You are on page 1of 237

─ 1 ─

KÖZGAZDASÁGTAN
TÉVUTAKON

______________________________________________________________________

Bevezetés

Az ember, az emberi társadalom a természet része. Az ember, a társadalom életét a


természet ─ beleértve ebbe az ember saját természetét is ─ alapvetően meghatározza.
Az ember és a társadalom élete a természeti anyagcsere folyamatban valósul meg.
Kezdetben a külső természet, a föld biztosította az ember számára a neki megfelelő
éghajlati viszonyokat, a táplálkozáshoz szükséges, emberi fogyasztásra alkalmas
természeti termékeket, gyümölcsöket, magvakat, gyökereket, vadakat, stb. Ezeket nem
kellett termelni, hanem csak leszedni, elfogni és elfogyasztani. Az emberiség
elszaporodásával azonban a természet ilyen ajándékai egyre kevésbé voltak elegendők
az emberek mégoly kezdetleges, primitív szükségleteinek a kielégítésére. Hogy az
emberiség tovább szaporodhasson, benépesíthesse az egész Földgolyót, ahhoz ki kellett
alakulnia a termelésnek, melynek keretében az emberek maguk termelik meg a
szükségleteik kielégítéséhez szükséges termékeket, és ehhez tartozó társadalmi
feltételeiket, viszonyaikat. Manapság már azt kell megállapítanunk, hogy az emberek
szükségleteinek a kielégítése csaknem kizárólag a termelés rendszerében valósulhat
meg, amihez a természet csak az ehhez szükséges természeti erőforrásokat biztosítja, és
azt is csak viszonylag egyre szűkösebben. Ezért a termelés közvetlenül, vagy közvetve,
az ember alapvető és csaknem kizárólagos tevékenysége. Enélkül az ember puszta léte
sem lenne lehetséges. A termelés olyan biológiai, technikai, társadalmi rendszer, amely
biztosítja az emberek mindenkori, történelmileg, társadalmilag meghatározott anyagi és
nem anyagi szükségleteinek kielégítésére alkalmas és szükséges termékek,
szolgáltatások folyamatos előállítását, újratermelésének a fenntartását. A termékeket,
stb., nemcsak előállítani kell, hanem biztosítani is kell azok eljuttatását a fogyasztókhoz,
a termelők között végbemenő cserefolyamat keretében. Biztosítani kell a termelési-, és a
cserefolyamat folytonosságát, e folyamat társadalmi biztonsági feltételeit. Azt a
rendszert, amely a termelési-, és cserefolyamatok fenntartását, újratermelését,
szabályozását biztosítja, gazdasági rendszernek nevezzük. Hogy mi a közgazdaságtan,
annak két ellentétes meghatározását az alábbiakban mutatjuk be. 1

„A közgazdaságtan annak tanulmányozásával foglalkozik, hogy az emberek


és a társadalom miként választják meg a szűkösen rendelkezésre álló,
alternatív módon felhasználható erőforrások alkalmazását annak
érdekében, hogy különböző árukat termeljenek, és hogy elosszák őket a
társadalom különböző tagjai és csoportjai között a folyó, vagy a jövőbeli
fogyasztás céljára.”

1
Paul A. Samuelson/ William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 30. old.
2
__________________________________________________________________________
2
Egy másik megfogalmazás:

„A politikai gazdaságtan ─ társadalomtudomány és a marxizmus-


leninizmus egyik alkotórésze. A termeléssel kapcsolatos társadalmi
viszonyokat, vagy más szóval, a termelés társadalmi rendjét
tanulmányozza.”

Az első hivatkozás szerinti meghatározás viszonylag szűken értelmezi a


közgazdaságtant, hiszen a termelési erőforrások felhasználási módjain és az áruk
elosztásán kívül nyilvánvalóan a közgazdaságtan foglalkozik a termelés és az elosztás
állami és banki szabályozásának a problémáival, és a termelés, valamint az elosztás
egyéb gazdaságtörvényi feltételeinek a meghatározásával is. Továbbá e meghatározás
szerint a közgazdaságtan a termelésnek csak a természeti és technikai
meghatározottságait tanulmányozza. Figyelmen kívül hagyja azt, hogy a termelést
ezeken kívül a társadalmi meghatározottságok, például többek között a
tulajdonviszonyok, vagy a gazdasági egyensúly viszonyai is szigorúan meghatározzák.
Emellett a hivatkozott könyv érdemben csak a mai, főleg az amerikai gazdaság
problémáit tárgyalja, pedig másfajta gazdasági rendszerek is léteztek, és létezhetnek,
melyek gazdasági törvényszerűségeivel érdemben nem foglalkozik. A közgazdaságtan
ki kell, hogy terjedjen minden olyan gazdasági rendszer tanulmányozására is, amelyek
léteztek, vagy létezhetnek, de eltérőek a mi saját rendszerünktől, ahol pedig szintén
léteznek gazdasági törvényszerűségek, amelyek hatásai eltérhetnek a mi saját
rendszerünk törvényszerűségeinek a hatásaitól. Figyelembe véve azt a tényt, hogy a
gazdaság nemcsak technikai értelemben, hanem történelmileg is fejlődik (és fejlődött),
az egyéb, korábban létezett gazdasági rendszerek tanulmányozása nélkül a modern
gazdaságot sem érthetjük meg. Ezek miatt ez a gazdaságtan nem közgazdaságtan,
hanem legjobb esetben is csak ennek egyik válfaja. Nevezetesen „polgári
közgazdaságtan”.

A másik hivatkozás szerinti meghatározás kifejezetten „Politikai Gazdaságtan”-ról


beszél. De a hivatkozott könyv végülis nem általában politikai gazdaságtanról szól,
hanem mint a marxizmus-leninizmus egyik alkotórészéről. Tehát itt kifejezetten a
szovjet politikai gazdaságtanról van szó. A könyv ugyan viszonylag nagy terjedelemben
foglalkozik a kapitalizmus gazdaságtanával is, de nem elemző módon, hanem abból a
szempontból, hogy a szovjet politikai gazdaságtan hogyan ítéli meg a kapitalista, illetve
a monopolkapitalista (imperialista) gazdasági rendszert. Ezért ez a könyv sem felel meg
a közgazdaságtan elvi alapon nyugvó követelményeinek. Ez az idézet már hangsúlyosan
fejezi ki a politikai gazdaságtan társadalmi meghatározottságát, de úgy tűnik, hogy túl is
hangsúlyozza azt. Hiszen a gazdaságtan, és a politikai gazdaságtan nem
társadalomtudomány, vagy a társadalomtudományok egyik ágazata, hanem önálló
tudomány. Amely a termelés, a csere, az elosztás és a fogyasztás gazdasági vonatkozású
természeti, társadalmi és technikai kérdéseinek tanulmányozásával is foglalkozik,
jóllehet, hogy ezek a kérdések szoros összefüggésben, kölcsönhatásban vannak a
társadalomtudományok által vizsgált egyes (tehát nem az összes társadalomtudományi)
kérdésekkel. Helyesebb volna esetleg az a megfogalmazás, hogy a politikai gazdaságtan
a termeléssel kapcsolatos természeti, technikai és társadalmi viszonyokat
tanulmányozza.

Az ebben a könyvben ismertetett álláspont szerint ugyanakkor szükség van a


közgazdaságtan tudományra. Olyan tudományra, amely nem egyoldalúan, egy
2
Politikai Gazdaságtan Kossuth Könyvkiadó/ 1980 7.old.
─ 3 ─

bizonyos (kapitalista, szocialista, stb.) specifikus gazdasági rendszer szempontjából


elfogultan vizsgálja a gazdasági törvényszerűségeket. A közgazdaságtan kifejezetten
olyan tudomány, amely szoros összefüggésben van az emberek és csoportjaik
érdekeivel. Az érdekek gyakran fejtenek ki olyan tendenciákat, amelyek az egyes
elkötelezett tudósokat arra ösztönzik, hogy a valóságról alkotott képet, adott esetben a
gazdasági viszonyok jelenségeit, kisebb-nagyobb mértékben eltorzítsák, hogy ezáltal
kedvezőbb színben tüntessék fel egy nekik kedves rendszer tulajdonságait, működését,
más lehetséges rendszerekkel szemben. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági törvények igen
jelentős része (politikai, gazdasági) rendszerfüggetlen. Más specifikus
törvényszerűségek pedig, melyek léteznek minden típusú gazdasági rendszerben,
rendszertől függően eltérő specifikus társadalmi-gazdasági hatásokat hoznak létre. A
közgazdaságtan tudománynak a feladata, hogy ezeket a törvényszerűségeket olyan
szempontból vizsgálja, hogy az egyes specifikus gazdasági rendszerekben azok milyen
objektív társadalmi-gazdasági hatásokat váltanak ki. A közgazdaságtan feladata az ilyen
szükségszerű összefüggések feltárása, nem pedig agitáció kifejtése valamelyik
specifikus gazdasági rendszer mellett, vagy ellen. Ezeken belül természetesen
lehetségesek, és jogosak specifikus gazdaságtani alrendszerek is, amelyek csak egy
specifikus gazdasági alrendszer, a közgazdaságtan meghatározott részterületeinek a
tanulmányozására terjednek ki, de azoknak is az objektív valóság feltárására kell
törekedniük, nem csak annak dicséretére, vagy bírálatára.

Fontos kérdés a gazdaságtan „pozitív” vagy „normatív” megközelítése.

„A pozitív közgazdaságtan a gazdasági tények, körülmények, viszonyok


leírásával foglalkozik.

A normatív közgazdaságtanban szerepe van az etikának és az értékítéletnek


is. … Ezeket (a megítélések helyességét – az én kiegészítsem:Sz.L.) a
kérdéseket politikai választás útján döntik el.” 3

„A könyv fő témája a történelmileg létrejött szocialista rendszer


valóságának pozitív elemzése. … …A könyv újra és újra arra próbál
felelni : mi az, ami ebben a rendszerben normális, szokványos, általános.
Azt a kérdést fel sem teszi, mi az, ami optimális lenne a közjólét és a
társadalmi érdek szempontjából.” 4

„A politikai gazdaságtan az emberiség szolgálatába állítja következtetéseit,


amelyek helyességét a társadalom gazdasági gyakorlata ellenőrzi.” 5

Ezek az idézetek is rávilágítanak arra, hogy a polgári gazdaságtan a közgazdaságtant


általában kizárólag leíró tudománynak tekinti. Elemzi és rendszerezi azokat a
jelenségeket, folyamatokat, amelyek a gazdaságban zajlanak, de nem térnek ki arra,
hogy hogyan lehetne azokat megváltoztatni, fejleszteni a társadalmi (vagy valamilyen
csoport) érdekek hatásosabb érvényesülése céljából. Ezt a feladatot és az erre irányuló
döntést a polgári gazdaságtan a politikai választás, a politika számára tartja fenn. Ha
veszünk szemléltetés gyanánt egy „sánta” példát: a biológia tudomány létrehozta a
biológiai rendszertant, amely leírja az ismert fajok jellegzetességeit. De itt a biológia
nem állt meg, hanem javaslatokat, módszereket dolgozott ki arra, hogy hogyan lehetne a
3
Paul A. Samuelson/ William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 60. old.
4
Kornai János: A szocialista rendszer. 44. old.
5
Politikai gazdaságtan. Kossúth Könyvkiadó/1980. 18. oldal.
4
__________________________________________________________________________

fajok tulajdonságait megjavítani, megváltoztatni, részben pedig megőrizni, abból a


célból, hogy ezek az emberi társadalom szükségleteinek jobban megfeleljenek. Sőt, a
javaslatokon túl saját hatáskörben sokat meg is valósított ezek közül. Így jött létre
például a növény- és állatnemesítés, a növényvédelem, állatgyógyászat ─ sőt, az
orvostudomány, az orvoslás, a gyógyszerészet. Az összehasonlítás alapján azt
vélelmezhetjük, hogy a polgári gazdaságtan, mint tudomány nem is létezik. Ami van, az
csak „gazdasági rendszertan”. Ami semmi újat nem is akar javasolni, az aktuális
gyakorlatot fejleszteni, vagy megújítani. A polgári közgazdaságtan ilyen alapon maga a
jóformán egyetlen olyan tudomány, ami csak leírja a gyakorló közgazdászok számára
azt az alaptudást, amelyre saját munkájuk megértéséhez szükségük van. Még csak ki
sem tűzi maga elé azt a feladatot, hogy a közgazdasági gyakorlatuk fejlesztésében
aktívan segítse az embereket, a társadalmat. Ez a „közgazdaságtan” a politika
szolgálóleánya ─ semmi egyéb.? Persze tudjuk, hogy a gyakorlatban ez nem teljesen
igaz, hiszen például Keynes is közgazdász volt (többek között) mégis jelentős javaslatai
voltak ebben a tárgyban. De ebben a kérdésben is a valóság megállapítása lenne fontos
feladata a gazdaságtudománynak. Ennek a kérdésnek a megítélésében figyelemmel kell
lenni arra a körülményre is, hogy általában a tudományok célja nemcsak a valóság
megismerése, hanem annak ─ az emberi céloknak megfelelő ─ megváltoztatása. Hiszen
például a termelés maga évezredek óta bizonyos tekintetben nem egyéb, mint a
természet megváltoztatása. Ez a természetre irányuló változtatás lényege például az,
hogy a megváltoztatott természetben már nem annyi kukorica, hús, szén, olaj és sok
minden más terem meg, amennyi e változtatások nélkül magától megtermett volna. Sőt,
a természet célszerű megváltoztatása következtében olyan, az ember számára hasznos és
szükséges termékek ezrei jelentek meg, melyeket a természet e megváltoztatása nélkül
egyáltalán nem is lehetett volna előállítani. Tehát a tudományok célja a valóság célszerű
megváltoztatása. Természetes, hogy a célszerű változtatás alapfeltétele az éppen létező
valóság objektív megismerése, tehát a valóság helyes leírása. A valóság nem eléggé
alapos, helyes, vagy éppen téves ismerete alapján történő megváltoztatása, legalábbis
részben, nem várt, vagy éppen kifejezetten káros következményekhez is vezethet. Erre
lehet példa a természet korábbi megváltoztatásai következtében ─ a szándékoktól
függetlenül ─ létrejött környezeti ártalmak megjelenése. Látni kell, hogy a természet
egyes jelenségeit, a valóságot általában teljesen, kimerítően, abszolút értelemben nem
lehet megismerni és leírni. Ezért a valóságon történő minden változtatás nem várt, vagy
káros következményeket is eredményezhet. A történelem ismert tényei azonban azt
mutatják, hogy az évezredek során bekövetkezett technikai, gazdasági, társadalmi
változtatások ─ az összes nem várt, vagy káros következmények ellenére ─
összességében véve az emberiség szempontjából célszerű, hasznos és igen jelentős
pozitív eredményekkel jártak. Ezért jogosan lehet állítani azt, hogy a
gazdaságtudománynak is a fő feladata, hogy ─ a gazdasági valóság egyre mélyülő
feltárása, megismerése alapján ─ a gazdasági folyamatok célszerű megváltoztatásán
fáradozzon. Ezért a közgazdaságtannak ─ ha tudománynak akarja tekinteni magát ─
pozitívnak, és egyidejűleg normatívnak is kell lennie. Egyébként csak gazdasági
rendszertan lehet.

Ami a „szocialista” Politikai gazdaságtant illeti, meg kell jegyezni, hogy ellentmond a
valóságnak az a kitétel, miszerint „a politikai gazdaságtan az emberiség szolgálatába
állítja következtetéseit, melyek helyességét a társadalom gazdasági gyakorlata
ellenőrzi”. Ehelyett, inkább az a valóságos helyzet alakult ki, hogy az állami, illetve az
(egy)párt apparátus határozza meg, hogy a politikai gazdaságtan művelői milyen
következtetéseket vonjanak le a gazdasági gyakorlatból, és azok helyességét szintén
ugyanez az apparátus ellenőrzi. A Szovjetunió kb. 70 éve alatt ténylegesen csak
─ 5 ─

egyetlen egyszer ellenőrizte a politikai gazdaságtan következtetéseit a „társadalom


gazdasági gyakorlata”. Ekkor szűnt meg a Szovjetunió és annak szocialista
(kommunista?) gazdasági rendszere. Mindenesetre e könyv álláspontja szerint a
politikai gazdaságtan elsősorban nem „pozitív”, hanem igenis „normatív” tudomány, bár
kellő mértékben tartalmaz pozitív elemeket is. Hiszen a Szovjetunióban a politikai
gazdaságtan „következtetései” szerint meghatározott gazdasági tervet és a vele
kapcsolatos gazdaságtechnikai intézkedéseket nemcsak „az emberiség szolgálatába
állították”, hanem törvényerőre is emelték, tehát kötelezővé is tették.

Könyvünk álláspontja szerint a gazdaságtannak „pozitívnak” is kell lennie, hiszen ha


tudni akarjuk, hogy tudományunk egyáltalán miről szól, akkor valahol le kell írni a
gazdaság rendszertanát. Ugyanakkor aktívnak, tehát „normatívnak” is lennie kell a
gazdaságtannak, ha azt akarjuk, hogy a gazdasági rendszer képes legyen a fejlődésre a
tudományos kutatások segítségével is. Ne kizárólag csak a gazdaságilag nem eléggé
képzett, de politikailag egyoldalú társadalmi réteg-képviseleti érdekeltséggel rendelkező
politikusok határozzák meg a gazdaság irányítását. Ilyen közgazdaságtan még nem
létezik. De lesz valaha? Ha erre kérdésre igennel akarunk válaszolni, akkor ehhez az
első lépés az lehet, ha megkíséreljük a közgazdaságtan legfontosabb tételeit összhangba
hozni a tényleges gazdasági folyamatok valóságos törvényszerűségeivel..

*
6
__________________________________________________________________________

ELSŐ RÉSZ

A POLGÁRI KÖZGAZDASÁGTAN

A polgári gazdaságtannak óriási irodalma van. Könyvünkben nem kívánjuk e


nagyvolumenű irodalom alapján megszerkeszteni „a legújabb” polgári gazdaságtant. Az
a feladatunk, hogy kritikailag elemezzük ennek a tudománynak azokat a vonatkozásait,
melyek véleményünk szerint részben, vagy egészében tévesek, vagy hibásak. Paul A.
Samuelson és William D. Nordhaus professzorok KÖZGAZDASÁGTAN (eredeti címe:
ECONOMICS. New York 1985) könyve egyike a leginkább elfogadottnak tekinthető a
polgári közgazdaságtan tételeinek a megfogalmazása terén. Ezért csak e könyv alapján
tesszük elemző bírálat tárgyává a polgári közgazdaságtan szerintünk hibás, vagy téves
tételeit. Tehát e könyv kritikai mondanivalója nem fogja át a polgári közgazdaságtan
teljes terjedelmét, nem terjed ki az egész polgári közgazdaságtanra.

A polgári közgazdaságtan egyik általános jellemző vonása, hogy nem foglalkozik a


közgazdaságtan alapfogalmainak konkrét megfogalmazásával. Ehelyett általános
megfogalmazásokkal találkozhatunk. Szó van a gazdasági mérésről, egy tényező
hatásáról, a többi tényezők változatlanul hagyása mellett, a „post hoc” téves
következtetésről, az összetétel hamisságáról, a megfigyelés szubjektivitásáról, a
bizonytalanságról a gazdasági életben, stb. Érdekes ebből a szempontból például a
következő idézet: 6

„ A gazdasági törvények csak az átlagra nézve érvényesek; nem egzakt


viszonyok kifejezői.”

Ez természetesen túlzottan kategorikus kijelentés ahhoz, hogy helyes legyen. Ha például


a fogyasztást vizsgáljuk, akkor élelmiszerből, ezen belül húsokból, zöldségfélékből,
stb.-ből az egy főre jutó fogyasztást statisztikailag számszerűen meg lehet állapítani. Ez
a szám időről-időre csak kisebb mértékben változik meg, mely jellemzi egy lakosság
fogyasztásának a mértékét. Az idézet azt állítja, hogy az csak az átlagra érvényes, az
átlagot kitevő egyénekre nézve nem. Ez akkor lenne igaz, ha például egy bármelyik
egyén megtehetné, hogy ő egyáltalán nem fogyaszt élelmiszereket. De hogy élhessen,
ezt nem teheti meg, tehát mindenképpen fogyaszt élelmiszereket. Az ő fogyasztása is
befolyásolja az átlagos fogyasztás mértékét. Ugyanakkor azonban kénytelen beérni
azzal az áruválasztékkal, amely éppen rendelkezésre áll a piacon, amely alkalmas és
szükséges ahhoz, hogy bármely egyén megélhessen az aktuális, társadalmilag elfogadott
szinten. Az átlagfogyasztás azt jelenti, hogy az egyes egyének fogyasztása eltérhet, és el
is tér az átlagfogyasztástól, de az összes egyén fogyasztása együtt csak gyakorlatilag
elhanyagolható mértékig tér el attól. Tehát az átlag és az átlagot megszemélyesítő
egyének között statisztikai összefüggés van. Az egyén nem pontosan annyit fogyaszt,
mint az átlag, de az egyének sokaságának az egyéni fogyasztása határozza meg az
átlagfogyasztást. Ha a fogyasztás törvénye az egyénekre nem lenne érvényes, akkor az
átlagfogyasztást sem lehetne megállapítani. Ha egy gazdasági törvény nem lenne
érvényes az egyénekre, akkor ezekből az egyénekből álló sokaságra sem lehetne

6
Paul A. Samuelson/ William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 40. old.
─ 7 ─

érvényes maga a törvény. A gazdasági törvények jellemzően statisztikai törvények,


melyek nem az egyes konkrét egyének, hanem az ezekből álló sokaság meghatározó
többségének a magatartását határozza meg. Az egyének ide vonatkozó magatartásának a
mozgásterét a sokaság meghatározó többségének a magatartása határozza meg, a
maximális és a minimális értékhatárok között. Tehát azt látjuk, hogy ilyen nagyvonalú
általánosítások segítségével a közgazdaságtani alapfogalmakat érdemben nem lehet
tárgyalni. A tárgyalás logikai módszerei ugyanakkor nem helyettesítik az olyan
közgazdasági alapfogalmakat, melyek nélkül helyesen nem is lehet megérteni a
közgazdaságtant. Ilyen alapfogalmak lehetnek például:

az érték (használati érték, csereérték);


a munka (absztrakt munka, konkrét munka, a munka értéke);
az áru (termék, félkész termék, végtermék, áru);
az ár (termelői ár, piaci ár),
a tulajdon ( termelőeszköz tulajdon, fogyasztási eszköz tulajdon), stb.

A példaként vett alapfogalmakon kívül még sokféle egyéb alapfogalmak is léteznek,


amelyek magyarázata szükséges lenne a tárgy jobb megértése végett. De az itt
felsoroltak jellemzően olyanok, melyeket a különböző gazdaságtani iskolák eltérően, sőt
ellentétesen értelmeznek. A tisztánlátás érdekében ezért ezek tisztázása igen fontos.
Ilyen alapfogalmak nélkül nem lehet mérni érdemben a gazdasági teljesítményeket, a
fogyasztást, a gazdasági egyensúly, stb. helyzetét sem. Az itt hivatkozott irodalom
szerzői nem tartották érdemesnek az ilyen és hasonló alapfogalmak meghatározását
közgazdaságtan könyvükben.

A TERMELÉSI LEHETŐSÉGEK HATÁRA

A társadalom termelési lehetőségeinek határáról részletes elemzést tartalmaz az


alábbiakban hivatkozott irodalom : 7 Eszerint

„...a különböző áruk előállítására képes erőforrások összességének


korlátozottsága arra kényszeríti a társadalmat, hogy válasszon a viszonylag
szűkösen rendelkezésre álló áruk között.

Vegyünk egy adott népességgel, adott technikai ismeretekkel, adott


mennyiségű gyárral és szerszámokkal, adott nagyságú földterülettel,
vízenergiával és természeti erőforrásokkal rendelkező gazdaságot. Annak
eldöntéséhez, hogy Mit termeljen és Hogyan, a gazdaságnak valójában arról
kell döntenie, hogy miként osszák el ezeket az erőforrásokat a különböző
számba jöhető áruk ezrei között.”

Az idézet szerint ez a kérdés nagyon bonyolult, ezért egyszerűsíteni kell a feladatot. Az


egyszerűsítés feltételezi, hogy a gazdaság mindössze két terméket, csak ágyút és vajat
termel. A két termék termelési lehetőségeinek határát az alábbi számpéldával és
grafikusan szemlélteti. 8

7
Paul A. Samuelson/ William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 35. old.
8
Mint előző, de 61. old.
8
__________________________________________________________________________

1. ábra A hivatkozott ábra. A termelési lehetőségek határa

A fenti számpéldának vannak hiányosságai. Először is a számpélda a termelési


lehetőségek határának csak a technikai feltételeit tartalmazza. Ezeket a feltételeket a
technikai feltételeken kívül a társadalmi feltételek is meghatározzák. A társadalmi
feltételek azt határozzák meg, hogy a ténylegesen meglévő termelőerők (természeti,
technikai és munkaerőforrások) mekkora hányadát képes felhasználni a társadalom
egyáltalán termékek előállítására. Tehát a példa szerinti ágyúk és a vaj előállításának
természeti, gazdasági feltételei mellett megvannak a társadalmi feltételei is. A
számpélda ugyan szemlélteti azt a körülményt, hogy ha egy bizonyos termék
szokásosnál nagyobb mennyiségét akarjuk előállítani, akkor más szokásos termékek
előállítását csökkenteni kényszerülhetünk. Ez a kényszerűség azonban nem
törvényszerű, mivel a társadalmi feltételek esetleges módosulása esetén (a meglévő
társadalmi erőforrások szokásosnál nagyobb mérvű bevonásával, amire szemléletes
példát szolgáltat különösen a II. világháborús időszak, amikor az amerikai gazdaság
termelési lehetőségei lényegesen meghaladták a korábbi békeévek gazdasági
teljesítményeit) adott esetben bizonyos korlátok között lehetséges lehet az egyéb
termékek előállításának csökkentését elkerülni.

Ha a példa szerinti esetben 15 ezer ágyút akarunk előállítani, akkor vajat egyáltalán nem
tudunk előállítani, és megfordítva. Ezért 15 ezer ágyú vajban kifejezve 5 millió font
vajba kerül. Tehát 1 millió font vaj 15/5 = 3 ezer ágyúba kerül. Átlagban. Ez pedig azt
jelenti, hogy a példa szerinti esetben a termelési lehetőségek határát nem a baloldali
rajzon látható ABCDEF görbe, hanem a jobboldali rajzon feltüntetett szaggatott AF
egyenes ábrázolja. Arról van szó ugyanis, hogy egy országnak van egy adott mértékű
termelési lehetősége, és ezen a lehetőségen belül kell választani a vaj és ágyú
előállítható mennyiségei között. Ha kizárólag csak ágyút termelünk, akkor ezzel
felhasználjuk a termelésre fordítható összes erőforrásainkat. Tehát erőforrásaink
értékben kifejezve:

15ezer ágyú = T’;


─ 9 ─

ahol T’ - ágyú termelésre felhasznált összes forrás.

Ha kizárólag vajat akarunk termelni, akkor erre használjuk fel az összes termelési
erőforrásokat. Tehát:

5 millió font vaj = T’’;

ahol T’’ – vaj termelésre felhasznált összes erőforrás.

A termelési lehetőségek technikai határai

15 15
A B A B

12 12
C C

9 9
D D

6 6

E E
3 3

F F
0 1 2 3 4 0 1 2 4
5 3 5

2. ábra Ágyú és vajtermelés alternatív eseteinek vizsgálata

Mivel csak egy megadott erőforrással rendelkezünk, amelyet vagy ágyú, vagy vaj
termelésre használhatunk fel, csak egyik lehetőséggel élhetünk, a másik lehetőséget el
kell vetni. Ezért a

T’ = T’’.

Tehát ebből következik, hogy értékben kifejezve

15 ezer ágyú = 5 millió font vaj.

Az egyenlet két oldalát osztva 5-tel:

3 ezer ágyú = 1 millió font vaj.


10
__________________________________________________________________________

Ez azt jelenti, hogy 1 millió font vaj előállítására szükséges erőforrás igénybevételével
vaj termelés helyett 3 ezer ágyút lehet termelni. Tehát 1 milló font vaj előállítása 3 ezer
ágyúba kerül, ágyúban kifejezve a vajtermelés által lekötött erőforrások értékét.

Az összes rendelkezésre álló erőforrás értéke ágyúban kifejezve 15 ezer ágyú. Ha most
a 2. ábra alapján a jobb oldali rajz szerint nem akarunk vajat előállítani, akkor 15 ezer
ágyút termelhetünk. Ezzel kimerítjük a rendelkezésünkre álló összes erőforrást. Ha
ezután 1 millió font vajat akarunk termelni, akkor erre szükséges 3 ezer ágyú
termeléséhez szükséges erőforrás, amely helyett most vajat termelünk. Marad ágyú
termelésre 15 ezer – 3 ezer = 12 ezer ágyú értékének megfelelő erőforrás. Ezzel csak
12 ezer ágyú termelésére van lehetőség, nem pedig 14 ezerre, mint ahogyan a
hivatkozott ábra szerinti rajz, illetve a hozzá tartozó táblázat azt mutatja. A kiinduló
feltételek nem engedik meg ennyi ágyú előállítását. Ha ezután 2 millió font vajat
akarunk termelni, akkor ehhez 2*3 ezer, tehát 6 ezer ágyú termeléséről kell
lemondanunk. Tehát csak 9 ezer ágyút termelhetünk, szemben a hivatkozás szerinti 12
ezerrel. És így tovább. Ez azt jelenti, hogy a hivatkozott ábra adatai tévesek. A termelési
lehetőségek határa egyenes, nem pedig egy lehajló görbe, ahogy azt a hivatkozott ábra
mutatja. Ebből láthatjuk, hogy az egész hivatkozott 2.1 ábra adatai helytelenek, abból a
termelési lehetőségek határára nézve semmiféle valós megállapítást alapozni nem lehet.

Az ABCDEF görbe csak abban az esetben valósulhat meg, ha az egyes termékek


előállítási költségei (vaj esetében ágyúban kifejezve a felhasználható erőforrásokat,
vagyis költségeket) a kibocsátás mennyiségének változásával változó arányban
megváltoznak. Ennek megfelelően tehát az összes termelési lehetőségek nem adott,
hanem változó lehetőségek. Ezért a hivatkozott 2.1 ábra példaszerű adatai
ellentmondanak a feltett kérdésnek, hiszen nem azt vizsgálja, hogy adott termelési
lehetőségen belül mennyi vaj és mennyi ágyú termelését lehet választani. Ezért a
vizsgálat nem a feltett kérdésre válaszol. Például az első 1 millió font vaj átlagos
előállítási költsége (15 ─ 14)/1= 1 ezer, a második 1 millió font átlagos költsége ((15 ─
12)/2) = 1500, a harmadik 1 millió font átlagos költsége ((15 ─ 9)/3) = 2000, a negyedik
1 millió font ((15 ─ 10)/4 = 2500, míg az utolsó 1 millió font vaj átlagos költsége (15/5)
= 3000 ágyúval egyenlő. Tehát a vaj egységének átlagos előállítási költségei a példa
szerinti esetben a kezdeti értékről (ami egyenlő volt 3 ezer ágyúval) annak harmadára
csökkent. Csak így lehetséges, hogy a számpélda szerint egymillió font vaj mellett 14
ezer, kettő mellett 12 ezer, három mellett 9 ezer, négy mellett 5 ezer ágyút, míg öt millió
font vaj előállítása esetén egyetlen ágyút sem lehet előállítani. Ennek megfelelően a
termelési lehetőségek határa csak akkor lehet görbe, ha valamelyik (vagy mindegyik)
áru egységére eső költség a volumen növekedésével változó tendenciát mutat. Tehát, ha
a tervezett egyik, vagy másik termék előállításának a hatékonysága, tehát a kezdetben
feltételezett termelési kapacitás, vagy a termelési lehetőségek mértéke megváltozik. Ez
nyilvánvaló: ha valamely termék termelési hatékonysága növekszik, akkor ebben az
arányban csökken az ehhez szükséges erőforrások mértéke. De a hivatkozott ábra nem
erről szól.

A számpélda segítségével lehet szemléltetni azt a tényt, hogy a termelési lehetőségek


határán lévő gazdaságban a szűkösség feltételei között egy termék volumenének
növelése maga után vonhatja más termékek kibocsátásának a csökkentését. Ezzel az
állítással nem sokat mondtunk egy gazdaság termelési határáról. Ez nem lényegesen
több, mint az az állítás, hogy ha van 10 hektár födünk és abból 5 hektárt bevetünk
búzával, a másik 5 hektárt burgonyával, akkor ebben a termelési ciklusban ezen a
földön nem termelhetünk semmi mást. Ha ugyanezen a földön több búzát akarunk
─ 11 ─

betakarítani, mint amit 5 hektáron meg lehet termelni, akkor nagyobb területen,
mondjuk 6 hektáron kell vetnünk búzát, de akkor le kell mondanunk 1 hektár burgonya
vetésről. Tehát meg kell elégednünk annyi burgonya terméssel amennyi 4 hektáron
megterem. Ez rendkívül egyszerű összefüggés. Persze ez az összefüggés nemcsak
egyszerű, hanem egyoldalú és nem valóságos összefüggés is. Hiszen a termés
mennyisége nemcsak a vetésterület nagyságától függ, hanem az időjárástól, a különféle
kártevők kártételeitől, a talajerő utánpótlás hatékonyságától, a művelési technológia
fejlettségétől és még sok egyéb körülménytől is, amelyeket ez az egyszerű összefüggés
nem vesz figyelembe. Ezért a várható termés mennyiségét a vetésterület csak nagy
vonalakban határozza meg. A vetésterület nagysága és a termés mennyisége közötti
összefüggés nem dinamikai, hanem csak statisztikai összefüggés. Mégis hasonlít egy
nemzetgazdaság termelési lehetőségeinek a határa és a termelési szerkezet közötti
összefüggéshez. De messze nem azonos vele. Ilyen alapon nem lehet megközelíteni,
különösen pedig kiszámítani a termelési lehetőségek tényleges technikai határát. Ehhez
az összes áruk, vagy legalább a legfőbb árucsoportok termelési lehetőségeinek és ezek
egymás közötti összefüggéseinek elemzése szükséges. A termelési lehetőségek
optimalizálásához pedig többféle lehetséges áruszerkezet előállítása és ezek közül a
legjobbnak látszó változat meghatározása szükséges. Az így megállapítható termelési
lehetőség határ még így is csak valamilyen mértékű megközelítése lehet a valóságos
termelési határnak, amelynek a helyességét csak az utólagos gyakorlati tapasztalatok
statisztikai adatai alapján lehet megállapítani.

Már láttuk, hogy mindössze kétféle áru feltételezése mellett sem túl egyszerű a
termelési lehetőség határának a megállapítása. Emellett nemcsak nem egyszerű, hanem
még nem is lehetséges azt pontosan megállapítani, mert a termelés előre nem látható és
változó feltételei miatt a termelési lehetőség határát csak a valószínűség értelmében
lehet meghatározni. Másrészt azonban a valószínűség, a termelési tevékenység várható,
tehát egy elfogadható pozitív és negatív eltérés mellett értelmezett, nem 100 %-ig
pontos eredményeinek ismerete sokkal több, mintha semmit nem ismernénk abból, hogy
egy termelési tevékenység milyen eredménnyel járhat majd. Ezért a valószínűségi
összefüggés alkalmas arra, hogy a termelést tervezni lehessen. A termelés tervezése
elősegítheti a termelési lehetőségek optimális kihasználását a társadalom
szükségleteinek optimális kielégítése, vagy ezzel ellentétben a profitok maximalizálása
érdekében.

Ezen kívül valószínű, hogy nem lehet az egyes áruk, illetve árucsoportok egymás
közötti összefüggéseit erre a célra felhasználni, hanem csak egy teljes nemzetgazdasági
áruszerkezet és a hozzá tartozó termelési érték közötti összefüggés jellemezheti az
ehhez az áruszerkezethez tartozó termelési lehetőség határát.

A termelési lehetőségek határának meghatározása igen fontos lehet a társadalomban. Ezt


azonban csak nemzetgazdasági szinten lehet megvalósítani. Ennek egyik feltétele a
megbízható statisztikai adatok létezése, amelyek tartalmazzák a termelő fogyasztás,
valamint a lakosság (és a külkereskedelem) fogyasztási szükségleteit és a meglévő
üzemek rendelkezésre álló termelő kapacitásait (figyelembe véve e kapacitások
hátterében meglévő nyersanyag és energiaforrások, valamint a termelési eszközök
gyártási, üzemeltetési és fenntartási lehetőségeit). Ezek alapján előre lehet jelezni a
termelési lehetőségeket. Ezeket a lehetőségeket a tervezett termelési szerkezet által
meghatározott természetes mértékegységekben kell meghatározni és a termelési
szerkezet elemeinek mérleg szempontú (munkaerő-, anyag-, energia-, forgalmi-,
pénzügyi, stb. mérlegek segítségével) kiegyensúlyozását el kell végezni. A
12
__________________________________________________________________________

kiegyensúlyozott természetes mérlegek előirányzatainak a megvalósítása a tervezés


időszakában érvényes árak alapján tervezett költségek ráfordítását igényli és ezekkel a
költségekkel szemben meghatározott hozzáadott értéket, illetve nemzeti jövedelmet
hoznak létre. A nemzeti jövedelmet és annak felhasználását terv szinten is ki kell
egyensúlyozni. Ilyen alapon a termelési lehetőségek határát a több változatban
kidolgozott, különböző lehetséges termelési szerkezetek mellett előállítható nemzeti
jövedelem változatok összefüggése határozza meg. A különböző termelési
szerkezeteknek megfelelő terv változatok összes tervezett költségei és az ezeknek a
változatoknak a megvalósításával elérhető nemzeti jövedelmek közötti összefüggés
fejezi ki a termelési lehetőségek határát. Ez az összefüggés teszi lehetővé az optimális
termelési szerkezet kiválasztását a lehetséges termelési szerkezetek közül. A kiválasztás
alapelve a hatékonyság. Az a leghatékonyabb termelési szerkezet, amely a ráfordítás
költségeivel szemben a legnagyobb jövedelmet hozza. Tehát végeredményben a
termelési lehetőségek határát nem természetes mértékegységekben, hanem csak
értékben lehet, és kell meghatározni. Természetes mértékegységekben ez nem is
lehetséges, mivel a termékek ezrei a legkülönfélébb tulajdonságokkal rendelkeznek,
melyeket természetes alapon nem lehet egymással összehasonlítani, összemérni. Ez az
összehasonlítás csak értékben lehetséges, hiszen minden terméknek van valamilyen
költsége és van valamilyen csereértéke. Az egyes, egymástól eltérő tulajdonságú
termékek összehasonlításának közös nevezője csak azok költsége és csereértéke lehet. A
költség az ezek előállításához szükséges ráfordításokat, a csereérték pedig azok
társadalmi szükségességét és hasznosságát fejezi ki. Ezek a műveletek tartoznak a
nemzetgazdasági tervezés keretébe. Egy megbízható nemzetgazdasági terv alapvető
fontosságú tájékoztatás lehet a termelő és kereskedelmi szervezetek optimális,
gazdaságos működésének tervezésére és tervszerű működésének megalapozására, ezzel
a termelési lehetőségek technikai határainak kiterjesztésére. Megjegyzendő, hogy a
múltban az u.n. szocialista országokban az ilyen nemzetgazdasági tervet kötelező
tervutasításokra használták fel. Azonban egy ilyen tervet nem csak tervutasításra lehet
használni, hanem a termelő és kereskedelmi szervezetek egyszerű, folyamatos
tájékoztatására is, hogy azok megalapozottabban készíthessék el üzleti terveiket. A
tervezés folyamat, mely nemcsak tervezést jelent, hanem követi a terv folyamatos
megvalósulását is. Nyilvántartásai alapján időszakos jelentéseket közölhet arról, hogy a
termelő és kereskedelmi szervezetek az ajánlott tervben szereplő tételeket üzleti
terveikben kitöltötték-e, tehát hogy a termelés és a fogyasztás folyamata eltér-e és
milyen mértékben tér el a tervtől. Ezzel elősegítheti az időszakosan szükséges
tervmódosítások folyamatos megvalósítását is. Azt is meg kell jegyezni, hogy az üzleti
titok létezése és annak jogi védelme korlátozza, adott esetekben lehetetlenné is teheti
egy ilyen nemzetgazdasági tervezés megvalósítását.

A termelési lehetőségek határával kapcsolatban meg kell állapítani azt is, hogy két
termék termelési lehetőségeinek egymás közötti összefüggései nem képesek helyesen
szemléltetni a termelési lehetőségek általában vett határát. Az egyik termék termelési
lehetőségeit ugyanis nem csak a másik termék határozza meg, hanem az egyéb
termékek ezrei is. Lehetséges olyan két termék is, amelyek egymás termelési
lehetőségeit nem, vagy csak elhanyagolható mértékben befolyásolják és ennek
fordítottja is lehetséges. Egy termék termelési lehetőségeit az határozza meg, hogy az
előállításához szükséges forrásokat a társadalom – figyelembe véve más szükséges
termékek forrásigényeit is – milyen mértékben képes biztosítani. Ezt az összefüggést
tehát nem két termék, hanem a termékek ezrei és a tárgyi termék közötti összefüggés
határozza meg. Ugyanakkor ezeket a forrásokat természetes mértékegységekben és
értékben is meg kell határozni. Ezt a meghatározást természetesen csak a
─ 13 ─

nemzetgazdasági tervezés keretében lehet elvégezni, amikor az egyes termékek, vagy


termékcsoportok termelési lehetőségeit az összes termék, vagy termékcsoport termelési
lehetőségeinek a függvényében határozzák meg.

A termelési lehetőségek társadalmi határai

A termelési lehetőségeket társadalmi feltételek is meghatározzák. Ilyen társadalmi


korlát, hogy az egyes termékekkel szemben csak bizonyos határig van fizetőképes
kereslet. A fizetőképes kereslet tehát a termelési lehetőségek egyik alapvető fontosságú
társadalmi korlátját határozza meg. Ez a korlát különböző mértékben független lehet a
termelés technikai korlátaitól. A fizetőképes kereslet korlátozó hatásainak a mértéke
attól függ, hogy az adott társadalom milyen mértékben képes a fogyasztási eszközök
értékének, és a fogyasztói jövedelmek volumenének az összehangolására.

A termelés másik társadalmi korláta a profitkövetelmények létezése. A tőkés


társadalomban a termelés legfőbb célja a lehetséges legnagyobb profit realizálása. Ha
egy termelés nem biztosít egy elfogadható átlagprofitrátát, akkor ezt a termelést
leállítják. Az erre meglévő munkaerő és termelőeszköz kapacitások legalábbis
időlegesen kiesnek a használatból, ami a termelési lehetőségek korlátozásával jár. Ezzel
kapcsolatos a termelőeszközök magántulajdona, ami a termelés célját eltéríti a termelés
természetes céljától. A termelés természetes célja ugyanis az emberi szükségletek
kielégítésére alkalmas és szükséges termékek előállítása. A profitszerzés a termelés
származékos célja, mely a termelőeszközök magántulajdonán és a munka által előállított
termékek tőketulajdonosi elsajátításán alapszik. A profit elégtelensége a munkások
(illetve a dolgozók) elbocsátásával, végül a munkanélküliség megjelenésével jár. A
munkanélküliség kivonja a munkaerő egy részét a termelésből, ami a termelési
lehetőségek korlátozásával jár. Itt Okun törvényére hivatkozhatunk, 9 mely szerint az
egyensúlyi munkanélküliség (az USA-ban a törvény felfedezése időszakában) 6 % körül
volt. Egy olyan gazdasági rendszerben, ahol a 6 %-os mértékű munkanélküliség
törvényszerű, ott ez a technikai termelési lehetőségek kb. 6 %-os csökkenését vonja
maga után.

A termelési lehetőségek határait csökkenti a segélyezettek, valamint a nyilvántartáson


kívüli munkanélküliek köre is. Magyarországon például valamivel több, mint 5 millió a
munkaképes lakosság létszáma de a gazdaságilag aktív lakosság létszáma csak kb. 4
millió. Ebből következik, hogy kb. egymillió, vagyis a munkaképes lakosság 20 %-a
nyilvántartáson kívüli munkanélküli, jövedelempótló segélyezett, vagy egyéb,
szervezett adóköteles termelési tevékenységben nem vesz részt. Ez a munkaerő kiesés
szintén, kb. 20 %-os mértékben csökkenti a termelési lehetőségek határát.

Teljes foglalkoztatás mellett a lakosság vásárlóereje viszonylag magas szintet érhet el. A
vásárlóerő magas szintje esetén az árukat a fokozottabb kereslet miatt könnyebb
értékesíteni. Ilyen fokozott kereslet mellett a korábban termelt áruk fogyasztói árait a
piaci viszonyok nagyobb lehetőségei miatt könnyen lehet emelni. Az ilyen áremelések
magasabb árszínvonalat teremtenek, tehát a megelőző termelési ciklusban keletkezett
áruk értékesítési árszínvonala meghaladja ezen áruknak a korábbi termelési ciklusban
érvényes értékesítési árszínvonalát. Az áruk árszínvonala tehát növekszik, ami inflációt
generál, ennek következtében a dolgozóknak az előző ciklusban szerzett jövedelme nem
teszi lehetővé az ugyanebben a ciklusban termelt áruk megvásárlását. Felesleges

9
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 277.old.
14
__________________________________________________________________________

készletek képződnek. A felesleges készletek a kereskedelmi megrendelések csökkenését,


tehát végső soron a termelés csökkenését eredményezik. Ez a folyamat a termelési
lehetőségek határának csökkenéséhez, grafikus értelemben szólva a termelési
lehetőségek határát mutató görbe balra tolódásához vezet. Ez is a termelési lehetőségek
egyik társadalmi korláta.

A termelési lehetőségek határának alakaulására alapvető hatással van a társadalom


általános kulturális és technikai fejlettsége is. Hasonló, vagy azonos természeti és
demográfiai feltételek között a lakosság kulturális és technikai fejlettségének eltérései a
termelési lehetőségek határa tekintetében igen szélsőséges eltéréseket hozhatnak létre. A
szegény és ezért alacsony kulturális szinten álló társadalmak egyébként hasonló
természeti feltételek mellett sokkal alacsonyabb termelési lehetőséget tudnak
megvalósítani, mint a kulturálisan fejlettebb társadalmak. Ezért a kulturális fejlettség a
termelési lehetőségek határát jelentős mértékben meghatározza.

Van tapasztalatunk az u.n. szocializmusban is a termelési lehetőségek határainak


társadalmi korlátairól. Nálunk létezett „népgazdasági tervezés”, munkanélküliség
gyakorlatilag nem létezett. A dolgozók anyagi érdekeltségét a termelésben nem
valósították meg, ezért a megfelelő érdekeltség hiányában nem lehetett biztosítani a
mégoly kötelező népgazdasági tervben előírt volumenű árutermelés megvalósítását sem.
Ezért a kapitalizmussal ellentétben itt a ténylegesen kialakult fizetőképes kereslettel
szemben nem jöttek létre a megfelelő árualapok, tehát a (fogyasztási és beruházási)
piacon áruhiány és ennek megfelelően bizonyos mértékű infláció jött létre. Ez, egyéb
tényezők mellett a „szocializmus” bukásához vezetett. A megfelelő termelési
érdekeltség hiánya a termelési lehetőségek társadalmi korlátozását hozza létre.

A fentiek figyelembevételével a termelési lehetőségek korlátait a technikai korlátok és a


társadalmi korlátok együttesen határozzák meg. A társadalmi korlátok meghatározó
jelentőségűek lehetnek, mivel ezek határozzák meg azt, hogy egyébként a társadalom
rendelkezésére álló technikai termelési feltételeket milyen mértékben lehet hasznosítani.

A CSÖKKENŐ HOZADÉK TÖRVÉNYE


A csökkenő hozadék törvénye a polgári közgazdaságtan egyik alapvető összefüggését
fejezi ki. Ezért érdemes ezt az összefüggést részletesebben elemezni. A törvény egyik
megfogalmazása: 10

10
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 69. old.
─ 15 ─

3. ábra. A csökkenő hozadék törvénye

„... a csökkenő hozadék törvénye arra a csökkenő mennyiségű


többletkibocsátásra vonatkozik, amelyet akkor nyerünk, ha egy változó
ráfordításból (például munkából) egymást követően ugyanakkora
mennyiségű többletegységet adunk hozzá valamely más ráfordítás (például a
föld) állandó mennyiségéhez.”

A könyv példát mutat be a törvény szemléltetésére. A példa szerint 100 acre földön
termelnek kukoricát. A földhöz adnak változó mennyiségű munkát és ezek alapján a 3.
ábrán szereplő kibocsátást hozzák létre . Ezeket a kibocsátási adatokat a hivatkozás
szerint kísérleti úton észlelték. A kísérlet részleteiről nem sokat olvashatunk. Azonban,
ha ennek a folyamatnak a részleteit alaposabban vizsgáljuk, akkor néhány fenntartás
megfogalmazása indokoltnak tűnik.

Az első szembetűnő probléma azzal van összefüggésben, hogy a termelési folyamatról


szerzett adatokat egy kísérleti aktus eredményeként tárgyalja. Tehát a 100 acre földön a
kukorica termesztésénél az alkalmazott személyek számának 1-től 5-ig történő
változtatásával a táblázat szerinti terméseredményeket értek el. Könnyű belátni, hogy ez
nem lehetséges. Ugyanis a terméseredményt csak egy termelési folyamat végeztével a
termés betakarítása után lehet megállapítani. Az 1 személy alkalmazásával talált
16
__________________________________________________________________________

eredményt csak akkor lehet megállapítani, ha az egész termelési ciklusban végig egy
személyt alkalmaztak. Ebben a ciklusban már nem lehet 2, 3, 4, vagy 5 személyt
alkalmazni. Változóan több személy alkalmazását vagy több (esetünkben 5
párhuzamosan futó) termelési ciklusban, tehát 5 db 100 acre földön, vagy pedig egy
földdarabon, de időbelileg egymásután lefolytatott 5 termelési ciklusban lehet
megvalósítani. Ezek közül a lehetőségek közül azonban a terméseredményt nemcsak a
létszám változása okozza, hanem 5 párhuzamos termelési ciklus esetén a több földdarab
eltérő termőképessége, vagy az egymást követő 5 termelési ciklus esetén az időjárásbeli
különbségek termelést befolyásoló hatásai is. Ezért a táblázat adatai és a megállapított
terméseredmények között nincs elfogadható összefüggés.

Egy valamilyen folyamat oktatási célú vizsgálata természetesen lehetséges szemléltető


számpélda segítségével. Ilyen esetben nem lényeges, hogy az elemzés valamilyen
valóságos folyamat teljes leírása legyen. Egyszerűsített számszerű példa, a vizsgált
tényező mellett, ideiglenesen elhanyagolva a folyamat más irányú befolyásoló
tényezőit, egyszerűbbé, könnyebbé teszi a valóságos folyamat megértését. Emellett
azonban az egyszerűsített példa kizárólag csak valamilyen tényleges folyamat
egyszerűsítése lehet. Ezért az egyszerűsített, magyarázó számpélda nem lehet
akármilyen egyszerűsítés. Az meg kell, hogy feleljen az egyszerűsítés ellenére is a
tényleges folyamat vizsgálati jellemzőinek. Ha ez a feltétel nem áll fenn, akkor a
számpélda lehet akármilyen „elegáns”, a belőle levonható következtetések csak
helytelenek lehetnek. Mint majd alább látni fogjuk, a hivatkozott számpélda
egyszerűsített ugyan, de nem a tényleges folyamat egyszerűsítése, nem egy valóságos
kísérlet eredményeit veszi alapul, hanem egy elméletileg feltételezett véletlen számsort.
Az előfeltételezés abban áll, hogy azonos egységek pótlólagos befektetése a termelési
folyamatba, a határhozadék csökkenésével jár. Tehát az alkalmazott módszer lényege,
hogy nem valóságos kísérlet eredményeiből indul ki, hanem az eleve, elméletileg
elhatározott „csökkenő hozadék” törvényéből és arra építi fel a szemléltető számsort.

Először is meg kell jegyeznünk, hogy 1, vagy akár 5 személy kizárólag e személyek
munkaerejével még vetésre előkészíteni sem tudja a 100 acre földet. Ha a földhöz csak
munkát adunk hozzá, akkor (eszközök, szerszámok, gépek, stb. nélkül) egyáltalán nem
lehet megművelni a földet. Tehát ilyen módon nemhogy többletkibocsátást, hanem
egyáltalán semmiféle kibocsátást nem lehet létrehozni. Ezért a csökkenő hozadék
törvényének szemléltetésére bemutatott táblázat adatai teljességgel alaptalanok. Ha
ebben a tekintetben valamilyen engedményt teszünk, például feltételezzük, hogy a
mezőgazdasági munkások rendelkeznek kézi szerszámokkal, akkor a földtulajdonos
földtulajdont meghaladó tőkebefektetése nélkül is képesek megművelni a földet. (Ez az
engedmény természetesen elvi alapon nem jogos, mivel a kézi szerszámok is „termelő
eszközök” és ezek használata azt jelenti, hogy a munkások saját „termelő eszközeiket”
használják fel a termelési folyamatban. Tehát a tőkebefektetés egy részét a munkások
eszközlik. Amiért semmiféle ellenszolgáltatást nem kapnak.) A kukoricatermelés induló
feltétele, hogy a földet fel kell szántani. De kézi munkával (kézi szerszámok
rendelkezésre állása esetén) csak felásni lehet. Egy 8 órás munkanap alatt egy ember
átlagos képességekkel, átlagos minőségű földön kb. 200 m2 területet képes felásni. Egy
acre föld kb. 4000 m2, felásásához 20 munkanap kell. Így 100 acre föld felásásához
2000 munkanapra lenne szükség, de egy egész évben mindössze 365 nap, tehát,
figyelembe véve az esős, fagyos napokat is, összesen 200 munkanap van. Ebből az
összefüggésből nyilvánvaló, hogy 1 személy, amennyiben csak az ő munkáját adják a
földhöz, a 100 acre föld megművelése és azon kukorica termesztése teljességgel
lehetetlen. Hiszen kukorica termesztés esetén a talaj vetés előtti előkészítésére (a
─ 17 ─

mérsékelt éghajlati övben lévő területeken) legfeljebb 2 hónap áll rendelkezésre, és


ezalatt csak 40 munkanap van. Nem megyünk sokra azzal sem, ha az alkalmazott
személyek számát átlagként vennénk figyelembe. Vagyis az egy személy azt jelentené,
hogy egy-egy napon több ember dolgozhatna, míg más napokon munkaszünet lenne.
Ilyen esetben a földet 40 munkanap alatt (2000/40 = 50) ötvenen tudnák felásni és ezzel
az elhasznált munkanapok száma 2000 lenne. Egy személynek pedig csak 200
munkanapja van egy évben, ötnek pedig összesen 1000. És hol vannak akkor még az
egyéb (vetés, talajművelés, betakarítás, stb.) munkák. Tehát a példa szerinti földet a
meghatározott feltételek mellett egyáltalán nem lehet megművelni sem egy, sem pedig 5
fővel. Tehát a 100 acre föld megműveléséhez a munkán kívül gépi földművelő
eszközökre, vagyis tőkebefektetésre is szükség van. Enélkül termelni, kibocsátást
előállítani egyáltalán nem lehet. Ha 1, vagy 5 személynek csak a munkáját adják a
földhöz, akkor a 100 acre földet kizárólag e személyek saját munkaerejével nem lehet
megművelni, tehát semmiféle hozadékot elérni nem lehet. Ezért a csökkenő hozadék
törvényének szemléltetésére hívatott táblázat adatai irreálisak, tévesek, semmilyen
termelési folyamat szemléltetésére nem alkalmasak. A föld megműveléséhez kiinduló
feltételként szántóeszköz és a szántáshoz kapcsolódó munka szükséges. Tehát hogy
egyáltalán termelni lehessen, ahhoz nemcsak a földet és a munkát kell adni a
termeléshez, hanem a műveléshez szükséges technikai eszközöket is. Tehát úgy termelni
nem lehet, hogy a változatlan nagyságú földhöz csak egy feltételt, mondjuk a változó
mennyiségű munkát adják hozzá. Hogy termelni lehessen, a példa adatain felül gépeket,
üzemanyagot, vetőmagot, növényvédő és gyomirtó szereket, stb., tehát
tőkeráfordításokat is eszközölni kell. Általában az a helyzet, hogy egy változatlan
mennyiségű ráfordításhoz csak egy másik változó mennyiségű ráfordítás hozzáadásával
termelni, következésképpen kibocsátást létrehozni nem lehet. Emiatt a példában
szereplő kísérlet nem lehet reális és ezért az abból levont következtetés csak téves lehet.
A számpélda ebben az esetben nem tükrözi hitelesen a valóságos összefüggést. A
csökkenő hozadék törvényét semmiképpen sem bizonyítja.

Itt meg kell jegyezni azt is, hogy ha a fenti példaszerű összefüggés kiindulópontját
megváltoztatjuk, úgy, hogy a változatlan mennyiségű földhöz hozzáadjuk a termeléshez
szükséges tőkét is (gépek, üzemanyagok, épületek, berendezések, vetőmag, növényvédő
és gyomirtószerek, talajerő utánpótlás anyagai, stb.) és ehhez adjuk hozzá a változó
mennyiségű munkát, az előzők változatlanul hagyása mellett, akkor így már 1, ... 5
ember is elvileg jobban boldogulhat a 100 acre föld megművelésével. Mindezek
ellenére mégsem reális az 1-től 5-ig terjedő létszám alkalmazása. A termelés a vázolt
méretekben is jelentős szállítási, rakodási munkákat von maga után. Vannak olyan
rakodási feltételek, melyek szükségessé teszik legalább két ember közreműködését. Pl.
egy nehéz zsákot két embernek kell megemelnie, vagy a rakodás csak úgy lehetséges,
hogy az egyik ember feladja az anyagot (kukoricaszár), a másik ember a fuvareszközön
fogadja és rendezi el az anyagot, biztosítja szétszóródás, ledőlés ellen, stb. A
kombájnos betakarítás során egy ember vezeti a kombájnt, a másik elszállítja a kicsépelt
magot. A harmadik a gabona, vagy kukorica betárolási, szárítási munkáit végzi, stb.
Vetésnél egy vezeti a vetőgépsort, a másik biztosítja a vetőmag utánpótlást, a vetőgép
utántöltését. Sokáig lehetne sorolni azokat a munkafolyamatokat, amelyekhez egy
ember nem elegendő. Mindenesetre az eddigiekből is világos, hogy egy reális termelési
folyamatot nem lehet olyan módon vizsgálni, hogy a változatlan földhöz változó
mennyiségű munkát adunk, méghozzá 1-től 5 személyig változtatva a létszámot.
Továbbá olyan összefüggéseket is figyelembe kell venni, hogy a munkaigény időben,
valamint fizikai és szakmai képességek tekintetében változó mértékben jelentkezik.
Tehát a folyamat vizsgálatának mindenképpen a termelési folyamat technológiai
18
__________________________________________________________________________

követelményeiből kell kiindulnia, mert csak ilyen esetben lehet a valóságos helyzetnek
valamennyire megfelelő következtetésekhez jutni. Tehát a számpélda teljesen
megalapozatlan, ilyen esetben nem lehet reális
és semmiféle következtés levonására nem alkalmas.

Most vizsgáljuk meg azt a lehetőséget, hogy más feltételek mellett milyen reális
lehetőségek vannak a 100 acre föld megművelésére. Abból indulunk ki, hogy a föld,
valamint

Szükséges
Munkafolyama Munkanorm munkanap
t a ok
leírása száma
m2/d d=D/ha.
talaj felásása 200 50
magvetés 5000 2
kapálás 3-szor 5000 6
kukorica törés 10000 1
szárvágás 10000 1
Összesen: 60

4. ábra. A termeléshez szükséges munkanapok száma d/ha.

a hozzá adott munka minőségi tekintetben homogén. Továbbá az alkalmazott létszám A


táblázat adatai szerint egy hektár (ha) kukorica megtermeléséhez 60 munkanap
szükséges. Egy acre területe egyenlő kb. 0,4 ha-ral. A kukorica termelési ciklusa 1 év
(y), legalábbis a mérsékelt éghajlati övezetben. Az éves munkanap mennyiség a
számításainkban 200 nap (D). Az 1+…+5 fő (p) alkalmazása esetén a rendelkezésre álló
munkanapok száma, a megművelhető területek (F) mértéke és a terméshozam (Q)
összege, valamint egy főre vetített értéke, feltételezve, hogy az átlagtermés (q) 10 t/ha.,
az alábbi 5.táblázat adatai szerint alakul.

Alkalma Munkana Művelhe Termés Átlagterm


zott pok tő mennyiség és
létszám száma/év terület e 1 főre
fő d F (ha). Q (t) t/fő

1 200 3,3 33 33
2 400 6,6 66 33
3 600 9,9 99 33
4 800 13,2 132 33
5 1000 16,5 165 33
─ 19 ─

A táblázat adatai szerint egy hektár (ha) kukorica megtermeléséhez 60 munkanap


szükséges. Egy acre területe egyenlő kb. 0,4 ha-ral. A kukorica termelési ciklusa 1 év
(y), legalábbis a mérsékelt éghajlati övezetben. Az éves munkanap mennyiség a
számításainkban 200 nap (D). Az 1+…+5 fő (p) alkalmazása esetén a rendelkezésre álló
munkanapok száma, a megművelhető területek (F) mértéke és a terméshozam (Q)
összege, valamint egy főre vetített értéke, feltételezve, hogy az átlagtermés (q) 10 t/ha.,
az 5. ábra szerinti adatok szerint alakul.

5. ábra. Létszámtól függő megművelhető terület nagysága F ha.

A táblázat adataiból látszik, hogy a 100 acre (ami egyenlő 40 hektárral) föld
megművelése egy termelési ciklus alatt átlagosan 5 fő, különösen pedig 1 fő
alkalmazásával nem lehetséges. A megművelhető föld az alkalmazott létszámmal
egyenes arányban változik. Mivel a termésátlag a homogén talajadottságok mellett nem
változik, a létszám változásával egyenesen arányos lesz a termés mennyisége is. Semmi
nem indokolja azt, hogy az egy főre vetített termésmennyiség, tehát a többletkibocsátás
a létszám növekedése következtében csökkenjen. Tehát a „csökkenő hozadék” törvénye
ebben az esetben nem igazolható. A 100 acre föld megműveléséhez a példa szerinti
feltételek mellett (tehát hogy a földhöz csak a 1 – 5 fő munkaerőt adják hozzá) a
szükséges alkalmazotti létszám legalább 40 ha*60 /200= 12 fő. Ha ezt a létszámot
növeljük eggyel, akkor a 13. fő már felesleges létszám lenne. Ennek következtében a
határkibocsátás csökkenne, mégpedig 33 t-ról 12/13*33 = 30,45 t-ra. Azonban ez a
fejlemény sem a „csökkenő hozadék” törvényét igazolja, mivel a 13. fő már felesleges
ráfordítás lett volna. Hiszen a termésátlag, tehát a kibocsátás nem növekszik azért, mert
felesleges létszámot alkalmazunk a termelési folyamatban. Nem növekszik a termés
akkor sem, ha pl. nem háromszor, hanem négyszer kapálják meg a kukoricaföldet, mivel
a technológiai folyamat a negyedik kapálást már nem teszi szükségessé.
Tehát 1, vagy esetleg 5 személy 100 acre földet kizárólag csak a saját munkájával nem
képes megművelni. Ezért egy, vagy akár öt személy nem tudja a termelés technológiai
feltételeit a munkájával biztosítani, tehát a termelés eredményei annál inkább
elmaradnak a lehetséges eredményektől, minél kevésbé tudják rendesen megművelni a
földet. A

földet rendesen csak annyi mennyiségileg és minőségileg meghatározott munkával lehet


megművelni, amely elegendő a termeléstechnológiai feltételek biztosításához. Ezért az
optimális termelési eredményt csak akkor lehet elérni, ha a termelésre ráfordítják
(többek között) az optimálisan szükséges munkamennyiséget. A munka hatékonysága az
optimális munkamennyiség mellett lesz optimális. Ezért a kibocsátás összege, és
egységnyi munkára eső hányada a példa szerinti esetben a munkaráfordítás arányában
növekszik, amíg a munkaráfordítás el nem éri az optimumot. Az optimum után pedig a
munkaráfordítás további növekedésével a munka egységére vetített többlet kibocsátás
20
__________________________________________________________________________

már csökken. Hiszen az optimumon felüli munkaráfordítás gyakorlatilag felesleges


munkaráfordítás, tehát az optimumon felüli többlet ráfordítás a munkaarányos hozadék
csökkenését vonja maga után. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy a csökkenő
hozadék törvénye létezik. Ehelyett azt kell állítanunk, hogy a „változó hozadék
törvénye” létezik. De ilyen törvény értelmetlen lenne, hiszen minden, ami a világon
létezik, nemcsak a hozadék, hanem minden más is változik. Tehát ha azt állítjuk
valamiről, hogy változik, akkor ezzel semmit nem mondtunk, hiszen abszolút
értelemben véve minden változik.

A csökkenő hozadék elmélet vizsgálata során most ─ másfajta összefüggés


felhasználásával ─ ne a munkát adjuk a változatlan területű földhöz, hanem változatlan
termeléstechnika mellett változó mennyiségű műtrágya adagokat. Tételezzük fel, hogy
van 100 acre szántóföldünk, amin mezőgazdasági termékeket állítunk elő. Ehhez
(többek között) műtrágyára van szükségünk. Vásárolunk 1 tonna műtrágyát. Ebből
minden acre területre jut 10 kg (kb. 0,8 quarter). Ennek a tényleges határhozadéka
elhanyagolhatóan csekély, gyakorlatilag 0, mivel 10 kg/acre fajlagos műtrágya
felhasználás a hozadékra mérhető hatást nem képes kifejteni. A mérhető, esetleg
optimális hatás eléréséhez egy acre területre legalább 200 kg (kb. 16 quarter) műtrágya
kell. Az első 1 tonna után veszünk még lépésenként 1+1+1+ .....+.n*1 tonnát és ezekkel
a tételekkel fokozatosan növeljük a műtrágya adagot. A határhozadék a 0 értéktől a
műtrágya adagolás hatékonyságának a függvényében kezdetben fokozatosan növekszik,
az optimális mértéknél éri el a maximális értékét. Majd ezután a határhozadék a
műtrágya túladagolása következtében fokozatosan csökken a 0 értékig. Tehát itt azt
tapasztalhatjuk, hogy a határhozadék kezdetben fokozatosan nő, majd az optimum
ponttól fokozatosan csökken. Tehát a csökkenő hozadék törvénye, mint általánosan
érvényes gazdasági törvény nem létezik.

A fentiek miatt a hivatkozott megfogalmazásban a csökkenő hozadék törvényét


elfogadni nem lehet. Hiszen változatlan termelési feltételek mellett, ha egy feltétel
ráfordításait növeljük a nullától a lehetséges optimumig, akkor kezdetben az egységre
jutó többlet kibocsátás a minimumtól az optimumig növekszik, utána pedig csökken.
Tehát változik. Tehát nem lehet egységesen kijelenteni, hogy egy ráfordítás egységeinek
(a többi ráfordítás változatlanul hagyása mellett) a növelésével az egységre jutó többlet
kibocsátás csökken. Egyébként ezt elismerik a szerzők is az alábbi idézetben: 11

„ A technológia egy adott szintje mellett valamely változó ráfordítás


növekedése más, változatlan ráfordításokhoz képest az összkibocsátás
növekedését eredményezi, de egy ponton túl az ugyanazon nagyságú
pótlólagos többletráfordításokból eredő többletkibocsátás valószínűleg egyre
kisebb lesz.”

Ez az idézet kifejezi ugyan, hogy a változó ráfordítás növekedése az összkibocsátás


növekedését eredményezi, de nem szól arról, hogy ez a növekedés a változó
többletráfordítás egységére vonatkoztatva növekedhet-e vagy nem. Azt viszont kijelenti,
hogy egy ponton túl az ugyanakkora pótlólagos többletráfordításokból eredő
többletkibocsátás valószínűleg egyre kisebb lesz. Tehát egy ponton túl (szerintünk az
optimális ráfordításon túl) az egységnyi hozadék szükségszerűen (tehát nem csak
valószínűleg) csökken. Ezen a ponton innen a 11. idézet nem zárja ki az egységnyi
11

Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 73. old.


─ 21 ─

hozam növekedését sem (nem is állítja). Az egy ponton túli egységnyi hozadék
csökkenését itt relatívizálja: azt állítja, hogy ez valószínűleg egyre kisebb lesz, tehát
csökken. Ezért a 11. idézet ellentmond a 10. idézet állításainak, tehát a csökkenő
hozadék „törvényének”. Ezek miatt tehát a csökkenő hozadék törvényét gazdasági
törvény gyanánt nem fogadhatjuk el.

Az egy meghatározott változó ráfordítás a termelési folyamat egész tartamára


vonatkozik. Ha a fenti kukorica termelésre vonatkozó példa szerinti induló feltétel a
változó ráfordítást 1 értékben határozza meg, akkor a következő 2., 3., stb. ráfordítási
egységekre jutó többlethozam a „törvény” szerint folyamatosan csökken. Míg
megfordítva, visszafelé számolva a 3.-tól a 2.felé, és így tovább, az egységekre jutó
többlethozam matematikai értelemben növekszik. Folytatva a gondolatsort, ha az 1
értéket mondjuk 0 egységig tovább csökkentjük, akkor az egységre jutó többlethozam
itt a legnagyobb lenne. Végső soron a csökkenő hozadék törvénye ahhoz a matematikai
eredményhez vezetne, hogy a legnagyobb többlethozam akkor jön létre, ha a változó
ráfordítást 0 értékben határozzuk meg. A példa szerinti esetben ez azt jelenti, hogy a 100
acre földhöz 0 munkát kell ráfordítani, hogy a munka egységének a többlethozama a
maximális legyen. Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb hozamot akkor lehet elérni, ha a
földet egyáltalán nem műveljük meg. Ez pedig nyilvánvaló abszurdum. Tehát a
csökkenő hozadék törvényét gazdasági törvény gyanánt elfogadni nem lehet.

A könyv 70. és a 74. oldalán említett „állandó volumenhozadék”, illetve a „növekvő


volumenhozadék” is ellentmondani látszanak a csökkenő hozadék törvényének, de
ebben nincs ellentmondás, mivel e hozadékok feltételei nem egyeznek a csökkenő
hozadék törvénye feltételeivel. Ugyanis itt e hozadékok nem egy, hanem több változó
többletráfordítás eredményeként jönnek létre, más ráfordítások változatlanul hagyása
mellett. Ezért ezekre a csökkenő hozadék fentebb idézett törvénye nem vonatkozik. A
termelés technológiai feltételei az egyes elkülönült szükséges ráfordítások mennyiségét
meghatározzák. Ilyen értelemben lehetnek technológiailag szükséges és felesleges
ráfordítások. A szükséges ráfordítások ráfordított egységei az optimum értékéig növelik
e ráfordítások egységeire jutó hozadékot, míg a felesleges ráfordítások csökkentik azt.
Emiatt a csökkenő hozadék törvénye teljességgel elfogadhatatlan.

A földnek, mint a termelés egyik tényezőjének a ráfordítását tekintve, a szerzők


megemlítik azt is, hogy ha növelni akarjuk a művelésbe vett területet, akkor a
növeléssel arányosan egyre gyengébb minőségű földek használatára kerül sor. Emiatt
csökken a földek átlagos termőképessége, tehát a terület növekedésével arányosan
csökken azok hozadéka. Ennek a megállapításnak van ugyan realitása, de azt is
figyelembe kell venni, hogy például a hajtatással foglalkozó kertészetekben már talajt (a
telephely igénybevételén kívül) egyáltalán nem is használnak, hanem kőzetgyapot
kockákba ültetik a növényeket és tápoldattal táplálják azokat. Ilyen helyeken már a talaj
minőségének a hozadék tekintetében nincs jelentősége. Másrészt a termelés intenzív
fejlesztése lehetővé teszi a kevésbé produktív erőforrások gazdaságos felhasználását is.
Ezért a csökkenő hozadék törvénye ebben az esetben is korlátokba ütközik. Ezek mellett
természetesen létezik a termelési lehetőségek korlátai között az erőforrások fizikai
korlátozottsága is. Ez természetesen nemcsak a földre vonatkozik, hanem az egyéb
természeti kincsek mennyiségének a korlátozott voltára is. Ma már, amikor a Föld
lakossága meghaladja a 6 milliárd főt, reálisan felvetődik a Föld abszolút
túlnépesedésének a kérdése is. És itt nemcsak a mai értelmezés szerinti természeti
erőforrások, hanem a levegő, az ivóvíz, az időjárási viszonyok elégtelensége, vagy
rosszabbodása komoly fenyegetést jelent az egész emberiség számára. Eddig, vagy
22
__________________________________________________________________________

legalábbis a XIX. század végéig a természet sikeresen szabályozta az emberiség


létszámát a Földön, amennyiben a járványos betegségek, a háborúk és az éhezés
segítségével megakadályozta az emberiség abszolút túlszaporodását. Ma azonban a
tudomány, a technika által biztosított eszközök felhasználásával visszaszorultak a
járványos betegségek, az éhezőknek élelmiszer segélyeket adnak a gazdagabb országok
népei és a háborúk sem tudják már a Föld lakosságát olyan mértékben apasztani, ami a
túlnépesedés elkerülését lehetővé tenné. A történelem eddigi legnagyobb háborúja, a II.
világháború − bár igen nagy emberáldozattal járt − a Föld lakosságát csak kb. 1-2 %-kal
tudta csökkenteni. Ez a csökkenés kevesebb, mint a Föld népességének egy évi normális
szaporulata. Tehát a hagyományos eszközökkel nem lehet a Föld lakosságának a
szabályozását megoldani. Ehhez ma már hatékonyabb, humánus eszközökre van
szükség. Erre már megszületett a reális, humánus elvi lehetőség. A Föld legfejlettebb
országaiban már láthatjuk, hogy ahol az anyagi és kulturális fejlettség elért egy
megfelelően magas szintet, és ahol a vallások már elvesztették a társadalom életét
alapvetően befolyásoló, szabályozó erejüket, ott a népesség szaporodása egy
alacsonyabb szintre állt be. Olyan szintre, amely a Föld lakosságának a túlszaporodását
nem idézi elő, sőt esetleg bizonyos csökkenést is lehetővé tesz. Humánusan. Anélkül,
hogy a népesedési folyamatokat hivatalos, állami, vagy valamilyen egyéb erőszakos
módszerekkel kellene befolyásolni. Magyarországon például ma már általános az 1− 2
gyermekes család, ami nem teszi lehetővé még a népesség egyszerű (növekedés nélküli)
reprodukcióját sem. Ezt elérni a gyakorlatban azonban nagyon nehéz feladat. Hiszen a
Föld túlnyomó részét az elmaradottság, a szegénység, az éhezés, a kulturális
elmaradottság, a vallásos befolyások, a terrorista, diktatórikus és katonai erőszak, míg
ezzel ellentétben a kisebb részét a természeti erőforrások és a természeti környezet
rablógazdálkodással történő túlhasználata jellemzi. Ilyen korlátok természetesen
léteznek, amelyeket figyelembe kell venni, de az ezzel kapcsolatos feladatok megoldása
már túlhaladja a közgazdaságtan hatókörét.

A növekvő relatív költségek törvénye

Amennyiben a csökkenő hozadék törvénye nem érvényes, akkor a növekvő relatív


költségek törvénye sem lehet érvényes. Az alábbi idézet szerint : 12

„ A ‫״‬növekvő relatív költségek törvénye‫ ״‬akkor érvényesül, amikor a


társadalomnak ahhoz, hogy az egyik jószágból egyenlő nagyságú
többletmennyiségekre tehessen szert, a másik jószágból egyre növekvő
mennyiségeket kell feláldoznia. A termelési lehetőségek határának lefelé hajló
vagy kupolaszerű görbülete a növekvő relatív költségek törvényét fejezi ki,
ami abban is megmutatkozik, hogy ha több agrárterméket akarunk, akkor
azoknak a feláldozott iparcikkekben kifejezett relatív költsége
megemelkedik.”

Mint fentebb már láttuk, a csökkenő hozadék törvénye a felesleges ráfordítások


esetében (és kizárólag csak ott) tényleg fennáll, ennek ellenére általános érvényű
törvényként nem fogadhatjuk el. Hiszen a felesleges ráfordítások nem jellemzők az
egész gazdaságra. Az az összefüggés, hogy bizonyos többlettermékek megszerzése
ellenében más termékek meghatározott szokásos mennyiségéről le kell-e mondania a
társadalomnak, az nagy kérdés. Lehet, hogy a gazdaság egyes különös területein vannak

12
Paul A. Samuelson / William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 74.old.
─ 23 ─

ilyen alternatív kényszerűségek. Azonban amit az idézet tartalmaz, nevezetesen az, hogy
ha többlet agrártermékekre volna szükségünk, akkor ezért iparcikkeket kellene
feláldoznunk, ellentmond az általánosan megfigyelt tapasztalatoknak. Éppen
ellenkezőleg. A mezőgazdaság produktivitása éppen akkor növekedett igen jelentős
mértékben, amikor az ipar mezőgazdaságban alkalmazott termékei lehetővé tették a
mezőgazdaság intenzív fejlesztését. Korszerű, magas termelékenységgel jellemző
mezőgazdaság csak az iparilag fejlett országokban jöhetett és valóban jött is létre. Tehát
a magas termelékenységű agrárgazdaság létrejöttének egyik döntő alapfeltétele az ipari
fejlődés volt. Tehát ha a szokásosnál több agrártermékre volt szükség, nem az ipari
termékek egy részéről kellett ezért lemondani, hanem éppen ellenkezőleg, az ipart
kellett fejleszteni, több iparcikket kellett előállítani, és ezen az alapon a mezőgazdaság
iparcikkekkel való ellátásának a fokozása tette lehetővé egyáltalán a mezőgazdasági
termékek szokásosnál lényegesen nagyobb mennyiségű és jobb minőségben történő
előállítását. Ma sok országban a mezőgazdasági lakosság nem éri el a teljes lakosság 5
%-át sem, és ennek ellenére mégis sokkal több terméket állít elő a mai mezőgazdaság,
gyakorlatilag ugyanakkora területen, mint amikor még a mezőgazdasági lakosság a
teljes lakosság 50 %-át is meghaladta.

Ez a fejlődés nemcsak a mezőgazdasági termékek mennyiségére vonatkozik, hanem


annak gazdasági hatékonyságára is, beleértve ebbe az iparcikkekben kifejezett relatív
költségek hatékonyságát is. A termelés költségeinek a növekedése a gazdasági fejlődés
folyamatában egyébként nem azért figyelhető meg, mert bizonyos termékekből
lényegesen nagyobb mennyiségeket akarunk előállítani a szokásosnál, hanem azért,
mert viszonylag folyamatosan növekszik a tőke szerves összetétele. Vagyis a gépesítés,
a specializáció, a kooperáció fokozódása, és az automatizáció, ezek következtében a
tőketényezők volumene és aránya a technikai fejlődés során növekszik. Ezzel megnő az
élő munka hatékonysága, ami az egész gazdaság hatékonyságát megnöveli. Ezért a
költségek növekedése nem jár a gazdasági hatékonyság romlásával, hanem
ellenkezőleg, növeli a hatékonyságot.

Figyelembe kell venni itt azt a körülményt is, hogy amennyiben a munkaráfordításon
kívül ráfordítunk a termelésre u.n. tőketényezőket is, akkor e tőketényezők ráfordítása
egyúttal magában foglal „idegen” munkaráfordításokat. Ugyanis a megvásárolt
anyagok, energiahordozók, gépek, berendezések, üzemi épületek, az infrastruktúra, stb.
szintén emberi munkaráfordítások eredményei. Ebben az értelemben tehát ezek is
munkatermékek, meghatározott „idegen”, u.n. holt munkát képviselnek. Ezért a
termelés szerkezetében a tőketényezők arányának a növekedése nem jelenti egyúttal a
munkaráfordítások arányának a csökkenését. A tőketényezők arányának a növekedése
azt jelenti, hogy a termelési folyamatban növekszik az „idegen” munkaráfordítások,
más kifejezéssel élve a tőketényezők aránya. Ez egyébként nem jelent mást, mint azt,
hogy ha például csizmát akarnánk előállítani, akkor nem személyesen mi tenyésztjük a
marhát, vágjuk le, és készítjük ki a bőrét, szabjuk ki a bőrt a csizmának, és készítjük el
magát a csizmát, hanem megvesszük a kész bőrt és abból készítjük el a csizmát. Ez az
eljárás természetesen emeli a csizma készítésére ráfordítandó költséget. Mégis,
olcsóbban juthatunk így a csizmához, mert a vonatkozó kooperációs folyamatban az egy
csizmára felhasznált összes munkamennyiség csökken, mivel az egyes rész-
munkafolyamatok munkásai jobban értenek ezekhez a rész-munkákhoz, technikailag
jobban felszereltek ezek kivitelezésére, az ezekhez szükséges állóeszközöket,
szerszámokat jobban ki tudják használni, stb. , mint személyesen mi. Ha figyelembe
vesszük azt a tényt, hogy az egyes áruk értéke, ára, illetve az ezek beszerzésére
ráfordított költség végeredményben az ezek előállítására ráfordított társadalmilag
24
__________________________________________________________________________

szükséges munka mennyiségétől függ, akkor mindezekből az következik, hogy az


áruegységek előállítására ráfordított költségek a gazdasági fejlődésnek megfelelő
mértékben csökkennek. Legalábbis reálértékben mérve. Miről kellett nekünk
lemondanunk, ha egy újfajta fogyasztási eszközt akartunk beszerezni? Semmiről!
Lemondtunk persze például a csizmák egy részéről, mivel ma már nincs annyi csizmára
szükségünk, mint amikor még mindenkinek sárban és mérgeskígyós területeken kellett
járnia. Lemondtunk a kévekötő aratógépekről is, hogy kombájnokat gyárthassunk.
Lemondtunk a lovak nagy részéről is, mivel jobban szeretünk autóval közlekedni, és így
tovább sorolhatjuk, hogy miről „kellett” lemondanunk. Tehát eddig jórészt olyasmikről
„kellett” lemondanunk, amikre a gazdasági-társadalmi fejlődés következtében már nincs
szükségünk. Végülis nagyon sokféle jószágról mondtunk le, és ennek következtében ma
már minden korábbinál sokkal nagyobb bőségben állnak rendelkezésünkre mindenféle,
manapság szükséges fogyasztási cikkek.

Ha mégis van viszonylagos realitása a „növekvő relatív költségek törvényének”, akkor


az főképp annak a következménye, hogy a termelési tényezők nagyrésze monopólium
tárgyát képezi. Ezért ezeket a tényezőket a piacra kényszerített monopol árakon lehet
csak felhasználni. Ilyen tényező lehet például a banktőke, az olaj, egyes ritka fémek,
ásványok tulajdonjoga, a földtulajdon, stb., amelyek korlátozottan állnak rendelkezésre
és
ezért ezek tulajdonosai meghatározó alkupozíciókat élveznek. Ezek a tulajdonjogok
nem munka termékei, de ezek nélkül ─ legalábbis a kapitalizmusban ─ termelni nem
lehet. Mód van arra, hogy ezek járadékai folyamatosan növekedjenek. Hiszen egy
tőketényező használatának a feltétele, hogy üzemeltetése legalább az átlagos profitot
biztosítsa tulajdonosának. E feltétel hiányában ezt a tőketényezőt kivonják a
forgalomból, bezárják, felszámolják. Ugyanez vonatkozik az egyéb tőketényezőkre és
vagyontárgyakra. Ha ezeket valaki használni szeretné, akkor kénytelen megfizetni
ezeknek a tulajdonosai által megkövetelt kamatait, járadékait, díjait. Igaz az is, hogy
ezeket a különféle díjakat a piac bizonyos mértékig korlátozza, de a profitokért
folytatott hajsza hatással van e jövedelmek növekedésére, tehát a termeléssel
összefüggő költségek növekedésére is. Ugyancsak hatása van a költségek növekedésére
a mindenkori inflációnak, amely a nominális költségnövekedés mellett tartalmaz
reálköltség növekedést is. Azonban ezeket nem a növekvő relatív költségek törvénye,
hanem az általános profithajsza „törvénye”, továbbá az itt említett tulajdonjogok
monopoljellege határozza meg.

A fentiek miatt a növekvő relatív költségek törvényét általános gazdasági törvény


gyanánt nem fogadhatjuk el.

A csökkenő határhaszon törvénye

A kereslet törvényeinek elemzése során a polgári közgazdaságtan művelői


megállapították, hogy a fogyasztók azért vásárolnak meg egy jószágot, mert kielégülést
nyújt, tehát hasznosnak minősül a számukra. Mivel a hasznos jószágok korlátozottan
állnak a fogyasztók rendelkezésére, korlátozott jövedelmük felhasználását kénytelenek
megosztani a különféle jószágok között és a fogyasztási ráfordítások e megosztásának
az alapja az egyes áruk számukra fontos hasznossága. A kereslet olyan áruösszetételre
(fogyasztói kosár) irányul, amelyet a fogyasztók jövedelme, illetve az ebből
beszerezhető jószágok hasznossága határoz meg. Ezt a szerzők szerint a csökkenő
határhaszon törvénye határozza meg, amelyet a következő 6. ábrán mutatjuk be.
─ 25 ─

6. ábra A hivatkozott könyv 19-3. ábrája. A csökkenő határhaszon törvénye.


26
__________________________________________________________________________

A keresletet jellemző áruösszetétel mellett fontos a fogyasztás mennyisége is. Az a


kérdés, hogy a fogyasztási cikkek hasznossága milyen összefüggésben van a fogyasztás
mennyiségével. Ezt határozza meg a polgári közgazdaságtan szerint a „csökkenő
határhaszon törvénye” _13 amelyet a 6. ábrán mutatjuk be a hivatkozott 19-3.ábra
másolatával.

A csökkenő határhaszon törvénye azt állítja, hogy egy adott jószág


fogyasztásának növekedésével nő az összhasznunk. Amikor azonban egyre
többet fogyasztunk, akkor az összhasznunk egyre kisebb mértékben nő. Az
összhaszonnak ez a lassúbb növekedése azért következik be, mert a
határhaszon csökken, amikor egyre többet fogyasztunk a jószágból.”

A csökkenő határhaszon elmélet számítási módszere és az általa reprezentált


eredmények több szempontból is vitathatók. A hivatkozott 19-3. ábra részletesen
bemutatja az össz-, és határhaszon számítási módszerét.

A 13. hivatkozás alatti táblázat adatainál felmerül az a kérdés, hogy az első (db.,kg.,stb.)
elfogyasztott jószág miért jelent éppen 4 határhasznot és összhasznot. Az sincs
egyáltalán indokolva, hogy a 2.,....5.(db.,kg.,stb) sorszámú elfogyasztott jószág
határhaszna miért lett sorban 4, 3, 2, 1, 0. Egyáltalán, hogyan lehet számszerűen
kifejezni egy jószág fogyasztásából eredő „szubjektív élvezet”, a „hasznavehetőség”, a
„kielégülés” mértékét és $-ban azt kifejezni, hogy az eredményt össze lehessen vetni
egy másik jószág ugyanilyen szubjektív alapon álló, $-ban kifejezett értékével? Erre a
táblázat és a hivatkozás sem ad semmiféle magyarázatot. Ha a táblázathoz adott
13
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 593old.
─ 27 ─

számítási módszert felhasználva továbbgondoljuk a számpélda jelentését, akkor azt


tapasztaljuk, hogy a számpélda szemléltetheti a csökkenő határhaszon törvényét,
valamint annak ellenkezőjét is. Az erre vonatkozó számításokat az alább következő 7.
ábrán látható táblázatban mutatjuk be.

A táblázat első három oszlopát az elfogyasztott mennyiség 5. tételéig a hivatkozott


könyv 19-3. ábráján szereplő 2. és 3. oszlop adatait lemásoltuk. A következő négy
oszlopban szemléltetjük a hivatkozott táblázatban érvényes számítási módszer mellett,
de más kiindulási adatokkal készített számítások eredményeit.

A táblázat 3. oszlopának határhaszon adatai a számítás független változói, és ennek


függvényében alakul a 2. oszlop adatsora. Az elfogyasztott mennyiség minden egymást
követő tétele egy egység, tehát egyenlő egymással. Ezért az (1) oszlop adatai
lényegében véve a fogyasztott egységek sorszámai (vagyis: n). A határhasznok:

hn = Qn – Qn-1 ; vagy: Qn = Qn-1+ hn ;

ahol: Q – összes haszon


h – határhaszon
n – a tétel sorszáma

A táblázat kiegészítő részében a könyv szerinti számítási módszerrel számolva a


határhaszon az 5. oszlopban végig konstans, a 7. oszlopban növekvő. Matematikailag ez
az eljárás jogos, mivel a h a számításokban független változó. A független változónak ez
a megváltoztatása kielégíti a könyv szerinti számítás követelményeit. Tehát a
többlethaszon a fogyasztó szubjektív érzéseitől függően matematikailag csökkenő,
konstans és növekvő is lehet. Attól függ, hogy a 3., az 5. és a 7. oszlop adatait
(szubjektív megítélés szerint) milyen értékben adjuk meg. Eszerint tehát a határhaszon
megállapítása csakis szubjektív és relatív lehet. A számítások példái egymagukban nem
indokolják a többlethaszon szükségszerű csökkenését. Ilyen alapon a többlethaszon
mibenlétét és mértékét szubjektíven, vagyis bárhogyan megállapíthatjuk. Tehát a
határhaszon elvileg mindenre és egyúttal semmire sem jó. Olyan meghatározás, ami
semmit nem határoz meg. A táblázat adatai ilyen összefüggésben csak valamiféle
szubjektív megítélést tükröznek. Ez a
28
__________________________________________________________________________

Adott jószágból Össz- Határ Össz- Határ Össz- Határ


elfogyasztott ha- ha- ha- ha- ha- ha-
mennyiség szon szon szon szon szon szon
n Q h Q h Q h
(1) (2) (3) (4) (5) (6) (7)
0 0 0 0
4 1 1
1 4 1 1
3 1 2
2 7 2 3
2 1 3
3 9 3 6
1 1 4
4 10 4 10
0 1 5
5 10 5 15
a táblázat lehetséges folytatása -1
6 9
-2
7 7
-3
8 4
-4
9 0
-5
10 -5

7. ábra Az össz-, és határhaszon változása a határhaszon érték megadása függvényében

megállapítás vonatkozik a 14. hivatkozásban szereplő levezetésre is. A dolláronkénti


egyenlő határhaszon törvényét az alábbi képlet szemlélteti :

MU1/ P1 = MU2 / P2 = MU3 / P3 = …= MUn / Pn = 1 $ jövedelemre jutó MU.

Ezen az alapon kellene megállapítania a fogyasztónak, hogy az 1., a 2., vagy a 3…..n.
árukból mennyit vásároljon, hogy egyenlő legyen minden elköltött $ határhaszna. Mivel
azonban az MU értékeit nem lehet számszerűsíteni, a feladat megoldhatatlan marad.
Mivel ugyanis az MU értékeket a fogyasztó szubjektív megítélése határozza meg, az
egyes meghatározott fogyasztási cikkeknek egy egységes piacon nem lehetnek piaci
szinten egységesen elfogadott piaci árai. Más szemszögből nézve az MU
tulajdonképpen egy fogyasztási cikknek a használati értékét fejezi ki, amely minden
fogyasztó számára különböző lehet. A használati értéknek csak két értéke lehet: vagy
kielégít egy meghatározott szükségletet, vagy nem. Tehát a két érték 0, vagy 1. Ez az
érték tehát nem lehet $-ban kifejezhető érték.
14
A határhaszon értelmezésében segítségünkre van az alábbi hívatkozás :

„Tegyük fel, hogy egy születésnapi zsúron óriási torta kerül szétosztásra! 10
dkg-os szeletekre vágják fel, amelyekből mindenki saját igénye szerint
vehet. Amennyiben felkérnénk az egyik ünneplőt, hogy készítsen
14
Martin Hajdú György : Mikroökonómia II. fejezet EKONOMIX Kiadó 1989. 59.old.
─ 29 ─

feljegyzéseket az egyes tortaszeletek elfogyasztása révén szerzett hasznosság


mértékéről a 2.1. táblázat hipotetikus adataihoz hasonló számokat vethetne
papírra.

Vegyük észre, hogy az elfogyasztott tortaszeletek számának növekedésével


egyre nagyobb a fogyasztó élvezete, amit a táblázatban a teljes haszon (vagy
összhaszon) oszlop adatai érzékeltetnek. Mindez a túltelítettségi pontig tart,

Az Teljes Határhaszon
elfogyasztott haszon
tortaszeletek
1 11 11
2 20 9
3 27 7
4 32 5
5 35 3
6 36 1
7 35 -1

8. ábra A hivatkozott könyv 2.1 táblázata. Teljes haszon és határhaszon.

ami a teljes haszon maximális értékénél adódik (jelen esetben a 6. szeletnél),


mivel e pont után már minden további fogyasztás csökkenti kísérleti
alanyunk összhasznát. A táblázat jobb oldali oszlopa az egyes tortaszeletek
által nyújtott élvezet intenzitását mutatja, amit éppen ezért határhaszonnak
hívnak.”

