmi szerepének a legfontosabb oldala abban nyilvánult
meg, hogy lehetővé, végül általánossá tette és meggyorsította a termékek, áruk,
szolgáltatások cseréjét. Ez volt talán a legfontosabb feltétele a technika, a gazdaság, a
specializáció és a kooperáció kifejlődésének is. A pénznek ez a szerepe abban jut
kifejezésre, hogy hatása a gazdaságra irányul, tehát alapjában véve a gazdaságban a
termelés, a forgalom az elsődleges, a pénz pedig másodlagos. A termelés, a forgalom
mozgása, fejlődése az az alap, mely nélkül pénz nem is létezhetne. Fentebb már láttuk,
hogy a pénz értékét a termelés, a forgalom által előállított áruk értéke fedezi. Áruk
nélkül a pénz nem létezhetne. Történelmileg a termelés, a forgalom az elsődleges, a
pénz másodlagos. A termelés és a forgalom határozza meg a pénz fejlődését, működését,
138
__________________________________________________________________________
A XX. század közepétől fokozatosan megváltozott a helyzet egészen addig, hogy a XXI.
század elejére egyre inkább a pénz dominanciája valósul meg a termeléssel, a
forgalommal szemben. A termelés, és a forgalom nem lehetséges ezek finanszírozása
nélkül. A gazdaságban ez a folyamat alapvető változáshoz vezethet. Egyelőre nem
világos, hogy a pénz gazdasági befolyásának a növekedése a gazdaság növekedésének
(esetleg hanyatlásának) lesz-e a meghatározó tényezője, vagy ellenkezőleg, a gazdaság
újfajta válságának a kifejezője lesz. A mai (2008 vége) helyzet mindenesetre nem
megnyugtató. Eredetileg a pénz tette lehetővé a gazdasági csere egyre gyorsuló
megvalósulsát. Most pedig a pénzügyi világválságban éppen a pénz teszi ezt quasi
lehetetlenné. Sokak véleménye szerint ma a világban pénzügyi válság van, és arra kell
törekedni, hogy a pénzügyi válság ne menjen át a reálgazdaság válságába. Fennáll a
veszély, hogy ez a mai pénzügyi válság gazdasági világválságba csapjon át. Annál is
inkább, mivel a pénzügyi válság is a gazdaság válsága, amelybe beletartozik a
reálgazdaság is. Nem véletlen, hogy már a pénzügyi válság teljes kibontakozása előtt
megkezdődött a reálgazdaság válsága is, mivel a legnagyobb termelő cégek
finanszírozása külön állami beavatkozások nélkül már nem volt lehetséges. Például a
legnagyobb autóipari cégek a pénzügyi válság következtében a csőd szélére kerültek. A
legnagyobb kereskedelmi bankok állami pénzügyi megsegítése mellett most a
legnagyobb autóipari cégek állami pénzügyi megsegítésére is szükség lett. Kérdés, hogy
ezek az állami pénzügyi segítségek hova vezetnek a továbbiakban az állami
költségvetés növekvő hiánya következtében. Most tehát kiéleződőben van az a kérdés,
hogy a termelés, a gazdaság célja a társadalom szükségleteinek a reális kielégítése, vagy
kizárólag a profit (itt tehát a pénz). És a kettő messze nem ugyanaz.
A pénz szerepének ezt a túlnövekedését ezek miatt meg kellene szüntetni, ezért a
tőzsdék szerepét, működését felül kellene vizsgálni, és olyan megoldást kellene találni,
ami lehetővé tenné, hogy a termelési-forgalmi folyamatban működő vállalkozások
pénzügyileg is önállóak lehessenek, és ne függjenek a tőzsdei folyamatok szélsőséges
kilengéseitől. A termelés-forgalmi folyamatok vállalkozásai csak a piactól, a kereslet-
kínálati viszonyoktól és e viszonyok közötti alkalmazkodó képességeiktől függjenek.
Ne lehessen olyan eset, amikor e vállalkozások saját forrásainak az értékét a tőzsdei
folyamatok határozzák meg, a piac helyett. Ennek egyik lehetséges megoldása lehetne,
hogy a vállalkozások saját forrásainak (álló és forgóeszközök) az értékébe ne
számíthasson be saját részvényeinek a gyakran szélsőségesen változó tőzsdei értéke.
Így, ha a vállalkozás részvényeinek az árfolyama nem számítana be a saját források
értékébe, akkor a tőzsdei árfolyam „mélyrepülése” nem csökkenthetné a vállalkozás
saját forrásainak folyóáron számított értékét. Így minden vállalkozás gazdasági
eredményeit nem a tőzsde termelés szempontjából nézve laikus megítélése, hanem a
piac határozná meg. Ilyen helyzetben a vállalkozások önállósága érvényre jutna a
tőzsdével szemben. Továbbá a termelés-forgalmi folyamat visszanyerné régebbi
önállóságát, és dominanciáját a pénzügyi rendszerrel szemben. A pénz közvetítené,
segítené e cserefolyamatokat, és nem uralkodna a termelés, a csere és minden egyéb
társadalmi folyamatok felett. A társadalomért lenne a pénz, és nem a társadalom lenne a
pénzért.
válságról szóló hírek arra engednek következtetni, hogy a bankrendszer túl nagy
hitelösszegeket folyósított az ingatlanüzlet finanszírozására. Mivel az ingatlanüzlet
hitelfelvevői közül sokan nem voltak képesek adósságaik időbeni törlesztésére, a
legnagyobb bankok a fizetésképtelenség határára kerültek, amelyből csak igen jelentős
állami közvetlen pénzügyi támogatással kerülhettek ki. Mindezek ellenére a bankok, bár
a fizetésképtelenségük egyelőre helyreállt, mégsem volt elegendő tőkéjük például a
legnagyobb autógyárak hitelezésére. Így azért, hogy az autógyárak (és
következésképpen az ő beszállítóik ezrei) ne kerüljenek csődbe, ezeket szintén
közvetlen állami pénzügyi támogatással kellett kisegíteni. Ez a folyamat azt mutatja,
hogy a hitelforrások helytelen allokációja jelentékenyen megzavarta az USA gazdasági
egyensúlyát. Ugyanis a hitelforrások túl nagy részét fordította a bankrendszer az
ingatlanüzlet finanszírozására. Az ingatlanüzlet nem termelő, hanem fogyasztó ágazata
a gazdaságnak, de most mégis elvonta a hitelforrások jelentős részét a termelő ágazatok
(például az autógyártás) finanszírozása elől. Ezzel a gazdasági egyensúlyt felborította. A
gazdasági egyensúly biztosításával az USA állami szinten nem foglalkozik kellő
mértékben. Hiszen a gazdaság és a gazdasági egyensúly biztosítása a szabad piac
hatáskörébe tartozik. A szabad piac azonban a banktőke nyomása alatt egymagában nem
képes a gazdasági egyensúly biztosítására. A piac szereplői pedig nem a makrogazdaság
egyensúlyával törődnek, hanem a profit hajszolásával. Tehát a gazdasági egyensúly a
véletlenen múlik. Korábban ez a probléma nem éleződött ki, mivel a bankrendszer
túlhatalma nem volt képes a hitelforrások ilyen egyoldalú felhasználására, mivel nem
rendelkezett ilyen hatalmas méretű hitelforrások felett, mint a 2008 előtti években.
Mindenesetre úgy látszik, megértek a feltételek arra, hogy a gazdasági egyensúly
védelmét előbb-utóbb állami intézményi keretekben kell biztosítani, mivel a
bankrendszer profitérdekeltsége nem biztosítja, hogy a hitelforrások allokációját a
makrogazdasági egyensúly követelményeinek megfelelően hajtsák végre. Ez a kérdés
állami szinten sem tartozik a legegyszerűbb feladatok közé. A hitelforrások szükséges
allokációját ugyanis csak nemzetgazdasági szintű tervezés alapján lehet megtervezni, a
termelés realizálási feltételeinek ismeretében. Ennek alapjait még K. Marx fektette le,
amire utalás található jelen írásnak „A termelés realizálási feltételei” c szakaszában (56.
lábjegyzet). Csak itt a tervezéshez a kifejezések eredeti szimbólumait át kell alakítani a
mai közgazdasági értelmezések szerint :
CI + WI + PI = (GNP)I ;
CII + WII + PII = (GNP)II ;
_____________________
C + W + P = (GNP)
Az infláció
80
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 374. old.
─ 143 ─
leküzdésével vesződik, amelyeket maga állít elő, de soha nem képes ezeket elhárítani.
Sőt, a helyzet további romlásával kell számolni.
Ezek után már csak az marad hátra, hogy elgondolkodjunk azon, hogy mik is az okai
voltaképpen az inflációnak és lehetséges-e ellene valamiféle ellenszert találni.
Itt nem árt előrebocsátani, hogy már történtek kísérletek arra, hogy a társadalom
életéből a munkanélküliséget és a jelentős mértékű inflációt kizárják. Ez az u.n.
szocialista országokban történt meg, részben az 1917- l989, illetve az 1945-1980-as
években. Ez a kísérlet a munkanélküliség vonatkozásában ténylegesen, sikeresen
megvalósult. Ami az inflációt illeti, például Magyarországon 1947 és 1987 között az
infláció kb. a tizedére csökkentette a Forint vásárlóerejét. Ez kétségtelenül infláció volt.
Ez kb.2,5 % -os átlagos infláció volt évenként. Ebben igen fontos szerepe volt az 1973.-
évi olajárrobbanásnak és az azután bekövetkezett további olajár emelkedéseknek, és az
ezzel összefüggő, más ágazatokra is átgyűrűző áremelkedéseknek is. Tehát ez nem
kizárólag a bevezetett gazdasági rendszernek a sajátosságaiból következett be. Mint
tudjuk, a valóságban megvalósult „szocializmus” nem volt egy életképes rendszer,
hiszen megbukott, anélkül, hogy valamiféle külső erők döntötték volna meg.
Akármilyen bajai voltak is ennek a rendszernek, az kétségtelen, hogy bár nem volt
ezekben az országokban magas az életszínvonal, az emberek megélhetése és a
létbiztonsága biztosított volt. Amíg fennállt ez a rendszer. Hogy ez így lehetett, annak
egyszerű a magyarázata. Ugyanis a tervgazdálkodás keretében mindig biztosították a
vásárlóalap és a fogyasztási alap értékbeni egyezőségét. Tehát a gazdasági egyensúly
legfontosabb mutatóit fenntartották. Így a megtermelt fogyasztási cikkeket mindig
lehetett értékesíteni. Ezért a rendelkezésre álló munkaerőt gyakorlatilag teljes
mértékben foglalkoztatni lehetett. Mivel a vásárlóerő és a fogyasztói kibocsátás
értékben gyakorlatilag megegyezett egymással, a pénzre nem nehezedett túl erős
inflációs nyomás. Ezért nagyon jelentős inflációval nem kellett számolni. Hogy egy
ilyen helyzet egyáltalán kialakulhatott, ez arról tanúskodik, hogy a munkanélküliség és
az infláció megszüntetése elvileg mégsem lehet olyan rendkívüli lehetetlenség. Csak
ennek meg kellene keresni a módját, esetleg a kapitalizmuson belül is (az u.n. létezett
szocializmus másirányú hiányosságainak az elkerülése mellett).
MV = PQ
ahol : M ─ a pénz mennyisége a forgalomban,
V ─ a pénz forgási sebessége
P ─ árszínvonal
Q ─ a kibocsátás mennyisége.
ebből kifelezve:
M = PQ/V;
A forgalomban lévő pénz mennyiségének a növelésére általában akkor kerül sor, amikor
a recesszió, és az ennek megfelelő munkanélküliség eléri a már elfogadhatatlannak ítélt
mértéket. Ilyen esetben az „új” pénz kamatlába alacsonyabb az aktuális piaci
kamatlábaknál, ezért megnövekszik a hitelfelvételek volumene. Közben a kibocsátás
csökkenése, valamint a rászorulók segélyezésével a piaci kereslet bizonyos növekedése
miatt az inkurrens árukészletek fokozatosan kifogynak. Ez a folyamat felgyorsítja a
termelési folyamatokat. Elindul a gazdasági expanzió, növekednek a beruházások,
növekszik a foglalkoztatás mértéke. A fellendülés egyre több pénzt kíván, ami a
hitelkereslet növekedését, ezzel a piaci kamatlábak emelkedését vonja maga után. A
piacon az árukereslet növekedésnek indul, ami az árak, az infláció növekedéséhez vezet,
és az expanzió csúcspontján eléri a még elfogadhatónak ítélt legmagasabb mértéket. A
termelés mértéke és az árszínvonal olyan szintre kerül, hogy a fizetőképes kereslet nem
teszi lehetővé az áruk egy részének a realizálását. Túltermelés jön létre A termelés
további fokozása értelmetlenné válik, egyrészt azért, mivel a kereslet viszonylagos
csökkenése nem teszi lehetővé az áruk jelentős részének az eladását. Másrészt lehetetlen
is a további termelésbővítés, mivel az árbevételek csökkenése következtében nem
keletkeznek további források a bővítés költségeinek a finanszírozására. A termelési célú
források csökkenését elősegíti a piaci kamatlábak növekedése is, amely az expanzió
során tapasztalt növekvő hitelkereslet következtében jön létre. A termelés csökken, a
munkanélküliség növekszik. Ilyen időszakokban kerül sor a gazdasági szabályozás által
végrehajtott „pénzszűkítő” műveletekre, amikor a forgalomból kivonnak jelentősebb
pénzmennyiségeket, a gazdaság „túlfűtöttségének” a csökkentésére. Elindul a gazdasági
recesszió, és addig tart, amíg a túltermeléssel létrehozott inkurrens készletek
felhasználására (eladására) sor nem kerül. A készletek felhasználási folyamatát az állami
szociális intézkedések (transzferek) és az esetleges közmunkák által keltett
keresletnövekedés általában igen jelentős mértékben képes elősegíteni. Bekövetkezik a
gazdasági recesszió mélypontja, amikor az infláció lecsökken a már elfogadhatónak ítélt
1-3 %-os mértékre, továbbá a foglalkoztatás mértéke eléri a már elfogadhatatlannak ítélt
legalacsonyabb szintet. Gazdaságélénkítő gazdasági szabályozó műveletek bevezetésére
kerül sor, ezzel elindul az új expanzió.
Persze itt nem lehet arról szó, hogy a gazdasági szabályozás szükségességének a
tagadását elfogadjuk, mint ahogy azt a konzervatív közgazdászok hirdetik. A gazdasági
szabályozásra szükség van, mert enélkül nem lehet szó a gazdaság és a társadalom
valamennyire is harmonikus működéséről. Hiszen, mint láthatjuk, a gazdasági és az
ezzel összefüggő társadalmi folyamatok egyensúlya önmagától, tudatos szabályozási
tevékenységek nélkül nem valósulhat meg. Láthatjuk azt is, hogy a gazdaság stop-go
jellegű pénzügyi eszközökkel való szabályozása nem teszi lehetővé a gazdasági
egyensúly tényleges, vagy teljes megvalósítását. Ez ugyanis az infláció, illetve a
munkanélküliség elfogadhatatlan, és egyre növekvő mértékű (lásd: Okun törvénye,
Phillips görbe), ellentétesen váltakozó ingadozását vonja maga után. A gazdasági
egyensúly az alapvető feltétele a társadalmi folyamatok egyensúlyának. A gazdasági
egyensúly alapvető feltétele pedig a termelés (kibocsátás), valamint a fogyasztás
egyensúlyának a biztosítása. Tehát a jövedelem olyan elosztására van szükség, amely
lehetővé teszi a megtermelt áruk és szolgáltatások folyamatos értékesítését, lényeges
volumenű inkurrencia felhalmozódása nélkül. A termelés egyenletes folyamatosságát a
megtermelt áruk és szolgáltatások értékesítésének a folyamatosságát csak a fogyasztás
folyamatossága biztosíthatja. Ami a kapitalizmus manapság is tapasztalható működése,
illetve annak a mai gyakorlatban megvalósuló szabályozása mellett nem lehetséges.