Ez a hivatkozás lényegében véve megegyezik a 13. hivatkozás tartalmával, csak


részletesebben fejti ki egy „hipotetikus kísérlet” gyakorlati értelmezését. Azonban itt
sem lehet tudni, hogy az első tortaszelet elfogyasztása miért éppen 11 összes, illetve
határhasznot jelent. A 11 érték helyett itt bármilyen egyéb értéket is figyelembe lehetne
venni. Miért nem lehet ez az érték mondjuk 8, vagy 5, vagy esetleg 1, továbbá miért
nem lehet ez az érték csökkenő helyett konstans, vagy növekvő érték? Ilyen elvileg
lehetséges haszon értékek pedig a számításban egészen eltérő eredményre vezethetnek!
Itt valamilyen szubjektív megítélés van a haszon értékelésének a hátterében, melyre
egyértelmű és bizonyítható magyarázatot nem találunk.

A szemléltető számsoroknak az a hiányossága, hogy a csökkenő határhaszon törvényét


annak fogalmából vezeti le és nem egy valóságos tapasztalat, vagy kísérlet valamilyen
objektív mérési eredményeiből. Nem lehet tudni azt sem, hogy a szóban forgó hasznok
milyen összefüggésben vannak azok pénzben kifejezett értékeivel.

Ha a hasznosságot nem lehet objektíven mérni, akkor lehetetlen megállapítani azt is,
hogy két, vagy több áru vásárlása és fogyasztása mikor ad „pontosan” egyenlő
határhasznot. Hogyan állapíthatja meg ilyen alapon a fogyasztó kereslete mértékét a
különféle árukra? Ilyen alapon, bár a határhaszon bizonyos esetekben csökkenhet
ugyan, de ez a csökkenés nem vonatkozik a fogyasztás minden lehetséges esetére, tehát
30
__________________________________________________________________________

a csökkenő határhaszon törvénye, mint általános érvényű gazdasági törvény nem


létezik.

Ha a termékek fogyasztásából eredő határhasznot objektíve nem lehet mérni, tehát nem
lehet „pontosan” megállapítani, akkor ebből következik, hogy a dolláronkénti egyenlő
határhasznot sem lehet megállapítani. Ezért a „dolláronkénti egyenlő határhaszon
törvénye” sem létezik.

Az első probléma abban áll, hogy a haszon kifejezés nem egyértelmű. Ugyanis a szöveg
itt a haszon alatt a hasznosságot, a használhatóságot a (utility) értelmében használja. Az
597.oldalon így fogalmaz: 15

„ Ha bármely jószág több határhasznot hozna dolláronként, akkor nyernék


rajta, amiért is elvonnám a pénzem más javaktól, és többet költenék erre a
jószágra egészen addig a pontig, ahol a csökkenő határhaszon törvénye a
dolláronkénti határhasznát a többi jószágéval egyenlő szintre nem
csökkentené.”

Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a fogyasztók fogyasztási cikkeket nem azért
vásárolnak, hogy pénzt nyerjenek a vásárláson. A fogyasztói vásárlások a szükségletek
kielégítése érdekében történik. Ezért gyakran előfordul, hogy az emberek viszonylag
drágán is megvásárolnak árukat, mert számukra ezeket szükségesnek ítélik meg. Ilyen
esetben még előnyösebb áron kínált áruk vásárlásától is tartózkodnak, holott ezeken
„nyerhetnének”. Az előnytelen árú áru megvásárlása fontosabb szükséglet kielégítését
célozza, ezért bizonyos veszteség ellenére is megveszik az ilyen árut. A szerzők nem
veszik figyelembe, hogy a fogyasztási cikkek vásárlását nem a profit érdek, hanem a
szükségletek kielégítésére irányuló érdek határozza meg. Profitérdek csak akkor kerül a
felszínre, ha a vásárlás nem személyes fogyasztást szolgál, hanem termelési szükségletet
elégít ki, és az áru beépül magasabb feldolgozottságú árukba, így a létrejövő
végtermékben ismét eladásra kerül. Ezért fontos tudomásul venni, hogy a végső
fogyasztás jellege gyökeresen eltér a termelő fogyasztás jellegétől. Ugyanúgy, ahogy a
végső fogyasztás gyökeresen eltér jellegében a termeléstől (termelő fogyasztástól).
Emiatt a fogyasztói vásárlások esetében a profit (a haszon) egyáltalán nem játszik
semmilyen szerepet. A fogyasztói vásárlásokat csak, és kizárólag a szükségletek
motivációs ereje határozza meg.

A fenti idézetben tehát már nem pusztán a hasznosságról, a használhatóságról van szó,
hanem kifejezetten a pénzben mérhető nyereségről is. Vagy nem erről van szó, hanem
egyszerűen csak a hasznosság mértékét most $-ban fejezik ki, annak valamilyen
szubjektíven értelmezett haszna arányában? A nyereséget már nem a utility, hanem
értelemszerűen inkább a profit fogalom határozza meg. „A dolláronkénti határhaszon
törvénye” határozza meg a hivatkozott szerzők szerint a különféle árukra irányuló
kereslet alakulását : 16

„Minden egyes jószágra addig a pontig mutatkozik kereslet, amíg a


vásárlására költött egy-egy dollár határhaszna pontosan egyenlő bármely
más jószágra elköltött egy dollár határhasznával.”

15
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 597.old.
16
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 596.old.
─ 31 ─

Ezért felvetődik a kérdés, hogy a határhasznot hogyan lehet minden áru esetében
kiszámítani, és e határhasznokat azután hogyan lehet „ pontosan” egyenlővé tenni
egymással, abból a célból, hogy a fogyasztó meg tudja határozni kereslete mértékét
ezekre az árukra. A hasznosság másik értelmezése a hivatkozott forrás szerint : 17

„A hasznosság olyan elvont fogalom, amelyet a javak fogyasztásából eredő


szubjektív élvezet, hasznavehetőség vagy kielégülés megjelölésére
alkalmaznak a közgazdaságtanban.”

Itt tehát a hasznosság, a haszon, mint a javak használati tulajdonsága, teljesen szubjektív
értelmet kap. Ezért kérdéses, hogy a haszon mérhető-e egyáltalán, vagy nem. Ha nem
mérhető, akkor miért akarják mégis mérni és pontosan egyenlővé tenni egy dollár
határhasznával. Ezért célszerű lesz itt a haszon értelmének a meghatározása. Kétféle
haszon fogalom használatos a hivatkozásban szereplő könyvben (is). Egyik a profit,
amely általában egy jószág beszerzési (előállítási) ára és eladási ára közti különbséget
fejezi ki, vagy a termelés vonatkozásában a teljes termelési költség és az eladási ár
közötti különbséget. Ez az érték a különféle cserefolyamatokban kétségtelenül mérhető
és pénzértékben is minden további nélkül kifejezhető. Más a helyzet a haszon (use, az
utility értelmében) kifejezéssel, amely olyan hasznot fejez ki, ami a felhasználás, a
fogyasztás folyamatában realizálódik. A határhaszon elmélet vonatkozásában pedig
kizárólag a fogyasztással összefüggő hasznosságot jelenti. Itt tehát ez a fogalom nem a
cserefolyamatban, hanem a fogyasztási folyamatban nyilvánul meg. Itt az áru már nem
cserél gazdát, hanem a vásárlója felhasználja, elfogyasztja. A vásárlást nem követi
eladás, nincs különbség értékben, pénzben a kiadás és a bevétel (haszon) között. Ebben
a folyamatban az árunak már csak a használati értéke játszik szerepet. A használati érték
az áruk konkrét tulajdonsága, mely felhasználásra, fogyasztásra alkalmassá, szükségessé
teszi, de mint ilyen, értékét közvetlenül számszerűsíteni nem lehet. Két közvetlen értéke
van : vagy alkalmas, és szükséges, vagy nem alkalmas és nem szükséges felhasználásra,
fogyasztásra. A használati értékkel rendelkező áruk azonban a vásárlás során
csereértékkel rendelkeznek. A vásárlás után fogyasztásra, felhasználásra kerülő
használati értékkel rendelkező áruk által szolgáltatott hasznot ilyenformán közvetve
csak azok csereértéke alapján vehetjük számításba. Ez a haszon tehát egyenlő a
felhasznált áruk csereértékével. Ez az eljárás megalapozottnak tekinthető, mert a
felhasznált áru csereértéke ellenében beszerezhető másik azonos használati értékű áru
felhasználásával ugyanezt a használat során szerzett hasznot realizálni lehet. Tehát e
haszon mértéke a rá felhasznált csereérték. Ebben az értelemben tehát a haszon
visszanyeri objektív jellegét. Más a helyzet a termelő fogyasztás esetében, amikor egy
áru beépül egy magasabb készültségi fokú másik áruba. Ekkor a felhasznált áru az új
áruba foglaltan ismét eladásra kerül. Üzemi számításokban a termelésben felhasznált
áruk csereértékét külön is ki lehet mutatni és ezáltal pénzértékben is értékelni lehet ezek
hasznát. Ilyen alapon ezek üzemi szintű határhasznát is ki lehet mutatni. De nem
szubjektív (utility), hanem objektív (profit) értelemben.

Az előbbieken kívül azt is le kell szögeznünk, hogy a piaci ár meghatározásában a


határhaszon elméletnek semmi szerepe nincs. Az árat az áruk belső értéke határozza
meg, amelyet befolyásolják a keresleti-kínálati viszonyok is.

A fogyasztás
17
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 593. old.
32
__________________________________________________________________________

A fentiekben nem szóltunk eléggé elismerően a „csökkenő határhaszon”, illetve a


„dolláronkénti egyenlő határhaszon” törvényéről. Felmerül ezek után a kérdés, hogy
akkor az emberek egyáltalán ugyan miért fogyasztanak különféle termékeket, árukat,
továbbá lehet-e, vagy van-e a hasznosságnak valamilyen objektív, tehát nem csak az
élvezet, a hasznavehetőség, a kielégülés szubjektív értékelésében megnyilvánuló
fogalma. Tehát olyan fogalom, amely a fogyasztás objektív közgazdasági elemzésének
alapjául szolgálhatna.

A mai polgári közgazdaságtani irodalomból szerzett tapasztalatok szerint kétségtelenül


szükség van a fogyasztás közgazdasági vonatkozású, talán triviális elemzésére, hogy
ebben a tekintetben a közgazdaságtani érdeklődésű emberek gondolkodását
valamennyire összhangba lehessen hozni a reális valóság követelményeivel.

Az közismert dolog, hogy (többek között) az emberi létezés a folytonos fogyasztás (és
kiválasztás) nélkül nem lehetséges. Az élő szervezet folyamatos működéséhez
folyamatosan szükség van meghatározott idő alatt felhasználható levegő, tápanyagok,
hőenergia, stb. folyamatos elfogyasztására. Ez a fogyasztási szükséglet kielégülése a
szervezet folyamatos belső fogyasztási folyamatában valósul meg. Tehát erről tudnunk
kell ugyan, de ez a folyamat nem tartozik a közgazdaságtan illetékességi körébe. Ezek
az élő szervezet belső fogyasztásához szükséges anyagok azonban a szervezeten belül
nem állnak rendelkezésre, ezért azokat kívülről kell bevinni az élő szervezetbe légzés,
táplálkozás, stb. útján. Vagyis az ember és a természet, illetve a társadalom közötti
anyagcsere folyamatban. Ebben az értelemben beszélünk itt a fogyasztásról, mint az
emberi szükségletek kielégítési folyamatáról, amelyben természetesen a légzésen, és a
táplálkozáson kívül sokféle egyéb, anyagi és nem anyagi emberi szükséglet kielégítését
is számításba kell venni. Azonban e sokféle emberi szükségletek kielégítésének
változatos módjaival a továbbiakban nem foglalkozunk, mivel a fogyasztás egyes
jellemzőinek e sorokban történő bemutatásával indokolható a csökkenő határhaszon
tekintetében elfoglalt tagadó álláspontunk. A fogyasztási folyamatot feloszthatjuk eltérő
jellegük alapján a következők szerint:

Belső fogyasztás:
az élet fenntartásához szükséges szevezeten belüli anyagok,
energiák fogyasztása.

Külső fogyasztás:
az élet fenntartásához szükséges szervezeten kívüli anyagok,
energiák, viszonyok fogyasztása, elsajátítása, használata.

A belső fogyasztás tárgyait a szervezet készíti elő (például: emésztés) alakítja át


olyanná, hogy azokat a szervezet az életfolyamat aktuális funkcióinak az ellátásához
közvetlenül felhasználhassa. Ezek „nyersanyagait” (levegő, víz, élelem, stb.) a szervezet
külső környezetéből kell bevinni a szervezetbe. Ezt a bevitelt nevezzük itt külső
fogyasztásnak. A belső fogyasztás tárgyát képező, a szervezet által előkészített anyagok,
energiák fogyasztása az intenzitás változó szintjein, de folyamatosan történik. A külső
fogyasztási szükségletek mértékét és minőségi paramétereit a belső fogyasztás
szükségletei határozzák meg. A továbbiakban csak a külső fogyasztást tárgyaljuk
részletesebben. A külső fogyasztást ezért az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak
fogyasztás gyanánt fogjuk megnevezni, de ezen csak a külső fogyasztást fogjuk érteni.
─ 33 ─

A fogyasztás olyan folyamat, melynek során az aktuális szükségletek kielégítése


történik meg. A fogyasztás általában, és ezen belül az emberi fogyasztás folyamata
különböző típusú lehet. A fogyasztást meghatározó szükségletek általában kétfélék
lehetnek. Léteznek szubjektív szükségletek, melyek a kielégülés, az élvezetek
formájában jelennek meg. Ezeket az érintett személy(ek) személyiségjegyei, hangulati
elemei, specifikus törekvései, társadalmi, fizikai, szellemi, egészségi viszonyai,
jellemzői, anyagi helyzete, stb. határozzák meg. Ezek befolyásolják a fogyasztási
szükségletek alakulását, de ezek számszerűsítése nem lehetséges, közgazdasági elemzés
tárgyai nem lehetnek, ezért a következőkben ezeket részletesebben nem tárgyaljuk.
Emellett léteznek az objektív szükségletek, amelyek kielégítése nélkül az emberi élet
nem lehetséges. Ezeket a szükségleteket lehet statisztikailag számszerűsíteni, mivel az
országos statisztikák a valamennyire is fejlettebb országokban mindenütt biztosítják
ennek lehetőségét. Megjegyzendő, hogy ezek a statisztikailag „objektivált” szükségletek
tartalmazzák a szubjektív szükségleteknek azokat a részeit is, melyek társadalmilag már
elfogadott és a gyakorlatban ténylegesen megjelenő szükségletek. A továbbiakban
azonban az egyszerűség kedvéért csak az objektívnek tekinthető anyagi szükségleteknek
megfelelő fogyasztás kérdéseit tárgyaljuk.

Az objektív szükségleteken alapuló fogyasztásnak általában két válfaja lehetséges:

Folyamatos fogyasztás:
a folyamatos fogyasztás olyan egyedi, befejezett egysége a
fogyasztásnak, amely folyamatosan történik a kezdetétől a végéig, és
relatíve független egységét képezi az általános fogyasztási folyamatnak.
Mindezek ellenére azonban nem szabad teljesen megfeledkeznünk arról,
hogy szigorúan véve minden fogyasztás, a belső és a hőenergia
fogyasztástól eltekintve megszakított fogyasztás. A tárgyalás
egyszerűsítése miatt mégis az egy folyamatban végbemenő (de
megszakított) fogyasztást itt folyamatos fogyasztásnak nevezzük. Az
ilyen értelemben vett folyamatos fogyasztás lehet például egy egyszeri
étkezés, mint mondjuk egy vacsora. Ebben az esetben az egyszeri étkezés
azt jelenti, hogy az étkezés tárgyát képező élelmiszereket (nyersen, vagy
feldolgozott állapotban) magunkhoz vesszük, megrágjuk, és falatonként
lenyeljük. Ennek a folyamatnak a lényege, hogy a táplálék megfelelő
mennyisége a gyomorba jut, ott tárolódik, és onnan a szervezet a belső
fogyasztási (emésztési) folyamatban fokozatosan elfogyasztja. Az
egyszeri étkezés mennyisége a gyomor befogadóképességének,
kapacitásának a függvénye. Ha ez a mennyiség a gyomorba került, akkor
jóllaktunk, ha pedig elfogyott, akkor megéheztünk. A folyamatos
fogyasztás az itt használt értelemben tehát nem más, mint a gyomor
befogadó képességének élelmiszerekkel való feltöltése.

Megszakított fogyasztás:
a megszakított fogyasztás a folyamatos fogyasztási egységek sorozatából
álló folyamat. Megszakított fogyasztás például a táplálkozás folyamata,
amely sok egyszeri étkezésből, reggeliből, ebédből, vacsorából, stb. áll.
Ilyen alapon például az egyszeri étkezés folyamatos fogyasztás. A
táplálkozási folyamat pedig az egyszeri folyamatos étkezési egységek
sorozatából álló, egységenként megszakított fogyasztási folyamat.
34
__________________________________________________________________________

Folyamatos fogyasztás

Folyamatos fogyasztásnak tekinthető például első közelítésre a levegő fogyasztása, a


lélegzés. A légzési folyamat nyugalmi helyzetben átlagosan kb. percenként 20 ki-
belégzésből áll. E folyamat megszakítása kb. 5 – 10 percnél hosszabb ideig az
életfunkciók megszűnését vonja maga után (az átlagosnál hosszabb ideig levegő nélkül
képesek meglenni például a gyöngyhalászok, akik hosszú idei edzés eredményeképpen
szerzik meg ezt a különös képességüket). Az életfunkciók megszűnése pedig azonos a
halállal. A lélegzés ilyen folyamatossága azért elkerülhetetlen, mert az emberi szervezet
a belégzett összes levegőt azonnal (kb. 3 másodperc alatt) elfogyasztja, tárolására,
tartalékolására nincs szerve, nincs lehetősége az embernek. A lélegzés során
elfogyasztott levegő gazdaságilag értékelhető határhasznát hogyan lehet megállapítani?
Próbálkozzunk az ismételten hivatkozott könyv 19.3. ábráján bemutatott számítással
számolni. 18

Fogyasztott levegőmennyisége Összes Határ


liter haszon haszon
1 4 4
2 7 3
3 9 2
4 10 1
5 10 0
6 9 -1
7 7 -2
8 4 -3
9 0 -4

9. ábra A lélegzés össz-, és csökkenő határhaszna.

Fogadjuk el, hogy 1 liter levegő belégzésének a határhaszna 4. A csökkenő határhaszon


elmélet értelmében itt, az első 1 liter levegő belégzése a maximális határhasznot adja,
ami a példa szerint 4. Utána az egymást követő 1 – 1 liter levegőegységek belégzése
egyre csökkenő határhasznot ad, tehát végeredményben az ötödik belégzés határhaszna
már 0 lenne, továbbá a kilencedik 1 liter levegő belégzése után már az összhaszon is 0,
még tovább a határhaszon után az összhaszon is negatív tartományba kerül. Tehát, ha a
légzés biológiai hasznára vonatkozóan létezne a csökkenő határhaszon törvénye, akkor
az első belégzés után 10, vagy 20 perc múlva már halottak lennénk. Hiszen az utolsó
belélegzett 1 liter levegő ilyen szubjektív értelemben vett határhaszna már 0 lenne, tehát
nem szolgáltathatná a lélegzés „gazdasági, vagy biológiai hasznát”! Tehát
megfulladnánk. Ha itt érvényes lenne a csökkenő határhaszon törvénye, akkor nemcsak
emberiség, de az állatvilág, vagy egyáltalában az élet sem létezne a Földön! Milyen
szerencsénk, hogy a természet nem ismeri a csökkenő határhaszon törvényét!

A táblázat szerint összhaszon az elfogyasztott levegő határhasznának aktuális összege.


Határhaszon az egyes levegőegységek belégzésének aktuális lépésenkénti többlet
18
Paul A. Samuelson ; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 595.old.
─ 35 ─

haszna, amely a „törvény” értelmében fokozatosan csökken. A fenti feltevés szerint a


határhaszon törvény alkalmazása nem vezet reális eredményre. A valóságos tapasztalat
ezzel homlokegyenest ellentétes. Hiszen nemcsak az első, hanem az ötödik, vagy a
tizedik, vagy az ezredik, vagy akárhányadik belégzés is ugyanazt a határhasznot
szolgáltatja, mint az első. Hogy juthatunk reális eredményre? Példa lehet erre az alábbi
táblázat:

Fogyasztot
t Összes Határ
levegő haszon haszon
mennyiség
e
liter
1 1 1
2 2 1
3 3 1
4 4 1
5 5 1
6 6 1
7 7 1
8 8 1
9 9 1

10. ábra A lélegzés reális össz-, és konstans határhaszna.

A táblázat adatai szerint akkor jutunk reális eredményre, ha a utility értelmében vett
határhaszon értékét 1 értékben határozzuk meg. Ebben az esetben minden belégzés
határhaszna 1, ami egyezik a tapasztalattal, miszerint minden egyes belégzés ugyanazt a
hasznot szolgáltatja, vagyis folyamatosan életben maradunk. Közben minden
belégzésnél elhasználunk 1 liter levegőt, az összes levegő felhasználásunk pedig az 1
liter szorozva a belégzések számával. Ez a fogyasztási folyamat tehát nincs összhangban
a csökkenő határhaszon törvényével. Itt a határhaszon nem csökken, hanem konstans. A
fogyasztás itt természetes mértékegységben mérhető.

A továbbiakban meg kell gondolnunk azt, hogy a mi számunkra a belégzett levegőnek a


profit értelmében vett határhaszna gazdaságilag értékelhető-e. Hát gazdaságilag
értékelhető-e az, hogy nem fulladunk meg! A levegőnek a gazdaságilag értékelhető
haszna egyenlő azzal a költséggel, amibe az 1 liter levegő kerül. Mivel ez a levegő nem
kerül semmibe (hiszen mint az alábbiakban majd láthatjuk, értéke nincs), ezért annak
gazdaságilag értékelhető határhaszna = 0 $, vagy Ft, stb. De mi lesz a sorsa ebből a
szempontból az utána belégzendő 1 liter levegőnek? Mivel ez sem kerül semmibe,
gazdasági értelemben vett határhaszna ennek is egyenlő az első liter levegő
határhasznával (vagyis = 0). Ugyanez a helyzet a harmadik, a századik, az ezredik, az
36
__________________________________________________________________________

.....N. liter levegő esetében is. Akárhányadik liter levegőnek egyenlő a profit értelmében
vett határhaszna, tehát 0.

Folyamatos fogyasztás másik példája egy egyszeri étkezés. Például egy evést, mondjuk
egy vacsorát tekintünk egy egész, befejezett fogyasztási folyamatnak. Az egyszeri
folyamatos evés során falatonként nyeljük le az élelmet. A közel azonos mennyiségű,
súlyú falatok közül, kérdés, hogy mely falatok fogyasztása milyen hasznot szolgáltat a
fogyasztónak. A csökkenő határhaszon törvénye szerint az első falat hozza a legnagyobb
hasznot, míg az utána következők folyamatosan egyenletesen (vagy esetleg változó
intenzitással?) csökkenő határhasznot szolgáltatnak. Lehet ilyen szubjektív érzése az
embernek, de gyakorlatilag lehetetlen, hogy ezt a csökkenő tendenciát minden egyes
evés alkalmával bárki is valaha megmérhetné és ezáltal gazdaságilag számba vehetné. A
csökkenő határhaszon azonban itt sem lehet érvényes. Ugyanis azt mondhatná valaki,
hogy neki az első falat a legértékesebb. Azonban, ha csak egy falatot evett, akkor az
evés után percek múlva megint éhes lesz, míg ha megevett jóllakásig elegendő falatot,
akkor már csak órák múlva éhezik meg. Mint fentebb már láttuk, a biológiai értelemben
vett fogyasztás a szervezeten belül lefolyó, a gyomorban tárolt élelem közel egyenletes
belső fogyasztása. A gyomorban pedig összekeveredik az első falattal (tortaszelettel,
fagylalttal, stb.) a második, az ötödik, az N.-edik falat (tortaszelet, fagylalt, stb.), és
ebből a keverékből történik azok tényleges, folyamatos belső elfogyasztása. Ezen az
alapon semmilyen értelemben nem lehet megkülönböztetni az egyes falatok, stb.
határhasznait. Az összhaszon nyilvánvalóan arányos az egyszeri étkezés alatt
elfogyasztott étel minőségileg is meghatározott mennyiségével, hiszen ez a
mennyiség határozza meg azt az időtartamot, amíg az ember meg nem éhezik. Eszerint
a haszon arányos a megéhezésig eltelő idő hosszával. Tehát a folyamatos, egyszeri
étkezés egyes elemeit nem lehet értelmezni a határhaszon, illetve az összhaszon
fogalmak alapján. Tehát az evés kezdetétől minden falat azonos, határ-,és összhasznot
szolgáltat, egészen a jóllakás bekövetkeztéig. E pont után természetesen csökkennie kell
a további falatozás határhasznának, vagy egyáltalán a hasznának, mivel a megtelt
gyomor további terhelése már nemcsak haszontalan, hanem egyenesen káros. A gyomor
túlterhelése hányáshoz vezet, tehát szélső esetben a gyomor az egész elfogyasztott ételt
kiüríti. Az evésnek ez a része már nem hasznot, hanem kárt eredményez. Átmeneti
betegséget, amit ki kell heverni. Az ilyen túlevés rosszabb eredményhez vezet, mintha a
fogyasztó egyáltalán nem is evett volna. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a
határhaszon az evés kezdetétől egy pontig nem csökken, tehát konstans. Utána a
jóllakásig csökken 0 értékig, ahol az összhaszon eléri maximumát, majd ezután a
határhaszon negatív tartományba megy át, amikor már az összhaszon is egyre
rohamosabb mértékben csökken. Betegséget okoz. Mi itt az összhaszon? Az, hogy a
fogyasztó az éhségét megszüntette, jóllakott, és ezzel a következő megéhezésig
biztosította, hogy szervezete ez idő alatt a táplálék egyenletes belső fogyasztásával
folytathassa szokásos életfunkcióinak ellátását. Mennyi ennek az összhaszonnak a
gazdaságilag mérhető értéke? Egyenlő azzal a költséggel, amelyet a fogyasztó az
elfogyasztott javaknak a beszerzésére fordított. Ugyanis ennek a költségnek a
ráfordításával mindig el lehet érni a szóban forgó fogyasztás összhasznát, a szervezet
folyamatos önfenntartását, az éhezés elkerülését. Tehát a fogyasztás haszna, vagy a
könyv szóhasználata szerint összhaszna egyenlő a fogyasztásra felhasznált áruk,
szolgáltatások beszerzésére fordított költséggel. Ezt a hasznot persze szubjektíve lehet
többre, vagy kevesebbre értékelni ennél a költségnél, de ennek statisztikailag mérhető
objektív értéke csak ez a költség lehet. Ezáltal ez a haszon a piacon hitelesített,
társadalmilag elfogadott érték. Ez az érték gazdasági értelemben értékelhető nagyság. A
gazdaságilag értékelhető haszon mellett az evésnek is van szubjektív értelemben vett
─ 37 ─

haszna, élvezete. Azonban a csökkenő szubjektív határhaszon törvényét tagadjuk, mivel


egy szubjektív „törvény” semmi esetre sem lehet valóságos törvény. Az csak a
szubjektum megítélésének a függvénye. A folyamatos, egyszeri étkezést összehasonlítva
a lélegzési folyamattal, azt találjuk, hogy itt elvi egyezőség van az egyszeri folyamatos
étkezés és a belégzés között. A különbség abban áll, hogy a belégzett levegőt az emberi
szervezet belsőleg kb. 3 másodperc alatt, míg az elfogyasztott ételt csak órák alatt
fogyasztja el. Ezért második közelítésre a légzési folyamat kb. 3 másodpercenként
megszakított egyes kb. 1,5 másodpercig tartó belégzésekből áll. A lélegzési folyamat
ilyen alapon vizsgálva szintén megszakított fogyasztási folyamat. A szervezet a 1,5
másodperc alatt belégzett levegőt (O2 tartalmát) folyamatosan 3 másodperc alatt
fogyasztja el.

Megszakított fogyasztás

A folyamatos és a megszakított fogyasztás közötti elvi eltérés abban áll, hogy a


különféle szükségletek kielégítése a környezet és az ember közötti anyagcsere
folyamatban folyamatosan történik-e, vagy időbelileg megszakított módon. A
megszakítottság itt azt jelenti, hogy két étkezés között az étkezéstől teljesen eltérő
cselekvéseket végezhetünk. A folyamatos fogyasztás, attól függetlenül, hogy ez is
valójában megszakított, általában nem teszi lehetővé, hogy két falat között az evéstől
független cselekvéseket folytathassunk. A példaként vett táplálkozás például annak
ellenére, hogy folyamatos étkezési egységek megszakított sorozatából áll a természet és
az ember közötti anyagcsere folyamat keretében, az emberi szervezeten belül ez
mégiscsak folyamatos jellegű. Az emberi szervezet ebben az esetben is folyamatosan
fogyasztja a táplálékot, annak ellenére, hogy például egy nap alatt az evésre csak egy-
két órát fordítunk. Ez alatt a rövid idő alatt az ételt lenyeljük, a gyomrunkban tároljuk,
ahonnan folyamatosan, közel egyenletes ütemben egész nap alatt fogyasztja el a
szervezet a táplálékot az emésztés folyamán. Lényegében tehát a táplálkozás a szűken
vett „belső” fogyasztás (az ember és a természet között értelmezett csere tekintetében)
egy „külső” megszakított folyamatban valósul meg. Ez a „külső” fogyasztási folyamat
mérhető, és gazdaságilag értelmezhető elemekből tevődik össze. Ezért gazdasági
értelemben csak ezt a „külső” folyamatot lehet objektíve vizsgálni. Ez pedig
kétségtelenül megszakított fogyasztási folyamat.

A megszakított fogyasztás olyan folyamat, amely sok egyszeri folyamatos fogyasztás


egységeiből áll. A csökkenő határhaszon elmélete szerint értelmezve itt az egyszeri
folyamatos fogyasztás statisztikailag egymással azonosnak tekinthető egységei képezik
magát a megszakított fogyasztási folyamatot. Tehát például minden egyes étkezés
képezheti a megszakított fogyasztási folyamat egy-egy elemét. Ha ezt a folyamatot
vesszük alapul, akkor a csökkenő határhaszon elmélet szerint az első étkezés
szolgáltatná a legnagyobb határhasznot, és minden utána következő étkezés már egyre
kevesebb határhasznot hozna. Az N. étkezés már semmi határhasznot nem
szolgáltathatna, a további étkezések pedig negatív tartományba kerülnének, amikor az
összhaszon is csökkenne. Ezzel szemben az a tapasztalat, hogy az ilyen étkezések
határhasznai, legalábbis statisztikai átlagban azonosak. Egy nap, egy év, egy évtized,
stb. utáni étkezés is szolgáltathat akkora határhasznot, mint akár az első étkezés. A
csökkenő határhaszon törvénye tehát az ilyen folyamatokra sem érvényes. Itt is
megjegyezhetjük, hogy ha érvényes lenne a határhaszon elmélet, akkor az ötödik, vagy
esetleg a tizedik étkezés már semmi határhasznot nem hozna, tehát a tizedik evés után
már hiába ennénk, mert akkor már az evés határhaszna 0 lenne és egyenként minden
evés csökkentené az összhasznot. Így a 10., vagy a 20. evésnél már az összhaszon is 0
38
__________________________________________________________________________

lenne, ami után már negatív tartományba kerülne az összhaszon, tehát az evés már nem
szolgáltatna semmiféle hasznot, tehát ezután már meghalnánk. Itt a csökkenő
határhaszon „törvénye”, ha létezne, akkor nem létezhetne élet a Földön!

A csökkenő határhaszon törvénye tehát nem létezik.

A határhaszon elmélet gyengesége abban is megnyilatkozik, hogy a fogyasztás


alapvetően kétféle típusú lehet, melyeknek jellege lényegesen eltér egymástól. Ezt az
eltérést a szerzők figyelmen kívül hagyják. Pedig létezik az egyszeri folyamatos
fogyasztás és a megszakított, periódikusan ismétlődő fogyasztás is. A fogyasztás jellege
megváltozik a fogyasztás időbeni megoszlásának a változása következtében. A
határhaszon elmélet a fogyasztást ugyanis az egyes termékek, áruk időben folyamatos
fogyasztásaként tárgyalja – bár ezt a folyamatosságot kifejezetten nem fogalmazza meg.
A fogyasztási javak egyes darabjainak a fogyasztását egy folyamatként mutatja be, az 1.
darabtól a 2., 3., ... N. darabig, amikor az elmélet szerint a határhaszon 0 értékre vált.
Közben nem esik szó arról, hogy az egyes darabok fogyasztása között eltelhet-e
valamennyi idő, vagy nem. Pedig ennek a kérdésnek a megoldása a fogyasztás
jellegének lényeges megváltozásához vezet. Megalapozottan lehet azt is állítani, hogy a
folyamatos fogyasztás tárgyalása felesleges és értelmetlen dolog. Ha a könyvben
bemutatott számpéldából indulunk ki, akkor a határhaszon 0 értékét mutató tétel után a
számsort matematikai értelemben tovább lehet folytatni a határhaszon példa szerinti 4-
től akár a –5 értékig. Eszerint a – 4 értéknél már az összhaszon is a 0 értékig jut el. De
ha az egyes tételek fogyasztását csak addig folytatjuk, amíg a határhaszon el nem éri a 0
értéket, ez is értelmetlenségbe torkollik, hiszen a vitatott könyvben ezt olvashatjuk:19

„Annyit fizetünk minden egyes egységért, amennyit az utolsó egység ér”

Ha addig fogyasztunk, amíg a határhaszon 0 értékre vált, vagyis az utolsó egység 0


dollárt ér, ennek lehetne értelme, mert ekkor érhetjük el az összhaszon maximumát.
Tehát akkor minden egyes elfogyasztott egységért 0 dollárt, vagyis semmit nem
fizetünk? Ez nyilván önellentmondás, mivel semmiért fogyasztási javakat senki nem
fog kínálni a piacon. Ezért ilyen javakat fogyasztani sem lehetne. Hol van a javak
határhasznának az az értéke, mely megközelíti a piaci árat, tehát ezek alapján biztosítja
a fogyasztáshoz szükséges piaci kínálatot? Erre a kérdésre a határhaszon elmélet alapján
nincs válasz. Ezért a határhaszon elmélet még az ár és az érték viszonyának az
értékelésére sem alkalmas.

Az természetesen biztos, hogy minden nap kell ennünk kenyeret (amennyiben


kenyérfogyasztók vagyunk). Ezért az evésnek van a fentiek szerint két eltérő jellegű
változata, amire az jellemző, hogy az evés szakaszosan, megéhezéstől a jóllakásig megy
végbe, a jóllakástól a következő megéhezésig szünetel. Megéhezéskor kerül sor a
következő mennyiség elfogyasztására. Ekkor a 2.- tól az N. napig minden egyes napon a
kenyér evése ugyanannyi „élvezetet”, határhasznot és összhasznot jelent. A napi tételek
sorozata hogyan viszonyul a határhaszon elmélethez? A hivatkozott irodalomból nem
tudjuk. Pedig ilyenfajta fogyasztás ténylegesen van, sőt az ilyen jellegű fogyasztás a
legjellemzőbb, majdnem kizárólagos fogyasztási mód: bizonyos javak ismételten,
periodikusan visszatérő fogyasztása. Ilyen esetekben nyilvánvaló, hogy a csökkenő
határhaszon törvénye szóba sem kerülhet. Hiszen például a különféle élelmiszerekkel
való jóllakás az első, a tizedik, az ezredik, és akárhányadik alkalommal is ugyanolyan

19
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 601. old.
─ 39 ─

mértékű „élvezetet, kielégülést, „határhasznot” nyújt. Csökkenő határhaszon legalábbis


a fogyasztás esetén egyáltalán nincs.

A fentiekben tehát azt láttuk, hogy az egyszeri folyamatos fogyasztás bármilyen


jellemzői a határhaszon alapján történő közgazdasági elemzésre alkalmatlanok. Hiszen a
fogyasztással kapcsolatos jellemzőik csupán szubjektív érzelmeket tükröznek, ezeket
nem lehet számszerűsíteni, statisztikai elemzésre alkalmatlanok. Más a helyzet a
megszakított fogyasztás, tehát az általánosan értelmezett és statisztikailag is számba vett
fogyasztás esetében. Ez esetben ugyanis a fogyasztás áruösszetétele, mennyisége és
folyóáron számított értéke a valamennyire is fejlett országok mindegyikében statisztikai
adatként a közgazdasági elemzők, valamint minden érdeklődő rendelkezésére áll.
Ezeket az adatokat használni lehet a statisztikai számításoktól elvárható pontosság
mellett, bár a „csökkenő határhaszon törvénye” ezekre – mint ahogy minden egyébre is
– érvénytelen.

Igazolási kísérletek a csökkenő határhaszonhoz

A csökkenő határhaszon elmélet igazolására irányuló kísérletek az érzékeléssel


kapcsolatos pszichológiai kísérletek eredményeire támaszkodnak. Például:20

„Tegyük fel, hogy bekötjük egy fiú szemét, és megkérjük, hogy nyújtsa ki a
kezét, tenyérrel felfelé. Helyezzünk most egy súlyt a tenyerére; természetesen
észre fogja venni. Amikor újabb súlyegységeket adunk hozzá, ezt is
észreveszi. De amikor már jókora súlyt tart a kezében, akkor ugyanakkora
súlyt hozzáadhatunk, mint az elején, mégis azt fogja válaszolni, hogy nem
észlelt többletsúlyt. Más szóval, minél nagyobb súlyt tart már a kezében,
annál kisebb hatást gyakorol a többlet-, vagyis határsúlyegység.”

Ez az idézet érdekes ugyan, de nyilvánvalóan nem a fogyasztásról szól, hanem arról,


hogy az azonos jellegű, nagyobb intenzitású hatások elnyomják a lényegesen kisebb
hatások érzékelését. Az érzékelés egyik feltétele az, hogy a hatás haladja meg az
érzékelés küszöbértékét. A küszöbérték lehet alsó és felső küszöbérték. Létezik abszolút
és relatív küszöbérték is. Abszolút küszöbérték a hatás érzékelésének az alsó és felső
értékét adja meg. A relatív küszöbérték egyfajta, de különböző intenzitású hatások
közötti eltérések elkülönült érzékelésének a küszöbértékeit adja meg. Tehát azt
határozza meg, hogy pl. a nagyobb intenzitású és a kisebb intenzitású hatás között
mekkora legnagyobb eltérés lehet ahhoz, hogy a kisebb intenzitású hatás még
érzékelhető legyen. A magas intenzitású hatások az alacsony intenzitású hatások
érzékelésének a küszöbértékét megnövelik. Itt arról van szó, hogy különböző erősségű
jelek (súly-, fény-, hang-, hő-, stb. jelek) érnek bennünket. A céljelek, tehát azok,
amelyeket érzékelni akarunk, nemcsak kizárólag egyedül léteznek, hanem igen gyakran,
vagy majdnem mindig háttér-jelek, zavaró jelek, gyakori kifejezéssel élve „háttér zajok”
kíséretében jelennek meg. A céljelek érzékelése csak akkor lehetséges, ha a háttér jelek
nem nyomják el a céljeleket. Így például a halk beszédet nem hallhatjuk meg 120 dB
erősségű háttér zajok közepette. Kivilágított városi tereken, utcákon, vagy bárhol állva
nappali fényben nem láthatjuk meg a csillagokat. Ugyanez a helyzet a tenyérbe
helyezett kis súlyokkal is. Itt a céljel nem más, mint a kis súly keltette jel. Ha már nagy
súlyt tartunk a kezünkön, akkor ez a nagy súly állítja elő a zavaró jelet, amely erőssége

20
Paul A Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 594. old.
40
__________________________________________________________________________

lényegesen meghaladja a kis súly keltette jeleket. Ezért nyilvánvaló, hogy amennyiben a
gyenge céljel és az erős zavaró jel erőssége közötti különbség meghaladja az érzékelés
relatív küszöbértékét, a céljelet érzékelni már nem lehet. A megnövelt relatív
küszöbértéknél kisebb intenzitású, azonos jellegű hatás érzékelése már nem lehetséges.
A kézzel tartott súly növelése a hozzáadott súly érzékelésének a küszöbértékét is növeli,
tehát a nagyobb súlyhoz a hozzáadott kisebb súly együttes érzékelését az teszi lehetővé,
ha a hozzáadott súlyt is megnövelik, hogy az elérje legalább az új relatív küszöbértéket.
A kézzel tartott súly kis súlyegységekkel való növelése oda vezet, hogy végül bizonyos
meghatározott összsúly mellett az eredeti súlyegység hozzáadását már nem érzékeli az
egyén. Ez fizikailag megalapozott tény, de a határhaszon elmélethez semmi köze nincs.

A hang és fényérzékelés tekintetében, amennyiben a háttér zaj erejének hatásával nem


kell számolnunk, normális hang-, vagy fényerő mellett az egymást követő hatások nem
csökkenő érzékelése teszi lehetővé egyáltalán a zene, vagy a televízió élvezetét. Ebben
az esetben a hang-, és fényjelek gyors ütemben követik egymást, és azok érzékelésének
intenzitása hosszú ideig sem csökken. A többlet jelek mindig ugyanolyan mértékű, és
minőségű hatást fejtenek ki az érzékelésre, mint az elsők. Tehát „határhasznuk” azonos.
A többlet jelek érzékelése csak akkor csökken, ha valamelyik hang-, vagy fényjel
erőssége olyan mértékű, hogy túllépi az érzékelés valamelyik felső küszöbértékét,
esetleg már károsítja egyáltalán az érzékelés képességét. Egyébként a normális
erősségű, többlet hatások akármilyen mértékű szaporítása következtében nem csökken
az érzékelés hatása. Tehát ilyen esetben a „csökkenő határhaszon” törvénye egyáltalán
nem érvényesül. Ezek miatt a pszichológiai kísérletek eredményei egyáltalán nem
igazolják a határhaszon törvényének az érvényesülését. Például, ha a beszéd hangjait
vizsgáljuk a határhaszon elmélet értelmében, akkor oda lyukadunk ki, hogy az első hang
adja a legnagyobb „határhasznot”, az utána következő hangoknak egyre csökkenő a
„határhasznuk”. Egy ponton túl már hiába beszélne nekünk valaki, abból semmi
hasznunk nem lenne, mert itt már a hang „határhaszna” 0 lenne. Nyilvánvaló, hogy ha
itt érvényes lenne a határhaszon elmélet, akkor az emberi beszéd nem létezhetne.

Az értékparadoxon

Az értékparadoxonnal kapcsolatban az alábbiakat olvashatjuk:21

„Adam Smith felvetette a kérdést a Nemzetek Gazdagsága című művében:


hogyan lehetséges az, hogy a víznek – amely annyira hasznos, hogy nélküle
elképzelhetetlen az élet – olyan alacsony az ára, míg a gyémántnak – amely
teljesen szükségtelen – olyan magas?”

Ez lenne az értékparadoxon. Ezt a kérdést a szerzők a csökkenő határhaszon elmélete


alapján magyarázzák, röviden az alábbiak szerint: 22

„A víz egészének hasznossága nem határozza meg az árát, vagy a keresletét.


Az árát csupán az utolsó pohárnyi víz határhaszna határozza meg. ... Ha a víz
ára magasabb, mint az utolsó pohárnyi határhaszna, akkor az utolsó
pohárnyit nem lehet eladni. A víz árának ezért mindaddig csökkennie kell,
21
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus: Közgazdaságtan 600. old.
22
Mint az előző, 600. old.
─ 41 ─

amíg pontosan el nem éri az utolsó pohárnyi hasznossági szintjét, és nem


több, nem kevesebb annál.”

Itt a szerzők most sem magyarázzák meg, hogy hogyan kell, vagy lehet „pontosan”
meghatározni, hogy melyik pohárnyi fogyasztásánál találjuk meg az utolsó pohárnyi
vizet, és ha megtaláltuk, akkor ezen a ponton mennyi annak a határhaszna. Ezért itt is
csak a hasznosság szubjektív élményére (Marginal Utility) hagyatkozhatunk. Tehát az itt
hivatkozott meghatározás – bármilyen elegáns is lehet egyébként – nem teszi lehetővé
az ár és a határhaszon viszonyának számszerű meghatározását. Pedig az ár egyik
leglényegesebb vonása annak számszerű meghatározása. Ugyanitt a 601-602. oldalon
egy példát találunk a víz árára vonatkozóan. Eszerint az elfogyasztott víz feltételezett
piaci ára gallononként 1 dollár. Az első gallon határhaszna 9 $, majd egyenletesen
csökken, míg a 8. gallonnál, tehát az utolsó elfogyasztandó vízmennyiségnél eléri az 1
$-os határhaszon értéket. Mivel az utolsó elfogyasztott mennyiség határhaszna
határozza meg az árat, a víz ára ezért gallononként 1 $ lesz. Most felmerül a kérdés,
hogy mi van akkor, ha csak 1 gallon vizet akarok fogyasztani. Ebben az esetben az első
gallon egyúttal az utolsó is, aminek a határhaszna 9 $. Eszerint a magyarázat szerint az
egy gallon víz árának 9 $-nak kell lennie. Most hogy lehet az, hogy a víz piaci ára 1
$/gallon? Felmerül a kérdés, hogy az első gallon víz ára miért lett éppen 9 $. Erre az a
felelet, hogy ez a vásárló olyan szomjas, hogy ő 9 $-t is adna érte. Ha a vevő éppen nem
szomjas, akkor hogyan, milyen alapon határozták azt meg. Hogy lehet a víz és
mindenféle egyéb áru első adagjának a hasznát meghatározni. Hogyan lehet az adagok
határhasznának a csökkenési ütemét meghatározni. Egyáltalán a határhaszon
csökkenése egyenletes, vagy változó mértékű-e. Ezt ugyanis a szerzők nem
magyarázzák meg. A leírásból úgy tűnik, hogy egyszerűen csak tetszőlegesen megadják
induló feltételként 9 $-ban az első adag víz tetszőleges hasznát. Továbbá megadják a víz
kereskedelmi árát, ami 1 $ gallononként. Megadják azt is, hogy minden új vízadag
elfogyasztása esetén a határhaszon csökkenése adagonként 1 $, tehát a csökkenés
egyenletes. Az idevonatkozó számítás lehetőségét és módszerét a könyv nem ismerteti.
Továbbá szerintünk az elemzéshez szükséges adatokat nem is lehet meghatározni.
Hiszen az összhaszon és a határhaszon maga is csak szubjektív érzés tükröződése, ezért
e haszon értéke teljesen relatív nagyság lehet csak, aminek az objektív értelemben vett
számítása nem lehetséges. Tehát az összhaszonról és a határhaszonról beszélgetni lehet,
de objektív meghatározása nem lehetséges, ezért közgazdasági tartalma nincs.

A fenti levezetés szerint az árat az utolsó elfogyasztott mennyiség határhaszna határozza


meg. Ez téves álláspont. Mint azt majd alább látni fogjuk, az árat a keresleti-kínálati
viszonyok által módosított érték határozza meg (miközben az érték egyenlő az áru
előállítására ráfordított társadalmilag szükséges absztrakt munka mennyiségével, illetve
ennek a mennyiségnek az árával). Eszerint az ár meghatározásában a fogyasztás
határhaszna nem játszik szerepet. És itt ismét hangsúlyozzuk, hogy az árat egy egységes
piacon nem annak a felhasználónál mutatkozó haszna határozza meg. Amennyiben az
árat a felhasználói haszon határozná meg, egy egységes piacon, nem lehetne az árunak
egységes piaci ára, mert minden felhasználónál egy–egy áru használata során keletkező
haszon (utility) jelentősen eltérhet és el is tér egymástól. A fogyasztó által becsült
fogyasztói haszon legfeljebb csak arra jó, hogy erre alapozva a fogyasztó (szubjektíven)
eldönthesse, hogy az árut megvásárolja, vagy elálljon a vásárlástól. Azonban ez a
haszon az árat semmiképpen nem befolyásolja. Már azt is láttuk, hogy a „use”
értelmében vett haszonnak csak két lehetséges értéke van : a haszon vagy van, vagy
nincs; vagy elegendő, vagy elégtelen. Ezt a hasznot értékben, vagy árban kifejezni nem
lehet.
42
__________________________________________________________________________

A szerzők vonatkozó álláspontjának az a fő hiányossága, hogy az értéket helytelenül


határozzák meg. Pontosabban szólva egyáltalán nem is foglalkoztak az érték elemzésen
alapuló meghatározásával. A polgári közgazdaságtannak nincs értékelmélete. Pedig D.
Ricardo – egyébként, aki tulajdonképpen polgári közgazdásznak tekinthető – már az
1821.-ben kiadott „ A Politikai Gazdaságtan és az Adózás Alapelvei” c. könyvének III.
kiadásában lényegében véve helyesen határozta meg az érték fogalmát: 23

„Egy jószág értéke, vagyis valamely más jószágból az a mennyiség,


amelyet érte kapni lehet, az előállításához szükséges munka
viszonylagos mennyiségétől és nem attól a kisebb vagy nagyobb
térítéstől függ, amellyel ezt a munkát megfizetik.”

Úgy látszik, hogy a mai közgazdászok mintha elfeledkeztek volna D. Ricardoról és


arról a kivételes tudományos teljesítményről, mellyel a politikai gazdaságtan
megalapozásához hozzájárult. Emellett azonban szükség volt az érték és a többi
értékforma részletesebb és pontosabb meghatározására, melyet Karl Marx végzett el a
XIX. század közepe táján.

Visszatérve a fenti idézethez, az első észrevétel abban áll, hogy a magyarázat szerint
egy jószág értékét az határozza meg, hogy mennyit lehet kapni érte valamely más
jószágból. Tehát az érték itt a csereértékkel azonossá válik. Ez a megállapítás
ugyanakkor ellentmondásba kerül egy mondaton belül azzal a megállapítással, miszerint
a „jószág értéke… az előállításához szükséges munka… mennyiségétől… függ”. Tehát
nem attól, hogy érte másfajta jószágból mennyit lehet kapni. Illetve az összefüggés
fordított: az érték határozza meg, hogy e jószágért mennyit lehet kapni valamely más
jószágból. Az érték a termék egyik általános tulajdonsága. Egy meghatározott termék
előállítása csak meghatározott konkrét munka ráfordítása útján lehetséges. Sokféle, a
cserében résztvevő termék előállításához sokféle konkrét munka szükséges, melyek
egymástól szakmai, képzettségbeli, készségbeli, intenzitásbeli, stb. tekintetben, tehát a
munka minősége tekintetében nagymértékben eltérnek egymástól. Ezért a különféle
termékekre előállításuk során ráfordított munkamennyiségek összehasonlítása,
összemérése csak akkor lehetséges, ha ezeket a konkrét munkákat visszavezetjük az
absztrakt munkára, vagyis a munkának olyan tulajdonságára, amely minden fajta emberi
munkában megtalálható és azonos vele. Minden egyéb tulajdonságától eltekintünk, csak
azt az egy tulajdonságát vesszük figyelembe, hogy emberi munka meghatározott idő
alatti kifejtése. Ez lesz az egyszerű munka. Ez a ráfordított munkamennyiség alapja. A
ténylegesen kifejtett (konkrét) munka mennyiségi értelemben az alap-munkamennyiség
(absztrakt munka, vagyis az egyszerű munka), szorozva az aktuális konkrét munka
minőségi szorzójával. Ez a szorzó a konkrét munka bonyolultsági és intenzitási fokát
fejezi ki.

A termék értékét tehát az előállítására ráfordított társadalmilag szükséges absztrakt


munka mennyisége határozza meg. Az érték tehát a termék saját belső tulajdonsága. A
termékek értéke a közvetlenül ráfordított munka értéke mellett magában foglalja a
ráfordított nyers-, és segédanyagokban, energiahordozókban, gépekben,
berendezésekben, szolgáltatásokban, stb.-ben, valamint az egyéb (igazgatási,
közbiztonsági, stb.) általános munkafeltételekben bennfoglalt közvetett
munkamennyiségeket is (adók, illetékek). Ezért az egyes termékek előállításához a
társadalmilag szükséges munka összesített mértékét az egyes termékekre vonatkozólag
23
David Ricardo: A Politikai Gazdaságtan és az Adózás Alapelvei 8. old
─ 43 ─

a gyakorlatban nem lehet a munkaórák összehasonlítgatása alapján meghatározni. Ezt a


piaci mechanizmus segítségével lehet megtenni. Ugyanis az egyes termékek
előállításához szükséges ráfordítások tárgyai a piacon áruk, szolgáltatások formájában
állnak rendelkezésünkre (munkaerőáru, termelési eszközök, szolgáltatások, stb.). Ezek
árai már magukban foglalják az előállításukhoz szükséges (a piac által, tehát
társadalmilag elismert) munkamennyiségek értékét, melyek beépülnek az egyes
termékek értékébe, csereértékébe, árába. Amikor a kész termékek a piacra kerülnek,
termékekből árukká válnak. A termékek értéke az árukká válásuk során csereértékké
változik. A csereérték magában foglalja a termék értékét és az értékesítés során elvárt,
vagy realizálható nyereséget, profitot is.

A fentiek miatt az idézet befejező részét is pontosítani kell. Igaz ugyan, hogy a „jószág
értéke …nem attól a kisebb, vagy nagyobb térítéstől függ, amellyel ezt a munkát
megfizetik.” Hiszen ahogy ezeket a munkákat megfizetik, az maga a szükséges munka,
illetve a munkaerő újratermelésére ráfordított absztrakt munka mennyiségétől függ.
Ezeknek a munkaráfordításoknak az értékét ezek csereértéke alapján vesszük
számításba a gyakorlatban. Ezért a gyakorlatban a termék, illetve ehhez hasonlóan a
munkaerő értéke, majd piacra kerülésével a csereértéke közvetlenül az előállítás során
felhasznált tényezők csereértékétől függ, mely utóbbiakat az előállításukra felhasznált
társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg. Tehát végeredményben a
jószág értékét alapjában véve (és közvetve) az előállítása során felhasznált összes
társadalmilag szükséges élő és holt munka mennyisége határozza meg.

A mai közgazdaságtan szerint az értéket a fogyasztók számára való hasznossága


határozza meg. Ezek szerint egy árunak ezért az értékét nem saját belső értéke határozza
meg, hanem az, hogy a fogyasztónak mennyire hasznos. Ilyen alapon egy meghatározott
árunak annyi értékének, árának kellene lennie ahány fogyasztója van. Hiszen egyfajta
árunak a különböző fogyasztók számára különböző lehet a hasznossága (használati
értéke). Ezért szükségszerűen az áruknak kell, hogy legyen saját belső értékük is, mely
nélkül az árakat egyáltalán nem lehetne meghatározni. Az érték mellett létezik a
használati érték, a csereérték és ezek természetesen nem azonos fogalmak. Ezeket a
fogalmakat ugyanakkor nem szabad összekeverni, mivel ez helytelen
következtetésekhez vezetne. Az értéket az áruban, vagy általában a termékekben
tárgyiasult, objektíválódott, társadalmilag szükséges munka minőségileg is
meghatározott mennyisége határozza meg. Itt a társadalmi munkát meg kell
különböztetnünk a piaci viszonyoktól független magánmunkától, mely utóbbi a
társadalomtól független és nem vonatkoznak rá a piaci viszonyok. Ezzel szemben a
társadalmilag szükséges munka egy áru egységének az előállításához társadalmi szinten,
tehát a piacon elfogadott átlagos mérték szerint értelmezett munkamennyiség. Tehát a
társadalmilag szükséges munka mértékének meghatározódása a piaci viszonyok hatása
alapján megy végbe. Az árakat az érték úgy határozza meg, hogy azok a keresleti-
kínálati viszonyok szerint ingadoznak az érték, mint árcentrum körül. Így az egyes
meghatározott áruknak egy egységes piacon belül gyakorlatilag azonos áruk lehet,
függetlenül használati értéküktől, vagyis a felhasználók számára értelmezett eltérő
hasznosságuktól. Ez a meghatározás azzal is jár, hogy itt nincs semmiféle
értékparadoxon. Az értékparadoxon „felfedezése” itt annak a tévedésnek az eredménye,
hogy A. Smith az értéket a használati értékkel azonosította. Nem vette észre, hogy az
érték nem azonos a használati értékkel. Pedig ezt a tényt nem is neki kellett volna
felfedeznie, hiszen az érték közgazdasági értelemben vett fogalmát D. Ricardo már az
„értékparadoxon” megjelenése előtt felfedezte és közzétette. Úgy látszik azonban, hogy
a mai polgári közgazdaságtan sem jutott még el odáig, hogy észrevegye a lényegében
44
__________________________________________________________________________

véve még D. Ricardótól származó munkaértékelmélet árra vonatkozó megállapításait,


minek következtében értékparadoxon nem létezik. A levegő (egyelőre még) ingyenes,
mert nem kell előállítani, gyártani, forgalmazni, tehát nem igényel társadalmilag
szükséges munkaráfordítást. Tehát nincs saját értéke, így ára sincs. Ellenben van
használati értéke, amely (mivel ára nincs) nem szerepel ármeghatározó tényezőként.
Mondanunk sem kell, hogy a levegő „fogyasztása” olyan fogyasztás, amelyre egyáltalán
nem érvényes a „csökkenő határhaszon törvénye”. Értelmetlen dolog lenne ugyanis azt
állítani, hogy az első belégzés határhaszna nagyobb, mint a második, az ezredik, vagy
akárhányadik belégzés határhaszna. Ugyancsak hasonló a helyzet a víz árával
kapcsolatban is, mivel a víz néhol ingyenesen felhasználható (tengervíz, vagy folyók
vize, csapadékvíz, stb.), a közműves vízellátás területén pedig lényegében véve nem
magát a vizet kell megfizetni a vízszolgáltatási díjban, hanem csak annak
kitermelésével, tisztításával és a fogyasztók közötti elosztásával kapcsolatos
költségeket, tehát a víz szolgáltatásához a ráfordított társadalmilag szükséges munkát.
Vagyis a vízszolgáltatásra ráfordított társadalmilag szükséges munkával, vagyis az
értékkel arányos szolgáltatási díjat. Ugyanez vonatkozik a gyémántra is, hiszen annak
nemcsak az ára különlegesen magas, hanem az előállításához és piacra viteléhez
szükséges társadalmilag szükséges munkaráfordítás is. Ezért tehát az árak
értékarányosak, ami azt jelenti, hogy az árak a kereslet-kínálat szerint alakulnak ki,
ingadozva az érték, mint árcentrum körül.

A fogyasztói többlet

A fogyasztói többlet elmélete a csökkenő határhaszon törvényére épül. Ha nem létezik


ez a törvény, akkor ebből következik, hogy nem létezik a fogyasztói többlet sem :24

„... egy adott jószág összhaszna és piaci értéke közötti rést fogyasztói
többletnek nevezzük. A többlet onnan ered, hogy „többet kapunk, mint
amennyiért fizetünk” ; az efféle prémium a csökkenő határhaszon
törvényében gyökerezik.”

„ Ugyanazt az árat fizetjük minden egyes ... pohár vízért. Annyit fizetünk
tehát minden egyes egységért, amennyit az utolsó egység ér. A csökkenő
határhaszon alapvető törvényének az értelmében azonban a korábbi
egységek értékesebbek a számunkra, mint az utolsó”

„Tegyük fel, hogy a víz ára gallononként 1 dollár. ... A fogyasztó mérlegeli,
hogy hány gallonnyit vásároljon ezen az áron. Az első gallon, amely a
rendkívüli szomjúságot csillapítja, nagyon értékes, és a fogyasztó hajlandó 9
dollárt fizetni érte. Ez az első gallon azonban csupán 1 dollárba kerül – ez a
piaci ár, úgyhogy a fogyasztó 8 dolláros többletre tett szert. Nézzük most a
második gallont. Ez 8 dollárt ér a fogyasztónak, de ismét csak 1 dollárba
kerül, a többlet tehát 7 dollár. És így tovább egészen a kilencedik gallonig,
amely csupán 50 centet ér a fogyasztónak, és így nem vásárolja meg.”

Ez a megállapítás azonban egy feltételezésen, nevezetesen a „csökkenő határhaszon


törvényén” alapszik, melynek érvényességét a fentiek szerint tagadjuk. De nézzük meg,
hogy ez az okfejtés megállja-e a helyét a valóságos vásárlási – fogyasztási

24
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 601.old.
─ 45 ─

folyamatokban. Már láttuk, hogy az elfogyasztott első gallon víz olyan értékes a
fogyasztó számára, hogy 9 $-t is fizetne érte. De a hivatkozás szerint is csak 1 $-t fizet
érte! Hol van a 8 $ többlet? Legfeljebb a fogyasztó képzeletében, amiért senki más nem
fizet egy centet sem. Ezért a többletet nem lehet realizálni, tehát a többlet nem reális
érték. Akármilyen szomjas is legyen valaki, egy gallon vizet egyszerre nem ihat meg.
Tehát a többlet érték még a fogyasztó számára sem realizálható. Még ha elfogadnánk is,
hogy a második gallon víz a fogyasztó számára kevesebbet ér, mint az első, nem
tudhatjuk, hogy miért éppen 1 $-ral olcsóbb. Úgy látszik, hogy csak képzeletbeli ez az
értékkülönbözet. Mint hogy képzeletbeli a 9 $-os érték is. Tehát ez a fogyasztói többlet
gazdasági értelemben nem létezik. A hivatkozott forrás 19-4. ábra tanúsága szerint a 9 $
értéket a példa szerinti vízkeresleti görbe szerint határozták meg.

11. ábra A hivatkozott könyv 19-4. ábra. A fogyasztói többlet.

Eszerint az E pont a keresleti és a kínálati görbe metszéspontja kell, hogy legyen, hiszen
ez a metszéspont határozza meg ebben az esetben a víz piaci árát. A vízkeresleti görbe
azonban csak az E pont közelében, egy néhány, vagy legfeljebb néhány 10 % eltéréssel
meghatározható tartományon belül érvényes. Hiszen itt piaci árról van szó, tehát a piac
ebben a példa szerinti esetben csak a 8 gallon kínálat mellett határozza meg 1 $-ban a
kereslet által elfogadott piaci árat. Tehát az E pontban. 1 gallon kínálat mellett nincs
piaci ára a víznek. Hogy 1 gallon kínálat mellett milyen lenne a kereslet által elfogadott
ár, azt senki nem tudhatja. Azt csak akkor lehetne megtudni, ha a kínálati görbét a
keresleti görbe 1 gallon értékben metszené. Tehát meg kellene ehhez várni, hogy az 1
gallon kínálat mellett a piac milyen árat fogadna el. Ehhez teljesen új keresleti-kínálati
egyensúlynak kellene létrejönni, ami felforgatná a teljes piaci egyensúlyt. Ami
legfeljebb csak hosszú távon alakulhatna ki. Erre pedig a piac nem ad lehetőséget,
hanem csak a már létező piaci egyensúly alapján tesz lehetővé valamilyen kisebb
mértékű néhány %-os eltérést az árakban, mégpedig a piacilag átlagos kereslet és
kínálat által meghatározott, esetleg változó feltételek mellett. Hogy a kínálat
46
__________________________________________________________________________

mennyisége a nyolcadrészére csökkenjen és annak megfelelően alakuljon ki az


egyensúlyi ár, az csak valamilyen különleges katasztrófa következtében volna
lehetséges, ami a közgazdaságtan hatáskörén kívül esik, mivel a közgazdaságtan nem a
katasztrófák tudománya. Ezért semmiféle támpontunk nem lehet arra nézve, hogy az
adott példa szerinti esetben 1 gallon kínálat mellett milyen lenne az egyensúlyi ár. Így
azt sem tudhatjuk, hogy 1 gallon ára milyen mértékben térne el az 1 $- os ártól. Ezért az
1 gallon 9 $-os ára, vagy értéke a vevő számára merő feltételezés, aminek semmiféle
elfogadható alapja nincs. Itt talán érdemes megjegyezni, hogy például Magyarországon
a szolgáltatott ivóvíz egységárát Ft/m3 értékben állapítják meg. Mivel az 1 gallon
egyenlő kb. 3,8 (US) literrel, a piaci E értékhez mindenképpen a m 3 –ben meghatározott
kínált mennyiségnek van csak értelme. Ennél kisebb mennyiséget a szolgáltatóknak
nem érdemes szolgáltatniuk. A szolgáltatott ivóvíz egységárát ezért nem gallon, hanem
inkább köbláb, vagy qarter mértékegységekre állapíthatják meg Amerikában. 1 gallon
ivóvíznek valószínűleg nincs megállapított egységára. Kivételt képezhetnek ez alól a
palackozott ásványvizek, amelyeket kis térfogatú palackokban hoznak forgalomba.

Már láttuk, hogy az árat nem a használati érték (hasznosság) határozza meg, hanem az
értéke, melyet módosíthatják a keresleti-kínálati viszonyok. Ha az árat a használati érték
határozná meg, akkor annak annyi ára lenne, amennyi a fogyasztója, vagyis a
meghatározott árunak nem lehetne egy egységes piacon érvényes meghatározott ára. Az
ilyen árat nem lehetne árnak tekinteni. Ezért ennek a megállapításnak a valódiságát egy
gyakorlati példával kell ellenőriznünk. Kérdés azonban, hogy mennyi lesz az áruk
egységára egy egységes piacon. Nyilvánvalóan nem az utolsó felhasznált tétel
határhasznával lesz egyenlő ez az ár. A szerzők álláspontjával szemben az itt hivatkozott
irodalomban is találunk ezeknek ellentmondó hasznos megállapításokat is : 25

„miként határozza meg a kompetitív árat a termelési költség. Vajon nem


kellene ezt a kínálat és a kereslet mellett harmadik tényezőként felsorolni?
Határozott válaszunk: nem.

A termelési költség a kompetitív árat csupán annyiban befolyásolja,


amennyiben befolyásolja a kínálati görbét.

.... A kínálati görbe tehát alapvetően a költségtől függ ... . Így tehát az ár is a
költségtől függ – a költségnek a kínálati görbére gyakorolt hatása révén.”

Most tehát így eljutottunk odáig, hogy végülis az árat mégiscsak az előállítási költség
határozza meg, nem pedig a határhaszon. Így legalább számszerűen is meg lehet
határozni az árat! Hiszen a termelési költség kétségtelenül számszerűsíthető, továbbá
befolyásolja, mégpedig meghatározó módon a kínálati görbét, a kínálati görbe a kínálati
árat, a kínálati és a keresleti görbe metszéspontja pedig együttesen a végső árat
határozza meg. Tehát végül is a költség határozza meg a kínálati görbét, ez utóbbi a
kompetitív árat, figyelembe véve azt, hogy a költség közvetve a ráfordított
társadalmilag szükséges munkát fejezi ki. Tehát a (termelési) költség igenis
meghatározza a kompetitív árat. Hiába van itt a „határozott nem” válasz! Ebben a
sorban a független változó a termelési költség, amely több lépcsőn keresztül határozza
meg az árat. Ha itt még igénybe vesszük K. Marx segítségét is, akkor eljutunk oda, hogy
az ár meghatározása végül is sikeresen lezárulhat. A termelési költséget a jószág
előállításához társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg – figyelembe
véve azt is, hogy a ráfordított munkába beleszámít a ráfordított tőke is, melyet szintén a
25
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 565-566. old.
─ 47 ─

tőketényezők előállításához felhasznált társadalmilag szükséges munka hozott létre,


mint felhalmozott, holt munkamennyiséget. De erre a kérdésre a későbbiekben még
kissé részletesebben visszatérünk..

A határköltség és a határhaszon szintézise

A vita tárgyát képező könyv a „Kompetitív egyensúly hatékonysága” c. 26.6 ábrán


mutatja be, hogy az E pontban egyenlítődik ki az élelmiszer határköltsége és
határhaszna. _26

12. ábra A hívatkozott 22-6.ábra. A kompetitív egyensúly hatékonysága

„Az SS és a DD görbe metszéspontja adja az élelmiszer kompetitív egyensúlyi


pontját. ... Ebben a pontban minden egyes személy addig a kritikus pontig
dolgozik, ahol az élelmiszerfogyasztás-negatív határhaszon ereszkedő görbéje
metszi az élelmiszertermelés-negatív határhaszon emelkedő görbéjét. ... Az E
pontban éri el a maximumát a reprezentatív fogyasztó haszna..”

26
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 688. old.
48
__________________________________________________________________________

Az E pont tulajdonképpen a keresleti és a kínálati görbe metszéspontja, ahol létrejön


egy konkrét áru mennyiségi és áregyensúlya. Itt azonban a 22-6. ábra elemzése
érdekében ismét szót kell ejteni a két görbe érvényességi tartományáról is. A kínálati
görbe szerkesztése bizonyos megszorításokkal lehetséges. Mint láttuk már, a kompetitív
árat több lépcsőn keresztül a termelés költségei határozzák meg. A különböző
kibocsátási mennyiségek mellett keletkező termelési költségeket lehet elemezni, és
ennek az elemzésnek a keretében az adott termelési technológia kellő ismeretét
feltételezve meg lehet állapítani a határköltséget is. Ha ehhez a költséghez hozzáadjuk
az elvárt profitrátának megfelelő profitot, akkor megkapjuk az adott mennyiségekhez
tartozó kínálati árat. Az ehhez kapcsolódó megszorítás azt jelenti, hogy mivel
természetesen egy áruféleséget előállító egész iparágról van szó, ezért a meghatározott
áru termelési mennyiségeinek a változásai meghatározzák a termeléshez szükséges
beszállítások mennyiségeit. Ennek következtében a beszállítások árszínvonala a
mennyiségek változása következtében szintén megváltozhat, ami befolyásolja a szóban
forgó áruk termelési költségeinek az alakulását. Ennek ellenére egy áru kínálati görbéjét
elvileg elfogadható pontossággal meg lehet tervezni. Nem ez a helyzet a keresleti
görbével. Tételezzük fel, hogy a 22-6. ábra szerinti E pont meghatározza egy konkrét
piaci helyzetnek megfelelő P* egyensúlyi árat a Q* mennyiség mellett. Ez az ár
azonban kizárólag csak ennek az egyensúlyi helyzetnek felel meg, melyet a piaci
viszonyok automatikusan hoztak létre. Objektív értelemben az itt érvényes keresleti
görbének csak egy pontját ismerjük, nevezetesen az E pontját. Feltételezni lehet, de
megbízhatóan tervezni a keresleti görbe alakját és különböző pontjait nem lehet. Azt
csak gyakorlati tapasztalatok, statisztikai megfigyelések alapján lehet meghatározni a
piac közvetítésével. És a piac közvetítésével is ténylegesen ismét csak egy pontot lehet
meghatározni, amely megfelel a ténylegesen létrejövő új piaci viszonyok között egy
kísérleti változtatás által előálló helyzetben. Itt érdemes megjegyezni, hogy egy
egységes piacon sem teljesen azonos általában egy meghatározott áru ára a különböző
részpiacokon, árusító helyeken. A különböző üzletekben eltérhetnek egymástól az árak,
de ez az eltérés nem lehet akármilyen nagy, mert ha ez az áreltérés meghalad egy
bizonyos mértéket, akkor a drágábban árusító helyeken visszaesik a kereslet, ami itt is a
kínálati ár csökkenéséhez vezet. Ennek az ellentéte is fennáll, ezért az áreltérések
következményei az egyensúlyi árhoz közelítik az egyébként eltérő árakat. A keresleti
görbe érvényességi tartománya ezért csak az ilyen áreltérések által behatárolt
tartományra terjed ki. Ezért az ábra B és E pontja között a keresleti görbe objektív
értelemben vett jellemzőit nem ismerhetjük. Ez azt jelenti, hogy az ábra B és E pontja
között a keresleti görbe érvénytelen, bár a tárgy szemléltetésére alkalmas.

A fogyasztói többlet kérdésével kapcsolatban már láttuk, hogy általában a csökkenő


határhaszon elmélet a fogyasztási folyamatra nem érvényes. A folyamatos fogyasztás
esete a fogyasztási folyamat egészére nem jellemző, mivel a fogyasztás döntő részét a
megszakított fogyasztás teszi ki. Ennek megfelelően például ha a folyamatos fogyasztás
feltételei szerint vizsgáljuk az egyszeri élelmiszer fogyasztás esetét, akkor azt
tapasztaljuk, hogy a fogyasztás legkisebb egységei itt a falatok lesznek. Azonban nem
vásárolhatok egy falat élelmiszert. Csak egy kg. kenyérnek, húsnak, savanyúságnak,
tehát melyekből egy egységnyi étkezésre való élelmiszeradag összeáll, van ára és ezt az
egy élelmiszeradagot eszem falatonként. Ilyen esetben teljesen mellékes, hogy az első
falat a legértékesebb, vagy sem, mert mindegyik (az élelmiszeradag ára osztva a falatok
számával) falat ugyanannyiba kerül. A falatok hasznát meg külön-külön úgysem tudnám
mérni. De a táplálkozási folyamatban egy falat élelem elfogyasztásának nincs
jelentősége. A folyamatos fogyasztás egyébként gazdaságtani vonatkozásban teljesen
mellékes fogyasztási folyamat. Ebben a tekintetben gyakorlatilag nincs jelentősége. Az
─ 49 ─

elképzelhető jelentősége az evés egyféle élvezet forrás mivoltában jelenik meg. Ezt
tartalmazza a 8. ábrán bemutatott fogyasztási folyamat is. Ahol arról van szó, hogy a
tortaszeletek fogyasztása esetén a legnagyobb élvezetet az első szelet elfogyasztása adja
a legnagyobb élvezetet. A következő szeletek fogyasztása egyre kisebb élvezettel jár. Az
ilyen „folyamatos” fogyasztásnak a jelentősége az élvezet, nem pedig a táplálkozás,
mely utóbbi csak mellékes, nem szándékolt velejárója ennek a fogyasztási folyamatnak.
Az élelmiszerek fogyasztásának azonban a legfontosabb funkciója a táplálkozás. Mint
fentebb már láttuk, a táplálkozási folyamat megszakított fogyasztási folyamat, melynek
az egységei, az egyszeri folyamatos fogyasztási folyamatok, az emberi élet folyamán
számtalanszor megismétlődnek. És ezek határhaszna konstans. A táplálkozással
kapcsolatos folyamatos fogyasztás közgazdasági jelentősége elhanyagolható, míg ezzel
ellentétben, a megszakított fogyasztás gazdasági jelentősége a legfontosabb az
emberiség szempontjából. Ezért csak a megszakított fogyasztás elemzésének van
értelme, amelynek az elemeit már mérni is lehet. Ennek alapeleme például az egyszeri
étkezés (az első falattól az utolsóig bezárólag). Ennek meg lehet állapítani a költségét és
a hasznát is, amennyiben minden teljes étkezés utility értelmében vett haszna legalábbis
átlagosan (statisztikailag) egyenlő (t.i. minden alkalommal kielégíti a táplálkozási
szükségletet). Fentebb már láttuk, hogy a táplálkozással kapcsolatban a csökkenő
határhaszon törvénye nem érvényes. Mivel az elfogyasztott mennyiség és annak
költsége megállapítható, ezen keresztül a haszna egyenlő annak csereértékben kifejezett
költségével. Ugyanis e költség célirányos ráfordításával mindig elérhetem a fogyasztás
ehhez kapcsolódó hasznát (a haszon az utility értelmében véve). A haszon értékben
kifejezve egyenlő a fogyasztás költségével. Továbbá, minden étkezés, mint a fogyasztás
egysége, az elsőtől az N.-ig azonos haszonnal jár, (t.i. minden étkezés megszünteti az
éhséget, vagyis kielégíti a táplálkozási szükségletet), tehát a határhaszon konstans. A
csökkenő határhaszon elmélet itt nem érvényes. Az elsőtől akár a százezredik egységig
folytatódó étkezések is mind kielégíthetik a táplálkozási szükségleteket. Emiatt tehát az
étkezés határhaszon „görbéje” az MU vízszintes egyenes. Nyilvánvaló tehát, hogy az
MU és a DD „görbe” semmiképpen nem lehet egyenlő egymással, mint ahogy azt a
hivatkozott könyv állítja. Ezért a fogyasztó „haszna” (a profit értelmében) minden
esetben azonos az aktuális árral. Másrészt az ábra szerinti E és B pont között az adott
esetben a DD görbe nem érvényes. A görbe a kereslet feltételezett alakulását szemlélteti
az ár és a kertesett mennyiség függvényében. Ha például a görbe érvényes lenne a B
pont magasságában, akkor az E pont nem az ábra szerinti helyen, hanem a B pont
helyén lenne, tehát ebben az esetben az élelmiszer egyensúlyi piaci ára a B pont
magasságában lenne, nem pedig az E pontban. Az aktuális ár elvileg a DD görbe szerint
változhat és ezzel a változással az E metszéspont, valamint a P* pont helye is
megváltozik. Ennek következtében az „MU alatti, pontozott függőleges szeletek”,
melyek az „élelmiszer kielégülés-haszonegységeinek többletét mutatják a költségeik
felett”, mind teljesen eltűnnek, hiszen ezen a szakaszon az MU görbe érvénytelen. Ezzel
eltűnik a (profit értelmében vett) „reprezentatív fogyasztó haszna” is. Ugyanis itt
fogyasztásról van szó, ahol az árukat, a javakat felhasználják a megfelelő szükségletek
kielégítésére. Haszon csak akkor keletkezik, ha a megszerzett javakat nem
elfogyasztják, hanem eladják és ha ilyen módon a megszerzés (termelés, vásárlás)
költségeit az eladás árbevétele meghaladja. A haszon, vagy profit egyenlő egy áru vételi
és eladási árai közötti különbséggel. Ezzel kapcsolatban a szerzők kijelentik: 27

„Az E pontban …. ….minden egyes személy addig a kritikus pontig


dolgozik, ahol az élelmiszerfogyasztás-határhaszon ereszkedő görbéje
metszi az élelmiszertermelés-negatívhatárhaszon emelkedő görbéjét.”
27
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 688. old.
50
__________________________________________________________________________

Mint láttuk, a fogyasztás „határhaszon görbéje” vízszintes egyenes, tehát nem ereszkedő
görbe, az élelmiszertermelés-negatívhatárhaszon görbéje pedig nem egyéb, mint a
kínálati görbe. Itt megjegyezzük, hogy az SS görbe az MC görbével nem azonos, mivel
a kínálati ár egyenlő a határköltség (MC) és a profit összegével. Ugyanezen a
hivatkozási helyen a szerzők olyasmit állítanak, amiből az következik, hogy az MC-t
azonosítják az SS-en mérhető ugyanezen értékkel, mintha a termeléssel kapcsolatban a
profit nem játszana szerepet. Ugyanitt különös fogalmakat emlegetnek
(élelmiszerfogyasztás-határhaszon, élelmiszertermelés-negatívhatárhaszon), melyek
túlbonyolítják a tényleges helyzetet. Ezáltal elhomályosítják azt az egyszerű tényt, hogy
az E pontban egyensúly van az árak és a kínált mennyiségek, továbbá a fogyasztás
értéke, valamint a termelés költségei között. Azt állítják továbbá, hogy az MU = MC
(ami csak az E pontban igaz) és szerintük ez garantálja, hogy a kompetitív egyensúlyi
pont hatékony legyen. Kizárólag ebben az összefüggésben ez akár igaz is lehet, de ami a
hatékonyságot illeti, némely állítások zavarják a dolgok értelmezését. 28

„Allokációs hatékonyságról beszélünk, amikor nem lehetséges a termelés


olyan átszervezése, amely mindenki ─ a szegény, a gazdag, a búza- és a
cipőtermelő stb. ─ számára kedvezőbb eredménnyel járna . A hatékonyság
viszonyai között tehát az egyik embernek jutó hasznot csak oly módon
növelhetjük, ha valaki másét csökkentjük.”

Természetesen igaz, hogy lehet valakiket kedvezőbb anyagi helyzetbe juttatni azáltal,
hogy mások jövedelmét csökkentjük. Ez történik például az adózás esetében is, a
jövedelmek átcsoportosítása, újraelosztása révén. Ugyancsak ez történik a
tőketulajdonosok által történő profit kisajátítások esetében is. Ilyen jövedelem-
újraelosztás nem csak a szükséges teljesítmények arányában megy végbe, hanem ebben
az újraelosztásban jelentős mértékben jelen van a termelőeszköz-tulajdonon (pénz,
termelő és egyéb ingatlanok, termőföldek) alapuló monopolhelyzet kihasználása is.
Másrészt azonban a gyakorlatban nincs olyan helyzet, hogy többletjövedelmet csak
mások rovására lehetne szerezni. Minden esetben van elvi, és esetleg gyakorlati
lehetőség is a termelés ésszerűsítésére, a termelési szerkezet optimalizálására, műszaki,
szervezéstechnikai fejlesztésére, ami nem okoz másoknak anyagi hátrányokat. Hiszen a
termelés fejlődése nagymértékben ezen az alapon megy végbe. Ezen túlmenően, ha ez a
fentebbi állítás igaz lenne, akkor minden stagnáló társadalom, amely valaha létezett,
mind hatékony lett volna. Hiszen ilyen helyzetben valaki tényleg csak mások rovására
gazdagodhatott. Ilyen alapon még az őstársadalmak is hatékonyak lettek volna, hiszen
ezek hosszú ideig a természeti környezetükbe zárva nem juthattak többletjövedelemhez.
Így egyesek gazdagodása csak mások rovására lett volna lehetséges.

A termelés hatékonyságára nézve van gazdaságilag megalapozott, triviális elv is. Tehát
eszerint az a gazdaság hatékony, melynek költségei nem haladják meg a jövedelmeket.
Tehát ahol a költségeket fedezik, vagy meghaladják az árbevételek. Ez a
hatékonyságnak nemcsak világos megfogalmazása, hanem lehetővé teszi a hatékonyság
mértékének a meghatározását is. A mérték itt az a %-os arány, amellyel például a
nemzeti jövedelem meghaladja a ráfordításokat. Dehát ebben a megfogalmazásban
semmi újdonság nincs! Viszont a hatékonyság megértése érdekében ehhez képest
ravaszabb meghatározásokra semmi szükség nincs.

28
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 687. old.
─ 51 ─

Az eddig ebben a témában írtak csak egy áru egyensúlyára vonatkoznak. A sok, vagy
netán az összes áruk piaci egyensúlyával kapcsolatban szerzőink az analitikus eljárást
követik. Ez azt jelenti, hogy elvileg minden egyes fogyasztó és minden egyes termelő
keresleti és kínálati görbéit meg kell szerkeszteni az összes áruk vonatkozásában és ezek
adatait vízszintes irányban (horizontálisan) összegezni kell. Ezzel az összegzéssel az
összes árukra létrejön az egész gazdaságra érvényes keresleti-kínálati függvény és ha
minden egyes részfüggvény „hatékony”, akkor ez az egész rendszer hatékonyságát
biztosítja. Ezt az összegzést a 22-7. ábrán szemléltetik. Ez az összegzés az aggregált
kereslet és az aggregált kínálat szemléltetésére alkalmas lehet, bár az egyes
fogyasztókra, és még inkább az összes fogyasztókra és termelőkre vonatkozó analitikus
görbéket, valamint azok integrált görbéit a gyakorlatban természetesen egyáltalán nem
lehet létrehozni. Az ilyen analitikus elemzések adatait ─ mégha lehetséges volna is azok
elvégzése ─ a gyakorlatban semmire nem lehet használni. A termelés, valamint a
forgalmazás tervezéséhez, gyakorlati megvalósításához azonban szükség van a kereslet,
valamint az előállítandó kínálat megbízható meghatározására. A kapitalizmusban ezt a
feladatot el is végzik különböző szintekre alkalmazva a különböző cégek, de nem
analitikus elemzésekre támaszkodva, hanem országos, illetve saját üzleti statisztikai
adataik alapján. Ilyen adatokkal dolgoznak a különböző marketing cégek is. Nyilván
figyelembe veszik az országos statisztikai adatokat is, alapjában véve azonban ezek a
számítások elsősorban az egyes cégek üzletkörére vonatkozó részpiaci tapasztalati
adataira épülnek.

Szerzőink megállapítják : 29

13. ábra A hívatkozott 22-7. ábra. A kompetitív piac integrálja

29
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 688. old.
52
__________________________________________________________________________

„A fogyasztók a P = MU mennyiségig döntenek az élelmiszer vásárlás mel-


lett. Ennek következtében minden személy pontosan P kielégülés-
haszonegységhez (utils of satisfaction) jut az utolsó egységnyi elfogyasztott
élelmiszerből.”

Már láttuk, hogy a kielégülés-haszonegységet $ -ban nem lehet kifejezni, hiszen a


kielégülést nem lehet pénzegységben, vagy csereértékben mérni: csak két értéke van,
vagy kielégíti a vonatkozó szükségletet, vagy nem (az érték ilyenformán 1, vagy 0).
Ezenkívül a fogyasztók egyáltalán nem foglalkoznak a P = MU mennyiség
meghatározásával, tehát ennek az összefüggésnek a vásárlói döntésekben egyáltalán
nincs szerepe. Az élelmiszervásárlásra irányuló döntésben kizárólagos szerepe van az
élelmiszer (valamint az egyéb) szükséglet megállapításának és a fizetőképességnek.
Tehát a fogyasztók akkor vásárolnak élelmiszert, (vagy egyéb szükségleti cikkeket, és
annyit) ha van meghatározott szükségletük és ha van erre elegendő pénzük. A
legégetőbb szükségletek kielégítésére szolgáló árukat a fogyasztók adott esetben
bármilyen áron megvásárolják (ez egyik magyarázata a dolgozók kényszer-vásárlói
pozíciójának a kialakulására). Ebben csak az akadályozhatja meg őket, ha nincs e
vásárlások értékének kiegyenlítésére elegendő pénzük. Tehát egyáltalán nincs szó arról,
hogy vásárlási szándék esetén a fogyasztók aszerint választanának a különböző áruk
között, hogy melyek biztosítják számukra a legtöbb „fogyasztói többletet”, vagy hogy
melyiken „nyernek többet”. A fogyasztók nem azért vásárolnak, hogy nyerjenek a
vásárláson, hanem azért, hogy ezzel kielégíthessék a szükségleteiket.

A határhaszon, mint „szubjektív élvezet, hasznavehetőség, kielégülés”, mely igen


kiélezett formában jelenik meg a vita tárgyát képező könyvben, indokolttá teszi, hogy
részletesebben megvizsgáljuk azt a kérdést, hogy ez a szubjektív értelemben vett haszon
valójában mit is ér. Természetesen, ha valaki meg akarja állapítani, hogy neki „mennyit
ér” valamely jószág, szolgáltatás, stb. elfogyasztása, azt szubjektív értelemben
megteheti. Például úgy, hogy számára egy meghatározott fogyasztás élményének kis,
közepes, nagy, vagy egyenesen mérhetetlen értéke van. Sőt, ezt az általa megállapított
többletet kizárólag saját magára vonatkozó érvénnyel akár pénzértékben is kifejezheti.
Ettől még nem lesz ennek az értéknek objektív jellege. Ebből következik az, hogy a
fogyasztó, ha leellenőrizné az általa megállapított, pénzben kifejezett értéket, akkor ki
kellene mennie a piacra, ahol megpróbálná eladni a tárgyi fogyasztási cikket.
Értékítélete akkor lehetne elfogadható, ha a piac ezt a pénzben kifejezett értéket
megfizetné neki. Ilyen esetben az általános helyzet ennél rosszabb. Ugyanis, egy
újonnan vásárolt árut, például egy új autót már csak jóval az új ár alatt lehet értékesíteni.
Újonnan vett áru egyéni továbbértékesítése alkalmával az új áru is csak használt árunak
tekinthető. Ezeket az MU „hasznokat” reálisan nem lehet pénzértékben kifejezni. Az
ábra szerinti esetben azonban élelmiszer elfogyasztásáról van szó, amit a mennyisége
alapján csereértékben meg lehet határozni. Az a kérdés, hogy ezen élelmiszer egyes
egységeinek az elfogyasztása milyen hasznot jelent a fogyasztó számára. Mégpedig
pénzértékben kifejezve. Itt abból indulhatunk ki, hogy a fogyasztás haszna egyenlő a
fogyasztás tárgyát képező jószágnak, vagy szolgáltatásnak a csereértékével. Hiszen e
jószágok, vagy szolgáltatások elfogyasztása, elsajátítása mindig azonos mértékű hasznot
eredményez a fogyasztó számára. Tehát a használati érték az a csereérték lehet, amely
ellenében meg lehet vásárolni azokat a jószágokat, vagy szolgáltatásokat, amelyek
elfogyasztásával mindig hozzájuthat a fogyasztó e fogyasztás hasznához. Ebből az
következik, hogy pénzértékben az elfogyasztott jószág, vagy igénybevett szolgáltatás
piaci forgalmi ára határozza meg a fogyasztás gazdasági értékét a fogyasztó számára.
Hiszen a fogyasztás „haszna” olyan fogalom, amelyet élvezni lehet egy másik, de
─ 53 ─

ugyanolyan és ugyanannyi jószág, szolgáltatás fogyasztása, igénybevétele által. Ha


élelmiszert fogyasztok, akkor ugyanilyen élelmiszer más példányainak a fogyasztása
ugyanakkora hasznot jelent számomra, mint az ábra szerinti aktuális
élelmiszerfogyasztás. Ezért a fogyasztás hasznát értékben csak az elfogyasztott
élelmiszer beszerzési árával lehet meghatározni. Tehát a fogyasztás útján szerezhető
haszon értékben megegyezik a fogyasztás tárgyát képező áruk árával. Ezt az árat az ábra
szerinti esetben a P* egységár határozza meg. Ez pedig azonos a tárgyi élelmiszer
minden egységére nézve, az elsőtől az utolsóig. A fogyasztás gazdaságilag értékelhető
haszna tehát egyenlő azoknak a jószágoknak, és szolgáltatásoknak az árával, amelyeket
elfogyasztottunk, vagy igénybevettünk. Fogyasztói többlet nincs. Így a fogyasztói
hasznot gazdasági értelemben pénzértékben is meg lehet határozni. Többlethaszon
azonban nincs!

A szabadidő haszna gazdasági értelemben illuzórikus fogalom. Ha ugyanis az embernek


nincs semmije, akkor a szabad idő számára semmit sem ér. Ha például nincs ennivalóm
és éhes vagyok, akkor semmi hasznom nem lehet a szabad időmből. Ha viszont van
pénzem, ennivalóm, szabad időm, akkor élvezni tudom a szabad időmet és az akkor
valamit ér nekem. De ez a valami csak egy elvi, képzetes, szubjektív érték, amelyet
önmagában, gazdasági értelemben realizálni semmiképpen nem lehet. Ha a szabad
időhöz rendelkezésre áll a hozzá szükséges anyagi háttér, akkor ér valamit a szabad idő.
Hogy mennyit? Az attól függ, hogy a szabad időhöz mennyibe kerül a szabad idő
élvezetes hasznosításához felhasznált anyagi és nem anyagi eszközök igénybevétele.
Azzal az értékkel lehet mérni a szabad idő értékét, amibe ez az érték belekerül.
Amennyit fizetni kell érte. A szubjektív értéket (hogy valami nagyon jó, nagyon
élvezetes, nagyon szép, stb.) nem lehet számszerűsíteni, ezért nem lehet közgazdasági
értelemben értékelni sem. Persze a szabadidőnek lehet olyan értelemben értéke, hogy
feláldozása, vagy munkavégzésre való hasznosítása ellenében mennyi díjat lehetne
kapni érte. Ez az érték már gazdaságilag is értelmezhető, realizálható érték lehet.
Azonban ez az érték már nem a szabad idő értéke, hanem az ezidő alatti munkavégzés
ellenében szerezhető munkabér értéke. Ha ezt a szabad időt nem áldozom fel bizonyos
bér fejében elvégzendő munkavégzésre, akkor ez az idő pénzben kifejezhető értéket
nem képvisel. Tehát ezért a szabad időnek reális (vagyis realizálható) gazdasági értéke
nincs.

Mint fentebb már láttuk, a fogyasztói többlet egyáltalán nem létezik.

A KERESLET ÉS A KÍNÁLAT
A kereslet és a kínálat viszonyát a kereslet és a kínálati görbék szemléltetik, melyek
kétségtelenül hasznos eszközei a keresleti-kínálati folyamatok megértésének. Ennek
ellenére célszerűnek látszik ezekkel kapcsolatban két megjegyzést tenni.

Egyik megjegyzés: mind a keresleti, mind a kínálati görbe csak a metszéspont-közeli


tartományban lehet érvényes. Hiszen a metszéspont gyakorlatilag a piacon végbemenő
tényleges áruforgalomban jön létre. Az áruforgalom pedig az egyes áruk
vonatkozásában nem nagymértékű ár- és mennyiségi változások mellett bonyolódik le.
Változhat egyik napról a másikra néhány (esetleg néhány tíz) százalékkal az árszínvonal
vagy a forgalmazott mennyiség, de nem változhat meg a többszörösére, vagy a
töredékére, legalábbis az áruk túlnyomó, meghatározó része vonatkozásában. Ezért nem
54
__________________________________________________________________________

lehetnek a könyvben bemutatott ide vonatkozó görbék teljes hosszukban érvényesek,


mint amilyenek például a 4 - 3 ábrán láthatóak, 30 amelyeken a P és a Q értékek a
minimális értéküknek a három-négyszereséig változnak meg. Ezért a gyakorlatban nem
lehet elméleti alapon megállapítani, hogy például P és 4P között változó árak
függvényében hogyan változik a keresett és a kínált mennyiség. Csak azért nem lehet az
egész piacon az egyes áruk árát a négyszeresére emelni, hogy megtudhassuk, milyen
mennyiséget keresnének

14. ábra. A hivatkozott könyv 4-3. ábrája. Az egyensúlyi ár.

a vásárlók emellett az ár mellett (figyelembe véve azt is, hogy az áremelés hatása
teljességgel csak egy bizonyos hosszabb időszak alatt mutatkozhat meg, amikor az áruk
közötti helyettesítési lehetőségek a keresleti-kínálati viszonyokat az új helyzetnek
megfelelően már átalakították). Kisebb, néhány, vagy néhány tíz százalékos árváltozás
természetesen lehetséges, ezért ebben a tartományban gyakorlati kísérlettel meg lehet
állapítani az összefüggést az áruk ára és a kereslet változása között. És ez a tartomány
lesz a keresleti-kínálati görbék érvényességi tartománya.

30
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 114. old.
─ 55 ─

Másik megjegyzés: az áruk túlnyomó többségének a költségei a gyakorlatban nem úgy


alakulnak, ahogy azokat a könyvben látható kínálati görbék sejttetik. Ugyanis kis
árumennyiségek előállítási költségei egy áruegységre vonatkoztatva nagyobbak, mint
nagy árumennyiségek előállítása esetén. Hiszen gyakorlatilag azonos állandó költségek
mellett ha egy egységet állítunk elő, akkor ez a teljes költség az egy egységet terheli. Ha
ezen azonos állandó költségek mellett előállítható lehetséges legnagyobb mennyiséget
(mondjuk 100 egységet) állítjuk elő, akkor ez az állandó költség megoszlik az összes
előállított egységek (pl. 100 egység) között. Így az előállított egységek költsége az
előállított egységek számának növekedésével egy minimális értékig arányosan csökken.
Bizonyos határon túl azonban az előállított árumennyiségek növelése esetén az
áruegységek költségei növekedhetnek, például a termeléshez szükséges források, vagy
kapacitások korlátai miatt. Ezért általában a termelés mennyiségének egy meghatározott
technológiai szint mellett van egy optimuma, amely mellett az egységre jutó költségek a
minimum szinten alakulnak ki. Ezért a kínálati görbéknek általában U alakúaknak kell
lenniük. Már láttuk, hogy a kínálati árakat alapvetően a költségek határozzák meg,
bármennyire is befolyásolhatják azokat a keresleti-kínálati viszonyok. Ezért
meghatározott üzemi számítások alapján kidolgozott kínálati görbe a lehetséges
legkisebb és legnagyobb kibocsátás között elvileg érvényes lehet, hiszen ebben a
tartományban ki lehet számítani az áruegységek költségeit, és ebből meg lehet állapítani
a lehetséges kínálati árakat is. Az ilyen elvi kínálati görbe kezdeti kínálati ára a
kibocsátás növekedésével csökken a minimum értékig, majd ezután növekedhet.
Gyakorlati érvényessége azonban csak a forgalom reális tartományában lehet.

Ezek miatt a 19-4 és a 19-5 31, illetve a 22-6 jelű ábrák 32, ahol a „fogyasztási többlet”
magyarázatát láthatjuk, nem lehetnek érvényesek, mivel a keresleti görbék érvénye nem
terjed ki azokra a szakaszokra, amelyek ezt a többletet szemléltetik.

Továbbá ezeken az ábrákon a szerzők azonosítják a határhaszon (MU) és a keresleti


(DD) görbét. Márpedig ezek a görbék nem lehetnek azonosak, mivel az MU görbét egy
konkrét fogyasztó határhaszon görbéje határozza meg, a DD görbét ezzel ellentétben a
(fogyasztók tömegeit képviselő) piac határozza meg. Miközben a különböző fogyasztók
számára egy konkrét áru fogyasztása egymástól nagymértékben eltérő csökkenő
határhasznot szolgáltat. Mint fentebb már láttuk, a DD görbe teljes hosszában nem lehet
érvényes, mivel az érvényességi tartomány az E pont környezetében csak néhány
százalékos eltéréssel meghatározható tartományban lehet. Nem beszélve arról, hogy
mint fentebb már láttuk, a csökkenő határhaszon törvénye nem létezik, tehát
érvénytelen.

A FOGYASZTÁS ÉS A SZÜKSÉGLETEK
A fentiekben azt vizsgáltuk, hogy a csökkenő határhaszon törvénye milyen
összefüggésben van a fogyasztással – és ennek következtében a kereslettel. Azt találtuk,
hogy a „csökkenő határhaszon törvénye” olyan bizonytalan és szubjektív fogalom,
melynek érvényesülése általában nem szükségszerű, ezért nem lehet olyan hatása, amely
meghatározhatná a fogyasztás és ezen keresztül a kereslet piacszabályozó szerepét. A
továbbiakban azt kell vizsgálni, hogy a fogyasztást befolyásolja-e valamiféle olyan

31
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 602. old.
32
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 688. old.
56
__________________________________________________________________________

„ösztönző erő” amely nem a szubjektív érzéseken, hanem objektív szükségszerűségen


alapszik.

A szükségletek

Az ember fennmaradása, fejlődése, szaporodása a természet és a társadalom között


végbemenő anyagcsere folyamatban valósul meg. Ebben a folyamatban az ember
természeti, társadalmi és történelmi feltételek által meghatározott anyagi és nem anyagi
javakat fogyaszt, használ, sajátít el, amelyek szükségesek biológiai, illetve társadalmi
létének, fejlődésének, szaporodásának fenntartásához. Az ember tehát e szükségleteivel
viszonyul a természet és a társadalom közötti anyagcsere folyamathoz. E szükségleteit
bizonyos határok között módosíthatja, de nem mondhat le róluk létének kockáztatása
nélkül. Biológiailag, társadalmilag és történelmileg meghatározott szükségleteinek
létezése tehát objektíve törvényszerű. Az embernek létfeltétele e szükségleteinek
kielégítése, egyébként nem tudna fennmaradni, fejlődni és szaporodni. Ezekből
következően a szükségletek, bár vannak szubjektív vonatkozásai is, alapvetően a
szubjektív vélekedésektől függetlenül léteznek és objektív jelleggel határozzák meg az
emberek és csoportjaik cselekvéseit.

Az emberi lét, fejlődés és szaporodás feltételei, a szükségletek kielégítésére szolgáló


eszközök és viszonyok nem állandóak és változatlanok, hanem változók, történelmileg
és társadalmilag meghatározottak. Az emberi szükségletek rendkívül sokfélék és
sokoldalúak. Időben változóak, fejlődnek; történelmileg és társadalmilag
meghatározottak; egymással szoros összefüggésben, kölcsönhatásban és
ellentmondásban vannak; kölcsönösen kizárják, illetve feltételezik egymást. A
szükségletek tehát dialektikus rendszert képeznek.

A szükségletek meghatározása során olyan támpontokra van szükségünk, amelyek


létezéséről és elkerülhetetlen hatásairól fenntartások nélkül meg lehetünk győződve.
Ilyen támpont lehet annak feltételezése, hogy az ember létezéséhez feltétlenül szükséges
bizonyos, a természeti, társadalmi és történelmi feltételek által meghatározott
szükségleteinek a kielégítése. E szükségletek kielégítése nélkül az ember természeti és
társadalmi feltételek által meghatározott (vagy elfogadott) szinten nem létezhet. A
szükségletek természeti (biológiai, fizikai) és társadalmi jellegűek lehetnek, de ezek az
egyes emberek számára objektív jellegűek, vagyis akaratuktól függetlenül is léteznek és
hatnak. A szükségletek az emberi létfeltételek olyan összetevői, amelyek nélkül az
ember létezése a társadalmilag és történelmileg, valamint az egyén társadalmi,
gazdasági helyzete által meghatározott szinten nem lehetséges.

Itt szólni kell az ember egyes sajátos szükségleteiről is. Így az étkezés, az öltözködés, a
társadalmi, a családi, a nemi élet és felsorolhatatlanul sok egyéb szükséglet tudatosult,
sajátosan emberi szükségletté válik. E szükségletek kielégítési módja, a szükségletek
kielégítésének a körülményei, az ezekkel kapcsolatos szokások, erkölcsi kötöttségek,
szertartások is emberi szükségletté váltak. Ez nem új jelenség. Már az ember
törzsfejlődése során az ösztönös szükségletek uralma idején beépültek a társadalom és
attól el nem szakíthatóan az egyén szükségletrendszerébe olyan szükségletek, mint az
erkölcsi, a kulturális, érzelmi stb. szükségletek.

Mint később látjuk majd, a különféle szükségletek összefüggésben vannak egymással,


ezért a kategorizálás viszonylagos. A szükségletek nagy részének valódi szükséglet
─ 57 ─

mivolta nyilvánvaló. Senki nem kételkedik pl. abban, hogy a biológiai szükségletek
(élelmezés, ruházkodás, lakás stb.) valóban szükségletek. Ezek nélkül az emberi létezés
lehetetlen. Ezek az ember közvetlen szükségletei. Másképpen ezeket anyagi
szükségleteknek szokás nevezni. E szerint a kategorizálás szerint vannak anyagi és
szellemi szükségletek. Az embernek persze vannak olyan szükségletei is, amelyek se
nem anyagi, se nem szellemi szükségletek. Pl. a sport, a séta is szükséglet, de se nem
anyagi, se nem szellemi szükséglet. Ezért helyesebb az anyagi és nem anyagi
szükségletek szerinti kategorizálás.

Anyagi szükségletek

Az anyagi szükségleteket az alábbiak szerint is lehet csoportosítani. Pl. :

- létszükségletek;
- társadalmilag elismert anyagi szükségletek;
- luxus szükségletek.

A létszükségletek olyan anyagi szükségletek, amelyek szükségesek az ember életben


maradásához, fejlődéséhez, egészségének megőrzéséhez, szaporodásához, (fizikai és
szellemi) munkaerejének újratermeléséhez. Ezek tehát olyan alapszükségletek, amelyek
az emberek puszta létét biztosítják történelmileg és társadalmilag meghatározott szinten.

A társadalmilag elfogadott anyagi szükségletek olyanok, amelyek a létszükségleteken


túl az általánosan elfogadott életvitel biztosítását szolgálják. Az elfogadott szint
differenciálódik a társadalom egyes csoportjai szerint, amely a társadalomban elfoglalt
hely és pozíció szerint egyénenként is változik. Ezek nélkül az emberi lét lehetséges. A
társadalmilag elfogadott anyagi szükségletek szintje szoros összefüggésben van a
termelés rendszerének fejlettségi szintjével. Ez azt jelenti, hogy a létszükségletek
fedezése a társadalom létét ugyan biztosítja, de a munkaerő újratermelését a fejlett
termelési rendszer követelményeinek megfelelő szinten már nem képes biztosítani.
Ezért egy ilyen állapot fenntartása hosszabb távon nem lehetséges gazdasági visszaesés
és emiatt társadalmi konfliktusok nélkül. E szükségletek egy részéről az emberek
rendkívüli társadalmi, gazdasági helyzetekben és ideiglenesen képesek lemondani, de
egy ilyen helyzet fenntartása, vagy fennmaradása hosszabb távon konfliktus veszélyeket
rejt magában.

Luxusszükségletek alatt a szükségletek olyan csoportját értjük, amelyek a


társadalomnak csak egy szűk, kivételezett anyagi helyzetben lévő rétegét érintik
(tőketulajdonosok, magas színtű állami méltóságok, híres művészek, tudósok stb.). A
luxusszükségletek sérelme nem okoz társadalmi konfliktusokat, legfeljebb az, ha túl
kirívó feszültség keletkezik az uralkodó réteg és a társadalom kedvezőtlen helyzetben
lévő tömegeinek életlehetőségei és életvitele között. A luxusszükségletek sérelme
negatív hatással lehet a gazdasági folyamatokra, ha a kivételezett helyzetű rétegek
gazdasági kulcspozíciókat foglalnak el. Ugyanis, ha ezek extra jövedelmeiket nem
költhetik el (pl. túl magas adók miatt) luxusszükségleteik kielégítésére, akkor
érdektelenekké válnak a gazdaság továbbfejlődésében. A luxusszükségletekkel
kapcsolatos társadalmi konfliktus megoldása az uralkodó réteg kivételezettségének
csökkentésével, esetleg megszüntetésével, vagy pedig a szegény tömegek
elégedetlenségének erőszakos elfojtásával bizonyos mértékig és bizonyos speciális
feltételek mellett lehetséges.
58
__________________________________________________________________________

Nem anyagi szükségletek

A nem anyagi szükségletek, amelyek jellemzően, lényegüket tekintve nem anyagi


természetűek, bár kielégítésük csak meghatározott anyagi feltételek mellett lehetséges.
A nem anyagi szükségletek négy fő csoportját különböztethetjük meg:

-egzisztenciális szükségletek;
-szellemi szükségletek;
-társadalmi szükségletek;
-kikapcsolódási szükségletek (mozgás, sport, játék, szórakozás, pihenés).

Az egzisztenciális szükségletek az emberi létfeltételekkel kapcsolatos szükségletek,


amelyek nem kifejezetten anyagi és nem kifejezetten szellemi szükségletek. Ide
sorolhatunk olyan szükségleteket, mint például a

létbiztonság,
vagyonfelhalmozás;
előmenetel, karrier;
befolyás, érdekérvényesítés, politika, hatalom;
egészséges, szép környezet;
önmegvalósítás, alkotás, fejlődés;
becsvágy, erkölcsi megbecsültség;
alkotó cselekvés szükséglete stb.

Az egzisztenciális szükségletek azt jelzik, hogy az ember milyen pozíciót foglal el, vagy
szándékozik elfoglalni a társadalomban. Ha e szükségleteit ki tudja elégíteni, akkor ez
kedvező feltételeket jelent számára anyagi szükségletei kielégítése területén is. A
létbiztonság, a karrier, a befolyás, az egészség, a képzettség, az alkotás lehetősége, az
erkölcsi megbecsültség mind olyan tényezők, amelyek ha megvalósulnak, kétségtelenül
jó feltételeket biztosítanak az egyén számára a jó állás és magas jövedelem eléréséhez,
ezen keresztül az anyagi szükségletek kielégítésének kedvező feltételeihez. Ezért
lényegében úgy is fogalmazhatunk, hogy az anyagi szükségletek a mai anyagi
szükségletek kielégítése irányában, míg az egzisztenciális szükségletek a jövőbeni
anyagi szükségletek kielégítése irányában hatnak.

A szellemi szükségletek az embernek azokat a szükségleteit fejezik ki, melyek


kielégítésével felkészülhet anyagi és egzisztenciális szükségleteinek érvényesítésére. Ide
tartoznak olyan szükségletek, mint a

- tájékozódási;
- tanulási, képzési, kutatási;
- világnézeti, ideológiai, vallási;
- érzelmi;
- erkölcsi;
- cél-meghatározási, tervezési, döntési, elemzési stb. szükségletek.

Ezekhez az anyagi ellátottság, a fizikai, gyakorlati és pozicionális felkészültség mellett


meghatározott szellemi felkészültség is szükséges. Ezt a szellemi felkészültséget fejezi
ki a szellemi szükségletek rendszere. Ezt a felkészültséget az ember szellemi
─ 59 ─

szükségleteinek kielégítése során szerzi meg. A szellemi felkészültség feltételezi, hogy


az ember valós helyzetéről tájékozódjon, saját tapasztalatai és az emberiség által
felhalmozott tudás számára elérhető és szükséges részének elsajátításával képezze
magát, tanuljon, kutasson.

A kikapcsolódási szükségletek az ember pihenését, regenerálódását szolgálják. A


folytonos tevékenység az ember fizikai és szellemi erejét elhasználja. A tevékenység
újabb ciklusaira a fizikai és szellemi képességek folytonos megújítására van szükség,
ami a kikapcsolódási folyamatban valósul meg. A kikapcsolódási szükségletek az
alábbiak:

- fogyasztás, élvezetek;
- családi élet;
- egészség karbantartása;
- pihenés, szórakozás;
- sport, mozgás stb.;
- művelődés, kultúra, társadalmi élet.

A különféle típusú szükségletek főbb összefüggései

Az anyagi szükségletek, az egzisztenciális szükségletek, a szellemi szükségletek, a


társadalmi szükségletek és a kikapcsolódási szükségletek között szoros és kölcsönös
összefüggés, kapcsolat van. E szükséglettípusok vonatkozásában azonban az anyagi
szükségleteknek elsődleges szerepük van, míg az egzisztenciális, a szellemi, a
társadalmi és a kikapcsolódási szükségletek másodlagos jellegűek. Egyrészt az anyagi
szükségletek elsődlegesek, mert e szükségletek kielégítése nélkül másfajta szükségletek
szóba sem kerülhetnek. Itt különleges helyet foglalnak el a létszükségletek, melyek
kielégítése előfeltétele nemcsak más szükségletek megjelenésének, hanem egyáltalán az
ember létének is. Másrészt kifejezésre jut az anyagi szükségletek elsődlegessége abban
is, hogy a nem anyagi szükségletek is közvetve az anyagi szükségletek kielégítésére
irányulnak. Az anyagi szükségletek magasabb színtű megjelenése és kielégítése
magasabb szintű egzisztenciális, szellemi, társadalmi és kikapcsolódási szükségletek
megjelenését és kielégítését teszi lehetővé. Magasabb szellemi szükségletek
megjelenése és kielégítése magasabb egzisztenciális szükségletek megjelenését teszi
lehetővé, és a magasabb egzisztenciális színt az anyagi szükségletek kielégítését
magasabb szinten teszi lehetővé, stb. Ennek fordított összefüggései is érvényesek. Ezért
a négy szükséglettípus kölcsönhatásban van egymással, az anyagi szükségletek
elsődlegessége és dominanciája mellett. Tehát a szükségletek az emberi élet minden
vonatkozását átfogják, és azok mennyiségi és minőségi értelemben történő kielégítése,
valamint a kielégítés módja az emberi élet minőségét alapvetően meghatározza.

A szükségletek léte tehát objektív kategória. Az embereknek szükségszerűen vannak


szükségleteik. Az emberek nem létezhetnek szükségleteik nélkül és a (emberi)
szükségletek nem létezhetnek emberek nélkül. Az emberek nem mondhatnak le
szükségleteikről, tehát a szükségleteik kielégítése szükségszerű. Ezek miatt a
szükségletek kielégítése szorosan hozzákapcsolódik a fogyasztáshoz, és ezen keresztül a
kereslet meghatározódásához is.
60
__________________________________________________________________________

A szükségletekkel kapcsolatban meg kell jegyezni azt is, hogy a szükségletekről nem
csak általánosságban lehet beszélni, hanem azokat konkréten, számszerűen is meg lehet
határozni. A konkrét számszerű meghatározás egyéni, helyi, községi, regionális és
országos szinten is lehetséges az érintett ország statisztikai nyilvántartásai alapján.
Ennek megfelelően a fogyasztási szükségleteket természetes mértékegységekben és
értékben, főbb választékonként meg lehet határozni. A piacon az összes fogyasztói
szükségletek meghatározzák az aggregált keresletet. Az aggregált kereslet pedig
meghatározza azt az aggregált kínálatot, amely szükséges és elegendő a fogyasztói
szükségletek kielégítésére. A normális kereskedelmi forgalom biztosítása érdekében a
kínálat meg kell, hogy haladja bizonyos korlátozott mértékben a keresletet. Ennek
mértékét kereskedelmi tapasztalati adatok, illetve számítások alapján termékenként,
vagy termékcsoportonként és összesítve is meg lehet határozni. Mindenesetre az
aggregált kereslet és kínálat közötti egyensúlyt a piacon biztosítani kell, mert egyébként
az árucsere zavarai értékesítési nehézségekkel, vagy áruhiányokkal veszélyeztetik az
áruforgalom folyamatát, valamint ezzel összefüggésben munkanélküliséget, vagy
inflációt generálnak.

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a fogyasztást a szükségletek határozzák meg,


azok fontossági sorrendjének megfelelően, a fogyasztók vásárlóerejének korlátai között.

A kereslet fontosabb jellemzői

A kereslet kifejezés alatt itt kizárólag a fizetőképes keresletet értjük.

A kereslet és a kínálat egyensúlyát a különféle árucsoportok különböző mértékben


befolyásolják. Ebben a különféle áruk árrugalmassága játszik döntő szerepet. Az
árrugalmasság azt határozza meg, hogy az egyes áruk kereslete hogyan változik a
kínálati árak változásának a függvényében. Ezt a kérdést Samuelson és Nordhaus
professzorok könyve részletesen és kimerítően tárgyalja. A könyvük szerint az ár mellett
a keresletet befolyásolja még a fogyasztók átlagjövedelme, a piac mérete, ebben a
fogyasztók száma, a kedvezőbb árú helyettesítő áruk elérhetősége, valamint a
fogyasztók ízlésvilága is. _33 Emellett szerintük kereslet befolyásoló tényezőként
érvényesül „A dolláronkénti egyenlő határhaszon törvénye” is : 34

„Minden egyes jószágra ... addig a pontig mutatkozik kereslet, amíg a


vásárlásra költött egy-egy dollár (vagy penny) határhaszna pontosan egyenlő
bármely más jószágra ... elköltött egy dollár (vagy penny) határhasznával.”

Ezt a tételt a fentiekben cáfoltuk. Ez a tétel azt a szemléletet tükrözi, mely egyébként
jellemző az egész könyvre, sőt az egész polgári közgazdaságtanra, nevezetesen az a
vélemény, hogy a gazdasági tevékenység központi célja a nyereség, a haszon, a profit.
Ezt a célrendszert megalapozatlanul terjesztik ki a fogyasztás területére is. Ez a tétel
persze érvényes a tőkés termelési, kereskedelmi és pénzügyi rendszerre. A tőkés
termelési-kereskedelmi-pénzügyi rendszer célrendszerét azonban nem lehet a fogyasztás
célrendszerével azonosítani. Más kifejezéssel élve: a fogyasztás célja nem a haszon,
nem a profit. Tehát egy jószág keresletét ─ különösen a fogyasztási kereslet területén ─
nem a vásárlására költött egy $ határhaszna határozza meg. Ezzel kapcsolatban
emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a termelés természetes célja nem a haszon, a profit,
33
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazudaságtan 109. old.
34
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazudaságtan 596. old.
─ 61 ─

hanem az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges termékek előállítása.


A haszon, a profit csak sok évezredes gazdasági, társadalmi, történelmi fejlődés
következményeként jelenhetett meg, mint a termelés származékos, másodlagos célja.
Profit csak meghatározott szintű pénzgazdálkodás mellett jöhet létre, amikor már a pénz
meghatározott mértékű termék-, vagy árutömeget reprezentál, amelyet ezen a pénzen
bármikor meg lehet vásárolni. Az emberiség korai létezésének sok évezrede alatt pénz
egyáltalán nem is létezett. A korai cserefunkciókat a véletlen cserén alapuló termékcsere
töltötte be. Később az egyes viszonylagos, illetve egyenértékformában megnyilvánuló
csereértéket képviselő termékek töltötték be a csere közvetítő szerepét. Még később az
általános csereértéket képviselő áruk töltöttek be bizonyos csere közvetítő funkciókat,
mielőtt még megjelenhetett volna a saját belső értéket, általános csereértéket képviselő
pénzáru. Ezután hosszú fejlődés előzte meg a nemesfém fedezettel biztosított pénzjelek
megjelenését, ami végülis elvezetett a mai pénz kialakulásához, ezen belül a haszon, a
profit megjelenéséhez. A profitnak, mint a termelés legfőbb céljának a létezése
mindenesetre igaz a tőketulajdonos és általában a befektetők tevékenységére
vonatkozóan, de a végső fogyasztásra ez a törvény nem érvényes. Már láttuk, hogy a
végső fogyasztásra nézve a határhaszon elmélet alapján nem lehet számszerűleg
meghatározni sem az összhasznot, sem pedig a határhasznot. Erről legfeljebb csak mint
általános szellemi konstrukcióról lehet szó, de egy fogyasztási folyamatra semmiféle
hatása nincs. Az össz-, és határhasznot ezen az alapon nem lehet megállapítani, tehát a
vásárolt különféle jószágok határhasznát nem lehet összehasonlítani és egyenlővé tenni
egymással. Ezekután az a kérdés, hogy akkor milyen alapon határozzák meg a
fogyasztók az egyes árukkal szembeni keresletüket.

A végső fogyasztás (leszámítva az összes fogyasztásból a termelő fogyasztást, vagyis a


termelő eszközöket, tehát a termelést szolgáló anyagokat, energiaforrásokat, eszközöket,
gépeket, stb.) vásárlói nem azért vásárolnak fogyasztási cikkeket, hogy ezzel hasznot
realizáljanak, hanem azért, hogy a megvásárolt árukkal szükségleteiket kielégíthessék.
Ez a tény egyébként összefüggésben van az egyes áruk ár-, és keresletrugalmasságával
is. Olvashattuk azt a kijelentést is, miszerint a fogyasztók a vásárlási döntéseik
tekintetében szuverének, tehát korlátlan szabadságot élveznek. Ez a kijelentés azonban
nem egészen állja meg a helyét. Ugyanis a fogyasztók nem dönthetnek úgy, hogy
például nem vásárolnak élelmiszereket. Hiszen akaratuktól és ízlésüktől függetlenül
alapvető szükségletük a táplálkozás. Erről, és egyéb hasonló szükségleteikről nem
mondhatnak le. Szabadságuk erre nem terjed ki, ezt objektív természeti és társadalmi
szükségszerűségek határozzák meg. A végső fogyasztók vásárlói szabadságát tehát nem
a haszon, hanem elsősorban az objektív jellegű fogyasztói szükségszerűségek
határozzák meg. A fogyasztó tehát vásárlói döntései tekintetében messze nem szuverén,
hanem legalábbis a fogyasztás túlnyomó, legalapvetőbb részében természeti
szükségleteinek megfelelő mértékben determinált. Tehát az elkerülhetetlenül szükséges
élelmiszereket meg kell venniük, akármennyibe kerüljenek is azok. Ezért tehát az
alapvető élelmiszerek árrugalmassága csekély (merev). Tehát az árrugalmasság, illetve
az ehhez kapcsolódó keresletrugalmasság foka attól függ, hogy a szóban forgó áruk
milyen viszonyban vannak a különböző súlyú szükségletekkel. A különböző
szükségletek különböző mértékben befolyásolják a keresletet. Az alapvető anyagi
szükségletek a legnagyobb intenzitással befolyásolják a keresletet. A nem alapvető
anyagi és nem anyagi szükségletek az előzőeknél kisebb mértékben, mégpedig az egyes
szükségletek súlyának, ösztönző erejének mértéke szerint befolyásolják csak az egyes
fogyasztók keresletét. A fogyasztók nem tehetnek és nem is tesznek mást, mint azt,
hogy megállapítják, hogy jövedelmükből mennyit költhetnek fogyasztási cikkek
vásárlására. Továbbá azt is megállapítják, hogy ebből az összegből milyen, és mennyi
62
__________________________________________________________________________

árut vásárolhatnak. A különféle szükségleteiket súlyuk szerint fontossági sorrendbe


állítják és e sorrend szerint vásárolják meg az e szükségletekhez tartozó árukat, a
legfontosabb, legnagyobb súlyúaktól kezdve a kevésbé fontosak, kisebb súlyúak felé
haladva egészen addig, amíg a fogyasztásra szánt költségkeretük el nem fogy. Ha e
keret elfogyott, akkor a vásárlást abbahagyják és az e ponton túli szükségleteik
kielégítéséről ideiglenesen, vagy véglegesen lemondanak. Tehát a vásárlást nem az
egyes áruk határhaszna határozza meg, hanem a szükségletek. A szükségletek
kielégítésének a mértékét a fogyasztási eszközökre fordítható jövedelem határozza meg
a mindenkori folyóárak figyelembevételével. A fogyasztásban általában a legalapvetőbb
szükségletek töltik be a legfontosabb szerepet. Az ezeknél kisebb súlyú anyagi és nem
anyagi szükségletek kielégítésére csak lehetőség szerint, másodlagos jelleggel kerül sor.
A végső fogyasztás túlnyomórészt a családokban valósul meg. A családokban a
fogyasztási szükségleteket nem valamilyen bonyolult gazdasági számítások segítségével
határozzák meg, hanem a folyamatos gyakorlati tapasztalatok alapján. A tapasztalatok
megmutatják, hogy közelítőleg milyenek mennyiségi és minőségi tekintetben a
fogyasztási cikkekre irányuló szükségleteik egy aktuális fogyasztási időszakban. A
tényleges fogyasztás általában nem pontosan egyezik meg az előzetesen megítélt
szükségleteikkel. Az eltéréseket például úgy korrigálhatják, hogy adott időszakban az
aktuális fogyasztási szükségleteket meghaladó, korábban megvásárolt cikkeket
későbben fogyasztják el, míg ha a beszerzett cikkek nem fedezik a tényleges aktuális
szükségletet, akkor ebben az időszakban ─ jövedelmük által meghatározott mértékben
─ pótlólagos beszerzést eszközölnek.

A termelő fogyasztás esetében a végső fogyasztással szemben az alapvető eltérés abban


áll, hogy a termelő fogyasztás nem a végső fogyasztás célját szolgálja, hanem
kifejezetten közvetve jövedelem szerzésre irányul. Tehát a termelő fogyasztás azt
jelenti, hogy a megvásárolt árukat nem elfogyasztják, hanem felhasználásukkal
magasabb feldolgozottságú termékeket, végső, személyes fogyasztásra alkalmas
végtermékeket, kiskereskedelmi forgalomba kerülő árukat állítanak elő. Tehát a
személyes fogyasztásra irányuló kereslet célja a személyes szükségletek kielégítése, míg
a termelő fogyasztásra irányuló kereslet célja ezzel szemben kínálat létrehozása
jövedelem, vagyis haszonszerzés céljából. Fogyasztói árubeszerzések célja a
szükségletek kielégítése, termelői árubeszerzések célja pedig jövedelem, haszon
szerzése. A fogyasztó az árukat szükségletkielégítésre, a termelő pedig közvetetten
eladásra használja fel. Ez elvi eltérés a fogyasztói kereslet és a termelői kereslet között.
A fogyasztó árufelhasználásával hasznot realizálni nem lehet, ezért ebben a határhaszon
elmélet nem játszik szerepet. Ezzel szemben a termelő árufelhasználásával hasznot lehet
(sőt, elkerülhetetlenül kell) realizálni, ezért ebben szerepe lehet a határhaszon
elméletnek is. A termelő folyamatokban az anyagi, technikai, technológiai jellegű
ráfordításokat pontosabban lehet tervezni, mint a háztartásokban, és az abból eredő
hasznot és a határhasznot a termelési folyamat elemzése során el lehet különíteni, ki
lehet fejezni és számszerűsíteni lehet. Csak természetesen a határhaszon itt általában
nem szükségszerűen csökkenő jellegű, hanem a termelési volumen optimális pontjáig
növekvő, bizonyos esetekben konstans, azután pedig változó mértékben csökkenő
tendenciájú lesz. Ennek ellenére az egyes termelő fogyasztást szolgáló eszközök
ráfordításait elsősorban nem az egyes elkülönített ráfordítások határhaszna, hanem a
termelési folyamatban létező termeléstechnológiai szükséglet határozza meg. A vállalati
hasznot a termelő ráfordításokban elérhető megtakarítások természetesen befolyásolják
ugyan, de a gazdálkodás végeredményét elsősorban nem ez, hanem a komplex termelési
folyamat hatékonysága határozza meg. Ezért a termelő fogyasztás ráfordításainak
határhaszna a vállalati gazdálkodásban, még ha esetleg kimutatható is, nem
─ 63 ─

szükségszerűen döntő szempont. Tehát a termelő fogyasztást is elsősorban nem a


(termelő) fogyasztás határhaszna, hanem a termeléstechnológiai szükségszerűségek,
vagyis a (termelési) szükségletek határozzák meg.

A végső fogyasztás egyéni szintje azért fontos gazdasági szempont, mert ez mutatja
meg, hogy egy adott társadalom tényleges fogyasztása hogyan viszonyul az emberek
tudományosan megállapított kívánatos, történelmileg aktuális biológiai és társadalmi
szükségleteihez. A tényleges átlagfogyasztás mennyiségi és szerkezeti tekintetben
(élelmiszerek, ruházkodás, lakás, képzési, kulturális, szórakozási, testedzési,
egészségügyi, stb.) megfelelnek-e a történelmileg aktuális biológiai, társadalmi, stb.
szükségleteknek, vagy nem. Ha a ténylegesen jelentkező szükségletek eltérnek a
tudományosan meghatározott (biológiai, társadalmi, technikai, stb.) kívánatos
szükségletektől, akkor ez a különbség megmutathatja a szükségletek továbbfejlődésének
a tendenciáját is, ami elősegítheti a kínálat továbbfejlesztésének a célszerű irányait is.

Az egyének szintjén a kereslet nyilván az egyének tulajdonságainak megfelelően


rendkívül sokszínű és változatos, de a gazdasági tekintetben általánosnak tekinthető
aggregált kereslet évről-évre viszonylag kevéssé és csak fokozatosan változik. Az
aggregált keresletet a polgári közgazdaságtan az elszigetelt egyének egyedi „keresleti
görbéinek” horizontális összegzése útján határozza meg. Ez a megközelítés elvileg
ugyan igaz lehet, azonban a folyamatosan változó egyéni keresletet az egyes áruk
vonatkozásában megállapítani és ezeket azután horizontálisan összegezni és országos
szinten értelmezni teljességgel lehetetlen. Ezért ehelyett az aggregált keresletet nem
matematikai, hanem statisztikai úton kell, és lehet meghatározni, ami az előzővel
szemben kétségtelenül lehetséges megoldás. Az aggregált végső fogyasztói keresletet a
társadalmilag átlagos fogyasztó kereslete határozza meg, amelyet gyakorlatilag
azonosnak tekinthetünk a lakosság meghatározó többségének fogyasztói keresletével.
Ezt a keresletet a statisztikailag értelmezett „fogyasztói kosár” határozza meg. Érdemes
megjegyezni, hogy a keresletet és ezen belül a fogyasztói kosarat statisztikailag lehet
részletezni az egyes társadalmi csoportok, osztályok szerinti bontásban is. Egy ilyen
bontás részletesebben elemezheti az egyes társadalmi csoportok fogyasztási, keresleti
jellemzőit, de a gazdasági tervezés, konjunktúrakutatás, piackutatás szempontjából
elegendő pontosságot biztosíthat az átlagos fogyasztói kosár által jellemezhető kereslet
is.

Mint láttuk, a szükségletek, azok típusaitól függően különböző erővel befolyásolják a


végső fogyasztást, illetve a keresletet. Egyrészt az anyagi szükségleteket főbb
választékonként természetes mértékegységekben is meg lehet határozni az értékben
történő meghatározás mellett. Az egzisztenciális, a szellemi, a társadalmi és a
kikapcsolódási szükségletek kielégítési módjai lényegesen eltérnek az anyagi
szükségletek kielégítési módjaitól. Hiszen rendeltetésük elérő és jellegüket tekintve az
ide tartozó szükségletek kielégítése alapjában véve nem agyagi javak „fogyasztása”,
hanem szellemi, tudományos, kulturális, társadalmi, erkölcsi, egészségügyi, pihenési,
testedzési, kikapcsolódási, stb. szükségletek, értékek, viszonyok elsajátítása, gyakorlása
útján valósul meg. A „fogyasztásnak” ezeket az „objektumait” már nem, vagy csak
hozzávetőlegesen lehet statisztikailag számba venni, értékben és természetes
mértékegységekben kifejezni. Ezeket a szükségleteket már nem lehet olyan objektíven
mérni, mint az anyagi szükségleteket. A nem anyagi szükségletek kielégítése azonban
általában csak anyagi eszközök közvetítése útján lehetséges. Az ezeket szolgáló
infrastruktúra és egyéb idetartozó szolgáltatások anyagi eszközök beszerzését,
befektetését, üzemeltetését, fenntartását igénylik, amelyeket azonban már gazdaságilag
64
__________________________________________________________________________

elemezni és tervezni lehet. A gazdasági tervezés, a konjunktúra-, és piackutatás


szempontjából azonban a statisztika már megteremtette azokat a feltételeket, melyek
lehetővé teszik a nem anyagi szükségletek számszerűsítését, kielégítésének anyagi
feltételeit és gyakorlati megvalósulásának a mértékét. A nem anyagi szükségletek
kielégítésére szolgáló eszközök, és infrastruktúra használatának a mértéke és a
társadalom ilyen célokra fordított költségei jellemzik a nem anyagi szükségletek
kielégítésének a mértékét és színvonalát is.

A fentiek alapján tehát megállapíthatjuk, hogy általában mind a végső, mind a termelő
fogyasztást a szükségletek határozzák meg. Nem pedig a „csökkenő határhaszon”
törvénye. A szükségleteket természetes mértékegységekben és értékben is meg lehet
határozni, ellentétben a „dolláronkénti egyenlő határhaszon” elmélettel, mely nem
alkalmas a fogyasztás irányainak és mértékének meghatározására. A fogyasztást a
szükségletek, ez utóbbiak pedig a keresletet határozzák meg, melyet számszerűsíteni, és
tervezni is lehet, mégpedig szükség szerint egyéni, helyi, regionális és országos
szinteken is, vagy pedig az egyedi üzletkörökre kiterjedő kiskereskedelmi,
nagykereskedelmi és termelő vállalatok szintjén.
Itt a kereslettel kapcsolatban nem árt megjegyeznünk, hogy az egész aggregált keresletet
az aggregált fogyasztói kereslet határozza meg.

15. ábra A hivatkozott könyv 4-1 ábra. Az ereszkedő keresleti görbe.


─ 65 ─

A fent már felsoroltakon kívül a kereslet-kínálati viszonyokat még más tényezők is


alapvetően meghatározzák. Így például a keresletet a szükségletek úgy is
meghatározzák, hogy a keresleti függvény hatókörét korlátozzák. Az egyes termékek
árrugalmasságával fordított arányban egy vizsgált régió, illetve üzletkör területén
korlátok közé szorítják e termékek keresleti függvényének a hatókörét. A korlát alsó és
felső értéke a vizsgált terület statisztikai tapasztalati adatsora alapján meghatározható a
legkisebb, illetve a legnagyobb kereslet. Ennek megfelelően a keresleti függvény ebben
az esetben csak e két érték között érvényes. 35 Az itt hivatkozott példaszerű keresleti
görbe olyan adatokra épült, mely a végső fogyasztás területére nyilván nem érvényes.
Ugyanis a végső fogyasztás a búza esetében (ami a lisztek és a sütőipari termékek
keresletére vonatkozik) semmi esetre sem változhat 9 és 20 millió bushel/hó (vagy
valami hasonló) értékek között az 5 és 1 $/bushel árak függvényében. A végső
fogyasztás nagy része egyenletes fogyasztás, tehát itt ilyen mértékű kilengések nem
lehetségesek. Ilyen változások ugyanakkor lehetségesek ugyancsak a búzára a felvásárló
spekulációs nagykereskedelem keresleti függvénye esetében. Hiszen a kereskedelem jó
termés esetén, alacsony áron, akár a dupláját is (de nem az ötszörösét) felvásárolhatja a
pillanatnyi fogyasztói szükségletnek, számítva arra, hogy egy következő rossz termés
esetén a felvásárolt gabonát többszörös áron értékesítheti majd. Az egész
gabonatermelési és forgalmi ágazat együttesen azonban csak a végső fogyasztási
szükségletekből, részben export szükségletekből indulhat ki. Tehát az egész ágazatot
tulajdonképpen a végső fogyasztási, illetve export szükségletek határozzák meg. Egy-
egy ágazat, vagy termék kínálati görbéjét is végső soron a végső fogyasztás kereslete
határozza meg. Ugyanakkor természetesen az árak finom szabályozását a keresleti és
kínálati függvények határozzák meg, a keresleti függvények fentiekben ismertetett, a
szükségletek által meghatározott érvényességi tartományának alsó és felső korlátai
között.

A kínálatot ugyanakkor egy-egy termék, vagy ágazat vonatkozásában behatárolja az


összes piaci termékek termeléséhez szükséges feltételek korlátozott volta, vagyis a
nemzetgazdaság termelési lehetőségeinek a határa is.

A KÍNÁLAT ÉS A KERESLET EGYENSÚLYA


A keresleti és a kínálati görbék metszéspontjaiban létrejön az ár-egyensúly, ami mellett
a fogyasztók az adott árszínvonalon meg akarják vásárolni a kínálat adott mennyiségű
termékeit. Tehát a vonatkozó termékeket a fogyasztók a metszéspont által meghatározott
értékben keresik, az eladók pedig kínálják. Így tehát létrejön a kereslet és a kínálat
áregyensúlya. Az áregyensúlyból következik a keresett és a kínált áruk mennyiségi
egyensúlya is. Amely az áregyensúly mellett állhat csak fenn, mivel túlkínálat mellett
csökkennek, míg túlkereslet esetén emelkednek, tehát megváltoznak az egyensúlyi árak.
Az új egyensúlyi árak pedig mindig megfelelnek az aktuális piaci helyzetnek. Ezért a
fogyasztók igényei kielégíthetők és emellett nem maradhatnak eladhatatlan áruk. A
piacgazdaság tehát elvileg önmagától egyensúlyban van. Ezzel szemben azonban azt
tapasztaljuk, hogy a piacot értékesítési nehézségek sújtják, ismételten előállnak
eladhatatlan készletek, munkanélküliség, infláció, állami költségvetési deficit
mutatkozik. Tehát ezek a tények megmutatják, hogy a piaci egyensúly mégiscsak
hiányzik. Pedig logikailag tényleg fenn kellene állnia az egyensúlynak. Hol van tehát a

35
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 107. old.
66
__________________________________________________________________________

logikai hiba, amely meghatározza ezt az elmélet és a gyakorlati tapasztalatok között


feszülő ellentmondást ?

Ha a kapitalista rendszer kialakította a rengeteg termék egyenkénti kompetitív árait az


36
egyes keresleti-kínálati görbék metszéspontjaiban, akkor ezzel egyúttal
meghatározta, hogy a gazdaság Mit, mennyit – Hogyan – Kinek termeljen és hozzon
forgalomba. A gazdaság előállította az ennek megfelelő árukat és kifizette azokat a
költségeket, béreket, adókat, illetékeket, profitokat, stb., amelyek felmerültek ezen áruk
előállítása és piacra vitele során. A folyamat (termelési-értékesítési ciklus) kezdetén a
termelőnél, mint eladónál vannak az áruk, és a vásárlóknál van ezeknek az áruknak a
pénzbeni (beruházási, beszerzési, szolgáltatási kifizetések, bérek, egyéb személyi
kifizetések, bankköltségek, stb. bevételek formájában) ellenértéke. Tehát azok az
árucikkek vannak a piacon, amelyekre a vásárlóknak szükségük van, és a lehetséges
vásárlóknál van a pénz, amiből azokat meg lehet vásárolni.

Most meg kell néznünk, hogy ez az előbbi, a piaci egyensúlyra vonatkozó feltételezés
fennáll-e a valóságban, vagy nem.

Az egyensúly becslése a megtakarítások alapján

Az áruk megvannak, az kétségtelen. Az is kétségtelen, hogy a piaci keresleti-kínálati


árak általános egyensúlyban vannak, hiszen ez az alapja annak, hogy az áruk túlnyomó
része megegyezéses árakon eladásra, a termelőtől a (itt a termelő fogyasztást is
beszámítjuk a végső fogyasztás mellett) fogyasztóhoz kerüljenek. A piaci áregyensúly
tehát biztosítva van, mivel az árucsere „szabad” megegyezésen alapul. Itt azonban
megjegyezzük, hogy a csere szabadsága korlátozott, mivel a vásárlást, a fogyasztók
döntéseit a szükségleteik determinálják és az eladók is kénytelenek számításba venni az
értékesíési lehetőségek ebből adódó korlátait.

*Családi
A felső 5 % jövedelme
Jövede- az összes jövedelmek 16
Jövede- %-a. hányad az összes
Jövedelem
jövede- lem jövedelemből %
16.
lem ábra A hivatkozott
lem könyv 25-3. táblázata
osztályok : Családi
abszolútjövedelmek egyenlőtlenségei
abszolút tényle-
osztályok hányada egyenlő- egyenlőt- ges
% % ség lenség 1982
1. ötöd 4,7 20 20 0 4,7
2. ötöd 11,2 40 40 0 15,9
3. ötöd 17,1 60 60 0 33,0
4. ötöd 24,3 80 80 0 57,3
5. ötöd * 42,7 100 100 100 100,0

A 16. ábra szerint az USA–ban 1982.-ben a lakosság felső 5 %-ának a jövedelme


egyenlő volt a lakosság alsó 40 %-ának a teljes jövedelmével. A lakosság felső 20 %-
ának a jövedelme az összjövedelem közel a felét, 42,7 %-át tette ki. Ebből durván arra
lehet következtetni, hogy a lakosság nagyjövedelmű része egyszerűen nem képes
teljesen elfogyasztani a jövedelmét, hiszen e réteg tényleges szükségleteinek a piaci
értéke lényegesen kisebb, mint a jövedelme. Ezért a megtermelt áruk egy része
eladhatatlanná válik, tehát a piac egyensúlya részben ezáltal megbomlik. Az
eladhatatlan áruk olyan mértékben halmozódnak fel, amilyen mértékben a túlzottan
36
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 114. old.
─ 67 ─

nagy tőkejövedelmek tulajdonosai nem képesek elfogyasztani, illetve beruházásokra


fordítani a jövedelmüket, függetlenül a piacon fennálló áregyensúlytól. Ez a helyzet
arról tanúskodik, hogy a szélsőségesen magas jövedelmek, ha elég súlyt képviselnek a
cserefolyamatban, alááshatják a gazdaság normális működését, pusztán azért, mert a
lakosság egy, a jövedelem tekintetében társadalmilag meghatározó része megtakarításra
kényszerül. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a megtakarítás és ezzel szemben a fejlesztés,
a termelő készletekbe történő befektetés, a beruházás nem azonos fogalmak. A USA
1983. évi nemzeti termék mérlege szerint az össes profitnak csak kb. 8 %-át használták
fel felosztatlan profit címen fejlesztésre. 37 A megtakarítás tehát nem jelent ugyanakkor
törvényszerűen termelő beruházást. Tehát a megtakarítás arányában az áruk jelentős
része eladhatatlanná válhat. És itt természetesen nem arról van szó, hogy
elfogadhatónak tartjuk-e a fennálló jövedelemviszonyokat, vagy nem, csak
megállapítjuk, hogy ezek az eltérések a gazdaság normális menete szempontjából nem
kívánatosak. Ilyen jelenséget figyelhetünk meg manapság Magyarországon is, csak még
kiélezettebb formában. Ezekből látszik, hogy hiába van meg a piaci keresleti-kínálati
áregyensúly, ez még nem biztosítja, hogy az árukat el lehessen adni. Amennyivel
bizonyos társadalmi rétegek jövedelme meghaladja tényleges szükségleteik értékét,
annyival kevesebb árut lehet értékesíteni a piacon. Ebből jön létre a túltermelés, vagyis
az inkurrens áruk mennyisége. Ahhoz, hogy a piac fel tudja venni a megtermelt árukat,
ahhoz a jövedelmek egyenletesebb eloszlását kellene biztosítani. Nagyobb fizetőképes
keresletre volna szükség, és arra, hogy a vásárláshoz szükséges pénz azoknál a
társadalmi csoportoknál legyen, amelyeknek szükségük is van a piacon kínált árukra.

17. ábra A hivatkozott könyv 6-6. táblázata : GNP számbavétele

37
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 172. old.
68
__________________________________________________________________________

Ez a helyzet azt mutatja, hogy a munkajövedelmek színvonala elmarad a termelés


árszínvonalától, a profitráta pedig meghaladja azt. Ez pedig azt tanúsítja, hogy a
dolgozók kedvezőtlen piaci helyzete reális tény, mert a munkajövedelmek nem érik el
azt a színvonalat, amellyel a munkavállalók munkájukkal hozzájárulnak a termékek
értékéhez. Ez egyik oka lehet annak, hogy nem jön össze az a vásárlóerő, amellyel meg
lehetne vásárolni, vagyis realizálni lehetne a piaci árukat. A jövedelmek eloszlásáról a
vita tárgyát képező könyv 6-6. táblázata ad némi tájékoztatást. 38 Ezek alapján az
1983.-évi jövedelmek eloszlása a 18. ábra adatai szerint alakult.

munkajövedelmek összesen 1985 MD $

_____________________________________________________________
profit jellegű jövedelmek 662 ”
ebből: kamatok 257 ”
járadékok 58 ”
be nem jegyzett vállalkozások jövedelme 122 ”
részvénytársaságok bruttó profitja 225 ”
levonás felosztatlan profit miatt - 54 ”
__________________________________________________________
profit jellegű jövedelmek összesen : 608 MD $.

18. ábra. Profit jellegű jövedelmek 1983, USA

Amint látni lehet a táblázatból, a kamatokat és a járadékokat is a profitjövedelmek közé


soroltuk, mivel itt a tőkejövedelmeket akartuk számba venni, nem csak a gyárosok és
kereskedők jövedelmét. A felosztásra nem került profitot ugyanakkor kivettük a
tőkejövedelmek közül, mert az beruházások keretében felhalmozásra, tehát „termelő
fogyasztásra” került. A 6-6. táblázat szerint a NNP 2928 MD $.

A táblázatból látszik, hogy a dolgozók teljes jövedelmének a 30 %-át teszik ki a profit


jellegű jövedelmek. Ez azt jelenti, hogy ha a gazdaságilag aktív lakosság legjelentősebb
tőketulajdonosainak a lakosságon belüli aránya 5 %, akkor e réteg összes jövedelme kb.
a hatszorosát tette ki a dolgozók (munkások és egyéb alkalmazottak) összes jövedelmé-
nek. Ez a jövedelem-egyenlőtlenség nem különösebben kirívó. 1983.-ban a
foglalkoztatottak alsó 20 %-ának az éves átlagos jövedelme 5000 $ alatt volt, míg a
felső 20 %- ának 55000 $ felett. Tehát a lakosság felső 20 %-ának az átlagjövedelme kb.
tízszerese volt az alsó 20 % átlag jövedelmének, ami szintén nem tekinthető
társadalmilag elfogadhatatlannak. Az itt hivatkozott adatok azonban nem adnak képet
arról, hogy a felső 5 %-on belül milyenek a jövedelem eloszlás arányai. Pedig ez a
kérdés lényeges lehet, figyelembe véve azt, hogy az USA gazdaságilag aktív
lakosságának 5 %-a meghaladja a 7 millió főt. Ha ezekben a társadalmi régiókban egyes
rétegek jövedelme meghaladja a legalacsonyabb jövedelmek százszorosát, vagy akár az
ezerszeresét is, 39 akkor már reálisnak tűnik az az elgondolás, hogy a lakosság nagy
jövedelmű 1-5 %-a jelentékeny, fogyasztásra fel nem használható jövedelmet takarít
meg.
38
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 179. old.
39
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 977. old.
─ 69 ─

Ettől függetlenül a hatszoros-tízszeres jövedelem bizonyos társadalmi rétegeknél bár


társadalmilag nem tekinthető ugyan elfogadhatatlannak, mégis a végső fogyasztásra
szolgáló áruk egy részének megfelelő mértékű elfogyasztását számukra nem teszik
lehetővé. A fogyasztói szükségleteknél nagyobb jövedelmek egy része ezért
megtakarításra kerül. Ennek a megtakarításnak megfelelő árutömeg már olyan mértékű
lehet, amely több év elteltével a piaci egyensúly felbomlását idézheti elő, hiszen ezek a
megtakarítások évről-évre felhalmozódnak. Valószínű tehát, hogy a megtermelt
termékek egy részének az értékesítése nehézségekbe ütközhet, ami a nemzeti jövedelem
termelésének a növekedését is korlátozza, tehát csökkenti a termelési lehetőségek
határát. Azonban a 6-6. táblázat azt mutatja, hogy a termékáramlás értékben
megegyezett a jövedelem áramlás értékével. Ezek szerint nem voltak eladatlan, tehát
realizálatlan termékek. Tehát még mindig nem teljesen világos, hogy mi okozza a
gyakorlati tapasztalatok szerint a piacon észlelt eladhatatlan termékek jelenlétét és a
társadalomban meglévő munkanélküliséget, hiszen a táblázat szerint ezek nem
létezhetnének, mivel a mérleg két oldala egyensúlyban van.

A fenti kérdés eldöntése érdekében át kell gondolnunk a bruttó és a nettó nemzeti


össztermék számbavételét. Erről írja könyvünk : 40

„... a bruttó nemzeti termék az az adat, amelyhez akkor jutunk, ha a pénz


mérőrúdját azokra a különböző számítógépekre, narancsokra,
hajvágásokra, csatahajókra és gépekre alkalmazzuk, amelyeket a
társadalom a rendelkezésre álló földdel, munkával, tőkeforrásokkal és
technológiai ismeretekkel előállít. Egyenlő az összes fogyasztási és
beruházási javaknak, valamint a kormányzati vásárlásoknak az együttes
pénzértékével. ...

... A GNP, vagyis a bruttó nemzeti termék mérhető, mint végtermékáramlás.


A statisztikusoknak azonban jó úgy is, ha azt mint a termelők összes
költségeit vagy összes jövedelmét méri. A profitot reziduális költségként
meghatározva, mindkét megközelítés ugyanazt a GNP-t fogja
eredményezni. ...

... A bruttó nemzeti termék az összes végtermék összege. A fogyasztási javak


és a szolgáltatások mellett bele kell foglalnunk a bruttó beruházásokat is”

A hivatkozott könyv 179. oldalán a 6-6. táblázatban nem szerepelnek a készletek,


hanem azokat a beruházások között szerepeltetik. A készletek kétfélék lehetnek.
Egyrészt vannak olyan készletek, amelyeket a termelési, vagy a forgalmi folyamatban
használnak fel. Ezeket a készleteket üzemi, vagy kereskedelmi készleteknek
nevezhetjük. Másrészt vannak olyan készletek, amelyek végtermékek, függetlenül attól,
hogy éppen kinek (a termelőnek, vagy a kereskedőnek) a birtokában vannak. Hiszen
például egy kabát, vagy egy kenyér, stb. végső fogyasztásra való és csak arra alkalmas
végtermék. Ezeket a készleteket végtermék készleteknek nevezhetjük. Függetlenül attól,
hogy a szabó, vagy a pék, vagy éppen a kereskedő tulajdonában van-e (most eltekintünk
attól a körülménytől, hogy ezek a készletfajták gyakran átfedik egymást – némely
termékek egyaránt lehetnek üzemi, vagy végtermék készletek). Az üzemi, vagy
kereskedelmi készletek fontos szerepet töltenek be a gazdaságban, mivel ezek hidalják
át a termelés és a fogyasztás közötti tér- és időbeli, de mindenképpen igen jelentős
40
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 165. old.
70
__________________________________________________________________________

távolságot. Ezek a készletek a termelés befejezése és a kiszállítás közti időben a termelő


cégek birtokában, a kiszállítástól pedig a fogyasztóknak történő értékesítésig a
kereskedelem birtokában vannak. Tehát ezalatt az idő alatt ezek a készletek részben a
termelő cégeknél, nagyobb részben pedig a kereskedelemben, tehát a forgalmi
folyamatban készleten vannak. A termelési folyamaton kívül és a fogyasztási
folyamaton kívül is. Tehát a termelési készletek olyan áruk, amelyeket a számbavétel
időszakában még nem használtak fel a termelési folyamatban, de azokra szükség van a
termelési folyamat folyamatosságának a biztosítása érdekében. A kereskedelmi
készletek olyan áruk, amelyekre a kereskedelmi értékesítési folyamat
folyamatosságának a biztosítása érdekében van szükség. A készletek tehát olyan áruk,
amelyek értékesítése még nem történt meg. Ezeket a készleteket két részre oszthatjuk.
A nagyobb rész a számbavétel évében nem értékesített, de a zökkenőmentes forgalom
biztosítása érdekében szükséges készlet, melyet átmenő készletnek nevezhetünk.
Létezhetnek ezeken kívül olyan készletek is, melyek már meghaladják a termelés és a
forgalom folyamatos biztosításához szükséges mértéket, és ezáltal feleslegesen terhelik
költségeikkel a termelési és a forgalmi folyamatot. Ezeket a készleteket inkurrens
készleteknek nevezhetjük, melyek egyaránt lehetnek a termelő, vagy a kereskedelem
birtokában is. Ezért, mivel ezek megtermelt, reális értékek, előállításukra már költségek
nem merülnek fel. Az inkurrens készletek nem mentek át a termékáramlási folyamatba,
ezért a mérlegben ott nem szerepelhetnek. Azonban valahol ezeket a nemzetgazdasági
mérlegben nyilvántartani kell. Mégpedig a valóságos cserefolyamat által előállott
állapot szerint. Ennek megfelelően ugyanis az inkurrens készletek is csereértéket
képviselnek, tehát mivel nem kerültek sem a szükséges termelési készletekbe, sem a
fogyasztókhoz, a tőketulajdonosok jövedelmét természetbeni érték formájában növelik.
Tehát az inkurrens készletek a profitnak természetes alakban, tehát nem pénzben
kifejezett részét képezik. Tehát ezek értékét a mérleg jövedelem oldalán kell
nyilvántartani. Mivel pedig a számbavétel évében nem haladtak át a termékáramlási
folyamaton, a mérleg termékáramlás oldalán nem szerepelhetnek. Ezért a GNP
termékáramlás oldalán lévő összeg nem lehet egyenlő a jövedelmek oldalán szereplő
összeggel, hanem az előző csak kevesebb lehet az utóbbinál a megtakarítások összegét
megközelítő mértékben. Ez azt jelenti, hogy egy keresletkorlátos gazdaságban, mint
amilyen a kapitalizmus, a GNP (NNP) két oldalának az összege nem lehet egymással
egyenlő. Az eltérés mértéke jellemzi a gazdaság keresleti-kínálati egyensúlyának az
állapotát, adott esetekben a hiányát.

Fentebb már láttuk, hogy a munkajövedelmek 1/3-át a tőke és járadékjövedelmek teszik


ki. Feltételeztük, hogy a tőke-, és járadékjövedelmek tulajdonosai nem tudják
elfogyasztani jövedelmeiket, hiszen csupán a lakosság néhány százalékát teszik ki. Ezért
jövedelmeik jelentős részét megtakarítják.
─ 71 ─

(1) (2) (3)


Rendelkezésre Nettó megtakarítás Megtakarítás aránya
álló jövedelem
($) ($) (%)
12000 - 110 - 0,3
19. ábra A hivatkozott könyv 7-1. táblázata.
13000 Megtakarítások és fogyasztás
0 a jövedelem szerint. ± 0,0
14000 150 1,1
15000 400 2,7
16000 760 4,8
17000 1170 6,9
18000 1640 9,1

20. ábra. Megtakarítások az évi rendelkezésre álló jövedelmek szerint

Azt is láttuk, hogy a lakosság egyéb rétegei is megtakarítják jövedelmeik egy részét. A
megtakarításokra vonatkozó 7-1. táblázat 41 adataiból kiszámított megtakarítás aránya a
rendelkezésre álló12000 – 18000 $ évi jövedelemhez viszonyítva a könyv megírása
idején a 20. ábra szerint alakult.

41
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 194. old.
72
__________________________________________________________________________

(1) (2) (3)


Rendelkezésre Megtakarítás Megtakarítás
álló jövedelem aránya
($) ($) (%)
20000 2000 10
30000 5000 16
40000 9000 22
50000 14000 28
60000 20000 33
70000 26000 37
80000 33000 41

21. ábra. A hivatkozott könyv 7-2. ábrája. Fogyasztási kiadások a jövedelmek szerint.

A 7-2. ábra 42 adataiból átszámítottak szerint a megtakarítások a 20000 – 80000 $


közötti jövedelmek függvényében a 21. ábra szerint alakultak a könyv megírásának
időszakában .

A fenti ábrák alapján kiszámítottuk a megtakarítások arányát a 20000 – 80000 $ közötti


jövedelemsávban, melyet a 22. ábrán közölt táblázatban mutatunk be.

22. ábra Megtakarítások a jövedelmek %-ában.

42
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 193. old.
─ 73 ─

Ezekből a táblázati adatokból látszik, hogy a 13000 $ éves jövedelemtől a 80000 $ éves
jövedelemig az átlagos megtakarítások a jövedelmek – 0,3 %-ától a 41 %-áig
fokozatosan növekvő mértékben változnak. Persze a jövedelmek a 80000 $-os szint
fölött a több milliós (esetleg milliárdos) szintig is még tovább növekednek, de a
hivatkozott irodalom annak a kérdésnek a taglalására nem terjed ki, hogy a
megtakarítási hajlandóság e változó nagyságú jövedelmek függvényében miképpen és
milyen mértékben változik meg a társadalmi csoportok eme tartományában. Ennek
nyilvánvalóan megvannak a maga okai, mindenesetre ennek következtében nincsenek
meg a lehetőségek arra, hogy a megtakarítások teljes volumenéről megbízható képet
alkothassunk. Gondolni lehet arra, hogy a legmagasabb jövedelmű rétegek
megtakarításai meghaladhatják jövedelmeik 41
%-át. Ezért arra vagyunk utalva, hogy első lépésben elfogadjuk, miszerint az alábbi 43
lábjegyzetben hivatkozott megtakarítási hányad (a 0 – 80000 $ éves jövedelmű
összlakosság vonatkozásában) mintegy 7 %-ot tesz ki. Figyelembe véve, hogy a
nagyjövedelmű lakosság megtakarításairól nincsenek adataink, továbbá, hogy a
megtakarítási hajlandóság a jövedelem nagyságával valamilyen növekvő arányban
növekszik, megalapozottnak tekinthető az a benyomásunk, hogy a megtakarítás
volumene e társadalmi réteg esetében lényegesen meghaladhatja a jövedelem 7 %-át.
Hiszen a 7 %-os átlagos megtakarítás a 17000 $ évi jövedelem mellett valósul meg.
Ezért a rendelkezésünkre álló nem eléggé megbízható adatok birtokában is célszerű
becsléssel meghatározni a 80000 $-t meghaladó jövedelemmel rendelkező lakosság
valószínű megtakarításait. Így valamivel jobban megközelíthetjük, legalább
nagyságrendileg a teljes lakosság összes megtakarításainak a volumenét az 1983. év
gazdasági adatainak a szintjén.

A 7-2 táblázat adatainak a figyelebevételével van alapunk feltételezni, hogy a 80000 $


feletti jövedelemmel rendelkező, jellemzően profittulajdonosok, jövedelmük 41 %-ánál
valamivel nagyobb hányadát megtakarítják, mivel a jövedelem növekedésével általában
a megtakarítási hajlandóság is növekszik. Ez az érték becslésünk szerint minden
valószínűség szerint nagyobb a 41 %-nál, ezért itt mi ezt az értéket 50 %-ban
valószínűsítjük
Bruttó Nettó
jövedelem Megtakarítás
jövedel
Megnevez MD Adó jöved össze NNP
em elem. g %
és $ % % MD $
MD $
Munkajöv 1985 35 1290 7 90 3
Profit jöv. 608 50 304 50 152 5
Összes 2593 39 1594 15 242 8

23. ábra Az összes megtakarítások becslése NNP %-ában. USA 1983

a számításokban. Ilyen alapon feltételezzük, hogy évenként átlagban a teljes


megtakarítás az NNP 8 %-a körül alakulhat, míg a jövedelemarányos átlagos
megtakarítás a 15 % körüli érték lehet.

43
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 203. old.
74
__________________________________________________________________________

Mivel a megtakarított jövedelmen az aktuális időszakban a fogyasztók árut nem


vásárolnak, így a teljes jövedelem legalább 15 %-ának, illetve a NNP 8 %-ának
megfelelő mennyiségű áru nem kerül értékesítésre, tehát felhalmozódik, növeli az
inkurrens készleteket. Ezért a konjunktúra ciklusok expanziós szakaszaiban évről-évre
fokozatosan halmozódnak az inkurrens készletek, melyeket átmenetileg hosszabb ideig
nem lehet értékesíteni, mivel a kereslet túlnyomó részét képviselő munkajövedelmek
tulajdonosai nem rendelkeznek az általuk elvileg elfogyasztható inkurrens készletek
felvásárlására szükséges jövedelemmel. Igaz, hogy a megtakarítások egy része
áruvásárlási hitelekké konvertálódik, ami növeli (illetve előre hozza) a munkavállalók
vásárlóerejét, de ezzel szemben az áruvásárlási hitelek költségei, valamint az
„elfogadható mértékű” évi átlag 2 – 3 %-os infláció csökkentik ezt a vásárlóerőt. Az
áruvásárlási hitelek rendszere ezért nem oldja meg a kereslet fizetőképességének a
problémáját, hanem csak előre hozza a vásárlások egy részét, a hitelköltségek pedig
tovább csökkentik a kereslet fizetőképességét. Ezért az itt felsorolt okok
figyelembevételével végeredményben feltételezhetjük, hogy az inkurrens
készletfelhalmozódás évenként elérheti az általános megtakarítási összeg értékét, tehát
az NNP mértékében számolva az évi 8 %-ot. A 6.6. táblázat adataival számolva a teljes
nettó jövedelem az adók levonása után 1594 MD $. Ennek 15 %-a kb. 242 MD $. Ez az
összeg a NNP kb. 8 %-át teszi ki. Ennek megfelelően az éves nemzetgazdasági mérleg a
fenti táblázat adatait számításba véve a 24. ábra adatai szerint alakulna. A táblázat
rövidített formája miatt eltér a 6-6. táblázattól. Továbbá abban is eltér, hogy itt a 8.
pontban feltüntettük a megtakarítások következtében az elszámolási időszakban nem
realizált áruk értékét. Ez az eljárás azért indokolt, mert az egyéb jövedelmek realizálása
az elszámolási időszakban már megtörtént, de az inkurrens készletek értékesítése még
nem történt meg. Értéke természetbeni érték formájában a profittulajdonosok
jövedelmét növeli. Ennek értéke a termékáramlás oldalán nem jelenhetett meg.
Ezért a mérleg két oldala eltér egymástól, tehát a gazdaság, vagyis a kereslet-kínálat

Nemzeti Termék (1983) (folyóáron, Md $)


A termékáramlás oldaláról történő A jövedelem- és költségoldalról történő
megközelítés megközelítés
1. Személyi fogyasztási kiadások 2156 1. Bérek és más alkalmazotti juttatások 1985
2. Bruttó magánberuházások 464 2.Nettó kamat 257
3. Javakra és szolgáltatásokra fordított 3. Személyi járadékjövedelmek 58
kormányzati kiadások 685 4. Közvetett adók, korrekciók 281
5. Értékcsökkenés 377
6. Bejegyzetlen vállalkozások jövedelme 122
7. Adózás előtti részvénytársasági profit 225
8. Inkurrens készletek 242
Bruttó nemzeti termék (GNP) 3305 Brutto nemzeti termék (GNP) 3547
Le : Értékcsökkenés - 377 Le : Értékcsökkenés - 377
Nettó nemzeti termék (NNP) 2928 Nettó nemzeti termék 3170

24. ábra Nemzeti termék lehetséges kimutatása az inkurrens készletek számbavételével

egyensúlya nem áll fenn. A táblázat módosított adatai ezt az egyensúlytalan helyzetet
szemléltetik.
─ 75 ─

A fentiek figylembevétele mellett világos, hogy a túltermelés volumenének a becslése


egyelőre nagyon bizonytalan értéket jelent. Az inkurrens készletek egy kisebb részének
a realizálása részben megvalósulhat statisztikailag nem követhető módon is, például a
„szürke”, vagy a „fekete” gazdasági tevékenység következtében. Becslésünk szerint
azonban a 80000 $ feletti jövedelműek társadalmi csoportja jövedelmének 41 %-ánál
többet takarít meg. Ezt a többletet úgy fogjuk fel, hogy ez közelítően egyenlő a
statisztikailag nem követhető lehetséges realizálás összegével. Ezért a szemléltető
ábránkban feltételeztük, hogy a túltermelés összege első közelítésre egyenlő a
megtakarítások értékével. Így egy gazdasági ciklus expanziója idején (a számbavétel
pontatlanságai ellenére is) az évi túltermelés évenkénti összevont átlagos értéke a NNP
kb. 8 %-át éri el. A túltermelés ilyen mértéke nem túlzottan riasztó jelenség, de a
konjunktúra ciklus expanziós időszakában évenként halmozódó túlkínálatot hoz létre.
Ha ez a 80000 $ feletti jövedelem feltevésünk szerint profit jellegű jövedelem, akkor a
megtakarítás itt a 304 MD $ 50 %-a, tehát kb. 152 MD $. Ez az összeg a NNP valamivel
több mint 5 %-át teszi ki.

A megtakarításokkal kapcsolatban meg kell jegyezni azt is, hogy a már sokszor
hivatkozott könyvben az erről szóló adatközlések nem tűnnek eléggé megalapozottnak.
Ugyanis az átlagos évenkénti 7 %-os jövedelemarányos megtakarítások ezek szerint a
gazdasági helyzet, a konjunktúra ciklusok változásaitól függetlenül gyakorlatilag
változatlan mértékben alakulnának. Ezzel szemben várható, hogy a munkajövedelmek
tulajdonosai rosszabb kereseti viszonyok között kevesebbet takarítanak meg, mint a
fellendülés csúcspontja körüli években. Ugyanígy várható az is, hogy a
profittulajdonosok megtakarításai sem lehetnek függetlenek a profitjövedelmek
nagyságától. Hiszen mind a munkajövedelmek, mind pedig a profitjövedelmek a
konjunktúra ciklusok változásainak függvényében néha kisebb, máskor nagyobb
mértékben megváltoznak.

A megtakarítások alakulásának indítéka lehet ─ különösen az alsóbb kereseti kategóriák


esetében ─ a pénz gyűjtése gyengébb keresetű, szűkös időszakok áthidalására. Ilyen
alapon a megtakarítási hajlandóságnak változnia kell a mindenkori kereseti lehetőségek
változásainak megfelelően. Eszerint a profittulajdonosok megtakarítási hajlandóságának
is változnia kellene, hiszen egyrészt a profitok értéke évenként nem változatlan,
recesszió mellett pedig az esetleges beruházásoknak nem lenne értelme, tehát ilyen
időszakokban változnia kell a profit megtakarítások beruházási, befektetési célú
felhasználási mértékének is.
A megtakarítási hajlandóságról a fentiekben hivatkozott adatok tehát nem látszanak
eléggé meggyőzőeknek. Az is lehetséges, hogy a hosszabb időszakok alatt észlelt, a
jövedelmekhez viszonyított átlagos 7 %-os megtakarítás valószínűleg csak az évenként,
vagy egyes időszakonként eltérő mértékű megtakarítások átlagaként jön létre, mint a
megtakarítások sokévi átlaga. Tehát lehetséges, hogy a megtakarítások az ábrában
figyelembevett mértéknél esetleg sokkal nagyobb mértékben is befolyásolhatják a
ciklusok kilengéseit. E hatások pontosabb figyelembevétele érdekében ezért szükség
lenne az inkurrens készletek, valamint a tényleges megtakarítások pontosabb
számbavételére, mert ezek fejezhetik ki leginkább a ciklusok kilengéseinek integrált
okait.

A hivatkozott könyv valamilyen oknál fogva a megtakarításokat értékben azonosítja a


beruházásokkal. Itt persze számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy a fordítás
esetleges hiányosságai okoznak zavart ebben a kérdésben. Mindenesetre itt sort kell
76
__________________________________________________________________________

kerítenünk arra, hogy a megtakarítások tekintetében részletesebben ki kell térni azok


felhasználási változatainak a tisztázására. 44

„… a mért megtakarítások pontosan egyenlők a mért beruházásokkal. …


… Ennélfogva
I = S : a mért megtakarítások és a beruházások közötti azonosság”

Közismert tény, hogy a termelés bővítésének a forrása a megtakarítás. De a megtakarítás


fogalmilag nem azonos a beruházással. A megtakarítást feloszthatjuk befektetésre és
tiszta megtakarításra. A tiszta megtakarítás azt jelenti, hogy ezt az összeget átmenetileg
semmire nem fektetik be. Hanem tartalékolják. A befektetést feloszthatjuk
forgóeszközök bővítésére (termelési, forgalmi készletek növelésére), valamint
beruházásokra (az állóeszköz állomány bővítésére). Itt fel kell hívni a figyelmet arra,
hogy az elfekvő (inkurrens) készletek semmi esetre sem tartozhatnak a termelési és a
forgalmi készletek, még kevésbé a beruházások állományába. Ezekre ugyanis a
termelés, illetve a forgalom számára nincs szükség, hanem ezek csak feleslegesen
terhelik a termelési és a forgalmi készletek költségeit. Ezért az önköltség csökkentésére
irányuló műveletek egyik igen fontos területe a racionális készletgazdálkodás. A
megtakarítások felosztása lehet tehát :

– beruházás;
– forgóeszközök bővítése;
– tartalékok képzése.

E tételek közül az első kettőt besorolhatjuk a „magánberuházások” közé. A tartalékot


pedig nem. Ezért a nemzetgazdasági mérleg két oldala csak akkor lehet egyenlő, ha a
tartalék, beleértve ebbe az inkurrens készletállományt is = 0. A NNP egyensúlya úgy
alakul ki, hogy az inkurrens készleteket a Bruttó magánberuházásokba számítják be. Így
a mérlegből „eltűnik” az inkurrens készlet. Ezért a NNP hivatalos egyensúlya elleplezi
a túltermelés tényét, tehát nem alkalmas a gazdasági egyensúly hiányának a
kimutatására. Tehát a NNP mérleg lehet egyensúlyban, miközben a gazdasági egyensúly
(a termelés és a fogyasztás egyensúlya) nem áll fenn.

Az egyensúly becslése a konjunktúra ciklusok alapján

A gazdasági folyamatot több évet felölelő időszakokban, tehát középtávon vizsgálva,


azt tapasztaljuk, hogy a kibocsátás és a munkanélküliség jellemzői igen jelentős
periódikus ingadozásokat mutatnak. Ezt a periódikus ingadozást konjunktúra ciklusnak
nevezik. Ezeket a ciklusokat az alábbiakban vizsgáljuk meg az átmenetileg eladhatatlan,
vagyis inkurrens készletek és az ezzel kapcsolatos munkanélküliség kialakulása
szempontjából.

A konjunktúra ciklusokat a már többszörösen hivatkozott könyv adatai alapján


vizsgáljuk. Mint azt „a Konjunktúra ciklusok az egyesült államokban 1919-óta” című,
10-7. sz ábrából 45 láthatjuk, a grafikon az USA-ban 1919-1985 között észlelt
konjunktúra ciklusok egyes adatait mutatja be. Ezekből az adatokból a vizsgálatra
kiválasztottuk az 1948-84 között észlelt ciklusokat. A többi adatoktól eltekintettünk,
figyelemmel arra, hogy a többi ciklusokat eltorzította a II. világháború időszaka, azelőtt
44
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 182. old.
45
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 285. old.
─ 77 ─

pedig még nem alkalmazták azokat az állami és központi banki beavatkozásokat a


gazdaságba, amelyek alkalmazására már azóta sor került. A kiválasztott ciklusok a
gazdaság szabályozás okozta körülményei a leginkább lehetnek hasonlatosak a mai
gazdasági körülményekhez. A konjunktúra ciklusokat a 25. ábra adatai alapján
vizsgáljuk.

25. ábra A hivatkozott könyv 10-7.ábrája: USA gazdasági ciklusok.

A 10-7.ábra grafikusan levett adatai alapján állítottuk be a konjunktúra ciklusok azon


átlagos hipotétikus jellemzőit, melyeket az alábbi táblázatban mutatunk be :

Konjunktúra ciklusok csúcs és mélypontjainak különbsége %.


Recessziós Csúcspont Mélypont Kibocsátások
időszak kibocsátás kibocsátás különbsége
év % % %
1948 – 1950 -8 - 25 17
1953 – 1955 +4 - 13 17
1957 – 1959 +1 - 21 20
1960 – 1962 -3 - 19 16
1969 – 1971 + 11 -7 18
1974 – 1976 + 10 - 18 28
1979 – 1981 +2 - 17 19
1982 – 1984 -8 - 31 21
Különbség összesen 156
78
__________________________________________________________________________

26. ábra Konjunktúra ciklusok néhány jellemzője 1948 – 1984 között.

Ezek szerint az 1948 – 1984 közötti ciklusok főbb jellemzői a következők voltak :

─ a ciklusok csúcs-. és mélypontjai között a kibocsátások különbsége átlag


(156/8= 19,5) kb. ≈ 20 %. volt ;

27. ábra. A konjunktúra ciklusok hipotétikus ábrája

─ a fellendülés, vagy expanzió átlagos időszaka 3 év volt ;


─ a visszaesés, vagy depresszió átlagos időszaka 2 év volt;
─ expanziós időszakban az éves átlagos túltermelés az NNP 7 %-a (20/3 = 6,7).
─ depressziós időszakban az évi átlagos visszaesés (20/2=) az NNP 10 %-a volt.

A táblázat adatai alapján elkészítettük egy átlagosnak tekintett konjunktúra ciklus


hipotetikus grafikonját, melyet a 27. ábrán mutatunk be. Az ábra az éves túltermelés
volumenét szemléltető görbével azt mutatja, hogy az aktuális termelés volumene mikor
és mennyiben tér el a tényleges fizetőképes kereslet volumenétől. A túltermelést
összegző görbe az éves túltermelési volumenek halmozódását szemlélteti, továbbá azt,
hogy a recesszió éveiben mikor és milyen mértékben fogynak ki a felhalmozódott
inkurrens készletek. Az ábrán az expanzió a 0. évtől a 3. évig, míg a recesszió a 3. évtől
a 5. évig tart. A teljes ciklus az ábrával szemléltetett esetben 3 + 2 = 5 évig tart.
─ 79 ─

A 10-7 sz ábra, valamint az annak alapján elkészített fenti táblázat segítségével készült
a grafikus 27. ábra, az ugyanott közölt táblázatos adatok felhasználásával, amely egy
lehetséges konjunktúraciklus hipotetikus adatait tartalmazza. Ezek, a ciklus évei
függvényében az egyes években lehetséges, a NNP %-ában megadott éves túltermelés
volumenét és e túltermelési értékek halmozott értékeit ugyancsak a NNP %-ában
reprezentálják. A grafikon 0 értéke ábrázolja azt a termelési színvonalat, amely mellett a
termelési érték volumene megegyezik a hosszútávú gazdasági növekedés átlagos
trendjének a színvonalával. Ilyen alapon a 0 érték azt jelenti, hogy ennél az értéknél
egyenlítődik ki egy konjunktúra cikluson belül a kereslet és a kínálat volumenének az
ingadozása. Tehát a 0 érték azt jelenti, hogy e termelési volumen mellett az áruk
kereslete és kínálata éppen megegyezik egymással.

A kibocsátások eltérése a cikluson belüli átlagtól felfelé megegyezik a 0 pont feletti %-


os eltérések értékeivel, vagyis a túltermelés %-os értékeivel. Tehát a ciklus csúcspontja
és az átlag között 10 % eltérés van. A túltermelés felfutását mutatja „a túltermelés
évenként %” nevű görbe. Ez a görbe recesszió idején negatív tartományba kerül, amikor
az aktuális kibocsátás nem éri el a kereslet szintjét. Ebben az időszakban kerül sor a
korábban túltermelt áruk eladására. A „túltermelés halmozott összege” nevű görbe
szemlélteti az expanziós időszakban felhalmozott inkurrens áruk értékét. A mélypont
után a fellendülés lehetőségét az biztosítja, hogy a felhalmozott inkurrencia elfogy, tehát
a görbe eléri a 0 % értéket. Az inkurrencia felhalmozott maximális értéke egyenlő volt a
kibocsátás 20 %-ával. Ezt az értéket osztva az expanzió éveinek a számával, vagyis 3-
mal, megkapjuk az évenkénti túltermelés átlagos értékét, ami 21/3 ≈ 7 %. Ez az érték jól
egyezik a megtakarítások alapján számított (8 %) értékkel, tehát a számításaink és a 10-
7. sz. ábra adatai között van valamilyen reális összefüggés.

A fentieken kívül vannak még egyéb hatások is, amelyek kisebb-nagyobb mértékben
befolyásolhatják a piaci egyensúlyt. Mindenesetre azt lehet látni, hogy a piaci
egyensúlyra ható tényezők befolyásoló összhatása azt eredményezi, hogy a konjunktúra
ciklusok expanziós szakaszaiban az évi túltermelés átlaga a nemzeti nettó jövedelem 7 -
8 %-a körül, a ciklus csúcspontján a túltermelés halmozott értéke pedig a nemzeti nettó
jövedelem 21 %-a körül lehet, az utóbbi időszakban alkalmazott állami és központi
banki gazdasági szabályozás mellett. Ez az érték is jól egyezik a 10-7 ábra adataival.

Természetesen az egyes aktuális konjunktúra ciklusok tényleges lefolyása, a ciklus


hossza, a túltermelés és annak halmozódása eltérhet és adott esetekben el is tér a
grafikon adataitól. Továbbá a tényleges kereslet átlagos értéke is változhat a ciklus
folyamán, vagyis eltér az átlagos keresletet jellemző 0 értéktől. Mindezek a változások
azonban nem teszik lehetetlenné az ábra érvényességét a folyamat jellegének a
személtetésére, valamint abból megfelelő következtetések levonására.

Mint azt a 10-7. ábrából 46 láthatjuk, a szemléltető grafikonunk nem tér el túlzottan a
ténylegesen észlelt ciklikus ingadozásoktól, ezért az a ciklusok jellemzésére használható
kell, hogy legyen.

A fentiekkel kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy az ábra a konjunktúra ciklusok


által keltett gazdasági ingadozásokat csak nagyon vázlatosan ábrázolja. Ugyanis itt
abból indultunk ki, hogy a ciklusokat csak a kibocsátás (árukínálat) és a fizetőképes
kereslet mennyiségi és időbeli eltérései határozzák meg. Mivel a tényleges kibocsátás
által keltett árukínálat meghaladja a keresletet, az expanzió időszakában a kínálat és a
46
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 285. old.
80
__________________________________________________________________________

kereslet mennyiségi eltérése értékének megfelelő mértékben a piacon kínált áruk


eladhatatlanokká válnak. Tehát ilyen értelemben a piacon túltermelés keletkezik. A
túltermelés mértékében meghatározott árukra a piacon nincs fizetőképes kereslet. Ezt
tekintjük a fő összefüggésnek. Ezek mellett persze tudjuk, hogy itt szerephez jutnak
olyan tényezők is, mint például az aktuális üzleti tervek nem eléggé megalapozott
realitása. Befolyásolják a külkereskedelem változásaitól függő tényezők, a „szürke”, a
„fekete” gazdaság statisztikailag nem követhető hatásai, esetleg a gazdaságon kívüli, pl.
időjárási tényezők kedvezőtlen, vagy túl kedvező gazdasági hatásai, stb. Ha az expanzió
vég nélkül folytatódhatna, akkor minden évben jelentkeznie kellene a 7 - 8 %
túltermelésnek. Azonban ez nem lehetséges, mivel minden éves túltermelés
mennyiségileg a túltermelés folyamatos (és végtelen) halmozódásához vezetne. Továbbá
ellentmondana a valóságban észlelt adatoknak is. A túltermelés halmozódása egy ponton
túl már a termelés csökkenéséhez vezet, hiszen a túltermelt, vagyis az eladhatatlan áruk
további termelése irracionális tevékenység és egy bizonyos volumen felett ─ különféle
finanszírozási nehézségek miatt ─ már lehetetlen is lenne.

Ezért a grafikonban csak a 0.– tól a 3. évig terjedő időszakban tételeztünk fel
túltermelést. A közbeeső recesszió éveiben pedig az átlagos kereslet szintje alatti
termelési volumeneket tételeztünk fel, amikor lehetőség van a túltermeléssel
felhalmozott készletek fokozatos értékesítésére.

Ezek után azt kell megvizsgálni, hogy egyes időszakokban a tényleges kereslet miért tér
el a termelés volumenétől.

Az általános tapasztalat szerint egyes időszakokban a termelési volumen meghaladja a


lakosság tényleges keresletének a mértékét. Elvileg több oka lehet ennek.

Első lehetséges ok:


a lakosság azért nem vásárol ezen időszakokban többet, mert egyszerűen
nincs szüksége több jószágra.
Második lehetséges ok:
a lakosság, jellemzően a munkavállalók és a szegények tömegei nem
rendelkeznek akkora jövedelemmel, hogy a piacon kínált árukat (és szol
gáltatásokat) értékesíteni lehessen.
Harmadik lehetséges ok:
a társadalom gazdag, vagy tőketulajdonos rétegei nagy jövedelmüket
nem képesek elfogyasztani, esetleg befektetni, ezért arra kényszerülnek,
hogy megtakarítsák azt.
Negyedik lehetséges ok:
a kínálat áruszerkezete nem felel meg a piacon jelentkező kereslet áru
szerkezetének.

Az első ok realitásának ellentmond a tényleges tapasztalat, hiszen túltermelés és az


ennek következtében előálló recesszió idején a központi állami beavatkozások a
rászorulókat támogató munkanélküli és egyéb segélyek növelése, és bizonyos
közmunkák bevezetése útján, központi állami pénzügyi intézkedések segítségével képes
a kereslet fokozására. Ha nem így lenne, akkor az állami gazdasági szabályozásra
irányuló lépések hatástalanok lennének a konjunktúra ciklusok szabályozása
tekintetében. A tényleges tapasztalat tehát azt bizonyítja, hogy a lakosság nem gazdag
túlnyomó többsége, különösen pedig a kifejezetten szegény rétegei lényegesen többet
─ 81 ─

szeretnének, vagy tudnának fogyasztani, mint amire jövedelmük keretein belül


ténylegesen lehetőségük van. Tehát az első ok a valóságban nem áll fenn.

A második ok kétségtelenül fennáll. Bizonyítja ezt az is, hogy a központi állami és


pénzügyi konjunktúra szabályozására irányuló intézkedések növelik a keresletet, mivel
a segélyek és bizonyos közmunkák finanszírozása útján a lakosság rászoruló rétegei
többlet jövedelemhez jutnak. Ezért fizetőképes keresletük, ezáltal az országos
összkereslet is megnövekszik. Ezek a transzferek teszik lehetővé a ciklus folyamán
megtermelt inkurrens készletek realizálását is. Ez a jelenség igazolja azt a feltételezést
is, hogy a munkavállaló és egyéb szegény társadalmi rétegek jövedelme nem teszi
lehetővé a ténylegesen megtermelt áruk értékesítését. Ez azt jelenti, hogy a
munkavállalók jövedelmének nem kielégítő mértéke ellentmondásban van a gazdasági
egyensúly követelményeivel.

A lehetséges harmadik ok abban áll, hogy a profittulajdonosok teljes jövedelmüket nem


képesek elfogyasztani. Emellett recesszió esetén az új beruházásoknak nincs értelme,
tehát új beruházásokra sem fordíthatnak jelentős pénzt, tehát csökken a beruházási
kereslet is. Így ebben a körben csökken az átlagos kereslet. Tehát a beruházási kereslet
főképpen a fogyasztói kereslet függvénye. A fogyasztói kereslet csökkenése
elkerülhetetlenné teszi a beruházási kereslet csökkenését is. Tehát a harmadik ok
kétségtelenül fennáll.

A negyedik ok azonban közrejátszhat ugyan, de nem játszik meghatározó szerepet


ebben a tekintetben, mert a termelésben résztvevő vállalkozók alapjában véve képesek
üzleti terveikben elegendő pontossággal figyelembe venni a várható piaci keresletet,
másrészt pedig a néha talán az objektíve feleslegesen nagy kereskedelmi készletek
képesek a kereslet és a kínálat közt jelentkező áruszerkezeti eltéréseket áthidalni. A
kereslet és a kínálat közötti áruszerkezeti eltéréseket egy nemzetgazdasági terv
kétségtelenül csökkenthetné, de a kapitalizmus mai szemmel nézve aktívan ellenzi
bármiféle tervgazdaság bevezetését.
47
Kérdés, hogy mi okozza a konjunktúraciklusokat.

„A ciklusok a legalkalmasabb módon az aggregált kereslet mozgásaiként


foghatók fel, amelyek a C + I + G eltolódásait tükrözik.”

Ezt a kijelentést első közelítésként majdnem minden további nélkül el lehet fogadni.
Tehát a ciklus létrejöttét és lefolyását a fogyasztás (C), a beruházás (I), és a kormányzati
(G) kiadások, tehát az összes fogyasztás volumenének változásai határozzák meg. Most
már csak azt a kérdést kell feltenni, hogy az „aggregált kereslet mozgásait” mi okozza.
A fentiek szerint, ha a kibocsátás (GNP) meghaladja a kereslet volumenét, akkor
eladhatatlan árukészletek halmozódnak fel, minek következtében elindul a recesszió. A
termelés, és a beruházások állománya csökken, fokozódik a munkanélküliség, csökken a
profit. Bekövetkezik a mélypont, amikor az eladhatatlan árukészletek viszonylag
hosszabb időszak alatt gyakorlatilag fokozatosan kifogynak. Utána következik a
következő fellendülés időszaka. Fokozódik a termelés volumene, csökken a
munkanélküliség, nő a fogyasztás, az infláció, a profit, megindulnak a beruházások,
amíg be nem következik a gazdaság csúcspontja. Ezután a ciklus újra kezdődik,
általában a kibocsátás valamelyest magasabb szintjén.

47
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 298. old.
82
__________________________________________________________________________

Az inkurrens készletek értékesítését a recessziók idején elősegítik a kormányzati


transzfer kiadások, ezen belül a különféle segélyek folyósításának növekedése a
munkanélküli és a lakosság egyéb rászoruló rétegei számára. Elősegítik a kereslet
növekedését a gazdaság élénkítését szolgáló állami és központi banki pénzpolitikai
intézkedések is, melyekre intenzívebben a recesszióból való kilábalás, a fellendülés
kezdeti szakaszában kerül sor. A csúcspont után az állami piaci beavatkozás a gazdasági
folyamat fékezését szolgálja. Ebből látszik, hogy a recesszió a csúcsponton a kereslet
csökkenésével indul és a kereslet növekedésének a kezdetével zárul a mélyponton. A
fellendülés a mélyponton indul a kereslet először lassú, majd valamelyest gyorsuló
ütemű növekedésével zárul a csúcsponton.

Mint már láttuk, a gazdasági ciklusok lefolyásának a szabályozása állami és központi


banki monetáris eszközök felhasználásával bizonyos mértékig lehetséges. Ez a
lehetőség a gyakorlatban sok országban meg is valósul. Ilyen eszközök felhasználása
lehetővé teszi a legtöbb országban, hogy elkerülhessék az 1929 – 33 években tapasztalt
pusztító, szélsőséges gazdasági-politikai válságok kialakulását. Az állami és központi
banki intézkedések lényege, hogy a recessziós időszakokban megnövelik a
munkanélküli, és egyéb, a társadalom szegényeit támogató segélyeket, állami
infrastrukturális és egyéb közmunkák indításával munka és kereseti lehetőségeket
biztosítanak a munkanélküliek egy részének. Továbbá monetáris eszközökkel elősegítik,
támogatják a munkalehetőségek növelését, stb. Ezek az intézkedések, a természetes
piaci folyamatok állami, hatósági beavatkozásokkal történő szabályozásával
mesterségesen, közvetlenül hatnak a kereslet növekedésére. Ennek következtében
meggyorsul az inkurrens készletek értékesítése. A kereslet növekedése így új expanzió
létrejöttét alapozza meg. A gyakorlati tapasztalatok bizonyítják tehát, hogy a kereslet
akár mesterséges megnövelése is képes a recesszió fokozatos megszüntetésére. Ez
egyúttal azt is bizonyítja, hogy a megtermelt árukra van kereslet, de központi
intézkedések nélkül a fizetőképes kereslet kisebb a szükségletek által meghatározott
valóságos keresletnél. Ezért a megtermelt árukat a fizetőképesség hiányai miatt nem
lehet teljes mértékben értékesíteni. Mindezekből következik, hogy a lakosság jelentős
részének a munkajövedelme a gazdasági egyensúly követelményeinek nem felel meg. A
teljes jövedelmen belül a munkajövedelmek tulajdonosainak a jövedelmei nem érik el a
szükségleteik mértékét, ezért a szükséges árukat nem tudják megvásárolni. Ugyanakkor
a profitjövedelmek meghaladják e jövedelemtulajdonosok szükségleteit, ezért azok sem
tudják felvásárolni az inkurrens készleteket. Tehát a társadalmon belül az egyes
társadalmi rétegek jövedelem arányai ellentmondásban vannak a cserefolyamatok
gazdasági feltételeivel. Ezért a közmegítélés szerint a jövedelemarányok lehetnek akár
igazságosak, akár igazságtalanok, a termelés és a fogyasztás egyensúlyát nem képesek
létrehozni és fenntartani.

A beruházások volumenének változásai is befolyásolják a konjunktúra ciklusokat. 48

„Az első támpontot a konjunktúraciklusok okainak a megértéséhez a


beruházások, illetve a tartós tőkejavak nagy amplitúdójú ingadozásaiban
fedezhetjük fel.”

Az itt hivatkozott irodalom a konjunktúraciklusok okait tehát részben az aggregált


kereslet (C+I+G), illetve ezen belül a beruházások időbeli változásaiban határozza meg.
Tehát ezek a változások, eltolódások okoznák részben a konjunktúra ciklusokat.

48
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 299. old.
─ 83 ─

Eszerint a kereslet és a beruházások változásait a ciklusok egyik argumentumává,


független változójává teszi. 49

„… az accelerációelv és a multiplikátor kölcsönhatása kumulatív recessziót,


illetve megélénkülést, konjunktúrát, illetve dekonjunktúrát eredményez.”

A folyamat alaposabb megértésére törekedve meg kell vizsgálni azt a kérdést, hogy mi
okozza a beruházások nagy amplitúdójú ingadozásait. Ugyanis az itt hivatkozott
ingadozások nem független változók. Valami okozza ezeket az ingadozásokat. És ez az
ok lehet az az argumentum, mely (ezeken keresztül) a ciklusokat meghatározza.