Tehát szükség van a kapitalizmus működésének valamilyen célszerű módosítására. A
fentiekben erre tettünk egy javaslatot, amely a jövedelmek eloszlásának a módosítását
tartalmazza, az éves inkurrencia készletek kimutatásával, illetve e készletek arányában
történő kötelező általános éves árcsökkentés bevezetésével. Ez a módszer lehetővé
tenné a profitjövedelmek olyan mértékű csökkentését, ami lehetővé tenné az inkurrens
készletek értékesítését, ezzel az „egyensúlyi” profit realizálását is. Tehát ezen a módon a
profitok lecsökkennének a profit időarányosan „realizálható” szintjére. A leszállított árú
áruk azután már a piacon eladhatók lennének a bérek növelése nélkül is, mivel a korábbi
bérek által meghatározott jövedelmek az árak csökkenése miatt a fogyasztói kereslet
növekedését idéznék elő a jelenleg tapasztalt kereslethez képest. Ilyen módon a termelés
és a kibocsátás folyamatos lehetne, nem lenne elkerülhetetlen a recesszió, amely a
korábban létrejött, a túltermelés mértékében felhalmozott inkurrens készletek
értékesítéséhez manapság szükséges. Kisebb lenne a profit, de az folyamatos lehetne.
Még az is lehet, hogy több éves átlagban a profitok esetleg egyáltalán nem is
csökkennének. A konjunktúra ciklusok vagy szelídülnének, vagy esetleg egy idő
elteltével meg is szűnhetnének.
Itt elérkeztünk arra pontra, amikor értelmesen beszélhetünk arról, hogy a profit vajon
kizsákmányolás, vagy tiszteletre méltó reziduális jövedelem megtestesítője-e. Azt el kell
fogadnunk, hogy a termeléshez a termelő munkán kívül szükség van a termeléshez
szükséges vagyon (természeti kincsek, ingatlanok és pénzeszközök, mely utóbbiak a
már korábban megtermelt anyagokban megtestesült munkát képviselik) befektetésére is.
A befektetési döntések meghatározása szintén bizonyos munkabefektetést igényel, és
bizonyos kockázatokkal jár. Ezek a körülmények indokolják a tőketulajdonosok, mint a
lehetséges befektetők bizonyos mértékű profit jellegű részesedését a jövedelemből. Ha,
mint ahogyan a kapitalizmusban van, ezek a tőketulajdonosok túlnyomórészt
magánszemélyek, akkor ezeknek indokolt jövedelme lehet a profit. Ez a profit
ugyanakkor nem lehet korlátlan. Ennek a korláta abban áll, hogy mértéke nem
─ 147 ─
A multiplikációs tényező:
m = 1/t.
m = 1/ 1/10 = 10.
Mint tudjuk, ez olyan, mintha bárki, amennyiben jövedelmének egy részét bankbetétbe
helyezi, ez a betét olyan bankbetét, amelyet a kötelező tartalék levonása mellett a bank
szintén további hitelezésre használ(hat) fel. Ezzel ilyen értelemben ugyanaz a helyzet,
mint a jegybanki pénzzel. A forgalomba belépő betétek alapján ebben az esetben is
növekszik a hitelpénz mennyisége. A multiplikátor itt is működésbe lép. A különbség a
jegybanki pénz és akármilyen más betétesek betétei között abban áll, hogy a jegybank a
tartalékok terhére eszközölt átutalással tudatosan avatkozik be a pénzforgalomba és
ezáltal gyorsíthatja a gazdasági növekedési folyamatokat, míg az egyéb betétek alapján
történő hitelezések hatásai csak ösztönös piaci hatásokat fejeznek ki.
81
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 403. old.
─ 149 ─
infláció növekedését vonja maga után. Tehát az infláció változásait végülis a kereslet
változásai okozzák.
A fentiekben már láttuk, hogy a profit a termelési értéknek a piaci értékre való
növelésével jön létre. A fogyasztói vásárlóerő túlnyomó része pedig csak a termelési
érték mértékében keletkezik. A piacon ezért a megjelenő vásárlóerő nem elegendő a
megtermelt és a piacon kínált áruk megvásárlására, realizálására. Az áruk jelentős része,
nevezetesen például 10 % átlagos profitráta mellett az expanziós időszakokban
keletkező árukat piaci áron csak részben (kb.csak 90 %-ban) lehet értékesíteni. Ilyen
mértékek mellett a megtermelt áruk mellett létrejövő kibocsátás átlagosan évi 8 %-a
túltermelésben nyilvánul meg. A termelési érték és a piaci érték különbözete az egyik
legjelentősebb inflációnövelő tényező, mivel ez azt jelenti, hogy az árukat tényleges
értéküknél magasabb árakon árusítják. Az áruk tényleges értéke azt jelenti, hogy az árak
megegyeznek az egyensúlyi árakkal. Egyensúlyi árakról akkor beszélhetünk, amikor a
termelés volumene megegyezik a fogyasztás volumenével. Vagyis amikor létrejön az
általános egyensúly a termelés és a fogyasztás között. Az egyensúlyi árak piactisztító
árak. Piactisztító árak kialakulásának a feltétele, hogy a profitok globálisan egyensúlyi
profitok legyenek. Ez azt jelenti, hogy a realizált profitok volumene nem haladhatja
meg az egyensúlyi profitok színvonalát. Mint fentebb már láttuk, egyensúlyi profitok
akkor alakulhatnának ki, ha évenként az inkurrens árukészletek összes kibocsátáshoz
viszonyított %-os arányának megfelelő mértékben a piaci fogyasztói árakat kötelező
állami intézkedésre csökkenteni lehetne. Az egyensúlyi árak és az aktuális piaci árak
különbözete az egyik legfontosabb inflációt meghatározó tényező.
Az infláció egyik el nem hanyagolható oka a már fentebb többször felidézett állapot,
ami azt jelenti, hogy a tömeges vásárlók (a munkavállalók) és az árutulajdonos eladók
(munkaadók, kereskedők) a mindennapi adásvételi folyamatban eltérő alkupozícióban
vannak. A kiskereskedelemben az árak folyamatosan változnak. Ilyen helyzetben a
vevők, ha már elmentek bevásárolni, akkor 1 – 2 % áremelkedés esetén, különösen az
élelmiszer áruházakban, ahol igen gyakran a bevásárlás azonnali fogyasztási
szükségletek kielégítését célozza, nem halaszthatja el a vásárlást. Több kismértékű
áremelés a boltokban végeredményben könnyen okozhat olyan kúszó inflációt, amely
egy év alatt akár a 10 %-ot is elérheti. Anélkül, hogy a vásárlók jelentős része aktuálisan
különösebben észrevenné. Észre kell venni, hogy a vásárlások túlnyomó része ma már
nem úgy történik, mint az mondjuk száz évvel ezelőtt történt. Ma már a vevők a
vásárlás alkalmával egyáltalán nem is találkoznak a tulajdonképpeni eladóval (csak
annak alkalmazottaival, akik megegyezéses árak alakításában nem rendelkeznek
semmiféle jogosítvánnyal). Ezért a vásárlók az árak alakulását már közvetlenül nem
képesek érdemlegesen befolyásolni. Mint ahogy az évtizedekkel ezelőtt még lehetséges
volt. Ezért a vásárlások formáinak a megváltozása jelentős inflációs tényezővé lépett
elő.
Mint látjuk, tehát az inflációnak éppen elegendő oka van, de ezek között nem található a
munkanélküliség, illetve az infláció és a foglalkoztatás kölcsönös összefüggése. Az
inflációnak az okai tehát függetlenek a foglalkoztatás színvonalának a változásaitól,
mely utóbbiaknak nem következménye, hanem csak kísérő jelensége maga az infláció.
Ezekből láthatjuk, hogy az infláció legfőbb okai:
A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS
A gazdasági növekedés alatt a kibocsátás növekedését értjük. A tapasztalatok azt
bizonyítják, hogy gazdasági növekedés legalábbis hosszabb távon mindig létezett, és ma
is létezik. Ez a növekedés azonban megszakított folyamat. Fellendülések időszakait
általában kisebb nagyobb mértékű visszaesések, recessziók, válságok szakítják meg,
melyek a társadalom számára veszteségeket, a szegényebb rétegek számára pedig
nélkülözést, létbizonytalanságot, szenvedést okoznak. Ezek a visszaesések a társadalmi
stabilitást veszélyeztetik, társadalmi konfliktusok forrásai lehetnek. Ezért a gazdasági
növekedés kérdése egyike a legfontosabb gazdasági kérdéseknek, melyek megoldása
fontos feladata a közgazdaságtannak is.
82
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 1139. old.
152
__________________________________________________________________________
Azonban a profitot egészében nem forgatják vissza a beruházásba, egyrészt azért, mert a
profittulajdonosoknak is vannak fogyasztási szükségleteik, tehát a profit egy részét
szintén fogyasztási szükségletek kielégítésére fordítják. Másrészt pedig a profitnak csak
azt a hányadát fordítják beruházásokba, amely beruházások az elvárt profitnövekedéssel
együtt a befektetendő tőke megtérülését reális futamidőn belül biztosítják. Fentebb már
láttuk, hogy ez a feltétel csak akkor valósulhatna meg, ha a profit egyensúlyi profit
volna. Az átlagosan realizált profitok pedig – eltekintve egyedi csődöktől – mindig
meghaladják az egyensúlyi profitok mértékét. A maximális profitra való törekvés ezt a
feltételt nem engedi meg. Ezek miatt a realizált profitnak csak egy kisebb részét
forgatják vissza a beruházásokba. Azt is láttuk már, hogy a kamatláb növekedése fékezi
a beruházási
Ami azt illeti, hogy „ha a népesség változatlan, akkor a reálbér, valamint az egy főre
jutó fogyasztás akkor maximális nagyságú, ha a kamatláb zérus”, ez a megállapítás sem
teljesen valós. Ugyanis ez azt jelenti, hogy a teljes jövedelmet elfogyasztják. Azonban,
ha ezt teszik, akkor a következő termelési ciklusban már a bővített újratermelést nem
lehet megvalósítani, tehát ilyen esetben a gazdasági növekedésről nem lehet szó. Más
helyeken a könyvben azt látjuk, hogy egyesek a gazdasági növekedést a népesség
szaporodásával arányosnak fogják fel. A tapasztalat ezzel szemben ellentétes, mivel
eszerint a gazdasági növekedésnek azokban az országokban kellene a leggyorsabbnak
lennie, ahol a népesség reprodukciós tényezője a legmagasabb. Ezzel szemben éppen a
Föld leggyorsabban növekvő népességű országainak a gazdasági növekedése a
─ 153 ─
leglassúbb. Ez a tény arra utal, hogy bár a népesség növekedése bizonyos egyéb
feltételek teljesülése esetén elősegítheti a gazdasági növekedést, de lassú
népességnövekedés mellett is lehet gyors gazdasági növekedés. Ezért a népesség
növekedése nem elkerülhetetlen feltétele a gazdasági növekedésnek. A népesség
oldaláról nézve inkább attól függ a gazdasági növekedés, hogy a lakosság mekkora
hányadát teszi ki a gazdaságilag aktív népesség. Magyarországon 2000 – 2010 közötti
évtizedben ez az arány a teljes lakosság kb. 40 %-a. Míg a teljes lakosságon belül a
munkaképes lakosság aránya kb. 50 %. Ezért a gazdasági növekedés ebben az
időszakban nagyon lassú volt. A fenti idézet, illetve a lakossági növekedésre vonatkozó
állítások tehát a valóságban nem állják meg a helyüket.
A fentiek alapján azt lehet állítani, hogy a gazdasági növekedés legfontosabb feltétele a
gazdasági egyensúly, vagyis a termelés és a fogyasztás közötti egyensúly biztosítása. A
kapitalista gazdaságokban ezt a feltételt nem, vagy csak részlegesen lehet biztosítani.
Ehhez arra lenne szükség, hogy a profitok ne haladják meg az egyensúlyi profit szintjét.
Tehát a termelés célja nem a profit maximalizálása, hanem az egyensúlyi profitráta
kialakítása kellene, hogy legyen. Vagyis az, hogy a termelés célja nem a profit, hanem a
lakosság szükségleteinek lehetséges maximális biztosítása.
Meg kell itt említeni azt is, hogy jövedelem szerzéséhez nem elég termelni (a szó
legszélesebb értelmében), új értékeket, árukat előállítani, hanem azokat realizálni is kell.
Vagyis termékeinket el is kell adni. Hogy el lehessen adni, ahhoz szükség van
fizetőképes vásárlókra is. Tehát fizetőképes piac is kell. Makroökonómiai szinten ehhez
gondoskodni kell a kereslet fizetőképességéről, tehát olyan jövedelemelosztást kell
megvalósítani, mely biztosítani képes az áruforgalom fennakadás nélküli fenntartását,
egyensúlyát. Az egyensúly pedig csak akkor valósulhat meg, ha a fogyasztók, a vevők
olyan jövedelemmel rendelkeznek, ami elegendő a piacra vitt áruk eladásához,
realizálásához. További feltétel, hogy nincsenek olyan társadalmi rétegek, melyek a
szükségleteik kielégítéséhez szükséges áruk értékét lényegesen meghaladó
jövedelemmel rendelkeznek. Ez a szükségletek kielégítéséhez szükséges jövedelmet
lényegesen meghaladó jövedelem fedezetét szolgáló árutömeg eladhatatlan készletekké
válik, tehát túltermelés keletkezik. A túltermelés halmozódása azután recesszióhoz,
gazdasági visszaeséshez, nem pedig gazdasági növekedéshez vezet.
Mint tudjuk, a társadalmi stabilitás megköveteli, hogy a lakosság anyagi és nem anyagi
létfeltétele, vagyis az életszínvonala érzékelhetően növekedjen. A múltban elért
életszínvonal puszta megtartása a pangás érzetét kelti, amit a lakosság hosszabb távon
nem képes elviselni. Ezért szükség van arra, hogy az egy főre jutó jövedelem
növekedjen, ne csak az elit, hanem az egész lakosság vonatkozásában is. Tehát
gondoskodni kell országos szinten a folyamatos gazdasági növekedés biztosításáról.
Ezért a teljes jövedelmet nem lehet elfogyasztani, hanem egy meghatározott részét a
termelő eszközök bővítésére, beruházásokra kell fordítani. A fogyasztásnak és a
beruházásoknak csak egy forrása van: a nemzeti jövedelem. Tehát amilyen mértékben a
fogyasztás növekszik, olyan mértékben csökken a beruházásra fordítható jövedelem
rész. A gazdasági növekedés biztosítása megköveteli, hogy a nemzeti jövedelem
fogyasztási hányada és a beruházási hányada között megfelelő arányosság legyen. Ha a
fogyasztási hányad túllépi a megfelelő mértéket, akkor középtávon csökken a nemzeti
jövedelem, ebből kifolyólag csökken a fogyasztási hányad abszolút összege is, mivel
így a termelés volumene nem képes olyan mértékben növekedni, hogy kielégíthesse a
kereslet növekedésének következtében jelentkező, árukra és szolgáltatásokra vonatkozó
igényeket. Előbb-utóbb áruhiány keletkezik, ami inflációt von maga után. A
154
__________________________________________________________________________
A nemzetközi kereskedelem
A táblázat adatai nem valós adatok, azok csak a tárgy szemléltetésére szolgálnak.
Kiindulási feltétel, hogy a külkereskedelem vállalati típusú gazdálkodás keretében
folyik. Tehát a külkereskedelmi vállalat elvileg ugyanolyan vállalat, mint akármelyik
egyéb vállalat.
─ 157 ─
Export forgalom : MD Ft MD $
Import forgalom : MD $ MD Ft
X 1 175 175
Y 3 375 125
Z 4 350 87
f = Fterv / Ftény ;
elteríteni, tehát ez az import árakat növeli. Ezért az import volumenét nem lehet nagyon
csökkenteni, mert akkor az import egységére túl nagy teher jut, ami esetleg
irracionálissá teszi az importáruk felhasználását. Ezért szükség van a külkereskedelmi
forgalom gyors növelésére, hogy ez a teher minél nagyobb árutömegre jusson, tehát
minél kevésbé terhelje az egyes árukat. Így az árszínvonalon és annak tovagyűrűző
hatásán keresztül az adósságteher az egész gazdaságra oszlik meg, piaci hatásokra. Az
államadóssággal kapcsolatos kötelezettségek teljesítésének fedezésére szükséges valuta
összeget a külkereskedelmi vállalat bérleti díjában lehet beszedni. Ennek biztosítása
érdekében monopol jellegű állami külkereskedelmi vállalat alapítására van szükség,
melyet egy vállalkozó csoportnak kell bérbe adni, meghatározott feltételek mellett.