Köztudomású, hogy a beruházásokat a tényleges, illetve a várható fogyasztói kereslet


határozza meg. Ha a piacon túlkínálat van, akkor nem érdemes fejleszteni, növelni a
termelést. Hiszen a már megtermelt áruk egy részét sem lehet értékesíteni. Ilyen
esetekben nem várható az esetleges beruházással létrehozható eszközök költségeinek
elvárható idő alatti megtérülése. A beruházásokban megnyilvánuló acceleráció és
multiplikátor természetesen befolyásolja a ciklusok lefolyását, de nem „eredményezi”
azokat. Ellenkezőleg, a beruházásokat kiváltó keresletnövekedés a feltétele annak, hogy
egyáltalán elinduljon és fellendüljön egy beruházási folyamat, amelyen belül azután
érvényre juthasson az acceleráció és a multiplikátor, befolyásolva a konjunktúra ciklus
lefolyását. Tehát a „tartós tőkejavak” nagy amplitúdójú ingadozása nem egyfajta
önmozgás, hanem a kereslet ingadozásai által vezérelt okozat, vagyis következmény.
Tehát a (termelő) beruházások változásainak kiinduló oka a kereslet változása. A
beruházások változásait a kereslet változásai vezérlik, mely változásokat azután az
acceleráció és a multiplikátor hatásai kiélezik.

A fenti rövid leírásból világosan látszik, hogy a gazdasági ciklusok mozgató erőit
kizárólag a kereslet változásai vezérlik. A kereslet csökkenése a recessziót, a növekvő
kereslet a fellendülést idézi elő. Itt a kereslet alatt a fogyasztói kereslet és a beruházási
kereslet együttes nagyságát kell érteni. Figyelembe véve, hogy a beruházási kereslet a
fogyasztói kereslet függvénye. A kereslet változásait pedig a reálbérek, illetve a
munkanélküliség változásai okozzák (figyelembe véve, hogy a vállalkozók és
tőketulajdonosok fogyasztási kereslete nem függ a jövedelmüktől, mert recesszió idején
is a jövedelmük bármikor elegendő az összes szükségleteik kielégítésére), mert a bérek
csak a szükségletek részleges kielégítésére elegendőek. Ezért a bérváltozások és a
munkanélküliség változásai közvetlenül befolyásolják a kereslet változásait. Ezek a
változások kiélezett formában hozzák létre a beruházások volumenének a szélsőséges
változásait.

Ebből világosan látszik, hogy az aggregált kereslet nem önmagától ingadozik, hanem a
munkabérek, a foglalkoztatás, tehát a fizetőképes kereslet csökkenésével
elkerülhetetlenül csökken. A vásárlóerő csökkenése sem önmagától következik be,
hanem azért, mert a lakosság túlnyomó többségét kitevő munkavállalók (vagyis a
potenciális fogyasztók túlnyomó része) jövedelme nem éri el a fogyasztási cikkek
kibocsátásának azt a szintjét, amely mellett időarányosan értékesíteni lehetne a
fogyasztási cikkeket. Ezért időarányosan nem lehet az áruk egy részét értékesíteni.
Ezekből világosan látszik, hogy a kereslet változása, ezen belül a beruházások változása
(u.i. a beruházások is végeredményben egyfajta keresletet jelentenek) a mindenkori
fogyasztói kereslet változásától függ. Így a beruházói keresletet végső soron szintén a

49
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 292. old.
84
__________________________________________________________________________

fogyasztói kereslet változásai határozzák meg. Az nem valamiféle „önmozgás”. Ennek


egységes oka, hogy egyrészt a munkavállalók (tehát a legfőbb tömeges fogyasztók) nem
kapják meg azt a munkajövedelmet, ami a megtermelt áruk értékesítéséhez
elengedhetetlenül szükséges lenne. Másrészt a tőke-, és járadékjövedelmek túl magasak,
tulajdonosaik nem tudják azt elfogyasztani, vagyis jövedelmeik egy részét nem tudják
fogyasztásra, vagy termelő felhalmozásra elkölteni, ezért megtakarítják. Az ennek
megfelelő árutömeg eladhatatlanná válik. A fogyasztás – kibocsátáshoz viszonyított –
csökkenése, tehát az áruértékesítés csökkenése miatt fokozatosan csökken a termelés
volumene, tehát csökken a munkavállalók létszáma, vagyis növekszik a
munkanélküliség. A csökkenő értékesítési lehetőségek miatt pedig csökken a
beruházások volumene. A fellendülés szakaszában ennek fordítottja történik. Tehát a
kereslet, a munkanélküliség és a beruházások változásainak egységes oka van: a
munkavállalók túl alacsony, a tőke-, és járadéktulajdonosok túl magas jövedelme,
melyek együtt lehetetlenné teszik a termelés és a fogyasztás összhangjának, tehát a
gazdasági egyensúlynak a megvalósulását. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a
jövedelemviszonyok ellentmondanak az objektív gazdasági csrefolyamatok
követelményeinek. Természetesen itt nem annak szubjektív megítéléséről van szó, hogy
a munkavállalók nagyobb, a tőketulajdonosok pedig kisebb jövedelmet érdemelnének.
Természetesen fennállhat – mint ahogy fenn is áll – a fent jellemzett jövedelem-
eloszlás, de emellett meg kell békülni a gyakorlatban tapasztalt konjunktúraciklusok
elkerülhetetlenségével.

Hogy a kereslet és kínálat közötti egyensúly hiányának a jelentőségét kellőképpen


értékelhessük, szükségünk van ennek mennyiségi értelemben vett elemzésére is. Ezt az
elemzést értékben kell, és lehet meghatározni (az érték természetesen itt is csak
gazdasági értelemben vett reális érték lehet, nem pedig valamilyen szubjektív érzelmi,
erkölcsi, esztétikai, lelki, stb. értelemben vett érték).

A P. A. Samuelson és W. D. Nordhaus Közgazdaságtan könyve mindezek ellenére


kiemelten hangsúlyozza, hogy a piacgazdaság létrehozza az általános piaci egyensúlyt.
50

„ A piaci mechanizmus azáltal, hogy a kínálati és a keresleti görbéknek


lehetővé teszi az összes ár és mennyiség meghatározását, a sok,
kölcsönösen összefüggő piacon egyidejűleg megoldja a Mit, a Hogyan és a
Kinek a számára kérdését. Az egyensúlyi áraknak és mennyiségeknek ez a
kölcsönösen összefüggő együttese a piacoknak a kínálat és a kereslet által
meghatározott általános egyensúlya.”

A piacon azonban nincs egyensúly a munkaerő kereslet és kínálat között, az árukínálat


és a kereslet között, az emberek szükségletei és a fizetőképes kereslet között, stb.
Minden gazdasági fellendülést az infláció fenyeget, az inflációellenes törekvések sikere
a munkanélküliség fokozódásának a veszedelmével fenyeget. Az az egyensúly, amit
látunk, a rövid távú gazdasági egyensúlytalanságok hosszú távon létrejövő általános
helyzete, „egyensúlya”. Ugyanakkor ez az egyensúly nem valóságos egyensúly, hanem
csak az egyedi részleges egyensúlytalanságok sorozatának egyfajta eredője. És ezt az
„egyensúlyt” ráadásul nem is a piac hozza létre, hanem az állam gazdaságszabályozó
tevékenysége. A könyv szerint a kínálati és keresleti görbék csak akkor működhetnek
tisztán, zavar nélkül, tehát csak akkor jöhetne létre a gazdaság teljes egyensúlya, ha a
tökéletes verseny viszonyai állnának fenn. A piac akkor működne teljesen szabályosan,
50
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 120.old.
─ 85 ─

ha monopolhelyzetű vállalkozások nem lennének, amelyek képesek volnának az árak


szabályozására, vagy legalábbis részbeni meghatározására. Továbbá ha nem lennének a
bérek „nehézkesek”, tehát a munkavállalók munkára irányuló keresletének a változásai
a bérszínvonal változásait minden határon túl tisztán piaci eszközökkel lehetővé tennék
(tehát kifejezett éhbérért is dolgozna annyi ember, amennyit a munkaadók foglalkoztatni
szeretnének). Ezzel szemben azonban, amikor még a szabad verseny zavartalanabbul
érvényesülhetett a piacon, a XIX. században és a XX. század elején még a maiaknál
sokkal kirívóbb egyensúlytalanságok jellemezték az ipari országok gazdaságát. Ezek az
egyensúlytalanságok nem egyszerűen gazdasági ciklusokat, hanem egyre mélyebb
ciklikus gazdasági válságokat idéztek elő, amelyek közül az u.n. Nagy Válság 51 1929 –
1933 között egyenesen gazdasági világválságba torkollott. A világválság már a
gazdasági válság politikai válságba történő átcsapásával fenyegetett. Ami a kapitalizmus
bukásának a veszélyét idézte fel. Ennek a veszélyhelyzetnek a kiéleződését elősegítette,
hogy 1917 óta létrejött a Szovjetunió, amely saját területén a tőkés termelés
tagadásaként u.n. szocialista gazdasági rendszert vezetett be. Ezzel, különösen a kezdeti
évtizedekben nagy hatást gyakorolt a kapitalista világ közvéleményének az alakulására
is. Különösen a nagy gazdasági világválság, majd a II. világháború éveiben. Ilyen
körülmények között, nem utolsó sorban a szovjet veszély által előidézett félelem miatt
jött létre az USA-ban a New Deal bevezetése, és a többi ipari országokban a gazdaság
ettől többé-kevésbé eltérő jellegű állami szabályozására történő átállás. Ilyen alapon
bizonyosak lehetünk abban, hogy maga a piac, még a legtökéletesebb versenyen alapuló
piacok sem képesek egy piaci egyensúly létrehozására és fenntartására. Sőt, minél
tökéletesebb a verseny egy piacgazdaságban, annál kevésbé jöhet létre abban gazdasági
egyensúly. Hiszen az állami beavatkozás a gazdasági élet szabályozására szintén a
szabad verseny bizonyos mértékű korlátozásával jár, nemcsak a monopóliumok
tevékenysége.

A tökéletes szabad verseny által létrejövő egyensúly kérdését kissé közelebbről


megvizsgálva azt találjuk, hogy minden gazdasági műveletet a kompetitív árak
szabályozó ereje határoz meg. Semmiféle monopólium nem játszik ebben szerepet. A
termelésben felhasználásra kerülő minden tőketényező, munkaerő, anyag,
energiahordozó, szolgáltatás, valamint járadéktényező árát a kínálati – keresleti
függvények határozzák meg. Tegyük fel, hogy a vizsgálat kiinduló pontján ezek között a
tényezők között teljes egyensúly áll fenn. Továbbá ebben a szakaszban a megtermelt
javak tekintetében mennyiségi és választéki értelemben is fennáll a kereslet és a kínálat
közötti egyensúly. A termelés technikai viszonyai azonban hosszabb távon nem
maradhatnak változatlanul. Mindig megjelennek különféle találmányok, szabadalmak,
újítások, fejlettebb munkaszervezési, vállalatirányítási módszerek, amelyek megnövelik
a munka termelékenységét mind a termelés végrehajtás, mind pedig a vállalati tervezés,
szervezés, irányítás területén. Ezek során megváltozik a termelési tényezők összetétele,
csökken az élőmunka, növekszik a tőketényezők, a járadéktényezők aránya, miközben a
termékkibocsátás volumene növekszik, minősége javul. Ez azt jelenti, hogy a jövedelem
megoszlása is megváltozik. Csökken a munkabérek aránya, növekszik a tőke-, és
járadéktényezők részaránya a jövedelemből. A termelő létszámból dolgozókat kell (és
lehet) elbocsátani. Figyelembe véve azt, hogy a termékek tömeges fogyasztói alapjában
véve a munkavállalók, tehát a munkabérből élők egyre kevesebb terméket tudnak
megvásárolni, mivel a jövedelmük az összjövedelmeken belül csökkenő tendenciát
mutat. Ezért minden termelési ciklusban várhatóan fokozódik a túltermelés, tehát a
megtermelt áruk egyre növekvő részét nem lehet majd értékesíteni. Ez a folyamat
minden vállalatra kiterjedhet és ezért általános túltermelés jöhet létre, ami a kínálat és a
51
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 165; 303; 304. old.
86
__________________________________________________________________________

kereslet közötti egyensúly folyamatos felbomlását idézi elő. Az egyensúlyhiányt egyre


fokozódó mértékben kell állami eszközökkel társadalmilag elfogadható szintre
korlátozni.

A fentieken túlmenően azt is meg kell állapítanunk, hogy össztársadalmi szinten a


kapitalizmus még a legtökéletesebb verseny körülményei között is lényegében véve
monopol jellegű. Hiszen az egész társadalom megélhetését szolgáló termelési eszközök
lényegében véve a tőketulajdonosok kezében vannak, míg a munkavállalók
meghatározó hányada, túlnyomó többsége egyáltalán nem rendelkezik termelő
eszközökkel. Tehát a termelőeszközök a tőketulajdonosok monopóliumát képezik. A
munkavállalók meghatározó többsége csak a tőketulajdonosoknál vállalt munkájából
élhet meg. Mivel a termelési folyamatban előállított termékeket, árukat meghatározó
mértékben a tőketulajdonosok sajátítják ki, a fogyasztási eszközök a kiskereskedelmi
értékesítés előtt meghatározó mértékben szintén a tőketulajdonosok kezében vannak. A
munkavállalók tömegei rákényszerülnek arra, hogy megvásárolják ezeket az árukat,
hogy szükségleteiket kielégíthessék, továbbá kényszerülnek arra is, hogy munkát
vállaljanak, s így munkabérhez jussanak, hogy bérükből megvehessék a szükségleteik
kielégítésére szolgáló árukat. Közismert dolog, hogy a keresleti-kínálati viszonyok
között a vevő, vagy az eladó is a vásárlási folyamatban egymástól eltérő pozícióba
kerül. A kényszereladó áruját általában csak ár alatt tudja eladni, a kényszervásárló
pedig csak áron felül tudja megvásárolni a folyamatban résztvevő árukat. A
munkavállaló, ha meg akar élni, rákényszerül arra, hogy munkát vállaljon, és ha már
van pénze, rákényszerül arra is, hogy megvásárolja a számára szükséges árukat. Ennek
oka, hogy mind a számára szükséges áruk, mind pedig a munkalehetőségek mások,
tehát meghatározó mértékben a tőketulajdonosok tulajdonában vannak. Tehát, hogy a
munkavállaló dolgozni és ezáltal megélni tudjon, az ezekhez szükséges feltételeket
másoktól kell megszereznie, vagyis megélhetése mások jóindulatától, beleegyezésétől,
mások érdekeitől függ. Ez a társadalmi függőség a munkavállalók tömegét, mint az
áruforgalom egyik résztvevőjét, a kényszer munkavállaló és a kényszervásárló
pozíciójába helyezi. Persze igaz, hogy a vásárlót senki nem kényszerítheti arra, hogy
egy neki szükséges árut megvásároljon, ha azt túl drágának tartja. Arra sem, hogy
számára elfogadhatatlanul alacsony bérért is elvállalja a munkát. A munkavállaló elvileg
kivárhatná azt a néhány napot, hetet, vagy hónapot a vásárlással, amíg az eladó a
vásárlás visszafogása következtében nem tudná eladni a portékáját és emiatt kénytelen
lenne áruit alacsonyabb áron kínálni. Azt is kivárhatná, hogy nem vállalna addig
munkát, amíg a munkavállalás visszafogása miatt a munkaadók rákényszerülnének
magasabb bérek felajánlására. Azonban a munkavállalók, nem rendelkezvén tartalék
élelemmel és egyéb, napi szükségletek kielégítésére szolgáló cikkekkel, éheznie kellene
addig a néhány napig, hétig, vagy hónapig, amíg a vásárlás visszafogása
kikényszeríthetné az árak csökkenését, a munkavállalás visszafogása pedig a
munkabérek növekedését. Az éhség pedig elég erőteljes kényszerítő eszköz ahhoz, hogy
a munkavállaló dolgozó ne élhessen ezzel az elvi ár-, és bérmódosító lehetőségével.
Súlyosbítja a helyzetet az a körülmény, hogy egy fogyasztó részéről történő kereslet
visszafogás nincs érdemleges hatással a kínálati árakra, hiszen egy vásárló kereslete
mennyiségileg elhanyagolható a fogyasztási cikkek teljes keresletéhez képest. Ezért a
fogyasztók kereslet visszafogó törekvése csak abban az esetben lehetne hatással a
kínálati árakra, ha a vásárlók tömegei szervezetten összehangolnák e tevékenységüket.
Ez a kereslet visszafogás nagy vásárló tömegeket vinne valamilyen tervszerű éhezési
folyamatba, ami a szervezési nehézségeket figyelmen kívül hagyva is, gyakorlatilag
megvalósíthatatlan lenne. Ezért a vásárlók csak azt tehetik, hogy kényszerűségből
elfogadják azt a nem túl nagy mértékű „kúszó” inflációt, amely jellemző az egész fejlett
─ 87 ─

világra. A munkavállaló dolgozók ezért a munkavállalás mellett a vásárlások


tekintetében is kedvezőtlen alkupozícióban vannak. Velük szemben a munkaadó és a
kiskereskedő is kedvező alkupozícióban, tehát monopolhelyzetben van, hiszen őt nem
fenyegeti például az éhség, vagy egyéb hasonló erejű kényszerhelyzet saját
árpozíciójának feladására. Egy munkaadó, vagy kereskedő a kereslet néhány napos,
hetes, vagy havi kivárásaihoz veszteségek nélkül képes alkalmazkodni. Annak ellenére,
hogy a munkaadók és a kereskedők nagy része, a mai közgazdaságtan értelmezése
szerint, esetleg egyik sem igazi monopolvállalkozó.

A fentiek szerint láthatjuk, hogy a piacgazdaság a gazdasági egyensúly kialakítására


nem képes. Csak a piacgazdasági feltételek állami eszközökkel történő
megváltoztatásával lehet egy társadalmilag valamennyire elfogadható mértékben
megközelíteni a (legalábbis a mai kapitalizmusban) megvalósíthatatlan, de a társadalmi
egyensúly minimális feltételeit biztosító gazdasági egyensúly létrehozását és
fenntartását. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról sem, hogy nincs semmi
biztosíték arra nézve, hogy az állam mindig képes lesz majd a konjunktúra ciklusok
ilyen részleges kiegyensúlyozására. Már ma is, az egyensúlyi munkanélküliséget,
valamint az infláció kérdéseit kutató közgazdászok egy része panaszkodik amiatt, hogy
az egyensúlyi munkanélküliség valamint az infláció mértéke az egymásra következő
konjunktúra ciklusok során egyre növekvő tendenciát mutat (l. a Phillips görbe
eltolódása) 52 Ez a tendencia előrevetíti az 1929-33 közötti Nagy Válsághoz hasonló,
vagy még annál is veszedelmesebb válságok árnyékát.

A konjunktúra ciklusokkal összefüggésben a beruházásokkal kapcsolatban meg kell


említeni azt is, hogy a fellendülés időszakában a termelés növekedési üteme jelentősen
eltér a hosszútávú gazdasági növekedés ütemétől. A rövid távú növekedés átlagban 6-7
% lehet a hosszú távú növekedési ütem felett, míg az utóbbi átlag 3 % körül van. Ez azt
jelenti, hogy legalábbis az amerikai gazdaság technikai értelemben képes lenne (6 ÷ 7)
+ 3, tehát 9 ÷ 10 % ütemben növekedni. Ez azt jelenti, hogy a termelési lehetőségek
technikai határa 9 ÷ 10 %-kal. növekedhetne. Mint fentebb már láttuk, a termelési
lehetőségeknek nemcsak technikai, hanem társadalmi határai is vannak. Ezek szerint az
USA gazdaságának technikai növekedési ütemének a határa 9 % körül volt, míg ennek
társadalmi határa mindössze 3 % volt. A társadalmi növekedési ütem határa termelés
technikai növekedési ütemét annak a harmadára csökkentette. Ez arról tanúskodik, hogy
az USA gazdaságának növekedését a társadalmi korlát háromszor nagyobb mértékben
korlátozza, mint a technikai lehetőségek korlátai. Másrészt, ha elfogadjuk azt a
feltételezést, hogy a termelés növekedési ütemét a termelés technikai felszereltsége,
tehát a beruházások technikai hatékonysága határozza meg, akkor az is nyilvánvaló,
hogy egy fentebb részletezett konjunktúra ciklusban a technikai felszereltség lehetővé
tette, hogy a fellendülés 3 éve alatt annyi többlettermék keletkezzen, amelyet a lakosság
csak 5 év alatt tudott (a fizetőképesség korlátai miatt) elfogyasztani. Ez azt jelenti, hogy
ebben az időszakban a termelés technikai felszereltsége (3x7)/5 = 4,2 %-kal
meghaladta a technikai felszereltség szükséges mértékét. Tehát a hatékony beruházási
állomány a szükségesnél 4,2 %-kal volt magasabb. Tehát a tárgyalt ciklusokban a
gazdaság túlberuházás körülményei között dolgozott. Ennyivel kevesebb beruházott
állomány mellett lehetett volna annyit termelni, amit elvileg a lakosság időarányosan
elfogyaszthatott volna. Azért csak elvileg, mert ha a beruházott állomány kisebb lett
volna, akkor az egyéb tényezők is másképpen befolyásolták volna a termelési-
fogyasztási folyamatokat. Emellett azonban ez mégis rámutat arra, hogy az USA

52
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 360-367. old.
88
__________________________________________________________________________

gazdasága a szükségesnél nagyobb beruházási állományt üzemeltet. Tehát a


beruházások kihasználási foka alacsonyabb a szükséges mértéknél.

Az egyensúly becslése a profit alapján

A tőkés termelési viszonyok között a profit úgy jön létre, hogy a létrehozott termelési
értékre a tőketulajdonos ráteszi az elvárt, vagy a realizált profitot. Ez csupán elhatározás
kérdése, ehhez a folyamathoz nincs szükség munkára. Ennek következtében a profitnak
az áru értékének kialakulásában nincs szerepe. A profit nem növeli az áruk értékét, csak
az árát, a végleges piaci árat határozza meg. Az árutulajdonos, tehát a tőketulajdonos
eseti döntése kell ehhez. Ezt a döntést a tőketulajdonostól és a munkavállalóktól
független piaci keresleti-kínálati viszonyok határozzák meg. A profitnak azonban van
például olyan következménye, hogy eltorzítja a kereslet és a kínálat közötti természetes
arányokat. Az áruk előállítása az aktuális termelési folyamat időszakában érvényes piaci
árakon történik. Létrejön az ezen az alapon érvényes termelési érték. A létrejött árukat
az értékesítés időszakában azonban a profittal (és részben az inflációval) megemelt
árakon értékesítik. A termelési értékkel szemben a megtermelt áruk a piacon, a termelési
árnál magasabb piaci áron jelennek meg. Olyan helyzet áll elő, hogy a megtermelt
árukat termelési áruknál magasabb áron árusítják. A piaci érték a következő:

Ép = Kt + P;

ahol: Ép ─ piaci érték


Kt ─ a termelés összes költsége
P ─ profit.

Itt külön ki kell hangsúlyozni, hogy a makrogazdasági értelemben felfogott termelési


folyamatot a lehető legszélesebb értelemben fogjuk fel. Tehát itt nem a szűken
értelmezett üzemen belüli, hanem ellenkezőleg, a piacon végbemenő folyamatként
tartjuk számon. Ezért itt a Kt értékbe beleszámít a természeti erőforrások kitermelésétől
kezdve egészen a fogyasztóknak történő értékesítésig végbemenő minden közvetlen és
közvetett tevékenység meghatározott árukra vonatkozó költsége. Ilyen alapon azt
állapíthatjuk meg, hogy a piaci egyensúly legfőbb feltétele az, hogy a termelés összes
költségeivel egyenlő legyen az előállított termelési érték:

Ét = Kt.
Ez a feltétele annak, hogy a megtermelt árukat értékesíteni lehessen. Azonban a
kapitalista termelés során ez a feltétel úgy alakul, hogy a piaci érték nagyobb a termelési
értéknél. Például 10% profit mellett:

Ép = 1,1 Kt.
A vevők vásárlóerejét az a jövedelem képezi, amelyet a vállalkozó termelők kifizettek
nekik azokért az anyagokért, elvégzett munkákért, energiahordozókért, félkész
termékekért, szállítási, fejlesztési, értékesítési, biztosítási, biztonságtechnikai, szociális,
közigazgatási, tudományos, fejlesztési, oktatási, kulturális, egészségügyi, közbiztonsági,
pénzügyi, jogi, közlekedési, reklám, garanciális, infrastruktúra, stb. stb…szállítói és
szolgáltatási teljesítményekért. Ezek szükségesek a termelés közvetlen és közvetett
feltételeinek a biztosításához. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi vásárlóerő egyenlő a
termelés összes költségeivel. Ami egyébként egyenlő a termelési érték összegével.
─ 89 ─

Azonban a megtermelt és forgalomba hozott árukat a profittal növelt piaci érték alapján,
vagyis piaci áron árusítják. Ennek megfelelően, a vásárlóerő :

Kt /1,1 = 0,91Ép

Emiatt 10 % profitot feltételezve, csak a megtermelt és piacra vitt áruk 91 %-ának a


megvásárlásához képződik a piacon vásárlóerő (itt figyelembe kell venni azt a
körülményt is, hogy a piacra vitt árukat a profittulajdonosok is a termelői árnál csak 10
%-kal magasabb áron vásárolhatják meg). Ezért azután a piacon mindig kisebb a
vásárlóerő, mint az eladásra kínált áruk összes piaci értéke. Tehát emiatt a kapitalizmus
kereslethiányos gazdasági rendszer. Ezek után már mellékessé válik az a kérdés, hogy a
tőketulajdonosok megérdemlik-e a profitot, vagy nem, hogy a profit kizsákmányolás-e,
vagy egyszerűen csak reziduális jövedelem. Ez a profit mindenképpen megakadályozza
a piaci egyensúly megvalósulását, akár jogosnak, akár jogtalannak tekinti valaki ezt a
jövedelmet.

A profit halmozódása

A fentiekben arról volt szó, hogy a termelési értéket a termelői ár, a piaci értéket a
profittal növelt termelői, vagyis a piaci ár határozza meg. Ez azt jelenti, hogy a
megtermelt árukat piaci áron árusítják, míg a piacon keletkező vásárlóerő a termelési
költségek, tehát a termelői ár alapján képződik. Ez a vásárlóerő a profit mértékében
elmarad a piacon kínált áruk piaci értékétől. Emiatt a kereslet és a kínálat között nem
jöhet létre egyensúly, az árukat csak részben lehet értékesíteni, a piacon inkurrens
készletek keletkeznek. Ezt a kérdést eddig a mikroökonómia, tehát az egyedi
vállalkozások szemszögéből vizsgáltuk. A termelés általában azonban, ahogy mi ezt a
kérdéskört vizsgáljuk, csak a makroökonómia keretében valósulhat meg, ami a mai
viszonyok között fennálló specializációs és kooperációs környezetben elkerülhetetlen.
Mint fentebb már említettük, a termelést széles értelemben fogjuk fel, amennyiben a
termelési folyamat részének tekintjük a kitermelési ágazatok, a feldolgozóipar, a
kereskedelem, a finanszírozás (idegen, és saját források felhasználásával), valamint a
termelés külső feltételeit biztosító közigazgatási, jogi, biztonsági, egészségügyi,
kulturális, és egyéb szolgáltatási jellegű tevékenységeket is. Így a különböző önálló
üzemek, illetve intézmények egymástól elkülönült tevékenységei egymásra épülő
többlépcsős vertikális termelési folyamatot valósítanak meg, miközben ezek az
egymással kooperáló egységek elkülönült, önálló gazdálkodást folytatnak. Ezek közül a
profitorientált egységek termelő tevékenységük eredményeként, amennyiben
életképesek, mind profitot realizálnak. Ennek következtében a termelési folyamat
vertikumában alsóbb lépcsőfokon lévő egységek anyagokat, eszközöket és különféle
szolgáltatásokat piaci áron nyújtanak a következő lépcsőfokon lévő egységeknek. Az ily
módon általuk teljesített szolgáltatások, illetve szállítások ellenértéke már tartalmazza
az előző kooperációs fokozatokban realizált profitokat is. A következő lépcsőfokon
működő egységek, amelyek igénylik ezeket a szolgáltatásokat, ezek ellenértékét piaci
áron egyenlítik ki. Tehát ezen szolgáltatások piaci, tehát a termelési érték profittal
növelt értéken épülnek be a következő lépcsőfok termelési költségeibe. Itt a következő
lépcsőfok termelési értéke egyenlő lesz a termelési költségek összegével, melyhez
hozzáadva e lépcsőfok profitjait, létrejön e fokozat által előállított áruk piaci ára és piaci
értéke. Ezt a folyamatot az alábbi táblázat szemlélteti.

A profitok halmozódása átlag 10 % profitráta mellett


90
__________________________________________________________________________

Kooperációs lépcsőfok Termelési érték


Profitja Profitok
Száma Megnevezése Hányada 10% összege
% mellett %
%
1 kitermelő ágazatok 20 2 2
2 nyersanyag 40 4 6
kereskedelem
3 anyag, szerszámipar 60 6 12
4 feldolgozóipar 80 8 20
5 nagy és 100 10 30
kiskereskedelem

32. ábra. A kooperáció és a profit halmozódása.

A táblázatban azt feltételeztük, hogy a termelési folyamat 5 lépcsős, és lépcsőfokonként


(ágazatonként) a termelési érték ezek között egyenlően oszlik meg. A profit átlagosan a
termelési érték 10 %-a. Az 1. lépcső profitja a teljes termelési érték 20 %-ának a 10 %-
a. A 2. lépcső teljes költségének összegében átveszi az 1. lépcső profittal növelt, tehát
teljes piaci értékét, így a 2. lépcső költségei megegyeznek az 1. lépcső piaci értékével.
növelt saját költségével. És így tovább. Végül a tejes termelési értéket összesen 30 %
profit terheli. Így tehát a teljes termelési értéket a termelés vertikális lépcsőfokainak
megfelelő arányban terhelik a profitok. Ha például a táblázatban szereplő számítást tíz
vertikális lépcsőfok figyelembevételével számítjuk ki, akkor a teljes termelési értéket 55
% profit terheli. Ebből látszik, hogy a termelési folyamatban érvényesülő specializáció,
valamint az ezzel összefüggő kooperációs fokozatok számának a növekedése a profitok
teljes összegének a növekedését vonja maga után.

A táblázat adatai természetesen csak szemléltetik a piaci vásárlóerő és a profitok közötti


összefüggést. Nyilvánvaló, hogy az egyes kooperációs fokozatok (lépcsők) termelési
értékarányos súlya a valóságban eltér egymástól és a táblázatban becsült értékektől
(ezek makroökonómiai súlya nem lesz egyaránt 20 %), valamint ezenkívül
átlagprofitrátái is eltérhetnek egymástól. Ezek az eltérések befolyásolják, hogy az egyes
vertikális lépcsőkhöz tartozó egyes ágazatok termelési értéke a NNP-nek mekkora
hányadát teszi ki, valamint az is, hogy az egyes ágazatok átlagprofitrátája mekkora.
Továbbá az is nyilvánvaló, hogy a kooperáció egyrészt nem 5 lépcsős, hanem
valószínűleg ennél több, vagy kevesebb, valamint a kooperáció foka ágazatonként és az
egyes ágazatokon belül is eltér egymástól. Makrogazdasági szinten statisztikailag
megállapítható az aktuális átlagos kooperációs szint. Ezek ellenére a táblázat
szemléletesen rámutat arra, hogy a piaci áruk profittartalma makroökonómiai szinten
lényegesen meghaladja az átlagprofitráta által meghatározható értéket. Ezért a profitnak
sokkal nagyobb szerepe van a gazdasági folyamatok, ezen belül a piaci egyensúly
létrejöttének akadályozásában, mint ahogy azt az átlagprofitráta alapján becsülni
lehetne.

A halmozott profit egy évre eső hányada azonban attól is függ, hogy a befektetett tőke a
termelési folyamatban, a kitermeléstől a fogyasztói értékesítésig makrogazdasági
─ 91 ─

szinten mennyi idő alatt térül meg. Ezért a tőke megtérülési idejét nem lehet figyelmen
kívül hagyni. Ezt a termelés specializációs és kooperációs folyamatai is befolyásolják. A
profit halmozódásról készített táblázatban egy egyedülálló, közelebbről meg nem
határozott termelési ciklus folyamatát szemléltetjük. Ilyen folyamatok a gazdaságban
azonban igen nagy számban fordulnak elő, melyek egymást követő ütemben, egymással
párhuzamosan zajlanak le, és együttesen teszik ki a makrogazdasági folyamatok
eredményeinek összegét. Ezeken belül az ágazati részfolyamatok jelentős részben
átmennek a pénzügyi év határnapjain. Ennek ellenére az egyes részfolyamatokban
előállított árutermelési és pénzügyi teljesítmények a számbavétel évében átlag értékben
mégis meghatározhatók a nemzeti termék mérlegében. Ennek megfelelően számolva a
6-6. táblázat adatai alapján a teljes profit (figyelembe véve itt a vállalkozói-, a kamat-,
és a járadékjövedelmek összegét is, levonva ebből a felosztatlan profitot) összege 1983.-
ban 608 MD $ volt. Ez az összeg az NNP (általunk módosított) 608/3170 = 19 %-át
teszi ki. Ha ennek az évnek az átlagprofit értékét 10 %-nak vesszük, akkor a fentebb
szemléltetett profithalmozódás figyelembe vételével azt mondhatjuk, hogy a
szemléltetés szerinti termelési ciklusban az átlagos kooperáció foka 4 volt (a táblázatban
4 kooperációs fok mellett a halmozott profit 20 % volt). Ez a számítás természetesen
nagyon pontatlan, mégis megmutatja azt, hogy a gazdaságban a halmozott profit az
átlagprofit rátánál lényegesen nagyobb szerepet tölt be, és a konjunktúra ciklusokra
sokkal nagyobb hatást vált ki, mint ahogy azt általában figyelembe veszik. Ennek a
körülménynek a figyelembe vétele azt jelenti, hogy a piacon ténylegesen létrejövő
fizetőképes kereslet, amely mint már láttuk, megegyezik a termelési költségek
összegével, egyenlő :

Kt = (100 – 19) Ép ≈ 0,81 Ép;

Tehát a piacon, a munkajövedelmek tulajdonosai oldalán, az 1983-ban piacra vitt


áruknak csak a piaci érték 81 %-ára keletkezett volna fizetőképes kereslet. Ha
feltételezésünk szerint a profittulajdonosok jövedelmük 50 %-át megtakarítják, akkor a
19 % összes profitból annak csak a 9,5 %-át fogyasztják el. Tehát összesen a piacon az
áruknak csak a 81 + 9,5 = 90,5 %-ára van fizetőképes kereslet.

A piaci érték és a vásárlóerő között tapasztalható ilyen számszerű összefüggés abban az


esetben állhat fenn, ha az átlagos profitráta 10 %, valamint ha eltekintünk azoktól az
egyébként meglévő módosító tényezőktől, amelyek megváltoztathatják ennek az
összefüggésnek a piaci hatásait. A módosító tényezők egyik csoportja javítja, másik
csoportja rontja a piaci egyensúly helyzetét.

A fentiek szerint tehát a profit kibocsátásoz viszonyított mértékét többek között


befolyásolja az átlagos specializáció foka is, mivel a profit halmozódása növekszik a
specializáció és az ennek függvényében szükséges kooperáció növekedésének
mértékétől. Samuelson és Nordhaus professzorok könyve is megemlékezik a
specializáció előnyeiről és annak esetleges veszélyeiről. 53

„A tevékenységek specializációja lehetővé teszi, hogy minden egyes személy


és körzet a legelőnyösebb módon használhassa ki a szakértelemben és az
erőforrásokban rejlő sajátos különbségeket.”

„Akárcsak a túlzott napozás vagy a túl sok bor, a túlzott specializáció is


megárthat.”
53
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 306. old.
92
__________________________________________________________________________

Nyilvánvaló, hogy specializáció és az ennek megfelelő kooperáció, illetve a


munkamegosztás nélkül korunkban már létezni sem lehetne. Minél magasabb a
gazdaság és a technika fejlettsége, annál nagyobb a specializáció és a kooperáció
mértéke. Ebből következne az a megállapítás, hogy a gazdasági fejlődéssel
párhuzamosan kívánatos a specializáció minden határon túl történő fejlesztése. A
specializáció növekedése általában kétségtelenül elősegíti a munka hatékonyságának a
növekedését. Ezzel kapcsolatban az idézett helyen a szerzők a túlzott specializáció
veszélyeit is megemlítik. Két ilyen veszélyt sorolnak fel. Az egyik, hogy a túlzott
specializáció a munka egyhangúságát, egyoldalúságát fokozza, ami a munkavégző
egyéniség tevékenységét beszűkíti, fejlődését korlátozza, ezáltal végső esetben az
egészségét különösen pszichikai vonatkozásban veszélyezteti. Ezáltal a specializáció
egy bizonyos mértéken túl a munka elidegenedését vonja maga után. A másik, hogy a
túlzott specializáció elmélyíti az egyes munkafolyamatok, kölcsönös függőségét, ezáltal
megnehezíti és költségesebbé teszi a kooperáció gyakorlati megvalósítását. Itt azonban
ki kell térni arra is, hogy a specializáció fokának a növekedése a profitok
halmozódásának a növeléséhez vezet. Ennek az az oka, hogy a specializáció útján
előállított anyagok, alkatrészek, féltermékek és egyéb szolgáltatások a kooperáció
keretében épülnek be a végtermékekbe. A kooperáció szervezése, gyakorlati
megvalósítása csak megfelelő munkafolyamatok elvégzése útján lehetséges, ami
meghatározott költségekkel jár. Így a specializáció fokának a növelése egy optimális
pontig előnyös a gazdaság és az egyes üzemek szempontjából, e fokon túl pedig már a
kooperációs költségek meghaladják azokat az előnyöket, melyeket a specializációval
meg lehet nyerni. Ez az optimum a specializációnak az a foka, amelyen túl már nem
célszerű (és ráfizetéses) a specializáció további fokozása.

Változtatja a piaci egyensúly (kereslet-kínálati egyensúly) helyzetét a profitjövedelmek,


valamint a munkajövedelmek felhasználásának a mértéke. A profittulajdonosok átlag
jövedelme ugyanis olyan nagy a lakossági átlag jövedelmekhez, valamint ezek
lehetséges fogyasztói szükségleteihez képest, hogy ezt a jövedelmet nem tudják
elfogyasztani. Másrészt, ha a jövedelem egy részét új beruházások finanszírozására
használnák fel, akkor ezek az új fejlesztések tovább növelnék az áruk mennyiségét, amit
különösen hanyatló konjunktúra mellett nem lehetne értékesíteni. Ezért az ilyen
beruházásokra csak korlátozott mértékben van lehetőség. Tehát a profittulajdonosok a
jövedelmüket csak részben tudják elfogyasztani és új beruházásokra fordítani. Ezért a
jövedelmük egy részét kénytelenek megtakarítani. E megtakarítások sokévi átlaga a
profitjövedelem legalább 41 %-át teszi ki, mint fentebb már láttuk, de lehet, hogy még
az 50 %-ot is meghaladja. A munkajövedelmek megtakarítása sokévi átlagban mintegy
7 % lehet. A megtakarítások növekedése rontja a piaci egyensúly helyzetét, míg
csökkenése javítja azt. A rendelkezésünkre álló tájékoztató adatok alapján (a
profitjövedelmek a munkajövedelmeknek mintegy 30 %-át teszik ki) azt lehet
feltételezni, hogy a valószínű mértékű megtakarítások a teljes jövedelemnek mintegy
20 %-át teszik ki, ami tovább csökkenti a jövedelmek fogyasztási célú felhasználását.
Ez a változás az aktuális vásárlóerő igen jelentős csökkenését okozza.

Az áruhitelek folyósítása növeli az aktuális vásárlóerőt, ami a piaci egyensúly javítását


eredményezi. Azonban a hiteleket törleszteni, a kamatokat fizetni kell, ami a futamidő
lejártával tovább csökkenti a vásárlóerőt. Ezért az áruhitelek csak átmenetileg segíthetik
a piaci egyensúly javítását, hosszabb távon ennek a műveletnek a piaci egyensúlyra
nézve elhanyagolható hatása van.
─ 93 ─

A piaci áru túlkínálat azt vonja maga után, hogy egy bizonyos mértéken túl
kikényszeríti a termelés, a kibocsátás visszafogását, csökkentését. Így csökken a kínálat
a piacon, ami a pici egyensúly javulását idézi elő. A termelés visszafogása azonban a
foglalkoztatás csökkenését eredményezi, ami a munkajövedelmek, tehát ezen keresztül
a kereslet további csökkenését okozza. A termelés visszafogása emellett a feldolgozó
ágazatok termelőeszköz keresletét is csökkenti, ezen keresztül a termeléscsökkenés
láncreakciószerű kiterjedését viszi át az egész gazdaságra. Ennek következtében
végeredményben ez az eljárás a piaci egyensúly további hatványozott romlásához vezet.

A kormányzat a piaci egyensúly javítására tehet, és szükség esetén tesz is a kereslet


növekedését szolgáló intézkedéseket. Ilyenek a munkanélküli-, és egyéb segélyek
folyósítása, vagy növelése az erre rászoruló társadalmi csoportok számára. Ezek az
intézkedések a kereslet fokozódására vezetnek, és ezzel javítják a piaci egyensúly
helyzetét. Ez azonban tulajdonképpen jövedelem átcsoportosítás a társadalom szegényei
számára, aminek a forrása a kormányzat által beszedett adó. Tehát ez a művelet
megnöveli az egyik társadalmi csoport keresletét, más társadalmi csoportok kereslete
rovására. Ennek a transzfernek van olyan oldala is, hogy a nagyobb jövedelműek egy
részének, akiktől jövedelmet vonnak el az adózás útján, ezáltal nem csökken a
fogyasztási javak iránti kereslete, hanem csak a megtakarításai csökkennek. A
megtakarítások csökkenése, mint fentebb már láttuk, piaci túlkínálat esetében a piaci
egyensúly javítását eredményezi. A gyakorlati tapasztalat is ezt támasztja alá, mivel az
ilyen kormányzati intézkedések, a jövedelem átcsoportosítások tompító hatása ellenére,
végeredményben rendszerint az összkereslet növekedésével járnak.

A piaci egyensúly helyzetét jelentősen befolyásoló tényező lehet a piacon gyakran


alkalmazott, az áruk különböző kategóriáira kiterjesztett árleszállítás és egyéb, például
szezonvégi kiárusítások, árkedvezmények. Ezzel jelentősen csökkenhet a piacra vitt
áruk piaci értéke, ami valamilyen mértékben megközelíti azok termelési értékét. Az
érintett áruk árai közelebb kerülnek a vásárlóerő vásárlási lehetőségeihez. Ezáltal az
ilyen intézkedések jelentős mértékben javíthatják a piaci egyensúly helyzetét.

A piaci egyensúly javítása tekintetében az állami infrastruktúrális és közmunka jellegű


beruházások egyes időszakokban nagyon kedvező hatást váltottak ki. Nagyobb háborús
erőfeszítések idején a kibocsátás nagymértékű növekedése ellenére az összkereslet
növekedése elérte, néha részlegesen meg is haladta a kínálat mértékét. Az ilyen állami
intézkedések jelentősen és pozitív értelemben hatottak a piaci egyensúly kialakulására.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az állam ilyen intézkedéseivel mesterséges keresletet
képes létrehozni, ami a túltermelés csökkenését, esetenként pedig annak átmeneti
jellegű megszűnését idézi elő. Erre a legjobb példa a New Deal segítségével elért
gazdasági fellendülés, illetve a II. világháború idején tapasztalt prosperitás. Ilyen
intézkedéseknek azonban vannak korlátai, mivel ezek az állami költségvetés deficites
alakulásával járnak, ezenkívül háborúk esetén a lakosságot sújtó véráldozatok
elkerülhetetlenek. Ezért az ilyen intézkedések általában csak kényszer intézkedések
lehetnek, melyekre általában csak nagy gazdasági, társadalmi, vagy (bel-és kül) politikai
válságok elhárítása érdekében kerülhet sor.

A piaci egyensúly helyzetét a külkereskedelem is jelentősen képes befolyásolni. A


külkereskedelem változásai azonban kívánt, vagy nem kívánt irányúak lehetnek, ezért
ezek piaci hatása pozitív, vagy negatív értelmű is lehet.
94
__________________________________________________________________________

A fenti piaci egyensúly-változtató tényezők mellett jelentős szerepe van a „fekete”, vagy
„szürke” (underground) gazdasági folyamatoknak is, melyek hatással vannak a piacra,
de statisztikai számbavételük és a piaci egyensúlyra irányuló hatásuk értékelése csak
igen korlátozottan lehetséges. Mindenesetre valószínűsíteni lehet, hogy e folyamatok a
piaci egyensúly javítására vezetnek, mivel ebben a körben a csere az általánosnál
alacsonyabb árszinten történik (nem terheli ezeket nagy összegű profit, vagy adó).
Magyarországon 1990-től mind a mai napig igen jelentős szerepe van a fekete
gazdaságnak, a lakosság jelentős részének a termelési és fogyasztási lehetőségeit az
ebben tapasztalt alacsony árak megnövelik. Vannak a fekete gazdaságnak ezzel szemben
negatív következményei is. Így az adózás, a közterhekhez való hozzájárulás
mellőzésével csapást mér az állami költségvetésre egyrészt, másrészt a tényleges
adófizetőkre ezáltal nagyobb teher hárul, ami ott a munkajövedelmek nettó értékét és a
termelés gazdaságosságát csökkenti, vagy esetenként egyenesen lehetetlenné teszi.
Ebben a körben a normálisnál magasabbak a piaci árak, alacsonyabb a kereslet.

Összefoglalva a fentieket, megállapíthatjuk, hogy a fent felsorolt módosító tényezők


ellenére is a profit (tehát a nem munkán szerzett jövedelem) a legfontosabb akadálya
annak, hogy a piacon gazdasági (kereslet és kínálat közötti) egyensúly alakulhasson ki.

A TERMELÉSI TÉNYEZŐK ARÁNYAI


A gazdaságban a termelési tényezők felhasználásának az arányai lehetnek technikai,
vagy árarányok.

A technikai arányok, vagyis a termelésben felhasznált egyes termelési tényezők, mint a


munkaerő, a természeti erőforrások és a tőketényezők felhasználásának az arányai, a
gazdaság fejlettségének a színvonalától, valamint e tényezők mennyiségi és minőségi
tulajdonságaitól függ. A technikai arányokat a közgazdaságtanban általában adottnak
tekintik, bár a technikai arányokat befolyásolják a termelési tényezők árarányai, és ezek
árarányait szintén befolyásolják a technikai arányok kiindulási feltételei is. Tehát a
technikai arányok kölcsönhatásban vannak az árarányokkal.

A termelés realizálási feltételei

Az általános piaci egyensúly feltételei azonban nem merülnek ki a fentebb már tárgyalt
szempontokban. Ezért szükség van a termelés, a piac és általában a gazdaság
működésének kissé mélyebb elemzésére is.

Az emberi élet a természet és a társadalom között folyó anyagcsere folyamatban valósul


meg. A mai világban ez az anyagcsere nem egyszerű közvetlen csere formájában megy
végbe, hanem ezt az anyagcserét a termelési, piaci, fogyasztási, gazdasági, társadalmi
folyamatok közvetítik. Az emberek életének fenntartásához elkerülhetetlenül szükséges
fogyasztási eszközöket, javakat, termékeket számunkra a természet (leszámítva az
őstársadalmi létfeltételek időszakait) nem biztosítja. Ezeket az embereknek maguknak
kell előállítaniuk a természeti erőforrások felhasználásával. Tehát nekünk a Föld
(jelentéktelen mennyiségektől eltekintve) nem ad közvetlenül fogyasztásra alkalmas
javakat, hanem csak azok előállításához alkalmas forrásokat, lehetőségeket. E források
─ 95 ─

felhasználásával kell megtermelnünk az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és


ahhoz szükséges jószágokat. Ez a termelési folyamatban valósul meg. A termelés eredeti
célja emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges termékek előállítása. A
termelés a fogyasztás céljait szolgálja.

A termelés célja a mai polgári közgazdaságtan álláspontja szerint ezzel


homlokegyenesen ellentétes. Mégpedig abban tér el, hogy eszerint a termelés (valamint
a szolgáltatás és a forgalom) alapvető célja profit realizálása. Ennek az az oka, hogy a
kapitalizmusban a termékek előállításához szükséges természeti erőforrások és a
tőketényezőként aposztrofált termelési eszközök jellemzően a tőketulajdonosok
birtokában vannak, a munkavállalók pedig ilyen eszközökkel nem rendelkeznek. Ezért a
termelési folyamat csaknem kizárólagosan aktív tényezői a tőketulajdonosok. Tehát a
termelés célját ezért a tőketulajdonosok érdekei határozzák meg. Ez a cél az összes
termelési tényezők meghatározó hányadának felhasználásával folytatott termelési
folyamatba befektetett tőke hozadékának minden határon túli növelésében jut
kifejezésre. Ezzel szemben a munkavállalók szükségleteik kielégítésének fedezetéül
szolgáló jövedelem szerzésében érdekeltek. Ezért a profit és a munkavállalói jövedelem
egymással homlokegyenest ellentétes fogalmak. A kapitalizmusban a profit nemcsak
célja, hanem a feltétele is a termelésnek. Ha egy tervbe vett termelés várhatóan nem hoz
megfelelő mértékű profitot, akkor meg sem valósulhat. Folyó termelés pedig, ha egy
elvárt közbeeső időponttól nem hozza meg az elvárt profitot, akkor azt megszüntetik,
felszámolják. A lakosság szükségletei itt nem játszanak szerepet. Hogy a lakosság mégis
(bizonyos korlátozott mértékben) kielégítheti ennek a termelésnek a következtében a
szükségleteit, az csak az A. Smith által felfedezett „láthatatlan kéz” jótékony, de
társadalmi és gazdasági értelemben romboló közreműködése által valósulhat meg. A
termelőeszköz tulajdonosok törekvéseitől teljesen függetlenül, vagy annak ellenére is. A
termelés a profitot célozza, a lakossági szükségletek kielégítése ennek a folyamatnak
csak egy nem célzott mellékterméke. Csak akkor, és olyan mértékben fontos a
tőketulajdonosok szempontjából, ha, és amennyiben elősegíti a profitok
maximalizálását. Ezért nincs olyan valódi gazdasági cél, hogy a lakosság teljeskörű
foglalkoztatását, és ennek következtében a lakossági szükségletek lehetséges maximális
szintű kielégítését a gazdaság biztosítsa. Végső soron azonban a lakossági szükségletek
bizonyos mértékű kielégítése nélkül a termelés realizálása és ennek következtében a
profit realizálása sem lehetséges. Ez a melléktermék természetesen csak részlegesen
felel meg a társadalmi elvárásoknak, ezért normális jelenségnek kell tekintenünk a
termelés és a fogyasztás egyensúlyi eltéréseit a munkanélküliség és az infláció
váltakozását, folytonos jelenlétét, a konjunktúra ciklusok váltakozását. A profit, mint a
termelés célja, nyilvánvalóan csak a tőketulajdonosokat érdekli. Számukra a munkaerő
csak olyan erőforrás, amelyből úri igényeiknek megfelelő és folyamatosan változó
mértékben bármikor meríthetnek, amely a gazdaságtól teljesen függetlenül létezik, mint
például a tenger vize a hajósok, halászok és az üdülő közönség számára. Nem kell
„újratermelni”, ápolni, képezni: a munkaerő − az van. A tőkének a munkaerővel
szemben semmiféle kötelezettsége, felelőssége nincs. Ezért nyilvánvaló, hogy a
munkavállaló, és a tőketulajdonos lakosság közötti viszony a véletlenen alapul, tehát az
ebben mutatkozó feszültségek normális és elkerülhetetlen velejárói a kapitalista
rendszernek.

A termelés és a fogyasztás között bonyolult csere-, elosztási-, gazdasági-, társadalmi


közvetítő folyamatok játszódnak le, amelyek nélkül a mai világban sem a termelés, sem
pedig a fogyasztás nem valósulhat meg. Ezek a folyamatok egymással szoros egységben
vannak, de ugyanakkor el is különülnek egymástól. De nemcsak ezek a folyamatok
96
__________________________________________________________________________

különülnek el egymástól, hanem ezeken a folyamatokon belül is egyes rendszerek,


(tőketulajdonosok, dolgozók, ipar, mezőgazdaság, közlekedés, pénzügyek, oktatás,
fejlesztés, stb.) egységek szintén elkülönülnek egymástól. Így ez az anyagcsere
folyamat bonyolult specializációs és kooperációs folyamatokban valósul meg.
Mindenesetre annyi tény, hogy egy társadalmilag elfogadható végeredmény csak akkor
valósulhat meg, ha a termelés és a fogyasztás között meghatározott egyensúly jön létre.
Ebből az a következtetés adódik, hogy a termelés volumenének és választékának
egyenlőnek kell lennie a fogyasztás volumenével és választékával, bizonyos elfogadható
mértékű hibahatár, és meghatározott volumenű készletszint mellett. Ez az egyenlőség,
vagy egyenlőtlenség a cserefolyamatban jön létre. A cserefolyamatban termékek
(szolgáltatások, stb.) cseréjéről van szó. Ebben sok különféle termék cserél gazdát,
amelyek között az elfogadható globális egyenlőséget természetes mértékegységekkel
nem lehet meghatározni. Ezért olyan mértékegységre van szükség, amely alkalmas lehet
az egymástól nagymértékben eltérő fizikai, biológiai, stb. tulajdonságú termékek közötti
egyenlőség kifejezésére. Ez a mértékegység már a XIX. század elején D. Ricardo által
felfedezett és később K. Marx által részletesen kidolgozott munkaérték elmélet
értelmében vett érték 54 lehet.

Megjegyezzük, hogy az érték ilyen alakjában nem egyértelmű fogalom. Lehetnek


erkölcsi, jogi, vallási, családi, társadalmi együttélési, esztétikai, stb., stb. értékek,
amelyek nagyon fontosak lehetnek, de gazdasági értelemben ezeket az értékeket
(legalábbis közvetlenül) nem lehet értelmezni, mennyiségi és minőségi értelemben
megállapítani, mérni. Ezért ezen a helyen, valamint a továbbiakban mindenütt, érték
alatt csak a gazdasági értelemben vett, mennyiségi és minőségi értelemben
meghatározható, mérhető értékeket értjük. Ebben az értelemben tehát érték csak a
gazdasági érték lehet.

A cserefolyamat csak a termékek értéke alapján lehetséges. A cserefolyamatban ezért a


csere tárgya természetes mennyisége és minősége mellett értékben is megjelenik. Mint
már fentebb láttuk, a termék értékét az előállítására ráfordított társadalmilag szükséges
élő és holt munka értéke határozza meg. Az élő munka értékét az aktuális termelési
folyamatban felhasznált munkaerő értéke, míg a holt munka értékét ugyanebben az
aktuális termelési folyamatban felhasznált anyagok, technikai, adminisztratív, pénzügyi,
hatósági, társadalmi és egyéb, a termelési folyamat külső, társadalmi feltételeit biztosító
szolgáltatások értéke fejezi ki.

Az értéket, valamint a cserefolyamatban közvetlen szerepet játszó csereértéket


manapság pénzben fejezzük ki, amely az áruformába átmenő termék, vagyis az áru,
vagy valamely szolgáltatás ára. A cserének az az általános feltétele, hogy az eladó
rendelkezzen az eladásra váró áruval, a vevő pedig az árral kifejezett csereértékkel, a
pénzzel. A termelési folyamatban létrejövő áru feltételezi a neki megfelelő érték
létrejöttét is. Ezt az alábbi egyenlet segítségével fejezhetjük ki:

É = B + Te + E
ahol: É – a megtermelt áruk, szolgáltatások pénzben kifejezett
értéke
B - a bérek és bérjellegű egyéb költségek
Te – közvetlenül a termelésre ráfordított termelőeszköz-,
és szolgálta tási költségek
E - a termelés egyéb közvetett költségei.
54
Karl Marx : A Tőke I. kötet 41.old. Budapest 1973.
─ 97 ─

Az érték (vagyis a termék saját értéke) tehát megegyezik a termelési költséggel. A


terméket a cserefolyamatban az áru képviseli, az értéket pedig az általános csereértéket
megtestesítő pénz. A cserefolyamatban az áruk összértékének egyenlőnek kell lennie a
vásárlóerőt képviselő pénz összegének értékével, figyelembe véve a pénz forgási
sebességét is. Ez a feltétele annak, hogy a cserefolyamat keretében minden kibocsátott
árut értékesíteni lehessen, tehát, hogy a piaci (vagyis a gazdasági) egyensúly
megvalósulhasson.

A cserefolyamat azonban közvetlenül az ár alapján megy végbe, melynek alapja az érték


(vagyis a saját érték), mint árcentrum. Az árat az alábbi egyenlet határozza meg:

Á=É+P
ahol: Á – az áruk csereértéke, piaci ára
É ─ érték
P ─ profit

Az ár úgy jön létre, hogy a termék tulajdonosa, vagyis általában a tőketulajdonos az É


termelési értékhez hozzáadja azt a P értékű hasznot, amelyet az áru eladása során kíván
realizálni. Első lépésben ez az ár egy tervezett ár lesz, ami a piaci cserefolyamat során
még módosulhat az árura irányuló keresleti - kínálati viszonyok alakulásától,
változásaitól függően. Így alakul ki a piaci érték, vagyis az ár (tehát a terméknek a saját
termelési értéke eltérhet, és a valóságban rendszerint el is tér a piaci értékétől). A piaci
érték, tehát az ár is módosulhat. A mindenkori aktuális ár lesz a folyó ár. Ez az ár
azonban az áru értékén nem változtat. Első közelítésben azt lehet mondani, hogy a
cserefolyamat akkor valósulhat meg teljesen, ha az ár megegyezik az értékkel. Ebben az
esetben ugyanis a piacon a mindenkori árak összege megegyezne az értékek összegével,
tehát a megtermelt áruk értékesítéséhez szükséges jövedelmek a piacon rendelkezésre
állnának. Megfelelő áruszerkezet mellett így minden árut értékesíteni lehetne a piacon.
A piac legfontosabb szerepe a cserefolyamat megvalósítása. Egyedül ebben azonban
nem merül ki a piac társadalmi-gazdasági funkciója. Elkerülhetetlenül fontos szerepe
van a piacnak a piacra vitt áruk, valamint a munkaerő árának a piaci szereplők
szempontjából nézve objektív jellegű értékelésében. Ez az értékelés közvetve objektív
jelleggel határozza meg az aktuális folyó árat, ami implicite hatással van a termelési
ráfordítások, a kialakult áruszerkezet, stb. értékelésére is, melyet a továbbiakban még
részletesebben fogunk majd kifejteni. Már láttuk fentebb, hogy az áru értékét az
előállítására ráfordított társadalmilag szükséges munka határozza meg. Másrészt
azonban ténylegesen áru csak olyan termékből lehet, melynek nemcsak értéke van,
hanem az szükséges és alkalmas is emberi szükségletek kielégítésére. Szükségletek
kielégítéséhez szükségtelen, vagy alkalmatlan terméknek nincs piaci értéke. Továbbá,
egyébként szükségletek kielégítésére alkalmas termékek, amennyiben ezek piacra vitt
mennyisége meghaladja a ténylegesen meglévő szükségletek mértékét, akkor ezek piaci
értéke, vagyis az ára csökken, adott esetekben nem éri el ezek saját értékét sem. Ha egy
termék saját értéke nagyobb piaci értékénél, vagy annak nincs piaci értéke, akkor e
termék előállítása ráfizetéses, ami egyúttal azt is jelenti, hogy előállítása társadalmilag
részben, vagy teljes egészében felesleges ─ és társadalmilag jelentős mértékben
lehetetlen is. Termelő tevékenységet folyamatosan csak akkor lehet folytatni, ha a
ráfordítások az árban (árbevételben) megtérülnek, vagy nyereséget hoznak, tehát ha a
realizálható piaci érték, vagyis a piaci ár nagyobb a termék saját értékénél. Ez a
körülmény arra készteti a termelő egyéneket és szervezeteket, hogy csak olyan
termékeket, csak olyan mennyiségben állítsanak elő, amelyek piaci értéke meghaladja,
98
__________________________________________________________________________

vagy legalább eléri azok saját értékét. Vagyis hogy a termékek árbevétele meghaladja,
vagy legalább elérje a ráfordítások értékét, hogy az árbevételek hasznot hozzanak, vagy
legalább a ráfordítások megtérülését biztosítsák. Ilymódon a piac a piaci érték, az ár
kialakulása útján objektív jelleggel szabályozza a termelést mennyiségi és minőségi
értelemben egyaránt. Ezért a piaci érték nemcsak hogy eltérhet, hanem el is kell hogy
térjen a (saját) értéktől. Hiszen ez egyik szükséges feltétele annak, hogy a piacon a
kereslet és a kínálat között egyszerre mennyiségi és minőségi értelemben vett általános,
tehát az összes kibocsátott termékre, vagyis a teljes kibocsátásra értelmezett egyensúly
jöhessen létre. Ez az általános egyensúly az egyedi termékek piaci egyensúlytól való
pozitív és negatív eltéréseinek az eredője.

Az É értékbe beletartozik a termékek termelési értéke, valamint a termékek


forgalmazása, piacra vitele és értékesítése során keletkező ráfordítások értéke, továbbá a
cserefolyamat általános feltételeinek biztosítását szolgáló általános forgalmi, jogi,
pénzügyi, közbiztonsági, egészségügyi, szociális, kulturális, állami közigazgatási, stb.
jellegű közkiadások fedezetét biztosító adók, illetékek, stb. értéke is.

A termék, az áru úgy jön létre, hogy a termelő csereérték, pénz ellenében beszerzett
erőforrások (B; Te és E) felhasználásával állítja elő és így az általa kifizetett csereérték,
pénz, az aktuális eladók, illetve − ami ezzel azonos − a későbbi potenciális vásárlók
kezébe kerül, azoknak, akik az itt említett erőforrások eladói voltak. Így a megtermelt
áruval szemben megjelenik a piacon a vele azonos nagyságú érték, vagyis a vásárlóerő.
A piacgazdaságban árutermelés folyik, a naturális gazdaság jelentősége háttérbe szorult.
A termelők termékeiket lényegében véve másoknak, eladásra termelik, nem saját
maguknak. Ezért a közvetlen termékcsere gyakorlatilag elhanyagolható. A csere tehát
jellemzően közvetett csere útján valósul meg, a pénz közvetítésével. Úgy jön létre, hogy
a vevő megveszi az árut és az áru csereértékét pénzben (vagy pénzhelyettesítő
eszközökkel) kifizeti azonnal (vagy meghatározott, és törvényesen garantált fizetési
határidővel) az eladónak. Ezzel az eladó az általa beszedett pénz értékének megfelelő
mértékben más viszonylatban szintén vásárlóvá válik. Szükségleteinek (itt nemcsak
fogyasztási, hanem termelési szükségletekről is szó van) kielégítésére mások által
előállított és forgalmazott árukat vásárol meg. Ezért az ember, vagy gazdálkodó
szervezet egyik tekintetben eladó, ugyanakkor más tekintetben vevő lesz. A
cserefolyamatban közvetlenül az áru és a neki megfelelő értékű pénz cserél gazdát,
miközben egy egységes piacon az áruk értékének (csereérték) és a pénz mennyisége
értékének összege a csere pillanatában változatlan marad. Tehát a cserében résztvevő
termelési értékek összege a cserefolyamatban nem változik meg. A csere közvetlenül
csereértéken, vagyis piaci áron történik, amelynek alapja a termelési érték, melyet a
felek alkupozíciói módosíthatnak. A csereérték, illetve az ár az érték módosult formája.
A piac, a gazdaság egyensúlyának alapvető feltétele a csere folyamatosságának
fenntartása, vagyis az, hogy az árukat, szolgáltatásokat egyrészt folyamatosan meg kell
termelni, másrészt pedig folyamatosan értékesíteni kell, hogy az áruk folyamatosan
váljanak értékké (tehát pénzzé), az értékek pedig áruvá. Tehát az árukat folyamatosan
kell termelni és elfogyasztani. Enélkül a folyamatosság nélkül nincs piaci, gazdasági
egyensúly.

Az árukat tehát nemcsak előállítani, de folyamatosan értékesíteni (realizálni) is kell. De


enélkül gyakorlatilag már termelni sem lehet. A vállalkozások jövedelmének
előállításához viszonylag nagyösszegű ráfordításokat kell eszközölni. 55

55
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 938. old.
─ 99 ─

„Az utóbbi 15 évben a részvénytársaságok igen szerény hozadékrátát


könyvelhettek el a beruházásaik után − reálértékben kifejezve csupán
mintegy 8 százalékot.”

Ez azt jelenti, hogy 8 $ vállalkozói jövedelem érdekében kb. 100 $-t kellett befektetni.
Tehát a jövedelemhez képest több, mint tízszeres értékű pénzt kell megforgatni. Ekkora
pénzzel általában a vállalkozók nem rendelkeznek, hanem termelési költségeik igen
jelentős részét bankhitelekkel finanszírozzák. A hiteleket pedig törleszteni, kamataikat
fizetni kell. A törlesztés és a kamat fedezetét pedig csak a megtermelt áruk
értékesítésével szerezhetik meg. Ezért a késztermékeket minél gyorsabban kell
értékesíteni. Ha pedig nagyon elhúzódik az értékesítés, és ezért inkurrens készletek
halmozódnak fel, akkor az újratermelést nem lehet finanszírozni, tehát nem lehet,
legalábbis a korábbi volumenben a termelés színvonalát fenntartani. Tehát az egyszerű
újratermelést sem lehet folytatni, csökkenteni kell a termelést, dolgozókat kell
elbocsátani, stb. Ezáltal megbomlik a piaci egyensúly. Ha az inkurrencia kiterjed az
egész gazdaságra, akkor ebből recesszió, súlyosabb esetben gazdasági válság
keletkezhet. A kapitalista gazdasági folyamatot a konjunktúra ciklusok jellemzik. A
konjunktúraciklusok bizonyítják, hogy a kapitalizmus gazdasága nem képes általános,
folyamatos piaci egyensúly kialakítására és fenntartására.

A piaci (általánosságban kifejezve a gazdasági) egyensúly csak akkor valósulhat meg,


ha a termelés és a fogyasztás (általánosságban tehát a kínálat és a kereslet) közötti
értékben kifejezett egyenlőség fennáll. Mitől függ a kereslet ? A kereslet akkor csökken,
ha a fogyasztói jövedelem kisebb, mint a kibocsátott árukészletek forgalmi értéke. Tehát
a potenciális fogyasztók nem tudják ezeket megvásárolni. Ezek a potenciális fogyasztók
túlnyomórészt a munkavállaló dolgozók, akik nem jutnak olyan jövedelemhez, amely
megfelelne az általuk előállított, és a szükségleteik kielégítését szolgáló áruk
megszerzéséhez szükséges értéknek. A tőketulajdonos fogyasztók ugyanakkor nem
képesek elfogyasztani az általuk elsajátított jövedelemnek megfelelő árukat, hanem
megtakarítanak és az ennek a megtakarításnak megfelelő árukészleteket felhalmozzák,
átmenetileg eladhatatlan készletek formájában. A dolgozók által előállított értéket a
tőketulajdonosok sajátítják el, és azt a profittal megnövelt piaci áron értékesítik. A
profitot, mint a termelői ár és a piaci ár különbözetét egyébként K. Marx
kizsákmányolásnak, a polgári közgazdászok pedig reziduális jövedelemnek nevezték el.
Mindenesetre ez a jövedelem rész az, ami lehetetlenné teszi a piaci egyensúly
kialakulását és fenntartását, a konjunktúraciklusok elkerülését. Tehát a gazdasági
ciklusok szervesen „be vannak építve” a kapitalista gazdaság rendszerébe. Ezek a
ciklusok ugyanakkor Keynes óta nem okoznak a régebbiekhez hasonló kiélezett
válságokat, mivel az állami és a jegybanki beavatkozás a gazdaságba, elősegíti az ilyen
válságok kiéleződésének elkerülését, korlátozza ezek romboló hatását a gazdaságra. De
a ciklusok megakadályozására és elkerülésére a polgári állam nem képes.

Itt tehát az a kérdés merül fel, hogy a jövedelemelosztás miért nem felel meg a
gazdasági feltételeknek.

A kereslet és a kínálat közötti egyensúly vonatkozásában fentebb már többször


találkoztunk a volumenben és a választékban értelmezett egyensúly szükségességének
megfogalmazásával. A kereslet és a kínálat választékonkénti egyensúlyát a termelés
tervezése során lehet megállapítani. A választékok helyességét azonban végső soron a
piac határozza meg, vagyis az értékesítési folyamat során utólagosan ellenőrzi, hogy a
megtervezett termelési szerkezet által előállított választék megfelelt-e a kereslet által
100
__________________________________________________________________________

támasztott igényeknek. A termelési választékok meghatározásának a helyessége, vagy


tévedései jelentős mértékben határozzák meg a piaci egyensúly helyzetét. Ugyanis hiába
áll fenn a termelési volumen, illetve a kereslet értékben mért egyensúlya, ha az
áruválaszték nem felel meg a kereslet választékának, akkor a piaci egyensúly a csere
hiányosságai miatt nem valósulhat meg. Ebben a tekintetben a piaci egyensúly feltétele,
hogy a termelő szervezetek termelési, üzleti terveiket úgy készíthessék el és
valósíthassák meg, hogy az összességében is megfeleljen a makrogazdasági
feltételeknek. Tehát, hogy azokat az árukat termeljék meg és vigyék a piacra melyek
megfelelnek (az utólag megállapítható) keresleti választéknak.

A fentiek szerint a piaci egyensúly csak akkor jöhet létre, ha egyszerre áll fenn a
kereslet és kínálat közti értékbeni és választéki egyensúly. Ezeknek az egyensúlyoknak
a szabályozását a kapitalista termelési rendszer elsősorban a piacra bízza, másodsorban
pedig a piacnak ezt az ösztönös önszabályozását az állam és részben a központi bank
közvetett gazdasági beavatkozásokkal bizonyos mértékben tudatosan befolyásolja. Az
állami és központi banki beavatkozásra csak akkor kerül sor, amikor a piaci egyensúly
hiánya egy bizonyos elfogadható mértéket már túlhaladt. Ezt az elfogadható mértéket
általában a munkanélküliség, vagy az infláció aktuális, társadalmilag elfogadott mértéke
határozza meg. Az állami és központi banki beavatkozás általában csak pénzügyi
eszközökkel történik, a választékot kifejezetten nem, vagy csak azt is pénzügyi
értelemben, áttételesen érinti.

A piaci egyensúly feltételeinek különböző szintjei vannak. Első és legfontosabb szint a


makrogazdasági feltételek szintje, mely magába foglalja az értékbeni és a választéki
egyensúly feltételeit is. A gazdasági egyensúly ilyen értelemben vett feltételeit a polgári
közgazdaságtan és a vita tárgyát képező Samuelson és Nordhaus könyve nem tárgyalja.
Csak azt állapítja meg, hogy a piac biztosítja a gazdaság általános egyensúlyát. Ezért itt
érdemes röviden kitérni arra, hogy K. Marx hogyan határozta meg még a XIX.
században a gazdasági egyensúly feltételeit. Eszerint a választéki feltételeket ezen a
(makrogazdasági) szinten a fogyasztási eszközök, illetve a termelési eszközök
tekintetében határozza meg, mélyebb részletezés nélkül. Ezt a feltételrendszert K. Marx
az újratermelési folyamatban megvalósuló tőkeforgalom feltételeként határozta meg. 56
Eszerint az újratermelés választéka megoszlik a termelőeszközök (I. osztály) és a
fogyasztási eszközök (II. osztály) termelése között. Ezt a megoszlást az egyszerű
újratermelés esetében az alábbi számpélda szemlélteti:

I. 4000C + 1000V + 1000 m = 6000


II. 2000C + 500V + 500 m = 3000

I + II 6000C + 1500V + 1500m = 9000

ahol: ─ a számok a ráfordításokat, illetve az eredményt pénzértékben fejezik


ki,
─ C index az állandó tőke ráfordításokat jelöli,
─ V index a változó tőkeráfordításokat jelöli,
─ m index az értéktöbbletet jelöli.

Marx fogalomkörében az állandó tőke olyan ráfordításokat jelent, melyek a termelési


folyamatban saját értéküket önmaguk nem változtatják meg. Ilyenek a beruházási-, a
nyersanyag-, az energia-, a féltermék-, a szolgáltatási és egyéb (adók, illetékek, stb.)
56
K. Marx : A Tőke II. 360. old. Budapest 1973.
─ 101 ─

ráfordítások. A változó tőkeráfordítások a termelési folyamatban saját értéküknél


nagyobb értéket állítanak elő. Ilyenek a bér és egyéb személyi ráfordítások. Az
értéktöbblet az a különbözet, amely a termelési folyamatban a ráfordított értékek és a
realizált értékek között keletkezik. A polgári közgazdaságtan fogalmai szerint ez utóbbi
az u.n. reziduális jövedelem, vagy profit, a C + V pedig az állandó és változó
tőkeráfordítások összege.

A számpéldában szereplő egyenletek szemléltetik a termelés realizálási feltételeit az


egyszerű újratermelés esetében. A termelés összevont célja ugyanis a társadalmi
szükségleteknek megfelelő fogyasztási cikkek előállítása, piacra vitele és realizálása. A
számpélda szerint a termelés I. osztálya termelési eszközöket (állóeszközök, anyagok,
stb.) állít elő mind az I., mind a II. osztály számára 6000 értékben. Ennek egyenlőnek
kell lennie a 4000C + 2000C , tehát az I. és a II. osztály együttes termelési eszköz
szükségleteinek összegével. A termelés II. osztálya fogyasztási eszközöket állít elő mind
a két osztályban működő munkavállalók és tőketulajdonosok (tehát a fogyasztási
eszközöket felhasználó jövedelemtulajdonosok) számára. Ezért a II. osztály termelési
értéke egyenlő kell, hogy legyen 1000V + 1000m + 500V + 500m összegével, jelen
esetben 3000-rel. Ezek az egyenlőségek reprezentálják azokat az alapvető feltételeket
amelyek a termelés, valamint a realizálás lehetőségeit, ezen belül a piaci egyensúlyt
biztosítják. Ha ezek az egyenlőségek nem állnak fenn, akkor a piaci egyensúly sem
állhat fenn.

A bővített újratermelés esetében hasonlóak a feltételek, azzal, hogy a tőketulajdonosok


ebben az esetben a profit egy részét nem fogyasztják el, hanem a termelés bővítésére
használják fel. Ennek megfelelően, ha feltételezzük, hogy a profit felét bővítésre
használják, a fenti szemléltető példa az ott szereplő ráfordítási arányok megtartása
mellett az alábbiak szerint alakul:

I. 4400C + 1100V + 500m = 6000


II. 2200C + 550V + 250m = 3000

I. + II. 6600C + 1650V + 750m = 9000.

A termelés bővítésének az eredményei az eredeti kondíciók megtartása mellett az


alábbiak szerint alakulnak:

I. 4400C + 1100V + 1100m = 6600


II. 2200C + 550V + 550m = 3300

I.+II. 6600C + 1650V + 1650m = 9900.

Természetesen ezeket az összefüggéseket csak akkor tekinthetjük érvényesnek, ha ezek


esetében is fennállnak azok az egyenlőségek, melyeket az egyszerű újratermelés
vonatkozásában fentebb már megállapítottunk. Ezeket az összefüggéseket elvileg
nemcsak a termelés két osztályára nézve lehet kidolgozni, hanem nagyobb
részletességgel más szintű termékcsoportokra, végső esetben az egész
nemzetgazdaságra vonatkozóan is. Ilyen utóbbi esetben ezekre a termékcsoportokra
vonatkozó hasonló összefüggéseket lehet megállapítani, melyek megmutathatják, hogy
különböző termelési szintek esetén meghatározható áruk realizálásának biztosítása
érdekében milyen fogyasztói jövedelmek biztosítására van szükség (figyelembe véve
azokat a statisztikailag megállapítható reális fogyasztói szükségleteket, melyek az egyes
102
__________________________________________________________________________

társadalmi, fogyasztói csoportokat külön-külön és együttesen is jellemzik). Ezek a


megállapítások szemléletesen mutatják meg, hogy a piaci egyensúly alapvető feltétele a
termelés és a fogyasztás közötti egyensúly biztosítása. Azonban ezt az egyensúlyt a
kapitalista piac nem képes automatikusan biztosítani a termelés tervezésének
gyakorlatilag üzemi szintekre történő széttagoltsága, és üzleti titkokkal biztosított
dezorganizálása mellett. Ezekből látni lehet, hogy a gazdasági élet „hullámzását”, a
gazdasági ciklusokat csak nemzetgazdasági szintű tervezéssel lehet lényegesen
csökkenteni. A fentiekből az is látszik, hogy meg lehet határozni az egyes fő társadalmi
csoportok optimális jövedelem szintjeit, melyek mellett fennállhat a piaci egyensúly. Az
ettől eltérő jövedelemszintek, tehát a munkavállalók optimálisnál alacsonyabb, a
munkaadók optimálisnál magasabb jövedelemszintjei túltermelést, munkanélküliséget, a
gazdaságban konjunktúra ciklusokat, súlyosabb esetben gazdasági válságot okoznak.
Ezek a folyamatok a profitok és a befektetési lehetőségek „hullámzásával” is járnak,
tehát gyakorlatilag senkinek nem áll érdekében az ilyen viszonyok fenntartása. Ennek
ellenére a kapitalista gazdaság képviselete iszonyodik a nemzetgazdaság tervezésétől.

A fentiek vázlatos kifejtéséből is világosan látszik, hogy a marxizmus és a kapitalizmus


termelési folyamatra vonatkozó fogalomrendszere eltér egymástól. A kapitalizmus
felfogása szerint a termelési értéket a termelési költségek határozzák meg. A termelési
költségek magukba foglalják a termelés anyag-, munkaerő-, energia-, szolgáltatási-,
forgalmi-, igazgatási- és egyéb általános költségeket is. Tehát az élő munka költségeit is
megkülönböztetés nélkül a termelési költségekbe sorolják. Ennek az eljárásnak az az
egyik jellemzője, hogy segít elleplezni a munkavégzésre fordított költségek összegét és
annak a termelés összes költségeihez viszonyított arányát. Így a munkavállalók
nehezebben tudják átlátni, megérteni és megállapítani, hogy ők saját munkájukkal
milyen mértékben járultak hozzá a termelés értékéhez, ezért megnehezíti saját anyagi
érdekeik megértését, hatékonyabb képviseletét. Másrészt ez az eljárás megnehezíti a
termelés hozzáadott értékének a megállapítását. A hozzáadott érték megállapításához
célszerűbb lenne a munka költségek külön kiemelt nyilvántartása. Ezzel szemben Marx
külön kiemelve kezeli a munkaerő költségeket és annak viszonyát az előállított
termékek, áruk, illetve a profit értékéhez. Ezen túlmenően a polgári közgazdaságtan
abból indul ki, hogy a munka, a tőke és a termelésben igénybevett természeti
erőforrások, mint termelési tényezők, egyenrangú szerepet játszanak a termelési érték
létrehozásában. Eszerint az egyes termelési tényezők saját határhozadékuk szerint
vesznek részt az új érték létrehozásában. Ezzel szemben Marx abból indul ki, hogy
értéket csak a munka hoz létre. Szerinte a tőke és járadéktényezők csak saját értéküket
viszik át az új termékekre, új értéket ezek használatával, illetve feldolgozásával csak a
munka hoz létre. Mivel a Marx szerinti C az állandó tőke és a V változó tőke a polgári
közgazdaság szerint azonos a termelési költségekkel (Kt), az m értéktöbblet pedig a P
profittal.

Így Marx szerint: Á = C + V + m;


A polgári közgazdaság szerint : Á = Kt + P ;

ahol : Kt = C + V
P =m
Ezért számviteli értelemben egyezőséget lehet megállapítani a fenti, elvileg ellentétes
álláspontok között. A tényleges ellentét abban nyilvánul meg, hogy a polgári
közgazdaságtan szerint a P a tőketulajdonosokat illeti meg, míg Marx szerint a
munkavállalókat. Ha elfogadjuk azt az álláspontot, hogy kapitalizmus mellett a
tőketulajdonosok előlegezik a termeléshez szükséges tőkét, akkor marxi értelmezés
─ 103 ─

szerint az ő jogos részesedésüket a tőke megtérülése keretében lehetne realizálni (a tőke


amortizációja és kamatai alapján).

Már láttuk, hogy a teljes termelési érték egyenlő a ráfordítások összegével. Itt célszerű
megjegyezni, hogy a termelési érték fogalma nem azonos az érték fogalmával. Maga az
érték egy elméleti fogalom, amely meghatározott összefüggést állapít meg az absztrakt
munka mennyisége és az általa előállítható termékek értéke között. Az így
meghatározott értéket absztrakt értéknek nevezhetjük. Eszerint az érték nem más, mint
az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges jószágok, valamint
társadalmi viszonyok (tárgyak, anyagi és gazdasági-társadalmi viszonyok) előállítására
ráfordított, társadalmilag szükséges emberi absztrakt, élő és holt munka (a holt munka
az anyagi és nem anyagi termelésre felhasznált anyagi és nem anyagi természetű
termékekben és szolgáltatásokban megtestesülő, korábban felhasznált társadalmilag
szükséges munka) értéke. Ez az absztrakt munka felhasznált mennyisége határozza meg
a létrehozott értéket. Munka végzéséhez erre alkalmas munkaerő szükséges, melyet elő
kell állítani, és folyamatosan újra kell termelni. A munkaerő előállítása, újratermelése és
fejlesztése a fogyasztási folyamatban történik. A munkaerő értékét az előállításához és
folyamatos újratermeléséhez szükséges anyagi és nem anyagi eszközök, viszonyok
létrehozására és folyamatos fenntartására ráfordított társadalmilag szükséges élő és holt
munka mennyisége, illetve annak értéke határozza meg. Munkavégzés (gazdasági
értelemben) a munkaerő meghatározott munkaidő alatt történő használata egy
meghatározott anyagi és/vagy nem anyagi természetű, közvetlen, vagy közvetett
termelési folyamatban. A felhasznált, elvégzett élő és holt munka értékét tehát az erre
felhasznált munkaerő egységnyi értékének a munkaidővel történő szorzata határozza
meg. Ez az érték lesz az anyagi, vagy nem anyagi természetű termékek és társadalmi
viszonyok értéke. Mint láttuk, a termékek értékébe beletartozik a felhasznált holt
munka termékeinek értéke is. A holt munka termékei feltárt, kitermelt és elsajátított
természeti erőforrások, termelőeszközök, anyagok, anyagi és nem anyagi szolgáltatások
formájában jelennek meg, amelyeket csak piaci áron lehet beszerezni. Az absztrakt
munka és az (absztrakt) érték fogalmakra feltétlenül szükségünk van, ha az érték,
valamint az árak lényegét meg akarjuk érteni. A gyakorlati életben azonban az absztrakt
munka és az ennek megfelelő absztrakt érték nem létezik. Közvetlenül csak a konkrét
munkát és az ennek megfelelő konkrét értéket lehet megfigyelni és értékelni. Ezeket a
konkrét munkákat és értékeket a piac is érzékeli és a gazdasági szereplők szempontjából
nézve objektíven értékeli is. Ezért a piacon létrejön a különféle szakmai irányú,
képzettségi szintű, intenzitású, nehézségi fokú, veszélyességű konkrét munkák
értékelési rendszere és ezek társadalmilag elfogadott értéke, piaci ára. A gyakorlatban
ezért a gazdasági számításokban az (absztrakt) érték helyett a piaci árakon
meghatározott konkrét értéket, a csereértéket használjuk, amelyet a mindenkori piaci
árak határoznak meg. A konkrét munka piaci értékét a vonatkozó absztrakt munka
mennyisége mellett annak piaci keresleti és kínálati viszonyai is meghatározzák. Ilyen
alapon a termelési érték az (absztrakt) érték piaci árak figyelembevételével módosított
formája. A termékek előállítása gazdasági értelemben a felhasználásra kerülő természeti
erőforrások, termelési eszközök, valamint a különféle konkrét munkák egy termelési
folyamatban történő egyesítése útján valósul meg. Ennek megfelelően e termékek
termelési értékét az itt felsorolt tényezők csereértékének, piaci értékének az összege
határozza meg.

Így az aktuálisan előállított termék termelői ára ebben a termelési folyamatban nem
tartalmaz új profitot, de tartalmazza a piacon megvásárolt és az aktuális termelési
folyamatban felhasznált berendezések, anyagok, szolgáltatások piaci áraiban
104
__________________________________________________________________________

bennfoglalt „előzetes” profitot. Az aktuális profit tehát már tartalmaz „előzetes” profitot
is. A profit tehát a termelési folyamatban halmozódik a meglévő kooperációs szintek
száma és minősége által meghatározott mértékben. Az „előzetes” profit az aktuális
termelési folyamat egyik költségtényezője, és mint ilyen, a termelési költség nagyságát
eltorzítja. A profit általában nem termelési, hanem kifejezetten piaci kategória, amely a
termelési ár módosításával létrejövő piaci árat határozza meg. Ezért tehát a profit nem
értéktöbblet. Hanem a megtermelt és a piacon értékesített jószágok termelési értéke és
csereértéke közti különbség. Ez gyakorlatilag azonos a termelési költségek és az
árbevétel különbségével.

A termelési költségek magukba foglalják a termeléssel, valamint a forgalmazással


összefüggésben lévő valamennyi költségtényezőt (beleértve ebbe a tőketulajdonos által
esetlegesen a termelési folyamatban végzett munkájának árát, és saját befektetését,
annak kamatait, amortizációját, valamint a forgalmi folyamat költségeit is). Ezek
határozzák meg a termékek termelési értékét. Az idetartozó költségek ráfordításával a
közben áruvá lett termékek a fogyasztói piacon közvetlenül a fogyasztók számára
szolgáló kínálat tárgyát képezik. Ezeken kívül már semmilyen költségek nem terhelik a
kínálatban jelentkező árukat. Mint már láttuk azonban, az árutulajdonosok áruikat nem
termelői áron, hanem piaci áron kínálják. A termelési árhoz hozzáadják az általuk elvárt,
vagy remélt hasznot, a profitot. A termelési ár és a profit áruegységre vonatkozó összege
képezi a piaci árat. Tehát a profit a termékek értékét nem növeli meg, hanem csak azok
termelési árát piaci árrá, termelési értékét piaci értékké alakítja át. Ez a művelet
semmiféle, a termékek értékét érintő tevékenységet nem igényel. A profit azonban nem
lehet akármilyen mértékű. Az elvárt profit az értékesítés előtt csak tervezett profit lehet,
majd az értékesítési folyamat során kialakul a realizált profit, vagyis a valóságban
ténylegesen elért profit. A tényleges piaci árat végülis a keresleti-kínálati viszonyok,
tehát a piac határozza meg, melynek alapja elvileg az absztrakt érték, a gyakorlatban
pedig a társadalmilag elfogadott szintű termelési érték, illetve termelői ár. Az áruk
értékesítése során azonban nem az egyes árukon elért profit a döntő, hanem az összes,
eladásra kínált áruk értékestésével elért profitok összege. A piaci, vagyis a kínálati ár
hatással van az eladható áruk mennyiségére. A profit legnagyobb összege általában csak
akkor érhető el, ha a kínálati árak lehetővé teszik a teljes kínálat értékesítését. Ezért az
értékesítés során optimalizálni, esetenként módosítani kell a kínálati árakat, az általában
ismert és alkalmazott kereskedelmi módszerek felhasználásával. Az ilyen árakat folyó
árnak nevezzük.

A termékeket és a profitot a tőketulajdonosok sajátítják el. Szó szerint értve a dolgot, azt
látjuk, hogy a profit nem értéktöbblet, hanem a termelési és a piaci érték különbözete.
Azt is látjuk, hogy az általában vett érték fogalom mellett különböző konkrét
értékfogalmak léteznek, mint például a termelési érték, a csereérték, vagy piaci érték,
stb. Értelmezésünk szerint az általában vett érték az absztrakt értéket jelenti. A
tisztánlátás érdekében ezeket a fogalmakat meg kell különböztetni egymástól. Az
absztrakt (saját) érték fogalomra az árak megértése érdekében van szükségünk. Az
absztrakt értéket az absztrakt munka számbevételi nehézségei miatt számszerűsíteni
nem lehet. Ezért szükség van a konkrét értékfogalmakra is, melyek lehetővé teszik az
értékek és az árak gyakorlati alkalmazását. A konkrét értékek és az árak gyakorlati
alkalmazása lehetővé teszi, hogy a K. Marx fogalomkörének megfelelő állandó tőke
(C), a változó tőke (V) és az értéktöbblet (m) közötti összefüggéseket megérthessük. A
fentiek szerint az absztrakt érték (vagyis az „érték”) szerint, valamint a termelési érték
szerint nincs értéktöbblet. Ha azonban az értéket nem absztrakt, vagy nem termelési
értékben, hanem a termelési folyamaton kívül a piaci gyakorlatban értékelhető konkrét
─ 105 ─

értékkategóriákban vesszük figyelembe, akkor ugyan értéktöbblet nincs, de a termelési


és a piaci érték különbözete kétségtelenül létezik. Marx saját számpéldájában
kétségtelenül gyakorlatias szempontot követ, hiszen számszerűsíti a

C+V+m=Á
kifejezést. A piaci értéktöbblet:

m = Á ─ (C + V)

A képletnek tehát van objektív realitása, vagyis az (piaci) értéktöbblet (m) valóban
létezik. Az állandó tőketényezőket, a változó tőketényezőket, valamint a piaci
értéktöbbletet a piaci árakkal lehet számszerűsíteni. A piaci értéktöbblet azért
keletkezik, mert a gyakorlatilag fennálló csereviszonyok között az áruk termelési értéke
kisebb ugyanezen áruk piaci értékénél. A termelési folyamatban a felhasznált természeti
erőforrások és tőketényezők (állandó tőke: C ) passzívak, mivel saját értéküket a
termelési folymatban nem tudják megváltoztatni. A termelési folyamatban az érték
növekedése az emberi munka hozzáadásával jön létre. Új érték az emberi munka
közreműködése nélkül nem jön létre. Hiszen a C érték megváltozása csak emberi
munkával történő megmunkálása és forgalmazása által lehetséges. Változásuk csak az
aktív, a változó tőke értékével mérhető munkaerő által megvalósított munkafolyamatban
történhet meg. Ezért az állandó tőke a termelési folyamat passzív, a változó tőke pedig
aktív tényezője. A termékekbe az állandó tőke objektumai változatlan értékben mennek
át. Ugyanez a helyzet a (V) változó tőkével is, hiszen a munkaráfordítások értéke
változatlan értékben megy át a termék termelési értékébe. Azonban a termékek, amikor
áruvá válnak, értékesítésük nem termelési értékükön, nem önköltségi áron, hanem
csereértékükön, vagyis piaci áron történik. A termelési folyamatban felhasznált
munkaerőt szintén piaci béreken veszik meg. Ezért az előállított termékeket és a
felhasznált munkaerő beszerzésére fordított béreket piaci árakon lehet csak értelmezni.
Ezért a megtermelt áruk piaci értéke azonos lesz a termelési érték és a profit (C+ V + m)
összegével. A tőketulajdonos ezt az összeget a megtermelt áruk formájában kisajátítja a
tulajdonos jogán, a dolgozóknak azonban csak a V összeget fizeti ki, a piaci
értéktöbbletet, amelyet a késztermékek formájában pedig szintén a dolgozók állítottak
elő a termelési (és forgalmi) folyamatban előállított és a tulajdonos által piacra vitt
termékekben, vagyis az árukban, tényleg nem fizeti ki a munkavállalóknak. Eszerint
tehát a piacon, a munakvállalók által előállított áruk már magukban tartalmazzák a (V +
m) értéket. Az m értéket azonban a tőketulajdonos a dolgozóknak nem fizeti meg. Marx
megfogalmazásával élve kizsákmányolja őket. Ebben az értelemben Marxnak igaza van
abban, hogy tőkés termelés mellett van „értéktöbblet”, mégpedig piaci értéktöbblet
(vagy reziduális jövedelem). Ez a (C + V + m) a piac által elismert piaci érték. A marxi
álláspont szerint, mint ahogy a valóságban is így van, minden új értéket, tehát minden
jövedelmet az élő munka hoz létre. A profit létrehozása nem munka terméke, hanem a
tőke tulajdonlására alapozott, a termékek kisajátítására vonatkozó jog következménye.
Mint akármilyen talált tárgy, úgy kerül a tőketulajdonos kezébe. A profitot nem
megtermelni kell, hanem „meg kell találni”. Mivel nem munka terméke, ezért nincs is
saját értéke. De az árunak már van a piaci értéktöbbletet is tartalmazó, a keresleti-
kínálati törvények által meghatározott piaci értéke, ami nagyobb, mint a rá vonatkozó
áruk termelési értéke. Ezt az értéket az áru képviseli, amelyet munkás és nem munkás
munkavállalók hoztak létre. A profit akkora, amennyi a piaci érték és a termelési érték
különbözete. Tehát a profit tárgyát, az árut a munkavállalók állítják elő, amit azonban a
tulajdonos jogán elvonnak tőlük, tehát kizsákmányolják őket. Ha nem is a legszebb
106
__________________________________________________________________________

kifejezés ez, akkor is így van, akármennyire nem szeretjük is esetleg K. Marxot. Hogy
ez a kizsákmányolás milyen mértékű, azt az alábbi összefüggés mutatja meg:
( P/B ) 100 %.

ahol: P - profit
B - bérjellegű kifizetések összege.

Ha a fentiek szerint átlagosan a profit a befektetések 8 % -át tették ki az 1980-as


években, a bérjellegű kifizetések pedig ágazatonként változó mértékűek, de
feltételezzük, hogy üzemi szinteken átlagosan a befektetések 10 %-ánál nem
nagyobbak, akkor a Marx által feltétezett kizsákmányolás foka, vagyis a 100 % nem
tűnik ma sem túlzottan irreálisnak. (ez a szám mostanában (8/10)100 = 80 % körül van).

Marx szerint az értéktöbblet (amelyet a piaci értéktöbblettel azonosnak tekinthetünk) a


munkavállalókat illeti meg. A polgári közgazdaságtan szerint pedig nincs értéktöbblet,
hanem csak reziduális (ami pedig kétségtelenül megegyezik a piaci értéktöbblettel)
jövedelem van, amely a tőketulajdonost illeti meg. A polgári jog ez utóbbi álláspontot
fogadja el. De most ne foglaljunk el ebben a kérdésben az előbbiektől független
álláspontot. Ugyanakkor azonban az itt megfogalmazott álláspontok meghatározott
közgazdasági következményekkel járnak, melyek taglalására az alábbiakban kerítünk
sort.

A munka gazdasági arányai

A polgári közgazdaságtan azt állítja, hogy a tőkés nem a munkaerejét veszi meg a
munkavállalónak, hanem a munkáját. Ez akkor lenne igaz, ha a vállalkozó
tőketulajdonos a
leggyakoribb, vagyis a jellemző esetekben először munkát adna a munkavállalónak, és
amikor a munka el van végezve, tehát amikor meg lehetne állapítani a végzett munka
értékét, akkor egyezne meg vele a munkabérben és azt fizetné ki neki. Ilyen eset csak
viszonylag ritkán fordul elő, főleg bizonyos alkalmi munkák esetében, amikor a munka
tárgya térben, időben és volumenben egyértelműen előre meghatározott. Amikor a
végzendő munka és annak ára előre meghatározható. A jellemző ezzel szemben az, hogy
a munkavállalás hosszabb idejű, folyamatos munkaviszonyra vonatkozik, első aktusa a
szóban, vagy írásban történő szerződés létrejötte a munkaadó és a munkavállaló között,
amiben a munkafeltételeket és a fizetendő bért megállapítják. Ez azt jelenti, hogy ilyen
esetekben a munkaadó nem a szerződéskötés alkalmával még nem értékelhető munkát,
hanem a munkaerőt, annak potenciális munkavégző képességét veszi meg, illetve
„bérli” meghatározott időtartamokra és meghatározott feltételek mellett. Ezen
túlmenően, a végzett munka valódi, piacilag elismert értékét csak jóval a munkavégzés
után, az előállított termék értékesítése alkalmával lehet megállapítani. Ezért a
munkavégzésben megvalósuló munka értékét a munkavégzés befejezését követő
rövidebb-hosszabb idő letelte után lehetne csak megállapítani és kifizetni a
munkavállalónak. Ezért a munkaadó a legtöbb esetben nem veheti meg a munkavállaló
munkáját, hanem csak a potenciális munkavégző képességét, tehát a munkaerejét.
─ 107 ─

28. ábra. A hivatkozott könyv 26-1. ábrája. A csökkenő határtermék törvénye.

A bért általában a munkaerő kereslet és kínálat törvényei határozzák meg, a vita tárgyát
képező könyv szerint. De a bért ezen túlmenően meghatározza a munka
határtermelékenysége is, annak a keresleti-kínálati viszonyokra gyakorolt befolyásoló
hatása révén. _57

57
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 982. old.
108
__________________________________________________________________________

„ A munkások minden esetben a határ-, vagyis többlettermelékenységükkel


egyenlő adózás előtti bért kapnak”.

„A munka határterméke az a többletkibocsátás, amelyet akkor nyerünk,


amikor a munkát egy egységgel növeljük, miközben az összes egyéb
ráfordítás változatlan.” 58

Ez a két meghatározás több problémát vet fel. Először is, már a fentiekben kimutattuk,
hogy a határtermék és az ennek alapjául szolgáló csökkenő hozadék törvénye az ott
részletezett okok miatt gazdasági törvény gyanánt elfogadhatatlan. A 821. oldalon 59
található (a) össztermék és (b) határtermék ábrák tartalma erősen vitatható.

A termelés ugyanis elsősorban termeléstechnológiai követelmények szerint alakulhat


csak, nem pedig valamilyen matematikai analógia szerint, mégha akármilyen elegáns
legyen is ez az analógia. Az analógia azon alapszik, hogy két, egymással
összefüggésben lévő termelési tényező közül az egyiket egységenként egy-egy
egységgel növelik, miközben az összes egyéb tényezők ráfordításait, felhasználásuk
mennyiségét és minőségét változatlanul hagyják. Egyrészt ez a megoldás nem reális,
mivel egyik tényező változtatása, akaratunktól függetlenül, maga után vonja más
tényezők megváltoztatását is. Például, ha van egy technológiai műveletet ellátó gépem,
amely egy munkással üzemeltethető, akkor, ha két munkást alkalmazok, még egy
ugyanilyen gépet is üzembe kell állítanom, mert ellenkező esetben a második
munkásnak nincs lehetősége a munkára, a termelési folyamatba nem tud bekapcsolódni.
Egy munkást igénylő gépen két munkás foglalkoztatása teljesen értelmetlen, mert a
második munkás itt teljesen felesleges, sőt, még akadályozhatja is az első munkást a
munkájában, ami az első munkás munkájának a hatékonyságát is rontja. Ha ott van is a
többlet munkás az üzemben, a technológiai folyamatban nem vehet részt. Ilyen esetben
tehát a technológiai folyamatban nem lehet két munkást alkalmazni. Tehát ezesetben, ha
növelem a munkások számát, ugyanebben az arányban növelnem kell a gépek számát is.
Egyébként az új munkás
alkalmazása nem lehetséges. Ha ezzel ellentétben mondjuk két ilyen gépem van, akkor
hiába van a két gép, csak az egy munkást lehet foglalkoztatni, a teljesítménye ugyan
annyi lenne, mintha csak egy gépem volna. Ha viszont a két gép használatához két
munkást állítok munkába, akkor a két munkás alkalmazásával a teljesítmény is a
duplájára növekszik, vagyis az egy főre jutó teljesítmény egyáltalán nem csökken. Tehát
ilyen esetben a tényleges eredmény ellentétben áll a munka határtermékének a
csökkenésével, vagyis nem érvényes a határtermék csökkenésének a törvénye. Másrészt
például a létszámok változtatása, mondjuk a növelése csak akkor engedhető meg a
jövedelmezőség szempontjából, ha ezzel a kibocsátást növelni lehet. Egy termelési
folyamatban a létszámegységek növelésének az az alapfeltétele, hogy olyan nagy
kapacitású termelőeszköz állomány álljon rendelkezésre, ami lehetővé teszi a reálisan
alkalmazható legnagyobb létszám ésszerű foglalkoztatását is. Így például a legtöbb
esetben, ha a létszámot a legkisebb egységről indulva egy-egy egységgel növelem,
akkor a legkisebb létszám egység mellett a meglévő berendezések kihasználása,
működtetése nem lesz lehetséges, vagy kielégítő, ezért az egy egységre jutó kibocsátás
ráfizetéses, vagy egyenesen lehetetlen is lehet. Tovább növelve a létszámot, egyre
teljesebben lehet kihasználni a változatlanul hagyott egyéb ráfordított (termelő
berendezéseket) termelési tényezőket, minek következtében az egy egységre jutó
többletkibocsátás is növekedhet, egészen addig, amíg az alkalmazott létszám a teljes
58
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 820. old.
59
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 821. old.
─ 109 ─

termelőeszköz kapacitás kihasználását biztosítja. Ezen a ponton lesz a létszám


optimális. Ezen a ponton túl pedig már folyamatosan csökken a többlet létszám
folyamatosan növekvő egységeire jutó többlet kibocsátás. A csökkenő hozadék
„törvénye” nem az egész folyamatra, hanem csak a létszám növelési folyamat bizonyos
korlátozott szakaszára, mégpedig a teljesen ésszerűtlen túlfoglalkoztatás esetére
„érvényes”. Ennek egyszerű a magyarázata, hiszen az optimumon alul
alulfoglalkoztatás, az optimumon túl pedig már túlfoglalkoztatás valósul meg. A
termelési folyamatban alkalmazott felesleges létszám nyilvánvalóan csak veszteségeket
okozhat, de a technológiailag szükséges létszámnál alacsonyabb létszám alkalmazása is
csak veszteséget okoz. Ezért alulfoglalkoztatás esetén lépésenként az eggyel-eggyel
növelt létszám határterméke is növekedhet, egészen a technológiailag szükséges létszám
eléréséig. Ebben a szakaszban tehát a létszám egyenként való növelése a határtermék
növekedését is eredményezheti. Harmadrészt pedig a határtermék alakulása az ábra (b)
részében a fentiek miatt nem a szép határtermék görbe szerint fog megvalósulni. Ebben
az esetben a matematika és a valóságos helyzet ellentmondásba kerül egymással. Ebben
persze nem a matematika a hibás, hanem annak téves alkalmazása. Az ábra szerint
ugyanis minél inkább csökken a munkafelhasználás egységeinek a mértéke, annál több
lesz a vonatkozó munkás egységek határtermék értéke. Így áll elő az a lehetetlenség,
hogy 0 értékű munka mellett lesz a legmagasabb a határtermék értéke. A valóságban
ezzel szemben ebben az esetben azt kell tapasztalnunk, hogy 0 munkaráfordítás mellett
a határtermék értéke is törvényszerűen 0 lesz. Továbbá a munka határterméke,
amennyiben érvényes lenne a bér megállapítására vonatkozóan, akkor a létszám
egyenként való növelése a határtermék folyamatos csökkenését hozná magával. Tehát
egy ponton a munka határterméke elérné a 0 értéket. Ilyen alapon, a fentebb hivatkozott
megállapítás szerint a „munkások a határtermékükkel egyenlő bért kapják”. Ebben az
esetben tehát a munkások 0 bért kapnak ! Ebből következne, hogy ha egy üzemben
annyi munkást alkalmaznának, hogy a munka határterméke egyenlő legyen nullával,
akkor nem is kellene nekik bért fizetni. Hiszen 60

„A munka DD keresleti görbéje tehát biztosítja, hogy az összes felfogadott


munkás az utoljára felfogadott munkás határtermékét kapja bérként.”

Tehát eszerint, mivel az utolsónak felfogadott munkás határterméke 0, az összes


felfogadott munkás ezzel a határtermékkel egyenlő, vagyis 0 bért kapja. Ami
nyilvánvaló képtelenség !

Ezekből következik, hogy a munkabér és a munka u.n. határterméke között semmiféle


összefüggés nincs.

A fenti megfontolások alapján ki lehet jelenteni, hogy a határtermék és a csökkenő


hozadék „törvénye” egyáltalán nem alkalmas arra, hogy annak a segítségével bármit is
meg lehetne határozni az egyes termelési tényezők racionális felhasználási mértékéről
és arányairól. Általában, egy termelési tényező megváltoztatása a többi változatlanul
hagyása mellett teljesen téves megállapításokhoz vezet. Ennek ellenére természetesen a
határtermék, a határtermelékenység, határköltség, határbevétel, stb. a költségelemzés
hasznos eszköze lehet a gazdasági tevékenységek eredményeinek az elemzésére,
értékelésére, de ezek csak akkor vezethetnek pozitív eredményekre, ha az elemzés során
a valóságban is létező és gazdaságilag értékelhető paramétereket veszünk figyelembe.
Ezek közé sajnos, a „csökkenő határtermék törvénye” nem sorolható. Létezik, és
hasznos a határtermék fogalom, de nem jelenthetjük ki róla, hogy egyértelműen és
60
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 822. old. utolsó előtti bekezdés.
110
__________________________________________________________________________

törvényszerűen növekedne, vagy csökkenne. Azt ki lehet jelenteni ugyanakkor, hogy a


határtermék változik a gazdasági tevékenység változásai miatt, és ennek a változásnak
lehetnek növekvő és csökkenő szakaszai, továbbá van legalább egy szélső értéke,
optimális pontja. Továbbá a gazdasági elemzés során egy tényező változtatása a többiek
változatlanul hagyása mellett nem vezethet eredményre, mivel egy ilyen megközelítés
ellentmond a termeléstechnológiai követelményeknek. Ehelyett az elemzés
szempontjainak egyezniük kell e technológiai követelményekkel. Tehát nem egy
termelési tényezőt kell az elemzés során változtatni a többiek változatlanul hagyása
mellett, hanem elő kell állítani egymástól eltérő lehetséges komplex technológiákat,
amelyek külön-külön tartalmazzák a különböző termelési tényezők felhasználásának a
technológiai értelemben vett szükséges mértékét és egymáshoz viszonyított arányait,
amelyek az egyes technológiai változatoknak megfelelnek. Azután a megvizsgált
különböző technológiákat kell egymással összehasonlítani és kiválasztani ezek közül a
kibocsátás, a hatékonyság, a jövedelmezőség szempontjából a legmegfelelőbb
technológiai változatot.

A továbbiakban az egyes termelési tényezők keresleténél figyelembe kell venni az itt


részletezett szempontokat. Könyvünk szerint: 61

„A kompetitív tényezőpiacokon a profitmaximalizáló munkaadók


ráfordításainak keresleti görbéjét az határozza meg, hogy az általuk
előállított terméket mennyivel növelik egy adott tényező egymást követő
egységei, azaz a keresleti görbéket a határtermékek határozzák meg.”

Mint ahogy már láttuk, nem egy-egy termelési tényező határterméke határozza meg
annak keresletét, hanem egy-egy technológia határterméke. Az egyes termelési tényezők
keresletét azután az határozza meg, hogy a legkedvezőbb eredményekkel kecsegtető,
kiválasztott technológia megvalósításához az egyes tényezőkből mennyire van szükség.
Tehát az egyes termelési tényezők keresletét a tervezett technológia szükségletei
határozzák meg. Az egyes termelési tényezők árát azután ezek figyelembevételével e
tényezők piaci keresleti-kínálati viszonyai határozzák meg. Tehát nem az egyes
termelési tényezők „határterméke” !
62
A nemzeti termék elosztásáról könyvünk állításai például a következők:

„A munka keresleti görbéje tehát biztosítja, hogy az összes felfogadott


munkás az utoljára felfogadott munkás határtermékét kapja bérként.

Mi történik azzal a többlet MP-vel, amelyet az első munkás és a legutolsót


megelőzően felfogadott összes munkás állít elő? A földbirtokosnál marad: ez
az ő reziduális jövedelme.”

Ennek a hivatkozásnak a részletesebb magyarázatát ugyanitt a 26-2 ábra segítségével


mutatja be. Ennek az ábrának az alapja a munka keresleti-kínálati görbéje. Az ábrán
érthető, hogy az E pont a munka DD keresleti és SS kínálati görbék metszéspontja,
amely a kereslet és a kínálat egyensúlyát mutatja meghatározott bér és munkamennyiség
között. A bér összegét a OSEN négyszög ábrázolja. Ez kétségtelenül helyes, de a
szerzők a DD görbét most azonosítják a munka határtermék görbéjével. Pedig az nem
határtermék görbe, hanem a munka keresleti görbéje, mely szemlélteti az összefüggést a
61
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 825. old.
62
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 822. old.
─ 111 ─

munka kereslete és kínálata között. Persze az erősen kétséges, hogy a munka kínálatát
szemléltető

29. ábra A hivatkozott könyv 26-2. ábrája. Jövedelemelosztás a határtermék alapján.

görbe lehet-e függőleges egyenes. Hiszen tudjuk, hogy 0 bér mellett munkaerő kínálat
sem lehetséges. Hangsúlyozni kell, hogy ez a két görbe csak szemléltető görbe, nem
pedig matematikailag meghatározott függvénygörbe. Az E pontot nem lehet
matematikai eszközökkel meghatározni, hanem csak a piac által meghatározott
tapasztalati úton. Mint fentebb már láttuk, a DD és SS görbék olyan elvi, szemléltető
görbék, amelyek csak az E pont közelében néhány százalékos eltéréssel meghatározható
tartományon belül érvényesek, mivel a görbék helyzetét a piac csak szigorúan
tapasztalati alapon, csak e tartományon belül határozza meg, illetve igazolja. Ha most
mégis elfogadjuk, hogy a DD görbe nem csak a munka keresleti görbéje, hanem a
munka határtermék görbéje is, akkor a munka határterméke a 0 mennyiségű munka
mellett mindenesetre nem lehet egyenlő a D értékkel. Semmi, tehát 0 értékű munka nem
hozhat létre 0-tól eltérő értékű terméket.

Itt célszerű kitérni arra kérdésre, ami a munka értelmezésével kapcsolatban merül fel (és
célszerű megjegyezni, hogy itt a munka fogalmát nem fizikai, hanem csak gazdasági
értelemben használjuk). Ugyanis, mint fentebb már láttuk, a munka kínálata keretében a
munkakeresők (vagyis itt a munkavállalási lehetőséget keresők) nem magát a munkát
kínálják, hiszen a munka csak az elvégzett munka teljesítménye, hozadéka alapján
értékelhető. A kínálat pedig csak abban az időszakban lehetséges, amikor a
munkavállaló még nem állt munkába, tehát a munkaadó még nem vette fel
alkalmazásba a munkást, amikor még az elvégzett munkát nem lehet sem értékelni, sem
pedig kínálni. Amikor felvették, akkor már nem kínálja és nem is kínálhatja tovább a
munkát. Ezért világos, hogy a „munkakínálat” csak a potenciális munkavégző képesség,
tehát a munkaerő kínálatára vonatkozhat. A világos fogalmazás érdekében tehát indokolt
a munkaerő fogalom használata. A munka egy folyamat. A munkavégzés folyamata.
112
__________________________________________________________________________

Nem az eredménye. Ugyanakkor a munkafolyamatnak, annak befejeztével fogalmilag


lehet eredménye, teljesítménye, hozadéka. Ezért a munkahozadék, vagy a munka
hozadéka is egyértelmű kifejezés lehet, amennyiben ugyanebben a körben nem kerül sor
a munkakínálat kifejezés alkalmazására. Ez utóbbi ugyanis helyesen munkaerőkínálat. A
munka kínálata értelmezhető úgy is, mint a munkaadó oldaláról jelentkező kínálat
(vagyis itt a munkaadó, munkát, pontosabban munkavállalási lehetőséget kínál a
munkavállalók részére). Elvileg az a helyzet, hogy pontatlan fogalmazás értelmében
munkát kínálhat a munkavállaló és a munkaadó is (csak más értelemben), valamint
munkát kereshet a munkaadó és a munkavállaló is (csak itt is más értelemben). A
munkakínálat, valamint a munkakereslet tehát nem egyértelmű fogalmak. Ezért itt a
helyes és világos fogalmazás érdekében célszerű a munkakínálat helyett a munkaerő
kínálat, a munkakereslet helyett pedig a munkaerő kereslet kifejezéseket alkalmazni.
Egy munkás kínálata ebben az összefüggésben csak munkaerejének (potenciális
munkavégző képességének) a kínálata lehet, melynek alapja az illető konkrét
munkavégző képessége, képzettsége, szakmai végzettsége, szaktudása, gyakorlata lehet.
Ezek a tulajdonságok olyanok, melyeket a munkaerőpiac elismer, melyeknek a piacon
társadalmilag elfogadott átlagos aktuális nominálbér felel meg. A munkás kínálata
ebben áll, és a munkaadó is ezt tudja értékelni. Az alkalmazás lehetőségét és a
vonatkozó bérfeltételeket is ezek a körülmények, tehát a piaci munkaerő keresleti-
kínálati viszonyok határozzák meg. Nem pedig a fentebbi hivatkozásokban szereplő
megállapítások, miszerint a bért az „utolsónak felfogadott munkás határterméke”
határozná meg, és hogy „az összes korábban felvett munkás is ugyanezt a bért kapja”.
Itt meg kell jegyeznünk, hogy a könyv szerint a munkás határtermékének a levezetése a
„csökkenő hozadék” törvényén alapszik. Eszerint a határtermék a munkáslétszám
növekedésével monoton csökkenő, ezért pontosabban csökkenő határterméknek kellene
nevezni. A hivatkozott idézetekben a szerzők megfeledkeznek arról, hogy „az összes
munkás” szakképzettség, munkaképesség, munkakészség, gyakorlati ismeretek, stb.
tekintetében egyénenként igen különböző lehet, ezért az egész munkásállomány egyes
tagjai igen eltérő béreket kaphatnak, és kapnak is minden munkaadónál. Az egyes
munkások bérét korántsem az utolsónak felvett munkás határterméke határozza meg.
Gondoljuk meg, hogy ha ez a megállapítás helyes lenne, akkor tegyük fel, hogy az
utolsónak felvett munkás éppen egy kisegítő, aki a határterméke alapján 10 $ órabért
kapna, akkor minden munkás kivétel nélkül csak 10 $ órabért kaphatna. Ellenkező
esetben pedig, ha szakmailag magasan képzett munkást vesznek fel utoljára, akinek a
munkaerőpiacon kialakult órabére tegyük fel 50 $ lenne, akkor minden munkás 50 $
órabért kaphatna. Ezt a bért kapná a kisegítő és a legmagasabb képzettségű szakmunkás
is? Egyáltalán elképzelheti valaki azt, hogy a képzettségétől és a teljesítménye értékétől
függetlenül mindenki ugyanazt a bért kapja ? Világos, hogy ilyen helyzet
megvalósulásának a lehetősége teljesen kizárt. A munkakereslet, helyesebben a
munkaerő kereslet esetében lehetne szó elvileg arról, hogy a munkaadó által megajánlott
bért a tervezett munka határterméke határozná meg. A munkaadó ennek alapján
határozhatná meg, az általa megajánlott bért. Azonban ez egymagában nem lehet
meghatározó tényező. Ez csak a kereslet megajánlott bérfeltételeit határozhatná meg. A
kínálat bérfeltételeinek és a kereslet bérfeltételeinek az egyeztetése alapján létrejövő
megállapodás szerint alakul ki a mindkét fél által kölcsönösen elfogadott munkabér,
mégpedig nem általánosságban, hanem konkréten minden egyes munkás és a munkaadó
viszonylatában. Ha magunk elé képzeljük a munkaerőkínálat és a munkaerő kereslet
ismeretében szerkeszthető görbéket, akkor egy konkrét esetben e két görbe
metszéspontjában lesz a megállapodás szerinti egyeztetett bér. Ezt a megállapodást
külső feltételként csak a piaci viszonyok határozzák meg. E piaci viszonyokba
beleszámítanak a munkaadó és a munkavállaló közötti, egymástól élesen eltérő
─ 113 ─

alkupozíciók közötti különbségek is. Ezek az egyenlőtlen alkupozíciók szintén jelentős


mértékben meghatározzák a bérmegállapodások szerinti béreket. A piaci szintű
munkaerőkínálat és a munkaerő kereslet görbéi a társadalmi szinten átlagos munkaerő
kínálat és átlagos munkaerő kereslet adatai alapján szerkeszthetők meg, figyelembe
véve, hogy ezen belül az egyes konkrét bérek pozitív és negatív értelemben igen
jelentős mértékben eltérhetnek egymástól. Elvileg fennáll az a lehetőség, hogy a munka
határtermékének a számításánál (a hivatkozott leírással ellentétben) nem az utolsóként
felvett konkrét munkást, hanem mint az átlaglétszám utolsó tagját vennék figyelembe,
és erre állapítanák meg a legutolsó létszám átlagos határhozadékát. Tehát nem az
utoljára felvett munkás, hanem az utolsó átlaglétszám határhozadéka lenne nem a
konkrét bér, hanem az átlagbér alapja. Így lehetőség lenne arra, hogy a konkrét bérek ±
értelemben eltérjenek egymástól, lehetőséget adva arra, hogy a munkavállalók közötti
munkaképességben tapasztalható eltérések kifejezésre juthassanak. Ezzel a lehetőséggel
bővebben nincs értelme foglalkoznunk, mivel a határtermék a létszám 1- től történő
növekedésével egyáltalán nem monoton csökkenő érték.

Más kérdés a munkaerő kínálati görbe és a munka határtermék görbéjének az


azonosítása. Az világos, hogy a munkaerő keresleti görbe ereszkedő görbe, hiszen a
kínálat növekedése a piacon a bérek csökkenésével jár. Más a helyzet a munka
hozadékával és határtermékével. Fentebb már láttuk, hogy a munka határterméke csak
akkor csökken, ha az alkalmazott munkamennyiség a technológiailag szükséges
optimális munkamennyiséget meghaladja. Tehát amikor egy munkafolyamatban
felesleges munkavállalókat is alkalmaznak, vagyis túlfoglalkoztatás történik. Minél
magasabb a felesleges létszám, annál kisebb lesz az egy főre jutó hozadék, és
határtermék. Azt is láttuk már, hogy alulfoglalkoztatás esetén pedig a létszámnöveléssel
valamilyen konkrét összefüggésben növekszik az egy főre jutó hozadék, és a
határtermék. Mindaddig, amíg el nem érik a technológiailag szükséges optimális
létszámot. Ezért a hozadék-, és a határtermék görbe annak maximumáig növekszik.
Tehát ez jellemzően nem ereszkedő, hanem egy harangszerű görbe lesz az alkalmazott
létszám függvényében. Figyelembe véve azt is, hogy 0 munkamennyiség mellett a
hozadék és a határtermék is csak 0 lehet. Emiatt tehát a munkaerő-kínálati görbe és a
határtermék görbe azonosítása teljesen hibás.

Ebben az összefüggésben szót kell ejtenünk arról is, hogy a hozadék és a határtermék
görbéje az alkalmazott létszám függvényében nem minden esetben kell, hogy görbe
legyen. Ha például a munkafolyamat egy meghatározott minőségű földterület kézi
munkával történő felásása, akkor egy munkás alkalmazása mellett például a napi
teljesítmény (munkatermék) például legyen 200 m2. Egyenlő képességű munkások
esetén két munkás összteljesítménye 400 m2 lesz. Tehát a munka hozadéka a létszámmal
egyenes arányban növekszik, míg a határterméke konstans lesz. Ez a példa megmutatja,
hogy mivel e munka kooperációs foka 0, a határterméke a létszám változásától
függetlenül (a munkások azonos képességeit feltételezve) mindig állandó lesz. Ebből is
látszik, hogy a munka határterméke függ a munkafolyamat kooperációs fokától is.
Minél bonyolultabb és minél inkább sokszakmás egy munkafolyamat, tehát minél
magasabb fokú a munkamegosztás, annál inkább befolyásolja a munka hatékonyságát,
ezen keresztül a határtermékét. Ezért a létszám egy-egy fővel történő növelése egy
termelési folyamatban minden olyan esetben növelheti a munka határtermékét, amikor a
többlet létszám növeli a kooperáció fokát, és emellett minden kooperáló (ember, vagy
csoport) munkakapacitásának a kellő szintű kihasználása biztosított. Ezt a tényt
szemléletesen bizonyítja a gazdaságtörténet. Európa gazdaságilag élenjáró országaiban
a feudalizmus bukása, a polgári átalakulás kezdetei után a gyáripari fejlődés
114
__________________________________________________________________________

folyamatában a meghatározó elem volt a manufaktúrák létrejötte. A manufaktúra az


iparban a munka korábbi hatékonyságát a többszörösére emelte. A polgári átalakulás
előtti időkben is létezett ipar, de az arról volt nevezetes, hogy egy terméket egy
termelési folyamatban egy, vagy nem sok ember állított elő. Egy termelési folyamatban
a kooperáció nem volt jellemző. A régi nagy építkezések jellemzője is az volt, hogy
ugyanazt a munkafolyamatot sok, néha nagyon sok ember végezte, és nem az, hogy az
egyik szakma által elkészített félterméket a másik szakma képviselője fejlesztette
tovább, vagy a munkafolyamat végén alakította át végtermékké. Kooperatív
munkafolyamatokban speciális részfolyamatok kapcsolódnak össze kooperatív
termelési folyamattá. Ezt a kooperatív munkafolyamatot példázza a gépkocsigyártásban
a nevezetes Ford T modell története is. Azelőtt a gépkocsit úgy gyártották, hogy egy
műhelyben gyártották és illesztették egy-egy gépkocsi egyes elemeit, amíg teljesen el
nem készült. Ezért a gépkocsigyártás nagyon munkaigényes és igen költséges termelési
folyamat volt. A T modell gyártását a világon először úgy tervezték meg, hogy ennek
alapján a kocsi egyes alkatrészeit ezekre specializált külön műhelyekben csereszabatos
méretekkel gyártották, melyekből a szalaggyártás elve szerint rakták össze az egész
autót, a szükségtelenné vált illesztési munkák elhagyásával. A gyártási folyamatban a
munka hatékonyságát a korábbinak a többszörösére növelték. Ennek a fejlődésnek a
magyarázata (a gyártási feltételek emberi és technikai fejlesztése mellett) a munka
specializációjában is rejlik. A munka kooperációja a munka specializációján alapszik. A
specializáció teszi lehetővé, hogy emberek szűkebb szakterületen egyre mélyebb és
részletesebb szaktudásra, technikai felszereltségre és készségekre tegyenek szert. Ilyen
készségek birtokában az ember átlagos erőfeszítések árán mind mennyiségi, mind pedig
minőségi értelemben az átlagosnál sokkal nagyobb teljesítményeket érhetnek, és érnek
is el. Erre a leglátványosabb és talán a leginkább közismert bizonyítékot a sport nyújtja.
Példának okáért a legjobb súlyemelők és a diszkoszvetők egyaránt talán egyformán a
legerősebb emberek. Mégis az a helyzet, hogy a súlyemelő nem tudja olyan messzire
vetni a diszkoszt, mint a diszkoszvető, és ugyanakkor a diszkoszvető sem tud olyan
nagy súlyt felemelni, mint a súlyemelő. Ez rámutat arra, hogy a különféle
tevékenységek elvégzéséhez nemcsak erő szükséges, hanem az annak megfelelő
speciális ismeretek, tudás és készségek elsajátítása is. Ezek a speciális készségek
ugyanakkor lehetővé teszik, hogy az ember ezek birtokában az átlagosnál, vagy a
szokásosnál sokkal nagyobb és minőségileg magasabb színvonalú teljesítményeket
érhessenek el ezeken a speciális területeken. Ezeknek a készségeknek az elsajátítása
megköveteli, hogy ezek a speciális szakterületek létezzenek, és hogy az ezeken
tevékenykedő emberek kitartóan dolgozhassanak, fejleszthessék tudásukat és
készségeiket, kitartóan edzhessék magukat, szakmai gyakorlatra tehessenek szert. Így az
emberek gyakorlataik során olyan feltételes reflexeket alakítanak ki magukban, amelyek
meghatározott feltételek megjelenésekor a tudat közvetlen közreműködése mellett,
illetve anélkül is, speciális reflexszerű mozgásokra, tevékenységekre teszik őket
képessé. Ezek olyan képességek, melyekkel az emberek általában nem rendelkeznek.
Csak azok, akik kifejlesztették magukban ezeket a képességeket. Így jönnek létre olyan
speciális képességek, mint például az, hogy általában a karate versenyzők képesek
tenyerük élével egy (vagy több) téglát kettétörni. A futók például nagy gyorsaságra,
vagy nagy állóképességre lesznek képesek. A céllövők nagy pontossággal tudnak
célozni. A harcművészek különleges reflex védő, vagy támadó mozgásokra képesek. A
különleges speciális képességek mindenfajta tevékenységre jellemzőek. Mondanunk
sem kell, hogy ez a helyzet nemcsak a sport, vagy a tudomány, a művészetek, hanem a
közvetlen, vagy a közvetett termelőmunka (munkások, műszaki, adminisztratív és
egyéb értelmiségi) területén is fennáll. Ezért megállapíthatjuk, hogy a munka
specializációs és kooperatív színvonalával arányosan nő a munka hatékonysága ─ és
─ 115 ─

határterméke, mindaddig természetesen, amíg a létszám növelése nem vezet a fentebb


már említett túlfoglalkoztatáshoz..

A járadék gazdasági arányai

A szerzők utalnak arra, hogy a 26.2 ábrán látható NDE síkidom mutatja, hogy hogyan
alakul a földbirtokos járadéka. Miután azonban az ezen az ábrán szereplő DD görbét
nem tekinthetjük a munka határtermék görbéjének, az ábra nem határozhatja meg a
földbirtokos járadékát, hanem azt a piaci keresleti-kínálati viszonyok határozzák meg,
függetlenül a munka „határtermékétől”. Ha például a földbirtokos kiadja haszonbérbe a
földjét, akkor az aktuális „határterméktől” független, de a piaci helyzettől függő, és a
bérlővel kötött megállapodásban meghatározott haszonbért követeli a bérlőtől. A bérlet
árát tehát nem a határtermék, hanem a keresleti-kínálati viszonyok határozzák meg.
63
A föld, mint a járadék alapja, a könyv szerint állandó:

„A föld egyik sajátos tulajdonsága, hogy a legtöbb dologgal ellentétben az


összkínálata a természeténél fogva állandó, és általában véve árának
emelkedésére nem növelhető, vagy csökkenésére válaszként nem
csökkenthető.”

Az idézetben szereplő megállapításhoz megjegyzendő, hogy a föld állandóságát


gazdasági értelemben nem lehet elfogadni. Itt ugyanis figyelembe kell venni, hogy a
föld gazdasági hasznosítása csak részlegesen lehetséges. Sivatagok, vagy
megközelíthetetlen sziklás, örökké havas, fagyos, sűrű erdős vidékek gazdasági
tevékenységekre nem alkalmasak. A szántóföldek, bányatelkek, gazdaságilag
hasznosítható erdőségek kivételével a szárazföld egyéb területei általában nem képezik
gazdálkodás, tehát járadék tár-

63
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 850-851. old.
116
__________________________________________________________________________

30. ábra A hivatkozott könyv 27-2. ábrája. Járadék meghatározódás.

gyát. A technikai feltételek változásai következtében azonban lehetséges a jelenleg


hasznosíthatatlan területek gazdasági hasznosításba vétele, illetve a jelenleg
hasznosítható területek egy részének a művelését fel lehet hagyni, amennyiben annak
használata nem racionális. Tehát elvileg abszolúte a „föld” gazdasági természetétől
fogva gazdaságilag nem állandó. A kereslet-kínálati viszonyok változásainak a
függvényében a gazdaságilag hasznosítható föld „mennyisége” megváltozhat. Ezen
túlmenőleg figyelembe kell venni, hogy a föld járadéka nemcsak a föld mennyiségétől
és „minőségi” tulajdonságaitól függ, hanem attól is, hogy társadalmilag átlagos
technológia alkalmazásával mekkora jövedelmet lehet rajta előállítani. Ez a körülmény
pedig a technika és a termeléstechnológia változásai függvényében idővel megváltozik.

Ezek miatt a járadékalapot képező föld kínálata jelentős mértékben is megváltozhat.


Ezért a 27.2 ábrán látható SS egyenes is görbe lehet. Ezért a járadékot csak a keresleti-
kínálati viszonyok határozzák meg.

A tőke gazdasági arányai


64
Samuelson és Nordhaus professzorok könyve az alábbi meghatározást tartalmazza:

„A tőke hozadékrátája az évente kapott nettó hozadék (vagyis egydollárnyi


beruházásra jutó nettó bérleti díj). Ez egy puszta szám ─ egy évre, vagy más
időegységre jutó százalékos érték.”

Ez a megállapítás azonban általánosságban értelmezve nem állja meg a helyét. Ez a

64
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 920. old.
─ 117 ─

Ez
a

31. ábra A hivatkozott könyv 30-1. ábrája. Kamat és hozadék rövid távon.

megállapítás csak a banktőkére, illetve általában a hitelezett tőkére vonatkozs

megállapítás csak a banktőkére, illetve általában a hitelezett tőkére vonatkozhatna (és


ott helyes is lenne), ha a bank-, illetve hitelezett tőkének lenne hozadéka. A bank-, és
hitelezett tőkének kamata van, ami nem azonos a hozadékkal. A tőke csak akkor hoz
létre hozadékot, ha azt termelési ráfordításokként használják fel. A hozadék az a
jövedelem, amely a termelési (és áruforgalmi) folyamatban képződik, ami egyébként
egyenlő a költségek és a realizált árbevételek különbözetével. A kamat és a
hiteltörlesztés összege független a hozadéktól. Azt köteles megfizetni a termelési
vállalkozó a hitelezőknek még a termelési folyamatot megelőző időpontban
megállapított hitelezési feltételek szerint. Tehát a hitelezett tőke „ára” (a törlesztés + a
kamat) előre meghatározott összeg, amely csak az előre meghatározott hitelfeltételektől
függ, de nem függ a hozadéktól. Ezért általában ezeket a hitelezésre fordított
kifizetéseket költségként szokták elszámolni. Más a helyzet a hozadékkal. A
hozadéknak nincs előre, mennyiségileg és időben is előre meghatározott volumene,
értéke. Az az állandóan változó piaci feltételektől függ. Azt is meg kell jegyezni, hogy a
pénzforgalmi folyamat jövedelme a kamat. A kamat idegen pénztőke használatának a
költsége. Ezért a hozadék nemcsak hogy nem azonos a kamattal, hanem egyenes
ellentéte annak. A termelési folyamatban a kamat egy költség. A hozadék pedig a
termelési (és forgalmi) folyamatban szerzett jövedelem. Észre kell venni, hogy új érték
csak a termelési folyamatban keletkezik. A pénzforgalmi folyamatban nem képződik új
érték, hanem annak jövedelmét a termelési folyamat költségei fedezik. Emiatt a 30-1.
65
ábrán szereplő meghatározást nem lehet elfogadni, mivel az azonosítja a
hozadékrátát és a kamatlábat. Ezért az ábra csak a tőkekereslet és kínálat összefüggését
és nem „a kamat és a hozadék” meghatározódását fejezi ki. A kamat és a hozadék
65
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 927. old.
118
__________________________________________________________________________

összefüggését egyetlen görbével nem lehet meghatározni. A kamat a pénzkereslet-


pénzkínálat függvénye. A hozadék pedig a termelési folyamat hatékonyságától függ.
Ezért a jövedelem képződés tekintetében a kamat és a hozadék egymástól független
jövedelem. Az eredeti ábrán nincs rajta az itt látható halvány vonal, amely a hozadék és
a tőkeállomány összefüggését szemlélteti. A halvány görbe azt jelzi, hogy a hozadék
alakulása eltér a DD görbétől. Ami azt jelzi, hogy a kamatráta általában alacsonyabb,
mint a hozadékráta. Ellenkező esetben ugyanis hitelt felvenni nem lenne érdemes,
hiszen akkor a kamat elvinné a termelés teljes jövedelmét. Ez nem jelenti azt, hogy a
halvány görbe egybeesne a DD görbével az SS „görbétől” jobbra. Valószínűleg ezek
sem esnek egybe, hanem valahol metszik egymást.

Ennek ellenére mégis a kamat és a hozadék között létezik összefüggés, de ez az


összefüggés egy piaci összefüggés, amelyben a nemzetgazdaság egészében fennálló
aktuális általános piaci hozadékráta befolyásolja a piaci kamatráta alakulását. Ez abban
áll, hogy az átlagos piaci hozadékráta nem közvetlenül befolyásolja a piaci kamatráta
alakulását, hanem a piaci működés, vagyis a kereslet-kínálat közvetítésével. Ha a
kamatráta lényegesen kisebb a hozadékrátánál, akkor a pénzkereslet növekedése
várható, amennyiben más tényezők, például az árukereslet nem akadályozza meg a
pénzkereslet növekedését. Ha a kamatráta megközelíti, netán meghaladja a hozadékráta
színvonalát, akkor a pénzkereslet csökken. A pénzkereslet növekedése a kamatráta
növekedését, csökkenése pedig a kamatráta csökkenését vonja maga után. De nincs
közvetlen matematikai függvénykapcsolat a kamat és a hozadék között.

Ha a kamatráta színvonala túl magas a hozadékrátához képest, akkor gyakran jogosan


lehet szó arról, hogy a kamatszint elfojtja a beruházásokat.

A könyv itt megismétli, hogy a tőkekeresletet a csökkenő hozadék törvénye határozza


meg. 66

„…ha egy ország fogyasztásának mind nagyobb és nagyobb résztét


irányítja át q tőkefelhalmozásba… …várható, hogy érvényesül a csökkenő
hozadék törvénye.”

Arról van szó a könyvben írt példa szerint, hogy amint növeljük a halászhajók és a
hálók számát, csökkenni kezd a termelés többletterméke, vagyis a hozadéka, mert az
első néhány halászhajó, vagy háló használata viszonylag sok hal kifogását eredményezi,
de a túlságosan sok hajó és háló kimeríti a halállományt és egyre kevesebb lesz a
fajlagos fogás. Ez a példa, bár igen szemléletes, de félrevezető is. Nyilvánvaló, hogy ha
a víz halállománya egy meghatározott nagyságot jelent, akkor minél több hajónk van,
annál kevesebb halat foghatunk egy-egy hajóval, mivel a halállomány minden halászat
alkalmával csökken. De ha a tengerben halászunk, ahol gyakorlatilag korlátlannak
vehetjük a halállományt, akkor egy ideig a hajók számának a növelésével a fogás
növekszik, tehát a hozadék nem csökkenő hanem növekvő hozadék lesz. Egészen addig,
amíg a túlhalászás nem következik be. Ezért tehát általában fogalmazva, a hozadék nem
monoton csökken. A túlhalászás arányában egy optimális ponton túl már egy
üzembeállított új halászhajó hozadéka csökkenő lesz. Ilyen esetben a hajók számának a
növelése már felesleges beruházásnak minősül. De ez nem vonatkozik általában a
beruházásra. A halászat hozadékának a növelése céljából beruházási eszközöket
nemcsak hajók és hálók beszerzésére lehet fordítani. Ha a jövőben még több halat
szeretnénk, akkor részben másirányú beruházással ezt elő lehet segíteni. Csak nem új
66
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 925. old.
─ 119 ─

hajókkal. Például a Portugál, a Spanyol és részben a Francia partoknál a túlhalászás


következtében annyira fogyott a közkedvelt garnéla rákok állománya, hogy a halászok a
rákhalászatból nem tudtak úgy megélni, mint régebben. A problémát beruházással
oldották meg (részben). Nem a hajók és a halászok számát növelték, hanem a tengeren
úszó, a szabad víztől elválasztott rákszaporító és nevelő blokkokat építettek,
amelyekben szinte ipari módon, nagy tömegben állították elő a garnélarákot. De ez a
művelet is beruházás volt. Tehát a beruházás növelésével tovább fokozták a garnélarák
halászatot. Persze a példával illusztrált termelés fokozásának nemcsak természeti,
hanem keresleti korlátai is vannak. Azt azonban látnunk kell, hogy technológiai
értelemben a fajlagos hozadékot beruházások növelésével nemcsak csökkenteni, hanem
növelni is lehet. Be kell látnunk, hogy ha termelni akarunk, kevés és kezdetleges
szerszámunk, tehát kevés beruházott eszközünk van, akkor a hozadék kezdetben igen
alacsony lehet (beleértve ebbe a határhozadékot is). A beruházások növelésével, tehát a
felszereltség növelésével jobb, hatékonyabb szerszámokkal, gépekkel a hatékonyságot,
a hozadékot növelhetjük, amíg el nem érjük a felszereltség optimumát. Az optimum
után pedig érvényesül a csökkenő hozadék törvénye. A felszereltség optimuma akkor áll
elő, amikor az egyes termelési tényezők egymáshoz viszonyított arányai teljesen
megfelelnek a termelés technológiai követelményeinek. Az optimumon túli beruházások
túlberuházásnak minősülnek, és az egyes termelő objektumok ezáltal kihasználatlanok
lesznek. A túlberuházások természetesen felesleges beruházások, és ezért az ezekbe
fektetett költségek megtérülése lehetetlenné válik. Ezek szerint a 30-1. ábrán a
hozadékráta nem követi a DD görbe irányzatát, hanem ehelyett itt is egy
„haranggörbéhez” hasonló görbe fejezi ki a hozadékráta és a tőkeállomány közötti
összefüggést.

A fogyasztás és a beruházás aránya a makroökonómiai elemzés esetében igen fontos.


Arról van szó, hogy a fogyasztás és a beruházások együttesének csak egy forrása van, és
ez a forrás a nemzeti jövedelem. Minél többet fordítunk a fogyasztásra, annál kevesebb
jut beruházásokra, és ennek fordított összefüggése is fennáll. Természetes, hogy a
beruházások bővítésével több árut, nagyobb értéket, nagyobb jövedelmet lehet
előállítani. Azonban a termelés bővítésének csak akkor van értelme, ha a piaci kereslet
lehetővé teszi a több áru, a nagyobb érték, a nagyobb jövedelem realizálását. Ha nem
lehet értékesíteni a termelés bővítése útján megtermelt árukat, akkor a termelés
bővítésére ráfordított költségek nem térülnek meg, tehát veszteségek keletkeznek.
Emiatt a piac felvevőképessége egyik alapvető korláta lehet a beruházási befektetések
bővítésének.

A piac felvevőképességének kétféle korlátai lehetnek. Ezek egyike a kereslet abszolút


értelemben vett korláta, amely abban áll, hogy a többlettermelés során valamely
árukból, vagy általában az árukból annyi kerül a piacra, hogy a fogyasztók fizikailag
képtelenek elfogyasztani ezeket az árukat. Eddig sehol nem fordult elő ilyen eset, hogy
olyan általános árubőség lett volna, ami fizikailag lehetetlenné tette volna az áruk
elfogyasztását. Egyes áruk, vagy árucsoportok esetében azonban voltak ilyen esetek.
Volt olyan helyzet, hogy például káposztából olyan mennyiség került a piacra, hogy
még ingyen sem sikerült eladni. Ilyen eset a piaci anarchia, vagy kivételesen egy nem
várt nagy termés okozta a túltermelés. Másik esete a túltermelésnek a relatív értelemben
vett korlát. Ez azt jelenti, hogy a fogyasztók képesek lennének elfogyasztani a
megtermelt összes árukat, azonban fizetőképes keresletük hiányai miatt nem képesek
azokat megvásárolni. Ez az eset nemcsak gyakori, hanem általános jelensége a
kapitalista termelési módnak. Mint lentebb majd látjuk, ennek oka az egyensúlyi
profitot lényegesen meghaladó profit realizálása. Ennek következtében áll elő az a
120
__________________________________________________________________________

helyzet, hogy a megtermelt és piacra vitt áruk jelentős hányadának az értékesítése


lehetetlen egyrészt azért, mert a munkavállaló fogyasztóknak jutó jövedelmek és a
tőketulajdonosok fogyasztásra, illetve beruházásra fordítható jövedelmei együtt nem
érik el a piacra vitt áruk piaci értékét. A tőketulajdonosok jövedelmének az a része,
melyet nem tudnak elkölteni, túltermelésben realizálódik. A profitnak az egyensúlyi
profitot meghaladó hányadát nem lehet fogyasztásra, és befektetésre elkölteni. A profit e
hányadának a fedezetét kitevő árukészleteket nem lehet értékesíteni, tehát azok
átmenetileg inkurrens készletekké válnak. A felszaporodó inkurrens árukészletek
értékesítése csak a termelés csökkenési időszakában, nevezetesen a konjunktúra
ciklusok recessziós szakaszában lehetséges (a gazdaságba történő állami beavatkozások
segítségével). Itt célszerű ismét megjegyezni, hogy a kapitalizmus legfontosabb
gazdasági célja a profitok maximalizálása. Így megállapíthatjuk, hogy a konjunktúra
ciklusok alapvető oka a maximális profitokra való törekvés. Amíg a profitokat nem
korlátozzák az egyensúlyi profitok színvonalára, addig a konjunktúra ciklusok
elkerülhetetlenek lesznek. A termelés és a fogyasztás közti egyensúlyt a
kapitalizmusban csak az egyensúlyi profitszintek mellett lehet biztosítani. Ezért
mindenesetre a termelés központi céljának, tehát a maximális profitokra törekvésnek a
felülvizsgálata társadalmilag szükséges lenne. El kellene fogadni, hogy a termelés
természetes célja (a kapitalizmusban is) az egész társadalom szükségleteinek a
kielégítése.

A termelési tényezők arányait tehát nem e tényezők határtermékei határozzák meg,


hanem az elemzés tárgyát képező technológiai változatok objektív követelményei. Az
egyes termelési tényezők mennyiségét és minőségi jellemzőit, illetve egymásközti
arányait végeredményben a kiválasztott legkedvezőbb technológiai változat
követelményei határozzák meg. Mellesleg itt meg kell jegyezni, hogy az elemzés döntő
argumentuma nem az előállítandó termékek természetes mutatója, darabszáma, vagy
egyéb természetes mértékegysége, hanem annak gazdasági hozadéka kell, hogy legyen.

A felhasználásra kerülő termelési tényezők árát ugyanakkor nem ezek határterméke,


határhaszna határozza meg, hanem azok piaci árai, amelyeket egy aktuális termelési
szándék tervezésétől teljesen függetlenül, a mindenkori keresleti-kínálati viszonyok
határoznak meg.

MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS A PIAC

A munkanélküliség vizsgálata során először is azt a kérdést kell vizsgálat tárgyává


tenni, hogy mi okozza a munkanélküliséget. Samuelson és Nordhaus professzorok
Közgazdaságtan könyve ezt a kérdést nem vizsgálja, hanem arra az álláspontra
helyezkedik, hogy a munkanélküliség ─ az van. Létét semmi nem okozza, hanem az,
mint független társadalmi létező, elkerülhetetlen. Változásait, mértékét a különféle
társadalmi, gazdasági körülmények befolyásolják, de létét meg nem szüntethetik.

A könyv egyébként részletesen, sokoldalúan tárgyalja a munkanélküliség különböző


típusait és egyes társadalmi, gazdasági hatásait. Mindezek ellenére kívánni valót hagy
maga után a munkanélküliség meghatározásának a gyakorlatban alkalmazott módja is.
Eszerint ugyanis munkanélküliek, akik keresnek, de nem találnak munkát. Akiknek
─ 121 ─

viszont nincs ugyan munkájuk, de nem is keresik (hivatalosan) a munkát, azok nem
munkanélküliek. Ezeket kellene nyilvántartáson kívüli munkanélkülieknek tekinteni. Ez
nem üres szócsavarás, mert például manapság Magyarországon a hivatalosan elismert
munkanélküliség 7 % körül van. De a kb. 5 millió munkaképes lakosságból csak kb. 4
millió a foglalkoztatott. Tehát a tényleges munkanélküliség 20 %-ot tesz ki. Ez pedig
nem egészen mindegy. Ez azt jelenti, hogy a ma elfogadott gyakorlattal szemben a
tényleges munkanélküliség nagyobb a nyilvántartott munkanélküliségnél. A
munkanélküliség különböző okokra vezethető vissza. Ilyen ok lehet a lustaság, a
munkakerülésre való hajlam, továbbá az is, hogy a munkanélküli munkára való
alkalmassága nem felel meg a munkakereslet szakmai, készségbeli, egészségügyi, stb.
követelményeinek. Fontos ok lehet az is, hogy a munkanélküli megítélése, és esetleges
gyakorlati tapasztalatai alapján nem tartja lehetségesnek, hogy formális jelentkezése
esetén munkát kaphat. Ezért nem is jelentkezik munkára a munkaközvetítő
hivatalokban. A közgazdaságtan ezt a kérdést egyszerűen intézi el: kijelenti, hogy a
nyilvántartásban nem szereplők nem tartoznak a munkaerő állományba. 67

„Azok, akiknek van munkájuk: foglalkoztatottak. Azok, akiknek nincs


munkájuk, de munkát keresnek: munkanélküliek. Azok, akiknek nincs
munkájuk, de nem is keresnek munkát: nem számítanak bele a munkaerő-
állományba.”

A nyilvántartáson kívüli munkanélküliség egyik oka az is lehet, hogy az ebbe a


kategóriába tartozók különféle segélyekhez juthatnak, amiből valahogy mégis
megélhetnek. Ezért feleslegesnek tartják hogy munkát keressenek, mert esetleg ha
munkát kapnának, akkor sem élhetnének jobban. Ilyen körülmények között a
munkanélküliség nyilvántartása csak hiányosan tükrözi a munkanélküliség aktuális
helyzetét.
68
A könyv foglalkozik a munkanélküliség okával is.

„A munkanélküliség magyarázata jelenleg a rugalmatlan bérek, illetve a


nem piactisztító gazdaságok elemzésére támaszkodik. …. Mert miért is nem
esnek a bérek, amikor a munkapiacok panganak? Tény, hogy ez a gazdasági
elemzés egyik legsúlyosabb megoldatlan kérdése.”

A bérek akkor lennének rugalmasak, ha a piacok pangása esetén a munkakereslet


kívánalmainak megfelelően korlátlanul csökkenhetnének. És ebben az esetben a bérek
„piactisztító” bérek lennének. És ebben a feltétezett helyzetben nem lenne
munkanélküliség, és nem lennének betöltetlen állások sem. Persze ez a feltételezés hiú
ábránd. Ugyanis, mint fentebb már láttuk, ha a piac pang, a fogyasztói kereslet nem
veszi fel a már megtermelt árukat sem, akkor csökkennie kell a termelésnek, ami oda
vezet, hogy munkásokat kell elbocsátani, vagyis növelni kell a munkanélküliséget.
Függetlenül a piaci bérek színvonalától. Tehát hiába csökkennének a bérek, ilyen
helyzetben még a legalacsonyabb bérek mellett sem lehetne elkerülni az alkalmazottak
egy részének az elbocsátását. A munkanélküliséget nem a bérek rugalmatlansága
okozza, hanem az, hogy a fogyasztói kereslet csökkenése következtében eladhatatlan
készletek halmozódnak fel, tehát túltermelés áll elő. A túltermelés, illetve annak
növekedése elkerülhetetlenül munkanélküliséghez vezet. A fogyasztói kereslet pedig
csökken a bérek csökkenése következtében, tehát a bérrugalmasság a piaci pangás
67
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 98. old.
68
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 309. old.
122
__________________________________________________________________________

növekedése esetén, a bérek csökkentése révén nem csökkenti, hanem ellenkezőleg,


tovább növeli az egyébként is meglévő munkanélküliséget.

A munkanélküliség válfajai sokfélék, és különböző jellegűek. Samuelson és Nordhaus


professzorok könyve ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozik, ezért itt nem térünk ki
ezek taglalására. Van azonban olyan összefüggés ebben a tekintetben, amelyet itt is meg
kell említeni. A munkanélküliséggel főképpen azért kell elsősorban foglalkozni, mert
komoly társadalmi és gazdasági nehézségek, konfliktusok forrása lehet. Van olyan
munkanélküliség is, amely semmiféle, vagy legalábbis jelentékeny problémákat nem
okoz. Ilyen lehet a frikciós munkanélküliség, hiszen a fiatal munkakezdők
elhelyezkedésével kapcsolatos munkavállalási késedelem, a nyugállományba vonulók
kilépése a munkából, a foglalkozás önkéntes megváltoztatása, a lakásváltozás miatt
szükséges állásváltozás, az életciklus változása, a családi állapot megváltozása, és más
egyéb hasonló okok következtében van a társadalomban bizonyos átmeneti
munkanélküliség, de ez nem okoz érdemleges társadalmi és gazdasági problémákat.
Ezért itt nem foglalkozunk az ilyen munkanélküliség taglalásával. Az olyan jellegű
munkanélküliséggel azonban foglalkoznunk kell, amely komoly társadalmi és gazdasági
nehézségeket okoz. Nevezetesen, hogy az emberek nagy tömegei önhibájukon kívül
nem jutnak munkavállalási lehetőséghez, és ezáltal az egzisztenciájuk, a megélhetésük,
egyáltalán a létbiztonságuk komoly veszélybe kerül. Ilyen munkanélküliség a ciklikus, a
strukturális, és a taktikai munkanélküliség.

A ciklikus és a strukturális munkanélküliséggel az irodalom bőven foglalkozik, de nem


történik említés a taktikai munkanélküliségről. Ez utóbbi taktikai megfontolásból
megvalósított elbocsátásból ered, aminek a célja a munkavállalók „megfegyelmezése”
abból a célból, hogy később a munkavállalók visszafogják a béremelésre, a
munkafeltételek javítására irányuló követeléseiket. Ilyen műveletekre általában a piaci
helyzet rosszabbodására, technikailag szükséges átszervezésekre, az üzemi szervezetek
„karcsúsítására” való hivatkozással szokott sor kerülni.

A természetes munkanélküliségi ráta

Komoly és igen terjedelmes irodalma van a munkanélküliség természetes rátájára


vonatkozó elemzéseknek. Ezek például az alábbiakban foglalhatók össze: 69
„A munkanélküliség természetes rátája az a ráta, amely mellett az árakra és
a bérekre felfelé és lefelé ható erők egyensúlyban vannak. … A …
munkanélküliség természetes rátája a legalacsonyabb fenntartható szint,
így tehát a foglalkoztatottság legmagasabb fenntartható szintjét képviseli, és
a nemzet potenciális kibocsátási szintjének felel meg.”

„Mivel az infláció korlátokat szab a gazdaságpolitikának, a természetes ráta


a legalacsonyabb munkanélküliségi ráta, ami gyakorlatilag nem más, mint a
magas szintű foglalkoztatottság és a potenciális kibocsátás.”

„A természetes ráta tehát valószínűleg az optimális munkanélküliségi ráta


felett van, vagyis azon munkanélküliségi szint fölött, amely mellett
maximális mértékű a nettó gazdasági jólét.”

69
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 317-322. old.
─ 123 ─

Először azt kell megvizsgálnunk, hogy a természetes ráta meghatározása megfelel-e a


valóságos helyzetnek. Arról már volt szó, hogy az árakat és a béreket mindig az ezekre
vonatkozó aktuális kereslet és kínálat határozza meg. Aktuális árak és bérek mindig
vannak, amelyeket a vonatkozó keresleti és kínálati görbék metszéspontjai határoznak
meg. Ezekben a metszéspontokban tehát mindig aktuális egyensúly van az árakra és a
bérekre ható erők között. Tehát téves az az állítás, miszerint a munkanélküliség
természetes rátája az árakra és a bérekre ható erők egyensúlya mellett valósul meg. Ez a
megállapítás ugyanis azt jelentené, hogy bármilyen szintű munkanélküliségi ráta
természetes ráta, hiszen az aktuális piaci árak és bérek esetén a rájuk ható erők
aktuálisan mindig egyensúlyban vannak. Egyébként nem létezhetnének aktuális árak és
bérek. Továbbá, eszerint a megfogalmazás szerint bármilyen munkanélküliségi ráta a
legalacsonyabb fenntartható szint lenne. Ezért a munkanélküliség rátája (akár
természetes, akár bármilyen más ráta) és az árakra, valamint a bérekre ható erők
egyensúlya között semmiféle lényegi összefüggés nincs. Azt is láttuk továbbá, hogy a
munkanélküliség közvetlen oka abban rejlik, hogy az aktuális munkaerőkínálat
lényegesen meghaladja a munkaerő keresletet. Ezért a munkakeresők nem találnak
maguknak munkát. A munkaerő kereslete akkor csökken kínálata alá, ha a fogyasztási
cikkek fizetőképes kereslete nem éri el a fogyasztási cikkek kínálatának a színvonalát,
ezért a piacon a fogyasztási cikkek jelentős mértékben eladhatatlanokká válnak. Ilyen
esetben beszélünk túltermelésről. A túltermelés miatt, legalábbis átmenetileg
csökkenteni kell a termelést, ami maga után vonja a munkavállalók jelentős mértékű
elbocsátását. Azt is láttuk, hogy a fogyasztási cikkek kereslete akkor csökken, ha a
munkavállalók jövedelme csökken az árak szintjéhez viszonyítva, minek következtében
kénytelenek ─ egyébként meglévő szükségleteik kielégítési szintjét visszafogva ─
fogyasztási keresletüket csökkenteni. A kereslet és a kínálat egyensúlya azért bomlik
meg, mert az árukibocsátás termelési értéke kisebb, mint annak piaci árakon számított
piaci értéke. A megtermelt termékek értéke áruvá minősítésük során nem változik meg,
de azok piaci árát az áru tulajdonosa határozza meg az elérhető legmagasabb piaci ár
figyelembevételével. A termelési érték és a piaci érték különbsége egyenlő a profitok
összegével. A fogyasztói jövedelmek mértékét a termelési érték, a profitok mértékét
pedig a termelési érték és a piaci érték különbsége határozza meg. Ezek miatt a profitok
összértékének megfelelő árutömeg megvásárlásához szükséges pénz a piacon nem áll a
potenciális vásárlók rendelkezésére. Becslésünk szerint pedig a profittulajdonosok
profitjövedelmeiknek legfeljebb csak a felét képesek elfogyasztani, és beruházni.
Recessziós időszakokban a felhalmozási keresletük gyakorlatilag elhanyagolható
mértékűre zsugorodik. Igy a fentebb már említett 10 %-ra becsült átlagprofit mellett
legfeljebb a kibocsátás 90 %-ára képződik csak a piacon fizetőképes kereslet. Ez a
gondolatmenet szemlélteti azt, hogy a munkanélküliséget ─ több közvetett okozati
összefüggés által ─ a profit túlzott mértéke okozza, mivel annak becslésünk szerint
átlagban legfeljebb csak a felét képesek tulajdonosaik fogyasztási és felhalmozási
70
szükségleteikre felhasználni. A hivatkozott irodalom 10-7.ábrája a mi
átdolgozásunk szerint világosan bemutatja, hogy az 1950 – 1985 közötti időszakban a
USA-ban észlelt konjunktúra ciklusok átlagában az expanziós szakaszokban az évi
túltermelés értéke elérte a NNP 8 %-át. Ebből látszik, hogy a fentebbi vázlatos értékű
számításaink nincsenek jelentős mértékű ellentmondásban a ténylegesen észlelt
folyamatokkal. Persze lehet olyasmit állítani, hogy az áruk valóságos piaci értékét nem
a termelési érték határozza meg, hanem a termékek áruba történő átmenete során
keletkező új érték, vagyis a profit, plusz a termelési érték összege. Mivel azonban a
termék áruvá történő átminősítése nem tartalmaz emberi munkát, nem is képezhet új
értéket. Ezért ilyen „új” érték nem jön létre. De akárhogyan értékeljük is ezt, a piacon
70
Paul A. Samuelson, William D. Nordhaus : Közgazdaságtan 285. old.
124
__________________________________________________________________________

ebből semmiképpen nem képződik akkora vásárlóerő, ami lehetővé tenné a piacra vitt
áruk piaci áron történő eladását. Ezért a túltermelés, és az ebből adódó munkanélküliség
elkerülhetetlen, mint ahogy azt a hivatkozott irodalom is tükrözi. Ha mármost
feltételezzük, hogy ha a profitot csökkentenénk arra a szintre, ami lehetővé tenné a
profittulajdonosok számára annak fogyasztási és felhalmozási célú felhasználását, akkor
(feltételezve a kínálat és a kereslet választéki szerkezetének megfelelő mértékű
egyezését) megszűnhetne a túltermelés, az áruk folyamatosan értékesíthetők lennének.
Ilyen helyzetben létrejöhetne a termelés és a fogyasztás közötti egyensúly, nem lenne
munkanélküliség, nem lennének kellemetlen konjunktúra ciklusok sem. Így a
munkanélküliség gyakorlatilag egyenlővé válhatna a frikciós munkanélküliséggel. Ez
lenne a „természetes” munkanélküliség mértéke. Ezt elvileg meg lehetne valósítani a
kapitalizmusban is. Ugyanis a kapitalizmusban, ahol piacgazdaság van, már így is
beavatkozik az állam és a központi bank a gazdasági folyamatokba. Ezt a beavatkozást
némileg bővíteni kellene. Lehetne például pontosabban nyilvántartani a készletek
változásait és ezen belül megállapítani éves szinten az inkurrens készletek (túltermelés)
volumenét. Ha az inkurrens készletek elérnék a NNP „n” %-át, akkor hatóságilag
kötelezővé kellene tenni az áruk árának „n” %-kal történő általános csökkentését. Ez a
csökkenés ugyanebben az arányban növelné az árukra irányuló keresletet, tehát
eltűntetné a túltermelést. A piacok „megtisztulhatnának”. A termelési folyamat felszívná
gyakorlatilag a teljes létező munkaerőt. Nem kellene a szegényeknek munkanélküli és
egyéb segélyeket adni. Mindenki dolgozhatna, és ezáltal biztosíthatná a saját, és a
családja megélhetését. Nem lenne szükség kizárólag csak a recessziók csökkentését
célzó közmunkákra. Tehát csökkenteni lehetne az adókat. Növekednének a potenciális
termelési lehetőségek. Már most is látszik, hogy az amerikai gazdaság potenciális
termelési lehetőségei magasabbak a közgazdászok által elfogadott szintnél legalább 12
%-kal. Hiszen ezek a potenciális termelési lehetőségek elérik legalább a
konjunktúraciklusok csúcspontjainak a színvonalát. Ha ugyanis a recessziókat el lehetne
kerülni, akkor a termelés növekedése elérhetné legalább a legmagasabb expanziós
csúcsok színvonalát. Persze ehhez hasznos lehetne a nemzetgazdasági tervezés
bevezetése is, hogy az egyes vállalkozók lényegi piaci tájékoztatáshoz juthassanak
termelési szerkezetük pontosabb tervezéséhez. Ez nem kötelező érvényű kommunista
jellegű tervezés lehetne, hanem olyan, statisztikai alapokon nyugvó, és időszakosan
nyilvánosságra hozandó termelési, illetve fogyasztási előirányzatok, illetve ezek
megvalósulási adatainak a gyűjteménye, melyek adatait a vállalkozások
felhasználhatnák üzleti terveik elkészítéséhez. A tervelőirányzatoktól a tényleges
gazdasági folyamatok persze eltérhetnek, és el is térnek, ezért e változások
követelményeinek figyelembe vételével a tervezést a különböző tervezési szinteken
(helyi vállalati, ágazati, országos, stb.) folyamatosan módosítani kell, hogy a tényleges
gazdasági folyamatok szükségleteinek egyre jobban megfeleljen. A tervelőirányzatok,
illetve a valóságos gazdasági folyamatok adatairól és ezek változásairól folyamatos
statisztikai nyilvántartásokat kell vezetni és erről a gazdasági szereplőket időszakosan
folyamatosan tájékoztatni kell, hogy minél jobban alkalmazkodni tudjanak a változások
által létrejött követelményekhez. Ez a megoldás elősegítené, hogy a termelés
mennyisége és választéka jobban megfeleljen a várható kereslet mennyiségének és
választékának. A különféle vállalkozások maguk döntenék el, hogy a nemzeti terv
előrejelzési adatait hogyan használják fel. A későbbi tapasztalatok a nemzeti terv
minőségének fokozatos javulását, valamint a vállalkozások bizalmának a fokozódását
eredményezhetné e terv iránt. Mindenesetre azt láthatjuk, hogy a munkanélküliség nem
objektív szükségszerűsége a gazdasági folyamatoknak. Csak abban az esetben van ez
így, ha a jelenlegi gyakorlatot elkerülhetetlennek állítjuk be. Azonban ez objektíve nem
elkerülhetetlen, hanem lehetségesek másfajta működési modellek ─ még a
─ 125 ─

kapitalizmuson belül is, annak lényegét érintő másirányú változtatások mellőzésével.


Ennek a módszernek a lényege, hogy segítségével össze lehetne hangolni értékben a
fogyasztási árukínálat és a vásárlóerő volumenét. Gyakorlatilag nem keletkeznének
eladhatatlan árukészletek. Létrejöhetne az összhang a termelés, valamint a fogyasztás
között.

Könyvünk tanúsága szerint 71 a ma legelfogadottabb közgazdaságtan abból a


feltételezésből indul ki, hogy szükségszerű összefüggés van a munkanélküliség szintje
és az infláció mértéke között. Erre a mai konjunktúraciklusos gazdaság sok bizonyítékot
szolgáltat. Kérdés azonban, hogy ez elvileg is elkerülhetetlen-e, vagy csak az általában
gyakorolt stop-go rendszerű gazdasági szabályozás teszi ezt „törvényszerűvé”. Erre a
kérdésre csak akkor kísérelhetjük meg a feleletet, ha kissé mélyebben tekintjük át a
piacon végbemenő cserefolyamat egyes jellegzetességeit.

Az ezzel kapcsolatos mai fogalmak abból indulnak ki, hogy a szabad piacgazdaságban
az eladó és a vevő közötti csere a szabad megállapodások és szerződések alapján
történik. A nagy volumenű tranzakciók esetében nyilván ez az álláspont meg is állja a
helyét. Azonban a csere utolsó állomása a fogyasztói vásárlások alkalmával történik,
amely lényegében véve volumenben, értékben magába foglalja a gazdaságon belüli
csere teljes terjedelmét. Ezen a területen pedig az adás-vétel messze nem a szabad alku
alapján megy végbe. A legtöbb áruházban a vevő nem is találkozik a tulajdonossal,
hanem csak a tulajdonos képviseletét ellátó alkalmazott bonyolítja le a tulajdonos
megbízásából az adás-vételi műveletet. A közvetlen eladónak nincs joga a csere tárgyát
képező áru árát alku tárgyává tenni. Általában itt nincs semmiféle alku, vagy valamiféle
szerződés, amelyben a vevő érvényesíthetné a csere alkalmával a megegyezéses árban
megnyilvánuló saját fogyasztói érdekeit. Itt csak legfeljebb arról lehet szó, hogy a vevő
vagy megveszi az általa keresett árut, vagy nem. Így tehát csak arról lehet szó, hogy a
vevő mindenféle alku mellőzésével elfogadja az eladó kinyilvánított cserefeltételeit.
Enélkül nem jön létre a csere. A vásárlás feltétele tehát, hogy az árat és a csere egyéb
feltételeit az eladó egyoldalúan állapítja meg. A fogyasztói vásárlások területén tehát
ezek a cserefeltételek az uralkodó feltételek. Lehet persze szó arról is, hogy az egyes
áruházakban az azonos árukat egymástól eltérő árakon kínálják. A vevők elvileg
megtehetnék, hogy bejárják az összes szóba jöhető áruházakat és csak a legkedvezőbb
árakon vásárolnák meg az általuk keresett cikkeket. A fogyasztók azonban csak saját
szükségletre, naponta és kis mennyiséget vásárolnak. A hasonló áruházak pedig messze
vannak egymástól, ami az időveszteség és az üzemanyagköltség, illetve a közlekedési
költségek miatt ésszerűtlenné teszi az ilyen módon történő vásárlási stratégiát. Ez tehát
a gyakorlatban azt jelenti, hogy az eladó egyoldalú feltételei uralkodnak a fogyasztói
vásárlások területén. Ennek következtében pedig az árutulajdonos az általa elvárt
profitot nyugodtan beépítheti az általa meghatározott piaci árakba. A vásárlók nem
tehetnek mást, minthogy elfogadják a mások által egyoldalúan megállapított piaci
árakat. És csak annyit vásárolnak, amennyit a jövedelmük lehetővé tesz a számukra. Ez
egyébként a piac törvényei alapján megy végbe, melyekben piaci feltételekként jelen
vannak az üzletfelek egymástól eltérő üzleti pozíciói is. Kialakulnak a munkavállaló
fogyasztókat a már fentebb bemutatott kényszereladói, kényszervásárlói, valamint ezzel
ellentétben a tőketulajdonos eladók piaci diktátumán alapuló üzleti pozíciók. Ilyen
alapon létrejön a piacon az infláció első lépése, ami azt jelenti, hogy az árukat ─ 10 %
átlagprofitrátát feltételezve ─ a termelési értéknél kb. 10 %-kal magasabb árakon
árusítják. Ezzel szemben a bérek szintén emelkednek majd, tegyük fel 5 %-kal, és így
71
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 350. old.
126
__________________________________________________________________________

máris várható ─ csupán ezen egy esemény következtében ─ az évi 5 %- os infláció. És


ez egyszerűen csak az átlagprofit színvonalával van összefüggésben, de még nincs
összefüggésben a munkanélküliség alakulásával. A munkanélküliség alakulása a
túltermelés mértékével van összefüggésben, nem az inflációval. Ha a túltermelés eléri ─
a tapasztalat szerint ─ az NNP 12 %-át, akkor csökkenteni kell a termelést, mivel a
korábbi termelési szint fenntartásához nem állnak rendelkezésre a szükséges források,
melyek az átmenetileg eladhatatlan készletekben raktáron hevernek. Ha viszont a
felhalmozott inkurrens készleteknek megfelelő arányban ─ rendeleti úton ─ évenként
csökkenthetnénk az árakat, akkor eltűnnének az inkurrens készletek, az árbevételekből
törleszteni lehetne a korábbi termelési hiteleket. Fenn lehetne tartani, vagy esetleg
növelni is lehetne a korábbi kibocsátási szintet. Ilyen folyamat elősegíthetné a gazdaság
ciklikus fejlődésének, a stop-go gazdasági szabályozás szükségének az elkerülését. Egy
ilyen változtatás kihúzhatná a talajt a munkanélküliség és az infláció között feltételezett
összefüggés, valamint a Philips görbe alól.

Mit jelentene az eladatlan, felhalmozott áruk arányában történő évenkénti rendszeres


általános árleszállítás? Ez kétségtelenül csökkentené az aktuális profitok volumenét az
expanziós szakaszokban. Leszállítaná azokat a gazdasági egyensúly által meghatározott
reális szintjükre. Ezzel szemben, a recessziós időszakok elkerülésével a recesszióban
megszokott mértékben időszakonként nem csökkennének a profitok, azaz évről-évre
kiegyenlítettebb lehetne a profitok volumene. Folyamatosabb lenne a termelési
színvonal megtartását, illetve növelését szolgáló beruházások folyamata. A beruházási
kereslet nem olyan szeszélyesen alakulna, mint a stop-go jellegű szabályozás mellett.

Itt nem árt megemlítenünk, hogy a fentebbiekben túlzott mértékűnek állapítottuk meg a
profitokat általában, ami alapvető oka a gazdasági (a termelés és a fogyasztás közötti,
stb.) egyensúly megvalósíthatatlanságának. Ha most az árakat a túltermelés arányainak
a mértékében évenként leszállítanánk, akkor ez a művelet a profitok bizonyos mértékű
csökkenéséhez vezetne. Az így beálló profit szint éppen megfelelne a gazdasági
egyensúly feltételeinek. Annak a jövedelem eloszlásnak, ami mellett létrejöhetne a
gazdasági egyensúly. Ez a jövedelem eloszlás volna az, amelyet a kapitalizmus elő
képes állítani a munkavállalók és a munkaadók számára egyaránt. A
munkabérjövedelmek és a profitjövedelmek tulajdonosai így együttesen időarányosan
képesek volnának megvásárolni és elfogyasztani a piacon kínált árukat, beleértve ebbe a
fogyasztási cikkeket és a termelési célokat szolgáló cikkeket is.

Az itt vázolt változtatások gyakorlati megvalósítása persze sokkal nehezebb, mint annak
elvi elképzelése. Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen változáshoz a társadalom
meghatározó, uralkodó politikai és gazdasági erőinek a hozzájárulását meg lehetne
szerezni. Hiszen ehhez szükség lenne az uralkodó gazdasági gondolkodás gyökeres
átalakítására. Ennek lényege abban áll, hogy a gazdaság alapvető célját át kellene
fogalmazni. El kellene fogadni, hogy a gazdaság alapvető célja nem a profit, hanem az
egész társadalom reális szükségleteinek a kielégítése. Ez ugyan nem teszi okvetlenül
szükségessé a profit megszüntetését, de annak csökkentése elkerülhetetlen olyan szintre,
amely összefér a teljes társadalom reális szükségleteinek kielégítése által meghatározott
követelményeknek (a kibocsátás és a vásárlóerő összhangjának a megteremtése; a teljes
foglalkoztatás folyamatos biztosítása, a termelés és a csere folyamatos fenntartásának és
fejlesztésének a biztosítása).

Mindenesetre a jelenlegi gazdasági irányú gondolkodás és ennek megfelelően a mai


közgazdaságtan nem felel meg a fenti elgondolásoknak. Ezért vissza kell térnünk a
─ 127 ─

munkanélküliség szükségességének, természetes rátájának a kérdéséhez. Ebben a


kérdésben fontos tényező Okun törvénye, amely egyértelmű kapcsolatot tételez fel a
kibocsátás és a munkanélküliségi ráta között. Vitatható azonban az „egyértelmű
kapcsolat” egy konjunktúra ciklus folyamán a kibocsátás és a munkanélküliségi ráta
között. 72

„Okun törvénye szerint a tényleges GNP-nek a potenciális GNP-hez


viszonyított 1 %-os csökkenése a munkanélküliségi rátának a
munkanélküliség természetes rátájához viszonyított ½ százalékos
emelkedésével jár.”

Itt azt kell először megjegyezni, hogy Okun törvénye és a ciklusok között nincs
szükségszerű összefüggés. Először is a tényleges GNP számszerűsített értékét meg lehet
egy elfogadható pontossággal állapítani. Nem ez a helyzet a potenciális GNP-vel. A
potenciális GNP csak egy feltételezésekkel támogatott számításokkal meghatározható
feltételezett érték lehet, hiszen az nem egy mérhető valóságos érték, melyet a valósággal
közvetlenül összehasonlítani, objektív értelemben mérni lehetne. Ezért a potenciális
GNP és a tényleges GNP közötti eltérés is csak feltételezett mértékű eltérés lehet,
melynek a realitásáról nem lehet meggyőződni. A munkanélküliségben ugyanakkor a
tényleges GNP-nek van szerepe, de a munkanélküliség nincs szükségszerű
összefüggésben a GNP-vel. Meghatározott mértékű GNP mellett lehet is
munkanélküliség, meg nem is. Persze lehet, hogy közgazdászok találtak valamilyen, a
gazdasági folyamatok lényegét ki nem fejező felszíni egyezést a GNP potenciálishoz
viszonyított, kiszámított, vagy feltételezett változása és a munkanélküliségi ráta
változása között, de ez nemcsak az idézett összefüggés befolyása alatt, hanem az állami
beavatkozás és az adott gazdasági rendszer egyéb körülményei által nem kevésbé
befolyásolt helyzetben alakult ki. Tehát a feltételezett GNP különbség mellett más,
mégpedig reális és adott esetekben mérhető körülmények is közrejátszanak a
munkanélküliség alakulásában. A gazdasági rendszer és az állam gazdasági és igazgatási
hatása jelentős mértékben képes befolyásolni a munkanélküliség alakulását. Ezért Okun
törvénye nem látszik túl meggyőző összefüggésnek a munkanélküliségi ráta alakulására
nézve.

A fentiekben már láttuk, hogy amennyiben a megtermelt árukat nem lehet értékesíteni,
akkor ennek megfelelő mértékben inkurrens készletek keletkeznek. Ez a túltermelés a
további termelés csökkentését idézi elő. A termelés csökkenése pedig létrehozza a neki
megfelelő mértékű munkanélküliséget. A munkanélküliség tehát függ a túltermelés
mértékétől. Ugyanakkor a túltermelés mértéke attól a mértéktől függ, amilyen
mértékben a megtermelt árukat a kiáramló bérjövedelmekből már nem lehet
megvásárolni. Más szavakkal szólva a munkanélküliség ─ bizonyos áttételek
közvetítésével ─ a fogyasztói kibocsátás piaci értéke és a kifizetett munkabérek értéke
közti különbség mértékétől függ. (Megjegyzendő, hogy a fogyasztói vásárlásokban a
bérjövedelmeken kívül a profitjövedelmek egy része is szerepet játszik. Itt feltételezzük
azonban azt, hogy a profitjövedelmek jellemzően olyan magas jövedelmek, hogy
tulajdonosainak mindig lehetővé teszik fogyasztói szükségleteik teljes kielégítését.
Tehát a profittulajdonosok fogyasztása nem függ jövedelmük mértékétől. Fogyasztói
vásárlásaikat jövedelmeik függvényében nem kell visszafogniuk). A fogyasztói célzatú
kibocsátás piaci értéke meghaladja a bérjövedelmek értékét, ezért e különbség
mértékének megfelelő mértékű munkanélküliség keletkezik. Ellenben, ha a
72
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 298. old.
128
__________________________________________________________________________

munkajövedelmek értéke haladná meg a fogyasztói kibocsátás értékét (mint ahogyan ezt
a volt „szocialista” országokban figyelhettük meg), akkor a piacon áruhiány, esetleg
ennek megfelelő infláció keletkezik. A munkanélküliség tehát röviden szólva a
fogyasztói kibocsátás, valamint a bérjövedelmek összege közötti, értékben
meghatározott különbségtől függ, nem pedig a potenciális, valamint a tényleges GNP
közötti különbségtől. Sőt, ez a potenciális és a tényleges GNP közötti különbség is a
fogyasztói kibocsátás és a bérjövedelmek összegének a különbségétől függ. Ha a
potenciális GNP mérhető érték lenne, akkor lehetne szó arról, hogy a tényleges és a
potenciális GNP közötti különbségről érdemben lehessen beszélni. Azt lehetne mondani,
hogy amennyiben ez a különbség egyenlő lenne 0-val, akkor a munkanélküliségi ráta
egyenlő lenne az egyensúlyi munkanélküliségi rátával. Továbbá itt meg kell jegyezni,
hogy a fentemlített GNP különbség, azon túl, hogy az csak egy feltételezett érték lehet,
nem lehet argumentuma a munkanélküliséget meghatározó folyamatoknak, hiszen ez a
különbség maga is egy okozat, egy következmény. Ezért helyénvaló itt feltenni azt a
kérdést, hogy a GNP ezen különbségét mi okozza. Ugyanis a GNP csökkenését a
túltermelés okozza, mivel a túltermelés árutömegének a megvásárlását az ehhez
szükségesnél kisebb fogyasztói jövedelmek nem teszik lehetővé. Tehát végeredményben
a GNP csökkenésének a kiinduló oka a fogyasztói jövedelmek csökkenése, a kibocsátás
piaci értékéhez képest. Ennek megértése nélkül ugyanis nem lehet megérteni a
munkanélküliség lényegét. Ezt a kérdést a fentiekben részletesen kifejtettük, ezért itt ezt
ismételten nem részletezzük. Okun feltételezi, hogy a munkanélküliség ─ az van. Tehát
szerinte a munkanélküliség olyan tényező, amely elkerülhetetlenül van és ezért nem is
foglalkozik annak mélyebben fekvő objektív okaival. Ezért tehát Okun törvényét nem
lehet elfogadni.

A gazdasági egyensúly kérdéseivel részletesen foglalkozik a Meyer Dietmar


szerkesztésében 1989.-ben a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem
által kiadott egyetemi jegyzet is, melyet témánk szempontjából érdemes tanulmányozni.
Az egyetem, jóllehet Marx nevét viselte, 1989.-ben már egyáltalán semmi köze nem
volt a marxizmushoz. Akkor már kizárólag csak a polgári közgazdaságtant tanították.
Ennek megfelelően a gazdasági egyensúly kérdéseit kizárólag az egyes részpiacokat
(munka-, áru-, és pénzpiac) meghatározó keresleti-kínálati viszonyok függvényében
tárgyalták.

A szemlélet alapvető jellemzője az a feltételezés, hogy tökéletes piac esetében a


piacgazdaság önmagától egyensúlyban van. Mivel azonban a piacot eltorzítják a
különféle piacidegen hatások (monopóliumok, több évig érvényes kollektív
szerződések, állami beavatkozások, a gazdaságot érintő piactól független stresszhatások,
stb.), rövid távon lehetséges a gazdasági egyensúly megbomlása, ami
konjunktúraciklusok kialakulásához vezet. Hosszú távon azonban az egyes részpiaci
változások hatásai (munkapiac, árupiac, pénzpiac) kiegyenlítik, szabályozzák egymást
és hosszú távon ezért a gazdasági egyensúly megvalósul. Ezt fejezi ki a következő
idézet 73

„… hosszú táv annyit jelent, mint olyan időhorizontot megadni, amelyben


minden egyes jelenség a maga sebességével kibontakozhat. Azaz a lassú
időszak feltétele egyenértékű azzal, hogy minden fejlemény normál idő alatt
történik. … Ha a rövid távú tökéletes piacot vizsgáljuk, akkor ez a
gazdasági szereplők végtelen gyors reagálását tételezi fel. Ha pedig a lassú

73
Meyer Dietmar : Bevezetés a makroökonómiába. 100. old.
─ 129 ─

időhorizontot választjuk, és normális reakciósebességet tételezünk fel a


gazdasági szereplők részéről, akkor szükségképpen tökéletes a piac.”

Ilyen alapon a hosszútávú tökéletes piac gazdasági jellemzői megegyeznek a


konjunktúra ciklusok sorozatának a hosszútávon átlagos jellemzőivel. Emellett számolni
kell azzal, hogy a bérek lefelé merevek, ezért a nominálbérek nem követik az egyéb
gazdaági feltételeknek megfelelő változásokat (a munkakereslet csökkenés nem vezet az
ennek megfelelő mértékű nominálbér csökkenéséhez), tehát ebben a vonatkozásban
lehetséges a gazdasági egyensúly megbomlása. 74

„ ... igen kicsi a valószínűsége annak, hogy a nominálbéreket pontosan a két


(u.i. az áru- és pénzpiac) piac együttes egyensúlyához szükséges szinten
rögzítik a tárgyaló felek, ill. az állam. Ez viszont azt jelenti, hogy a
makrogazdaságban az áru- és pénzpiacon egyensúly érvényesül, de emellett
létezhet egy egyensúlyzavarokkal küzködő piac ─ a mi példánkban a
munkapiac.”

A hivatkozott jegyzetben szereplő levezetések, amelyek végülis megállapítják a


hosszútávú piaci egyensúly megvalósulását, önmagukban korrektek. Azonban ezeknek
megvan az a hiányosságuk, hogy figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a munka
kínálatát részben befolyásolják ugyan a munkakeresleti viszonyok, de ez a befolyás nem
kizárólagos, és nem is döntő tényező. A munka(erő) kínálatát alapvetően az határozza
meg, hogy a munkából élő lakosság megélhetését csak a munkabérük biztosíthatja.
Ezért munka(erő) kínálatuk a munka(erő) keresleti viszonyoktól alapjában véve
független. A keresleti viszonyoktól függő nominálbér csak akkor elfogadhatatlan a
munkavállaló szempontjából, ha annak túlzottan alacsony színvonala nem elegendő a
megélhetéshez, vagy az egyébként megkapható segélyekből is esetleg jobban, vagy
biztonságosabban lehet megélni, mint az egyébként az ilyen időszakban teljesen
bizonytalan munkabérből. Másrészt, amikor a piaci viszonyok megkövetelnék a
szokásosnál alacsonyabb nominálbért, akkor a munka(erő) kereslet is alacsony. Ilyen
esetekben a piac bármennyire alacsony nominálbérek mellett sem ad a
munka(erő)kínálatnak megfelelő mennyiségű elhelyezkedési lehetőséget a
munkakeresők számára. Recessziós időszakokban ezért a lehető legalacsonyabb bérek
mellett sem lehet a munka(erő)kínálatnak megfelelő mennyiségű állást kínálni. Ezek
miatt tehát teljesen rugalmas bérek mellett sem volna lehetséges a teljes foglalkoztatás.
Tehát a lehető legrugalmasabb nominálbérek mellett sem lehetséges a kapitalista
piacgazdaságban egyensúly a munkapiacon még expanziós időszakokban sem,
különösen pedig recessziós időszakokban.

A fentieken túlmenően a piaci egyensúly vizsgálatánál azt sem veszi figyelembe a


szerző, hogy a fentebbiekben már tárgyalt termelői és piaci árkülönbözetek miatt nem
lehet egyensúly az árupiacon a kínálat és a fizetőképes kereslet között. Amennyiben a
kereslet fizetőképessége nem éri el a vonatkozó kínálat piaci értékét, akkor az áruk
ennek az eltérésnek a mértékében eladhatatlanokká válnak, függetlenül az aktuális
áregyensúly helyzetétől. Ezért a keresleti és a kínálati görbék metszéspontjai, melyeket
általában „E” szimbólummal jelölnek, csak azt jelenti, hogy meghatározott ár mellett a
metszésponttal meghatározott mennyiséget kínálnak az eladók. Ez a metszéspont nem
jelenti egyúttal azt is, hogy a megadott áron a metszésponttal meghatározott
mennyiséget el lehetne adni. Ehhez az is szükséges, hogy a potenciális vásárlók
(fogyasztók) rendelkezzenek akkora jövedelemmel, hogy a kínálati áron
74
Meyer Dietmar : Bevezetés a makroökonómiába. 148. old.
130
__________________________________________________________________________

megvásárolhassák a kínált árumennyiséget. A potenciális vásárlóknak nem potenciális


keresletére, hanem fizetőképes keresletére volna ehhez szükség. Mint fentebb már
láttuk, a konjunktúra ciklusok expanziós szakaszaiban éves átlagban a piacra vitt
áruknak csak a 90 %-ára van fizetőképes kereslet, beleértve ebbe a munkajövedelmek és
a profitjövedelmek tulajdonosait is. Ezzel egyébként igen szoros összefüggést mutat a
10-7 sz ábra adatainak elemzése is.

Vitatható a konjunktúra ciklus felszálló ágában megvalósuló folyamatok értékelése is.


_75

„ A konjunktúra ciklus felszálló ága mentén nő a termelés és a beruházás, ez


utóbbinak munkavonzata van. Ezért a folyamat során a növekvő
foglalkoztatottság valamikor teljes foglalkoztatottsággá válik, valamilyen
termelési szint megvalósítása megköveteli a teljes munkaerő állomány
bevonását a termelésbe. Ez azonban korlát a kumulatív folyamat számára:
a növekvő termelés valamikor el fogja érni azt a szintet, hogy az ezáltal
indukált beruházás olyan munkaráfordítást igényel, amellyel a gazdaság
már nem rendelkezik.”

Ez a hivatkozott megállapítás nem állja meg a helyét. Először is: a tapasztalatok szerint
a ciklus csúcspontján általában a foglalkoztatás viszonylag magas szintje mellett még
mindig van munkanélküliség, tehát elvileg volna még lehetőség a foglalkoztatás további
növelésére is. Különösen olyan helyzetben amikor létezik nyilvántartáson kívüli
munkanélküliség is (ami például manapság Magyarországon igen jelentős mértéket ér
el). Mellesleg, ha ennek egyéb feltételei rendelkezésre állnának, akkor a termelés
technikai fejlesztése útján a foglalkoztatás bővítése nélkül is lehetséges volna a termelés
további bővítése. A felszálló ág jellemzője nem csak az, hogy növekszik a termelés és a
foglalkoztatás. Emellett mindig növekszik a túltermelés is, ami pedig az árupiaci
kereslet viszonylagos csökkenésével jár. A csúcsponton ezért nem amiatt csökken a
termelés, hogy nincs ehhez szükséges szabad munkaerő, hanem azért, mert a további
termelésnövelésnek nincs értelme, hiszen a már meglévő inkurrens készletek
értékesítése sem lehetséges. Továbbá emiatt kell csökkennie a beruházásoknak is, hiszen
az ily módon megvalósítható többlet termelés eredményei már nem lennének
realizálhatók. A termelés bővítéséhez tehát nem csak az ehhez szükséges munkaerő és
tőkebefektetés kell, hogy rendelkezésre álljon, hanem az így előállítható áruk
megvásárlásához szükséges fizetőképes kereslet is. Sőt, a legfontosabb akadályai a
termelés fejlesztésének, növelésének a potenciális vásárlók fizetőképes keresletének a
korlátai. Mint fentebb már láttuk, a kapitalizmusban ez a korlát elkerülhetetlenül létezik.
Ez a korlát az, ami akadályozza a beruházások növelését és az ehhez kapcsolódó
accelerátor, illetve multiplikátor hatások érvényesülését is. Ezért téves az a megállapítás
is, hogy a korlátos mennyiségű munka miatt kényszerűen csökkennek a beruházások,
mely csökkenés a termelés csökkenéséhez vezet. Ellenkezőleg: a termelés azért
csökken, mert az új áruk egy részének az értékesítéséhez nincs elegendő fizetőképes
kereslet. Azért kell csökkennie a termelésnek, hogy a recessziós időszakban a korábban
felszaporodott inkurrens árukat értékesíteni lehessen. Csak ezután kerülhet sor a
következő ciklus expanziójára.

A közgazdaságtan mai uralkodó irányzatának az álláspontja megegyezik abban, hogy a


piac törvényei biztosítják a piac általános egyensúlyát. Persze. A Föld is biztosítja a
megfigyelhető léghőmérséklet általános egyensúlyát. Hiszen a földi légkör
75
Meyer Dietmar : Bevezetés a makroökonómiába. 248. old.
─ 131 ─

átlaghőmérséklete nagyon lassan változik, tehát gyakorlatilag a Föld légkörének a


hőmérséklete egyensúlyban van. Vannak ciklikus változások –70 0 oC, illetve a +50 oC
között, amikor adott esetekben megfagyhatunk, vagy megsülhetünk, de az
átlaghőmérséklet mellett a hőmérsékleti egyensúly fennáll. A Föld vízforgalma is
egyensúlyban van. A csapadékok összegét a párolgás összege kiegyenlíti. De vannak
ezen belül esetek, amikor szomjan halhatunk, vagy hatalmas áradásokban
megfulladhatunk. Ennek ellenére az egyensúly (világviszonylatban és sokévi átlagban)
fennáll. Ehhez hasonlóan áll fenn a gazdasági egyensúly is, amikor egyszer fellendülés
(és infláció), máskor recesszió (és munkanélküliség) van, de sebaj, sokévi átlagban a
gazdasági egyensúly fennáll. Az USA gazdaságában is fennállt a XX. században
egyfajta átlagos gazdasági egyensúly, miközben persze voltak kilengések, mint
amilyenek voltak az I., majd a II. világháború, az 1929 − 33 évi „Nagy válság”, amikor
emberek ezrei hullottak el a harcmezőkön, vagy nyomorogtak a nagy munkanélküliség
csapásai alatt. Vállalkozások mentek tönkre, szerencsétlen tőketulajdonosok menekültek
öngyilkosságba, stb. Nem szólva más országokban tapasztalt nyomorúságokról. Ha
megnyugszunk azon, hogy létrejött a gazdaság hosszútávú egyensúlya, akkor a
közgazdaságtanra egyáltalán nincs is szükség, hiszen 50 -100 év átlagában magától
megvalósul a kényelmes gazdasági egyensúly. A közgazdaságtannak akkor van értelme,
ha vizsgálja a quasi folyamatos gazdasági egyensúly feltételeit. Az egyensúlyban lévő
hőmérséklet, vagy a vízforgalom szélsőséges változásai ellen védekezhetünk, vagy
alkalmazkodhatunk hozzájuk. A sokéves gazdasági egyensúly szélsőséges változásait
azonban nem kerülhetjük el, legalábbis a polgári gazdaságtan elkerülhetetlennek
beállított egyes „törvényei” szerint. Ezért a feladat az, hogy megpróbáljunk keresni
olyan lehetőségeket, amelyekben a közgazdaságtan bizonyos téves tanainak az elvetése,
illetve továbbfejlesztése útján mégis elkerülhetők lehetnének a gazdaságnak a
társadalom egyes rétegeinek nyomorát okozó szélsőséges kilengései. A konjunktúra
ciklusok kilengései társadalmi feszültségek forrásai, ezért veszélyeztetik nemcsak a
szegények megélhetését, hanem a gazdagok nyugalmát is. A társadalom bizonyos
elfajulását okozhatják, amire utalnak olyan terjedő jelenségek, mint a bűnözés, a
kábítószerek élvezete, a terrorizmus, az élősködés, a család intézményének a válsága,
stb.