Tehát hatósági jövedelemátcsoportosításra nincs okvetlenül szükség. A
külkereskedelemmel kapcsolatban van egy olyan probléma, ami sajnos, keresztezi az
egyébként helyes és szükségszerű törekvéseket a vállalatok decentralizálására és a
kisebb egységek gazdasági önállóságára. Ha megértettük a fenti táblázattal szemléltetett
forgalmi folyamatokat, akkor az is világos, hogy ha feltételezzük a külkereskedelem
liberalizálását, melynek keretében rengeteg vállalat külkereskedik, akkor minden
vállalat csak a "C" csoportba tartozó árukat akarja értékesíteni külföldön. Ilyen alapon
nincs lehetőség a bel-, és külkereskedelmi árak kereskedelmen belüli kiegyenlítésére.
Erre csak olyan vállalat képes, amelyik a teljes külkereskedelmet lebonyolítja, tehát
extra veszteségeit kompenzálhatja extra jövedelmeiből, és a kedvezőtlenül
forgalmazható áruk jövedelem csökkentő hatását a módosított forgalmi adózás előnyei
ellensúlyozzák. Ezért, hogy az árkülönbözetek kiegyenlítése hatósági intézkedések
nélkül megtörténhessen, egy monopoljellegű külkereskedelmi vállalatot kell alapítani,
amely kereskedő ház jelleggel működik. Ezt a külkereskedelmi szervezeti formát addig
kell fenntartani, amíg a gazdaság szerkezete át nem alakul a világpiaci feltételek szerint
és ezáltal létre nem jön a teljesen liberalizált külkereskedelem feltétele.
A fent ismertetett körülmények hatása alatt tehát azt lehet megállapítani, hogy a
gyengén fejlett, vagy elmaradott gazdasággal rendelkező országok számára a
szabadkereskedelem következetes elvi alapjain álló külkereskedelem lehetetlenné teszi,
hogy a rendelkezésükre álló termelési kapacitásokat teljes mértékben működtessék.
Mivel csak azokat a kapacitásokat hasznosíthatják, amelyek a világpiacon versenyképes
termelésre képesek. Gazdasági szerkezetük, termelési feltételeik adottságai mellett
azonban termelési kapacitásaik egy része nem képes a világpiacon versenyképes
160
__________________________________________________________________________
termelésre. Ezért ezeket a kapacitásaikat le kell állítaniuk, mert nem képesek azokat
átállítani versenyképes termelésre. Ezért a rendelkezésre álló munkaerő jelentős részét
nem tudják foglalkoztatni, ami a nemzeti jövedelem csökkenését, vagy alacsony szintjét
idézi elő. Ennek következtében a gazdasági fejlődés erősen korlátozott – még az
egyébként meglévő, a világpiactól független lehetőségeikhez képest is. Tehát a
világpiacba történő, jelenleg megfigyelhető integrálódás fékezi az ilyen országok
gazdasági fejlődését. A gazdasági fejlődés gyorsítása átmenetileg megköveteli a
meglévő, a világpiacon versenyképtelen termelés fenntartását is. Hiszen a nem eléggé
versenyképes termelés is képez jövedelmet, még ha az nem is magas szintű jövedelem.
Ezért a versenyképtelen ágazatokat nem kell felszámolni, hanem üzemeltetni kell
belföldi árrendszer segítségével és ennek során fokozatosan át kell állítani versenyképes
termelésre. Működő versenyképtelen üzemeket könnyebb átállítani versenyképes
termelésre, mint a semmiből, pénz nélkül létrehozni új, korszerű üzemeket. Tehát az
ilyen gyengén fejlett, vagy elmaradott gazdasággal rendelkező országok számára
keresni kell olyan lehetőséget, ami lehetővé teszi számukra a fokozatos felzárkózást a
fejlett országok gazdaságához. Az előnyös részvételt a nemzetközi
szabadkereskedelemben, anélkül, hogy a fejlettebb régiók multinacionális résztvevői
akarva-akaratlanul gátolhatnák ezt a felzárkózási folyamatot. Az itt fentebb ismertetett
megoldás ennek egy lehetséges változatát mutatja be.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az Európai Unió (EU) egyre inkább lemaradóban van a
világgazdaságban, a gazdasági növekedés üteme, a műszaki haladás, a termelékenység,
a jövedelmezőség, stb. tekintetében. Ennek egyik nyilvánvaló oka lehet a nem csökkenő
törekvés a gazdaság állami befolyásolására különféle fejlesztési, beruházási, termelési,
szociális és egyéb pénzügyi támogatások segítségével. A szándék nyilvánvalóan
méltánylandó, hiszen ennek egyik fontos célja az Unión belül az egyes elmaradott
régiók (országok) felzárkóztatása. Azonban ennek ellenére a pénzügyi támogatások nem
kívánt gyakorlati eredménye az, hogy (legalábbis jelentős részben) lehetőséget ad olyan
gazdasági műveletek folytatására is, amelyek költségei meghaladják a piac által elismert
árakat. Ilyen helyzetben gazdaságilag irracionális fejlesztésekre is sor kerül,
amennyiben az erre feljogosított állami, és uniós hivatalok ezeket szükségesnek ítélik
meg. Ugyanakkor köztudomású, hogy egy hatóság (de akármilyen más, tudományos,
kutató, szervezet, vagy személy is) akármilyen műszaki, gazdasági felkészültséggel
rendelkezzen is, nem képes kielégítően helyettesíteni a piac szabályozó szerepét. Pedig
az ilyen szervezetek azért jönnek létre, hogy „kiigazítsák a piac kedvezőtlen orientációs
hatásait”. Az ilyen törekvések, és az ezek megvalósítására létrehozott szervezetek
─ 163 ─
Mivel a mezőgazdasági művelés alatt álló területek összesen 5867 ezer ha.-t tettek ki
2002-ben 84 , az átlagos birtoknagyság 6,11 ha. (hektár) volt. Miközben a
földtulajdonnal rendelkezők kétharmada 1 ha-nál kisebb földtulajdonnal rendelkezett.
Ez a tény
83
Dr. Mocsári József : Népszabadság 2001 aug.31. száma 15.old.
84
Központi Statisztikai Hivatal 2002. 21.45 tétel.
─ 165 ─
37. ábra. A termelés természetben mért változásai 1960, 1980, illetve 1999 között
A fenti táblázatos adatok természetesen nem teljesek, ezért nem tükrözik pontosan a
kialakult gazdasági helyzetet, de nagy vonalakban jelzik azokat a változásokat, melyek
a gazdaságban végbementek a politikai rendszerváltozás, 1990 és 1999 között. A
gazdasági helyzet mai állapotára is használható tájékoztatást ad, hiszen 1999 óta nem
történtek gyökeres változások, sok tekintetben pedig a helyzet tovább romlott. Az
embernek az a benyomása, hogy a rendszerváltozás olyan következményekkel járt,
mintha a gazdaságot nagyarányú háborús csapás érte volna. Közismert, hogy a termelési
volumenek csökkenésének sok objektív oka volt, mindezektől függetlenül azonban a
termelési volumen ilyen nagyarányú csökkenése a nemzeti jövedelem csökkenését,
ezen keresztül a lakossági jövedelmek csökkenését okozta, ami a kereslet csökkenése
következtében a foglalkoztatás stagnálását elkerülhetetlenné teszi. Ez a helyzet is
megmutatja, hogy a globalizáció egymagában nem segíti elő a gazdaság megfelelő
fejlődését, mint ahogy azt mindenki várta. Pedig Magyarországon a multinacionális
tőke különösen a gépipar és a kereskedelem területén igen nagy, jórészt meghatározó
szerephez jutott. Ebből is látszik, hogy a gazdaság fejlesztését a globalizációs
folyamatoktól (részben) független eszközökkel is folytatni kell. Ennek megfelelő
eszközeit meg kell találni. Ilyen eszközök nélkül, csak a globalizációs folyamattól nem
várhatunk olyan eredményeket, amelyek reálisan elősegíthetnék a gazdaság
felzárkóztatását a világgazdasági színvonalhoz.
85
Központi Statisztikai Hivatal 2000. 1.9; 1.10; 1.11; 1.12; 1.13 tételek.
166
__________________________________________________________________________
*
─ 167 ─
MÁSODIK RÉSZ
A TULAJDON
A szocialista politikai gazdaságtan a tulajdont a gazdaságtan egyik alapvető
kategóriájának tekinti. Ennek keretében megkülönbözteti egymástól a
termelőeszköztulajdont a fogyasztási eszközök (személyes) tulajdonától. Ez
kétségtelenül helyes, mert a két tulajdonforma – némely átfedések ellenére –
lényegesen eltér egymástól, és például a gazdasági egyensúly érdemben nem is
tanulmányozható e fogalmak nélkül. A közgazdaságtan szempontjából legfontosabb
tulajdonforma a termelőeszköztulajdon, bár ki kell hangsúlyozni, hogy az egész
termelési folyamat, tehát a termelőeszköztulajdon felhasználásának a célja a (anyagi és
nem anyagi jellegű) fogyasztási eszközök előállítása. A fogyasztási eszközök azonban
első, természetes alakjukban termelőeszköztulajdont képeznek mindaddig, amíg a
fogyasztók azokat meg nem vásárolják. A fogyasztói vásárlások során alakulnak át ezek
az eszközök fogyasztási eszköztulajdonná. A fogyasztási eszköztulajdon ennek
következtében minden esetben magántulajdon, amit gyakran személyi tulajdonnak is
neveznek. A szocialista politikai gazdaságtanban kialakult az értelmezésnek olyan
(hallgatólagosan egyezményes) formája, miszerint a tulajdon alatt csak
termelőeszköztulajdont értenek. A polgári közgazdaságtan egyébként méltánytalanul
mellőzi a tulajdon gazdasági jelentőségének a tanulmányozását. A tulajdon kérdésében a
szocialista politikai gazdaságtan előzményeit még K.Marx és F. Engels határozták meg.
86
86
Marx és Engels válogatott művek I. A Kommunista Párt kiáltványa. Szikra Budapest 1949. 29.old.
168
__________________________________________________________________________
Az állami tulajdon
A virtuális közösségek tagjai először azok, akik általában nem kell, hogy ismerjék és
általában nem is ismerik egymást személyesen. Nem láthatják át egymás tevékenységét,
és közvetlenül nem is befolyásolhatják azt. Másodszor, tagjai nem kinyilvánított közös
anyagi és egyéb fontos érdekeik alapján egyesülnek a közösségükben, hanem
valamilyen más ismérvek alapján. Például valamely ország állampolgára, valamelyik
párt tagja, vagy pártonkívüli, egy település lakója, valamilyen korosztály tagja,
valamelyik iskola tanulója, valamelyik vállalat, vagy intézet dolgozója, tulajdonosa,
szeret horgászni, valamelyik futballcsapat szurkolója, stb., stb. Harmadszor, anyagilag
függetlenek egymástól, bizonyos érdekeik eltérőek, vagy ellentétesek is lehetnek
egymással. Negyedszer, a virtuális közösségükkel szemben tagsági viszonyuk alapján
nem, hanem legfeljebb csak személyes kinevezés, vagy megbízás, tehát külön
meghatározott jogviszony alapján tartoznak kötelezettséget vállalni. A virtuális
közösségek is egyesülhetnek magasabb szintű virtuális közösségekben, megtartva, vagy
feladva önállóságukat.
Hogy valamely személy, vagy közösség tulajdonos lehessen, ahhoz rendelkeznie kell
valamilyen tényleges tulajdonosi jogosítványokkal. Ilyen jogosítvány például a
rendelkezési jog a tulajdon, vagy annak egy meghatározott része felett. Döntési
jogosítvány arról, hogy mire és milyen módon használják a tulajdon tárgyát, milyen
módon és milyen célokra használják fel és osszák el a megszerzett jövedelmet, kik és
milyen módon viselik az esetleges veszteségek terheit. Ezeket a jogosítványokat a volt
„szocialista” rendszerekben mind fenntartja magának az állam és kizárja abból az
egyszerű állampolgárokat. Az állam képviseli az állampolgárok érdekeit, melyek
mibenlétét helyesen csak a kommunista párt tudja megállapítani. A dolgozók, beleértve
ebbe a legmagasabb szintű vezetőket is, állami (vagy párt, szakszervezeti, vagy
valamilyen más tömegszervezeti, intézményi) alkalmazottak, akik munkaszerződések
alapján dolgoznak, melyekben meghatározzák minden személy munkaköri beosztását,
beosztásához tartozó jogosítványait, kötelezettségeit, munkaidő beosztását és
munkabérét, illetve egyéb esetleges járandóságait. A vállalati és egyéb intézményi
kollektívák számára az erre kijelölt állami szerv lebontja az állami tervet, melyet a
kollektíváknak teljesíteniük kell, meghatározza a létszámtervet, az átlagbér, a bértömeg,
a bérhányad tervet, munkanormákat, amelyeket szintén kötelesek teljesíteni.
Meghatározza a termelési és egyéb feladatokat, hogy miből mennyit kell előállítani,
azokat hol és milyen feltételekkel kell értékesíteni, honnan, és milyen feltételekkel kell
beszerezni a termeléshez, a tevékenységhez szükséges állóeszközöket, anyagokat és a
különféle szolgáltatásokat. Meghatározza továbbá a termelés bővítését szolgáló
─ 171 ─
A szocialista tulajdon
89
Lenin Összes Művei. 36.köt. 454-457. old.
174
__________________________________________________________________________
Már láttuk, hogy a szocializmus egyik legfőbb követelménye az, hogy a lakosság teljes
foglalkoztatottsága, tehát a munkához való jog ne csak elvileg, hanem a gyakorlatban is
biztosítható legyen. Nyilvánvaló, hogy ezt a követelményt elkülönült, önálló tulajdonnal
rendelkező termelő kollektívák nem tudják biztosítani. Erre csak az állam lehet képes.
Továbbá az is nyilvánvaló, hogy az ipari társadalmakban a termelés és az áruforgalom
alapvető módja csak a nagyüzemi termelés, illetve forgalmazás lehet, amely mellett
létezhetnek a piaci kereslet sokoldalú igényei által életre hívott közepes-, kis-, valamint
egyéni tulajdonú üzemek, szolgáltató és kereskedelmi egységek is. Ezekből az
következik, hogy a gazdaság alapvető egységei ( kivéve a kis, egyéni tulajdonú
üzemeket) egy igazi szocializmusban is csak állami tulajdonban lehetnek. Ismeretes,
hogy a tulajdonosi és a gazdálkodási funkciók egy kézben való összevonása nem
elkerülhetetlen szükségszerűség. Hiszen a kapitalizmusban is léteznek bérelt üzemek
(főleg a mezőgazdaságban), ahol a gazdálkodási funkció elválik a tulajdontól. Ilyen
esetben a tulajdonnal való gazdálkodási funkciót a bérlő látja el, teljesen önállóan,
szerződésben megállapított feltételek mellett, a tulajdonos beavatkozásai nélkül. Már azt
is láttuk, hogy az állami tulajdonos nem valódi tulajdonos. A tulajdonosi feladatokat is
munkavállalók végzik. Ezért a állami tulajdonosi érdekeltség nem, vagy nem
kielégítően jelenik meg. Ha a tulajdonával maga az állam gazdálkodik, akkor a
gazdasági döntéseket gyakran gazdaságon kívüli presztizs szempontok határozzák meg.