PÉNZ ÉS PIAC
Samuelson és Nordhaus professzorok könyve sok hasznos ismeretet közöl velünk a
pénzről amely a gazdasági élet egyik központi szubsztanciája. Azt olvashatjuk, hogy :
76
„A pénz a csere közvetítő eszköze”

„A pénz lényege, hogy közvetítő eszközként szolgáljon, olyan eszközként,


amelynek segítségével gyakorlatilag mindent megvehetünk és eladhatunk.
Sok dolog szolgált pénzként az idők folyamán, de ma elsősorban a
papírpénz és a bankszámlapénz, vagyis olyan cikkek korát éljük,
amelyeknek nincs belső értékük.” 77

Ezek a megállapítások kétségtelenül helyesek, de nem biztos, hogy elegendőek a pénz


fogalmának a meghatározásához. A pénz a gazdasági és a társadalmi élet minden

76
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 100. old.
77
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 387. old.
132
__________________________________________________________________________

területét annyira átszövi, hogy ennek a lényegét pusztán a csereeszköz funkció


megjelölése egyáltalán nem fejezi ki.

Fentebb már láttuk, hogy a társadalmi, gazdasági cserefolyamatban valamilyen


formában kivétel nélkül mindenki részt vesz és ez a részvétel közvetve, vagy
közvetlenül az értékek alapján megy végbe. Azt is láttuk, hogy érték (itt nyilvánvalóan
csak a gazdasági értékekről van szó) csak emberi munkaráfordítás eredményeként jöhet
létre. Mégpedig úgy, hogy az elvégzett munka alapján a munkavállaló munkabért kap,
amely kifejezi az elvégzett munka piacilag elismert csereértékét. A munkaadó ezzel
szemben megkapja a munkaráfordítással előállított terméket (árut), amely piacilag
elismert csereértéket képvisel. Ez a folyamat szemlélteti azt a tényt, hogy ennek során
létrejött az egyik oldalon az áru, a másik oldalon az ezzel szemben álló érték, a pénz. A
termelés és a fogyasztás egyensúlya csak akkor jöhet létre, ha az árut mindig pénzre
lehet cserélni és a pénzt pedig árura. Általánosítva ezt a folyamatot, azt kell
megállapítanunk, hogy az áru keletkezése során minden esetben létrejön egyik oldalon:

Az áru,
a másik, ellentétes oldalon A pénz.

A cserefolyamat két részben megy végbe:

Termelési folyamat : a munkaadó pénzért megvásárolja a munkaerőt amely árut


állít elő neki;
képlete : P → Á
Fogyasztási folyamat a munkaadó szempontjából: a munkaadó eladja az árut a
fogyasztóknak, zömmel a munkaerő tulajdonosainak,
képlete: Á → P

ahol: P ─ pénz
Á ─ áru

A cserefolyamat egyensúlyi feltétele az, hogy a P és az Á mennyiségileg (értékben)


egymással egyenlő legyen egy számbavételi időszakban, makrogazdasági szinten.

Tehát a termelési folyamatban mindig megjelenik az áru és külön, vele szemben a pénz,
mint a munkaráfordítás piaci értéke. Ezért a létrehozott áru a munkaráfordítás ellenében
kifizetett pénz árufedezete. Az áru mindig meghatározott értéket képvisel, és az ezzel
szemben kifizetett pénz értékének árufedezetét képezi. Tehát nincs áru annak ellenében
lévő pénz, és nincs pénz annak ellenében meglévő áru nélkül. Mint ahogy nincs + ─
nélkül, É-i sarok D-i sarok nélkül, stb.

Megjegyzés: az itt leírt folyamatban az értéket nettó értelemben tárgyaltuk, ami azt
jelenti, hogy az (termelési) érték meghatározásánál csak a közvetlen (élő)munka
költségeket és ezek pénzértékét, vagyis a hozzáadott értéket vettük figyelembe. Az áru
teljes értékében azonban benne vannak a közvetett (holt) munka költségei is, melyek a
termeléshez szükséges anyag-, energia- szolgáltatási-, és egyéb közvetett költségekben
jutnak kifejezésre. Tehát az áru teljes bruttó értékét az élő és a holt munka ráfordítások
együttes értéke határozza meg.
─ 133 ─

Ezek miatt nem lehet elfogadni az alábbi idézetben szereplő megállapítást : 78

„Mi áll emögött a tízdolláros mögött? Vajon arany, ezüst, vagy bármi más
„fedezet” ? Szó sincs róla. Sok évvel ezelőtt az emberek azt hitték, hogy a
valutáknak azért van értékük, mert „aranyfedezetük” van. Ma már
megszűnt ez a látszat.

Ma az összes amerikai papírpénz és pénzérme lényegében „beválthatatlan”


pénz. Csak azért pénz, mert a kormányzat pénznek nyilvánítja, … és mert
mindannyian elfogadjuk.

A pénzkínálat korlátozottsága szükségszerű feltétele annak, hogy a pénznek


értéke legyen”.

Az idézet formailag részben igaz, hiszen a központi bank tényleg nem váltja be a pénzt
aranyra, vagy egyéb nemes fémre. Tehát a pénznek nincs aranyfedezete. De ez nem
jelenti azt, hogy egyáltalán nincs a pénznek semmilyen fedezete. Persze itt nem szabad
megfeledkeznünk arról, hogy végső soron az arany is csak egy áru. Nem pedig
valamiféle magában vett érték. Ezért azt állíthatjuk, hogy a pénz aranyfedezete
fogalmilag azonos azzal, hogy a pénznek ez ─ egy speciális ─ árufedezete. Mint fentebb
már láttuk, a pénznek van árufedezete. Ez is fedezet. Csak ez nem aranyfedezet, hanem
nem aranyban kifejezett árufedezet. Hiszen az arany is csak egy áru, mint más
közönséges áruk. Az aranynak is van pénzben meghatározott árfolyama. Ha valaki
aranyat akar venni, azt megteheti, ugyanúgy, mintha molibdént, uránt, vagy kukoricát
akarna vásárolni. Tehát a pénz ma is beváltható aranyra ! Csak azt nem a központi
banknál, hanem a piacon kell megtenni, nem a bank által garantált árfolyamon, hanem
az aktuális piaci áron. Ki fogadná el a papírpénzt fizetség gyanánt, ha nem lenne annak
megfelelő árufedezete? Senki. Hogy a pénznek van árufedezete, ez azt jelenti, hogy
ezért a pénzért, a neki megfelelő értékben a piacon kínált bármilyen árut meg lehet
kapni. És hogy a piacon gyakorlatilag mindenféle árut mindenféle lehetséges
mennyiségben kínálnak az eladók. Láttunk már olyat életünkben, vagy ha nem vagyunk
elég öregek, akkor olvashatunk arról, hogy mit jelent az, ha a papírpénznek nincs
megfelelő árufedezete. Ilyen volt például Magyarországon a II. világháború utáni
hiperinfláció. A pénznek nem volt árufedezete. A gazdaság romokban hevert,
mindenféle anyagokból, árukból és fogyasztási cikkekből óriási hiány volt. Az emberek
nagy tömegei nemcsak rongyokban jártak, hanem egyenesen éheztek. Pénz helyett egy
ideig u.n. „tojásvaluta” volt a piacon, és a csere, mint az ókor ősi időszakában lehetett, a
közvetlen árucsere segítségével zajlott. Ma messze nem úgy van. A pénznek van
árufedezete, ezért senki nem hiányolja, hogy a papírpénznek nincs aranyfedezete. Nem
állíthatjuk tehát, hogy a papírpénznek nincs semmi fedezete, és hogy ezért nincs
valóságos értéke sem. A pénznek van árufedezete és ilyen alapon van saját, árukban
kifejezett valóságos értéke is. Ezért messzemenően téves az a megállapítás, hogy „ma
az összes amerikai papírpénz és pénzérme lényegében „beválthatatlan pénz.” Ez a pénz
ma is, igenis beváltható, csak persze nem kizárólag aranyra, hanem mindenféle egyéb
lehetséges árura is. Mégpedig a piacon.

Ezekből világosan látszik, hogy a pénz nem csupán azért pénz, mert a kormányzat
pénznek nyilvánítja és mert mindnyájan elfogadjuk, hanem azért, mert értékével
meghatározott értékű áru értéket képvisel. És az utóbbi miatt fogadjuk el mindnyájan.
78
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 388. old.
134
__________________________________________________________________________

Nem csak azért, mert a kormányzat pénznek nyilvánítja. A hiperinflációs pénzt is az


aktuális kormányzat mindig pénznek nyilvánította, mégsem fogadták el a piacon, mert
nem lehetett rajta a szükségleteket kielégítő árukat megvásárolni. Ezért ennek a pénznek
nem, vagy csak elhanyagolható értéke volt. Tehát ennek a pénznek nem volt meg a
szükséges árufedezete (aranyfedezete még kevésbé).

Az is világos, hogy messze nem csak a pénzkínálat korlátozottsága a szükséges feltétele


annak, hogy a pénznek értéke legyen. Sőt, ez csak másodlagos feltétel. Elsődleges
feltétel az, hogy a pénznek elégséges árufedezete legyen. Ha nincs elég árufedezet,
akkor a mennyiség korlátozottsága egymagában nem kölcsönöz értéket a pénznek.

Tehát a papírpénznek igenis van reális értéke és ezt a reális értéket a piacon kínált áruk
reális értékfedezettel biztosítják. Ezért azt mondhatjuk, legalábbis a mi korunk
vonatkozásában, hogy:

A pénz olyan általános egyenértékes, melynek értékét árufedezet biztosítja.

A pénz tehát nem egyszerűen csak egy „kenőanyag”, amely a cserét elősegíti, hanem az
áruval szemben álló érték piaci kifejező eszköze. A pénzzel szemben mindig
meghatározott értékű áru van. Normális helyzetben egy egységes piacon az áruk
összegének az értéke megegyezik a pénz összes mennyiségének az értékével
(figyelembe véve a pénz forgási sebességét is). A pénznek saját értéke van, amely
megegyezik az érte vásárolható bármely áru értékével. A papírpénz értéke nem azonos
annak a papírnak az értékével, amelyből, és ahogyan azt elkészítik. Tehát a pénz értéke
nem anyagában van, hanem azt annak az árutömegnek az értéke fejezi ki, amit vásárolni
lehet rajta. Másodlagos, hogy ez a pénzértéket fedező áru arany-e, vagy valamely egyéb
„közönséges” áru.

Amennyiben a pénznek nincs elégséges árufedezete, annyiban az infláció mértékében


csökken az értéke. Amennyiben a pénz árufedezete a pénz értékét jelentősen meghaladó
mértékben növekszik, annyiban a defláció mértékében növekszik az értéke. Ebben az
értelemben definiált pénz különböző funkciók ellátására képes.

A pénz fogalma és funkciói

A pénz fogalma elválaszthatatlan az áru fogalmától. A pénz lényegét csak az áruval való
kölcsönhatásában lehet megérteni.

A pénz fogalmának meghatározása során érdemes felidézni, hogy volt olyan igen
jelentékeny időszaka a gazdaságtörténetnek, amikor a pénz maga is közvetlenül áru
volt. Ez volt a pénzáru időszaka. Az árucsere ebben az időszakban még mind formailag,
mind tartalmilag valóságos árucsere volt. Egyik árut eladták arany(pénz)ért cserében,
illetve arany(pénz)t adtak cserében bizonyos mennyiségű és minőségű áruért. Ebben a
viszonylatban a gazdasági fejlődés eredményeként előállt az a helyzet, hogy a cserébe
adott, illetve kapott aranyra az emberek legnagyobb részének egyáltalán nem volt
szüksége, csak annak piaci értékére, aminek az alapján lehetett rajta vásárolni emberi
szükségletek kielégítésére alkalmas, és szükséges egyéb árukat. Így alakult ki az a
helyzet, hogy a pénzfunkciók betöltésére alkalmas aranynak csak a csereértéke volt
fontos a cserefolyamatban. Használati értéke teljesen mellékes volt (kivéve a
pénzkibocsátó szempontjait az arany anyagának a kopása és hamisítása tekintetében).
─ 135 ─

Mindezek ellenére ebben az időszakban végeredményben az aranypénz is áru volt, mint


a többi közönséges áru.

Az áru piaci értékének két, egymástól elszakíthatatlan oldala van. Egyik oldalát a
használati érték határozza meg. A használati érték az áru minőségi tulajdonsága. A
használati érték határozza meg az árunak azt a piacilag elfogadott tulajdonságát, hogy
valamely emberi szükséglet kielégítésére alkalmas és szükséges. A csereérték az áru
piaci értékben vett mennyiségi tulajdonsága. A csereérték határozza meg, hogy az áru
milyen mennyiségű társadalmilag szükséges, piaci áron számított munkát, tehát értéket
tartalmaz. Az áru értéke tehát a használati érték és a csereérték által együttesen
meghatározott piaci érték.

Az áruk cserefolyamatát szemlélve látjuk, hogy manapság a cserét már nem az


aranypénz, tehát nem a pénzáru közvetíti. Hanem a „magában értéktelen” papírpénz,
vagy bankszámlapénz. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta pénz kétségtelenül alkalmas az
árucsere lebonyolítására. Ha két, egymástól eltérő tulajdonságú árut kicserélünk
egymásra, akkor ez a csere csak akkor lehetséges, ha azok értéke egymás között
egyenlő. A csere folyamán ezt az egyezőséget meg kell állapítani. Erre a lehetőséget az
áruknak az a tulajdonsága biztosítja, hogy a cserefolyamatba kerülő áruknak egyaránt
van használati értékük és csereértékük. A használati érték a csere egyik alapfeltétele,
nevezetesen az, hogy az áru társadalmilag, vagyis a piacon elfogadott tulajdonsága
szerint valamilyen emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges. Ez a csere
tárgyát képező áruk mindegyikének ez a meglévő minőségi tulajdonsága lehetővé teszi,
hogy a csere egyáltalán létrejöhessen. Ez azt jelenti, hogy a szóban forgó áruk minőségi
tekintetben kicserélhetők egymással. A csere feltételezi az áruk közötti mennyiségi
értelemben vett egyezőségének a megállapítását is. Ezt az egyes áruk csereértékének az
összehasonlítása útján lehet megtenni. A különböző áruk olyan mennyiségei cserélhetők
ki egymással, amelyeknek a mennyiségükkel figyelembe vett csereértékeinek összegei
megegyeznek egymással. Eszerint ha A áru csereértéke egységenként 1 $, B árué 2 $,
akkor 2 db. A áru csereértékének összege egyenlő lesz 1 db. B áru csereértékével. Tehát
2A áru csereértéke = 1B áru csereértékével. Tehát mennyiségileg a cserearányokat az
egyes áruk csereértékei határozzák meg. A csereértéket ezek szerint pénzben is ki lehet
fejezni. Ha most a csereértéket $-ban fejezzük ki, akkor A áru piaci értéke 1 $/db; B
áru piaci értéke pedig 2 $/db. lesz. Mivel a pénz értékét általános árufedezet biztosítja,
akkor nem áll fenn az a kényszer, hogy A árut csak B áruval cserélhetem el. Az A árut
elcserélhetjük 1 $- ért, B árut 2 $-ért, és ezenkívül bármilyen C, D, …stb. árukat a
nekik megfelelő csereértékeik arányában Továbbá a csere nemcsak A áru tulajdonosa és
B áru tulajdonosa között jöhet létre, hanem bárkik között is, akik A áruk és B áruk
eladói, mert a pénz közvetítésével a csere bármely eladók között létrejöhet. Azt látjuk,
hogy a pénz A áruk és B áruk csereértékeit is képviselheti, sőt ennek alapján bármilyen
áruknak a nekik megfelelő arányban tartalmazott csereértékeit is. A pénz csereértéket
kifejező képessége általános, tehát az egyes áruk természetes tulajdonságaitól független.
A pénz csereértékét az egyes különféle áruk használati értékétől elvonatkoztathatjuk,
így a pénz a csere közvetítő eszköz szerepét korlátlanul megvalósíthatja. Ezért a pénz
fogalmát az alábbi szerint fogalmazhatjuk meg:

A pénz a használati értéktől elvonatkoztatott objektívált csereérték.

Eszerint a pénznek csereértéke van. Ezért el lehet cserélni mindenféle árura. A pénznek
használati értéke nincs. Jellege ezekben eltér a „közönséges” áruktól, melyeknek
használati értékük és csereértékük is van. A pénz „használati értéke” abban jut
136
__________________________________________________________________________

kifejezésre, hogy közvetíti mindenféle áruk cseréjét, tehát hasznos, de emberi


szükségletek kielégítésére közvetlenül nem alkalmas. Egyéb áruk ezzel szemben
közvetlenül alkalmasak szükségletek kielégítésére. Ezért a pénznek ez a „használati
értéke” nem valóságos használati érték. A pénz olyan általános csereérték, amely
minden árura kiterjed, azok használati értékétől függetlenül, tehát mindenféle árut meg
lehet rajta vásárolni. Ezért a pénz saját önálló értékkel rendelkezik. Adott esetekben
áruvá is válik. Üzleti műveletek tárgyát képezheti. Saját árfolyama van, stb.

A pénznek e tulajdonságaiból következik, hogy a gazdaságban jelentkező különböző


pénzfunkciók ellátását a pénz megvalósíthatja és a gyakorlatban meg is valósítja.

79
A pénz funkcióit Samuelson és Nordhaus professzorok könyve

─ közvetítő eszköz;
─ elszámolási egység, és
─ értékőrző
funkciók formájában határozza meg. Talán érdemesebb volna ezeket a funkciókat
valamivel találóbban megfogalmazni. Például a következőképpen:

A pénz funkciói : ─ értékmérő;


─ csereeszköz;
─ fizetési eszköz;
─ gazdasági (üzleti) tervezési és a termelésirányítási eszköz;
─ gazdasági szabályozási eszköz;
─ gazdasági elszámolási eszköz;
─ tőkeképzési eszköz,
─ kincsképzési eszköz,
─ társadalmi osztályhelyzet meghatározó eszköz,
─ tekintély, befolyás meghatározó eszköz, és
─ hatalmi eszköz funkciók.

Implicite a hivatkozott könyvben ezek a funkciók a vonatkozó fejezetekben nem


kifejezetten ugyan, de részleteiben mégis megjelennek, de a pénz funkcióknak egy
teljesebb felsorolása, ott, ahol a pénz és a pénzfunkciók definiálásáról van szó, szükség
van talán az ide tartozó fogalmak alaposabb megfogalmazására. Hiszen ez a pénz
lényegének a megértéséhez feltétlenül szükséges.

A pénzfunkciók felsorolásából láthatjuk, hogy a pénznek vannak gazdasági természetű


funkciói, amelyek természetesek, ezért itt részletesebben erre nem térünk ki. Emellett
azonban nem hanyagolhatók el a pénz társadalmi funkciói sem. Az a kérdés, hogy a
társadalmi osztályhelyzetet miként befolyásolja valamely személy, család, vagy
társadalmi csoport esetében, azt nem nehéz belátni. A vagyoni helyzet, a pénz különféle
mennyiségei feletti rendelkezés meghatározza, hogy valaki, vagy valakik melyik
társadalmi osztályhoz tartoznak. A mai irodalomban gyakran emlegetett középosztály
azt jelenti, hogy a középosztály tagjai valahol középen helyezkednek el vagyoni
helyzetük és jövedelmük nagyságrendje tekintetében. Az „alsó” osztály tagjai egy
nagyságrenddel alacsonyabb, míg a „felső” osztály tagjai egy, vagy több
nagyságrenddel magasabb társadalmi kategóriába tartoznak. Ez egyébként valamilyen
„elvi” meghatározás. Amit „mindenki tud”, de senki nem határozta meg azt, hogy
79
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 449. old.
─ 137 ─

milyen mértékű vagyon és jövedelem tartozik az egyik, vagy a másik osztályhelyzethez.


Ezért az „általánosan elfogadott” társadalmi osztálybesorolás semmit nem határoz meg,
hacsak azt nem, hogy valakik elmossák, elleplezzék az emberek közötti társadalmi
osztályhoz tartozás tényét. Azt hogy mégiscsak van valami társadalmi különbség egy
munkanélküli társadalmi helyzete és egy dollármilliárdos társadalmi helyzete között.

Itt figyelembe kell venni azt is, hogy a történelmi középkorhoz viszonyítva az
osztályhelyzet fogalma sok tekintetben megváltozott. Akkoriban az osztályhelyzet
lényegében véve a születésnél fogva meghatározott és változtathatatlan volt. Ma már
természetesen az osztályszempontú származás elvesztette jelentőségét. Ma már minden
ember származásától teljesen függetlenül lehet akármelyik társadalmi osztály tagja.
Hogy végül is hova tartozik, azt a vagyona és a jövedelme, a karrierje határozza meg.
Elvileg. Hiszen a gyakorlatban közismert, hogy a karrier szempontjából egyáltalán nem
mindegy, hogy valaki szegény, vagy gazdag, analfabéta, vagy művelt család
gyermekeként látja meg a napvilágot. De a származás nem kizárólagos jelleggel
határozza meg valakinek a karrierjét. Vannak – különösen amerikában – olyan emberek,
akik ugyan szegénynek születtek, de testi erejük, szellemi képességeik, ügyességük,
leleményességük, kitartásuk, törekvő beállítottságuk, szerencséjük révén a lehető
legkiemelkedőbb karriert valósították meg. Persze az ilyen karrierek nem jellemzők ,
inkább csak ritka kivételnek számítanak.

Az emberek a társadalomban nagymértékben különböznek egymástól abban, hogy ki


milyen tekintéllyel rendelkezik, és milyen befolyást tud gyakorolni a gazdaságban és a
társadalmi élet különböző területeire. Ez persze nem kizárólag a vagyoni helyzet
függvénye, de a vagyoni helyzet ebben mégiscsak meghatározó szerepet játszik.

A vagyoni helyzet a hatalom tekintetében is meghatározó jelentőségű lehet. Hatalomhoz


jutni elvileg lehetséges nagy vagyonok és jövedelem feletti rendelkezés nélkül is. De
gyakorolni, és megtartani a hatalmat anyagi eszközök feletti rendelkezés hiányában nem
lehet. A mai társadalmi rendszerekben például bárki jelöltetheti magát képviselőnek,
vagy akár államelnöknek is. Azonban, hogy esélye lehessen a megválasztásra is, azt
jelentős anyagi eszközök feletti rendelkezés hiányában gyakorlatilag nem remélheti.
Egy választási kampány manapság sok milliárd Forintba (vagy másutt $-ba) kerül.
Világos, hogy a pénz szerepe a hatalom megszerzésében és megtartásában el nem
hanyagolható. „Közönséges” állampolgár, ha nem rendelkezik nagy vagyonok és
jövedelem felett, akkor meg sem kísérelheti, hogy hatalomhoz jusson. A pénz tehát el
nem hanyagolható hatalmi eszköz.

A pénz szerepének a változásai

Már láttuk, hogy a pénz történelmi szerepének a legfontosabb oldala abban nyilvánult
meg, hogy lehetővé, végül általánossá tette és meggyorsította a termékek, áruk,
szolgáltatások cseréjét. Ez volt talán a legfontosabb feltétele a technika, a gazdaság, a
specializáció és a kooperáció kifejlődésének is. A pénznek ez a szerepe abban jut
kifejezésre, hogy hatása a gazdaságra irányul, tehát alapjában véve a gazdaságban a
termelés, a forgalom az elsődleges, a pénz pedig másodlagos. A termelés, a forgalom
mozgása, fejlődése az az alap, mely nélkül pénz nem is létezhetne. Fentebb már láttuk,
hogy a pénz értékét a termelés, a forgalom által előállított áruk értéke fedezi. Áruk
nélkül a pénz nem létezhetne. Történelmileg a termelés, a forgalom az elsődleges, a
pénz másodlagos. A termelés és a forgalom határozza meg a pénz fejlődését, működését,
138
__________________________________________________________________________

ezáltal megvalósul a termelés, a forgalom dominanciája a pénzzel szemben. A termelés,


a forgalom, valamint a pénz között szoros kölcsönhatás van. A termelés, a forgalom
egyrészt meghatározza a pénz működését, másrészt a pénz visszahat a termelés, a
forgalom működésére és a fejlődésére, az utóbbi dominanciája mellett. Ez volt a helyzet
körülbelül a XX. század közepéig.

A XX. század közepétől fokozatosan megváltozott a helyzet egészen addig, hogy a XXI.
század elejére egyre inkább a pénz dominanciája valósul meg a termeléssel, a
forgalommal szemben. A termelés, és a forgalom nem lehetséges ezek finanszírozása
nélkül. A gazdaságban ez a folyamat alapvető változáshoz vezethet. Egyelőre nem
világos, hogy a pénz gazdasági befolyásának a növekedése a gazdaság növekedésének
(esetleg hanyatlásának) lesz-e a meghatározó tényezője, vagy ellenkezőleg, a gazdaság
újfajta válságának a kifejezője lesz. A mai (2008 vége) helyzet mindenesetre nem
megnyugtató. Eredetileg a pénz tette lehetővé a gazdasági csere egyre gyorsuló
megvalósulsát. Most pedig a pénzügyi világválságban éppen a pénz teszi ezt quasi
lehetetlenné. Sokak véleménye szerint ma a világban pénzügyi válság van, és arra kell
törekedni, hogy a pénzügyi válság ne menjen át a reálgazdaság válságába. Fennáll a
veszély, hogy ez a mai pénzügyi válság gazdasági világválságba csapjon át. Annál is
inkább, mivel a pénzügyi válság is a gazdaság válsága, amelybe beletartozik a
reálgazdaság is. Nem véletlen, hogy már a pénzügyi válság teljes kibontakozása előtt
megkezdődött a reálgazdaság válsága is, mivel a legnagyobb termelő cégek
finanszírozása külön állami beavatkozások nélkül már nem volt lehetséges. Például a
legnagyobb autóipari cégek a pénzügyi válság következtében a csőd szélére kerültek. A
legnagyobb kereskedelmi bankok állami pénzügyi megsegítése mellett most a
legnagyobb autóipari cégek állami pénzügyi megsegítésére is szükség lett. Kérdés, hogy
ezek az állami pénzügyi segítségek hova vezetnek a továbbiakban az állami
költségvetés növekvő hiánya következtében. Most tehát kiéleződőben van az a kérdés,
hogy a termelés, a gazdaság célja a társadalom szükségleteinek a reális kielégítése, vagy
kizárólag a profit (itt tehát a pénz). És a kettő messze nem ugyanaz.

A fentiek miatt a pénzrendszer működésének a felülvizsgálata, a pénzügyi rendszer


megújítása elkerülhetetlen szükségszerűséggé válik.

A jelenlegi pénzügyi válságot állítólag az USA kereskedelmi bankrendszerének a több


évig folytatott kockázatos ingatlanügyletei indították el, melyek megrendítették a nagy
bankok liquiditását. E bankok fizetésképtelensége a nemzetközi bankrendszert is
magával ragadta, ami végül pénzügyi világválsággá alakult át. A nagy bankok tehát
jelentős mértékben vagy fedezetlen hiteleket folyósítottak, vagy pedig a hitelfelvevők
nem voltak egészen hitelképesek. Ez mindenesetre felveti azt a kérdést, hogy vajon
indokolt-e a banktitkok, az üzleti titkok rendszerét a mai formájában fenntartani, vagy
inkább meg kell azt változtatni, hogy a banktevékenységnek a jelenleginél szigorúbb
központi ellenőrzése megvalósítható legyen. Elkerülendő a finanszírozás túlzott
kockázatának az elharapódzását.

Külön problémát jelent napjainkban a tőzsdék tevékenysége. Az árutőzsdék ritkán


előforduló szélsőséges mozgásokat idéztek elő például az olajárak alakulása során.
Néhány hét alatt a barrelenkénti olajár a 150 $ körüli értékről 40 $ körüli értékre esett
vissza. Az sem mellékes, hogy az olaj termelési költsége a szinte elhanyagolható
töredékét teszi ki a világpiaci olajárnak. Az olaj tényleges értéke és a piaci ára között
hihetetlen szakadék tátong. A piaci ár ebben az esetben nem az érték körül ingadozik,
hanem azt a monopol erőviszonyok változásai határozzák meg. Az olajárak ma teljesen
─ 139 ─

felforgatták a világpiaci árakat. Az árakat sokkal kisebb mértékben határozzák meg a


termelési költségek, mint a monopol helyzetek. Mondják sokan, hogy az irracionálisan
magas olajárak kedvezően hatnak az alternatív energiaforrások kutatására és
fejlesztésére. Ennek az állításnak az igazságából sokat levon az a körülmény, hogy az
ezen új források kutatásának és fejlesztésének a költségeit jelentős mértékben
meghatározzák a magas olajárak, mivel ezek az árak az összes egyéb árak növekedését
is előidézik. Ezért minél drágább az olaj, annál drágábbak az alternatív energiaforrások
kifejlesztésének a költségei is. Tehát a magas olajárak nemcsak elősegítik, hanem
ugyanakkor akadályozzák is az alternatív energiaforrások fejlesztését. A jelenlegi
időszakban azt tapasztaljuk, hogy az árutőzsde is egyre jobban elszakad a termelési-
forgalmi rendszertől, nem elősegíti annak működését, hanem egyre inkább élősködik
rajta.

Az értéktőzsdék működése is egyre nagyobb aggodalmakat okoz. A részvénytőzsde


eredeti rendeltetése a tőkeallokáció racionalizálása volt. Elősegítették „objektív”
jelleggel a gyenge hatékonyságú termelés felszámolását és az onnan kivonásra kerülő
tőkét áthelyezték a nagyobb hatékonyságú termelési területekre. Ez a folyamat a
részvénypiac révén valósult meg. Az egyes termelési területek, cégek hatékonyságát az
általuk kínált osztalékok mértéke alapján határozták meg. Az elmúlt évtizedek során a
termelési-forgalmi rendszer fejlődésével annak bonyolultsága egyre fokozódott,
annyira, hogy manapság már szinte teljesen áttekinthetetlenné vált, nemcsak a laikus
részvényesek, hanem egyre inkább a profi brókerek, managerek számára is. Ma már
szinte lehetetlen megállapítani, hogy mely részvények árfolyama fog növekedni és
melyik fog csökkenni. Pedig a tőke racionális allokációja szempontjából nézve ez a
kérdés igen fontos lenne. Bár a részvénytőzsde hagyományosan volt az a hely, ahol
meglepetésszerűen új, álomszerű óriási vagyonok születhettek, és ugyanakkor mások
válhattak semmivé, mégis elősegítette a tőke általános gyarapodását, fejlődését,
korszerűsítését, hatékonyságát. Ma a részvénytőzsdéknek ez a szerepe elhalványulni
látszik. Emiatt gyakran olyan iparágak is a csőd szélére kerülnek, amelyek egyébként
hatékonyak, termékeik népszerűek, korszerűek és keresettek. Példa lehet erre az
amerikai gépkocsigyártás is. 2008-ban csak állami pénzügyi segítségnyújtással lehet
fenntartani ezeket az üzemeket, amelyek ugyanakkor a beszállító üzemek százait látják
el munkával, megrendelésekkel. Tehát a gépkocsigyártás saját üzemein kívül még sok
százezer ember megélhetését teszi lehetővé. Tehát a tőzsdék működése ahelyett, hogy
elősegítené, néha jól, és hasznosan működő cégek finanszírozását is ellehetetleníti. Az a
tény, hogy a tőzsdéken elvileg nagy profitokat lehet nyerni, és még inkább teljes
vagyonokat elveszíteni, az emberek egy részét elcsábítja a nyerészkedés vágya, a
játékszenvedély. Ugyanakkor a részvényeket érintő minden valódi, vagy álinformáció
adott esetekben tőzsdepánikokat válthat ki, amelyek hisztérikus tömeges részvény
eladásokat, vagy vásárlásokat eredményeznek. Ilyen események gazdaságilag sokszor
egészen megalapozatlan szélsőséges részvény-árfolyam változásokhoz vezetnek. Az
egyes árfolyam veszteséggel érintett cégek ilyen esetekben finanszírozási gondokkal
találkoznak, vagy szélső esetben csődbe mennek, esetleg akkor is, ha egyébként ezek
reálpiaci helyzete kifogástalan. Kiélezi a helyzetet az, hogy meglepetésszerűen, igen
gyorsan, napokon, vagy perceken belül megtörténik az árfolyamok változása, és az
ebből adódó nehézségekhez az érintett cégek nem tudnak alkalmazkodni, mivel a
termelési-forgalmi folyamatok ciklusai lényegesen hosszabb időt vesznek igénybe,
mindenesetre nem napokon, vagy perceken belül játszódnak le. Tehát manapság a
termelés-forgalmi folyamat nagyobb mértékben függ a finanszírozási körülményektől,
mint a technikai lehetőségektől, vagy a kereslet-kínálati viszonyok alakulásától. Ez
utóbbiak legnagyobb mértékben a finanszírozási lehetőségektől függenek. Vagyis a
140
__________________________________________________________________________

banktőkétől. Ezek a körülmények határozzák meg a pénz uralmát a reálgazdaság (és


jórészt az egész társadalom) felett. E problémák hajtóereje egyébként a banktőke
profitjának a korlátlan növelésében jut kifejezésre. Így azt láthatjuk, hogy a pénz
uralkodik a gazdaság, a társadalom felett. És okoz konjunktúra ciklusokat, illetve
gazdasági válságokat.

A pénz szerepének ezt a túlnövekedését ezek miatt meg kellene szüntetni, ezért a
tőzsdék szerepét, működését felül kellene vizsgálni, és olyan megoldást kellene találni,
ami lehetővé tenné, hogy a termelési-forgalmi folyamatban működő vállalkozások
pénzügyileg is önállóak lehessenek, és ne függjenek a tőzsdei folyamatok szélsőséges
kilengéseitől. A termelés-forgalmi folyamatok vállalkozásai csak a piactól, a kereslet-
kínálati viszonyoktól és e viszonyok közötti alkalmazkodó képességeiktől függjenek.
Ne lehessen olyan eset, amikor e vállalkozások saját forrásainak az értékét a tőzsdei
folyamatok határozzák meg, a piac helyett. Ennek egyik lehetséges megoldása lehetne,
hogy a vállalkozások saját forrásainak (álló és forgóeszközök) az értékébe ne
számíthasson be saját részvényeinek a gyakran szélsőségesen változó tőzsdei értéke.
Így, ha a vállalkozás részvényeinek az árfolyama nem számítana be a saját források
értékébe, akkor a tőzsdei árfolyam „mélyrepülése” nem csökkenthetné a vállalkozás
saját forrásainak folyóáron számított értékét. Így minden vállalkozás gazdasági
eredményeit nem a tőzsde termelés szempontjából nézve laikus megítélése, hanem a
piac határozná meg. Ilyen helyzetben a vállalkozások önállósága érvényre jutna a
tőzsdével szemben. Továbbá a termelés-forgalmi folyamat visszanyerné régebbi
önállóságát, és dominanciáját a pénzügyi rendszerrel szemben. A pénz közvetítené,
segítené e cserefolyamatokat, és nem uralkodna a termelés, a csere és minden egyéb
társadalmi folyamatok felett. A társadalomért lenne a pénz, és nem a társadalom lenne a
pénzért.

A banktőke szerepe a XX. század végére a korábbiakhoz képest megnövekedett. A


lakosság minden rétege által megtakarított pénz a bankok kezében óriási mértékűre nőtt.
Ez a folyamat a banktőke monopoljellegű hatalmát megnövelte a termelés-forgalmi
szféra felett. Hogy ez a túlhatalom bizonyos racionális korlátok között maradjon,
szükség van a bankrendszer szigorúbb állami felügyeletére és ellenőrzésére. Erre a
központi jegybank (legalábbis jelenlegi statusa mellett) nem mutatkozik alkalmasnak. A
bankrendszernek egyik előnye abban van, hogy profitérdekelt, ezért ha életképes akar
maradni egy bank, akkor a hitelfolyósítások feltételeként érdekében áll, hogy a
hitelfelvevők hitelképességét helyesen ítélje meg, tehát ezáltal a kihelyezett hitelek
kamatainak és törlesztésének határidőre történő megfizetését biztosítsa. Másik, hogy a
hitelforrásokat olyan, gazdaságilag versenyképes helyekre allokálja, amelyek
viszonylag a legmagasabb piaci kamatok fizetésére is képesek. Ez az előny ugyanakkor
hátránnyá is válhat, ha a profit utáni hajsza magával ragadja a bankot, netán az egész
bankrendszert, amikor a hitelezés túl nagy kockázatokat enged meg magának, és emiatt
a hitelfelvevők hitelképességét túlbecsüli, ezáltal a bank, szélső esetben pedig maga a
bankrendszer nem lesz képes a lejárati időpontban behajtani a hitelfelvevőkkel
szembeni követeléseit. Ami egyes bankok esetében csődöt, az egész bankrendszer
esetében pedig pénzügyi válságot eredményezhet. Egy pénzügyi válság pedig nagy
valószínűséggel elkerülhetetlenül a reálgazdaság válságát idézheti elő. Egy állami
felügyeletnek ezért az lehetne a szerepe, hogy ellenőrizze a bankok hitelezési
gyakorlatát abból a szempontból, hogy egy bank ne folyósítson fedezetlen hitelt, hogy a
hitelfelvevők hitelképességét reálisan állapítsák meg, és hogy a hitelezéssel ne
veszélyeztesse a bankrendszer a makrogazdaság egyensúlyát. A makrogazdaság
egyensúlyát ugyanis a hitelezési gyakorlat befolyásolhatja. A 2009-es pénzügyi
─ 141 ─

válságról szóló hírek arra engednek következtetni, hogy a bankrendszer túl nagy
hitelösszegeket folyósított az ingatlanüzlet finanszírozására. Mivel az ingatlanüzlet
hitelfelvevői közül sokan nem voltak képesek adósságaik időbeni törlesztésére, a
legnagyobb bankok a fizetésképtelenség határára kerültek, amelyből csak igen jelentős
állami közvetlen pénzügyi támogatással kerülhettek ki. Mindezek ellenére a bankok, bár
a fizetésképtelenségük egyelőre helyreállt, mégsem volt elegendő tőkéjük például a
legnagyobb autógyárak hitelezésére. Így azért, hogy az autógyárak (és
következésképpen az ő beszállítóik ezrei) ne kerüljenek csődbe, ezeket szintén
közvetlen állami pénzügyi támogatással kellett kisegíteni. Ez a folyamat azt mutatja,
hogy a hitelforrások helytelen allokációja jelentékenyen megzavarta az USA gazdasági
egyensúlyát. Ugyanis a hitelforrások túl nagy részét fordította a bankrendszer az
ingatlanüzlet finanszírozására. Az ingatlanüzlet nem termelő, hanem fogyasztó ágazata
a gazdaságnak, de most mégis elvonta a hitelforrások jelentős részét a termelő ágazatok
(például az autógyártás) finanszírozása elől. Ezzel a gazdasági egyensúlyt felborította. A
gazdasági egyensúly biztosításával az USA állami szinten nem foglalkozik kellő
mértékben. Hiszen a gazdaság és a gazdasági egyensúly biztosítása a szabad piac
hatáskörébe tartozik. A szabad piac azonban a banktőke nyomása alatt egymagában nem
képes a gazdasági egyensúly biztosítására. A piac szereplői pedig nem a makrogazdaság
egyensúlyával törődnek, hanem a profit hajszolásával. Tehát a gazdasági egyensúly a
véletlenen múlik. Korábban ez a probléma nem éleződött ki, mivel a bankrendszer
túlhatalma nem volt képes a hitelforrások ilyen egyoldalú felhasználására, mivel nem
rendelkezett ilyen hatalmas méretű hitelforrások felett, mint a 2008 előtti években.
Mindenesetre úgy látszik, megértek a feltételek arra, hogy a gazdasági egyensúly
védelmét előbb-utóbb állami intézményi keretekben kell biztosítani, mivel a
bankrendszer profitérdekeltsége nem biztosítja, hogy a hitelforrások allokációját a
makrogazdasági egyensúly követelményeinek megfelelően hajtsák végre. Ez a kérdés
állami szinten sem tartozik a legegyszerűbb feladatok közé. A hitelforrások szükséges
allokációját ugyanis csak nemzetgazdasági szintű tervezés alapján lehet megtervezni, a
termelés realizálási feltételeinek ismeretében. Ennek alapjait még K. Marx fektette le,
amire utalás található jelen írásnak „A termelés realizálási feltételei” c szakaszában (56.
lábjegyzet). Csak itt a tervezéshez a kifejezések eredeti szimbólumait át kell alakítani a
mai közgazdasági értelmezések szerint :

A termelőeszközök és a fogyasztási eszközök termelése közötti arányok képlete

CI + WI + PI = (GNP)I ;
CII + WII + PII = (GNP)II ;
_____________________
C + W + P = (GNP)

ahol: C – a tőkebefektetések felhalmozással bővített összege;


W – bérjellegű befektetések (Wage) összege;
P – profit tervezett összege;
I – termelőeszközök indexe;
II – fogyasztási eszközök indexe.
Megjegyzés : A C és a W tartalmazza a hitelekkel finanszírozott tőkerészt is.
Ennek lényege, hogy a hitelforrások allokációja nem lehet ellentmondásban a termelés
realizálási feltételeivel. A gazdasági egyensúly feltétele, hogy a hitelforrások allokációja
szükség szerint kiegészítse az egyes tervezett ráfordítások fedezetét. Ugyanis ma már a
hitelforrások helytelen allokációja képes a társadalmi szükségletekkel ellentétes módon
eltorzítani a termelés ágazati arányait. És ezáltal a termelés realizálási feltételeit
142
__________________________________________________________________________

megbontani. A termelés realizálási feltételeinek az eltorzulása pedig válságba sodorhatja


a gazdaságot.

Aggodalmakat okoz a pénzkereskedelem is. Példa erre a délkelet ázsiai gazdaságilag


élenjáró országokban kiváltott pénzügyi válság az 1900-as évek elején, amikor a nagy
befektetők meglepetésszerűen kivonták befektetett tőkéik nagy részét ezekből az
országokból. Ezt a műveletet az indította el, hogy ezek a befektetők a világ más
részeiben történő új befektetéstől nagyobb profitot reméltek. Ezzel korábbi
partnereiknek igen jelentős gazdasági nehézségeket okoztak, növelve ezzel az
egyébként is meglévő és káros gazdasági bizonytalanságot a világban. Célszerű lenne
megvizsgálni, hogy nem lenne-e célszerű valahogyan szabályozni a világot behálózó
valutaforgalmi folyamatokat azzal a céllal, hogy növelni lehessen a gazdasági
folyamatok kiszámíthatóságát. Ma már nyilvánvaló, hogy a valamilyen hatósági
eszközökkel meg kell akadályozni azokat a a korlátlan tőkemozgásokat az egyes
országokban és a világban, amelyek regionális, vagy globális gazdasági válságot
idézhetnek elő, de lehetővé teszik a tőke olyan mozgását amely nem fenyeget ezeknek a
válságoknak a felidézésével. A nagy tőkemozgásokat valamilyen előzetes, hatósági
engedélyhez kellene kötni, amelynek feltétele lenne, hogy e tőkemozgás nem fenyeget
válság kirobbanásával. Meg kellene tiltani az olyan nagy tőkemozgásokat, amelyek
bárhol válság veszélyét idézik fel.

Az infláció

Korunk egyik legnagyobb gazdasági problémája az infláció. Amikor a pénz az idő


múlásával lassan, vagy néha gyorsabban fokozatosan elértéktelenedik. Ezzel a
problémával bőven és részletesen foglalkozik Samuelson és Nordhaus professzorok
könyve is, de az e témával kapcsolatos szakmai és népszerű irodalom egész
könyvtárakat meg tudna tölteni. Ennek ellenére úgy látszik, hogy még itt is foglalkozni
kell vele.

A legnehezebb kérdés ezzel kapcsolatban az infláció okának a felderítése.


Nyilvánvalónak tűnik, hogy az infláció okának az ismerete nélkül aligha lehetséges az
infláció gazdasági (és társadalmi) romboló hatásainak a kiküszöbölése, vagy teljesen
elfogadható mértékre való csökkentése. Az idevonatkozó irodalmat tanulmányozva
megállapíthatjuk, hogy az infláció okainak a magyarázatára a különböző szerzők igen
sok tényezőt soroltak fel, anélkül azonban, hogy az infláció alapvető okát
meghatározhatták volna. A felismert okok között szó kerül Okun törvényéről, a Phillips
görbéről, a kereslet és kínálat közötti aránytalanságról, a tehetetlenségi-, a keresleti-, a
költség, stb-. inflációról, az inflációt befolyásoló kamatlábakról, a gazdasági és
pénzügyi szabályozásról, stb. Úgy tűnik, hogy a mai közgazdaságtan nem fogad el egy
olyan álláspontot, mi szerint az inflációnak van egy alapvető oka, ami rámutathatna
annak orvoslási lehetőségére is. Úgy tűnik, hogy az általános vélekedés szerint az
inflációnak nincs oka, hanem az, mint elkerülhetetlen tartozéka az életnek, létezik, és
nincs más lehetőségünk, csak az, hogy elfogadjuk és megpróbáljuk valahogyan kezelni,
abból a célból, hogy a lehető legkisebb kárt okozza a gazdaságnak és a társadalomnak.
De ugyanakkor aggodalmak is elhangzanak : 80.

80
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 374. old.
─ 143 ─

„A munkanélküliség magas természetes rátája a vele járó jelentős


kényszerű munkanélküliség szükségszerű elfogadásával együtt, a modern
vegyes kapitalizmus alapvető fogyatékossága. Sőt úgy tűnik, hogy a
probléma idővel mind súlyosabbá válik, ahogy egyre nagyobb és nagyobb
munkanélküliségi rátára van szükség az infláció megfékezéséhez.”

Tehát az a hangulat uralja a mai közgazdaságtant, hogy a viszonylagos társadalmi jólétet


növekvő munkanélküliséggel és inflációval kell megfizetni. A közjólétnek ára van. És
ezt nem emberek okozzák, hanem a közgazdaságtan objektív törvényei teszik
elkerülhetetlen szükségszerűséggé. Az itt idézett megállapításban implicite benne rejlik
az a feltételezés is, hogy az infláció oka voltaképpen a nem megfelelő szintű
munkanélküliség. Ebből következik az a vélekedés, hogy az inflációt a munkanélküliség
növelésével lehet (illetve kell) csökkenteni, vagyis valamiképpen szabályozni. Tehát
eszerint egy elfogadható inflációt a munkanélküliség megfelelően magas szinten
tartásával lehet biztosítani. Csakhogy sajnos, a magas szintű munkanélküliség a
munkavállalók sokszor veszedelmes tiltakozását váltja ki és emiatt a munkanélküliséget
sem lehet a gazdasági követelményeknek megfelelően magas szinten tartani. Ebből
következik, hogy az infláció végső oka a munkavállalók viselkedésében nyilvánul meg,
melyben önös érdekeik érvényesítését gazdaságon kívüli eszközök (szakszervezeti
követelések, sztrájkok, stb.) felhasználásával kikényszerítik. Ezzel megakadályozzák,
hogy a mindenkori piaci viszonyoknak megfelelő munkaerő kereslet és ennek megfelelő
bérszínvonal alakulhasson ki és ezáltal megvalósulhasson az összhang a munkaerő
kereslet és a munkaerő kínálat között. Így a bérszínvonal magasabb a piaci viszonyok
által meghatározott színvonalnál, tehát a relatíve magasabb bérek inflációt hoznak létre.
Így olybá tűnhet, hogy az infláció oka a piacilag indokoltnál magasabb bérszínvonal
lenne.

Egyszerű „paraszt ésszel” teljesen elképzelhetetlen, hogy amikor vannak egyébként


teljesen munkaképes munkanélküliek, van megművelhető föld, vannak természeti
kincsek, vannak termelő eszközök, miért elkerülhetetlen az, hogy ezek ne dolgozzanak,
ne termeljék meg legalább maguknak a létfenntartásukhoz szükséges jószágokat. Miért
kell ezeknek segélyekből, adományokból élni, miért kell ezeknek az aktuálisan dolgozó
emberek által létrehozott javakon élősködniük. Mikor egyébként szívesen dolgoznának
ők is. Látni való, hogy objektív fizikai akadályai nincsenek minden munkaképes ember
foglalkoztatásának. Hiszen ha van föld, amit művelhetek, vannak hozzá szerszámaim,
akkor dolgozhatok is. Ha ennek a foglalkoztatásnak mégis vannak akadályai, akkor ezek
nem fizikai, természeti, vagy egyéb, emberileg elkerülhetetlen objektív akadályok,
hanem szubjektív társadalmi akadályok. Nevezetesen az, hogy a földek, a szerszámok
nem az enyémek, hanem másvalakikéi, akik nem engedik meg, vagy nem képesek
lehetővé tenni nekem, hogy dolgozzak. Ezek tulajdonosai, gyakorlatilag az egész
társadalomban meglévő termelési eszközök birtokában sem képesek arra, hogy lehetővé
tegyék a munkaképes emberek teljes foglalkoztatását, nem képesek arra, hogy
kialakítsák a gazdaság olyan egyensúlyát, amely minden ember alkotóképességének a
kibontakozását lehetővé tenné. Ennek az oka egyébként abban áll, hogy a
tőketulajdonos vállalkozók elismert, jóformán egyedüli gazdasági célja a profit.
Ugyanakkor a profittulajdonosok nem képesek elfogyasztani profitjövedelmeiket és
ennek következtében a profitoknak kb. csak a felét lehet realizálni. A többi része
eladhatatlan készletek formájában parlagon hever, mivel a munkabérjövedelmek
tulajdonosai nem jutnak olyan jövedelemhez, hogy folyamatosan elfogyaszthassák
ezeket a készleteket. Azt lehet mondani, hogy a kapitalizmus olyan akadályok
144
__________________________________________________________________________

leküzdésével vesződik, amelyeket maga állít elő, de soha nem képes ezeket elhárítani.
Sőt, a helyzet további romlásával kell számolni.

Ezek után már csak az marad hátra, hogy elgondolkodjunk azon, hogy mik is az okai
voltaképpen az inflációnak és lehetséges-e ellene valamiféle ellenszert találni.

Itt nem árt előrebocsátani, hogy már történtek kísérletek arra, hogy a társadalom
életéből a munkanélküliséget és a jelentős mértékű inflációt kizárják. Ez az u.n.
szocialista országokban történt meg, részben az 1917- l989, illetve az 1945-1980-as
években. Ez a kísérlet a munkanélküliség vonatkozásában ténylegesen, sikeresen
megvalósult. Ami az inflációt illeti, például Magyarországon 1947 és 1987 között az
infláció kb. a tizedére csökkentette a Forint vásárlóerejét. Ez kétségtelenül infláció volt.
Ez kb.2,5 % -os átlagos infláció volt évenként. Ebben igen fontos szerepe volt az 1973.-
évi olajárrobbanásnak és az azután bekövetkezett további olajár emelkedéseknek, és az
ezzel összefüggő, más ágazatokra is átgyűrűző áremelkedéseknek is. Tehát ez nem
kizárólag a bevezetett gazdasági rendszernek a sajátosságaiból következett be. Mint
tudjuk, a valóságban megvalósult „szocializmus” nem volt egy életképes rendszer,
hiszen megbukott, anélkül, hogy valamiféle külső erők döntötték volna meg.
Akármilyen bajai voltak is ennek a rendszernek, az kétségtelen, hogy bár nem volt
ezekben az országokban magas az életszínvonal, az emberek megélhetése és a
létbiztonsága biztosított volt. Amíg fennállt ez a rendszer. Hogy ez így lehetett, annak
egyszerű a magyarázata. Ugyanis a tervgazdálkodás keretében mindig biztosították a
vásárlóalap és a fogyasztási alap értékbeni egyezőségét. Tehát a gazdasági egyensúly
legfontosabb mutatóit fenntartották. Így a megtermelt fogyasztási cikkeket mindig
lehetett értékesíteni. Ezért a rendelkezésre álló munkaerőt gyakorlatilag teljes
mértékben foglalkoztatni lehetett. Mivel a vásárlóerő és a fogyasztói kibocsátás
értékben gyakorlatilag megegyezett egymással, a pénzre nem nehezedett túl erős
inflációs nyomás. Ezért nagyon jelentős inflációval nem kellett számolni. Hogy egy
ilyen helyzet egyáltalán kialakulhatott, ez arról tanúskodik, hogy a munkanélküliség és
az infláció megszüntetése elvileg mégsem lehet olyan rendkívüli lehetetlenség. Csak
ennek meg kellene keresni a módját, esetleg a kapitalizmuson belül is (az u.n. létezett
szocializmus másirányú hiányosságainak az elkerülése mellett).

Mi okozza tehát az inflációt ?

Az infláció a cserefolyamatban jön létre. A csere mennyiségi egyenlete segítségével az


inflációt lehet értelmezni:

MV = PQ
ahol : M ─ a pénz mennyisége a forgalomban,
V ─ a pénz forgási sebessége
P ─ árszínvonal
Q ─ a kibocsátás mennyisége.
ebből kifelezve:

M = PQ/V;

Ez azt jelenti, hogy ha a Q és a V rövid távon változatlan, akkor az M pénzmennyiség


növekedésével a P árszínvonal is növekedni fog. Tehát ha a forgalomban lévő
pénzmennyiség a kibocsátáshoz képest növekszik, akkor az árszínvonal növekedésének
─ 145 ─

a mértékében az infláció megjelenik. Ezzel a pénz viszonylagos értéke (vásárlóereje)


csökken, mivel ugyanannyi pénzért ezután már csak kevesebb árut lehet vásárolni.
Ennek az ellenkezője a defláció lenne, de erre az utóbbi időszakban gyakorlatilag
sohasem került sor. A forgalomban lévő pénz mennyiségét lehet állami, illetve központi
banki eszközökkel módosítani rövid távon is, de ilyen esetben az ennek hatására
létrejövő kibocsátás mennyiségi változására csak a termelési ciklus későbbi
szakaszában kerül sor. Ezért a többlet pénzmennyiség, amikor bekerül a forgalomba,
növeli a M/Q arányt. Ez a művelet inflációt eredményez. A forgalomban lévő
pénzmennyiség kibocsátáshoz viszonyított csökkentése ezzel szemben az infláció
mértékének a csökkenését vonja maga után. Ilyen esetekben azonban rendszerint
beindul a recesszió, és az infláció általában folyamatosan mégis fennmarad kb. 1-3 %-
os szinten, mert a pénz csökkentés mértéke nem szokta elérni azt a szintet, hogy az
infláció elérhető csökkenése 0 % inflációt eredményezne. A gazdasági szabályozás azért
is óvatosan kezeli a pénzcsökkentés mértékét, mert egy túlzott mértékű csökkentés az
elfogadhatónál kiélezettebb recesszióhoz vezethetne.

A forgalomban lévő pénz mennyiségének a növelésére általában akkor kerül sor, amikor
a recesszió, és az ennek megfelelő munkanélküliség eléri a már elfogadhatatlannak ítélt
mértéket. Ilyen esetben az „új” pénz kamatlába alacsonyabb az aktuális piaci
kamatlábaknál, ezért megnövekszik a hitelfelvételek volumene. Közben a kibocsátás
csökkenése, valamint a rászorulók segélyezésével a piaci kereslet bizonyos növekedése
miatt az inkurrens árukészletek fokozatosan kifogynak. Ez a folyamat felgyorsítja a
termelési folyamatokat. Elindul a gazdasági expanzió, növekednek a beruházások,
növekszik a foglalkoztatás mértéke. A fellendülés egyre több pénzt kíván, ami a
hitelkereslet növekedését, ezzel a piaci kamatlábak emelkedését vonja maga után. A
piacon az árukereslet növekedésnek indul, ami az árak, az infláció növekedéséhez vezet,
és az expanzió csúcspontján eléri a még elfogadhatónak ítélt legmagasabb mértéket. A
termelés mértéke és az árszínvonal olyan szintre kerül, hogy a fizetőképes kereslet nem
teszi lehetővé az áruk egy részének a realizálását. Túltermelés jön létre A termelés
további fokozása értelmetlenné válik, egyrészt azért, mivel a kereslet viszonylagos
csökkenése nem teszi lehetővé az áruk jelentős részének az eladását. Másrészt lehetetlen
is a további termelésbővítés, mivel az árbevételek csökkenése következtében nem
keletkeznek további források a bővítés költségeinek a finanszírozására. A termelési célú
források csökkenését elősegíti a piaci kamatlábak növekedése is, amely az expanzió
során tapasztalt növekvő hitelkereslet következtében jön létre. A termelés csökken, a
munkanélküliség növekszik. Ilyen időszakokban kerül sor a gazdasági szabályozás által
végrehajtott „pénzszűkítő” műveletekre, amikor a forgalomból kivonnak jelentősebb
pénzmennyiségeket, a gazdaság „túlfűtöttségének” a csökkentésére. Elindul a gazdasági
recesszió, és addig tart, amíg a túltermeléssel létrehozott inkurrens készletek
felhasználására (eladására) sor nem kerül. A készletek felhasználási folyamatát az állami
szociális intézkedések (transzferek) és az esetleges közmunkák által keltett
keresletnövekedés általában igen jelentős mértékben képes elősegíteni. Bekövetkezik a
gazdasági recesszió mélypontja, amikor az infláció lecsökken a már elfogadhatónak ítélt
1-3 %-os mértékre, továbbá a foglalkoztatás mértéke eléri a már elfogadhatatlannak ítélt
legalacsonyabb szintet. Gazdaságélénkítő gazdasági szabályozó műveletek bevezetésére
kerül sor, ezzel elindul az új expanzió.

Ebből a felsorolásból látszik, hogy az infláció egyik alapvető oka az általános


gyakorlatban megvalósuló gazdasági szabályozás, ami oda vezet, hogy a kibocsátáshoz
viszonyítva változó intenzitással, de mégis folyamatosan növekszik a forgalomban lévő
pénz mennyisége. A foglalkoztatás (vagyis a munkanélküliség) változása, bár kísérő
146
__________________________________________________________________________

jelensége, de nem okozója az inflációs folyamatnak. Sőt, éppen ellenkezőleg, a


konjunktúra ciklusokban történő gazdasági változások okozzák a munkanélküliség
változásait. Emiatt nem lehet arról szó, hogy a foglalkoztatás (munkanélküliség) és az
infláció között okozati összefüggés lenne.

Persze itt nem lehet arról szó, hogy a gazdasági szabályozás szükségességének a
tagadását elfogadjuk, mint ahogy azt a konzervatív közgazdászok hirdetik. A gazdasági
szabályozásra szükség van, mert enélkül nem lehet szó a gazdaság és a társadalom
valamennyire is harmonikus működéséről. Hiszen, mint láthatjuk, a gazdasági és az
ezzel összefüggő társadalmi folyamatok egyensúlya önmagától, tudatos szabályozási
tevékenységek nélkül nem valósulhat meg. Láthatjuk azt is, hogy a gazdaság stop-go
jellegű pénzügyi eszközökkel való szabályozása nem teszi lehetővé a gazdasági
egyensúly tényleges, vagy teljes megvalósítását. Ez ugyanis az infláció, illetve a
munkanélküliség elfogadhatatlan, és egyre növekvő mértékű (lásd: Okun törvénye,
Phillips görbe), ellentétesen váltakozó ingadozását vonja maga után. A gazdasági
egyensúly az alapvető feltétele a társadalmi folyamatok egyensúlyának. A gazdasági
egyensúly alapvető feltétele pedig a termelés (kibocsátás), valamint a fogyasztás
egyensúlyának a biztosítása. Tehát a jövedelem olyan elosztására van szükség, amely
lehetővé teszi a megtermelt áruk és szolgáltatások folyamatos értékesítését, lényeges
volumenű inkurrencia felhalmozódása nélkül. A termelés egyenletes folyamatosságát a
megtermelt áruk és szolgáltatások értékesítésének a folyamatosságát csak a fogyasztás
folyamatossága biztosíthatja. Ami a kapitalizmus manapság is tapasztalható működése,
illetve annak a mai gyakorlatban megvalósuló szabályozása mellett nem lehetséges.
Tehát szükség van a kapitalizmus működésének valamilyen célszerű módosítására. A
fentiekben erre tettünk egy javaslatot, amely a jövedelmek eloszlásának a módosítását
tartalmazza, az éves inkurrencia készletek kimutatásával, illetve e készletek arányában
történő kötelező általános éves árcsökkentés bevezetésével. Ez a módszer lehetővé
tenné a profitjövedelmek olyan mértékű csökkentését, ami lehetővé tenné az inkurrens
készletek értékesítését, ezzel az „egyensúlyi” profit realizálását is. Tehát ezen a módon a
profitok lecsökkennének a profit időarányosan „realizálható” szintjére. A leszállított árú
áruk azután már a piacon eladhatók lennének a bérek növelése nélkül is, mivel a korábbi
bérek által meghatározott jövedelmek az árak csökkenése miatt a fogyasztói kereslet
növekedését idéznék elő a jelenleg tapasztalt kereslethez képest. Ilyen módon a termelés
és a kibocsátás folyamatos lehetne, nem lenne elkerülhetetlen a recesszió, amely a
korábban létrejött, a túltermelés mértékében felhalmozott inkurrens készletek
értékesítéséhez manapság szükséges. Kisebb lenne a profit, de az folyamatos lehetne.
Még az is lehet, hogy több éves átlagban a profitok esetleg egyáltalán nem is
csökkennének. A konjunktúra ciklusok vagy szelídülnének, vagy esetleg egy idő
elteltével meg is szűnhetnének.

Itt elérkeztünk arra pontra, amikor értelmesen beszélhetünk arról, hogy a profit vajon
kizsákmányolás, vagy tiszteletre méltó reziduális jövedelem megtestesítője-e. Azt el kell
fogadnunk, hogy a termeléshez a termelő munkán kívül szükség van a termeléshez
szükséges vagyon (természeti kincsek, ingatlanok és pénzeszközök, mely utóbbiak a
már korábban megtermelt anyagokban megtestesült munkát képviselik) befektetésére is.
A befektetési döntések meghatározása szintén bizonyos munkabefektetést igényel, és
bizonyos kockázatokkal jár. Ezek a körülmények indokolják a tőketulajdonosok, mint a
lehetséges befektetők bizonyos mértékű profit jellegű részesedését a jövedelemből. Ha,
mint ahogyan a kapitalizmusban van, ezek a tőketulajdonosok túlnyomórészt
magánszemélyek, akkor ezeknek indokolt jövedelme lehet a profit. Ez a profit
ugyanakkor nem lehet korlátlan. Ennek a korláta abban áll, hogy mértéke nem
─ 147 ─

haladhatja meg a gazdasági egyensúly által meghatározott mértéket. Ha a profit mértéke


olyan nagy, hogy a termelés és a fogyasztás közötti egyensúlyt megbontja, ezáltal
munkanélküliséget eredményez, akkor ez a profit indokolatlan, káros, ezért nem
megérdemelt jövedelem, hanem kizsákmányolás, harácsolás eredménye. Más a helyzet
akkor, ha a közvetlen munkán kívüli befektetések vagyoni értéke nem magánszemélyek,
hanem valamilyen termelő/szolgáltató közösségek, netalán az állam tulajdonában
vannak. Ilyen esetben profit nem illeti meg a különböző magánszemélyeket, hanem
azok jövedelmet csak a végzett munkájuk értéke alapján szerezhetnek. A
kapitalizmusban nem ez a helyzet. A termelőeszközök meghatározó hányada
magántulajdonban van. Ha valaki a saját tulajdonában lévő tőkét a termelésbe befekteti,
az jogosan tart igényt arra, hogy a jövedelemből profitra tehessen szert. A profit egyik
forrása a befektetett tőke (saját pénz, illetve bankhitel) piaci kamata és az amortizáció,
valamint a tőke igazgatásával kapcsolatos munka „bére”.

Az infláció egyéb okai.

A közgazdaságtan ma viszonylag általánosan elfogadott álláspontja szerint a bérek


növekedése, amit munkaszerződésekben, illetve a kollektív szerződésekben állapítanak
meg, az infláció közvetlen oka. Ezzel kapcsolatban meg kell említenünk, hogy a
béremelésre irányuló követelések a korábban kötött megállapodások alapján folyó
tevékenységek során tapasztalt infláció kiegyenlítését célozza. A több évre érvényes
kollektív szerződések készítése során a tárgyalásokban résztvevő felek megbecsülik,
hogy a jövőben milyen mértékű infláció várható. A tervezett béremelésekre ezen az
alapon kötik meg a több évre érvényes szerződéseket. Ezen az alapon megállapíthatjuk,
hogy a bérkövetelések a már tapasztalt, vagy a jövőben várható infláció hatásainak
kivédését célozzák. A bérkövetelések tehát nem lehetnek okai a későbbi inflációnak,
hanem ellenkezőleg a tapasztalt, vagy a várható infláció okozza a bérköveteléseket.
Tehát a bérek növekedése általában nem lehet oka az inflációnak.

Mint közismertnek tekinthető, a konjunktúra ciklusok recessziós időszakában a


kormányzatok (illetve a központi jegybankok) megnövelik a forgalomban lévő pénz
mennyiségét. Ezáltal gyorsítják a megelőző expanziós túltermelési folyamat által
létrehozott, átmenetileg eladhatatlan árukészletek értékesítését. Itt azonban fel kell hívni
a figyelmet arra, hogy a pénz, tehát a tranzakciós (M1), a lekötött betétekben (M2) és a
hosszú lejáratú határidős követelésekben lévő pénzek (M3) tulajdonképpen egyaránt
valóságos pénzek, ezért ezek valóságos értékét a valahol meglévő, értékesítésre váró
árukészletek fedezik. Mint tudjuk, az M2 és az M3 (tehát a quasi pénzek) legalábbis
átmenetileg ki vannak vonva az aktuális forgalomból. Az ezeket fedező árukészleteket
ezért átmenetileg nem lehet értékesíteni. A recessziók idején szokásos pénzbővítő
intézkedések során e quasi pénzek egy részét helyezik vissza a pénzforgalomba. Ami
elősegíti a készleten lévő áruk egy részének az értékesítését. Ezek az ezúton létrejövő
értékesítések azonban olyanok vásárlásait segítik elő, akik e quasi pénzek tulajdonosai.
Tehát akik kötvényekkel, váltókkal, befektetési jegyekkel rendelkeznek. Az ilyen
vásárlások tehát csak részben, és közvetve, például a foglalkoztatás esetleges növelése
útján hatnak a fogyasztás növekedésére.

A forgalomban lévő pénz mennyiségének a másik növelési módja, ha a központi bank


csökkenti a banki kötelező tartalékráta mértékét. Ezáltal a kereskedelmi bankok a náluk
elhelyezett betétek nagyobb hányadát használhatják fel hitelek nyújtására. Ezáltal
növekedhet a hitelkínálat, ami a hitelek kamatainak a csökkenését vonja maga után. A
több, és olcsóbb pénz ösztönzést ad a termelésbe történő beruházási kedv fokozására, és
148
__________________________________________________________________________

ennek következtében a kibocsátás volumenének a növelésére. Egy ilyen folyamat a


foglalkoztatás bizonyos mértékű növekedését vonhatja maga után, ami a fogyasztás,
tehát a fogyasztói kereslet növekedésével jár.

A forgalomban lévő pénzmennyiség növelésének további módszere lehet, ha a központi


bank a központi tartalékok csökkentése útján jegybanki pénzt helyez ki egy-egy
kereskedelmi bank hitelszámlájára. A kereskedelmi bank ennek felhasználásával a
kötelező tartalékráta (t) levonásával új hitelt nyújthat egy hitelfelvevőnek, aki ezt a
hitelt ennél a banknál vezetett betétszámláján helyezi el, melynek felhasználásával
vásárlásokat eszközölhet olyan vállalkozásai számára, amelyek ezáltal jövedelmet, és a
hitel törlesztésének a lehetőségét biztosíthatják neki. E vásárlások más vállalkozók
részére árbevételeket hoznak, melyeket azok az őket kiszolgáló bankjuknál vezetett
betétszámlájukra helyezik el. E betétek alapján az a bank ismét a (t) kötelező
tartalékráta levonásával hitelt nyújthat újabb vállalkozók számára. És így tovább. A
bankrendszer ezen a módon megnöveli a forgalomban lévő hitelpénz mennyiségét,
melyet általában pénzteremtésnek neveznek. Megjegyezzük, hogy itt természetesen nem
pénzteremtésről van szó, hanem arról, hogy a jegybanki eredetű, tehát meglévő pénzt a
bankrendszer a kötelező tartalékráta esetenkénti levonásával többszörös hitelnyújtásra
használja fel, egészen addig, amíg az összesen levont tartalékráta összege el nem éri a
jegybank által kihelyezett pénz értékét. Ez az egyszeri pénzkihelyezés multiplikált
összegben teszi lehetővé a hitelezést a bankrendszer egészében. Ezt a folyamatot az
alábbi táblázat szemlélteti. 81

A multiplikációs tényező:
m = 1/t.

Ha a tartalékráta 10 %, akkor a multiplikátor értéke :

m = 1/ 1/10 = 10.

Ez azt jelenti, hogy szélső értékben a kihelyezett jegybanki pénz összegének a


tízszeresét használhatja fel a bankrendszer hitelezésre, tehát ez a módszer a forgalomban
lévő hitelpénz mennyiségét a kihelyezett jegybanki pénz tízszeresére növeli meg. Itt
érdemes megjegyeznünk, hogy ez nyilván nem „pénzteremtés”. Ez egyszerűen csak azt
jelenti, hogy a jegybanki tartalék pénz egy meghatározott része kereskedelmi bankokba
történő átutalása útján bekerül a forgalomba.

Mint tudjuk, ez olyan, mintha bárki, amennyiben jövedelmének egy részét bankbetétbe
helyezi, ez a betét olyan bankbetét, amelyet a kötelező tartalék levonása mellett a bank
szintén további hitelezésre használ(hat) fel. Ezzel ilyen értelemben ugyanaz a helyzet,
mint a jegybanki pénzzel. A forgalomba belépő betétek alapján ebben az esetben is
növekszik a hitelpénz mennyisége. A multiplikátor itt is működésbe lép. A különbség a
jegybanki pénz és akármilyen más betétesek betétei között abban áll, hogy a jegybank a
tartalékok terhére eszközölt átutalással tudatosan avatkozik be a pénzforgalomba és
ezáltal gyorsíthatja a gazdasági növekedési folyamatokat, míg az egyéb betétek alapján
történő hitelezések hatásai csak ösztönös piaci hatásokat fejeznek ki.

81
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 403. old.
─ 149 ─

33. ábra. Ahivatkoztott könyv 14-6. táblázata. Pénzteremtés.

Ezekkel az eljárásokkal hasonló, de ellentétes irányú tevékenységek pedig alkalmasak a


forgalomban lévő pénzmennyiség csökkentésére. Ilyen eljárással az expanziós
időszakok csúcspontja körül a központi bank a forgalomban lévő pénzmennyiség
csökkentésével képes az infláció mérséklésére, valamint a gazdaság „túlfűtöttségének” a
csökkentésére. A multiplikációs eljárás során kihelyezett jegybanki pénz annak
törlesztése útján visszakerül a tertalékba és ezzel is csökken a korábbiakhoz képest a
forgalomban lévő pénz mennyisége.

A fenti módokon természetesen a központi bank jelentős mértékben növelheti meg a


forgalomban lévő pénz mennyiségét. A pénzmennyiség növekedése nem jelenti azt,
hogy ezáltal a kibocsátás is azonnal megnövekszik ebben a mértékben. Ha és
amennyiben mégis növekszik ezen a módon a kibocsátás, ez a növekedés csak bizonyos
technológiailag meghatározott késedelemmel jöhet létre. A pénzmennyiség növekedése
idejében az áruk volumene átmenetileg változatlan marad. Ezért a forgalomban lévő
pénz mennyisége ilyen esetekben lényegesen meghaladhatja a rendelkezésre álló áruk
aktuális értékének a volumenét. Emiatt a pénzmennyiség növelése elkerülhetetlenül az
infláció növekedését idézi elő. Ezért a pénzmennyiség növekedése az egyik jelentős oka
az inflációnak. A pénzmennyiség növelése a forgalomban elősegíti ugyan a kereslet
növekedését, de egyúttal ezzel az infláció növekedését is előidézi.

Az ember azt gondolná, hogy az infláció és a kamatlábak között meghatározó


összefüggés van. Azonban ez nincs így. Az igaz, hogy a kamatlábak változása
befolyásolja a kereslet alakulását és így közvetve a kamatok hatással vannak az infláció
alakulására. Így azonban azt mondhatjuk, hogy a kereslet növekedése általában az
150
__________________________________________________________________________

infláció növekedését vonja maga után. Tehát az infláció változásait végülis a kereslet
változásai okozzák.

A fentiekben már láttuk, hogy a profit a termelési értéknek a piaci értékre való
növelésével jön létre. A fogyasztói vásárlóerő túlnyomó része pedig csak a termelési
érték mértékében keletkezik. A piacon ezért a megjelenő vásárlóerő nem elegendő a
megtermelt és a piacon kínált áruk megvásárlására, realizálására. Az áruk jelentős része,
nevezetesen például 10 % átlagos profitráta mellett az expanziós időszakokban
keletkező árukat piaci áron csak részben (kb.csak 90 %-ban) lehet értékesíteni. Ilyen
mértékek mellett a megtermelt áruk mellett létrejövő kibocsátás átlagosan évi 8 %-a
túltermelésben nyilvánul meg. A termelési érték és a piaci érték különbözete az egyik
legjelentősebb inflációnövelő tényező, mivel ez azt jelenti, hogy az árukat tényleges
értéküknél magasabb árakon árusítják. Az áruk tényleges értéke azt jelenti, hogy az árak
megegyeznek az egyensúlyi árakkal. Egyensúlyi árakról akkor beszélhetünk, amikor a
termelés volumene megegyezik a fogyasztás volumenével. Vagyis amikor létrejön az
általános egyensúly a termelés és a fogyasztás között. Az egyensúlyi árak piactisztító
árak. Piactisztító árak kialakulásának a feltétele, hogy a profitok globálisan egyensúlyi
profitok legyenek. Ez azt jelenti, hogy a realizált profitok volumene nem haladhatja
meg az egyensúlyi profitok színvonalát. Mint fentebb már láttuk, egyensúlyi profitok
akkor alakulhatnának ki, ha évenként az inkurrens árukészletek összes kibocsátáshoz
viszonyított %-os arányának megfelelő mértékben a piaci fogyasztói árakat kötelező
állami intézkedésre csökkenteni lehetne. Az egyensúlyi árak és az aktuális piaci árak
különbözete az egyik legfontosabb inflációt meghatározó tényező.

Az infláció egyik el nem hanyagolható oka a már fentebb többször felidézett állapot,
ami azt jelenti, hogy a tömeges vásárlók (a munkavállalók) és az árutulajdonos eladók
(munkaadók, kereskedők) a mindennapi adásvételi folyamatban eltérő alkupozícióban
vannak. A kiskereskedelemben az árak folyamatosan változnak. Ilyen helyzetben a
vevők, ha már elmentek bevásárolni, akkor 1 – 2 % áremelkedés esetén, különösen az
élelmiszer áruházakban, ahol igen gyakran a bevásárlás azonnali fogyasztási
szükségletek kielégítését célozza, nem halaszthatja el a vásárlást. Több kismértékű
áremelés a boltokban végeredményben könnyen okozhat olyan kúszó inflációt, amely
egy év alatt akár a 10 %-ot is elérheti. Anélkül, hogy a vásárlók jelentős része aktuálisan
különösebben észrevenné. Észre kell venni, hogy a vásárlások túlnyomó része ma már
nem úgy történik, mint az mondjuk száz évvel ezelőtt történt. Ma már a vevők a
vásárlás alkalmával egyáltalán nem is találkoznak a tulajdonképpeni eladóval (csak
annak alkalmazottaival, akik megegyezéses árak alakításában nem rendelkeznek
semmiféle jogosítvánnyal). Ezért a vásárlók az árak alakulását már közvetlenül nem
képesek érdemlegesen befolyásolni. Mint ahogy az évtizedekkel ezelőtt még lehetséges
volt. Ezért a vásárlások formáinak a megváltozása jelentős inflációs tényezővé lépett
elő.

Mint látjuk, tehát az inflációnak éppen elegendő oka van, de ezek között nem található a
munkanélküliség, illetve az infláció és a foglalkoztatás kölcsönös összefüggése. Az
inflációnak az okai tehát függetlenek a foglalkoztatás színvonalának a változásaitól,
mely utóbbiaknak nem következménye, hanem csak kísérő jelensége maga az infláció.
Ezekből láthatjuk, hogy az infláció legfőbb okai:

─ a forgalomban lévő pénzmennyiség növekedése;


─ a kereslet növekedése;
─ 151 ─

─ a piaci árak és az egyensúlyi árak között kialakult eltérés;


─ a kereskedelem alkupozícióinak uralma a fogyasztókkal szemben.

Tehát ténylegesen az a valóság, hogy az inflációt sokféle ok befolyásolja. Ha azonban


az itt felsorolt oktényezőket figyelmesebben szemügyre vesszük, akkor kiderül, hogy
mégiscsak van egy alapvető ok, ami a tulajdonképpeni oka az inflációnak, míg az egyéb
felsorolt „okok” lényegében véve nem okok, hanem csak olyan befolyásoló tényezők,
amelyek valamiképp befolyásolják az inflációs folyamat megvalósulását. Ezért
megfogalmazásunk szerint:

Az infláció alapvető oka, hogy a piaci árak meghaladják az egyensúlyi árak


színvonalát.

Ha ezután arra vagyunk kíváncsiak, hogy ez az állítás megállja-e a helyét, akkor


megállapíthatjuk, hogy ezek a befolyásoló tényezők összefüggésben vannak az
egyensúlyi árakkal. Egyensúlyi árak mellett ugyanis nincs szükség a forgalomban lévő
pénz mennyiségének a mesterséges változtatására. Ilyen esetben a kereslet értékben
közel megegyezik a kínálat értékével. A kereskedelem és a fogyasztók alkupozícióinak
eltérései is elveszítik a kereslet és a kínálat közötti lényeges eltérések kialakulásában
lehetséges jelentőségüket. Ha a piaci árak közel megegyeznének az egyensúlyi árakkal,
akkor létrejöhetne a piacon a gazdasági egyensúly, ami mellett az infláció fenyegetése
gyakorlatilag megszűnhetne.

A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS
A gazdasági növekedés alatt a kibocsátás növekedését értjük. A tapasztalatok azt
bizonyítják, hogy gazdasági növekedés legalábbis hosszabb távon mindig létezett, és ma
is létezik. Ez a növekedés azonban megszakított folyamat. Fellendülések időszakait
általában kisebb nagyobb mértékű visszaesések, recessziók, válságok szakítják meg,
melyek a társadalom számára veszteségeket, a szegényebb rétegek számára pedig
nélkülözést, létbizonytalanságot, szenvedést okoznak. Ezek a visszaesések a társadalmi
stabilitást veszélyeztetik, társadalmi konfliktusok forrásai lehetnek. Ezért a gazdasági
növekedés kérdése egyike a legfontosabb gazdasági kérdéseknek, melyek megoldása
fontos feladata a közgazdaságtannak is.

A gazdasági növekedés kérdésében azt tapasztaljuk, hogy a mai közgazdaságtan


területén nagymértékű bizonytalanság uralkodik. Talán a leginkább egyértelmű
álláspont Samuelson és Nordhaus professzorok könyvében található:

„A 36A-1 ábra tényezőárhatárát szemügyre véve azt látjuk, hogy a


kamatláb a w* érték melletti i*-gal egyenlő. Ebben a pontban az összes bért
elfogyasztják, míg az összes profitot visszaforgatják a tőkefelhalmozásba.
Mivel a beruházás egyenlő a profittal, egyenlő az i*K-val, a tőke növekedési
üteme I/K = i*K/K = i*. A gazdaság tehát a reálkamatlábbal egyenlő ütemben
nő. Továbbá, mivel a magasabb bérek növelnék a fogyasztást, csökkentenék
a beruházásokat, és visszafognák a kibocsátás növekedését, az i* a gazdaság
maximális növekedési üteme.” 82

82
Paul A. Samuelson; William D. Nordhaus : Közgazdaságtan. 1139. old.
152
__________________________________________________________________________

Azonban a profitot egészében nem forgatják vissza a beruházásba, egyrészt azért, mert a
profittulajdonosoknak is vannak fogyasztási szükségleteik, tehát a profit egy részét
szintén fogyasztási szükségletek kielégítésére fordítják. Másrészt pedig a profitnak csak
azt a hányadát fordítják beruházásokba, amely beruházások az elvárt profitnövekedéssel
együtt a befektetendő tőke megtérülését reális futamidőn belül biztosítják. Fentebb már
láttuk, hogy ez a feltétel csak akkor valósulhatna meg, ha a profit egyensúlyi profit
volna. Az átlagosan realizált profitok pedig – eltekintve egyedi csődöktől – mindig
meghaladják az egyensúlyi profitok mértékét. A maximális profitra való törekvés ezt a
feltételt nem engedi meg. Ezek miatt a realizált profitnak csak egy kisebb részét
forgatják vissza a beruházásokba. Azt is láttuk már, hogy a kamatláb növekedése fékezi
a beruházási

34. ábra. A hivatkozott könyv 36-A1 ábrája. Tényező árhatár.

keresletet, tehát a beruházások volumenét. Recessziós időszakokban pedig visszaesnek


a beruházások, amikor pedig nem gazdasági növekedés, hanem éppen visszaesés van.
Azt is láttuk már, hogy a tőke nem kamatra tesz szert, mint ahogy azt a 36A-1 ábra
tartalmazza, hanem hozadékra, amely nem azonos a kamatlábbal.

Ami azt illeti, hogy „ha a népesség változatlan, akkor a reálbér, valamint az egy főre
jutó fogyasztás akkor maximális nagyságú, ha a kamatláb zérus”, ez a megállapítás sem
teljesen valós. Ugyanis ez azt jelenti, hogy a teljes jövedelmet elfogyasztják. Azonban,
ha ezt teszik, akkor a következő termelési ciklusban már a bővített újratermelést nem
lehet megvalósítani, tehát ilyen esetben a gazdasági növekedésről nem lehet szó. Más
helyeken a könyvben azt látjuk, hogy egyesek a gazdasági növekedést a népesség
szaporodásával arányosnak fogják fel. A tapasztalat ezzel szemben ellentétes, mivel
eszerint a gazdasági növekedésnek azokban az országokban kellene a leggyorsabbnak
lennie, ahol a népesség reprodukciós tényezője a legmagasabb. Ezzel szemben éppen a
Föld leggyorsabban növekvő népességű országainak a gazdasági növekedése a
─ 153 ─

leglassúbb. Ez a tény arra utal, hogy bár a népesség növekedése bizonyos egyéb
feltételek teljesülése esetén elősegítheti a gazdasági növekedést, de lassú
népességnövekedés mellett is lehet gyors gazdasági növekedés. Ezért a népesség
növekedése nem elkerülhetetlen feltétele a gazdasági növekedésnek. A népesség
oldaláról nézve inkább attól függ a gazdasági növekedés, hogy a lakosság mekkora
hányadát teszi ki a gazdaságilag aktív népesség. Magyarországon 2000 – 2010 közötti
évtizedben ez az arány a teljes lakosság kb. 40 %-a. Míg a teljes lakosságon belül a
munkaképes lakosság aránya kb. 50 %. Ezért a gazdasági növekedés ebben az
időszakban nagyon lassú volt. A fenti idézet, illetve a lakossági növekedésre vonatkozó
állítások tehát a valóságban nem állják meg a helyüket.

A fentiek alapján azt lehet állítani, hogy a gazdasági növekedés legfontosabb feltétele a
gazdasági egyensúly, vagyis a termelés és a fogyasztás közötti egyensúly biztosítása. A
kapitalista gazdaságokban ezt a feltételt nem, vagy csak részlegesen lehet biztosítani.
Ehhez arra lenne szükség, hogy a profitok ne haladják meg az egyensúlyi profit szintjét.
Tehát a termelés célja nem a profit maximalizálása, hanem az egyensúlyi profitráta
kialakítása kellene, hogy legyen. Vagyis az, hogy a termelés célja nem a profit, hanem a
lakosság szükségleteinek lehetséges maximális biztosítása.

Meg kell itt említeni azt is, hogy jövedelem szerzéséhez nem elég termelni (a szó
legszélesebb értelmében), új értékeket, árukat előállítani, hanem azokat realizálni is kell.
Vagyis termékeinket el is kell adni. Hogy el lehessen adni, ahhoz szükség van
fizetőképes vásárlókra is. Tehát fizetőképes piac is kell. Makroökonómiai szinten ehhez
gondoskodni kell a kereslet fizetőképességéről, tehát olyan jövedelemelosztást kell
megvalósítani, mely biztosítani képes az áruforgalom fennakadás nélküli fenntartását,
egyensúlyát. Az egyensúly pedig csak akkor valósulhat meg, ha a fogyasztók, a vevők
olyan jövedelemmel rendelkeznek, ami elegendő a piacra vitt áruk eladásához,
realizálásához. További feltétel, hogy nincsenek olyan társadalmi rétegek, melyek a
szükségleteik kielégítéséhez szükséges áruk értékét lényegesen meghaladó
jövedelemmel rendelkeznek. Ez a szükségletek kielégítéséhez szükséges jövedelmet
lényegesen meghaladó jövedelem fedezetét szolgáló árutömeg eladhatatlan készletekké
válik, tehát túltermelés keletkezik. A túltermelés halmozódása azután recesszióhoz,
gazdasági visszaeséshez, nem pedig gazdasági növekedéshez vezet.

Mint tudjuk, a társadalmi stabilitás megköveteli, hogy a lakosság anyagi és nem anyagi
létfeltétele, vagyis az életszínvonala érzékelhetően növekedjen. A múltban elért
életszínvonal puszta megtartása a pangás érzetét kelti, amit a lakosság hosszabb távon
nem képes elviselni. Ezért szükség van arra, hogy az egy főre jutó jövedelem
növekedjen, ne csak az elit, hanem az egész lakosság vonatkozásában is. Tehát
gondoskodni kell országos szinten a folyamatos gazdasági növekedés biztosításáról.
Ezért a teljes jövedelmet nem lehet elfogyasztani, hanem egy meghatározott részét a
termelő eszközök bővítésére, beruházásokra kell fordítani. A fogyasztásnak és a
beruházásoknak csak egy forrása van: a nemzeti jövedelem. Tehát amilyen mértékben a
fogyasztás növekszik, olyan mértékben csökken a beruházásra fordítható jövedelem
rész. A gazdasági növekedés biztosítása megköveteli, hogy a nemzeti jövedelem
fogyasztási hányada és a beruházási hányada között megfelelő arányosság legyen. Ha a
fogyasztási hányad túllépi a megfelelő mértéket, akkor középtávon csökken a nemzeti
jövedelem, ebből kifolyólag csökken a fogyasztási hányad abszolút összege is, mivel
így a termelés volumene nem képes olyan mértékben növekedni, hogy kielégíthesse a
kereslet növekedésének következtében jelentkező, árukra és szolgáltatásokra vonatkozó
igényeket. Előbb-utóbb áruhiány keletkezik, ami inflációt von maga után. A
154
__________________________________________________________________________

túlberuházás pedig közvetlenül csökkenti a fogyasztási hányadot, ami közvetlenül a


fogyasztás csökkenésével jár. Az így, a többlet beruházások következtében jelentkező
árutöbblet realizálása lehetetlenné válik, túltermelés, tehát emiatt gazdasági visszaesés
következik be, ami legalábbis középtávon ismét a fogyasztási hányad összegének a
csökkenését vonja maga után. A beruházási hányad és a fogyasztási hányad között
azonban van egy olyan optimális arány, amely biztosíthatja a fogyasztási alap, és a
beruházási alap együttes, legnagyobb lehetséges mértékű növekedését. A fogyasztási és
a beruházási hányad azonban függ egy sor olyan tényezőtől (társadalmi, gazdasági,
technikai fejlettség színvonala, infrastruktúra állapota, természeti gazdasági erőforrások
mértéke, nemzetközi gazdasági, politikai viszonyok, stb.), amelyek értékelése és
megfelelő számbavétele igen bonyolult feladat. Ezért egy ilyen feladat megoldása csak
akkor lehetséges, ha erre létezik egy állami, nemzeti gazdasági tervezési intézet, amely
a rendelkezésre álló összes statisztikai adatállomány, valamint a közgazdaságtudomány
megfelelő ismerete birtokában a nemzeti gazdasági terv keretében megtervezi az
optimális beruházási tervet. Persze ez a terv törekedhet ugyan az optimalizációra, de
első közelítésben legfeljebb csak megközelítheti ezt az optimumot. A terv gyakorlatban
történő megvalósulása rámutathat a terv hiányosságaira, és ennek ismeretében a
következő időszakra már jobban megközelítheti a kívánt optimumot. Így lépésről-
lépésre egyre jobban lehet megközelíteni ezt az optimumot, amelyet abszolút
értelemben azonban soha nem lehet elérni. Az optimum megközelítése gazdasági
értelemben véve mégis igen fontos, mivel a fogyasztási-beruházási arány teljesen
véletlen, ösztönös kialakulása nagy gazdasági veszteségekkel, a gazdaság ciklikus
fejlődésével, időszakos visszaeséseivel jár. A jelenlegi kapitalizmusban a beruházások
és a fogyasztás aránya teljesen véletlenszerűen alakul, anélkül, hogy azt valaki, vagy
valamely intézet tudatosan megpróbálná szabályozni. Ez többek között az egyik, talán a
legfontosabb oka annak, hogy a gazdasági ciklusokban a beruházások állománya hol
túlberuházásokhoz, hol pedig alulberuházásokhoz vezet. Ezáltal a beruházások
állományának rapszódikus változásai fokozzák a gazdasági ciklusok kilengéseit, növelik
az infláció és a foglalkoztatás szélsőségeit.

A nemzetközi kereskedelem

Amit a nemzetközi kereskedelemről ír Samuelson és Nordhaus professzorok könyve, az


mind tejesen helyes. Kiegészítésképpen azért célszerűnek látszik megjegyezni, hogy a
nemzetközi szabadkereskedelem hatóköre a komparatív előnyök érvényesítése terén
korlátozott. A komparatív előnyök érvényesítése csak akkor lehetséges, ha, és
amennyiben az egymással kereskedelmi kapcsolatban lévő országok egymással
szemben, esetleg a sokoldalú kereskedelem lehetőségeit is kihasználva, szállítóképesek.
Ha bizonyos (mint általában a szegény, fejletlen gazdasággal rendelkező) országok
importjuk ellenében nem képesek olyan exportárukat előállítani és szállítani, amelyek
eladhatók lennének a partner ország(ok)ban, akkor esetleges importjukat nem tudják
ellentételezni más árukkal, vagy nem képesek azt pénzügyileg finanszírozni, akkor nem
tudják kifizetni az általuk importálni kívánt, vagy importált áruk ellenértékét. Így a
szabad kereskedelem nem valósulhat meg. Ha mégis létrejön valamiféle áruszállítás
ezekbe az országokba, mondjuk segélyek, vagy hosszú lejáratú hitelek segítségével,
akkor hosszabb távon ezek az országok fizetésképtelenek lesznek. Így alakult ki
napjainkra sok fejletlen ország esetében az adósságválság, ami komoly akadályát képezi
a nemzetközi kereskedelem fejlődésének.
─ 155 ─

Eltekintve a világ legszegényebb országaitól, vannak olyan országok, amelyek sok


árucikk vonatkozásában szállítóképesek lennének, vagy lehetnének bizonyos feltételek
mellett. Ilyen például Magyarország.

A külkereskedelem például a magyar gazdaságban különleges helyzetet foglal el. A


gazdasági adottságok olyan jellegűek, hogy normális esetben hosszabb távon a nemzeti
jövedelem kb. 50 %-a a külkereskedelemben realizálódik. Ennek az az oka, hogy
Magyarország természeti adottságai miatt a gazdaság működéséhez szükséges
energiahordozók, ipari nyersanyagok és egyes, hazánkban nem gyártott termékek
beszerzése túlnyomórészt csak külföldön lehetséges. Az ország tehát rákényszerül a
külkereskedelemben való lehető legnagyobb mértékű részvételre. A külkereskedelem
alapjában véve a szabadkereskedelem elvei alapján folyik. Az 1990.-évi
rendszerváltozás előtt a külkereskedelem túlnyomórészt a szovjet érdekeltségi területen
az u.n. KGST rendszerbe tartozó országokkal folyt. Ugyanakkor jelentős
külkereskedelem bonyolódott a „szabad világ” országaival is. A külkereskedelem, és
ennek megfelelően a termelés szerkezete ezek szerint a feltételek szerint alakult ki.
Ilyen körülmények között a bel-, és a külkereskedelem összes kereslete lehetségessé, és
egyben szükségszerűvé tette a munkaképes (korú és állapotú) lakosság teljes
foglalkoztatását. A rendszerváltozás után a KGST, és így a korábban idetartozó
országok importkereslete gyakorlatilag teljesen megszűnt. A termelés szerkezete így
egycsapásra az új helyzetnek megfelelő világpiaci külkereskedelmi igények által keltett
mennyiségi és minőségi kereslet szerkezetével teljesen ellentétessé vált. Napvilágra
került az a korábban is ismert tény, miszerint az egyes áruk árszínvonala (ellentétes
irányokban) teljesen eltért a világpiacon érvényes árszínvonaltól. Korábban ez a helyzet
nem okozott különleges nehézségeket, mivel a belső árszínvonal, illetve az ennek a
reálszínvonallal szembeni eltéréseit korrigáló dotációk és elvonások mellett a termelés
pénzügyi értelemben lehetséges volt. A reálértelemben veszteséges termelés is
lehetséges volt. Az új helyzetben ez teljesen megszűnt. A termelés visszaesett, gyárakat
kellett bezárni, illetve amelyeket lehetett még fenntartani, azokat jórészt privatizálták, a
többieket pedig felszámolták. Összességében azonban a korábbi kb. 5 millió főt kitevő
foglalkoztatotti létszám jelentősen visszaesett és még 2008.-ban is a foglalkoztatottak
létszáma csak kb. 4 millió főt tett ki. Noha a nyilvántartott munkanélküliség csak 4 – 7
% között ingadozott, de a teljes, tényleges munkanélküliség gyakorlatilag meghaladta és
még 2008.-ban is meghaladja a 20 %-ot. A jelenlegi helyzetben a foglalkoztatottak
létszámának a növelése és ennek megfelelően a termelés szerkezetének az átalakítása
áthághatatlan nehézségekbe ütközik. A termelési szerkezet kívánatos irányú változása a
gazdaságnak csak kis részében valósult meg. Ugyanis napjainkban a
külkereskedelemben érdekelt minden vállalkozás, esetleg valamilyen közvetítőkőn
keresztül, de gyakorlatilag önállóan vesz részt a bel-, és külkereskedelemben. Ezért csak
azokat az árukat lehet termelni, amelyeket a piacon el lehet adni, tehát azokat, melyek
piaci árai meghaladják, vagy legalább megtérítik a termelési költségeket. Amely áruk
nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek, azokat nemcsak hogy termelni, hanem
fejleszteni, korszerűsíteni, piacképesebbé tenni sem lehet, mivel ezekre nincs
befektethető tőke. A piacról kiszorult termelők tönkre mentek, nem kezdhetnek újra,
nincs rájuk szükség. Ha az általuk korábban termelt áruk szükségesek a belső piacon,
akkor azokat a kereskedők külföldön szerzik be. Csak azokat az árukat lehet
Magyarországon termelni és forgalmazni, amelyek a világpiacon is versenyképesek. A
korábban termelt áruk jelentős része azonban a világpiacon versenyképtelen, vagy nincs
rá kereslet. Olyan termelési szerkezetváltás, amely lehetővé tenné, hogy a potenciális
termelő kapacitás foglalkoztatása versenyképes ágazatokba legyen átállítva, pénzügyi
értelemben, továbbá szakmai, technikai felkészültségbeni hiányosságok miatt legalábbis
156
__________________________________________________________________________

középtávon lehetetlen. Ez is egyik fontos oka az ország negatív kereskedelmi, fizetési,


költségvetési mérlegeinek, a külföldi adósságállomány magas színvonalának is.

Ezek a körülmények megmutatják, hogy a szabadkereskedelem elvein alapuló


külkereskedelem ugyan minden kereskedő félnek hasznos, azonban, ha az egyik fél
szállítóképessége importigényeihez képest korlátozott, akkor ez utóbbinak a
felzárkózását, termelési szerkezetének a világpiaci feltételeknek megfelelő átalakítását
rövid-, vagy középtávon megnehezíti, vagy egyenesen lehetetlenné teszi.

A világgazdaság globalizációs fejlődésétől sokan várják, hogy az elmaradott gazdasági


régiók világpiacba történő bevonásával a gazdasági fejlődés az egész világra kiterjed és
e régiók gyors fejlődésbe mennek át. Így fokozatosan, viszonylag történelmileg rövid
idő alatt kiegyenlítődik a különböző régiók gazdasági fejlettségi színvonala. Ez a
várakozás a fenti példában leírt körülmények hatása alatt egyáltalán nem tűnik
megalapozottnak.

A szükséges gazdasági szerkezetre való átállás nehézségei (lásd fentebb) szükségessé


teszik, hogy az ilyen gyengén fejlett, vagy éppen elmaradott országok felzárkózásának
az elősegítése érdekében megvizsgáljuk azokat a lehetőségeket, amelyekkel át lehet
hidalni a nem megfelelő gazdasági szerkezetből adódó problémákat. Ennek során az
alábbi főbb feltételeket kell kielégíteni:

- a termelést és a kapcsolódó külkereskedelmi forgalmat kezdetben lehetővé


kell tenni a meglévő gazdasági szerkezetben;
- a nem megfelelő gazdasági szerkezetből adódó áreltérések kiegyenlítését a
termelői árak és a világpiaci árak között biztosítani kell;
- a gazdasági szerkezet átalakítását a világpiaci követelményeknek
megfelelően fokozatosan biztosítani kell;
- a szerkezetátalakítást nem hatósági beavatkozásokkal, hanem a piac
közvetítésével kell biztosítani.

Ezeket a feltételeket csak úgy lehet kielégíteni, ha létrejön az ilyen elmaradott


országokban egy belső árrendszer, amelyik a hazai gazdasági feltételeknek felel meg,
tehát nagymértékben eltér a világpiaci árrendszertől, de amelynek fokozatosan
közelednie kell hozzá. Az árrendszerek eltéréseiből adódó különbözetet csak
kereskedelmi módszerekkel lehet (vagy szabad) kiegyenlíteni.

A külkereskedelem állami irányítását el kell utasítanunk, mert ebben az esetben a


gazdasági kapcsolatokban a gazdasági racionalitás helyét óhatatlanul gazdaságon kívüli
szempontok foglalják el - ami az egész tevékenység rovására megy. A bel-, és világpiaci
árkülönbözetek kereskedelmi módszerekkel való kiegyenlítésének a lehetőségét az
alábbi táblázatban szemléltetjük.

A táblázat adatai nem valós adatok, azok csak a tárgy szemléltetésére szolgálnak.
Kiindulási feltétel, hogy a külkereskedelem vállalati típusú gazdálkodás keretében
folyik. Tehát a külkereskedelmi vállalat elvileg ugyanolyan vállalat, mint akármelyik
egyéb vállalat.
─ 157 ─

Árucsoport Vétel Eladás $ kitermelési


mutató Ft/$

Export forgalom : MD Ft MD $

A 200 1,6 120


B 300 4,2 70
C 200 4,2 48

Export összesen: 700 10 70

Import forgalom : MD $ MD Ft

X 1 175 175
Y 3 375 125
Z 4 350 87

Import összesen : 8 900 112

35. ábra. Külkereskedelmi áreltérések kiegyenlítése.

A forgalom jellegzetessége, hogy a vállalat felvásárolja a hazai árukat, azokat külföldön


értékesíti. Az így megszerzett valutabevételből külföldi árukat vásárol, amelyeket a
hazai piacon értékesít. Az így záródó forgalmi ciklusban keletkező értékkülönbözet a
vállalat által realizált hozzáadott érték. A táblázat adatai szerint a 700 MD Ft-ért
felvásárolt árukat 10 MD $-ért sikerült értékesíteni. Ezt a teljes összeget áruk
vásárlására nem költheti el a vállalat, mert a külföldi forgalmi költségeit is ez a bevétel
fedezi. A táblázatban ezek a költségek 2 MD $-t tesznek ki. Ezért árukat csak 8 MD
$-ért lehetett vásárolni, amelyeket 900 MD Ft-ért sikerült értékesíteni. Ebben a
ciklusban tehát a vállalat netto bevétele 200 MD Ft + 2 MD $. A táblázattal azt akartuk
kifejezni, hogy a hazai áruk három fő csoportját kell megkülönböztetni. Az "A"
árucsoport hazai árszínvonala magasabb a világpiaci áraknál, a "B" árucsoport
árszínvonala megegyezik a világpiaci árakkal, míg a "C" árucsoport hazai árszínvonala
alacsonyabb a világpiaci áraknál. Ugyanezek a vonások jellemzik az egyes import
árucsoportokat is.

Visszatérve azokra a fentebb felsorolt feltételekre, amelyeket a külkereskedelemnek ki


kell elégítenie, azt találjuk, hogy a külkereskedelem átmenetileg folytatható a meglévő
gazdasági szerkezet mellett is. Továbbá a hazai és a világpiaci árak eltérései a
külkereskedelem keretében piaci módszerekkel kiegyenlíthetők. Egy ilyen
külkereskedelmi gyakorlat hatása a szerkezet átalakításra kedvező lehet. Ugyanis a
vállalat abban érdekelt, hogy elsősorban azokat a hazai árukat vásárolja fel, amelyek
158
__________________________________________________________________________

külföldi értékesítése a legnagyobb hasznot hozza. Ez a "C" árucsoport. Az "A"


árucsoport forgalmazása a legkedvezőtlenebb, ezért az ide tartozó árukat a legnehezebb
lesz értékesíteni. Ezért ilyen esetben a piac hatására a "C" árucsoport termelésének a
fejlesztése biztosítja a legnagyobb jövedelmet a termelő vállalatok számára is, tehát
ebben az árucsoportban várható a legerőteljesebb fejlesztés. A "B" árucsoport nyilván
átmeneti helyzetet foglal el. Ez a külkereskedelmi gyakorlat tehát az előnyösebb
termelési szerkezet kialakítását ösztönzi. Hasonló differenciálódást ösztönöz ez a fajta
gyakorlat az import vonatkozásában is, amennyiben ösztönzi a legkedvezőbb árfekvésű
és a legkeresettebb, a legmagasabb áron értékesíthető importáruk forgalmazását. Ezek a
példa szerinti "X" árucsoportba tartozó áruk lesznek, amelyeknél 1 $-ért beszerezhető
árut 175 Ft-ért lehet értékesíteni. Így tehát a piaci hatások erőteljesen ösztönzik a
világpiaci helyzet követelményeinek megfelelő gazdasági szerkezet kialakítását. Ezért
nem szükséges központi állami intézkedéseket tenni a szerkezet átalakítására, hanem ezt
a folyamatot a piac vezérli.

A külkereskedelem célirányos működését azonban állami eszközökkel is befolyásolni


kell. Ugyanis a fenti táblázat adatai arra is rávilágítanak, hogy a külkereskedelmi
vállalat a vázolt helyzetben abban lesz érdekelt, hogy szélső esetben kizárólag csak a
"C" és az "X" árucsoportokba tartozó árukat forgalmazza. Hiszen az "A" és "Z"
árucsoportra ráfizet, és a "B" és "Y" árucsoportokon nyeresége nem képződik. Az
ország szempontjából azonban a nem kedvező árfekvésű áruk forgalmazására is szükség
van, mivel a termeléshez szükséges import és a nemzetközi fizetési kötelezettségek
valuta fedezetét kizárólag a legkedvezőbben (nyereségesen) exportálható, illetve
importálható áruk forgalmazásával nem lehet biztosítani. Ezért a termelési és egyéb
szükségletek kielégítése érdekében egy meghatározott külkereskedelmi volumen
teljesítésére van szükség, amelynek a mértékét csak az állam határozhatja meg, egy erre
vonatkozó nemzetgazdasági terv alapján. Ebben pénzügyileg érdekeltté kell tenni a
külkereskedelmi vállalatot. Ezért a külkereskedelmi vállalat érdekeltségi rendszerébe
olyan ösztönzőket kell beépíteni, melyek érdekeltté teszik a nemzetgazdaság számára
szükséges forgalom lebonyolításában. Ennek egyik célszerű módja lehet a forgalmi adó
forgalomtól függő módosításának alkalmazása. A módosítás mértékének meghatározása
lehetséges egy lineáris szorzóval :

f = Fterv / Ftény ;

ahol: f - vállalati forgalmi adó szorzója;


Fterv -tervezett forgalom;
Ftény -tényleges forgalom.

Ez a tényező a forgalmi adót a tervezett (vagy nemzetgazdasági szinten kívánatos)


forgalomtól eltérő forgalom esetén módosítja. Eszerint csökkenő forgalom esetén
növeli, növekvő forgalom esetén csökkenti a vállalat forgalmi adóját.

A fenti gondolatmenet kiegyensúlyozott külkereskedelmi helyzetre vonatkozik. Jelenleg


azonban ettől eltérő helyzetben van Magyarország és a hozzá hasonló országok, mivel
ezeket nagy volumenű adósságállomány terheli. Ezzel kapcsolatban kamat-, és
törlesztési kötelezettségeik vannak. Amíg felszámolják az adósságállomány túlnyomó
részét, addig évenként jelentős külkereskedelmi aktívumot kell felhalmozniuk, amely
alkalmas a túlzott mértékű adósságállomány középtávon történő felszámolására. Ez azt
jelenti, hogy az export értéke $-ban ennek megfelelő évi összeggel kell, hogy
meghaladja az import értékét. Ezt a különbözetet az egész nemzetgazdaságra kell
─ 159 ─

elteríteni, tehát ez az import árakat növeli. Ezért az import volumenét nem lehet nagyon
csökkenteni, mert akkor az import egységére túl nagy teher jut, ami esetleg
irracionálissá teszi az importáruk felhasználását. Ezért szükség van a külkereskedelmi
forgalom gyors növelésére, hogy ez a teher minél nagyobb árutömegre jusson, tehát
minél kevésbé terhelje az egyes árukat. Így az árszínvonalon és annak tovagyűrűző
hatásán keresztül az adósságteher az egész gazdaságra oszlik meg, piaci hatásokra. Az
államadóssággal kapcsolatos kötelezettségek teljesítésének fedezésére szükséges valuta
összeget a külkereskedelmi vállalat bérleti díjában lehet beszedni. Ennek biztosítása
érdekében monopol jellegű állami külkereskedelmi vállalat alapítására van szükség,
melyet egy vállalkozó csoportnak kell bérbe adni, meghatározott feltételek mellett.
Tehát hatósági jövedelemátcsoportosításra nincs okvetlenül szükség. A
külkereskedelemmel kapcsolatban van egy olyan probléma, ami sajnos, keresztezi az
egyébként helyes és szükségszerű törekvéseket a vállalatok decentralizálására és a
kisebb egységek gazdasági önállóságára. Ha megértettük a fenti táblázattal szemléltetett
forgalmi folyamatokat, akkor az is világos, hogy ha feltételezzük a külkereskedelem
liberalizálását, melynek keretében rengeteg vállalat külkereskedik, akkor minden
vállalat csak a "C" csoportba tartozó árukat akarja értékesíteni külföldön. Ilyen alapon
nincs lehetőség a bel-, és külkereskedelmi árak kereskedelmen belüli kiegyenlítésére.
Erre csak olyan vállalat képes, amelyik a teljes külkereskedelmet lebonyolítja, tehát
extra veszteségeit kompenzálhatja extra jövedelmeiből, és a kedvezőtlenül
forgalmazható áruk jövedelem csökkentő hatását a módosított forgalmi adózás előnyei
ellensúlyozzák. Ezért, hogy az árkülönbözetek kiegyenlítése hatósági intézkedések
nélkül megtörténhessen, egy monopoljellegű külkereskedelmi vállalatot kell alapítani,
amely kereskedő ház jelleggel működik. Ezt a külkereskedelmi szervezeti formát addig
kell fenntartani, amíg a gazdaság szerkezete át nem alakul a világpiaci feltételek szerint
és ezáltal létre nem jön a teljesen liberalizált külkereskedelem feltétele.

Addig is, amíg fennáll a külkereskedelmi állami monopólium szükségessége, a


külkereskedelem a szabadkereskedelem elvi alapjain kell, hogy folyjék, vámok, kvóták,
stb. jellegű állami beavatkozások nélkül. Ugyanis csak ez ad lehetőséget arra, hogy a
külkereskedelem segítségével a régiók közötti hatékonyságbeli eltérések lehetőleg
emberileg belátható idő alatt fokozatosan kiegyenlítődjenek. Ilyen folyamat csak piaci
eszközök igénybevétele mellett lehetséges. Mint ahogy a példák is ezt bizonyítják, az
állami elhatározások alapján végrehajtott „betörések a világpiacba”, nem lehetnek
sikeresek. Magyarországon is voltak ilyen állami fejlesztési döntések, amelyek kivétel
nélkül kudarcba fulladtak. Ilyen volt az 1960-as években a „dízelesítési program”,
„autóbuszgyártás fejlesztési program”, stb. Ezeket a világpiac nem fogadta be, mivel
nem voltak meg ennek a piaci feltételei. „Betörni a világpiacba” csak fokozatosan lehet,
nem azáltal, hogy gyártunk valamit, amit kénytelenek vagyunk esetleg áron alul is
eladni, mivel a világpiacnak nincs ezekre szüksége. Olyan cikkekkel lehet sikereket
elérni a világpiacon, amelyeket nemcsak mi szeretnénk eladni, hanem a világpiac is meg
akarja ezeket venni. Ilyen feltételeket pedig csak fokozatosan lehet elérni. A piac
segítségével.

A fent ismertetett körülmények hatása alatt tehát azt lehet megállapítani, hogy a
gyengén fejlett, vagy elmaradott gazdasággal rendelkező országok számára a
szabadkereskedelem következetes elvi alapjain álló külkereskedelem lehetetlenné teszi,
hogy a rendelkezésükre álló termelési kapacitásokat teljes mértékben működtessék.
Mivel csak azokat a kapacitásokat hasznosíthatják, amelyek a világpiacon versenyképes
termelésre képesek. Gazdasági szerkezetük, termelési feltételeik adottságai mellett
azonban termelési kapacitásaik egy része nem képes a világpiacon versenyképes
160
__________________________________________________________________________

termelésre. Ezért ezeket a kapacitásaikat le kell állítaniuk, mert nem képesek azokat
átállítani versenyképes termelésre. Ezért a rendelkezésre álló munkaerő jelentős részét
nem tudják foglalkoztatni, ami a nemzeti jövedelem csökkenését, vagy alacsony szintjét
idézi elő. Ennek következtében a gazdasági fejlődés erősen korlátozott – még az
egyébként meglévő, a világpiactól független lehetőségeikhez képest is. Tehát a
világpiacba történő, jelenleg megfigyelhető integrálódás fékezi az ilyen országok
gazdasági fejlődését. A gazdasági fejlődés gyorsítása átmenetileg megköveteli a
meglévő, a világpiacon versenyképtelen termelés fenntartását is. Hiszen a nem eléggé
versenyképes termelés is képez jövedelmet, még ha az nem is magas szintű jövedelem.
Ezért a versenyképtelen ágazatokat nem kell felszámolni, hanem üzemeltetni kell
belföldi árrendszer segítségével és ennek során fokozatosan át kell állítani versenyképes
termelésre. Működő versenyképtelen üzemeket könnyebb átállítani versenyképes
termelésre, mint a semmiből, pénz nélkül létrehozni új, korszerű üzemeket. Tehát az
ilyen gyengén fejlett, vagy elmaradott gazdasággal rendelkező országok számára
keresni kell olyan lehetőséget, ami lehetővé teszi számukra a fokozatos felzárkózást a
fejlett országok gazdaságához. Az előnyös részvételt a nemzetközi
szabadkereskedelemben, anélkül, hogy a fejlettebb régiók multinacionális résztvevői
akarva-akaratlanul gátolhatnák ezt a felzárkózási folyamatot. Az itt fentebb ismertetett
megoldás ennek egy lehetséges változatát mutatja be.

A felzárkózási folyamat fontos, és gyakorlatilag elkerülhetetlen feltétele, hogy az egyes


országokban ezt a folyamatot a helyi lakosság bonyolítsa le. Kívülről nem lehet egy
ország gazdaságát „megváltani”. Hasonlóan ahhoz, hogy a demokráciát sem lehet egy
országban megvalósítani csak külső erők segítségével. A gazdaság fejlesztését,
ugyanúgy, mint a politikai demokrácia kifejlődését a helyi lakosságnak kell
„kiizzadnia”. Láthatjuk, hogy Afganisztánban, majd Irakban, jelentős katonai és
véráldozatok árán sem lehetett bevezetni és megszilárdítani a demokráciát. Annak
ellenére, hogy a társadalmi együttélésnek az lenne az egyedüli humánus lehetősége. A
sok évszázados hagyomány, a helyi kultúra és a vallás nyomása alatt az emberek nem
ismerik és ennek megfelelően nem is értékelik kellőképpen a demokrácia, az emberi
jogok lehetséges áldásait. Az erőszakos fellépés ebben az irányban nem elősegíti, hanem
inkább csak késlelteti a fejlődés folyamán várható, és előbb-utóbb kétségtelenül be is
következő változásokat a ma még kulturálisan, illetve gazdaságilag elmaradott régiók
országaiban. Ezért a fejlett országok gazdasági és politikai vonatkozású tevékenységét
az elmaradott (finomabban szólva a „fejlődő”) országok vonatkozásában célszerű volna
átgondolni, lehetővé téve, hogy ezek az országok a saját alapjaikon fejlődhessenek
tovább és ne a segélyek, valamint a multinacionális terjeszkedés határozza meg e régiók
fejlődési törekvéseit.

A gyenge gazdasági régiók országaiban az elmaradottság csökkentése, illetve majdani


felszámolása lehetetlen olyan módon, hogy az állam teljesen kivonul a gazdaságból.

Az állam szerepe a gazdaság fejlesztésében

A fentiekben már láttuk, hogy a kereskedelem és ezzel kapcsolatosan a gazdaság


fejlesztésében (szerkezetváltás, technológia korszerűsítése) alapvető szerepe lehet (kell
lennie, mert enélkül megvalósíthatatlan) az államnak, a fentebb részletezett példa szerint
külkereskedelmi monopol vállalat megalapításában és annak szabályozásában.
Természetesen, ez az egy példa nem meríti ki az állam lehetőségeit, valamint politikai
kötelezettségeit a gazdaság olyan szabályozásában, amely egy gazdaságilag elmaradott
─ 161 ─

ország gazdasági felzárkózását célozza a világszínvonalhoz. Ebben a tekintetben a


gazdaságilag elmaradott országok gazdaságpolitikai feladatai eltérnek az élenjáró
országok gazdaságpolitikai feladataitól. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a
gazdaság helyenként szükséges állami szabályozása messze nem azonos a létezett
„szocialista” országokban korábban tapasztalt gazdasági szabályozással. Ez a fajta
szabályozás adott esetekben, legalábbis történelmi léptékben mérve, átmenetileg nem
összeegyeztethetetlen a kapitalista termelési móddal.

Első feladata az államnak ebben az összefüggésben, hogy létrehozzon (illetve tegye


lehetővé) az országon belül egy belső árrendszert, amely lehetővé tenné a meglévő
termelő erők (munka, tőke, föld) teljes részvételét a termelési folyamatban. Ilyen
esetben a belső árakat alapjában véve a belső termelési költségek határoznák meg, nem
a világpiaci árak. Ez utóbbiak csak az átmenetileg monopolizált külkereskedelem
közvetítésével lennének hatással a belföldi árak alakulására. Ilyen esetben akár a teljes
belső munkaerő állomány foglalkoztatása lehetségessé válna. Itt meg kell jegyezni,
hogy a teljes munkaerőállomány foglalkoztatásának a lehetőségét nem csak a világpiaci
árak korlátozzák, hanem az is, hogy az ilyen gazdaságilag elmaradott országokban
(különösen a volt szocialista országokban, a rendszerváltozás során történt
privatizálások és üzembezárások következtében) már nincs elegendő munkahely sem,
amely a teljes foglalkoztatáshoz szükséges lenne. Ezért új munkahelyek létrehozására is
szükség van. Magyarországon is ez a helyzet. Ezt politikai elkötelezettségtől függetlenül
mindenki elismeri. Az új munkahelyek létrehozását az 1990-től működött kormányzatok
a kis és közepes vállalkozások pénzügyi támogatásával (hiteltámogatással, és/vagy
vissza nem térítendő pénzügyi támogatással, mezőgazdasági támogatási rendszerrel)
„oldották meg”. Az eredmény nyilvánvaló. A rendszerváltozás idejétől számítva
napjainkig (2008) új többlet munkahely (új munkahelyek ugyan létrejöttek, de
ugyanennyi meglévő munkahely meg is szűnt) egyáltalán nem keletkezett. Ez ugyan
előre látható volt, mivel új munkahelyek csak akkor jöhetnek létre, ha az ezeken
előállítható áruk értékesítésének megvannak a lehetőségei. Ilyen lehetőségek hiányában
nincs esély a termelés növelésére. Igaz ugyan, hogy az új munkahelyeken
foglalkoztatottak növelik a piaci keresletet, vagyis az értékesítési lehetőségek bővülését
eredményezik. Általában. Az egyes vállalkozók szempontjából azonban ennek
nincsenek meg a biztosítékai. Ezért az ilyen „elvi” lehetőségek a gazdasági
döntésekben, tehát új munkahelyek létesítésében nem játszanak szerepet. Az államnak
azonban lehetősége van arra, hogy átláthassa az egész gazdaságot, és erre alapozva
készítsen olyan nemzetgazdasági tervet, amelyben a meglévő gazdasági folyamatba
tervszerűen beépítsen egy munkahelyfejlesztő programot, figyelembe véve, hogy ez a
fejlesztés tervszerűen meghatározott keresletnövekedést hoz létre. Ilyen alapon az állam
munkahelyeket alapíthat, ahelyett, hogy vállalkozók pénzügyi támogatására fordítaná
esetleg az eddig már megszokott, de eredménytelenül felhasznált pénzügyi eszközöket.
Az új munkahelyekre vállalkozásokat is kellene alapítani, amelyeket bérbe lehetne adni
vállalkozó kollektíváknak, amelyek gazdasági eredményeik szerint tarthatnák el
magukat. Például a magyar gazdaságban ma elsősorban mezőgazdasági Beszerző-
Termelő-Értékesítő Szövetkezeti Vállalkozásokat lehetne létrehozni, amelyek komplex
beszerző-termelő-feldolgozó, és kereskedelmi tevékenységet látnának el. Szerződnének
a mezőgazdasági kistermelőkkel meghatározott termékek termelésére, ezeket saját
telephelyükön feldolgoznák és saját kiskereskedelmi hálózatukon keresztül
értékesítenék. Persze ebből a tevékenységből nem kellene kizárni a nagy-, és
külkereskedelmet sem, azonban kezdetben ez a tevékenység a várható nagy kockázat
miatt nem kecsegtet komolyabb sikerekkel. Az ilyen vállalkozásoknak
nagyméretűeknek kellene lenniük, hogy versenyképesek legyenek a mai magán-, és
162
__________________________________________________________________________

multinacionális vállalkozásokon alapuló áruforgalomban. Ezeknek szövetkezeteknek


kellene lenniük, melyeknek tagjai lennének a szerződő kistermelők is, és azok a
dolgozók is, akik folyamatosan résztvesznek a szövetkezet munkájában. A szövetkezeti
tagsági jogok demokratikus jogok lennének, amelyek a munkán alapulnak, nem a bevitt
tulajdon, vagy a szövetkezetnek átadott szerződéses termékek értéke mértékében.
Magántulajdonosok saját tőkével is beléphetnének a szövetkezetbe, de nekik is csak egy
szavazatuk lenne. A részesedésük a jövedelemből egy erre vonatkozó szerződési feltétel
szerint arányos lehetne a bevitt tőkével. A szerződő szövetkezeti taggazdaságok
tulajdonosai pedig az általuk átadott áruk ellenében ezek szerződéses árai szerint
jutnának közvetlen jövedelemhez, közvetett jövedelmük a tagokra jutó szövetkezeti
felosztott jövedelem arányában illethetné meg őket. Tehát ez nem részvénytársaság
lenne. Hanem munkaszövetkezet. Erre azért van szükség, hogy a gazdagabb tagok ne
szoríthassák háttérbe a szegényebbek, tehát elsősorban a szövetkezett kistermelők
érdekeinek az érvényesülését. A kistermelés ugyanis csak akkor fejlődhet, és maradhat
fenn egyáltalán, ha termékeik árai fedezik a termelési költségeiket. Jelenleg ez a helyzet
nem áll fenn. Ugyanis a felvásárló kereskedelem és részben az élelmiszeripar közvetlen
felvásárlói tevékenysége során monopolhelyzetet élvez a termelőkkel szemben. Mint
tudjuk, a mezőgazdasági termékeket megfelelő infrastruktúra, vagy feldolgozói
kapacitások hiányában csak igen rövid ideig lehet tárolni. A termelők tehát arra
kényszerülnek, hogy termékeiket a betakarítás után minél hamarabb, vagy leginkább
azonnal értékesíthessék. Például a gabona felvásárlók, akik rendelkeznek a gabona
szárítására és hosszútávú tárolására alkalmas építményekkel, diktálhatják a felvásárlási
árakat. Ezért a 2000 – 2008 közötti időszak átlagában a gabona felvásárlási árak 30000,-
Ft/t; a későbbi tavaszi eladási árak 60000,- Ft/t; a liszt fogyasztói árak 120000,- Ft/t
körül alakultak. Ezek a felvásárlási árak óriási profitokat biztosítanak a felvásárló
kereskedelemnek és iparnak, de nem teszik lehetővé a kistermelői üzemek számára,
hogy a korszerű termelési és értékesítési követelményeknek megfelelő gazdálkodást
folytassanak. Ugyanez vonatkozik természetesen az egyéb gazdasági ágazatokra is.
Ebben szerepe van persze annak is, hogy a magyar, és az Európai Unióba vele együtt
később belépett más országok mezőgazdasági támogatása értékben jelentős mértékben
elmarad a régebbi uniós országok mezőgazdaságának a támogatásától. Ezért a termelési
költségek az előbb említett országokban meghaladják a régi, fejlettebb uniós országok
termelési költségeit, mivel ez utóbbiak költségeinek nagyobb részét fedezi az Unió
költségvetése.

Itt érdemes megjegyezni, hogy az Európai Unió (EU) egyre inkább lemaradóban van a
világgazdaságban, a gazdasági növekedés üteme, a műszaki haladás, a termelékenység,
a jövedelmezőség, stb. tekintetében. Ennek egyik nyilvánvaló oka lehet a nem csökkenő
törekvés a gazdaság állami befolyásolására különféle fejlesztési, beruházási, termelési,
szociális és egyéb pénzügyi támogatások segítségével. A szándék nyilvánvalóan
méltánylandó, hiszen ennek egyik fontos célja az Unión belül az egyes elmaradott
régiók (országok) felzárkóztatása. Azonban ennek ellenére a pénzügyi támogatások nem
kívánt gyakorlati eredménye az, hogy (legalábbis jelentős részben) lehetőséget ad olyan
gazdasági műveletek folytatására is, amelyek költségei meghaladják a piac által elismert
árakat. Ilyen helyzetben gazdaságilag irracionális fejlesztésekre is sor kerül,
amennyiben az erre feljogosított állami, és uniós hivatalok ezeket szükségesnek ítélik
meg. Ugyanakkor köztudomású, hogy egy hatóság (de akármilyen más, tudományos,
kutató, szervezet, vagy személy is) akármilyen műszaki, gazdasági felkészültséggel
rendelkezzen is, nem képes kielégítően helyettesíteni a piac szabályozó szerepét. Pedig
az ilyen szervezetek azért jönnek létre, hogy „kiigazítsák a piac kedvezőtlen orientációs
hatásait”. Az ilyen törekvések, és az ezek megvalósítására létrehozott szervezetek
─ 163 ─

túlbürokratizálják a gazdaság és általában a közigazgatás működését. Másrészt a


támogatások pénzügyi forrásainak az előteremtése túlzottan magas adókkal terheli a
gazdaságot és a lakosságot. Ez, figyelembe véve a világ egészében végbemenő
gazdasági változásokat, az Unió gazdaságát versenyképtelenné teszi. Amíg az EU le
nem mond a túlbürokratizált gazdasági és egyéb szabályozásról, a nemzeti jövedelem
túlzott mértékű újraelosztásáról (vagyis a túladóztatásról), addig nem lehet remény arra,
hogy a gazdasági lemaradás folyamatát fékezhesse, netán megállíthassa.

Mindenesetre ma (2008) Magyarországon (és más hasonló országokban is) olyan


gazdasági helyzet alakult ki, hogy a nagykereskedelmi és felvásárló tevékenységet is
folytató élelmiszeripari társaságok kistermelőkkel szembeni monopolhelyzetének
nyomása lehetetlenné teszi, hogy a kistermelők (akik a mezőgazdasági termelők
túlnyomó többségét teszik ki) normális termelő tevékenységet folytathassanak, vagy
hosszabb távon egyáltalán fennmaradhassanak. Ennek a helyzetnek a felszámolása
céljából a kistermelők érdekképviseletei azt követelik a kormánytól, hogy korlátozza a
kereskedelmi és ipari társaságokat az általuk megajánlott felvásárlási árak csökkentésére
irányuló törekvéseikben. Jelenleg például az almatermelők azért tüntetnek, hogy a
kereskedelem megajánlott 15,- Ft/kg (mostani árfolyam mellett 0,09 $/kg) felvásárlási
ár helyett a kormány köztelezze a felvásárlókat legalább 30,- Ft/kg felvásárlási ár
elfogadására. A kormánynak erre nincs törvényes lehetősége. Akkor sem lenne ez
kedvező, ha lenne lehetőség az árak állami szabályozására. Gazdasági folyamatok
ésszerű szabályozása nem jogi, hanem csak gazdasági eszközök segítségével, tehát piaci
eszközökkel lehetséges. Ezért volna szükség a fentebb már említett nagy termelői
szövetkezetek létrehozására, amelyek termékeiket nemcsak nyersen a felvásárló
társaságokon keresztül, hanem saját telephelyükön fel is dolgozhatnák, valamint saját
kiskereskedelmi hálózatukon keresztül közvetlenül a fogyasztóknak is értékesíthetnék.
Így jöhetnének létre a nagy kereskedelmi és ipari felvásárló társaságok
monopolhelyzetének a megszüntetésével, vagy csökkentésével a piac által szabályozott
reális felvásárlói és fogyasztói árak. A nagy társaságok kiskereskedelmi (felvásárló)
hálózata korlátozná a felvásárlási árakat, a szövetkezetek pedig korlátoznák a
kiskereskedelmi fogyasztói árakat. Ilyen helyzetben, ha a szövetkezeteknek nem
érdemes a termékeiket a felvásárlónál értékesíteni, akkor megnövelnék a saját
kiskereskedelmi üzleteikben e termékek értékesítési volumenét. Ezzel közvetve
növelhetnék a felvásárlási árakat. A saját szövetkezeti kiskereskedelmi üzletekben a
megnövelt árumennyiség értékesítése a szokásosnál csak valamelyest alacsonyabb
fogyasztói árakon lenne lehetséges. Egy ilyen folyamat a fogyasztói árak csökkenésével
járna. Tehát ilyen nagyméretű, gazdaságilag erős termelői szövetkezetek működése
reális árversenyt hozhatna létre a piacon, ami elősegítené, hogy a felvásárlási és a
fogyasztói árakat a piac szabályozza, hogy jelentős monopolhelyzetek kizárásával
gazdaságilag reális árak jöhessenek létre. Reális árakon azt értjük, hogy ezek mellett az
árak mellett a termelés és a forgalmazás költségei megtérülnek, de nem keletkeznek
extra jövedelmek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a termelő gazdaságok termelő
kapacitásaikat kellőképpen kihasználhassák. Tehát egy ilyen művelet a foglalkoztatás
bővülését is lehetővé tenné. Ehhez hasonló típusú állami beavatkozás természetesen
nemcsak a mezőgazdaság, hanem az ipar területén is indokolt volna.

A Magyarországi gazdasági helyzet egyik jellemvonása, hogy a régi Mezőgazdasági


Termelőszövetkezetek (TSz-ek) romjain jöttek létre az új gazdaságok. A valamikori
földtulajdonosok a TSz-ek létrejötte előtti tulajdoni állapotuknak megfelelő mértékben
u.n. kárpótlási jegyeket kaptak. A TSz-ek tulajdonában, vagy kezelésében volt földeket,
gépeket, termelő berendezéseket, épületeket a kárpótlási jegyek értéke alapján
164
__________________________________________________________________________

versenytárgyalásokon osztották el az igénylők között. Ezek után a mezőgazdaság


földtulajdoni szerkezete 2001-2002-ig az alábbiak szerint alakult: 83

A mezőgazdaság tulajdoni megoszlása:


Gazdálkodók
részesedése
száma az
Földterület aránya
1000 összterületb
méretei %
fő ől
%

< 1 ha. 677 70,5 7,7


1 – 10 ha. 232 24,2 27,7
> 10 ha. 51 5,3 64,6

Összesen: 960 100 100

36. ábra. Mezőgazdasági birtokszerkezet Magyarországon .

Mivel a mezőgazdasági művelés alatt álló területek összesen 5867 ezer ha.-t tettek ki
2002-ben 84 , az átlagos birtoknagyság 6,11 ha. (hektár) volt. Miközben a
földtulajdonnal rendelkezők kétharmada 1 ha-nál kisebb földtulajdonnal rendelkezett.
Ez a tény

Néhány ide vonatkozó statisztikai adat:


Változás
Megnevezés 1960 1980 1999 1999/80
%

Gazdasági aktív népesség 103 fő 5127 5470 4203 0,77


Mezőgazdaság
Búzatermelés 103 t 1803 6077 2630 0,43
Kukoricatermelés 103 t 3534 6673 4500 0,67
Szarvasmarhaállomány 103 db 1963 1918 857 0,45
Sertésállomány 103 db 6388 8330 5335 0,64
Vágóállat 103 db 1070 2066 1443 0,69
Tehéntej (liter) 103 l 1899 2471 2045 0,83
Ipar
Villamos energiaterm. 106 kWh 7617 23874 36968 1,55
Széntermelés 106 t 26,5 25,7 14,5 0,56
Gáztermelés 106 m3 342 6142 3693 0,60
Olajtermelés 103 t 1217 2031 1243 0,61
Bauxittermelés 103 t 1190 2950 935 0,32
Acéltermelés 103 t 1887 3764 1920 0,51
Cementgyártás 103 t 1571 4660 2980 0,64

83
Dr. Mocsári József : Népszabadság 2001 aug.31. száma 15.old.
84
Központi Statisztikai Hivatal 2002. 21.45 tétel.
─ 165 ─

Műtrágyagyártás 103 t 102 1045 239 0,23


Pamutszövetgyártás 106 m2 247 332 40 0,12
Bőrcipő gyártás 106 pár 21,3 43,2 12,6 0,29

A termelési változás átlaga 0,57

37. ábra. A termelés természetben mért változásai 1960, 1980, illetve 1999 között

egymagában is azt jelentette, hogy ilyen birtokszerkezet mellett korszerű, jövedelmező


mezőgazdálkodást folytatni egyáltalán nem lehet. Ezt a tényt a 37.-dik ábrán szereplő
néhány fontos termelési adat jellemzi: 85

A fenti táblázatos adatok természetesen nem teljesek, ezért nem tükrözik pontosan a
kialakult gazdasági helyzetet, de nagy vonalakban jelzik azokat a változásokat, melyek
a gazdaságban végbementek a politikai rendszerváltozás, 1990 és 1999 között. A
gazdasági helyzet mai állapotára is használható tájékoztatást ad, hiszen 1999 óta nem
történtek gyökeres változások, sok tekintetben pedig a helyzet tovább romlott. Az
embernek az a benyomása, hogy a rendszerváltozás olyan következményekkel járt,
mintha a gazdaságot nagyarányú háborús csapás érte volna. Közismert, hogy a termelési
volumenek csökkenésének sok objektív oka volt, mindezektől függetlenül azonban a
termelési volumen ilyen nagyarányú csökkenése a nemzeti jövedelem csökkenését,
ezen keresztül a lakossági jövedelmek csökkenését okozta, ami a kereslet csökkenése
következtében a foglalkoztatás stagnálását elkerülhetetlenné teszi. Ez a helyzet is
megmutatja, hogy a globalizáció egymagában nem segíti elő a gazdaság megfelelő
fejlődését, mint ahogy azt mindenki várta. Pedig Magyarországon a multinacionális
tőke különösen a gépipar és a kereskedelem területén igen nagy, jórészt meghatározó
szerephez jutott. Ebből is látszik, hogy a gazdaság fejlesztését a globalizációs
folyamatoktól (részben) független eszközökkel is folytatni kell. Ennek megfelelő
eszközeit meg kell találni. Ilyen eszközök nélkül, csak a globalizációs folyamattól nem
várhatunk olyan eredményeket, amelyek reálisan elősegíthetnék a gazdaság
felzárkóztatását a világgazdasági színvonalhoz.

Ebből az áttekintésből nyilvánvaló, hogy ugyan általában a szabadkereskedelem a


különböző országok között minden résztvevő ország számára előnyös, azonban az
elmaradott országok, amelyek nem szállítóképesek, vagy nem fizetőképesek lehetséges
kereskedelmi partnereikkel szemben, azok nem képesek résztvenni az előnyös
külkereskedelem áldásaiban. Az ilyenek esetében nem valósulhat meg az előnyös
részvétel a szabadkereskedelem elvi alapjain álló külkereskedelemben. Ebben nem ad
előrelépési lehetőséget számukra a globalizáció folyamata sem. Ezért szükség van eddig
nem alkalmazott eljárások kimunkálására az elmaradott országok gazdasági
felzárkózásának az elősegítésére, abból a célból, hogy létrejőjjenek azok a feltételek,
amelyek szükségesek a világkereskedelemben a szabadkereskedelem elveinek a
gyakorlati érvényesítéséhez.

85
Központi Statisztikai Hivatal 2000. 1.9; 1.10; 1.11; 1.12; 1.13 tételek.
166
__________________________________________________________________________

*
─ 167 ─

MÁSODIK RÉSZ

A SZOCIALISTA POLITIKAI GAZDASÁGTAN

A szocialista politikai gazdaságtan területén az elmúlt néhány évtizedben sok könyv


látott napvilágot. Ez a politikai gazdaságtan országonként tartalmaz bizonyos
eltéréseket, de mégis csak a szovjet politikai gazdaságtanon alapszik. Ebben a tárgyban
megjelent egy összefoglaló tankönyv. Eredeti címe: Политическая Экономия. Москва.
Политиздат 1979. A Magyarországon kiadott mű magyar címe: Politikai Gazdaságtan.
Budapest. Kossuth Könyvkiadó 1980. Ez a kiadvány jellemzi alapvetően a szocialista
politikai gazdaságtan – a különböző változatainak egymástól néha kismértékben eltérő
– tartalmát. A politikai gazdaságtan kritikai elemzését ennek a könyvnek az alapján
végezzük el. Ez az elemzés nem fogja át a szocialista politikai gazdaságtan teljes
tartalmát, csak azokra a közgazdaságtan szempontjából legfontosabb kérdésekre terjed
ki, amelyek megoldása megítélésünk szerint helytelen, vagy téves.

A TULAJDON
A szocialista politikai gazdaságtan a tulajdont a gazdaságtan egyik alapvető
kategóriájának tekinti. Ennek keretében megkülönbözteti egymástól a
termelőeszköztulajdont a fogyasztási eszközök (személyes) tulajdonától. Ez
kétségtelenül helyes, mert a két tulajdonforma – némely átfedések ellenére –
lényegesen eltér egymástól, és például a gazdasági egyensúly érdemben nem is
tanulmányozható e fogalmak nélkül. A közgazdaságtan szempontjából legfontosabb
tulajdonforma a termelőeszköztulajdon, bár ki kell hangsúlyozni, hogy az egész
termelési folyamat, tehát a termelőeszköztulajdon felhasználásának a célja a (anyagi és
nem anyagi jellegű) fogyasztási eszközök előállítása. A fogyasztási eszközök azonban
első, természetes alakjukban termelőeszköztulajdont képeznek mindaddig, amíg a
fogyasztók azokat meg nem vásárolják. A fogyasztói vásárlások során alakulnak át ezek
az eszközök fogyasztási eszköztulajdonná. A fogyasztási eszköztulajdon ennek
következtében minden esetben magántulajdon, amit gyakran személyi tulajdonnak is
neveznek. A szocialista politikai gazdaságtanban kialakult az értelmezésnek olyan
(hallgatólagosan egyezményes) formája, miszerint a tulajdon alatt csak
termelőeszköztulajdont értenek. A polgári közgazdaságtan egyébként méltánytalanul
mellőzi a tulajdon gazdasági jelentőségének a tanulmányozását. A tulajdon kérdésében a
szocialista politikai gazdaságtan előzményeit még K.Marx és F. Engels határozták meg.
86

„A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a


burzsoáziát fokról-fokra megfossza összes tőkéitől, hogy minden
termelőeszközt az állam kezében, azaz az uralkodó osztállyá szervezett
proletariátus kezében összpontosítson és a termelőerők tömegét a lehető
leggyorsabban szaporítsa.”

86
Marx és Engels válogatott művek I. A Kommunista Párt kiáltványa. Szikra Budapest 1949. 29.old.
168
__________________________________________________________________________

„A proletariátus magához ragadja a közhatalmat és e hatalom erejével


köztulajdonná változtatja a burzsoázia kezéből kisikló társadalmi
termelőeszközöket. … Most már lehetővé válik az előzetesen megállapított
terv szerinti társadalmi termelés.” 87

Ez a szemlélet tükröződik a szovjet politikai gazdaságtanban is, amit a következő


hivatkozásokkal lehet szemléltetni. 88

„A termelési eszközök szocialista tulajdona mint gazdasági kategória azokat


a viszonyokat fejezi ki, amelyek a szocialista társadalom tagjai között a
társadalmi termelés anyagi feltételeinek közös elsajátítása kapcsán
létrejönnek.

A szocialista tulajdonviszonyokban a leglényegesebb az, hogy a társadalom


tagjai nem állnak szemben egymással mint magántulajdonosok.
Mindegyikük a termelési eszközök társtulajdonosa és más
társtulajdonosokkal együtt vesz részt a közös, társadalmi méretekben
egyeztetett munkában. …

… A termelési eszközök szocialista tulajdona új viszonyokat szül az anyagi


javak elosztásában is, amennyiben az előállított összes termék a dolgozóké.

… Az emberek személyes szükségleteit kielégítő létfenntartási javakat mind
közösen, … mind pedig egyénileg, főképpen az egyes dolgozóknak a
társadalmi vagyonhoz való munkahozzájárulásával arányosan fogyasztják.

… A szocialista állam, a termelési eszközök társadalmi, mindenekelőtt


össznépi tulajdonára támaszkodva, a gazdasági törvények megismerése
alapján irányítja a társadalmi termelést. … Az állami tevékenység irányát
a gazdaságpolitika határozza meg. Ez a kommunista párt által kialakított
politika a dolgozók érdekeit szolgálja. …

… A szocialista termelésirányítás legfontosabb gazdasági funkciója a


társadalmi termelési eszközök ésszerű és a társadalom minden tagja
érdekében történő felhasználása, célja pedig az, hogy a társadalmi terméket
a legkisebb munka- és anyagi eszközráfordítással, a legnagyobb mértékben
növeljék.”

Az állami tulajdon

A szocialista tulajdon minden állampolgár tulajdona. Tehát elvileg kivétel nélkül


minden állampolgár egyenjogú társtulajdonosa a termelési eszközöknek. A termelési
eszközöket emellett azonban nemcsak birtokolni, hanem működtetni is kell. Meg kell
tervezni, megszervezni, irányítani, elszámolni, ellenőrizni a termelési folyamatot, a
fejlesztést, a beruházásokat, a különféle termékek forgalmát, a pénzügyeket, az
egészségügyet, az oktatást, az igazgatást, az ország védelmét és még sokféle egyéb,
87
Marx és Engels válogatott művek I. Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. 150.old.
88
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 306 - 310.old.
─ 169 ─

társadalmilag szükséges működési folyamatot. Mindez annyira széleskörű és bonyolult


feladat, hogy ezeket minden társtulajdonos, tehát minden (legalábbis munkaképes)
állampolgár nem végezheti. A sokmilliónyi állampolgárnak azonban van egy egységes,
jogilag meghatározott képviselete, az állam. Ebből következik, hogy ezeket a
feladatokat, az állampolgárok nevében és helyett, az államnak kell elvégeznie. A
szocialista tulajdon, és annak működtetése tehát gyakorlatilag állami tulajdon
formájában jelenik meg. Felmerül az a kérdés, hogy az állami tulajdon lehet-e
szocialista tulajdon. Hiszen az állam munkaadóként jelenik meg, amely foglalkoztatja
az állampolgárokat, mint munkavállalókat. Az állam gyakorolja a tulajdonosi jogokat a
termelőeszközök felett. Mint a termelőeszközök tényleges tulajdonosa központilag
irányítja a termelési és elosztási folyamatokat, kisajátítja a megtermelt termékeket,
azokat áruvá alakítja át és elosztja a fogyasztók között. A munkavállalók
termelőeszközökre vonatkozó társtulajdonosi mivolta a gyakorlatban nem nyilvánul
meg, hiszen tényleges, gyakorlati tulajdonosi jogosítványai nincsenek. Ezzel szemben
valóságosan megnyilvánul munkavállalói mivolta. Hiszen a gyakorlatban
munkaszerződést köt egy állami vállalattal, vagy intézménnyel, amelyben
meghatározzák munkaköri feladatait, kötelességeit és jogait, munkakörülményeit és a
munkabérét. Létrejön egy munkaadó-munkavállaló viszony. Ez valóságos és élő
viszony, míg a társtulajdonosi minőség a valóságban nem élő, hanem csak elvi viszony,
amelynek a mindennapi életben nincs semmi gyakorlati jelentősége. Az érdekeltség is
eltérő. A munkaadó vállalat, vagy intézmény a költségek (beleértve ebbe a munkabér
költségeket is) csökkentésében, a munkavállaló a bér növelésében érdekelt. A dolgozók
fentebb említett társtulajdonosi, elvi jelentőségű státusával szemben a gyakorlatban
megjelenik egy ezzel ellentétes, élő munkavállalói érdekeltség, a bérérdekeltség. Ami
ellentétben áll, a költségcsökkentésben megnyilvánuló tulajdonosi érdekeltséggel.
Emiatt már a múlt század nyolcvanas éveiben, elsősorban a politikusok, a tudósok és a
publicisták az unalomig, de mindhiába hangoztatták, negatív értelemben kifogásolták a
dolgozók tulajdonosi érdekeltségének a hiányát. Szerintük emiatt a dolgozóknak meg
kellett volna változtatni a gondolkodásukat, és bérérdekeltség helyett tulajdonosi
érdekeltséget kellett volna képviselniük. Azonban az emberek tudatát, tehát
gondolkodását a létük, mindennapi valóságos munkavállalói létviszonyainak jellege
határozza meg, nem pedig valamiféle, csak elvi szinten létező tulajdonosi státus. Ezért
itt is létrejön a kapitalizmusból már ismert tőke és munka közötti ellentmondás,
függetlenül attól, hogy a szocializmusban a tőke, nem magántulajdonban, hanem állami
tulajdonban van. A gyakorlatban itt is elválik egymástól a termelőeszköztulajdon, és a
munkaerőtulajdon. Akik pedig személyesen gyakorolják a tulajdonosi jogokat az állami
tulajdon felett, azok nem pusztán állampolgári minőségük alapján, hanem kizárólag
csak állami kinevezésük alapján gyakorolhatják ezeket a jogokat. Az állami kinevezés
alapján szerzett jogok pedig nem vonatkoznak minden állampolgárra. Itt megjegyezzük,
hogy az érdekek jellegét és jelentőségét a termelési folyamatban csak akkor lehet
mélyebben megérteni, ha az olvasó elolvassa „Az Érdek” c. függeléket is.

A vizsgálat egyik fontos pontja annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy az „össznépi


tulajdon” lehet-e azonos a szocialista tulajdonnal. A szocialista jelző jelentéstartalma
valamiféle közösségit jelent. A szocialista tulajdon ebben az értelemben csak valamilyen
közösségi tulajdon lehet. Maga a közösség többszintű kifejezés lehet. Létezhet a családi
közösség, mint a legalacsonyabb szintű közösség. Ennél magasabb szintűek lehetnek a
különféle társadalmi osztály-, gazdasági-, politikai-, vallási-, kulturális-, sport-, stb.-,
stb.- csoport közösségek, vagy a különböző lakóhelyi, regionális, országos és
nemzetközi közösségek. E sokféle közösségeket osztályozhatjuk. Eszerint lehetnek
170
__________________________________________________________________________

valóságos, reális közösségek, valamint


virtuális, nem valóságos közösségek.

A valóságos közösségek először azok, melyeknek tagjai személyesen ismerhetik


egymást, átláthatják, közvetlenül befolyásolhatják egymás tevékenységét. Másodszor,
tagjai kinyilvánított közös érdekeik alapján egyesülnek közösségükben. Harmadszor,
tagjai anyagi, illetve a közösségen belüli tevékenységük értelmében nem függetlenek
egymástól, hanem az őket egyesítő érdekeik hatókörében szóbeli megállapodás, vagy a
közösség alapszabályaiban rögzített módon kölcsönös függésben vannak egymással.
Negyedszer, tagjainak bizonyos megállapodott kötelezettségeket kell vállalniuk a
közösségükkel szemben. A valóságos közösségek magasabb szintű valóságos
közösségekben is egyesülhetnek egymással, megtartva a magasabb szinten közösen
elfogadott tartalmú önállóságukat, illetve a magasabb szintű közösségek döntéshozó
testületeiben megvalósuló képviseletük biztosítását.

A virtuális közösségek tagjai először azok, akik általában nem kell, hogy ismerjék és
általában nem is ismerik egymást személyesen. Nem láthatják át egymás tevékenységét,
és közvetlenül nem is befolyásolhatják azt. Másodszor, tagjai nem kinyilvánított közös
anyagi és egyéb fontos érdekeik alapján egyesülnek a közösségükben, hanem
valamilyen más ismérvek alapján. Például valamely ország állampolgára, valamelyik
párt tagja, vagy pártonkívüli, egy település lakója, valamilyen korosztály tagja,
valamelyik iskola tanulója, valamelyik vállalat, vagy intézet dolgozója, tulajdonosa,
szeret horgászni, valamelyik futballcsapat szurkolója, stb., stb. Harmadszor, anyagilag
függetlenek egymástól, bizonyos érdekeik eltérőek, vagy ellentétesek is lehetnek
egymással. Negyedszer, a virtuális közösségükkel szemben tagsági viszonyuk alapján
nem, hanem legfeljebb csak személyes kinevezés, vagy megbízás, tehát külön
meghatározott jogviszony alapján tartoznak kötelezettséget vállalni. A virtuális
közösségek is egyesülhetnek magasabb szintű virtuális közösségekben, megtartva, vagy
feladva önállóságukat.

Hogy valamely személy, vagy közösség tulajdonos lehessen, ahhoz rendelkeznie kell
valamilyen tényleges tulajdonosi jogosítványokkal. Ilyen jogosítvány például a
rendelkezési jog a tulajdon, vagy annak egy meghatározott része felett. Döntési
jogosítvány arról, hogy mire és milyen módon használják a tulajdon tárgyát, milyen
módon és milyen célokra használják fel és osszák el a megszerzett jövedelmet, kik és
milyen módon viselik az esetleges veszteségek terheit. Ezeket a jogosítványokat a volt
„szocialista” rendszerekben mind fenntartja magának az állam és kizárja abból az
egyszerű állampolgárokat. Az állam képviseli az állampolgárok érdekeit, melyek
mibenlétét helyesen csak a kommunista párt tudja megállapítani. A dolgozók, beleértve
ebbe a legmagasabb szintű vezetőket is, állami (vagy párt, szakszervezeti, vagy
valamilyen más tömegszervezeti, intézményi) alkalmazottak, akik munkaszerződések
alapján dolgoznak, melyekben meghatározzák minden személy munkaköri beosztását,
beosztásához tartozó jogosítványait, kötelezettségeit, munkaidő beosztását és
munkabérét, illetve egyéb esetleges járandóságait. A vállalati és egyéb intézményi
kollektívák számára az erre kijelölt állami szerv lebontja az állami tervet, melyet a
kollektíváknak teljesíteniük kell, meghatározza a létszámtervet, az átlagbér, a bértömeg,
a bérhányad tervet, munkanormákat, amelyeket szintén kötelesek teljesíteni.
Meghatározza a termelési és egyéb feladatokat, hogy miből mennyit kell előállítani,
azokat hol és milyen feltételekkel kell értékesíteni, honnan, és milyen feltételekkel kell
beszerezni a termeléshez, a tevékenységhez szükséges állóeszközöket, anyagokat és a
különféle szolgáltatásokat. Meghatározza továbbá a termelés bővítését szolgáló
─ 171 ─

termelőeszközök, az infrastruktúra fejlesztések volumenét és módozatait, a tudományos


kutatási feladatokat, stb. Igaz, hogy itt elvben minden dolgozónak joga van javaslatokat
tenni és ellenőrizni a gazdasági munkafolyamatokat. Ezeken túlmenően ezek nem
egyszerűen csak valamilyen gazdasági, vagy egyéb feladatok és kötelezettségek, hanem
államilag az u.n. tervtörvényben meghatározott, tehát jogilag is értelmezhető törvényes
kötelezettségek. A törvények minden állampolgárt köteleznek, amelyek megsértése
büntetést von maga után. Ebből következik, hogy az ország sokmilliónyi állampolgára
köteles egyetérteni és tiszteletben tartani az ezekben a törvényekben meghatározott
gazdasági, szervezeti, stb döntéseket. Tehát ezekbe gyakorlatilag nem szólhat bele.
Hiába nevezik „társtulajdonosnak”. Egy állami vállalat, vagy intézmény, még inkább az
egész gazdaság, vagy az igazgatás munkafolyamata igen bonyolult, és annak
megismeréséhez egy dolgozónak, aki esetleg olyan helyen dolgozik, ahol nincs rálátása
az egész munkafolyamatra, már csak időbelileg, de szakmailag specializált képzettsége,
gyakorlata, iskolai végzettsége, munkaköri beosztása miatt sincs lehetősége. Javaslatot
tenni és ténylegesen ellenőrizni a munkafolyamatot, annak részletes megismerése nélkül
lehetetlen feladat. Ezért ez az elvi, társtulajdonosi jog a gyakorlatban nem valósulhat
meg. Hiszen a nemzetgazdaság olyan bonyolult rendszer, amelyben folyamatosan kell
hozni racionális, és amennyire csak lehet megalapozott döntéseket. Az ilyen döntések
nem lehetségesek a gazdasági folyamatokra vonatkozó konkrét ismeretek, aktuális
információk nélkül. Az ilyen információ-tömeg megszerzése, kellő mélységű
megismerése, megértése és folyamatos tanulmányozása csak szakmailag magas szinten
felkészült, erre a feladatra alkalmas és felhatalmazott centralizált szervezet keretében
lehetséges. Ilyen munkába a tömegeket célszerűen bevonni, miközben azok mindennapi
munkájukkal vannak elfoglalva, a valóságban teljesen lehetetlen. A termelés irányítása
és a termelési feladatok végrehajtása a gyakorlatban elkerülhetetlenül elkülönül
egymástól. Ezek miatt a munkavállaló olyan viszonyban van a vállalatával, vagy
intézményével, mintha kapitalista cégnél dolgozna. Egy lényeges különbség van, hogy
itt a tulajdonos nem magánszemély (vagy azok társasága), hanem az állam. Ez az állam
szocialista beállítottságú vezetők vezetése mellett tényleges céljának tekinti a dolgozók
sorsának alakulását, emberi megbecsülését, létbiztonságának a biztosítását, a
munkanélküliség csapásainak az elkerülését, nem törekszik a profit hajszolására. Mivel
azonban a munkavállalók és kollektíváik gyakorlatilag egyáltalán nem rendelkeznek
tulajdonosi jogosítványokkal, nem beszélhetünk a termelőeszközök szocialista kollektív
tulajdonának a létezéséről. A rendszer tehát nem szocializmus, hanem
államkapitalizmus, mivel a tulajdonosi jogosítványokat az állam tartja kézben,
megtervezi, irányítja, ellenőrzi a termelési és a termelésen kívüli társadalmi jelentőségű
folyamatokat. Ezekben a folyamatokban a dolgozók tevékenységét elbírálja,
számonkéri, jutalmazza, illetve elmarasztalja, esetleg bünteti is.

Tekintettel arra, hogy a termelőeszköztulajdont kezelni, üzemeltetni kell, megfelelő


egyéni, vagy kollektív köztelezettség vállalások mellett, csak a valóságos közösségek
lehetnek valamilyen szinten közösségi tulajdonosai valamilyen termelő eszközöknek.
Ezért az állami termelő eszköztulajdon nem tekinthető szocialista tulajdonnak. Hiszen
az állami „közösség” virtuális közösség, melynek minden tagja ebben a minőségében
nem vállal, és nem visel konkréten meghatározott felelősséget az állami, vagy az
„össznépi” tulajdonnal szemben. Ezért az össznépi tulajdon állami tulajdon, melynek a
működtetését állami intézményi-, vállalati és egyéb tömegszervezeti, esetleg civil (sport,
kulturális, stb.) szervezeti alkalmazottak végzik. Az össznépi tulajdonnal kapcsolatos
döntéseket az országgyűlés hozza meg, de tagjai csak u.n. politikai, tehát nem érdemi,
anyagi felelősséget vállalnak döntéseik következményeiért. Így áll elő az a helyzet,
hogy az állami, össznépi tulajdonnak nincs igazi, valóságos tulajdonosa, aki élvezné
172
__________________________________________________________________________

annak gyümölcseit, illetve viselné annak terheit, kudarcainak veszteségeit. Az állami


tulajdon állampolgári jogon mindenkié, ami bizonyos értelemben azt jelenti, mintha
senkié sem lenne. Persze ez az eléggé szélsőséges meghatározás természetesen
„bizonyos értelemben” jogos, de a valóságos helyzet azért nem ennyire egyszerű. Az
állami intézmények, vállalatok felső szintű vezetését kinevezett vezetők végzik, akik
munkaviszonyukból származó kötelezettségekkel és felelősséggel végzik a feladataikat.
A beosztott vezetők és az egyszerű dolgozók szintén kinevezett alkalmazottak, akiket az
intézményi és vállalati felső vezetők neveznek ki valamilyen munkakör betöltésére.
Tehát gyakorlatilag kivétel nélkül minden dolgozó termelő tevékenységéért
meghatározott felelősséget visel. Valamilyen szinten kivétel nélkül mindenki
munkavállaló, munkája ellenében meghatározott fizetést kap, amely nincs közvetlen
összefüggésben saját munkavállalói tevékenységének eredményeivel, jövedelmével,
vagy veszteségével. Lényegében véve ugyanilyen helyzetben vannak a központi
döntéshozók is, akik szintén valamilyen fizetés ellenében végzik a feladataikat. A
központi lényeges döntések pedig általában testületi döntések, így az esetleges
gazdasági veszteségek okozóinak a személyes kilétét objektíve nem is lehet
meghatározni. Bizonyos szint felett már a felelősség ezért összemosódik a
felelőtlenséggel. Elkerülhetetlen, hogy a legfelsőbb központi vezetők tekintélye,
befolyása meghatározó jelentőségű legyen. Ezért, amennyiben például egy gazdasági
sikertelenséget a legfelsőbb vezetők tévedése, vagy hibája okozta, akkor nincs lehetőség
arra, hogy ezért őket lehessen felelősségre vonni, vagy rávenni arra, hogy
változtassanak a helytelen gyakorlaton. Ehelyett az történik, hogy az elkendőzhetetlen
hibákért bizonyos bűnbakokat keresnek és azokat büntetik meg. Jellemző példa erre a
szovjet mezőgazdaság (de lényegében az ipar is), amely az évtizedek hosszú során
sorozatos kiemelt központi intézkedések dacára képtelen volt arra, hogy a lakosságot
élelmiszerekkel (és iparcikkekkel) ellássa, vagy legalább az átlagos nemzetközi
termelési szinteknek megfelelő termelési eredményeket érjen el. Tehát a rossz gazdasági
eredmények nem ébresztették fel a központi vezetőket, hogy megkeressék a hibák
valóságos okait, és módosítsák a hibás gyakorlatot, amely miatt a kitűzött célokat nem
lehetett elérni. Ehelyett kerestek valamilyen bűnbakokat, akik a propaganda
tevékenység szerint „elárulták a szocializmust, a népet, revízionisták lettek, politikai
aknamunkájukkal kárt okoztak, lepaktáltak az ellenséggel, hazaárulók lettek”. Ezeket
azután koncepciós perekben elítélték és szigorúan megbüntették. Mint később majd
látni fogjuk, nem is lehetett kielégítőbb a mezőgazdaság teljesítménye, mert a kolhoz
rendszer, ahogyan azt létrehozták és működtették, a hibás érdekeltségi rendszer miatt
nem is lehetett eredményes. Ezt az eredménytelenséget éppen a központi hibás döntések
okozták, amelyeket nem lehetett bírálni, korrigálni, mert annak, tehát a központi
vezetésnek a bírálata gyakorlatilag tilos volt. Az állami, gazdasági vezetés, irányítás
ezek miatt diktatórikus rendszerként alakult ki. A rendszer működése leginkább egy
hadsereg működéséhez hasonlított. Nem véletlen, hogy a legfelsőbb szovjet vezetés
személyi állománya nagyrészt a Vörös Hadsereg felső parancsnoki állományából jött
létre. Az állampolgári politikai, gazdasági rendszer pedig jellemzően civil rendszer, ahol
a működés nem központilag elrendelt parancsok végrehajtásából, hanem központilag
valahogyan összehangolt, a piac által ellenőrzött helyi közösségi, vagy egyéni
kezdeményezések, döntések és felelősség alapján megvalósított tevékenységek
sorozatából áll. A kapitalizmusban más a helyzet. Ott a termelőeszköz tulajdonosa
valódi tulajdonos, ezért a gazdálkodási veszteségek miatt nem a beosztott alkalmazottak
esetleges elégedetlensége, hanem egyenesen a piac bünteti meg. Megbüntetheti ugyan a
beosztottait, de ezzel nem kerülheti el a piac objektív büntetését. Kénytelen saját
tevékenységét megváltoztatni, vagy csődbe megy. Persze a Szovjetunió sem kerülhette
el végső soron a büntetést. Csődbe jutott. De ehhez kb. hetven év kellett, és elsősorban
─ 173 ─

nem a hibás vezetők bűnhődtek, hanem az egész ország lakossága. És a bűnhődésnek


még most sincs vége. Ebből a megfontolásból le kell vonnunk azt a következtetést, hogy
a gazdaságban elkerülhetetlenül szükség van olyan személyekre, vagy valóságos
közösségekre, akik, vagy amelyek élvezhetik gazdasági jövedelmeik gyümölcseit, vagy
a tévedések, a hibás gyakorlat veszteségeit kénytelenek elviselni. És a gazdasági
jövedelmek gyümölcseinek az élvezetét megtarthatják maguknak, a veszteségek
viselését pedig nem háríthatják át az államra, tehát az egész ország lakosságára.
Mégpedig nem hetvenévenként egyszer, hanem minden termelési ciklus végén, tehát
leginkább évenként egy-egy alkalommal. Hogy a hibákat meg lehessen állapítani,
azokat ki lehessen javítani, még mielőtt minden elveszett volna.

A szocialista tulajdon

Az itt felsoroltak figyelembevételével felvetődik a kérdés, hogy legalább elvileg


egyáltalán lehetséges-e a szocialista tulajdonviszonyok megvalósítása. Vagyis az, hogy
a valóságos közösségek, tehát például vállalati közösségek valamilyen tényleges
tulajdonosi jogosítványokkal rendelkezzenek. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban idézzük
Lenin idevonatkozó egyik írását: 89

„A szovjet hatalom alapelveinek legnagyobb mértékű elferdítése és a


szocializmusról való abszolút lemondás, ha bárhogyan, közvetlenül, vagy
közvetve törvényesítik egy bizonyos gyár, vagy egy bizonyos szakma
munkásainak az ő külön termelésükre való tulajdonát, vagy az országos
államhatalom intézkedéseinek enyhítésére, vagy akadályozására való
jogukat.”

Nyilvánvaló, hogy egy különálló termelő kollektíva tulajdonjoga a rendelkezésére álló


termelőeszköz állományra bizonyos veszélyeket rejthet a szocializmusra nézve. Ha
ugyanis egy kollektíva teljeskörű önálló tulajdonjogokat élvez termelő eszközei felett,
akkor különböző módokon visszaélhet ezekkel a jogaival. Lehetséges például, hogy egy
ilyen kollektíva a jövedelem növelésében való érdekeltsége miatt nem növeli a piaci
igényeknek megfelelően termékeinek a mennyiségét, hiányt teremet a piacon ezekből az
árukból és ezáltal valódi értékénél lényegesen magasabb árakkal indokolatlan extra
jövedelemre tesz szert. Ezáltal kárt okoz a társadalom többi részének. Lehetséges az is,
hogy a piaci igények miatt a termelést esetleg új termékek bevezetésével bővíteni
kellene, de a meglévő kollektíva tagjai ezt ellenezni fogják, mivel a bővítés
kockázatokkal járna, esetleg új technológiát kellene bevezetni, és átmenetileg képzetlen
munkások alkalmazása a termelékenység átmeneti csökkenésével a meglévő kollektíva
tagjainak a jövedelmét csökkenthetné, tehát ilyen helyzet akadálya lehetne a termelés
fejlesztésének. Lehetséges elvileg az is, hogy a kollektíva egyszerűen csak elutasítaná
az állami tervutasítások teljesítését. Elvileg az is lehetséges, hogy a politikai ellenség
felbujtására szembehelyezkedne a szocialista állami gazdasági törekvésekkel. Egy
önálló tulajdonjoggal rendelkező kollektíva elvileg sokféle veszély hordozója lehet,
különösen olyan történelmi helyzetben, amely Lenin életének utolsó éveiben,
közvetlenül a polgárháború és a külföldi intervenció befejeződése idején még reális

89
Lenin Összes Művei. 36.köt. 454-457. old.
174
__________________________________________________________________________

veszedelmet jelenthetett. Célszerűnek mutatkozhatott a közvetlen állami


termelésirányítás bevezetése és fenntartása.

Minden további nélkül elfogadhatjuk azt a feltételezést, hogy akik személyesen


kidolgozták az itt hivatkozott koncepciónak megfelelő gazdasági-politikai elveket, azok
igaz meggyőződésből és hittel tették ezt. Hiszen nekik alapvető érdekük lett volna, hogy
ezek az elvek, és ezek pozitív gazdasági és egyéb eredményei a gyakorlatban érvényre
jussanak. Ez biztosította volna számukra elfoglalt pozícióik megtartását és
megerősítését. Ezen elvek bukása az ő személyes bukásukat is jelentette. Mindezen jó
szándékok feltételezése ellenére a szovjet gazdasági és politikai rendszer összeomlott,
megbukott, kizárólag a társadalom belső erőinek a nyomása alatt. Ezért okkal
feltételezhetjük, hogy a rendszer elveinek helyesnek látszó logikai felépítése ellenére a
tényleges gyakorlat ezekkel ellentétes eredményre vezetett. Tehát a logikailag jól
felépített gazdasági politikai rendszerben alapvető tévedések, logikai hibák húzódtak
meg. A továbbiakban ezeket a logikai hibákat próbáljuk meg elemezni és levonni
belőlük a közgazdaságtani értelemben vett következtetéseket.

Megjegyezhetjük azt, hogy a szovjet rendszert átjárta az erőszakos diktatórikus vezetési


mód, amely nyilvánvalóan erős hatással volt a helytelen módszerek hosszú ideig tartó
fennmaradására és a szükséges változtatások elmaradására, sőt, annak megértésére is,
hogy lényeges módosításokra lett volna szükség. Hiszen a tényleges gyakorlat
bírálatának, megvitatásának a megtiltása lehetetlenné tette a gyakorlat hibáinak a
feltárását és a szükséges módosítások meghatározását és megvalósítását. Mindezek
ellenére közvetlenül nem ez a diktatórikus módszer, hanem elsősorban a gazdaság
összeomlása vezetett a szovjet rendszer bukásához, amely egyébként okozati
összefüggésben volt a politikai gyakorlat megváltoztatásának, fejlesztésének az
akadályoztatásaival. A diktatórikus vezetési módszer kritikája persze nem tartozik a
közgazdaságtan hatókörébe, ezért ezzel a kérdéssel a továbbiakban, bővebben nem
foglalkozunk.

A Szovjetunió, fennállásának egész ideje alatt stratégiailag fontos politikai feladatának


tartotta a munkához való jog biztosítását minden munkaképes szovjet állampolgár
számára. Sőt, nemcsak a munkához való jogot biztosította, hanem minden munkaképes
állampolgárt kötelezte is valamilyen munka vállalására és végzésére. Ez azt is jelenti,
hogy bizonyos esetekben olyan vállalkozásokat is kellett alapítani, amelyek nem eléggé
jövedelmezőek. Önálló termelőeszköz tulajdonnal rendelkező vállalati kollektívák nem
lennének képesek, vagy nem vállalkoznának ilyen feladatok megvalósítására. Ezáltal
akadályozhatnák a szükséges, de nem túlságosan hatékony, nem eléggé jövedelmező de
a gazdaság, illetve a lakossági ellátás szempontjából szükséges munkahelyek létesítését.
Nem lennének képesek a szükséges számban annyi új munkahelyet létesíteni, amelyekre
pedig a lakosság teljes foglalkoztatása, fogyasztási cikkekkel való ellátása érdekében
szükség lenne. Akadályozhatnák a munkanélküliség megszüntetésének a megvalósítását
és fenntartását. A Szovjetunió és minden más későbbi szocialista ország a
kapitalizmustól olyan gazdaságot örökölt, amelyben a lakosságnak a felénél is nagyobb
része élt a mezőgazdaságból. Ezért az ipar fejlesztése különösen fontos és indokolt
stratégiai cél volt. Különös tekintettel arra, hogy a kapitalista rendszerű országok
gazdasági és katonai értelemben is ellenségesen viszonyultak ezekhez az országokhoz.
Ezért az iparfejlesztésre irányuló törekvés nemcsak gazdasági értelemben, hanem
katonai vonatkozásban is létfontosságú volt. Ezt a történelem is igazolta. Ugyanis a II.
világháború kimenetele tekintetében fontos, talán sorsdöntő volt az amerikai és az angol
haditechnikai segítség, de a döntő tényező mégiscsak a T-34- esek, a szovjet légierő és a
─ 175 ─

szovjet tüzérség tömeges megjelenése volt, amelynek a bevetése a német haderő


gerincének a megtöréséhez vezetett a sztálingrádi ütközetben. Ezt pedig csak a
korábban, a rohamléptekkel kifejlesztett szovjet iparnak a nyugati területekről
Szibériába való gyors áttelepítése (evakuációja) tette lehetővé, amelyet a nagy
távolságok miatt a német légierő már nem érhetett el, és ahol tömegesen állították elő a
sztálingrádi győzelemhez és a háború továbbfolytatásához szükséges haditechnikát. A
Szovjetunió és a többi szocialista országok politikai és gazdasági tevékenységének
értékelése során nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezek az országok
nem békés környezetben éltek, hanem a kapitalista országok bojkottja, embargója, és
katonai fenyegetése által meghatározott ellenséges környezetben, miközben a kapitalista
országok is fenyegetve érezték magukat a szocialista országok puszta létezése miatt.
Ezért a szocialista országok a gazdaságban önellátásra kényszerültek, és arra, hogy
iparukat, a lehető leggyorsabban fejlesszék, hiszen csak ezen az úton remélhették, hogy
szükség esetén katonailag is megvédhessék magukat. Más kérdés, és erre az
alábbiakban részletesebben is kitérünk majd, hogy milyen gazdaságpolitikai okok
vezettek a szocializmusnak, mint gazdasági (és politikai) rendszernek a bukásához.

Most elérkeztünk annak a kérdésnek a konkrét vizsgálatához, hogy milyen tulajdonnak


kell lennie a valódi szocialista tulajdonnak. És hogy lehetséges-e ilyen tulajdon.
Látszólag ez lehetetlen, mivel a hagyományos gondolkodásmód szerint a
termelőeszközök működése megköveteli, hogy valakik az ilyen eszközök felett
meghatározott, konkrét tulajdonosi jogosítványokkal rendelkezzenek, hogy ezeknek az
eszközöknek a működését valakik irányítsák és egyúttal képviseljék az ezekre
vonatkozó tulajdonosi érdekeltséget. Másrészt kellenek azoknak a dolgozóknak a
tömegei, amelyek a feladat jellege miatt fizikailag sem lehetnek képesek a tulajdonosi
feladatokban való érdemi részvételre, de a termelési feladatok végrehajtásában alapvető
szerepük van. Tehát a tulajdonosi termelésirányítás és a termelés végrehajtás
szükségszerűen elválik egymástól mind személyi, mind pedig érdekeltégi
vonatkozásban. A kérdés tulajdonképpen az, hogy a különféle valóságos, tehát vállalati,
illetve intézményi közösségek rendelkezhetnek-e valamilyen érdemleges tulajdonosi
jogosítványokkal, és érdekeltséggel. Ami a hagyományos gondolkodásmód szerint, mint
láttuk, lehetetlen. Ettől a gondolkodásmódtól pedig a marxizmus meghatározó
személyiségei sem voltak mentesek, bár ők elmentek addig az illuzórikus, elvi
kijelentésig, hogy a dolgozók tömegei egyénileg is társtulajdonosai a szocialista
rendszerben a termelő eszközöknek. Továbbmenve, a szocializmusnak elmaradhatatlan
követelménye, hogy a társadalom minden munkaképes tagja számára biztosítani kell a
munkához való jog általános gyakorlati megvalósulását. Erre pedig kizárólag csak akkor
van esély, ha a termelőeszközök állami tulajdonban vannak. Hiszen egyes elkülönült
kollektívák nem lehetnek képesek arra, hogy az egész ország területén biztosítsák
minden munkaképes állampolgár munkához való jogának gyakorlati megvalósulását.
Tehát egy szocializmusban szükség van az állami tulajdonra és a valóságos közösségek
meghatározott tulajdonosi jogára is, ami ellentmondás látszatát kelti. Hiszen valami
nem lehet egyszerre állami és elkülönült közösségi tulajdon is. Azt kell eldönteni, hogy
ez az ellentmondás látszólagos, vagy lényegi ellentmondás lehet-e. Egy valóságos
szocialista rendszerben lehetséges-e ennek az ellentmondásnak a feloldása.

Az ipari gazdaságokban elkerülhetetlenül szükség van termelőeszköztulajdonra és


munkaerő tulajdonra is. Ezek nélkül a gazdasági fejlettség mai általános színvonala
mellett termelésről nem lehet szó. Mint fentebb már láttuk, a termelő erőknek ezeket az
elemeit elválasztotta egymástól elvi és gyakorlati értelemben is a kapitalizmus. A
szocializmus elvileg ugyan nem, de gyakorlati értelemben szintén elválasztotta ezeket
176
__________________________________________________________________________

egymástól. Ezért értelmezésünk szerint eddig a jelenkori történelemben gyakorlatilag


csak kapitalizmus létezett. A magántőke tulajdonon alapuló, állami gazdasági
beavatkozásokkal részlegesen szabályozott „klasszikus” kapitalizmus, majd az állami
tulajdonon alapuló állami kapitalizmus. Mely utóbbit szocializmusnak nevezték el.
Mindkét rendszer elválasztotta egymástól a termelőeszköz tulajdont a munkaerő
tulajdontól. Mivel a két tulajdon ellentétes egymással, a hozzájuk kapcsolódó
érdekeltségi rendszerek is elkerülhetetlenül ellentmondásban vannak egymással. Ez a
még K. Marx által meghatározott, a „tőke és a munka közötti ellentmondás”-ban jelenik
meg. Ez az ellentmondás kibékíthetetlen ugyan, de a kapitalizmusban a konjunktúra
ciklusok állami eszközökkel történő szabályozásával, az eddig ismert szocializmusban
pedig az állami tervgazdaság és az állami jövedelemszabályozás eszközeivel próbálták
„kibékíteni”. A „kibékítés” sikerei a kapitalizmusban a túlkínálati gazdasági feltételek
miatt igen korlátozottak, a korábban létezett szocializmusban pedig a hiánygazdaság
feltételei miatt végeredményben lehetetlenné váltak. Itt „normatív” értelemben, az
összes idevonatkozó aggályok ellenére meg kell állapítani, hogy mind a „klasszikus”
kapitalizmust, mind pedig a szocializmusnak nevezett államkapitalizmust el kell
utasítani. De mi legyen, vagy egyáltalán mi lehet helyettük, majd ha a társadalmi-
gazdasági változások következtében a lakosság többsége azt akarja, hogy most már ne
kapitalizmus, de ne is a szocializmusnak nevezett államkapitalizmus, hanem valódi
szocializmus legyen.

Már láttuk, hogy a szocializmus egyik legfőbb követelménye az, hogy a lakosság teljes
foglalkoztatottsága, tehát a munkához való jog ne csak elvileg, hanem a gyakorlatban is
biztosítható legyen. Nyilvánvaló, hogy ezt a követelményt elkülönült, önálló tulajdonnal
rendelkező termelő kollektívák nem tudják biztosítani. Erre csak az állam lehet képes.
Továbbá az is nyilvánvaló, hogy az ipari társadalmakban a termelés és az áruforgalom
alapvető módja csak a nagyüzemi termelés, illetve forgalmazás lehet, amely mellett
létezhetnek a piaci kereslet sokoldalú igényei által életre hívott közepes-, kis-, valamint
egyéni tulajdonú üzemek, szolgáltató és kereskedelmi egységek is. Ezekből az
következik, hogy a gazdaság alapvető egységei ( kivéve a kis, egyéni tulajdonú
üzemeket) egy igazi szocializmusban is csak állami tulajdonban lehetnek. Ismeretes,
hogy a tulajdonosi és a gazdálkodási funkciók egy kézben való összevonása nem
elkerülhetetlen szükségszerűség. Hiszen a kapitalizmusban is léteznek bérelt üzemek
(főleg a mezőgazdaságban), ahol a gazdálkodási funkció elválik a tulajdontól. Ilyen
esetben a tulajdonnal való gazdálkodási funkciót a bérlő látja el, teljesen önállóan,
szerződésben megállapított feltételek mellett, a tulajdonos beavatkozásai nélkül. Már azt
is láttuk, hogy az állami tulajdonos nem valódi tulajdonos. A tulajdonosi feladatokat is
munkavállalók végzik. Ezért a állami tulajdonosi érdekeltség nem, vagy nem
kielégítően jelenik meg. Ha a tulajdonával maga az állam gazdálkodik, akkor a
gazdasági döntéseket gyakran gazdaságon kívüli presztizs szempontok határozzák meg.
Ezért az állam, mint gazdálkodó, nem jó tulajdonos. Ennek belátását elősegíti, ha az
olvasó elolvassa Kornai János „A szocialista rendszer” c. könyvének idevonatkozó
részeit. Emiatt a szocialistának nevezett államok gazdasága hosszú távon
életképtelennek bizonyult. Nem volt képes a racionális, a jövedelmező, műszakilag,
minőségileg, és szervezetileg gyorsan fejlődő gazdálkodás megvalósítására. Ezért egy
igazi szocializmusban az állami tulajdonban lévő termelő eszközökkel történő
gazdálkodást az ezekben dolgozó, demokratikusan működő kollektíváknak kell
megvalósítaniuk. Amelyek bérlik az egyes állami tulajdonban lévő különféle üzemeket,
gazdasági egységeket. A bérlet különféle paramétereit nem állami rendelkezés, utasítás,
hanem kölcsönösen elfogadott anyagi jogi szerződés határozza meg, amelyben
szerepelhetnek állami előírások is, például az állóeszközök fejlesztésének kötelező
─ 177 ─

mértékéről. Ezeknek önálló gazdálkodást kell folytatniuk, az állam további


beavatkozásai nélkül. Jövedelmük a piac által meghatározott teljes árbevételük és összes
(bér, a termelőeszközök bérleti díja, adók, illetékek, kamatok, anyagok, idegen
szolgáltatások, forgalmi, gyártmány-, és gyártásfejlesztési, beruházási, karbantartási,
reklám és egyéb kiadások költségei tartoznak ide) költségeik különbözete alapján
képződik. Ezzel a jövedelemmel kizárólagosan saját maguk rendelkeznek. Tehát nem
termelőeszköz tulajdonosok, hanem jövedelem tulajdonosok. Ilyen alapon a jövedelem
növelésében érdekeltek. Érdekeltségük nem tulajdonosi érdekeltség, hanem
jövedelemérdekeltség. Tehát a racionális és jövedelmező termelésben érdekeltek, melyet
nem befolyásolhatnak gazdaságon kívüli szempontok. A termelőeszközök bérlete
feltételezi, hogy az állam tulajdonában legyenek ilyen eszközök, üzemek, intézmények,
stb. Ezeket az állam kisajátítás, vásárlás, illetve alapítás útján szerezheti meg. Így az
állam, ha az országban nincs elegendő munkahely a teljes foglalkoztatás
megvalósításához, az ehhez szükséges munkahelyeket létrehozhatja. Ha ezekben a
megszerzéskor nincs még vállalati, vagy intézményi kollektíva, akkor azt az államnak
(állami vagyonkezelő intézetnek) kell kifejlesztenie ezek ideiglenes állami üzemeltetése
során kialakuló feltételek követelményei szerint. Amint a megalapított vállalat, vagy
intézmény gazdálkodása beindult, és létrejött a vállalati, intézményi kollektíva, a
gazdasági egységet bérletbe kell adni ennek a kollektívának. A kollektíva tagsága a
vállalat, intézmény vezetőit és a beosztott dolgozóit foglalja magában. A kollektíva
foglalkoztathat kisebb mértékben munkavállalókat is, akik nem tagjai a kollektívának. A
kollektíva demokratikusan működik, külön ezt meghatározó szervezeti és működési
szabályzat szerint. Minden tag egy szavazattal rendelkezik. A tagok tőkét is vihetnek be
a vállalkozásba, de szavazati jogukat a bevitt tőke mértéke nem befolyásolja. A
jövedelemből a bevitt tőke össztőkéhez viszonyított arányában külön szerződés alapján
részesülhetnek.

Az igazi szocializmusban tehát az állami tulajdon mellett léteznie kell a termelő


kollektívák jövedelemtulajdonának (ami semmi esetre sem azonos a termelőeszköztulaj-
donnal) is. Amit az állam nem vonhat el tőlük, nem csoportosíthatja át más
vállalkozások, vagy ágazatok támogatására. Ilyen alapon kétségtelenül létezhet kollektív
tulajdon, mégpedig a bérleti jog alapján álló önálló, független kollektív gazdálkodás
útján szerzett jövedelemtulajdon.

A gazdálkodás ilyen rendszerének elkerülhetetlen velejárója a teljeskörű (üzleti


titkokkal nem korlátozott) statisztikai adatszolgáltatási kötelezettség. Ilyen alapon igen
hasznos és elkerülhetetlenül szükséges a tervgazdálkodás megvalósítása, ami lehetővé
teszi, hogy a terv adatainak felhasználásával, a tulajdonos államtól függetlenül az egyes
termelő (és egyéb) kollektívák minden lehetséges információ birtokában
megalapozottan készíthessék el, illetve szükség szerinti időben módosíthassák üzleti
terveiket. Tehát a Tervhivatal által készített terv nem kötelező előírás a termelő
kollektívák számára, hanem statisztikailag megalapozott időszakos tájékoztatás a
kereslet várható volumenéről, illetve szerkezetéről, továbbá arról, hogy a termelő
szektor vállalatai a várható kereslet kielégítésére milyen mértékben vették fel üzleti
terveikbe a tervelőirányzatokat, és hogyan alakul ezek teljesítése. A tényleges kereslet
mennyiben tér el a tervben előirányzott várható kereslet jellemzőitől. Tehát a
Tervhivatal a gazdasági folyamat teljes terjedelméről időszakosan tájékoztatja a
gazdálkodó közösségeket. Tehát a Tervhivatal nem közvetlen termelésirányító funkciót
lát el, hanem folyamatos termelési információs szolgálatával statisztikailag
megalapozott módon elősegíti a termelő (és egyéb) kollektívák racionális
gazdálkodását, időszakos kiadványok, prognózisok terjesztése útján.
178
__________________________________________________________________________

Ilyen gazdasági, politikai háttér birtokában a társadalomban megszűnnének a ma is


ismeretes konfliktusok. Az egyes dolgozók jövedelme saját kollektíváik gazdasági
eredményitől függ, amelyeknek a működését a tagok átláthatják és befolyásolhatják. Az
ilyen kollektívák profilkötöttségek nélkül vállalkozhatnak bármiféle gazdasági
tevékenységre. Jövedelmeiket saját tevékenységükkel növelhetik a piaci igények által
fenntartott körülmények között. Sztrájkkövetelések értelmüket vesztenék, mivel
demokratikus működésük során maguk határozhatnák meg, hogy saját üzemi
jövedelmüket hogyan osztják fel. A személyes jövedelmeket nem idegen érdekek
határoznák meg, hanem csak a piacon elért kollektív jövedelem.

TERMELÉS A VOLT SZOCIALIZMUSBAN

A marxizmus klasszikusai részletesen csak a kapitalista termelés elemzésével


foglalkoztak, és az abból adódó következtetésként megállapították, hogy a kapitalizmus
bukása elkerülhetetlen. Álláspontjuk szerint forradalmi úton új, kommunista társadalom
jön majd létre. A kommunista társadalomnak ezt a létrejövetelét tudományosan
megállapított történelmi szükségszerűségnek tekintették. A kommunista társadalom
jellemzőire nézve a marxizmus klasszikusai nem alakítottak ki részletesen kidolgozott
álláspontot. Csak néhány nagyvonalú utalást tettek a kommunizmus legfontosabb
jellemzőire nézve. Megjegyezzük, hogy ezeket az utalásokat Marx nem azzal a
szándékkal fogalmazta meg, hogy ezekkel meghatározza a kommunista társadalom
majdani jellemzőit. Hanem ezzel az írással adta elvi magyarázatát az 1875.- ben
megjelent Német Munkáspárt Programja, vagyis a Lassal féle, az u.n. gothai program
bírálatának. Marxnak és Engelsnek nem volt kidolgozott álláspontja, ami a
kommunizmus jellemzőit részletesen meghatározta volna. Kinyilvánított álláspontjuk
szerint a kommunizmust nem lehet előre „megtervezni”, hanem azt majd az aktuális
társadalmi, gazdasági, politikai helyzet követelményeinek figyelembevételével lehet és
kell majd kialakítani. Ennek ellenére a „gothai program kritikája” c. írást a későbbi
munkásmozgalom szószólói, de a politikai gazdasági irodalom szerzői is a kommunista
társadalom kialakítására vonatkozó iránymutatásnak tekintették. Az ide vonatkozó
utalásokat az alábbi idézetekkel próbáljuk az olvasó számára szemléletessé tenni: 90

„A kollektív alapon, a termelőeszközök közös társadalmi tulajdonán nyugvó


társadalomban a termelők nem cserélik ki termékeiket, a termékre fordított
munka szintén nem e termékek értékeként, nem e termékek dologi
tulajdonságaként jelenik meg, mert akkor, a tőkés társadalommal
ellentétben, az egyéni munka nem kerülőúton (tehát nem áruvá válva, a
piacon keresztül; Sz.L.) válik az összmunka részévé, hanem közvetlenül az.

… A kommunista társadalom felsőbb fokán, miután az egyének már


nincsenek szolgaian alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi
és testi munka ellentéte is megszűnt; miután a munka nemcsak a megélhetés
eszköze, de maga lett a legfőbb életszükségletté; miután az egyének
mindenirányú fejlettségével a termelőerők is növekedtek és a kollektív
gazdaság minden forrása bővebben buzog – csak akkor … írhatja
90
Marx Engels válogatott művek. Szikra kiadás Budapest 1949. 16. és17. old.
─ 179 ─

zászlajára a társadalom: Mindenki képességei szerint, mindenkinek


szükségletei szerint!”