Ezért az állam, mint gazdálkodó, nem jó tulajdonos. Ennek belátását elősegíti, ha az
olvasó elolvassa Kornai János „A szocialista rendszer” c. könyvének idevonatkozó
részeit. Emiatt a szocialistának nevezett államok gazdasága hosszú távon
életképtelennek bizonyult. Nem volt képes a racionális, a jövedelmező, műszakilag,
minőségileg, és szervezetileg gyorsan fejlődő gazdálkodás megvalósítására. Ezért egy
igazi szocializmusban az állami tulajdonban lévő termelő eszközökkel történő
gazdálkodást az ezekben dolgozó, demokratikusan működő kollektíváknak kell
megvalósítaniuk. Amelyek bérlik az egyes állami tulajdonban lévő különféle üzemeket,
gazdasági egységeket. A bérlet különféle paramétereit nem állami rendelkezés, utasítás,
hanem kölcsönösen elfogadott anyagi jogi szerződés határozza meg, amelyben
szerepelhetnek állami előírások is, például az állóeszközök fejlesztésének kötelező
─ 177 ─
Itt Marx nyilvánvalóan a kifejlett kommunizmusról beszél. Nem tudhatjuk, milyen lesz
a kommunizmus – ha egyszer majd lesz. A Marx óta eltelt jóval több, mint száz év
tapasztalatainak a birtokában már bizton állíthatjuk, hogy a gazdasági – társadalmi
fejlődés során a társadalom, és a gazdaság egyre fejlettebbé válik. Ennek megfelelően a
fejlett, a jövő távlatában esetleg lehetséges kommunizmus sokkal fejlettebb lesz a mai
gazdaságnál, tehát a munkamegosztás is sokkal fejlettebb lehet csak. Ezért az emberek
maguknak a szükségleteik kielégítésére szolgáló termékek választékának csak elenyésző
hányadát termelik meg, tehát e termékek választékának túlnyomó részét máshonnan kell
beszerezniük. Termékeiket feltétlenül ki kell cserélniük egymással. A csere alapja csakis
az érték lehet, mint a termékek dologi tulajdonsága. Amelynek mértékét csak a termékre
fordított társadalmilag szükséges munka határozhatja meg. Marx gondolatvilágában
persze ez úgy jelenik meg, hogy a terméket a munka hozza létre, amelyet a munkabér
ellenében el kell cserélni a tőketulajdonossal. A termékeket a tőke sajátítja ki, és hozza
forgalomba. Így kerül a termék áruként a piacra. Ahol a munkás a munkabérét elcseréli
a neki szükséges árukra. A csere alanya itt egyrészt a munkás, másrészt az árutulajdonos
tőkés, akik között maga a csere végbemegy. Ebben az értelemben a csere a társadalmi
osztályok közötti cserét fejezi ki. Ebben az értelemben a kommunizmusban, ahol már
nem lesznek tőkések, tehát a termékek csak a munkások (és mindenféle dolgozók)
tulajdonában lesznek, ezeket nem cserélhetik el saját magukkal. Ha nem lesznek
társadalmi osztályok, nem lehet társadalmi osztályok közötti csere sem. Azonban a csere
nemcsak társadalmi osztályok között lehetséges és elkerülhetetlenül szükséges. A
termelés, vagyis a termékek előállítása, valamint maga a gazdálkodás a legkülönfélébb,
szakmailag, területileg és termelési ágak szerint, termelési egységenként, egymással
összefüggő, de egymástól mégis elkülönült módon történik. Az egyes különféle
termelési ágazatok és egységek (vállalatok, intézmények) a termelési folyamatban
egymással egyszerre horizontális és vertikális kapcsolatban vannak. A késztermékek
előállítása során az általuk előállított anyagokat, féltermékeket, szolgáltatásokat
egymástól átveszik, egymás között kicserélik. Tehát az egymástól elkülönülten
gazdálkodó termelési, szolgáltatási egységek bonyolult cserefolyamatot tartanak fenn. A
termelési folyamatban széleskörű specializációs és kooperációs folyamatok valósulnak
meg. Ezek a folyamatok a termelés, a technológia, az információs kapcsolatok, valamint
általában a társadalom fejlődésével arányosan bővülnek és egyre magasabb szinten
valósulnak meg. Tehát a kommunizmus fejlődésével összhangban a munkamegosztás, a
specializáció és a kooperáció elkerülhetetlenül egyre fokozódik, és magasabb szintre
kerül. Szó sem lehet arról, hogy az egyének valaha is megszabadulhatnának a
munkamegosztás „alárendeltsége” alól. Sőt, éppen ezek az egyének szükségszerűen
igénylik majd egyre magasabb fokon a munkamegosztásban rejlő előnyöket, melyeknek
természetesen a terheit is vállalniuk kell. Itt tehát a munkamegosztásban az
alárendeltség nem egyirányú, nem szolgai alárendeltség, hanem kölcsönös, mindenki
számára előnyös, önként vállalt, és elkerülhetetlen összefüggést jelent. Másrészt ez a
munkamegosztás azzal jár, hogy az egymásnak átadott, a munkamegosztáshoz
kapcsolódó különféle szolgáltatások, anyagok, féltermékek, információk meghatározott
munkát, tehát értéket, csereértéket tartalmaznak. Ezért a munkamegosztáshoz
kapcsolódó különféle szolgáltatások ellenértékét a szolgáltatást igénybevevő
gazdálkodási egységeknek egymás között ki kell egyenlíteniük. Tehát itt szabályos
(piaci) csere bonyolódik le. Ugyanez vonatkozik a dolgozó egyének egymás közötti,
valamint az őket foglalkoztató gazdálkodó egységek közötti, szintén elkerülhetetlen
cserére is. Tehát a termelőeszközök közös tulajdonán alapuló társadalomban is a
180
__________________________________________________________________________
A kommunizmus első foka olyan társadalmi rendszert jelent, melyet a XX. század
elejétől általában szocializmusnak nevezünk. A „kommunizmus felsőbb foka” olyan
társadalmi rendszer, aminek a mibenlétéről nem sokat tudhatunk. A marxizmus szerint
ez olyan rendszer, melyben nincsenek társadalmi osztályok, a munka, a termelés, a
tudomány, a művészetek művelése az emberek létszükségletévé vált. Gazdasága olyan
fejlett, hogy az emberek minden reális szükségleteit kielégítik. Ezért a megélhetési célú
munkavégzés létezése megszűnik. Nem kell fizetni a szükségleti cikkekért, tehát a
munkavégzés ellenében sem kell fizetni. Az emberek szabadon, minden kényszertől
mentesen, egymással békességben élnek. Nem lesz állam, a közösségek közös dolgaikat
demokratikus önigazgatás keretében intézik. Azonban, hogy ezek az idilli feltételek
hogyan alakulhatnak ki, vagy hogy egyáltalán kialakulhatnak-e, arról nem sokat
tudhatunk. Egy támpont van, amit gyakorlati történelmi tapasztalatok igazolnak. Az,
hogy az őstársadalmakhoz viszonyítva az emberek életviszonyai – sok visszaesés,
szenvedés, katasztrófa, terrorista fenyegetések, háborúk és sokféle elnyomatás ellenére
– általában a jólét, az emberi szabadság és az emberi méltóság fokozódó általános
elismerésének, megvalósulásának az irányába fejlődtek. Feltételezve e történelmi
fejlődés vég nélküli folytatódását, a kommunizmus eszméinek a megvalósulása elvileg
lehetséges, vagy valamilyen mértékben fokozatosan megközelíthető az emberiség
számára. Annyi biztos, hogy ennek a kérdésnek a vizsgálata, vagy a megvalósításra
tehető lépések előkészítése emberileg belátható időn belül az emberiség számára nem
aktuális feladat.
Más a helyzet a szocializmus esetében. Ebben a kérdésben már van egyaránt felemelő és
visszataszító, keserű történelmi tapasztalatunk. E tapasztalatok objektív elemzése
hasznára lehet az emberiségnek még a kapitalizmus továbbfejlődésének az
elősegítésében is. Hiszen például a szocializmus kipróbálta az országos méretű
gazdasági tervezés különféle módszereit, melyek segítségével (és némely hibái nélkül)
biztosítani lehet a gazdasági egyensúly (termelés és fogyasztás egyensúlya; munkaerő
kereslet és kínálat egyensúlya; a munkanélküliség elkerülése; a fogyasztás és a
beruházás egyensúlya; a fogyasztói kereslet és a profitok egyensúlya; stb.) jelentős
mértékű megvalósítását. Ezeknek az egyensúlyoknak a javítása, illetve megvalósítása
lehetővé tenné a kapitalista gazdaság egyenletes, és a jelenleginél gyorsabb fejlődését, a
konjunktúra ciklusok kilengéseinek a csökkentését, illetve megszüntetését, továbbá az
infláció megfelelő szintre történő korlátozását. A kapitalizmussal összeegyeztethetetlen
módszerek alkalmazása nélkül. A tapasztalatok objektív elemzése, bár ma nem aktuális,
de ha egyszer a szocializmus „kísértete” mégis újra felébredne, fontos lenne az
emberiség számára annak megismerése, hogy a korábban létezett szocializmus bukását
milyen hibák okozták, hogy azokat adott esetben az emberek hogyan kerülhetik el.
szerint kell, hogy részesedjen a javakból. Ez röviden a munka szerinti elosztás elve.
Természetes, hogy ebben az összefüggésben a munka fogalmába nemcsak a munkások,
hanem mindenféle, társadalmilag szükséges munkát végző egyéb dolgozók munkája, is
bele tartozik.
A korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy a fentebb tárgyalt „munka” szó értelmezése
nem eléggé pontos kifejezés. Ha valaki a munkája szerint kapja a bérét, ez szigorúan
vett értelmezéssel azt jelenti, hogy nem a vagyona, nem befolyásos kapcsolatai, nem
szerencséje, nem erőszakos fellépése, egoizmusának a mértéke, stb., alapján jut
jövedelméhez. Hanem azért, mert dolgozik, mert társadalmilag szükséges munkát
végez. És ezért valamilyen módon meghatározott fizetés jár neki. De a fizetést az ember
nem az általában vett munkáért kapja, hanem „társadalmilag szükséges” munkájáért.
Tehát, például ha valaki a homokot hordja a sivatagba, ez is kétségtelenül munka, de
nem társadalmilag szükséges munka, mivel ezzel nem állít elő társadalmilag szükséges,
hasznos terméket. Az ilyen munkát a társadalom, a piac nem ismeri el társadalmilag
szükséges munka gyanánt. Ezért az ilyen munkaért fizetés sem jár. A probléma abból
keletkezik, hogy a társadalmilag szükséges munka is lehet eltérő fokon, tehát kisebb,
vagy nagyobb mértékben szükséges. A társadalmilag szükséges munka tulajdonképpen
azt jelenti hogy a szóban forgó munka társadalmilag átlagos szakképzettség birtokában,
átlagos intenzitással történik. Az ugyanannyi idő alatt végzett kontármunka, vagy lustán
végzett hanyag munka értéke nem azonos az ugyanannyi idő alatt végzett szakszerű, és
intenzív munkával. Ez világos. De hogyan lehet objektíve megállapítani, hogy az
elvégzett munka mennyire szakszerű és mennyire intenzív? Ezt a munka hatékonysága
határozza meg. A munka hatékonyságának kétféle jellemzője lehet. Az egyik, hogy
adott időegység alatt egy dolgozó mennyi elfogadott minőségű terméket állított elő. A
másik, hogy egy dolgozó által előállított termékegység milyen nettó jövedelmet hozott.
Az egyik tehát a munka természetes (mértékegységben mért) hatékonysága, a másik a
munka csereértékben mért hatékonysága. Az egyik a munka mennyiségi hatékonyságát,
a másik a munka minőségi hatékonyságát fejezi ki. A minőségi hatékonyság a termék
csereértékét, határozza meg. A csere a piacon bonyolódik le, ahol az érték csereértékké
változik, amely kifejezi a termék, az áru szükségessége mértékét is. Más kifejezéssel
élve, így alakul ki a piacon az áruk piaci értéke. Ilyen alapon az egyik egyedi munka
csak akkor lehet egyenlő a másik egyedi munkával, ha azok minőségi hatékonysága,
termékének csereértéke egyenlő. A különféle munkák termékei, az áruk ezért
csereértékükön cserélhetők ki. A csere csak egyenértékek cseréje útján valósulhat meg.
Ezért a szocializmusban az egyéni munka csak kerülőúton, vagyis a piacon válik az
össztársadalmi munka részévé. Nem közvetlenül az. Marx utalása a kommunizmus első
fokára, vagyis a szocializmusra megengedi az árucserét. Azt mondja, hogy a termelő
elismervényt kap arról, hogy mennyi munkát végzett, és ennek alapján a fogyasztási
cikkek társadalmi készletéből annyit kap, amennyi ugyanannyi munkába került (levonva
a társadalmi közös szükségletek fedezetére szolgáló részt, tehát például az adót). És itt
ebbe a munkamennyiségbe bele kell érteni a munka minőségét is. A korábban létezett
szocializmusban ez meg is valósult. A munkáért kapott elismervény volt a megkeresett
pénz, a fogyasztási cikkek készlete pedig az (állami) áruházakban volt, ahol a munkával
megkeresett pénzt árukra lehetett kicserélni. A csere hasonló módon ment végbe, mint a
kapitalizmusban. Csak itt a termékeket nem a magántőke tulajdonos sajátította ki,
hanem az állam, mint az összes termelőeszközök tulajdonosa. A csere a munkaerő
tulajdonos termelő dolgozók között és az állam, mint árutulajdonos között történt meg,
mivel az állam az általa elsajátított termékeket áruvá alakította át.
─ 183 ─
Általában azonban egy termék sok termelő kooperációja útján készül el. A
kooperációban együttműködő, különböző szakmák különböző képzettségű és
gyakorlatú dolgozók által, különböző értékű termelő eszközök felhasználásával,
különböző körülmények között végzett részmunkák eredményeként állítják elő az egyes
termékeket. A piaci érték az egyes termékekben bennfoglalt (élő és holt) részmunkák
összevont értékét határozza meg. Az egyes részmunkákat azonban külön is értékelni
kell, mert csak ilyen értékelés alapján lehet meghatározni azokat a rész-munkadíjakat,
amelyeket az egyes közreműködőknek ki kell fizetni, hogy azok részt vehessenek az
ilyen kooperációs folyamatban, amely nélkül általában a piacra kerülő termékek nem
készülhetnének el. Végső soron a piaci árakat a piac által elismert kooperációs
összköltségek határozzák meg. A piaci árat tehát a termék előállítására felhasznált
összevont élő és holt munka mennyisége, minősége és szükségességének mértéke
határozza meg, de a piaci ár visszahat a termék előállítására ráfordított összevont élő és
holt munka értékének alakulására is. Tehát a kooperációs folyamatban szereplő egyedi
munkák értéke és a piaci árak között meghatározott kölcsönhatás áll fenn. A
kooperációs részmunkák termékeinek az értékét, és árát azonban nem kell minden egyes
esetben külön kiszámolgatni, mivel a termelés egy folyamat, melyben egy aktuális
munka már az előzőekben piaci értelemben is értékelve volt. Ez az értékelés a legtöbb
esetben egyszerűen átmegy a következő aktuális munka értékelésébe, melyet már a piac
is ellenőrzött és elfogadott. Tehát minden további nélkül felhasználható egy következő
aktuális munka értékelésére. Sőt, a legtöbb esetben rövidtávon a készáruk árai sem
változnak meg lényegesen minden egyes termék esetében. Az árakban természetesen
időnként történnek változások és ezeket a változásokat a szükséges technikai
változtatások egyedi értékelésének a függvényében fogadja majd el a piac, vagy a
184
__________________________________________________________________________
termék átvevője, aki majd azt a piacon fogja értékesíteni. A termékek előállításának
technikai változásai hatással vannak a kínálati árakra, amelyek mértékét a kereslet
korlátozza. A végső, és esetleg gyakran változó árakat azonban a kínálat és a kereslet
egyensúlya határozza meg. Továbbá ez az egyensúly határozza meg az egyes
kooperációs részmunkák értékelését és árát, melyet a következő aktuális gyártási
folyamatban fognak majd érvényesíteni.
A fentiek alapján tehát a munkát az árakon keresztül a piac (vagy e piac helyett a
nemzetgazdasági terv) határozza meg. A munka szerinti elosztás alapja csak az árak
alapján meghatározott értékelés lehet. Ez lesz a végzett munka társadalmilag elfogadott
értéke (és ára). Ennek figyelembevételével tehát a munka társadalmilag elfogadott
értékét (bérét) annak gazdasági értéke határozza meg, nem pedig a munkanormák és a
besorolás szerinti bér. Persze a termelés területén a bérek megállapítása során a
munkanormákat és a besorolási béreket is felhasználják, de ezek meg kell hogy
feleljenek a piaci (vagy a terv szinten meghatározott) árak követelményeinek. Végső
soron a bérek meghatározásának gazdaságilag elfogadható alapja nem az elvégzett,
szükségesnél több, vagy kevesebb munka, hanem az a gazdasági érték, amelyet ez a
munka létrehozott. És csak ez lehet a munka szerinti elosztás alapja.
Közismert tény, hogy a célok csak akkor valósulhatnak meg, ha maga a kitűzött cél
helyes, és reális, továbbá a megvalósításra irányuló cselekvés módszere szintén helyes,
és reális. Ha, mint itt tettük, a célt helyesnek nyilvánítottuk, akkor a cselekvés bukását
csak a megvalósítás módszerének helytelen megválasztása idézhette elő. A módszerek
jellemzésére alkalmasak az alábbiakban bemutatott idézetek : 93
Ezek az idézetek, bár a szovjet politikai gazdaságtan fő jellemzőinek egy jelentős részét
fejezik ki, mégis az embernek az a benyomása, hogy ezek pusztán üres jelszavak,
(lózungok, sloganek) melyek csak egy politikai propaganda csalóka céljait
szolgálhatják. De azt sem igazán, mert akik ezeket mondják, vagy leírják, maguk sem
hiszik el. Már láttuk fentebb, hogy „a termelési eszközök és a munkaeredmények közös
tulajdona” olyan tulajdona az egyes embereknek (beleértve ebbe a különféle szintű
vezetőket, és a szürke közembereket, valamint a különféle kollektívákat is) amelyhez
nem fűződnek a gyakorlatban is létező tulajdonosi jogosítványok. És állítólag ez a fajta
tulajdon „a társadalom tagjainak cselekvési egységét meghatározó célok azonossága
egyesít”-i?! Így ez a kifejezés üres jelszó. Ez csak elvi tulajdon, mint például az is,
93
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 361 - 363.old.
─ 187 ─
Ez eddig a gazdasági helyzet általános jellemzése volt. Most rá kell térni bizonyos
részletekre is, amelyek pontosabban rámutathatnak a gazdasági hanyatlás okaira.
13. § Vagyonadó 3%
14. § Felhalmozási adó 25 %
15. § Kereseti adó a 15/1984.ÁBMH szerint
A 8. § és a 10. § adómértéke kötelező, a 11. § adómértéke a bértömegtől függ.
Az 5.-7. §-ok kötelezők, de értékeit a vállalat határozza meg. Feltételeztük, hogy
a 12.-13. és a14. §-ok kiegyenlítik egymást: együttes összegük kb. 0 % lesz.
Tehát a mérleg szerinti nyereségből le kell vonni a nyereség 75 %-át. A maradó
összeg, tehát a nyereség 25 %-a lesz a kereseti adó alapja.
A teljes munkaidőben
foglalkoztatott dolgozók Adókulcs
átlagkeresetének a sávban elszámolt összeg
növekedése a bázis százalékában
átlagkereset %-ában
0–1 150
1–2 175
2–3 200
3–4 225
4–5 250
5–6 275
6–7 300
7–8 350
8–9 400
9 –10 450
Megjegyezhetjük itt még azt is, hogy a 40/1984. MT rendelet szerinti 5-15 §-okban
felsorolt tételek mind olyan költségek, amelyek a gazdálkodás során a vállalatoknál
felmerülnek. Ha ezeket mégis nyereségnek kell nevezni, akkor csak a bruttó nyereség
részei lehetnek. A vállalat igazi nettó nyeresége az a rész, ami a 15. §-ban meghatározott
kereseti adó után a fenti közelítő jellegű számítások szerint fennmarad.
relatív jólét biztosítása. Tehát a törvény nem azt jelenti, hogy a szocializmusban a teljes
jólétet biztosítják, hanem azt, hogy a növekvő relatív jólétet biztosítani KELL.
Amennyiben egy adott gazdaság ezt nem biztosítja, hanem ellenkezőleg, stagnál, vagy
éppen huzamosan csökken a jólét, akkor a szocialista gazdaság elveszíti
működőképességét, a szocialista gazdaság megbukik. Ezt mondja a szocializmus
gazdasági alaptörvénye. Ezt a történelmi tapasztalat is igazolja, hiszen a Szovjetunió és
a többi u.n „szocialista” rendszerek megbuktak, mivel a jólétet növelni, illetve még
fenntartani sem voltak képesek, tehát a törvény erejénél fogva megbuktak.
Gebinesek
Elsősorban a vendéglátó iparban már az 1950-es évek vége felé a kisforgalmú büféket,
italboltokat valamint vegyes élelmiszer boltokat az ezeket kezelő vállalatok kezdték
kiadni bérbe. Ezt a bérbeadást gebines rendszernek nevezték el. Ennek a fő indoka volt,
hogy eredetileg minden ilyen üzletben kellett alkalmazni egy üzletvezetőt, eladót,
felszolgálót, pénztárost, takarítót, stb. Azonban ezeknek az üzleteknek olyan kicsi volt a
forgalmuk, hogy az üzlet fenntartásának, valamint az ott alkalmazott dolgozók béreinek
a költsége gyakran többszörösen meghaladta az üzlet tiszta jövedelmét. Ezért az ott
alkalmazott dolgozók közül egyiknek szerződéses feltételek mellett bérbe adták ezeket
az üzleteket. A szerződések általában nagyvonalúak voltak. Kikötötték a kötelező
nyitvatartási időket, az egészségügyi, higiéniai követelmények biztosítását és a bérleti
díjat, valamint a fizetési feltételeket. Nem kötötték ki, hogy hány dolgozót kell
foglalkoztatni, mennyit kell azoknak fizetni, hogy az eladásra szánt árukat és anyagokat
honnan és milyen áron szerezzék be és mit, pontosan milyen áron kell eladni. Meg kell
jegyezni, hogy korábban ezen üzleteknek az árukkal való ellátása és a berendezési
tárgyak karbantartása általában nagyon hiányos volt, hiszen ezek az üzletek
ráfizetésesek voltak. A legtöbb gebines azonban megjavította az üzletek áruellátását, a
vendégek, vásárlók kiszolgálását, a berendezési tárgyak karbantartását és ezáltal a
forgalom a korábbiakhoz viszonyítva fellendült. A „tulajdonos” vállalatnak fizetendő
194
__________________________________________________________________________
Melléküzemágak
A háztáji gazdaság
viszonylag személyenként magas fizetéseket érhettek el. De nem jártak rosszul a Tsz-
ben keveset dolgozó Tsz tagok sem, mivel ők a háztáji gazdaságban dolgoztak, és ott
olyan jövedelemhez juthattak, amely nem tartozott a jövedelemszabályozási
jogszabályok hatálya alá. Elterjedt az a (egyébként téves) nézet, hogy a munkaigényes
termelési ágak (baromfitartás, marha-, és sertéshizlalás, gyümölcs és zöldségfélék
termelése, virágtermelés, stb.) nagyüzemi viszonyok közötti művelésre nem alkalmasak.
Egyébként arról van szó a valóságban, hogy a munkaigényes ágazatok nagyüzemi
körülmények közötti alkalmazása lényegesen gazdaságosabbá teszi itt a termelést, ha a
dolgozók helytelen keresetszabályozása nem teszi ezt lehetetlenné. Mint esetünkben ez
fennállt. A háztáji kereset nem volt szabályozva. A megtermelt és eladásra átadott
termék mennyiségét megszorozták annak egységárával és a kiszámított összeg lett a
háztáji dolgozó jogos jövedelme. Hogy ez a jövedelem több, vagy kevesebb volt az
előző évinél, az senkit nem érdekelt. A jövedelemszabályozás szerinti jövedelem ezzel
ellentétben alapjában véve nem az aktuális teljesítménytől függött, hanem az előző évi
jövedelemtől, amit az aktuális teljesítmény némileg (1 – 2 %-kal) megnövelhetett
ugyan, de mint fentebb már láttuk, az nem volt arányban a tényleges aktuális
teljesítménnyel. A háztáji gazdálkodás később továbbfejlődött. Eredetileg a felvásárló
vállalatok közvetlenül vették át a háztáji termelők termékeit. Később egyre több Tsz
egyenesen saját maga szervezte a háztáji termelést. Ellátta szaporító, illetve egyéb, a
termeléshez szükséges anyagokkal (palánták, vetőmagvak, napos baromfiak, hizlalni
való süldők, borjúk, nevelő-, és hizlaló tápok, takarmányok, növényvédő szerek,
műtrágyák, stb.) a termelő tagokat, szükség esetén szaktanácsokkal segítették elő az
eredményes termelést. Átvette a termékeket és kereskedelmi mennyiségekben és
minőségben hozta forgalomba azokat. Nem volt nehéz dolguk. Akkoriban a jó minőségű
árukat korlátlan mennyiségekben lehetett értékesíteni. Ezáltal a Tsz tagok, és a
termelőszövetkezetek jövedelme is megnövekedett, valamint az ország lakosságának az
élelmiszerekkel való ellátása, továbbá az ország élelmiszer exportképessége is
nagymértékben megjavult, különösen a korábbi időszakokban tapasztalt
élelmiszerellátási hiányosságokhoz viszonyítva.
Gazdasági Munkaközösségek,
A GMK-k persze csak állami vállaltoknál jöhettek létre és működhettek. Az ilyen állami
vállalatok felszámolása, vagy privatizációja alkalmával a GMK-megszűntek.
Megszűnésük után sok GMK átalakult valamilyen magántársasággá (Betéti Társasággá,
Korlátolt Felelősségű Társasággá, stb.).
Az itt meghatározott elosztás rámutat arra is, hogy a volt „létező szocializmus”
valójában nem volt szocialista rendszer. Egy bürokratikus elosztási rendszer alakult ki,
ami a nemzeti össztermék egy, képzettségen, gyakorlaton, stb.-n alapuló paraméterek
szerint differenciált, az országos átlagteljesítményen alapuló egyenlő elosztást valósított
meg. Következetes szocialista elosztás nélkül nincs szocializmus. Tehát a „létező
szocializ-mus” valójában nem lehetett szocializmus. Hanem államkapitalizmus volt.
A TERMELÉS ÉS AZ ÉRDEK
Közismert tény, hogy az emberi tevékenység legfontosabb orientációs tényezője
(motívuma) az érdek. Itt azonban nem térhetünk ki az érdek részletes vizsgálatára. Ezért
ezen írás végén közöljük függelékben „Az Érdek” c. írást, melynek a tanulmányozása
teszi a leginkább érthetővé az itt taglalt összefüggést. Eszerint a termelés és az érdek a
legszorosabban összetartozó fogalmak. Érdek nélkül termelés nem létezhet. Az érdek az
egész termelési folyamatban való részvétel folyamatát és hatékonyságát alapvetően
meghatározza. Az egyedi érdek nem elszigetelt jelenség, hanem egy egész
érdekrendszer része, alrendszere, és más érdekekkel történő kölcsönhatás körülményei
között fejti ki egy meghatározott cselekvés lefolyását és hatékonyságát, az
érdekparaméterek által meghatározott módon. Eszerint egy egyedi érdek az érdeksúly,
az érdekszint és az érdekidő hatásai alatt fejti ki cselekvést szabályozó funkcióját. Az
egyedi érdek cselekvést befolyásoló hatásának intenzitása egyenesen arányos az
érdeksúllyal, fordítottan arányos az érdekszinttel és az érdekidő hosszával. Ezek szerint,
ha az embereket hatékony cselekvésre akarjuk rávenni, akkor olyan érdek
érvényesítésére irányuló cselekvéseket kell számukra lehetővé tennünk, vagy
meghatároznunk, amely számukra a legnagyobb súlyú, legfontosabb érdek, a
legalacsonyabb szintű, tehát személyes, vagy kiscsoport érdek, és azonnali, vagy
legalábbis rövidlejáratú, tehát nem távlati érdek érvényesítését irányozza elő.
─ 199 ─
Ilyen alapon vizsgáljuk meg, hogy azok a módszerek, amelyekkel a kitűzött célok
elérésére a volt „szocialista” rendszerek próbálták ösztönözni a dolgozókat, milyen
megítélés alá esik az érdekműködések törvényszerűségeinek a fényében.
a közösségi cselekvések értelmét, és ezen belül saját érdekeik érvényesülését is. Ezért a
valóságos kisközösségek, vállalati közösségek érdekei is alacsony szintű érdekek, ezért
a cselekvés intenzitását nagymértékben képesek befolyásolni. Az országos közösség
virtuális közösség, ennek cselekvéseit az egyének nem láthatják át, közvetlenül nem
befolyásolhatják. Nem élhetik meg közvetlenül a legmagasabb szintű közösségi
cselekvések értelmét, ezen belül saját érdekeik közvetlen érvényesülését. Mindezekből
következik, hogy a legmagasabb szintű közösségi érdek a legkisebb intenzitással hat a
cselekvésre, tehát a legnagyobb országos szintű közösség érdekei a lehető
legcsekélyebb hatással képesek befolyásolni az ilyen szintű érdek érvényesítését. Tehát
a legmagasabb szintű közösség szintjén szervezett termelési tevékenység csak a lehető
legkisebb hatékonysággal valósíthatja meg a közösségi cselekvés célját. A gyakorlatban
az a helyzet ugyanis, hogy a munkát, ezen belül a termelőmunkát is csak egyénileg,
vagy kis közösségekben szervezve lehet végezni. Társadalmi szinten az összmunka
eredményei az egyéni, kisközösségi munkák eredményeinek az összegzése útján jönnek
létre. Ezért a társadalmi szinten értelmezett munka hatékonysága az egyéni és
kisközösségi munkák hatékonyságától függ. Utóbbiak hatékonyságát alapvetően
meghatározza, hogy a munkavégző egyének magukban, vagy valóságos
kisközösségeikben a lehető legnagyobb odaadással, aktivitással, hatékonyságra törekvő
akaratukkal végezzék munkájukat. Ez az akarat pedig csak akkor jön létre, ha ezek az
egyének meg vannak győződve arról, hogy e munkavégzés által a munkával kapcsolatos
alacsony szintű érdekük (tehát jövedelemérdekeltségük) kétségtelenül érvényesül. Nem
árt itt megemlíteni azt is, hogy a lehető legmagasabb közösségi cél nem lehet más, mint
az e közösséghez tartozó egyének társadalmilag elfogadott érdekeinek lehető
legmagasabb szintű érvényesülése. Az egyéni érdekek csak akkor érvényesülhetnek a
legnagyobb mértékben, ha a nagyközösségi érdekek szintén a legnagyobb mértékben
érvényesülnek. Ez a társadalmi összes (alacsony-, és magas szintű) érdek
érvényesülésének az optimuma. Ha akár az egyéni érdekek a közösségi érdekek
rovására, vagy fordítva, ha a közösségi érdekek az egyéni érdekek rovására
érvényesülnének, akkor sem az egyéni, sem pedig a közösségi érdekek nem
érvényesülhetnek a legmagasabb mértékben. Tehát az egyéni és a közösségi érdekek
érvényesülése között szigorú kölcsönhatás van. Tehát a legalacsonyabb szintű (egyéni,
kiscsoport) érdek az alapvető érdek, melynek elsőbbsége és dominanciája van a
magasabb szintű érdekekkel szemben. Ugyanakkor az alacsony szintű érdekek is csak
akkor érvényesülhetnek teljesebben, ha összhangban vannak a magasabb szintű
érdekekkel. Valamelyik érdekszint kiemelése ebből az összefüggésből csak minden más
szintű érdek rovására történhet.
Ez a Tsz 1960. év végén alakult meg kb. 6000 kh területen, taglétszáma kb. 1600 fő volt. Tényleges termelési tevékenységét ebben a
méretben l961.-ben kezdte meg. Elosztási formája munkaegység szerinti elosztás volt. A Tsz ebben az évben csődbe jutott. Ebben az
évben mérlegfőösszege kb. 10 MFt volt, a tervezett munkaegység pénzbeni ellenértékét a tagoknak kifizetni nem tudták.
Rövidlejáratú adóssága a Tsz.-nek kb. 3 MFt volt. A Tsz-ben rendszeresen csak kb. 700 fő dolgozott az 1600 főből. Ilyen
körülmények között indult az 1962. gazdasági év. A Tsz.-ben bevezették az u.n. százalékos elosztást. A munkavégzés egyéni
munkavállalások és brigádvállalások alapján ment, írásba foglalt szerződések alapján. A brigádok 10 – 120 fő közötti létszámú
termelő közösségek voltak, a termelési feltételek jellege, illetve a tagok szándékai függvényében. A különböző szintű vezetők
egységesen továbbra is munkaegység alapján kapták a részesedésüket.
1. eset.
Az egyik üzemegységben a tagok nem fogadták el a tervezett termelési szerkezetet, hanem azt igényelték, hogy az üzemtervbe be
kell venni az előbbi terelőirányzatok meghagyása mellett 50 kh paradicsom termelését. Ezt a vezetőség eredetileg nem tervezte,
mivel az előző évi tapasztalatok szerint a tényleges munkaerő erre nem volt elegendő. Az üzemterv változtatásához a vezetőség
végül hozzájárult azzal, hogy a tagok kiemelt felelősséget vállalnak a paradicsom megműveléséért. A paradicsom termelés sikerrel
megvalósult, és az előző évi gyakorlattal szemben a következő főbb változások következtek be: a paradicsom átlagtermése az előző
évihez képest több, mint a duplájára növekedett; a paradicsom betakarítása fennakadás nélkül, külső segítség igénybevétele nélkül,
az érési folyamat követelményei szerinti időpontokban megtörtént; leszedték az első érő paradicsomokat is, amelyet primőráruként
lehetett értékesíteni, kezdetben 10 Ft/kg áron; a paradicsom átlagos eladási ára meghaladta a 2 Ftí/kg értéket, szemben az előző évi
1Ft/kg alatti értékkel. A brigád öntevékenyen működött, nem volt szükség a vezetőség korrekciós beavatkozására. Ha a szükség úgy
hozta, akkor vasárnap is szedték a paradicsomot, nem kellett ehhez a vezetőség kezdeményezése. A brigád részesedése a bruttó
árbevétel 40 %-a volt, melyet az értékesítéskor fizettek ki. Az egyes brigádtagok között a munkában való részvételük (a teljesített
munkaórák) arányában osztották el részesedésüket. A brigád termelő cselekvését magas érdeksúly, alacsony érdekszint és rövidtávú
érdekidő szabályozta. Ennek megfelelően a munka hatékonysága elérte az előző évi szintnek a kétszeresét.
2. eset.
A Tsz. vágócsirke neveléssel is foglalkozott. 1961.-ben 3000 naposcsibét állítottak be nevelésbe, munkaegységes elosztás mellett.
Egy év leforgása alatt ebből 2650 elpusztult, részben a nem megfelelő szakértelem miatt, részben pedig azért, mert a takarmány
nagy részét a dolgozók ellopták. 1962.-ben összesen 40000 db naposcsibe nevelésére került sor, a százalékos elosztás adaptálása
mellett. A dolgozók szerződéses díjazása havi 700 Ft alapdíj, + minden kg. csirke eladása után 1 Ft/kg részesedés, valamint a
tervezett (10 %) elhullási veszteséggel szembeni megtakarítás 50%-a. A részesedések kifizetése az értékesítéskor történt. A csirkék 6
hét alatt érték el az átlagos 1,5 kg/db értékesítési súlyt. Takarítás és fertőtlenítés után, tehát 7 hetenként újra telepítették a
naposcsibéket. A Tsz. tiszta jövedelme 10 Ft volt értékesített kg.-onként, 25 Ft. körüli bruttó felvásárlási ár mellett. A dolgozók
közel 3000 Ft havi jövedelemhez jutottak, miközben az elnök havi jövedelme 5000 Ft. volt. Ilyen körülmények között már eszükbe
sem jutott a dolgozóknak, hogy lopják a csirketápot. Szakképzettségük megegyezett az előző évivel, de a tapasztalatuk gyarapodott.
Magas érdeksúly, alacsony (brigád) érdekszint, rövidtávú érdekidő jellemezte a cselekvést, ennek megfelelően a munka
hatékonysága igen magas szintre emelkedett, az előző évi negatív értékű hatékonyság gyakorlatilag nem volt mérhető.
3. eset
A Tsz. borszöllő termelése az egyik legfontosabb ágazat volt. A százalékos elosztást úgy adaptálták, hogy minden kg eladott szöllő
után a brigádok részesedése 5,60 Ft. volt. A brigádok jövedelmét tehát nem az határozta meg, hogy milyen sokat dolgoztak, hanem
az, hogy mennyi szöllőt termeltek és adtak át a Tsz.-nek. Történt, hogy az előző évben a Tsz. a „szilva termelési versenyben” nyert
egy targoncás porozó gépet, amely használaton kívül hevert a Tsz. ócskavasai között. A gépészet engedélyt kért az elnöktől, hogy a
gépről leszereljék a motort és a kalapácsos daráló elromlott villanymotorja helyett ezzel hajtsák meg a darálót. Megkapták az
engedélyt, de mielőtt megkezdték volna a munkát az elnök látni akarta, hogy mire képes a porozó gép. Poralakú növényvédőszer
nem volt kéznél, ezért cementtel próbálták ki és elámulva tapasztalták, hogy ezzel a géppel egy menetben legalább öt sor szöllőt
lehet megporozni. Az elnök ezért visszavonta az engedélyt. Kiadta a gépet az egyik szöllőtermelő brigádnak. A szöllővirágzás
idején, amikor a gombakártevők a legnagyobb kárt okozhatják, éppen esős idő volt. A szöllő termelő brigádok vezetői felkeresték az
elnököt, azzal a kéréssel, hogy minden brigád kapjon olyan porozó gépet, amilyen a már említett brigád rendelkezésére állt. Minden
brigád megkapta ezt a fajta gépet. Amikor tényleg bekövetkezett az esős idő, amikor a permetezés a permet lemosása miatt
hatástalan, a brigádok mindenféle magasabb vezetői kezdeményezés nélkül teljesen öntevékenyen elhatározták, hogy estétől
reggelig előre beütemezett egyórai váltással megporozzák az összes szöllőt. Így egy éjszaka megporozták a teljes szöllő területet,
amire még a Tsz. előtti múltban sem volt példa. A növényvédelem sikeres volt, mivel azt a legkritikusabb időpontban tudták
elvégezni. A dolgozók öntevékenysége másban is megmutatkozott, gazdag szöllő termés lett. A munka hatékonysága az előző évihez
képest jelentősen megnövekedett, összhangban az érdekműködés fentebb már jelzett törvényszerűségeivel.
4. eset.
A Tsz. egyik legfontosabb termelő tevékenysége a kertészeti ágazaton belül a zöldpaprika termelés volt. A vetésterület általában 100
kh. volt. Magával a termeléssel a korábbi időszakban sem volt különösebb probléma, de a palántaültetéssel és betakarítással, a
paprikaszedéssel az ágazat nem tudott megbirkózni. A termelés szempontjából optimális időben nem tudták a palántaültetést
elvégezni, ami a lehetséges termés csökkenését okozta. A termés jelentős részét nem lehetett időben leszedni, ezért nagy volt a
veszteség a minőségi romlás következtében. Közben a bevezetett százalékos elosztás megváltoztatta a dolgozók munkavégző
készségét és ezért meg tudtak birkózni az időszakosan jelentkező munkacsúcsok nehézségeivel. Emiatt az ágazat termelése az előző
évivel szemben jelentősen megnőtt. A bruttó bevétel 40 %-át kapták a dolgozók, nem az év végén, hanem akkor, amikor az egyes
aktuális termékértékesítések megtörténtek. Minden értékesítés után késedelem nélkül jutottak jövedelemhez. A munkavégzéshez
─ 203 ─
való viszony olyan mértékben javult meg a korábbiakhoz képest, hogy ez a gazdasági hatékonyság igen magas szintre, az előző
évihez képest több, mint a duplájára emelkedett. Összhangban az érdekműködés törvényszerűségeivel.
5. eset
A kukorica termelés is nagyon jelentős ágazata volt a Tsz-nek. Ettől függött az állatállomány takarmányellátásának igen fontos
része, különösen a különféle állatok hizlalása, vagyis a vágóállat termelés. Előző évben a kukorica átlagtermés nem haladta meg a
500 kg/kh értéket. Ami katasztrófális terméseredménynek számított. Ez annak a következménye volt, hogy a vetések nagyrészét
ellepte a gaz, és ilyen területeken jóformán semmi nem termett. A megtermett termés jelentős részét nem tudták betakarítani a téli
időszak előtt. Ez is komoly veszteségek forrása volt. A közben bevezetett százalékos elosztás szerint a tagok (itt általában nem
brigádvállalás volt, hanem egyéni vállalás) a betakarított termés 33 %-át kapták részesedésként. A Tsz. végezte a talajelőkészítési
munkákat és a magvetést. A Tsz. szántóterületének kb. a fele volt kukorica termelésre kiválóan alkalmas kötött, humuszban gazdag
talajú terület. A többi gyenge homoki szántó volt. Kukorica termelésre kevéssé alkalmas. A Tsz előtti időben ennek ellenére ott is
termeltek kukoricát, de ott a termésátlag a kedvező területek termésátlagainak legfeljebb a felét tette ki. A homoki területek
növénytermelő brigádvezetői megkeresték az elnököt, azzal a kéréssel, hogy a Tsz. az ő területükön ne vesse el a kukoricát. Az
elnök ezt elfogadta, mondván, hogy a Tsz biztosan képes arra, hogy ha valamit nem kell elvégezni azt ne is végezze el. De miért jó
ez a brigádoknak. Azok szerint azért, hogy a vetés helyett a Tsz adjon nekik fuvart. A tanyasi lakosok udvarán ugyanis közben
felszaporodott a szervestrágya, amit ők kihordanának ezzel a fuvarral a kukorica földekre és azzal megbokrolnának a kukoricának.
(A bokrolás azt jelenti, hogy a mag vetése előtt mély kapavágásba tesznek egy villa trágyát, erre visszateszik a földet és ebbe a
„bokorba” vetik el szokásos módon a magot). A homoktalajokon ez az eljárás a növény kelését és növekedését meggyorsítja, erős
gyökérzetet fejleszt ki, amikorra a száraz időjárás rendszerint bekövetkezik. A növények így jobban birják a szárazságot és a
szokásosnál sokkal nagyobb termést hoznak. Ezt szintén nem a vezetőség találta ki, hanem a dolgozók, mégpedig teljesen
öntevékenyen. A vezetőségnek a szerepe ebben az esetben csak abban állt, hogy nem akadályozta meg , hanem támogatta és
segítette a dolgozók kezdeményezését. Mondani sem kell, hogy a kukorica növényápolása mintaszerűen valósult meg, a gyom sehol
nem hátráltatta a növények fejlődését. Amikor azonban kezdett érni a kukorica, a járási párt és tanácsi szervek vezetői nyomás alá
helyezték az elnököt, hogy a termés dolgozóknak járó 33 %-át ne adja ki a dolgozóknak, hanem tartsa meg a közös állatállomány
takarmányozására. Vagyis arra akarták az elnököt kényszeríteni, hogy a Tsz. szegje meg a kukorica termelésre megkötött
vállalkozási szerződésekben vállalt kötelezettségét. Az elnök szóbelileg kényszerűen elfogadta a járási vezetők követeléseit, mivel
ellenkező esetben kilátásba helyezték a Tsz. hitelezésének a leállítását – amit egyébként az akkori érvényes jogszabályok szerint
megtehettek volna. Azonban a kukorica betakarítás alkalmával mégis kiadták a dolgozóknak járó (természetbeni) részesedést.
Titokban. Amikor a titok kiderült, a bakfiók vezetője felkereste az elnököt, bejelentette hogy most már kénytelen a bank felmondani
a Tsz. további hitelezését (ugyanis a Tsz. leszerződött termékeinek a fedezete alapján forgóeszköz hitelt kaphatott, amelyet
természetesen munkadíjak kifizetésére nem lehetett felhasználni). Ez a bejelentés a betakarítás vége felé már csak üres
fenyegetésnek számított, mivel erre már október elején került sor. Akkorra már azonban a Tsz az összes hiteleit törlesztette, mivel
ebben az időszakban a termelés korábbihoz képest nem várt mértékű növekedése folytán a Tsz igen jelentős jövedelemre tett szert,
ezért minden esedékes fizetési kötelezettségét teljesítette. Minden hitel törlesztve volt, a hitel leállításának így már semmi
jelentősége nem volt. Megjegyzendő, hogy a tervezett 10 q/kh átlagterméssel szemben a tényleges termés meghatadta a 25 q/kh
értéket, és annak a tsz.-nél maradó 67 %-a 16,7 q/kh volt, ami lényegesen több, mint az eredetileg tervezett mennyiség.
6. eset
A múlt század 80-as éveinek a vége felé lehetővé vált Magyarországon a vállalati dolgozók számára u.n. Gazdasági
munkaközösségek (GMK) alapítása az őket foglalkoztató állami vállalatok keretein belül. Az egyik ilyen Ipari tervező vállalat
keretében létrejött néhány GMK. Ezt megelőzően a megrendelő vállalatok számára készített tervek elég sikeresen és gazdaságilag az
általában szokásos vállalati hatékonysággal készültek el, de a tervek minőségével, a tervszállítási határidőt tartásával elég nagy
nehézségek voltak. A munkafegyelem betartása, a munkateljesítmények megfelelő mennyiségi és minőségi szintjének biztosítása
csak napról-napra folytatott szigorú fegyelmező munka, valamint anyagi és erkölcsi ösztönzési eljárások alkalmazásával volt
lehetséges. A főosztályvezetők feladata ezzel kapcsolatban az volt, hogy engedélyezzék az egyes GMK-k számára munkák
vállalását, azzal, hogy ezek esetleges túlvállalásai ne veszélyeztessék a vállalat árbevételi tervének a teljesítését, illetve a vállalat
által elvállalt tervezési munkák jó minőségben és határidőre történő elvégzését. Az egyik főosztályvezető például ezt a feladatot úgy
oldotta meg, hogy a GMK-k képpviselőinek kijelentette, hogy minden munkavállalásukat engedélyezni fogja korlátozások nélkül.
Azonban, ha valamelyik GMK a vállalati feladatait nem teljesíti kifogástalanul, akkor az többé nem kap engedélyt egyetlen
vállalaton kívüli munka vállalására sem. Az általános vélekedés az volt, hogy a GMK-k anyagi érdekeik miatt el fogják hanyagolni
vállalati feladataikat. A valóságban ennek a fordítottja következett be. A GMK-k működésének a kezdete után a főosztálynak nem
voltak a munkafegyelem vonatkozásában semmilyen gondjai. Minden vállalati feladatukat határidőre és jó minőségben teljesítették.
Megváltozott a megrendelőkkel kapcsolatos magatartásuk, azoknak „piaci jellegű”, lehető legjobb kiszolgálására törekedtek, hiszen
munkavállalási lehetőségeik nagymértékben függtek attól, hogy a megrendelők igényeit lehetőleg kifogástalanul kiszolgálják. A
vállalati munkafeladatok teljesítése nemcsak nem romlott, hanem egyenesen megjavult és emellett GMK feladataik, ebből fakadó
plusz jövedelmeik jelentősen növekedtek. Tehát az újszerű módszer bevezetésével mindenki jól járt.
7. eset
Történt, hogy magyar állampolgár 1981.-ben hivatalos utazás keretében a Szovjetunóba, Moszkvába utazott. Mikor megérkezett és
elfoglalta szállodai helyét, elolvasta az aznapi Pravdát. Ebben egyik cikk felkeltette az érdeklődését. Ebben az állt, hogy néhány éve
a grúz kommunista párt első titkára és a grúz minisztertanács elnöke elutaztak Magyarországra, hogy tanulmányozzák a magyar
háztáji gazdaság működését. Mikor visszatértek, akkor kieszközölték, hogy Grúziában kipróbálhassák a háztáji gazdálkodás kísérleti
jellegű megvalósítását. Erre megkapták az engedélyt és a bevezetés gyorsan történt meg. Erre az történt, hogy a grúz parasztok a
háztájiban elkezdték a tömeges sertéshizlalást, a kukorica termesztést minden elképzelhető helyen, a legkisebb föld parcellákon is. A
korábbiakhoz képest a sertéshústermelés Grúziában fellendült és a húst jellemzően menetrendszerű személyszállító repülőgépeken
szállították Moszkvába, az ottani városi piacokra. Az újságcikk írója felrótta a grúzokkal szemben, hogy ott nem tudnak elegendő
kukoricát termeszteni, és ezért más szovjet köztársaságoktól szerezik be a hizlaló takarmányok egyre nagyobb részét. Ezzel a
Szovjetunió takarmánybázisának az egyensúlyát, a szovjet állatállomány takarmányellátásának a biztonságát ássák alá. Az
olvasóban felmerült a kérdés: Mi lenne, ha a háztáji termelés kísérleti bevezetését nem csak Grúziában, hanem az egész
Szovjetunióban tették volna meg. Akkor netán az egész világ állatállományának a takarmányellátási biztonságát ásták volna alá ?
Akkoriban a moszkvai vásárcsarnokokban korlátlanul lehetett kiváló minőségű sertéshúst kapni, bár ötször akkora áron
204
__________________________________________________________________________
értékesítették, mint ahogy azt az állami húsboltokban (de persze ott erősen kifogásolható minőségben) tették (a piacon 10 Rubel, a
húsboltokban 2 Rubel volt 1 kg sertéshús ára).
8. eset
Ez az állampolgár akkor meglátogatta orosz ismerősét. Észrevette, hogy a vendéglátó fürdőszobája – eltérően más oroszok
fürdőszobáitól – kielégítette volna a világ gazdag országaiban élők legkényesebb igényeit is. Érdeklődött ezért, hogy miként lett
neki ilyen szép és kiváló fürdőszobája. A vendéglátó elmondta, hogy a régi állapotú fürdőszoba már nagyon rossz volt. Mivel amíg ő
Magyarországon dolgozott hozzászokott a jó fürdőszobához, ezért a fürdőszobát felújíttatta. Ezt úgy lehetett megtenni, hogy elment,
hogy megnézze az egyik nagy lakóház építkezését, ott találkozott valakivel, aki többek között a fürdőszobák szerelésével
foglalkozott. Érdeklődött, hogy az ő fürdőszobáját fel lehetne-e valahogy újítani. A szerelő végül elvállalta ezt a munkát 10000 R-
ért. Megegyeztek. Egy hét múlva az illető megkezdte a munkát és utána egy hét múlva készen a most látható állapotban átadta a
felújított fürdőszobát. Szabályos, erre alkalmas vállalatnál történő megrendelésre akkoriban szó sem lehetett volna arról, hogy ennyi
idő alatt és ilyen minőségben elkészülhessen ez a munka. De a vállalkozó nagysúlyú, személyes, rövidlejáratú érdekeltsége megtette
a sajátos hatását.
9. eset
Történt, hogy ez a magyar állampolgár Moszkvában szép és jó minőségű háztartási hűtőgépet szeretett volna vásárolni, azonban
ezekből a kiskereskedelemben akkor hiány mutatkozott. Csak úgy lehetett hozzájutni, hogy meg kellett tudni, hogy ilyen típusú gép
mikor, és melyik boltba fog érkezni. A megfelelő időpontban kellett ezért megjelenni a boltban. Ehhez az információt csak
megfelelő ismeretség alapján lehetett megszerezni. Végül meglett a megfelelő információ és a boltban azután minden nehézség
nélkül meg lehetett vásárolni a gépet. De a gépet el kellett szállítani a Kievi pályaudvarra. Ehhez a Volga taxi mutatkozott volna a
legjobbnak (mivel teherfuvarhoz hozzájutni lehetetlen dolognak látszott). Egyszer véletlenül befutott egy taxi a bolt udvarára, ahol a
gép várta, hogy elszállítsák. A taxis bezárta a kocsit, megmondta, hogy szó sem lehet arról, hogy a taxival ilyen gépet fuvarozzon.
Hiszen a csomagtartóba csak úgy férne be a gép, hogy nem lehetne lecsukni a csomagtartó fedelét. Mivel a rendszám a fedélen van,
nem lehetne azt a forgalomban látni és ezért a redndőr őt megbüntetné. Ezzel elment valahova. Egy idő múlva visszatért és a mi
emberünk megkérdezte, hogy lehetne-e úgy, hogy ő helyette megfizetné a büntetést. Erre is tiltakozott, hiszen azt sem tudja, hogy
mennyi lenne a büntetés. Emberünk erre azt mondta, hogy hogy ha ő adna neki ezért a fuvarért 10 R.-t, akkor elszállítaná-e. Erre a
soffőr se szó – se beszéd , megfogta a gépet és betette a csomagtartóba, beszálltak a kocsiba és meg sem álltak a Kievi pályaudvarig,
ahol a csomagot az árufelvevő pultra tette. Emberünk kérdezte, mivel tartozik. A soffőr válaszolta, hogy: megegyeztünk, adja ide a
10-est és már itt sem vagyok. Emberünk odaadta 10-est, a soffőr elköszönt és már ment is. Emberünk csodálkozott, hiszen ő azt
gondolta, hogy a 10-est ő a viteldíjon felül adja majd a fuvarért, de a taxis a viteldíjat már nem kérte. A taxis nagysúlyú, személyes
és rövidtávú érdeke megtette a maga hatását: olyan munkát is el lehetett végezni, ami egyébként „lehetetlen” lett volna.
A fenti esetek példái megmutatják, hogy a szükséges munkavégzés szakterületétől függetlenül a dolgozók közvetlen jövedelem
érdekeltsége a termelésben és országtól függetlenül olyan hatalmas gazdasági erőforrás, amely egyébként „lehetetlennek” látszó
munkák elvégzését is lehetővé teszi bizonyos esetekben. A tárgyi Tsz esetében ez egy csődbe jutott, hatalmas rövidlejáratú
adóssággal terhelt trermelőszövetkezet gazdálkodását egy év alatt jövedelmezővé tette. Az újszerű elosztás abban állt, hogy a
dolgozók a munkájukkal létrehozott áruk értékének meghatározott reális (tehát nem ravaszul megrövidített) értékének meghatározott
hányadát kapták meg részesedésként. Ez volt a következetes munka szerinti elosztás! Amikor nem a munka mennyisége, hanem a
munka gazdasági eredménye (amely egyébként magában foglalja a munka mennyisége mellett a munka minőségét is) volt a
jövedelemelosztás alapja. Tehát egy ember nem egyedül attól függően jut jövedelemhez, hogy milyen sokat dolgozik, hanem attól,
hogy mekkora gazdasági eredményt hoz létre. Sajnos, a „szocializmusban” a legfőbb vezetők, és általában az emberek egyáltalán
nem értették meg a valódi, következetes jövedelemelosztás társadalmi jelentőségét. És még ma sem értik – pedig már ismét
kapitalizmusban élünk. Itt már állítólag a dolgozóknak nincs érdemleges szerepük a gazdasági érték előállításában, azt elsősorban
csak a „működő tőke” hozza létre! Ezért a tőkés termelés, bár hatékonyabb, mint amilyen az éppen összeomló „szocializmus” volt,
de hatékonysága elég gyenge és a konjunktúra ciklusok – most pedig éppen a pénzügyi világválság – csapdájában hánykolódik.
Ma is semmibe veszik a dolgozók termelésre vonatkozó érdekeltségének a jelentőségét. Nekik csak az az egy feladatuk van, hogy a
lehető legtöbb szakmát sajátítsák el és versenyezzenek egymással a tőketulajdonos munkaadók kegyeiért, hogy minél lojálisabban
és szakszerűbben kiszolgálhassák azok profitorientált érdekeit a termelésben és azonkívül is bármilyen gazdasági, illetve
gazdaságon kívüli területen.
Az idézet első része természetesen igaz. Azonban, hogy a szocializmusban nem létezik a
magánmunka, az egyszerűen tévedés. Marx, mint fentebb már megemlékeztünk róla, azt
írta, hogy a kommunista társadalomban a munka közvetlenül lesz társadalmi munka és
ezért ott a termékeket nem kell kicserélni. Olyan értelemben, hogy a munka közvetlenül
társadalmi munka, és terméke szintén közvetlenül társadalmi termék, ezért azt a
társadalom nem cserélheti el saját magával. A csere feltételezi ugyanis, hogy a termelő a
terméket ne saját magának, hanem másoknak állítsa elő. A kommunista társadalom alsó
fokán, tehát a szocializmusban reálisan és szükségszerűen létezik a csere, mint ahogy
azt Marx le is írta. Ezen a fokon még elkerülhetetlen a csere, amely egyébként a
szocialista elosztás elve alapján valósulhat csak meg: mindenki képességei szerint
dolgozik és munkája szerint részesül a fogyasztási javakból, A dolgozó
magánmunkájának a termékét, „elcseréli” a vállalatával, amelyben dolgozik, munkabér
ellenében. Az állami vállalat a vállalati szintű magánmunka termékét, mint árut elcseréli
más állami vállalatokkal, intézményekkel, az áruformában megjelenő termék pénzben
kifejezett ára ellenében. A termékek, az áruk egyik része termelési szükségletek
kielégítésére szolgál, másik része pedig a lakosság személyes, fogyasztói
szükségleteinek a kielégítésére. Ez utóbbi rész végül kiskereskedelmi vállalatokhoz
kerül, amelyet áruházakban, éttermekben, mozikban, stb. értékesítenek fogyasztói áron
a dolgozók, illetve hozzátartozóik részére általában főleg a munkabér ellenében.
Nagyjából ebben a körben valósul meg a csere. Ha nem lenne magánmunka, nem
lehetne csere sem. Ilyen helyzetben a kommunizmusban az elosztás elve eltér a
szocialista elosztás elvétől: mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei
szerint részesül a fogyasztási javakból. Ez utóbbi helyzet csak olyan feltételek mellett
valósulhat meg, amikor a társadalom szükségleteinek teljes kielégítésére kerülhet sor.
Ez, ha megvalósul, mindenesetre csak a távoli jövőben valósulhat meg, aminek a
vizsgálata korunkban még messze nem aktuális feladat. Az idézetnek ez a része abból a
tévedésből ered, hogy Marxnak a fentebb említett, a kommunista társadadalom felső
szakaszára vonatkozó írását tévesen a szocializmusra is vonatkoztatták. A feltételezett
kommunista társadalomban már nem kell mérni a dolgozók és termelő szervezetek
teljesítményét, hogy ennek arányában kaphassák meg a szükségleteik kielégítésére
szolgáló javakat. Amikor már a munka mindenki legfőbb szükséglete lesz ! Amikor nem
kell a munkájáért fizetés senkinek, és a fogyasztási cikkekért fizetni nem kell, hanem
azokból mindenki vesz szükségletei szerinti mértékben. Hol vagyunk mi ettől az
állapottól ? Ez a gazdasági fejlődés olyan szélső értéke lehet, amelyhez aszimptotikusan
lehet közelíteni, de elérni soha nem lehet. ?! A szocializmusban mérni kell az egyes
dolgozók és a dolgozó kollektívák munkateljesítményét (mennyiségi és minőségi
értelemben egyaránt), és ki kell fejezni annak értékét. Egyébként nem lehetne
megállapítani, hogy a társadalmi szinten létrehozott fogyasztási javakból mennyi illeti
meg őket. Tehát így az egyes dolgozók és az egyes kollektívák magánmunkáinak a
96
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 340. old.
208
__________________________________________________________________________
Itt tehát azt látjuk, hogy a szocializmusban meglévő absztrakt munkát elnevezték
„társadalmasult” munkának. Mi az a közös, amely minden, egymástól különböző
konkrét munkákban megvan? Az absztrakt munka. Úgy látszik, hogy ezzel a
ködösítéssel próbálták eltüntetni a szocializmusból a magánmunkát. Ez persze nem
sikerült, mert amellett, hogy ezt elvi alapon is tagadni lehet, a gyakorlatban minden volt
„szocialista” országban a gazdasági vezetés igenis számításba vette és egyenként
elemezte, értékelte a különféle szintű magánmunkák hatékonyságát, tehát az egyes
gazdasági szintek gazdasági teljesítményeit és azok hatékonyságát. Tehát a gyakorlat
eddig is abból indult ki, hogy a szocializmusban is létezik különböző szinteken a
magánmunka, ami lehetővé teszi az egyes gazdasági egységek teljesítményeinek az
elemzését. Más kérdés, hogy a jövedelem elvonások, dotációk, és differenciált kereseti
adók rendszerének alkalmazásával eltorzították a gazdasági teljesítmények adatait. Ezért
ezek az elemzések nem alkalmasak igazán a különböző szintű magánmunkák
összehasonlítására.
A tervgazdaság
97
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 323. old.
212
__________________________________________________________________________
Már a fentiekben láttuk, hogy gyakorlatilag lehetetlen az, hogy a társadalom közvetlenül
szabályozza a termelést. A társadalom elkerülhetetlenül közvetett kapcsolatba kerül a
termelés szabályozási műveletekkel, amennyiben ezt a szabályozást csak olyan, erre a
célra meghatalmazott bizottság végezheti el, amely munkaköri kötelezettségeinek
megfelelően, a szükséges speciális szakismeretek, valamint teljeskörű termelési és
forgalmi adatbázis birtokában, teljes munkaidőben a termelési folyamat fejleményeinek
a figyelése, tanulmányozása alapján ténylegesen szabályozza a termelési folyamatot. Az
egész társadalom ezt a munkát nem végezheti, mert a társadalom túlnyomó többségének
teljes munkaidejében a termelési feladatok végrehajtásával kell foglalkoznia. Ezért a
termelésirányítás nem lehet közvetlenül társadalmi feladat. Az erre meghatalmazott
bizottság végzi ezt a feladatot, mint közvetett társadalmi feladatot.
A központi tervezés
tervcélok súlyát egy komplex terven belül nemcsak azok tényleges gazdasági
tulajdonságai határozzák meg, hanem az is, hogy az egyes objektumokat tervező
csoportok és azok vezetői milyen politikai, szakmai befolyással rendelkeznek az egész
tervező szervezeten belül. Ezért a gazdasági tervezés menetét befolyásolják gazdaságon
kívüli (politikai, karrier, stb.) szempontok is.
Az ebben az idézetben szereplő előirányzatok nem túl nagyok, mert az előirányzott évi
növekedés kb. 5 %. A baj abban van, hogy a lakosság élelmiszerekkel és iparcikkekkel
történő ellátása az ötvenes évek elején lényegesen jobb volt, mint a hetvenes, vagy akár
a nyolcvanas évek végén. Ha a közben elfogadott ötéves tervek előirányzatai
megvalósultak volna, akkor a lakosság ellátottsága lényegesen meghaladta volna az
ötvenes évek színvonalát. Még akkor is, ha a növekedés évenként nem az 5 %, hanem
akár csak mondjuk 1 % lett volna. A helyzet tovább romlott a nyolcvanas évek végére.
Amikor a szovjet „szocializmus” megbukott. Az életszínvonal csökkenését nemcsak a
szovjet állampolgárok, hanem még a külföldi utazók is észrevették, tapasztalták. Az
ipari termelés helyzetét a közember, vagy különösen az egyszerű külföldi utazó nem
észlelhette így közvetlenül. Azonban, ha az ipar az előirányzatok mértékében, vagy
legalább egyáltalán növekedett volna, akkor ez a fogyasztói piacon is éreztette volna
jótékony hatását. Azt láthatjuk, hogy a tervelőirányzatok egyáltalán nem feleltek meg a
valóságnak (esetleg egy-két ágazatot kivéve, pl.: olajipar, hadiipar). A párt előirányzatai
és a termelésirányítási tevékenysége ellentétes volt a gazdasági törvények
követelményeivel, így tehát az egész társadalom érdekeinek nem felelt meg. És
(egyebek mellett) ez volt a fő oka a Szovjetunió, és vele együtt a „szocializmus”
világméretű bukásának is.
a célok nem valósulhatnak meg, és más fontos célok megvalósításában sem lehet
előrehaladás, mert a koncentrált cél elvonja a forrásokat más fontos célok
megvalósításától. Ezért egy ilyen központosítása a forrásoknak nem hasznot, hanem
kárt okoz a társadalomnak. Ilyen, a források koncentrálásra irányuló törekvések pedig
általában jellemzőek voltak a volt szocialista országokban és azok gyakran voltak
sikertelenek.
A SZOCIALISTA PIAC
A kapitalizmust gyakran piacgazdaságnak, vagy például az Európai Unióban szociális
piacgazdaságnak, ennek analógiájára pedig a szocializmust tervgazdaságnak nevezik.
Ezeknek a megnevezéseknek van alapjuk, hiszen a kapitalizmus gazdaságát, mint
„láthatatlan kéz”, alapjában véve a piac „igazgatja”. Ezzel szemben a szocializmus
gazdaságát jelentős mértékben az egész gazdaságot átfogó gazdasági terv határozza
meg. Mindezek ellenére meg kell jegyeznünk, hogy korunkban már objektíve minden
gazdaság piacgazdaság. Beleértve ebbe a volt szocialista országok gazdaságát is. Mint
ismeretes, a kapitalista országokban is beavatkozik az állam a piac működésébe a
konjunktúra ciklusok pénzügyi szabályozása útján. Tehát a kapitalista gazdaságot sem
kizárólag a piac szabályozza. Persze a szocialista gazdaságot a terv elvileg szigorúan
szabályozza, és ez azt a látszatot kelti, mintha a szocializmusban a piac
gazdaságszabályozó szerepe nem is létezne, hiszen a terv meghatározza az előállítandó
termékek (áruk) mennyiségi és minőségi jellemzőit, ezek értékét (árát), hogy milyen
módon történjen ezek előállítása és értékesítése. Meghatározza az aktuális áruszerkezet
szerinti keresletet természetes mennyiségben és értékben. Nem szabad természetesen
elfeledkezni arról, hogy mindezeket a mutatókat a tervhivatal a termelési lehetőségek,
valamint a termelői és fogyasztói szükségletek statisztikai felmérése és számbavétele,
tehát a statisztikailag meghatározott piaci kereslet és kínálat adatai alapján határozza
meg. Tehát itt a piac bizonyos értelemben „háttérben” marad ugyan, de a terv adatait
mégiscsak a piaci folyamatok határozzák meg, amelyek a mindenkori aktuális
társadalmi szükségleteket fejezik ki. A statisztikai adatok és az ezek alapján álló terv
változó mértékű tévedéseket, hiányosságokat is tartalmazhat, és elkerülhetetlenül
tartalmaz is. Ezért a terv és az ennek alapján folyó valóságos gazdasági folyamatok
mutatói között változó mértékű eltérések lehetnek, és vannak is. Ha ezek az eltérések
meghaladnak egy kritikus mértéket, akkor a gazdaságban különféle zavarok
keletkeznek. Amennyiben ezek a zavarok felhalmozódnak, akkor a piac „előbújik a
háttérből” és olyan fennakadásokat, pusztításokat okoz a gazdaságban, hogy azokat
emberi, vagy hatalmi eszközökkel, még a legkeményebb diktatórikus módszerek
alkalmazásával sem lehet helyrehozni. Az eddig tapasztalt legfőbb fennakadások egyike
a közelmúlt szocialista gazdaságaiban az általános hiány volt. A hiány közvetlen oka
volt, hogy a piaci kereslet értékben meghaladta a ténylegesen megtermelt és piacra vitt
áruk értékét. A dolgozók ugyanis megkapták a tervben előirányzott bérüket, de a
tervben szereplő áruk a terv szerinti mennyiségben és minőségben gyakorlatilag
sohasem készültek el. Értékben, mennyiségben és minőségben a fogyasztási alap
pénzben kifejezett értéke általában mindig meghaladta a rendelkezésre álló árualap
értékét. Ezért a termelő szféra valóságos és tervezett anyag-, energia-, és szolgáltatási
szükségleteit, valamint a lakosság fogyasztási szükségleteit soha nem lehetett
megfelelően kielégíteni. Ez a helyzet olyan feszültségeket hozott létre, és halmozott fel
fokozatosan a szocialista országokban, melyek az 1990 körüli években
feloldhatatlanokká váltak, és a szocialista rendszerek bukásához vezettek. Ilyen
értelemben úgy is lehet fogalmazni, hogy a szocialista rendszerek bukását közvetlenül a
piac okozta, mivel a tervezés, valamint a tényleges gazdasági folyamat nem volt képes
megfelelő mértékben alkalmazkodni a piaci folyamatok objektív követelményeihez.
Tehát a terv csak akkor, és annyiban képes „háttérbe szorítani” a piacot (függetlenül a
mindenkori politikai hatalom piacra irányuló erőfeszítéseinek a hatékonyságától),
amikor, és amennyiben megfelelő mértékben képes alkalmazkodni a piaci folyamatok
220
__________________________________________________________________________
A piac funkciói
A piaci törvények sokféle funkciót töltenek be. Legfontosabbak ezek közül az alábbiak:
- az árucsere;
- az árutermelés mennyiségi és minőségi meghatározása;
- a piaci árak meghatározása;
- a termelés és a fogyasztás egyensúlyának meghatározása;
- a gazdasági hatékonyság meghatározása;
- a beruházások szerkezetének, ütemének és volumenének a meghatározása;
- a pénzügyi folyamatok meghatározása;
- a gazdasági növekedés meghatározása;
- stb.
családtagok, stb. Ezekről itt nem lesz szó, mivel ezek a társadalmi folyamatok a piactól
jórészt függetlenek.
A továbbiakban azt kell kifejtenünk, hogy a gazdaságban a piac, illetve a terv nem
egymást kizáró jellegű fogalmak. A kapitalizmusban is megfér egymás mellett a piac és
a tervgazdálkodás. Csak itt a piac átfogja az egész gazdaságot, a tervgazdálkodás pedig
csak az egyes, egymástól független gazdálkodó egységekre terjed ki. A kapitalizmusban
ezért annyi gazdasági terv lehet, ahány önálló piaci szereplő létezik. Az egyszerű
fogyasztó mondjuk a havi jövedelme ismeretében valamilyen pontossággal megtervezi,
írásban, vagy csak gondolatban, a havi vásárlásait. A legtöbb ember különféle árukat
nem találomra vásárolja meg hanem e terv szerint. Fizetőképessége mértékéig piaci
döntéseket hoz, melyek alapján lebonyolítja vásárlásait. Az egyszerű vállalkozó, aki
árukat állít elő, illetve azokat forgalmazza, szintén megtervezi az előállítandó, vagy
forgalmazandó áruk mennyiségét, választékát, minőségét és értékét, az ezekhez
szükséges áru-, szolgáltatási-, és egyéb költségeket, valamint az ezek értékesítésétől
várható árbevételt. Ez a terv egy egyedi gazdasági terv lesz, amely nem lesz
összehangolva a várható keresletet megtestesítő helyi, regionális, vagy országos piaci
igényekkel, illetve várható piaci árakkal. Saját elszigetelt gazdasági helyzetéből
adódóan erre nézve nem talál megfelelő tervezésre alkalmas adatokat. Amire
támaszkodhat, az nem egyéb, mint saját megszokott üzletkörének a korábbiakban
tapasztalt adatai, ismeretei. A nagyobb vállalkozók igénybe vehetik erre a marketing
cégek szolgáltatásait is, amelyek már nagyobb terjedelmű piaci adatállomány birtokában
valószínűleg megbízhatóbb, pontosabb gazdasági tervre tehetnek javaslatot. Minél
nagyobb egy vállalkozó cég, annál nagyobb kiterjedésű üzletköre van, ennek alapján
annál megbízhatóbb üzleti terv készítésére képes. De az üzleti tervek országos érvényű
összehangolásáról nem lehet szó. A vállalkozók legnagyobb része üzleti titoknak tekinti
saját üzleti tervét, amelyet senkinek nem szívesen hoz a tudomására. Mindezek ellenére
ezek az üzleti, gazdálkodási tervek viszonylag jól képesek biztosítani a lakosság teljes
áruellátását. Bár ez a biztonságos áruellátás – figyelembe véve az üzletek, és az
áruházak árukkal való túltelítettségét – valószínűleg sokkal nagyobb készletállományt
igényel, mintha a termelési tervek országosan összehangolt tervek volnának. Ez a
fennálló helyzet az inkurrens készletek felhalmozódásához vezet, aminek fontos szerepe
van a konjunktúra ciklusok kialakulásában is. Mindenesetre a gazdasági tervek alapján a
piaci szereplők megvalósított tudatos döntései aktív elemei a piaci folyamatoknak. Ezek
eredményeit azonban objektív értelemben a piac határozza meg.
Már láttuk, hogy a piac – az összes politikai és gazdasági törekvések ellenére – létezett
a „szocializmusban” is. Azt is láttuk, hogy a tervgazdaság csak akkor lehet sikeres, ha a
tényleges piaci meghatározottságok figyelembevételével, azok „tervszerű”
érvényesítése alapján valósítják meg. 100
– árszabályozás;
– bérszabályozás;
– a termelés választéki, mennyiségi és minőségi szabályozása;
– a termelés regionális telepítésének a szabályozása;
– a beruházási tevékenység szabályozása;
– a nyereség (profit) szabályozása;
– a hitelkiáramlás és a kamat szabályozása;
– az inflációs folyamatok szabályozása.
Árszabályozás
101
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 346 – 348. old.
224
__________________________________________________________________________
Bérszabályozás
A termelés szabályozása
határozták meg. Nem állami tulajdonú (pl. külföldi állami, vagy magántulajdonú)
objektumok telepítéséhez – amennyiben voltak ilyenek – külön állami engedélyek
voltak szükségesek. A „szocializmusban” tehát az államilag elhatározott objektumok
telepítési költségei elhanyagolhatók voltak. Ezek nem korlátozták gyárak, épületek,
egyéb építmények, illetve üzemek telepítését. Az ezekhez szükséges tulajdonjog
megszerzése az állam számára ingyenes volt. Piaci jellegű feltételek nem szabályozták a
termelés regionális telepítési feltételeit. Üzemek létesítését, regionális telepítését csak az
állami tervezés keretében megállapított társadalmi, gazdasági szükségletek és
lehetőségek határozták meg.
A fogyasztási alap és a béralap mértékét, valamint az árakat a terv határozta meg. Ezért
az inflációt tervezni, tehát államilag szabályozni lehetett. A „szocializmusban” voltak
központilag elrendelt árleszállítások, és árnövelések is. Ezek a piaci kereslet állami
szabályozását célozták. Ezért csak államilag elhatározott infláció létezett, amely nem
léphette túl az államilag elfogadott, vagy tervezett mértéket. Az infláció tehát nem
játszott lényeges szerepet a gazdaságban. A piac mégis befolyásolta az inflációt
közvetve azzal, hogy ha bizonyos árukat a fogyasztók az adott áron nem vásároltak
meg, akkor az ilyen árakat csökkenteni kellett, míg ellenkező esetben növelni kellett
─ 231 ─
Megjegyzés:
A fentiekben a piaci törvényszerűségekről bővebben nem emlékeztünk meg, feltételezve ezek közismertségét. Ha ez mégsem volna
így, ezt az alábbiakban foglaljuk össze röviden:
1. A piac a gazdaság működésének az a tartománya, ahol a gazdasági javak, mint áruk cseréje történik önálló gazdasági
szereplők között.
2. Az áruk piacra vitt termékek, jellegük szerint egymástól különbözhetnek, mégis, mint áruk vesznek részt a cserefo
lyamatban. Ezek az áruk lehetnek:
- tökéletes áruk, amelyekre az eladó minden jogosítványai megszűnnek a cserefolyamatban.
anyagok, félkész-, és készáruk
- részleges áruk, amelyekre nézve az eladó egyes jogosítványai, vagy kötelezettségei a csere után is fennma
radnak.
munkaerő,
bérelt eszközök
garancia kötelezettségek
- pénzeszközök.
készpénz, valuta, határidős követelések, váltók, egyéb értékpapírok
- jogosultságok.
szolgalmak, bérleti jogok, koncessziók, garancia jogok, szabadalmi, szerzői jogok, stb.
4. A cserefolyamatban az eladó és a vevő elvileg egyenjogúak, a csere a felek között egyetértő megegyezésen alapul. Ha
ez az egyenlőség nem áll fenn, akkor a csere a piaci törvények sérelmével jár (monopol árak meg
szabása, csere fizikai kényszer hatására, stb.), az áruk nem piaci értékükön cserélődnek ki.
5. Az árakat a kereslet és a kínálat törvényei határozzák meg az érték alapján, mely utóbbit a tárgyi áru előállításához a
piacon elismert társadalmilag szükséges (élő és holt) absztrakt összes munkamennyiség határozza
meg. Az érték olyan árcentrum, amelyhez viszonyítva a végső piaci árat az aktuális keresleti-
kínálati viszonyok határozzák meg.
7. A csere alkalmával az átvett áru értékét ki kell fizetni, a fizetés módjai megegyezés szerint:
- készpénzzel, azonnal
- banki átutalással
- váltóval
*
─ 233 ─
BEFEJEZÉS
*
─ 235 ─
Tartalom
BEVEZETÉS 1. oldal
ELSŐ RÉSZ
A POLGÁRI KÖZGAZDASÁGTAN……………………………….. 6.
A TERMELÉSI LEHETŐSÉGEK HATÁRA ……………………. 7.
A termelési lehetőségek technikai határai 9.
A termelési lehetőségek társadalmi határai 12.
A CSÖKKENŐ HOZADÉK TÖRVÉNYE………………………… 14.
A növekvő relatív költségek törvénye 21.
A csökkenő határhaszon törvénye 23.
A fogyasztás 29
Folyamatos fogyasztás 31.
Megszakított fogyasztás 35.
Igazolási kísérletek a csökkenő határhaszon törvényére 37.
Értékparadoxon 38.
A fogyasztói többlet 42.
A határköltség és a határhaszon szintézise 44.
A KERESLET ÉS A KÍNÁLAT……………………………………… 51.
A FOGYASZTÁS ÉS A SZÜKSÉGLETEK………………………. 53.
A szükségletek 53.
Anyagi szükségletek 54.
Nem anyagi szükségletek 55.
A kereslet fontosabb jellemzői 58.
A KÍNÁLAT ÉS A KERESLET EGYENSÚLYA …………….. 63.
Az egyensúly becslése a megtakarítások alapján 64.
Az egyensúly becslése a konjunktúra ciklusok alapján 74.
A gazdasági egyensúly becslése a profit alapján…………...85.
A profit halmozódása…………………………………… 86.
A TERMELÉSI TÉNYEZŐK ARÁNYAI A GAZDASÁGBAN 91.
A termelés realizálási feltételei 91.
A munka gazdasági arányai 103.
A járadék gazdasági arányai 112.
A tőkehozadék gazdasági arányai 113.
MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS A PIAC……………………………… 117.
A természetes munkanélküliségi ráta 119.
PÉNZ ÉS PIAC……………………………………………………… 127.
A pénz fogalma és funkciói 130.
A pénz szerepének a változásai 133.
Az infláció 138.
Mi okozza az inflációt 140.
A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS……………………………………. 147.
A nemzetközi kereskedelem 150.
Az állam szerepe a gazdaság fejlesztésében 156.
236
__________________________________________________________________________
MÁSODIK RÉSZ
*
─ 237 ─