Itt Marx nyilvánvalóan a kifejlett kommunizmusról beszél. Nem tudhatjuk, milyen lesz
a kommunizmus – ha egyszer majd lesz. A Marx óta eltelt jóval több, mint száz év
tapasztalatainak a birtokában már bizton állíthatjuk, hogy a gazdasági – társadalmi
fejlődés során a társadalom, és a gazdaság egyre fejlettebbé válik. Ennek megfelelően a
fejlett, a jövő távlatában esetleg lehetséges kommunizmus sokkal fejlettebb lesz a mai
gazdaságnál, tehát a munkamegosztás is sokkal fejlettebb lehet csak. Ezért az emberek
maguknak a szükségleteik kielégítésére szolgáló termékek választékának csak elenyésző
hányadát termelik meg, tehát e termékek választékának túlnyomó részét máshonnan kell
beszerezniük. Termékeiket feltétlenül ki kell cserélniük egymással. A csere alapja csakis
az érték lehet, mint a termékek dologi tulajdonsága. Amelynek mértékét csak a termékre
fordított társadalmilag szükséges munka határozhatja meg. Marx gondolatvilágában
persze ez úgy jelenik meg, hogy a terméket a munka hozza létre, amelyet a munkabér
ellenében el kell cserélni a tőketulajdonossal. A termékeket a tőke sajátítja ki, és hozza
forgalomba. Így kerül a termék áruként a piacra. Ahol a munkás a munkabérét elcseréli
a neki szükséges árukra. A csere alanya itt egyrészt a munkás, másrészt az árutulajdonos
tőkés, akik között maga a csere végbemegy. Ebben az értelemben a csere a társadalmi
osztályok közötti cserét fejezi ki. Ebben az értelemben a kommunizmusban, ahol már
nem lesznek tőkések, tehát a termékek csak a munkások (és mindenféle dolgozók)
tulajdonában lesznek, ezeket nem cserélhetik el saját magukkal. Ha nem lesznek
társadalmi osztályok, nem lehet társadalmi osztályok közötti csere sem. Azonban a csere
nemcsak társadalmi osztályok között lehetséges és elkerülhetetlenül szükséges. A
termelés, vagyis a termékek előállítása, valamint maga a gazdálkodás a legkülönfélébb,
szakmailag, területileg és termelési ágak szerint, termelési egységenként, egymással
összefüggő, de egymástól mégis elkülönült módon történik. Az egyes különféle
termelési ágazatok és egységek (vállalatok, intézmények) a termelési folyamatban
egymással egyszerre horizontális és vertikális kapcsolatban vannak. A késztermékek
előállítása során az általuk előállított anyagokat, féltermékeket, szolgáltatásokat
egymástól átveszik, egymás között kicserélik. Tehát az egymástól elkülönülten
gazdálkodó termelési, szolgáltatási egységek bonyolult cserefolyamatot tartanak fenn. A
termelési folyamatban széleskörű specializációs és kooperációs folyamatok valósulnak
meg. Ezek a folyamatok a termelés, a technológia, az információs kapcsolatok, valamint
általában a társadalom fejlődésével arányosan bővülnek és egyre magasabb szinten
valósulnak meg. Tehát a kommunizmus fejlődésével összhangban a munkamegosztás, a
specializáció és a kooperáció elkerülhetetlenül egyre fokozódik, és magasabb szintre
kerül. Szó sem lehet arról, hogy az egyének valaha is megszabadulhatnának a
munkamegosztás „alárendeltsége” alól. Sőt, éppen ezek az egyének szükségszerűen
igénylik majd egyre magasabb fokon a munkamegosztásban rejlő előnyöket, melyeknek
természetesen a terheit is vállalniuk kell. Itt tehát a munkamegosztásban az
alárendeltség nem egyirányú, nem szolgai alárendeltség, hanem kölcsönös, mindenki
számára előnyös, önként vállalt, és elkerülhetetlen összefüggést jelent. Másrészt ez a
munkamegosztás azzal jár, hogy az egymásnak átadott, a munkamegosztáshoz
kapcsolódó különféle szolgáltatások, anyagok, féltermékek, információk meghatározott
munkát, tehát értéket, csereértéket tartalmaznak. Ezért a munkamegosztáshoz
kapcsolódó különféle szolgáltatások ellenértékét a szolgáltatást igénybevevő
gazdálkodási egységeknek egymás között ki kell egyenlíteniük. Tehát itt szabályos
(piaci) csere bonyolódik le. Ugyanez vonatkozik a dolgozó egyének egymás közötti,
valamint az őket foglalkoztató gazdálkodó egységek közötti, szintén elkerülhetetlen
cserére is. Tehát a termelőeszközök közös tulajdonán alapuló társadalomban is a
180
__________________________________________________________________________

termelők kicserélik termékeiket, ahol a munka e termékek értékeként, e termékek


dologi tulajdonságaként jelenik meg. Csak ez a csere már nem a tőke és a munka között
bonyolódik le, hanem az egymással szabad és egyenlő egyének, illetve gazdálkodó
egységek, közösségek között. Ha a kommunizmus egyszer majd tényleg megvalósul,
akkor a munka termelékenysége sokszorosan meghaladja a XIX. századi, de még a
jelenlegi szintet is. A meghatározott mennyiségű és minőségű munka és annak értéke és
ennek megfelelően az emberek reális jövedelme jóval magasabb lesz a mainál. Ilyen
helyzetben elvileg lehetséges, hogy a szükségleti cikkekhez az emberek a jelenleginél
nagyobb mértékben juthatnak hozzá, annyira, hogy a csere tárgyát képező értékek
ellentételezése egyre inkább elveszíti a jelentőségét. A pénz egyre kisebb szerepet
játszik a cserében és fokozatosan el is tűnik. Nem lesz szükség a pénzre, különösen
olyan körülmények között, amikor a munka az emberek számára közvetlen
életszükségletté válik, tehát az emberek már nem pénzért dolgoznak. Talán ! Ennek
viszont ellentmond az a folyamat, ami a természeti környezet leromlását, a természeti
erőforrások kimerülését, és az emberiség túlszaporodását hozza magával. Ilyen
helyzetben távlatban lehetséges, hogy az emberi szükségletek kielégítését szolgáló javak
előállítása a mainál sokkal több munkát igényel. Ezért a munka hatékonysága a
technikai fejlettség növekedése dacára esetleg csökkenni fog. Sajnos ez reális
lehetőségnek tekinthető. Egyre nehezebb lesz esetleg előállítani a szükségleti cikkeket.
Ilyen esetben növekvő jelentősége lehet a társadalmilag elismerhető
munkateljesítmények egymás közötti elszámolásának. Mindenesetre a kommunizmus
víziója manapság nem tűnik fel olyan optimista színben, mint akár száz évvel ezelőtt.
Márcsak azért sem, mivel a kommunizmus előképét képviselő, korábban létezett
szocialista rendszerek összeomlottak.

A marxista klasszikusok a kommunizmus felsőbb foka mellett beszéltek a


kommunizmus első fokáról is, amelyet egyezményes jelleggel később elneveztek
szocializmusnak. Erről Marx többek között a következőket írja: 91

„Nekünk itt nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a


saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely a tőkés
társadalomból most bújik ki, amely tehát minden tekintetben, gazdaságilag,
erkölcsében, szellemében még magán viseli annak a régi társadalomnak
anyajegyét, melynek méhéből származik. Ennek megfelelően az egyes
termelő – a levonások után – pontosan annyit kap vissza a társadalomtól,
amennyit ad a társadalomnak. Amit adott neki, az az ő egyéni
munkamennyisége. … A termelő a társadalomtól elismervényt kap arról,
hogy ennyi meg ennyi munkát végzett (a közös alapok számára teljesített
munkáját levonva) és ennek az elismervénynek az alapján a fogyasztási
cikkek társadalmi készletéből annyit kap, amennyi ugyanannyi munkába
került. …

… Itt nyilvánvalóan ugyanaz az elv uralkodik, amely az árucserét


szabályozza, amennyiben ez egyenértékek kicserélése. A tartalom és a forma
megváltozott, mert a megváltozott viszonyok következtében senki a
munkáján kívül egyebet nem adhat és mert másfelől, az egyéni fogyasztási
cikkeken kívül semmi sem lehet egyesek magántulajdonává. Ami azonban a
fogyasztási cikkek elosztását illeti az egyes termelők között, ugyanaz az elv
91
Mint az előző hivatkozás.
─ 181 ─

uralkodik, mint az áruegyenértékek kicserélésénél: bizonyos formájú,


meghatározott mennyiségű munka cserélődik ki ugyanolyan mennyiségű,
más formájú munkával.”

A kommunizmus első foka olyan társadalmi rendszert jelent, melyet a XX. század
elejétől általában szocializmusnak nevezünk. A „kommunizmus felsőbb foka” olyan
társadalmi rendszer, aminek a mibenlétéről nem sokat tudhatunk. A marxizmus szerint
ez olyan rendszer, melyben nincsenek társadalmi osztályok, a munka, a termelés, a
tudomány, a művészetek művelése az emberek létszükségletévé vált. Gazdasága olyan
fejlett, hogy az emberek minden reális szükségleteit kielégítik. Ezért a megélhetési célú
munkavégzés létezése megszűnik. Nem kell fizetni a szükségleti cikkekért, tehát a
munkavégzés ellenében sem kell fizetni. Az emberek szabadon, minden kényszertől
mentesen, egymással békességben élnek. Nem lesz állam, a közösségek közös dolgaikat
demokratikus önigazgatás keretében intézik. Azonban, hogy ezek az idilli feltételek
hogyan alakulhatnak ki, vagy hogy egyáltalán kialakulhatnak-e, arról nem sokat
tudhatunk. Egy támpont van, amit gyakorlati történelmi tapasztalatok igazolnak. Az,
hogy az őstársadalmakhoz viszonyítva az emberek életviszonyai – sok visszaesés,
szenvedés, katasztrófa, terrorista fenyegetések, háborúk és sokféle elnyomatás ellenére
– általában a jólét, az emberi szabadság és az emberi méltóság fokozódó általános
elismerésének, megvalósulásának az irányába fejlődtek. Feltételezve e történelmi
fejlődés vég nélküli folytatódását, a kommunizmus eszméinek a megvalósulása elvileg
lehetséges, vagy valamilyen mértékben fokozatosan megközelíthető az emberiség
számára. Annyi biztos, hogy ennek a kérdésnek a vizsgálata, vagy a megvalósításra
tehető lépések előkészítése emberileg belátható időn belül az emberiség számára nem
aktuális feladat.

Más a helyzet a szocializmus esetében. Ebben a kérdésben már van egyaránt felemelő és
visszataszító, keserű történelmi tapasztalatunk. E tapasztalatok objektív elemzése
hasznára lehet az emberiségnek még a kapitalizmus továbbfejlődésének az
elősegítésében is. Hiszen például a szocializmus kipróbálta az országos méretű
gazdasági tervezés különféle módszereit, melyek segítségével (és némely hibái nélkül)
biztosítani lehet a gazdasági egyensúly (termelés és fogyasztás egyensúlya; munkaerő
kereslet és kínálat egyensúlya; a munkanélküliség elkerülése; a fogyasztás és a
beruházás egyensúlya; a fogyasztói kereslet és a profitok egyensúlya; stb.) jelentős
mértékű megvalósítását. Ezeknek az egyensúlyoknak a javítása, illetve megvalósítása
lehetővé tenné a kapitalista gazdaság egyenletes, és a jelenleginél gyorsabb fejlődését, a
konjunktúra ciklusok kilengéseinek a csökkentését, illetve megszüntetését, továbbá az
infláció megfelelő szintre történő korlátozását. A kapitalizmussal összeegyeztethetetlen
módszerek alkalmazása nélkül. A tapasztalatok objektív elemzése, bár ma nem aktuális,
de ha egyszer a szocializmus „kísértete” mégis újra felébredne, fontos lenne az
emberiség számára annak megismerése, hogy a korábban létezett szocializmus bukását
milyen hibák okozták, hogy azokat adott esetben az emberek hogyan kerülhetik el.

Marxnak a kommunizmus első fokára, tehát a szocializmusra vonatkozó utalásai nem


zárják ki a piac szerepének az elismerését. Az elosztás tekintetében az a kitétel, hogy
„bizonyos formájú, meghatározott mennyiségű munka cserélődik ki ugyanolyan
mennyiségű, más formájú munkával”, a szocializmus régen meghirdetett alapelve
lényegében véve ennek a marxi kitételnek a szinonimája: Mindenki képességei szerint,
mindenkinek munkája szerint! Hiszen itt az „ugyanolyan mennyiségű munkával”
előállított, egymástól különböző használati értékkel rendelkező termékek cseréjéről van
szó. Vagyis mindenki képességei szerint kell, hogy dolgozzon, és elvégzett munkája
182
__________________________________________________________________________

szerint kell, hogy részesedjen a javakból. Ez röviden a munka szerinti elosztás elve.
Természetes, hogy ebben az összefüggésben a munka fogalmába nemcsak a munkások,
hanem mindenféle, társadalmilag szükséges munkát végző egyéb dolgozók munkája, is
bele tartozik.

A korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy a fentebb tárgyalt „munka” szó értelmezése
nem eléggé pontos kifejezés. Ha valaki a munkája szerint kapja a bérét, ez szigorúan
vett értelmezéssel azt jelenti, hogy nem a vagyona, nem befolyásos kapcsolatai, nem
szerencséje, nem erőszakos fellépése, egoizmusának a mértéke, stb., alapján jut
jövedelméhez. Hanem azért, mert dolgozik, mert társadalmilag szükséges munkát
végez. És ezért valamilyen módon meghatározott fizetés jár neki. De a fizetést az ember
nem az általában vett munkáért kapja, hanem „társadalmilag szükséges” munkájáért.
Tehát, például ha valaki a homokot hordja a sivatagba, ez is kétségtelenül munka, de
nem társadalmilag szükséges munka, mivel ezzel nem állít elő társadalmilag szükséges,
hasznos terméket. Az ilyen munkát a társadalom, a piac nem ismeri el társadalmilag
szükséges munka gyanánt. Ezért az ilyen munkaért fizetés sem jár. A probléma abból
keletkezik, hogy a társadalmilag szükséges munka is lehet eltérő fokon, tehát kisebb,
vagy nagyobb mértékben szükséges. A társadalmilag szükséges munka tulajdonképpen
azt jelenti hogy a szóban forgó munka társadalmilag átlagos szakképzettség birtokában,
átlagos intenzitással történik. Az ugyanannyi idő alatt végzett kontármunka, vagy lustán
végzett hanyag munka értéke nem azonos az ugyanannyi idő alatt végzett szakszerű, és
intenzív munkával. Ez világos. De hogyan lehet objektíve megállapítani, hogy az
elvégzett munka mennyire szakszerű és mennyire intenzív? Ezt a munka hatékonysága
határozza meg. A munka hatékonyságának kétféle jellemzője lehet. Az egyik, hogy
adott időegység alatt egy dolgozó mennyi elfogadott minőségű terméket állított elő. A
másik, hogy egy dolgozó által előállított termékegység milyen nettó jövedelmet hozott.
Az egyik tehát a munka természetes (mértékegységben mért) hatékonysága, a másik a
munka csereértékben mért hatékonysága. Az egyik a munka mennyiségi hatékonyságát,
a másik a munka minőségi hatékonyságát fejezi ki. A minőségi hatékonyság a termék
csereértékét, határozza meg. A csere a piacon bonyolódik le, ahol az érték csereértékké
változik, amely kifejezi a termék, az áru szükségessége mértékét is. Más kifejezéssel
élve, így alakul ki a piacon az áruk piaci értéke. Ilyen alapon az egyik egyedi munka
csak akkor lehet egyenlő a másik egyedi munkával, ha azok minőségi hatékonysága,
termékének csereértéke egyenlő. A különféle munkák termékei, az áruk ezért
csereértékükön cserélhetők ki. A csere csak egyenértékek cseréje útján valósulhat meg.
Ezért a szocializmusban az egyéni munka csak kerülőúton, vagyis a piacon válik az
össztársadalmi munka részévé. Nem közvetlenül az. Marx utalása a kommunizmus első
fokára, vagyis a szocializmusra megengedi az árucserét. Azt mondja, hogy a termelő
elismervényt kap arról, hogy mennyi munkát végzett, és ennek alapján a fogyasztási
cikkek társadalmi készletéből annyit kap, amennyi ugyanannyi munkába került (levonva
a társadalmi közös szükségletek fedezetére szolgáló részt, tehát például az adót). És itt
ebbe a munkamennyiségbe bele kell érteni a munka minőségét is. A korábban létezett
szocializmusban ez meg is valósult. A munkáért kapott elismervény volt a megkeresett
pénz, a fogyasztási cikkek készlete pedig az (állami) áruházakban volt, ahol a munkával
megkeresett pénzt árukra lehetett kicserélni. A csere hasonló módon ment végbe, mint a
kapitalizmusban. Csak itt a termékeket nem a magántőke tulajdonos sajátította ki,
hanem az állam, mint az összes termelőeszközök tulajdonosa. A csere a munkaerő
tulajdonos termelő dolgozók között és az állam, mint árutulajdonos között történt meg,
mivel az állam az általa elsajátított termékeket áruvá alakította át.
─ 183 ─

Elosztás a munka szerint

Itt tehát eléggé részletesen foglalkoztunk azzal a ténnyel, hogy az elosztás a


szocializmusban nem egyszerűen a munka alapján kell, hogy történjen, hanem a munka
mennyisége és annak mennyiségi-, valamint minőségi hatékonysága alapján. Ez az
elosztás általános elvi megfogalmazása volt. Most az a kérdés vár megoldásra, hogyan
kell, vagy lehet a gyakorlatban megvalósítani a munka mennyisége és minősége szerinti
elosztást.

Az elvégzett munka értékét, a munka mennyisége és annak minősége határozza meg. Ez


az érték meghatározás azonban szubjektív elemeket tartalmazhat, mert az előállított
termék mennyiségi mutatói mellett számításba kell venni a munka minőségét, melyet az
előállított termék minőségi mutatói határozzák meg. Azonban a munka társadalmi
értékét ezeken kívül meghatározza az is, hogy az előállított termék mennyire szükséges.
A szükségesség mértékét összevontan a gazdasági terv, végső soron azonban csak a piac
határozhatja meg, ahol a vevők piaci értéken határozzák meg az előállított termék
összevont mennyiségi, minőségi és szükségességi mutatóit, és ennek megfelelően
fogadják el, valamint fizetik meg az ehhez tartozó árat. Ezen az alapon jön létre a
termék piaci értéke, ára, amelyen azt értékesíteni lehet. Ez az érték már objektív érték
lesz, mert nem a termelő, vagy egy meghatározott vevő szubjektív értékítéletén
alapszik, hanem a piacon szereplő összes termelő és összes vevő, tehát a piac általános
értékítéletén. Ezért gyakorlatilag a munka értékét végső soron az általa előállított termék
piaci értéke határozza meg. Tehát a munka szerinti elosztás alapja az a piaci érték,
amelyet a munkavégzés során előállítottak. Az eddig létezett „szocializmusban” a
bérezés nem ezen az elven alapult, hanem a központilag megállapított munkanormák és
az ugyancsak központilag megállapított személyi besorolási bérkategóriák alapján.

Általában azonban egy termék sok termelő kooperációja útján készül el. A
kooperációban együttműködő, különböző szakmák különböző képzettségű és
gyakorlatú dolgozók által, különböző értékű termelő eszközök felhasználásával,
különböző körülmények között végzett részmunkák eredményeként állítják elő az egyes
termékeket. A piaci érték az egyes termékekben bennfoglalt (élő és holt) részmunkák
összevont értékét határozza meg. Az egyes részmunkákat azonban külön is értékelni
kell, mert csak ilyen értékelés alapján lehet meghatározni azokat a rész-munkadíjakat,
amelyeket az egyes közreműködőknek ki kell fizetni, hogy azok részt vehessenek az
ilyen kooperációs folyamatban, amely nélkül általában a piacra kerülő termékek nem
készülhetnének el. Végső soron a piaci árakat a piac által elismert kooperációs
összköltségek határozzák meg. A piaci árat tehát a termék előállítására felhasznált
összevont élő és holt munka mennyisége, minősége és szükségességének mértéke
határozza meg, de a piaci ár visszahat a termék előállítására ráfordított összevont élő és
holt munka értékének alakulására is. Tehát a kooperációs folyamatban szereplő egyedi
munkák értéke és a piaci árak között meghatározott kölcsönhatás áll fenn. A
kooperációs részmunkák termékeinek az értékét, és árát azonban nem kell minden egyes
esetben külön kiszámolgatni, mivel a termelés egy folyamat, melyben egy aktuális
munka már az előzőekben piaci értelemben is értékelve volt. Ez az értékelés a legtöbb
esetben egyszerűen átmegy a következő aktuális munka értékelésébe, melyet már a piac
is ellenőrzött és elfogadott. Tehát minden további nélkül felhasználható egy következő
aktuális munka értékelésére. Sőt, a legtöbb esetben rövidtávon a készáruk árai sem
változnak meg lényegesen minden egyes termék esetében. Az árakban természetesen
időnként történnek változások és ezeket a változásokat a szükséges technikai
változtatások egyedi értékelésének a függvényében fogadja majd el a piac, vagy a
184
__________________________________________________________________________

termék átvevője, aki majd azt a piacon fogja értékesíteni. A termékek előállításának
technikai változásai hatással vannak a kínálati árakra, amelyek mértékét a kereslet
korlátozza. A végső, és esetleg gyakran változó árakat azonban a kínálat és a kereslet
egyensúlya határozza meg. Továbbá ez az egyensúly határozza meg az egyes
kooperációs részmunkák értékelését és árát, melyet a következő aktuális gyártási
folyamatban fognak majd érvényesíteni.

A fentiek alapján tehát a munkát az árakon keresztül a piac (vagy e piac helyett a
nemzetgazdasági terv) határozza meg. A munka szerinti elosztás alapja csak az árak
alapján meghatározott értékelés lehet. Ez lesz a végzett munka társadalmilag elfogadott
értéke (és ára). Ennek figyelembevételével tehát a munka társadalmilag elfogadott
értékét (bérét) annak gazdasági értéke határozza meg, nem pedig a munkanormák és a
besorolás szerinti bér. Persze a termelés területén a bérek megállapítása során a
munkanormákat és a besorolási béreket is felhasználják, de ezek meg kell hogy
feleljenek a piaci (vagy a terv szinten meghatározott) árak követelményeinek. Végső
soron a bérek meghatározásának gazdaságilag elfogadható alapja nem az elvégzett,
szükségesnél több, vagy kevesebb munka, hanem az a gazdasági érték, amelyet ez a
munka létrehozott. És csak ez lehet a munka szerinti elosztás alapja.

A már létezett „szocializmusban” ezt a következők szerint próbálták megvalósítani,


amelyet az alábbi hivatkozásokkal szemléltethetjük: 92

„A szükséges termék alapvető részét közvetlenül az egyes dolgozóknak a


társadalmi termelésben kifejtett munkája szerint, e munka mennyiségének és
minőségének figyelembevételével osztják el, …

…A munka minőségi és mennyiségi jellemzői közötti összefüggéseket a


munkanormákkal (időnorma, teljesítménynorma, kiszolgálási norma, stb.)
fejezik ki. A munkanormák olyan meghatározott minőségű
munkamennyiséget jelentenek, amelyet az adott dolgozónak a társadalom
részére teljesítenie kell. A munkabérnek a dolgozó munkájának
bonyolultságától, tapasztalatától és szakképzettségétől függő
differenciálását a bértarifarendszer alapján valósítják meg.

A (bértarifa szerinti) alapbér a munkások bértáblázat szerinti bérét, a


mérnöki-műszaki dolgozók és az alkalmazottak esetében pedig a munkaköri
besorolásuk szerint járó bért jelenti.

A kiegészítő bér a megállapított normát meghaladó… …túlteljesítésért, a


termékek minőségének fokozásáért, … … a több szakma gyakorlásáért, a
kiemelkedő szakmai tudásért, a nagyon rossz gazdasági vagy természeti-
éghajlati feltételekkel rendelkező körzetekben végzett munkáért járó
bérkiegészítés.”

„A szükséges termék másik része a társadalmi fogyasztási alapokat alkotja


… …A szocialista társadalomban tehát a létfenntartási javak elosztásának
két formája létezik – a munka díjazása és a fogyasztási alapok.”

„A Szovjetunió Kommunista pártja által megvalósított elosztási politika


abból indul ki, hogy a lakosság pénzjövedelmei növelésének legfontosabb
92
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 384 - 389.old.
─ 185 ─

módja a bérek növelése. E politika célja az, hogy tervszerűen növelje a


dolgozók fogyasztását és fokozza a bér ösztönző szerepét a termelés végső
eredményeiben, a termelés hatékonyságának növelésében.”

Ezek a hivatkozások persze csak nagy vonalakban jellemzik a volt szocialista


országokban megvalósított szocialista elosztási rendszereket. Ezek a rendszerek
részletesen kidolgozott formában készültek el és kormányrendeleti jogszabályként
szabályozták pénzértékben kifejezve az elosztást az emberek, valamint a vállalati és
egyéb intézményi szervezetek között. Ezek a rendszerek határozták meg az emberek
személyes egyéni, és társadalmi közös fogyasztásának mennyiségi, illetve minőségi
jellemzőit. Ezek a jellemzők szoros összefüggésben voltak a vonatkozó gazdasági és
egyéb tervmutatókkal. Ilyen összefüggések által került meghatározásra pénzértékben az
u.n. fogyasztási alap, valamint az árualap. Az (fogyasztási) árualap és a (pénzértékben
meghatározott) fogyasztási alap terv szinten nem jelentékeny eltéréssel mindig
megegyezett egymással, tehát a fogyasztási eszközök termelése és a fogyasztói
vásárlóerő értékben, valamint az áruk mennyiségi, és minőségi mutatói szintén értékben
kifejezve tervszinten egyensúlyban voltak egymással. Ez volt az alapvető feltétele
annak, hogy a volt szocialista országokban munkanélküliség gyakorlatilag nem létezett,
és az infláció is viszonylag igen mérsékelt volt (ennek a kismértékű inflációnak
egyébként más okai voltak, amiről alább még majd bővebben ejtünk szót).
Megjegyezzük: annak ellenére, hogy a közösségi fogyasztás a fogyasztási alapnak csak
egy kisebb részét (kb. 1/4 résztét) tette ki, nagy jelentősége volt a rendkívül gyors
általános tudományos, kulturális fejlődés biztosítása tekintetében. Ez az alap nyújtott
fedezetet az állami közigazgatás, a közbiztonság, az ország védelme, a népoktatás, a
tudományok fejlesztése, a közegészségügy, a népjólét, a kultúra, és sok más hasonló,
társadalmilag fontos tevékenységek fejlesztésének a költségeire. Nem szabad
számításon kívül hagyni, hogy a Szovjetunió a forradalom előtti állapotokhoz képest
Oroszországot – minden fogyatékosságai ellenére – minden tekintetben reménytelenül
elmaradott, félfeudális országból végülis világhatalmi tényezővé tette. Az ország
iparosítása, a kultúra, a technika, különösen a haditechnika fejlesztése területén
világviszonylatban is kiemelkedő eredményeket ért el. Hasonlóan alakult a helyzet a
többi szocialista országokban is. Ezért azt lehet megállapítani, hogy a Szovjetunió, és a
többi „szocialista” ország is, a közfogyasztásra szánt forrásokat eredményesen használta
fel. Hogy a Szovjetunióban és vele együtt a „szocializmus” világviszonylatban is
megbukott, nem a közfogyasztás hiányosságai miatt következett be. Az erre vonatkozó
okokat ezért másutt kell keresnünk.

Ami a munka hatékonyságát illeti, azt kell megállapítani, hogy az a „szocializmusban”


nem a fenti hivatkozásokban is szereplő irányban változott. Az elosztási politika fő célja
– hogy tervszerűen növelje a dolgozók fogyasztását és fokozza a bér ösztönző szerepét
a termelés végső eredményeiben, a termelés hatékonyságának a növelésében – nem
valósult meg. Ellenkezőleg : a dolgozók fogyasztása változóan alakult, de említésre
méltó mértékben nem növekedett, sőt a bukás előtti években csökkent, mégpedig a
társadalom által még elfogadható színvonal alá. Az országos méretekben megvalósult
bérezési politika a dolgozók ösztönzésének a szerepét nem töltötte be, amelynek pedig a
termelés végső eredményeinek a fokozásában, a hatékonyság növekedésében kellett
volna kifejezésre jutnia. Az egész gazdasági-politikai cselekvési folyamat alapvető célja
abban áll, hogy az emberek erőfeszítéseik eredményeként lehetőleg egyre jobban
éljenek. Ha ez a cél nem valósul meg, akkor minden célraorientált cselekvés értelmét
veszti. Ez a helyzet vezetett végülis a „szocializmus” világméretű bukásához. Ilyen
helyzetben a „szocializmus” hosszú távon életképtelennek bizonyult. Továbbfejlődése,
186
__________________________________________________________________________

sőt, puszta fennmaradása is lehetetlenné vált. Ez a helyzet azt bizonyítja, hogy az


elosztási politika gyakorlati megvalósítása nem szolgálta annak deklarált célját. Ez a fő
kérdés, amit vizsgálni kell.

Az idevonatkozó vizsgálat furcsasága abban rejlik, hogy maga cél megfogalmazása


vitathatatlanul helyes volt : a bér ösztönző szerepét fokozni kellett annak érdekében,
hogy a dolgozók érdekeltek legyenek a termelés végső eredményeiben, a termelés
hatékonyságának a növelésében. Ha a dolgozók fokozódó szakszerűséggel és kellő
intenzitással végzik a munkájukat, akkor növekszik a munka termelékenysége, aminek
következtében növekszik a munka hatékonysága, növekszik egyebek mellett a
fogyasztási cikkek termelésének volumene és minőségi színvonala. Ennek
következtében tervszerűen lehet növelni a dolgozók fogyasztását is. Ez világos. Ha ez
volt a cél, és a törekvés, akkor mi lehet az oka a cél megvalósíthatatlanságának, a
szocializmus bukásának.

Közismert tény, hogy a célok csak akkor valósulhatnak meg, ha maga a kitűzött cél
helyes, és reális, továbbá a megvalósításra irányuló cselekvés módszere szintén helyes,
és reális. Ha, mint itt tettük, a célt helyesnek nyilvánítottuk, akkor a cselekvés bukását
csak a megvalósítás módszerének helytelen megválasztása idézhette elő. A módszerek
jellemzésére alkalmasak az alábbiakban bemutatott idézetek : 93

„A szocialista termelési folyamat egészében mint az összmunkaerő


működése valósul meg, amelyet a termelési eszközök és a
munkaeredmények közös tulajdona, a társadalom tagjainak cselekvési
egységét meghatározó célok azonossága egyesít.

A termelési folyamat a kizsákmányolástól megszabadult és az egész


társadalomra kiterjedően társult dolgozók közös tevékenysége, kooperációja. A
kooperáció által létrehozott társadalmi termelőerő a szocializmusban a
sokszorosára nő, és a dolgozók tulajdonát alkotja.

A legfelsőbb állami szervekben a dolgozók képviselői a szocialista állam


gazdaságpolitikáját a széles néptömegek részvételével dolgozzák ki és az
egész nép alapvető érdekeit fejezi ki.

Marx szavaival, a szocialista társadalom gazdasági értelemben a szabad


emberek egyesülése, akik közösségi termelési eszközökkel dolgoznak és sok
egyéni munkaerejüket öntudatosan egy társadalmi munkaerőként fejtik
ki.”

Ezek az idézetek, bár a szovjet politikai gazdaságtan fő jellemzőinek egy jelentős részét
fejezik ki, mégis az embernek az a benyomása, hogy ezek pusztán üres jelszavak,
(lózungok, sloganek) melyek csak egy politikai propaganda csalóka céljait
szolgálhatják. De azt sem igazán, mert akik ezeket mondják, vagy leírják, maguk sem
hiszik el. Már láttuk fentebb, hogy „a termelési eszközök és a munkaeredmények közös
tulajdona” olyan tulajdona az egyes embereknek (beleértve ebbe a különféle szintű
vezetőket, és a szürke közembereket, valamint a különféle kollektívákat is) amelyhez
nem fűződnek a gyakorlatban is létező tulajdonosi jogosítványok. És állítólag ez a fajta
tulajdon „a társadalom tagjainak cselekvési egységét meghatározó célok azonossága
egyesít”-i?! Így ez a kifejezés üres jelszó. Ez csak elvi tulajdon, mint például az is,
93
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 361 - 363.old.
─ 187 ─

hogy egy országban a tulajdonok összessége az összlakosság tulajdona. Ez a


semmitmondás nemcsak a szocialista társadalomra, hanem kifejezetten mindenféle
társadalomra igaz. Hiszen az összlakosságban benne vannak a leggazdagabbak és a
nincstelenek is. Ezért az ilyen jellegű kifejezések nem mondanak semmit. Ami csak elvi
szinten van meg, az szélső esetben lehet, hogy a valóságban egyáltalán nem is létezik.
Mit értsünk az alatt, hogy „a termelési folyamat egészében mint az összmunkaerő
működése valósul meg”? Persze. Az összmunkaerő működése (valahogyan, tervszerű
rendben, vagy éppen anarchikusan) mindenképpen megvalósul. Azonban az, hogy a
minden egyes egyéni munkaerő az összmunkaerő integráns részeként, azonos irányban,
ténylegesen a pontosan azonos célt követve működik, még a szocialista társadalomban
is merő illúzió. Ilyen tömeges jellegű működés sehol, semmilyen szervezetben, még a
legfegyelmezettebb hadseregekben sem valósult meg soha. Például tudjuk, hogy az
emberi szervezet a bele tartózó különféle szervek eléggé tökéletesen integráns részeinek
az egysége. Mégis ezek a különböző integrált szervek néha, különféle okok miatt
eltérnek a „célirányos” működéstől. Pedig ezek a szervek egyébként eléggé
„fegyelmezettek”. Az egész társadalom pedig egyáltalán nem fegyelmezett, alapvető
jellemzője, hogy egyes tagjai egymástól eltérő, sőt egymással ellentétes törekvéseket
valósítanak meg. Ezeknek a törekvéseknek a teljes összehangolása lehetetlen, és
ellentétes az emberi társadalmak alapvető természetes tulajdonságaival. Mit
mondhatunk arról a kijelentésről, hogy „A kooperáció által létrehozott társadalmi
termelőerő a szocializmusban a sokszorosára nő, és a dolgozók tulajdonát alkotja.” A
termelőerő a kapitalizmusban is a sokszorosára nőtt, és a kooperációban keletkező
termelőerő, a kooperációt megvalósító munkaerő nem a dolgozók tulajdona? „A
legfelsőbb állami szervekben a dolgozók képviselői a szocialista állam
gazdaságpolitikáját a széles néptömegek részvételével dolgozzák ki és az egész nép
alapvető érdekeit fejezi ki.” Ez megint egy üres jelszó. Az állam gazdaságpolitikáját
nem a dolgozók képviselői, hanem olyan szakemberek dolgozzák ki, akik munkaköri
kinevezésükben meghatározott kötelezettségeik szerint, nem pedig a dolgozók
képviselőiként dolgozzák ki a gazdaságpolitikát. Mégpedig az állami központi,
valamilyen módon választott vezetők utasításai szerint. Ha azután mindez az egész nép
alapvető érdekeit fejezi ki, akkor vajon az egész nép érdeke volt, hogy nagyrészben a
rossz gazdaságpolitika következtében az emberek nélkülözéseknek, néha éhezésnek
legyenek kitéve? Vagy hogy a Szovjetunió gazdasága, az egész népnek, a jövőben még
nagyobb nyomorúságot okozva összeomoljon? Nem tudhatjuk, hogy a Marx-ra való
hivatkozás itt mennyire lehet megalapozott, hiszen ebben Marx a „közösségi
termelőeszközökkel” végzett munkáról beszél. Mint ahogy már fentebb láttuk, a
közösségi termelőeszközök nem azonosak az állami termelőeszközökkel. Ezek alapján
azt látjuk, hogy a szovjet politikai gazdaságtan az emberi cselekvések mozgató rugóinak
a lehető legnagyobb mértékű meg nem értéséről tanúskodik.

A „szocializmusban” a gazdálkodás lényegében véve állami központi gazdálkodás volt.


Központilag döntöttek arról, hogy hogyan, és mit termeljen a társadalom (és ezen belül
az egyes kollektívák); mennyi és milyen munkaerőket kell alkalmazni a termelési
folyamatban; a megtermelt termékeket milyen célokra és hogyan kell elosztani; a
termelési folyamatban milyen munkanormákat kell teljesíteniük a dolgozóknak; a
termékek áruvá alakítása után milyen árakon kell azokat értékesíteni; hogy a
dolgozóknak a munkaköri besorolásuktól, képzettségüktől, munkakörülményeiktől és
gyakorlatuktól függően mekkora díjazásban kell részesülniük; stb. Központilag
állapították meg terv szinten a fogyasztási alap és az árualap nagyságát, valamint
egymással egyenlővé tették azokat. Központilag állapították meg és szabályozták a
termelési folyamat egészének a statisztikai nyilvántartását, valamint az ellenőrzését, az
188
__________________________________________________________________________

abban résztvevők jutalmazását, vagy felkelősségre vonását, az adott tevékenység


sikerei, kudarcai alapján. A komplex, közvetlen, vagy közvetett termelési folyamat
időszakonként különböző eredményeket hozott létre. Ezek az eredmények határozták
meg az egyes állami vállalatok és egyéb intézmények dolgozóinak a jövedelmét,
életszínvonalának alakulását, életmódját. Tehát minden egyes dolgozó jövedelme
közvetlenül nem a saját munkájának az eredményeitől függött, hanem az egész
társadalom termelő tevékenységének összes eredményeitől. Hogy valaki jól,
eredményesen, vagy rosszul és eredménytelenül dolgozott, az a keresetét csak kis
mértékben befolyásolta. Az egyes vállalati és intézményi kollektívák keresetére erős
hatással volt, hogy a felsőbb szervek hogyan ítélték meg azok tevékenységét. Ezt a
megítélést befolyásolták objektíve kimutatható tényezők, de a megítélés szubjektív
tényezői is gyakran meghatározó jelentőségűek voltak, hiszen a megítélést kinyilvánítók
maguk is emberek, tehát szubjektív elemei a tevékenységek értékelési folyamatának. A
megítélés objektív szempontja volt a tevékenységek gazdasági eredményeinek a
számbavétele. Ebben fontos szerepe volt az előállított és értékesített különféle áruk és
szolgáltatások árának. Közgazdaságtani értelemben az árakat az áruk és szolgáltatások
előállítására ráfordított költségek határozzák meg. A „szocializmusban” az árakat
politikailag befolyásolt, valamilyen számítások határozták meg, ebben az előállítási
költségek is szerepeltek ugyan, de a legfontosabb termékek esetében az árakat
eltérítették azok előállítási költségeitől. Ezért az egyes termékek eleve ráfizetésesek,
más termékek pedig eleve nyereségesek lettek az egyes vállalatok szempontjából. Mivel
azonban az összes termékeket a tulajdonos állam sajátította ki, lehetőség nyílott arra,
hogy az egyes vállalatokkal szemben dotációk, illetve elvonások alkalmazásával, tehát a
jövedelmek átcsoportosításával kiegyenlítsék ezeket a jövedelem eltéréseket. Így azután
minden vállalat, vagy intézmény „pénzügyi” szempontból kielégítette a vele szemben
támasztott gazdasági követelményeket. Persze, a gazdaságirányítás a fogyasztási cikkek,
és a termelőeszközök előállítására vonatkozó előírások meghatározásánál a
gazdaságpolitikai követelmények mellett figyelembe vette a statisztikailag
meghatározott kereslet áruszerkezeti követelményeit is, ezért lényegében véve a
keresleti-kínálati egyensúly – bizonyos változó mértékű áruhiányok, illetve inkurrencia
mellett – biztosítható volt. Gazdasági tekintetben azonban folyamatosan változtak a
termelési és az értékesítési feltételek, ennek megfelelően folyton változtak a vállalati
jövedelem átcsoportosítások szempontjai és mértékei. A jövedelem átcsoportosítások
rendszere egyre áttekinthetetlenebbé vált. Magyarországon ezért már az 1960-as
években nem lehetett tudni, hogy a vállalatok között melyek tevékenysége lehet
jövedelmező, vagy ráfizetéses. Az ország gazdasági helyzete folyamatosan romlott, a
külső eladósodás növekedett. Ilyen körülmények között pedig előtérbe került a termelés
gazdaságosságának a kérdése. Magyarországon 1968-ban bevezették az új „gazdasági
mechanizmust”. Kezdetben voltak bizonyos kedvező eredmények, de kitűnt a
gyakorlatban, hogy a korábbi gazdaságirányításban meglévő természetes tervmutatók
részleges megszüntetése helyett bevezetett gazdasági-pénzügyi tervmutatók ugyanúgy
megbénították a vállalati gazdálkodást mint a reform bevezetése előtt, csak annak a
módszere változott meg. Tehát az új gazdasági mechanizmus a gazdaságban lényegi
változásokat nem hozott. Így a gazdasági hanyatlás folytatódott tovább. A bukásig.

Ez eddig a gazdasági helyzet általános jellemzése volt. Most rá kell térni bizonyos
részletekre is, amelyek pontosabban rámutathatnak a gazdasági hanyatlás okaira.

Fentebb már láttuk, hogy a „szocialista” politikai gazdaságtan felfedezte, hogy a


dolgozókat érdekeltté kell tenni a termelésben ahhoz, hogy azok aktívan vegyenek részt
a termelési folyamatban. Most lássuk, milyen módon „tettek eleget” ennek a feladatnak
─ 189 ─

a gyakorlatban. Erre a Magyarországi gyakorlati módszereket vizsgáljuk röviden


példaként, mivel az ehhez szükséges dokumentumokat könnyebben be lehet nálunk
szerezni. Más országok gyakorlata természetesen ettől valamennyire eltér, de alapjában
véve elvi alapjait tekintve a magyarországi gyakorlattal azonosnak lehet tekinteni. A
termelésirányítási gyakorlat elvileg azonos a magyar „szocializmus” fennállásának
egész tartama alatt, bár az 1968. évi gazdasági mechanizmus reformja után a
termelésirányítás formailag eltér a korábbi gyakorlattól. Az 1968 előtti években a
termelésirányítás lényege abban fejezhető ki, hogy a termelést közvetlenül minden
termelési vonatkozású kérdésben (előállítandó termékek mennyiségi és minőségi
előírásai, anyagbiztosítás, készletezés, munkaügy, munkanormák, bérezés,
anyagforgalmi és pénzügyi bizonylati rendszer, pénzforgalom, értékesítés, a termelés
elvárt gazdasági eredményei, biztonságtechnikai, stb.) részletes központi tervutasítások
alapján kellett folytatni. A reform után is fennmaradt természetesen a központi
tervutasításos rendszerű termelésirányítás, de a természetes mértékben meghatározott
termelési előírásokat már csak a legfőbb termékek esetében tartották fenn. A többi
termékek esetében már csak általános munkaügyi-gazdasági-pénzügyi előírásokat
tartalmazott a termelésirányítási rendszer. Tehát röviden úgy fogalmazhatunk, hogy
1968 előtt közvetlen termelési előírásokkal, 1968 után pedig közvetett termelési
előírásokkal valósult meg a tevutasításos állami termelésirányítás. A közvetett
előírásokon alapuló termelésirányítás alapja az a meggyőződés volt, hogy a vállalatok
és egyéb intézmények hatékonyságát csak ezek gazdálkodási önállóságának
fokozásával, saját különérdekeinek bizonyos mértékű elismerésével, például vállalati,
intézményi érdekeltségi alap létrehozása útján, lehet biztosítani.

Lássuk tehát, hogy hogyan valósult meg a vállalatok és intézmények érdekeltségének a


fokozása a gyakorlatban. 1968 előtt a központi népgazdasági terv „lebontásával”
minden vállalat és intézmény magkapta a tárgyévi létszámtervét, az átlagbér színvonal,
a bértömeg, és a bérhányad tervezett adatait, melyeket minden vállalatnak kötelessége
volt betartani. Ebben az időszakban még nem volt olyan törekvés, ami a vállalatok, ezen
belül az egyes dolgozók anyagi érdekeltségét biztosítani akarta volna. Minden
természetes és pénzügyi előírást az éves terv részletesen tartalmazott. 1968-tól már az
„új gazdasági mechanizmus” a dolgozók anyagi ösztönzését a termelésben (és minden
más területen is) a gyakorlatban „megvalósította”. Legalábbis „papíron”. Az anyagi
ösztönzés rendszerét, és a gyakorlati megvalósítását az állami keresetszabályozási
jogszabályok határozták meg. Ezek a jogszabályok kisebb-nagyobb mértékben minden
évben megváltoztak, mivel ezek a szabályozás céljainak sohasem feleltek meg teljesen.
Azonban ezek a változások érdemben nem változtatták meg az anyagi ösztönzési
rendszert. Az alábbiakban a 40/1984. (XI. 5.) MT; 32/1984. (XI. 5) PM; a 15/1984. (XI.
5.) ÁBMH, valamint a 16/1984. (XI. 5.) ÁBMH rendeletek alapján mutatjuk be a
keresetszabályozás lényegét, azok részletes leírása nélkül.

Érdekeltségi alapképzés a vállalatok mérleg szerinti nyerségéből képezték:


40/1984. MT.és a 32/1984 PM. szerint:

40/1984.MT 5. § Jóléti és kulturális alap feltöltés kb. 6%


6. § Lakásépítési alap kb. 6%
7. § Nyereségtartalék képzés kb. 3%
8. § Helyi adó 15 %
10. § Nyereségadó 35 %
11. § Béradó kb.10 % 10 %
12. § Amortizáció
190
__________________________________________________________________________

13. § Vagyonadó 3%
14. § Felhalmozási adó 25 %
15. § Kereseti adó a 15/1984.ÁBMH szerint
A 8. § és a 10. § adómértéke kötelező, a 11. § adómértéke a bértömegtől függ.
Az 5.-7. §-ok kötelezők, de értékeit a vállalat határozza meg. Feltételeztük, hogy
a 12.-13. és a14. §-ok kiegyenlítik egymást: együttes összegük kb. 0 % lesz.
Tehát a mérleg szerinti nyereségből le kell vonni a nyereség 75 %-át. A maradó
összeg, tehát a nyereség 25 %-a lesz a kereseti adó alapja.

A teljes munkaidőben
foglalkoztatott dolgozók Adókulcs
átlagkeresetének a sávban elszámolt összeg
növekedése a bázis százalékában
átlagkereset %-ában

0–1 150
1–2 175
2–3 200
3–4 225
4–5 250
5–6 275
6–7 300
7–8 350
8–9 400
9 –10 450

38. ábra. Keresetszabályozás jellemzése Magyarországon.

A 15/1984. ÁBMH rendelet 5. §-a, vagyis keresetnövekmény szabályozás sze-


rint a kereseti adót a 38. táblázat szemlélteti:

A bázis átlagkereset az előző évi tény.

Az átlagos adókulcs az egyes dolgozók sávok szerinti bázis keresete összegzésé


vel határozható meg. Az egyszerűség kedvéért olyan esetet vettünk számításba,
hogy minden dolgozónak a keresetnövelése azonos %-ban történik. Így, ha a vál-
lalat olyan nyereséget ér el, hogy a kereset növekményének az adóalapját x %-
kal lehet növelni, akkor a mi esetünkben a nyereség 25 %-a a béremelés alapja.
Ebből kell fedezni a bérfejlesztési adó és a bérfejlesztés összegét. Ha az
adókulkcs 450 %, akkor az 1,0-szeres béremelésre jutó összeg 4,5-szerese az adó
összege. Az adó és a béremelés összege így: 450 + 100 = 550 %, ami egyenlő
esetünkben a nyereség 25 %-ával. Tehát:
10 % bázis bérnövelés mellett a nyereség
25 Ny / (4,50 + 1,00) = 4,5 %-a jut bérnövelésre;
4 % bázis bérnövelés mellett a nyereség
25 Ny /2,50 + 1,00) = 7,1 %-a jut bérnövelésre;
─ 191 ─

1 % bázis bérnövelés mellett a nyereség


25 Ny / (1,50 +1,00) = 10 %-a jut bérnövelésre;
0% bázis bérnövelés mellett, ha nincs nyereség; akkor
0 Ny / (0 +1,00) = 0 % -a jut béremelésre, tehát a bér bázisszinten
marad.
Azt látjuk, hogy a nyereség növekedése következtében progresszíven növekszik
a kereseti adó. A nyereség egyre kisebb része jut béremelésre. Ez már a törvény
által kinyilvánított cél ellenében hat. Minél nagyobb a teljesítmény, annál
kisebb rész jut a bér növelésére. Amikor a nyereségnek csak a 4 %-a szolgál a
bér emelésére, tehát a munka anyagi ösztönzésére, akkor már nem lehet szó
valódi anyagi ösztönzésről.

Megjegyezhetjük itt még azt is, hogy a 40/1984. MT rendelet szerinti 5-15 §-okban
felsorolt tételek mind olyan költségek, amelyek a gazdálkodás során a vállalatoknál
felmerülnek. Ha ezeket mégis nyereségnek kell nevezni, akkor csak a bruttó nyereség
részei lehetnek. A vállalat igazi nettó nyeresége az a rész, ami a 15. §-ban meghatározott
kereseti adó után a fenti közelítő jellegű számítások szerint fennmarad.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az itt tárgyalt anyagi ösztönzés összege változik a


fentebb említett bruttó nyereségrész összeg függvényében. Minél magasabb a bruttó
nyereség, annak annál kisebb része a nettó anyagi ösztönzés összege. És ellenkezőleg,
minél kisebb a bruttó nyereség, annak annál nagyobb része lesz az anyagi ösztönzés
összege. Ha pedig egyáltalán nincs nyereség, vagy ráfizetéses a gazdálkodás, akkor a
kereset összege a bázishoz képest nem változik. Ez az anyagi ösztönzés arra ösztönöz,
hogy minél kisebb, de az előző évinél nem kisebb gazdasági eredményt érjen el a
vállalat. Ha ezek után arra gondolunk, hogy a „szocialista” árrendszer fontos jellemzője
a jövedelem átcsoportosítása az ártámogatások, illetve az eredmény elvonások útján,
akkor már egyáltalán nem lehet tudni, hogy az egyes vállalatok esetében a kimutatott
nyereség egyáltalán valóban nyereség-e. Hiszen az árak csak részben vannak
összefüggésben az áruk előállítási költségeivel. Ha a termelés ráfizetéses, akkor, ha a
„központ” úgy ítéli meg, hogy ennek ellenére szükséges a vonatkozó termékek
termelése, akkor dotációval, ártámogatással kiegészíti a vállalat árbevételét, hogy ne
legyen a vállalat ráfizetéses. A nyereséges vállalatoktól pedig elvonja a jövedelem egy
részét, ami fedezi az ártámogatások költségeit. Ez a vállalatok részéről azt a törekvést
hozza létre, hogy egyrészt kiharcolják, hogy a „központ” növelje az általa ráfizetéssel
termelt termékek ártámogatását, másrészt, hogy csökkentse a nyereséges termékek
árbevételeinek az elvonását. Ezért a kimutatott nyereség alapján végrehajtott számítások
felesleges üresjáratnak tekinthetők. Talán ezzel magyarázható az a törekvés, hogy a
nyereség alapján történő béremelések ne legyenek gyakorlati hatással a dolgozók
keresetére, és ugyanakkor a közvélemény meg legyen nyugtatva azzal, hogy létezik a
vállalati nyereségérdekeltség, a dolgozók anyagi össztönzése. Létezik, de senkit nem
zavar, hatása majdnem olyan, mintha nem is lenne. A jövedelem átcsoportosítás
gyakorlata a vállalatok közötti viszonylattól átterjedt a munkaerő viszonylatra is.
Eszerint a nagyobb hatékonyságú munka által létrehozott jövedelem egy részét
rendszerint átcsoportosították a gyengébb hatékonyságú munka által létrehozott
jövedelmek növelésére. Mivel a vállalati tevékenység és a munkatevékenység
társadalmi elismertségét e tevékenységek során létrehozott vállalati, illetve személyi
jövedelem minősíti, ez a gyakorlat a nagyobb hatékonyságú vállalkozási, illetve
munkatevékenységet leminősíti. Az emberek szükségesnél nagyobb hányadát vonzza az
alacsony hatékonyságú tevékenységekre való felkészülés, illetve vállalkozás.
192
__________________________________________________________________________

A jövedelem elosztásának a szocializmusban bevezetett módja tehát nem ösztönzi a


dolgozókat és a vállalatokat, valamint egyéb intézményeket a termelés mennyiségi
növelésére és hatékonyságának a fokozására.

A szocializmus gazdasági alaptörvénye

A szocializmusban a termelés célja nem profit realizálása, hanem az emberek, a


dolgozók, a lakosság szükségleteinek a lehető legnagyobb mértékű kielégítése. Ez csak
a bővített újratermelés keretében valósulhat meg. A politikai gazdaságtan könyv ezt a
törvényt így fogalmazza meg : 94

„a társadalom valamennyi tagjának teljes jólétét és szabad, sokoldalú fejlő-


dését a társadalmi termelés szakadatlan növelése és fejlesztése útján bizto-
sítják.”

Ez a megfogalmazás természetesen nem gazdasági törvény, sőt, egyáltalán nem lehet


semmilyen más törvény sem. Ez ugyanis azt fejezi ki, hogy a jólétet, stb. biztosítják. Ez
nem törvény, hanem csak egyfajta ígéret. Azonban ezt a szocializmusban (de
akármilyen eltérő gazdasági rendszerben sem), objektív gazdasági törvény erejénél
fogva nem lehet biztosítani. Mi van akkor, ha valamilyen katasztrófa, netán a gazdaság,
illetve a társadalomirányítás hiányosságai, tévedései folytán, a lakosság valamilyen
ellenállása miatt ezt nem lehet biztosítani, miközben azért a szocialista termelési
viszonyok fennállnak. Ilyen eshetőségek mindenesetre lehetnek, illetve vannak is. Ezért
tehát a hivatkozott állítás nem törvény, hanem csak egy vélemény, amely szerint a
„teljes jólétet” itt biztosítják. A publicisztikai, valamint személyes forrásokból származó
információk alapján biztosan állíthatjuk, hogy a Szovjetunióban a „teljes jólétet”
sohasem biztosították. A szocializmusban, de akármilyen más társadalmakban sem
biztosították soha, és ma sem biztosítják sehol a „teljes jólétet”. A teljes jólét biztosítása
nem a jóakarat függvénye, hanem annak kemény gazdasági feltételei vannak. A teljes
jólétet általában sehol, és sohasem lehet biztosítani. Ugyanis a különféle aktuális
szükségletek kielégítése során és annak eredményeképpen mindig, mennyiségi, illetve
minőségi értelemben új szükségletek jelennek meg. Ezek a szükségletek megjelenésük
időpontjában nem elégíthetők ki. Ezek még csak a vonatkozó törekvések, célok
formájában jelennek meg, és ezeket a célokat szükségképpen esetleg csak a
későbbiekben lehet elérni. Tehát a jólétet mindig csak az adott termelési szint által
meghatározott relatív jólét mértékében lehet biztosítani. Növekvő, vagy hanyatló relatív
jólét mértékében. Az idézett állítás ugyanakkor mégis figyelemre méltó, mert szóba
hozza a jólét biztosítása kérdését a gazdasági alaptörvény vonatkozásában. Fentebb már
láttuk, hogy a kapitalizmus gazdasági alaptörvénye a profit minden határon túl történő
növelése. Mivel az „egyensúlyi profit” szintje feletti profitok mellett a gazdasági
egyensúlyt nem lehet biztosítani, ezért a konjunkturális ciklusok függvényében a
profitok szakaszonként növekvőek, illetve csökkenőek lehetnek Ennek a folyamatnak a
velejárói a munkanélküliség, és az infláció egymással ellentétes irányú változásai. Mivel
a szocializmusban profit nem létezhet, nincsenek olyan gazdasági argumentumok,
melyek a gazdaság ciklikus fejlődését szükségszerűvé tennék. Ezért a szocializmus
gazdasági alaptörvényét ezen az alapon meg lehet határozni. A szocializmus gazdasági
alaptörvénye a társadalmi termelés folyamatos növelése és az ennek megfelelő növekvő
94
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 319. old.
─ 193 ─

relatív jólét biztosítása. Tehát a törvény nem azt jelenti, hogy a szocializmusban a teljes
jólétet biztosítják, hanem azt, hogy a növekvő relatív jólétet biztosítani KELL.
Amennyiben egy adott gazdaság ezt nem biztosítja, hanem ellenkezőleg, stagnál, vagy
éppen huzamosan csökken a jólét, akkor a szocialista gazdaság elveszíti
működőképességét, a szocialista gazdaság megbukik. Ezt mondja a szocializmus
gazdasági alaptörvénye. Ezt a történelmi tapasztalat is igazolja, hiszen a Szovjetunió és
a többi u.n „szocialista” rendszerek megbuktak, mivel a jólétet növelni, illetve még
fenntartani sem voltak képesek, tehát a törvény erejénél fogva megbuktak.

Az elosztási módszerek változásai a volt szocializmusban


A volt szocializmusban a múlt század nyolcvanas éveinek vége felé jelentkeztek új
módszerek a jövedelemelosztás területén. Ezeket a központi politikai vezetés lehetővé
tette, de végső soron ezek a változások valójában már nem a szocializmus
továbbfejlesztési törekvéseit, hanem a kapitalizmusra történő leplezett, fokozatos átállás
irányába ható törekvéseket fejezték ki. Ezek még a szocialista gazdaság keretében
valósultak meg, és már ebben a keretben is megmutatták a termelésben az egyéni és a
közösségi termelő munka valóságos anyagi ösztönzésének a hatékonyság fokozásában
megnyilvánuló hatalmas erejét. Azonban ennek az új jövedelemelosztási módnak a
gazdasági jelentőségét és a szocializmusban való megvalósítási lehetőségét akkoriban
(de jószerével még máig sem) se a politikai-gazdasági vezetés, sem pedig a
közgazdasági és laikus közvélemény nem ismerte fel. Az új jövedelemelosztási módokat
mindenki csak a kapitalizmusnak a szocialista gazdaságba történő beszivárgásának,
behatolásának fogta fel. A rendszerhez hű vezetők nagy része ezt a szocializmus
elárulásának tartotta és sok vállalatnál ezért ezeket a jövedelemelosztási módokat nem
engedték kipróbálni, vagy bevezetni. Ahol ezeket bevezették, ott rendszerint ezek
nagyon beváltak és megnövelték a vállalati gazdasági eredményeket. Magyarországon
az újnak számító módszerek főleg az alábbiak voltak.

Gebinesek

Elsősorban a vendéglátó iparban már az 1950-es évek vége felé a kisforgalmú büféket,
italboltokat valamint vegyes élelmiszer boltokat az ezeket kezelő vállalatok kezdték
kiadni bérbe. Ezt a bérbeadást gebines rendszernek nevezték el. Ennek a fő indoka volt,
hogy eredetileg minden ilyen üzletben kellett alkalmazni egy üzletvezetőt, eladót,
felszolgálót, pénztárost, takarítót, stb. Azonban ezeknek az üzleteknek olyan kicsi volt a
forgalmuk, hogy az üzlet fenntartásának, valamint az ott alkalmazott dolgozók béreinek
a költsége gyakran többszörösen meghaladta az üzlet tiszta jövedelmét. Ezért az ott
alkalmazott dolgozók közül egyiknek szerződéses feltételek mellett bérbe adták ezeket
az üzleteket. A szerződések általában nagyvonalúak voltak. Kikötötték a kötelező
nyitvatartási időket, az egészségügyi, higiéniai követelmények biztosítását és a bérleti
díjat, valamint a fizetési feltételeket. Nem kötötték ki, hogy hány dolgozót kell
foglalkoztatni, mennyit kell azoknak fizetni, hogy az eladásra szánt árukat és anyagokat
honnan és milyen áron szerezzék be és mit, pontosan milyen áron kell eladni. Meg kell
jegyezni, hogy korábban ezen üzleteknek az árukkal való ellátása és a berendezési
tárgyak karbantartása általában nagyon hiányos volt, hiszen ezek az üzletek
ráfizetésesek voltak. A legtöbb gebines azonban megjavította az üzletek áruellátását, a
vendégek, vásárlók kiszolgálását, a berendezési tárgyak karbantartását és ezáltal a
forgalom a korábbiakhoz viszonyítva fellendült. A „tulajdonos” vállalatnak fizetendő
194
__________________________________________________________________________

bérleti díjakat általában többszörösen meghaladta az üzletek árbevétele és jövedelme. A


„tulajdonos” vállalatnak nem kellett foglalkoznia az ilyen üzletek dolgaival, csak be
kellett szedni a bérleti díjakat, a gebines pedig akkori értelemben véve igen jól keresett.
Akárhogyan ítéljük is meg a gebinesek működését, az biztos, hogy szakterületükön
kétségtelenül megjavították a lakosság ilyen irányú kiszolgálását, miközben a
„tulajdonos” vállaltokat felmentették a ráfizetések finanszírozása alól. Sokan írígykedve
figyelték a gebinesek szerencséjét, mások pedig szerették volna betilttatni az ilyen
üzleteket. De azok általában fennmaradtak egészen a rendszerváltozásig. Akkor pedig
privatizálták ezeket az üzleteket.

Melléküzemágak

Az 1970-es években a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben fokozatosan


elszaporodtak a mezőgazdasági gépek. Ennek következtében egyre több helyen a helyi
falusi munkaerő jelentős részben feleslegessé kezdett válni. Sok helyen a szövetkezetek
élelmiszer feldolgozó kisüzemeket létesítettek, lakásépítési munkákra vállalkoztak. A
leginkább jellemző tevékenységek keretében pedig nagy iparvállalatok részére vállaltak
különféle alkatrész gyártó tevékenységeket. Ezek voltak az u.n. melléküzemágak. A
melléküzemágak bérszabályozása a termelőszövetkezetekre vonatkozó rendeletek
hatálya alá tartozott. Ez a bérszabályozás gyakorlatilag megegyezett az iparvállalati
bérszabályozással. Mivel azonban a termelőszövetkezetek egyre kevesebb kézi
munkaerőt foglalkoztattak, a bértömegszabályozás előnyös lett a számukra, mert ezáltal
az előző évi szintű bértömeg egyre kevesebb dolgozó között oszlott meg. Ezért a
melléküzemágakban történő foglalkoztatás bérezés tekintetében igen vonzóvá vált a
felszabaduló mezőgazdasági munkaerő számára. Az iparvállalatok sokirányú
szabályozása sokkal szigorúbb volt, mint a melléküzemágak szabályozása, ezért az
jobban tudott alkalmazkodni a változó környezeti feltételekhez (például ezáltal lazult az
iparvállalatok termelési profil-kötöttsége). A melléküzemágak ugyanakkor
felszabadították a kooperációt igénybevevő iparvállalatokat az alacsonyabb képzettséget
igénylő alkatrészgyártó feladatok egy része alól. Ezért minden érdekelt számára előnyös
volt a melléküzemágak tevékenysége.

A háztáji gazdaság

A mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjai általában nem szívesen dolgoztak a


szövetkezetükben, különösen akkor, ha azok munkaegységben „fizették” az általuk
végzett munkát. A gépesítés növekedése miatt pedig a szövetkezetek egyre kevesebb
munkaerőt alkalmaztak a nagyüzemben. Ennek olyan oka is volt, hogy több munkaerő
alkalmazása csökkentette az egy dolgozóra jutó átlagjövedelmet. Közben azonban
országos szinten növekedett a dolgozók átlagjövedelme, és ez a viszonylag igen
alacsony átlagjövedelem már nem elégítette ki a mezőgazdasági dolgozókat, tehát minél
kevesebbet akartak ott dolgozni. Az akkori szabályozás értelmében „háztáji földet”
minden Tsz-tag kaphatott, de csak akkor, ha egy év alatt teljesített a Tsz-ben 100 - 150
munkaegységet (vagy ha már nyugdíjas volt). Így egy tag általában igen keveset
dolgozott a Tsz-ben, hanem ehelyett a kiérdemelt „háztáji” gazdaságában dolgozott. De
mivel kiérdemelte a háztáji földet, beleszámított a Tsz átlaglétszámába. Emiatt az egy
főre jutó átlagkereset a Tsz-ben igen alacsony volt, mindenesetre nem haladta meg a
jövedelemszabályozás szerinti megengedett szintet. Tehát akik sokat dolgoztak a Tsz-
ben (traktorosok, gépkezelők, gépkocsivezetők, melléküzemági dolgozók) azok
─ 195 ─

viszonylag személyenként magas fizetéseket érhettek el. De nem jártak rosszul a Tsz-
ben keveset dolgozó Tsz tagok sem, mivel ők a háztáji gazdaságban dolgoztak, és ott
olyan jövedelemhez juthattak, amely nem tartozott a jövedelemszabályozási
jogszabályok hatálya alá. Elterjedt az a (egyébként téves) nézet, hogy a munkaigényes
termelési ágak (baromfitartás, marha-, és sertéshizlalás, gyümölcs és zöldségfélék
termelése, virágtermelés, stb.) nagyüzemi viszonyok közötti művelésre nem alkalmasak.
Egyébként arról van szó a valóságban, hogy a munkaigényes ágazatok nagyüzemi
körülmények közötti alkalmazása lényegesen gazdaságosabbá teszi itt a termelést, ha a
dolgozók helytelen keresetszabályozása nem teszi ezt lehetetlenné. Mint esetünkben ez
fennállt. A háztáji kereset nem volt szabályozva. A megtermelt és eladásra átadott
termék mennyiségét megszorozták annak egységárával és a kiszámított összeg lett a
háztáji dolgozó jogos jövedelme. Hogy ez a jövedelem több, vagy kevesebb volt az
előző évinél, az senkit nem érdekelt. A jövedelemszabályozás szerinti jövedelem ezzel
ellentétben alapjában véve nem az aktuális teljesítménytől függött, hanem az előző évi
jövedelemtől, amit az aktuális teljesítmény némileg (1 – 2 %-kal) megnövelhetett
ugyan, de mint fentebb már láttuk, az nem volt arányban a tényleges aktuális
teljesítménnyel. A háztáji gazdálkodás később továbbfejlődött. Eredetileg a felvásárló
vállalatok közvetlenül vették át a háztáji termelők termékeit. Később egyre több Tsz
egyenesen saját maga szervezte a háztáji termelést. Ellátta szaporító, illetve egyéb, a
termeléshez szükséges anyagokkal (palánták, vetőmagvak, napos baromfiak, hizlalni
való süldők, borjúk, nevelő-, és hizlaló tápok, takarmányok, növényvédő szerek,
műtrágyák, stb.) a termelő tagokat, szükség esetén szaktanácsokkal segítették elő az
eredményes termelést. Átvette a termékeket és kereskedelmi mennyiségekben és
minőségben hozta forgalomba azokat. Nem volt nehéz dolguk. Akkoriban a jó minőségű
árukat korlátlan mennyiségekben lehetett értékesíteni. Ezáltal a Tsz tagok, és a
termelőszövetkezetek jövedelme is megnövekedett, valamint az ország lakosságának az
élelmiszerekkel való ellátása, továbbá az ország élelmiszer exportképessége is
nagymértékben megjavult, különösen a korábbi időszakokban tapasztalt
élelmiszerellátási hiányosságokhoz viszonyítva.

Gazdasági Munkaközösségek,

A gazdasági munkaközösségek (GMK) általában a vállalatokon belül, a vállalati


dolgozók részvételével alakulhattak meg. Ehhez csak az érintett vállalat hozzájárulása
volt szükséges. A munkaközösségek tagjai közös elhatározással hozhatták ezeket létre.
A munkavégzésük a vállalatnál rendszeresített munkaidőn kívül történhetett. A GMK-k
szabadon vállalhattak munkát saját vállalatuktól és a vállalaton kívüli egyéb
vállalatoktól. A munkavállalásról szerződést kellett kötniük, amelyben meghatározták a
vállalt munka tárgyát, a munka elvégzésének, illetve az előállított termék átadásának a
határidejét és a munka díját. A vállalt munkát a vállalatuk telephelyén végezték, és a
munkavégzéshez szükséges eszközöket számukra a vállalatuk biztosította, amelyért
meghatározott bérleti díjat fizettek vállalatuknak. A GMK-k szabadon vállalhattak
munkát, de saját vállalatuknak joguk volt arra, hogy a GMK-k munkavállalását vállalati
engedélyhez kössék. Sok helyen a GMK-k csak vállalati engedély birtokában
vállalhattak munkát. A GMK-k tagjainak a jövedelmét az általános személyi
jövedelemadó kötelezettségtől eltekintve hatóságilag nem szabályozták. Így a GMK-ból
származó személyi jövedelem csak a végzett munkáért járó adózott jövedelemtől
függött, azt nem befolyásolta az előző évben szerzett keresettömeg, vagy
keresetszínvonal. A GMK-k tagjai általában akkoriban a megszokottnál lényegesen
magasabb, a munkájukkal arányos jövedelemhez jutottak.
196
__________________________________________________________________________

A GMK-k tevékenységét akkoriban az észlelt teljesítménynövekedések ellenére komoly


bírálatok érték. A munkavégzésnek ez a módja ugyanis nem zárta ki a megbízó vállalat
vezetői és a GMK-k tagjai között bizonyos korrupciós kapcsolatok kialakulását. Ha
feltételezzük, hogy a vállalat vezetője megbízza a GMK-t valamilyen munka
elvégzésével, akkor a munka díját a végzett munka értékénél magasabban, esetleg annak
többszörös értékével is elfogadhatja. Így a GMK a reális értéknél sokkal magasabb
jövedelemhez juthat, és a többletjövedelmen megosztozhat személyesen a megbízó
vezetővel. Tehát ilyen módon a GMK és a GMK-t megbízó vezető munka nélküli
jövedelemhez juthat, vagy élősködhet a vállalaton, megkárosíthatja a vállalatot, továbbá
a vállalat olyan dolgozóit, akik nem vesznek részt a GMK munkájában. A munkavégzés
ilyen módja csakugyan lehetővé tette az ilyenfajta visszaéléseket. Mindez azonban nem
alapozza meg a GMK-k tevékenységének általános elítélését. Az ilyen visszaélési
lehetőségek nem a GMK tevékenységek közvetlen következményei, hanem annak a
jövedelemszabályozási eljárásnak, amely nem állt összhangban az így létrejött
gazdasági viszonyok követelményeivel. A GMK rendszer létrejötte az anyagi
kapcsolatok körültekintő elemzése nélkül valósult meg. A GMK érdekelt volt abban,
hogy munkákat kapjon és ennek alapján a munkavégzéssel arányos jövedelemhez
jusson. A vállalat illetékes vezetője viszont nem volt érdekelt abban, hogy a GMK által
végzett munka a vállalat számára is anyagilag jövedelmező legyen. Ha személyileg
keresni akart a GMK megbízásával, akkor munkát adhatott a GMK-nak, a reálisnál
magasabb díj mellett, azzal, hogy a GMK ebből a magasabb díjból személyesen neki
fizessen ki egy bizonyos részt, az erre vonatkozó bármiféle bizonylat mellőzésével. A
hiba oka nem a GMK, hanem az, hogy a vállalatvezető érdekeltsége és a GMK
érdekeltsége nem volt egymással összhangban. Az érdekeltség összhangja megkövetelte
volna, hogy a vállalatvezető személyesen is abban legyen érdekelt, hogy a megbízás
tárgyát képező munka díja minél olcsóbb legyen, A GMK pedig abban, hogy minél
nagyobb legyen ez a díj. Tehát ellentétes érdekeltség kellett volna a megbízó vezető és a
GMK között, hogy a megegyezéses díj a lehetséges legalacsonyabb legyen, de azért azt
mind a két fél mégis elfogadhassa. A valóságban a vezető nem volt különösebben
érdekelt abban, hogy GMK díjak alacsonyak legyenek, de a GMK érdekelt volt abban,
hogy a vállalkozói díj minél magasabb legyen. Tehát ezért ezek a díjak a reálisnál
általában magasabbak voltak. Ez persze felkeltette a gyanút, hogy a GMK-k és az őket
megbízó vezetők között korrupciós kapcsolatok alakultak ki. Amit persze bizonyítani
nem lehetett.

A GMK-k persze csak állami vállaltoknál jöhettek létre és működhettek. Az ilyen állami
vállalatok felszámolása, vagy privatizációja alkalmával a GMK-megszűntek.
Megszűnésük után sok GMK átalakult valamilyen magántársasággá (Betéti Társasággá,
Korlátolt Felelősségű Társasággá, stb.).

Az újszerű gazdasági tevékenységek értékelése

Az újszerű gazdasági tevékenységek és a „hagyományos szocialista” gazdasági


tevékenységek nem voltak egymással összhangban. Az újszerű megoldások lényegében
véve nem voltak ellentétesek a „szocialista” gazdasággal. Ez a tény abban mutatkozott
meg látványosan, hogy az újszerű tevékenységekben a dolgozók a hagyományosan
megszerezhető jövedelmeknél sokkal magasabb jövedelemhez juthattak. Ezért sokan
ellenezték az új megoldások meghonosodását és további fenntartását. Ennek az a
─ 197 ─

magyarázata, hogy az ellenzők nem tudták objektíven értékelni az újszerű gazdálkodás


eredményeit, mivel azok jórészt a vállalati gazdálkodásban oldódtak fel és látványosan
nem lehetett ezeket érzékelni. Kivételt képezhet ebben a „háztáji gazdálkodás”, amely
ugyan pénzügyi értelemben szintén feloldódott a Tsz. gazdálkodásban, de látványosan
megjelent ugyanakkor abban, hogy a korábbi években tapasztalt országos
élelmiszerhiánnyal szemben élelmiszerbőség lett a magyar piacon. És ez nagyon feltűnő
volt, különösen, hogy a többi „szocialista” országban továbbra is krónikus
élelmiszerhiányt lehetett tapasztalni. Az újszerű gazdasági módszerek részletesebb
vizsgálata azt mutatta, hogy e módszerek alkalmazása lényegesen megnövelte a
gazdasági tevékenységek hatékonyságát. Ennek alapvető oka az, hogy a „hagyományos
szocialista” gazdaságban a keresetek közvetlenül nem az ott dolgozók munkájának a
hatékonyságától függtek, hanem az egész ország gazdaságának a hatékonyságától. A
nemzeti jövedelmet (és az abban bennfoglalt árukat, szolgáltatásokat) az állam
sajátította ki és azt elosztotta az összes dolgozók között a bértarifa-, bérkategória-, és
munkanorma rendszer szerint. Így a dolgozók jövedelme közvetett (és helyi szinten
átláthatatlan) kapcsolatba került saját munkájukkal. Egy dolgozó jövedelmét nem a saját
munkája, hanem az egész ország munkájának az eredményei, és abból a reá eső rész
határozta meg. Ez a reá eső rész annyira átláthatatlan volt a dolgozó számára, hogy saját
jövedelme és a végzett munkája és annak eredményei között semmiféle érdemi
összefüggést nem láthatott. A dolgozók úgy látták, hogy keresetüket nem a munkájuk és
annak értéke határozta meg, hanem az, hogy a bérszámfejtők hogyan számították azt ki.
Persze, az ország összjövedelme az összes dolgozók munkájának az eredményétől
függött. Azonban ha X dolgozó jobban dolgozik a szokásosnál, attól még az országos
összeredmény észrevehetően nem növekszik, és ha rosszabbul dolgozik, attól még
észrevehetően nem csökken az országos összeredmény. Ebből az adódik, hogy X
dolgozó munkájától gyakorlatilag független az országos összeredmény. Amitől pedig
végeredményben az összes dolgozó jövedelme függ. Ezért a gyakorlatban az a látszat,
hogy X dolgozó jövedelme saját munkájától független. Ezért a jövedelemelosztásnak ez
a módja nem ösztönöz a jobb gazdasági teljesítmények elérésére. Ezen túlmenően
megállapíthatjuk, hogy még egy vállalaton belül is nehéz pontosan megállapítani az
egyes dolgozók mennyiségi és minőségi értelemben vett teljesítményeinek az
egymáshoz viszonyított mértékét. Egy ország egymástól távoleső szegletében és
különböző szakterületeken pedig ez már egyenesen lehetetlen. Ezért a nemzetgazdasági
szinten elért összes gazdasági teljesítmény osztva az összlakosság által teljesített
különböző mennyiségű és minőségű munkával (munkaidővel), egyenlő a munka egy
alapegységére jutó nemzeti átlagos teljesítménnyel, amit bizonyos pontossággal ki lehet
számítani. Ennek, tehát az átlagteljesítménynek az alapján lehet meghatározni egy
vállalat, vagy egy meghatározott bérbesorolású dolgozónak jutó bért. Mivel nem lehet
pontosan meghatározni egy vállalat, vagy egy dolgozó által teljesített, meghatározott
mennyiségű és minőségű munkával elért gazdasági teljesítményt, az elosztás nem a
tényleges teljesítmény arányában, hanem csak az országos átlagteljesítmények alapján
történhet. Ezért ez az elosztás nem a nagyobb, vagy a lehető legnagyobb gazdasági
teljesítmények elérésére ösztönöz, hanem az átlagteljesítmény elérésére. A gazdasági, a
termelési verseny az átlagteljesítményre ösztönöz. Az átlagteljesítmény pedig változik,
mégpedig a gazdálkodási biztonság irányában. A gazdálkodási biztonság a biztonságos
kicsi teljesítmény esetében a legnagyobb, amikor a kockázatok a legkisebbek. Ezért az
átlagteljesítményre irányuló ösztönzés az átlagos teljesítmény fokozatos csökkenése
irányába tolódik el. Ez a folyamat oda vezet, hogy a keresetek reálértéke csökkenő
tendenciát mutat, és ez a fogyasztás reálértékének a csökkenéséhez vezet. Ami a volt
„szocialista” gazdaságokban be is következett. A bukás elkerülhetetlen lett.
198
__________________________________________________________________________

Nem ez a helyzet az újszerű gazdálkodási rendszerekre nézve, hanem ezzel egyenesen


ellentétes. Itt a munkavégzésre vállalkozó közösségek és egyes dolgozók pontosan
megtudják, hogy milyen gazdasági teljesítményeket értek el és ennek megfelelően
mennyi lett a piac által elfogadott jövedelmük. Termelési eredményeiket (termékeiket)
ugyanis eladták az aktuális piaci áron a megrendelőknek, a vevőknek. Ez a
teljesítményük a társadalom által (objektíve) elismert és kifizetett gazdasági
teljesítmény. És ennek alapján részesedtek a jövedelemből. A saját maguk által végzett
konkrét munkateljesítmények alapján. Nem az össztársadalmi gazdasági
átlagteljesítmény alapján. A saját munka alapján elismert teljesítmény szerint történő
jövedelemelosztás kifejezetten és közvetlenül ösztönöz a lehető legnagyobb gazdasági
teljesítmények elérésére. Nem a társadalmi átlagteljesítmény elérése a termelési
törekvések központi célja. Ez a szocialista elosztás alapelve: jövedelem a
társadalmilag elismert gazdasági teljesítmény arányában. Nem általában a munka
alapján. Hanem a munkával elért, a társadalom számára ténylegesen hasznos gazdasági
teljesítmények arányában. Ezért a „szocialista rendszer” bukásának időszakában
megjelent újszerű munkavállaló közösségek a szocialista elosztás történelmileg
megkésett csírái voltak. Amelyeket a „létező szocializmus” bukásának és a kapitalizmus
restaurációjának illuzórikus-eufórikus viharai elsodortak

Az itt meghatározott elosztás rámutat arra is, hogy a volt „létező szocializmus”
valójában nem volt szocialista rendszer. Egy bürokratikus elosztási rendszer alakult ki,
ami a nemzeti össztermék egy, képzettségen, gyakorlaton, stb.-n alapuló paraméterek
szerint differenciált, az országos átlagteljesítményen alapuló egyenlő elosztást valósított
meg. Következetes szocialista elosztás nélkül nincs szocializmus. Tehát a „létező
szocializ-mus” valójában nem lehetett szocializmus. Hanem államkapitalizmus volt.

A TERMELÉS ÉS AZ ÉRDEK
Közismert tény, hogy az emberi tevékenység legfontosabb orientációs tényezője
(motívuma) az érdek. Itt azonban nem térhetünk ki az érdek részletes vizsgálatára. Ezért
ezen írás végén közöljük függelékben „Az Érdek” c. írást, melynek a tanulmányozása
teszi a leginkább érthetővé az itt taglalt összefüggést. Eszerint a termelés és az érdek a
legszorosabban összetartozó fogalmak. Érdek nélkül termelés nem létezhet. Az érdek az
egész termelési folyamatban való részvétel folyamatát és hatékonyságát alapvetően
meghatározza. Az egyedi érdek nem elszigetelt jelenség, hanem egy egész
érdekrendszer része, alrendszere, és más érdekekkel történő kölcsönhatás körülményei
között fejti ki egy meghatározott cselekvés lefolyását és hatékonyságát, az
érdekparaméterek által meghatározott módon. Eszerint egy egyedi érdek az érdeksúly,
az érdekszint és az érdekidő hatásai alatt fejti ki cselekvést szabályozó funkcióját. Az
egyedi érdek cselekvést befolyásoló hatásának intenzitása egyenesen arányos az
érdeksúllyal, fordítottan arányos az érdekszinttel és az érdekidő hosszával. Ezek szerint,
ha az embereket hatékony cselekvésre akarjuk rávenni, akkor olyan érdek
érvényesítésére irányuló cselekvéseket kell számukra lehetővé tennünk, vagy
meghatároznunk, amely számukra a legnagyobb súlyú, legfontosabb érdek, a
legalacsonyabb szintű, tehát személyes, vagy kiscsoport érdek, és azonnali, vagy
legalábbis rövidlejáratú, tehát nem távlati érdek érvényesítését irányozza elő.
─ 199 ─

Ilyen alapon vizsgáljuk meg, hogy azok a módszerek, amelyekkel a kitűzött célok
elérésére a volt „szocialista” rendszerek próbálták ösztönözni a dolgozókat, milyen
megítélés alá esik az érdekműködések törvényszerűségeinek a fényében.

Az egyik legfontosabb kitűzött cél a lakosság szükségleteinek kielégítésére szolgáló


fogyasztási eszközök termelésének folyamatos fokozása, a közjólét lehető legmagasabb
szintjének biztosítása érdekében. Ez valóban a lakosságnak, ezen belül minden
embernek nagysúlyú érdeke, amellyel egyenes arányban van ennek az érdeknek a
cselekvés intenzitására irányuló hatása. Tehát ez az érdek nagymértékben képes a
cselekvés intenzitásának magas szinten tartására.

A „szocializmusban” ezt a nagysúlyú érdeket azonban úgy akarták érvényesíteni, hogy


először össztársadalmi szinten biztosítják az ehhez szükséges eszközöket, és azután
elosztják azt a társadalom tagjai között, elvégzett munkájuk központi megítélés alapján
értékelt mennyisége és minősége alapján. Tehát a termelés és az elosztás össztársadalmi
szinten, központi terv szerint történik. A társadalom tagjai munkájuk szerint részesülnek
a társadalmi szinten létrehozott javak készletéből. Eszerint tehát csak a társadalmi
szinten megtermelt javakból részesülhetnek az egyes dolgozók. A termelés tehát elvileg
egy országon belül a lehető legmagasabb szintű érdek alapján valósul meg. Ezt a
folyamatot meghatározó érdek, tehát magas szintű, pontosabban a lehető legmagasabb
szintű érdek. Az egész társadalom érdeke. Mint fentebb már láttuk, az érdek
érvényesülése az érdekszintekkel fordítottan arányos. Minél magasabb szintű egy érdek,
annál kisebb intenzitással képes befolyásolni annak érvényesítését. Ez a legalapvetőbb
hiba, amit a „szocializmus” elkövetett. Azt hirdette, hogy legfontosabb érdek a
legmagasabb szintű érdek. Azonban az ember saját érdeke sokkal intenzívebben
határozza meg cselekvését, mint a legmagasabb szintű érdek, mint például az egész
lakosság közös érdeke, ezért világos, hogy az országos szintű termelési érdek sokkal
kisebb mértékben ösztönzi ezt a cselekvést, mint az egyén saját termelési (jövedelem
szerzésére irányuló) érdeke. Az természetesen igaz, hogy az egyén csak akkor érheti el
saját érdeke által meghatározott célját, ha közösségi szinten ténylegesen létrejönnek e
cél megvalósításának anyagi és társadalmi feltételei. Azonban a termelés olyan
folyamat, amely csak akkor lehet a legnagyobb mértékben sikeres, ha az egyes emberek
cselekvése saját céljaikat közvetlenül valósítja meg (tehát a cselekvésével közvetlenül
szerezheti meg azt a jövedelmet, amely közvetlen érdekei érvényesítéséhez szükséges).
A közösségi szellem fejlesztése nem lehet elég erős ennek a törekvésnek az
ellensúlyozására. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy a társadalmi szinten
létrejövő javak volumene akkor lesz a legnagyobb, ha az előállításukra szolgáló
cselekvések intenzitása a lehető legerősebb, de ezt csak az alacsony, vagy egyenesen a
legalacsonyabb szintű közvetlen érdekek biztosíthatják. Tehát akkor, ha az egyes
emberek saját termelő környezetükben magukban törekszenek a több, és magasabb
minőségi szintű termék előállítására. Ha az egyes emberek közvetlenül érzékelik, látják
mindennapi termelő tevékenységük eredményeit. És az ő tevékenységük esetleg akkor
is szolgálhatja saját érdekeinek érvényesülését, ha az össztársadalom esetleg nem
dolgozik olyan intenzíven, mint ő maga. Az ember általában akkor lehet a
„legboldogabb” (leginkább mentes az elidegenedéstől), ha sorsa minél inkább saját
tevékenységétől függ, és minél kevésbé mások tevékenységétől. A társadalmi javak
összege pedig csak akkor lehet a legnagyobb, ha annak előállításában az emberek
közvetlenül (tehát nem csak a legszélesebb, virtuális közösség közvetítésével) is
érdekeltek. Itt természetesen nemcsak az egyének különálló cselekvéseiről van szó,
hanem az egyének helyi, valóságos közösségeinek közös cselekvéseiről is, melyet az
egyének átláthatnak, közvetlenül befolyásolhatnak, naponta tapasztalhatják, megélhetik
200
__________________________________________________________________________

a közösségi cselekvések értelmét, és ezen belül saját érdekeik érvényesülését is. Ezért a
valóságos kisközösségek, vállalati közösségek érdekei is alacsony szintű érdekek, ezért
a cselekvés intenzitását nagymértékben képesek befolyásolni. Az országos közösség
virtuális közösség, ennek cselekvéseit az egyének nem láthatják át, közvetlenül nem
befolyásolhatják. Nem élhetik meg közvetlenül a legmagasabb szintű közösségi
cselekvések értelmét, ezen belül saját érdekeik közvetlen érvényesülését. Mindezekből
következik, hogy a legmagasabb szintű közösségi érdek a legkisebb intenzitással hat a
cselekvésre, tehát a legnagyobb országos szintű közösség érdekei a lehető
legcsekélyebb hatással képesek befolyásolni az ilyen szintű érdek érvényesítését. Tehát
a legmagasabb szintű közösség szintjén szervezett termelési tevékenység csak a lehető
legkisebb hatékonysággal valósíthatja meg a közösségi cselekvés célját. A gyakorlatban
az a helyzet ugyanis, hogy a munkát, ezen belül a termelőmunkát is csak egyénileg,
vagy kis közösségekben szervezve lehet végezni. Társadalmi szinten az összmunka
eredményei az egyéni, kisközösségi munkák eredményeinek az összegzése útján jönnek
létre. Ezért a társadalmi szinten értelmezett munka hatékonysága az egyéni és
kisközösségi munkák hatékonyságától függ. Utóbbiak hatékonyságát alapvetően
meghatározza, hogy a munkavégző egyének magukban, vagy valóságos
kisközösségeikben a lehető legnagyobb odaadással, aktivitással, hatékonyságra törekvő
akaratukkal végezzék munkájukat. Ez az akarat pedig csak akkor jön létre, ha ezek az
egyének meg vannak győződve arról, hogy e munkavégzés által a munkával kapcsolatos
alacsony szintű érdekük (tehát jövedelemérdekeltségük) kétségtelenül érvényesül. Nem
árt itt megemlíteni azt is, hogy a lehető legmagasabb közösségi cél nem lehet más, mint
az e közösséghez tartozó egyének társadalmilag elfogadott érdekeinek lehető
legmagasabb szintű érvényesülése. Az egyéni érdekek csak akkor érvényesülhetnek a
legnagyobb mértékben, ha a nagyközösségi érdekek szintén a legnagyobb mértékben
érvényesülnek. Ez a társadalmi összes (alacsony-, és magas szintű) érdek
érvényesülésének az optimuma. Ha akár az egyéni érdekek a közösségi érdekek
rovására, vagy fordítva, ha a közösségi érdekek az egyéni érdekek rovására
érvényesülnének, akkor sem az egyéni, sem pedig a közösségi érdekek nem
érvényesülhetnek a legmagasabb mértékben. Tehát az egyéni és a közösségi érdekek
érvényesülése között szigorú kölcsönhatás van. Tehát a legalacsonyabb szintű (egyéni,
kiscsoport) érdek az alapvető érdek, melynek elsőbbsége és dominanciája van a
magasabb szintű érdekekkel szemben. Ugyanakkor az alacsony szintű érdekek is csak
akkor érvényesülhetnek teljesebben, ha összhangban vannak a magasabb szintű
érdekekkel. Valamelyik érdekszint kiemelése ebből az összefüggésből csak minden más
szintű érdek rovására történhet.

Az érdekidő is befolyásolja, a cselekvést. Az érdekidő azt határozza meg, hogy a tárgyi


aktuális cselekvés időpontja és a tárgyi érdek lehetséges érvényesülésének az időpontja
között mennyi idő telik el. Ilyen alapon megkülönböztethetjük egymástól az azonnali, a
rövidlejáratú és a távlati érdekeket. Az aktuális cselekvés időpontja és e cselekvés által
érvényesülő érdek érvényesülésének az időpontja között valamilyen időtartam telik el.
Ennek az időtartamnak a hosszával az érdek érvényesülésére irányuló cselekvés
intenzitása fordítottan arányos. Az azonnali érdek a cselekvést a lehető legnagyobb
intenzitással befolyásolja, és minél nagyobb távlatra vonatkozik az érdek, annál kisebb
intenzitással befolyásolja a cselekvést. Amennyiben tehát a mai termelési tevékenység
azonnal, vagy nagyon rövidtávon hozza meg a kívánt eredményt, akkor az erre
vonatkozó érdek a lehető legnagyobb intenzitással befolyásolja az erre vonatkozó
cselekvést. Ezzel ellentétben, amennyiben a mai termelési tevékenység csak egy év
múlva, vagy még nagyobb távlatban hozza meg az eredményt, akkor az erre vonatkozó
érdek csak kisebb, vagy esetleg elhanyagolható intenzitással befolyásolja az erre
─ 201 ─

vonatkozó cselekvést. Ezért az történik, hogy ha az ember termelési tevékenysége


azonnal, vagy rövid távon hozza meg az eredményét akkor az erre vonatkozó cselekvés
a legintenzívebb lesz. Ha egy egész évet kell várni a cselekvés eredményére, akkor a
cselekvés intenzitása lényegesen kisebb lehet. Az iparban, a kereskedelemben, az állami
és egyéb intézményekben általában a jövedelemszerző tevékenység a bérkifizetésben
havonta történik meg. A múltban, például Magyarországon a „szocialista”
mezőgazdasági nagyüzemekben az aktuális termelő cselekvés eredménye csak általában
az év végén jelentkezett, ugyanis a munka aktuális „díjazása” nem pénzben, hanem
munkaegységben történt, amelynek az értékét csak a zárszámadás alkalmával, évenként
egyszer lehetett meghatározni. Ezért teljesen érthető, hogy az aktuális termelőmunka
eredményére közel egy évet kellett várni, aminek ráadásul még a tervezett értéke is
teljesen bizonytalan volt, hiszen a munkaegység értékét az egész Tsz. éves
összeredménye határozta meg. Tehát az aktuális munka intenzitása ennek megfelelően
nagyon mérsékelt volt. Ennek „köszönhető”, hogy a Tsz.-ek termelési hatékonysága
különösen a kezdeti egy-két évtizedben nagyon kedvezőtlen volt. Ezért erősödhettek
meg azok a Tsz.-ek, ahol a munkaegységes elosztásról áttértek a részesművelésre, vagy
a százalékos elosztásra. Amikor az elvégzett munka díjazása megtörtént a termék
létrejötte, átadása alkalmával és nem kellett arra közel egy évet várni. Így az aktuális
munka hatékonysága törvényszerűen megnőtt.

Az egyes érdekparaméterek hatásainak az intenzitása a cselekvésre egymással


kölcsönhatásban van. Tehát az egyik érdekparaméter cselekvést befolyásoló hatására
hatással van a többi értékparaméter hatásmechanizmusa is. Az érdekparaméterek
cselekvést befolyásoló hatásai tehát általában nem elszigetelten, hanem egymással
kölcsönhatásban fejtik ki cselekvést befolyásoló hatásaikat. Például az érdekidő
cselekvést befolyásoló hatását az érdeksúly és az érdekszintek kapcsolódó hatásai is
befolyásolják. Láttuk fentebb, hogy az érdekidő minél rövidebb, annál intenzívebben
befolyásolja a cselekvést. De az emberi cselekvések, bár alapjában véve a közvetlen
szükségletkielégítést szolgálják, mégis, többek között a termelő cselekvések leginkább
meghatározó hányadát a közvetett szükségletek kielégítésére irányuló cselekvések
teszik ki. Cselekvéseink viszonylag kis hányada jut a közvetlen fogyasztásra, például a
táplálkozásra. Cselekvéseink döntő hányadában nem fogyasztunk, hanem termelünk,
ami egyúttal azt is jelenti, hogy cselekvéseink legnagyobb részét nem a legkisebb,
hanem a valamivel hosszabb érdekidő által meghatározott cselekvésekre fordítjuk.
Továbbá a termelési folyamatban sem a legalacsonyabb érdekszint által meghatározott
cselekvéseink teszik ki cselekvéseink legnagyobb részét, hanem a magasabb
érdekszintek által meghatározott cselekvések területén. Ennek az a magyarázata, hogy
az emberi szükségletek kielégítése a mai fejlettségi szintű gazdaságban
elkerülhetetlenné teszi a termelésben a specializáció és a kooperáció magas szintű
megvalósulását. Ennek következtében a termelési folyamatban a késztermékek, a
fogyasztási cikkek nem azonnal, hanem kisebb-nagyobb átfutási idő alatt készülhetnek
csak el. Ezért az érdekszintek és az érdekidők dominancia értékei eltolódnak a
legalacsonyabb, legrövidebb szinttől a magasabbak, a hosszabbak felé. Ezáltal egyedi
hatásintenzitásuk csökkenő tendenciát mutat. Ezért az érdekszintek és az érdekidők
hatásintenzitásai ezek kölcsönhatásai szerint alakulnak. Azt látjuk, hogy az alacsonyabb
érdekszint és a rövidebb érdekidő dominanciája fennáll, de realitása, hatásterülete
csökkenő tendenciát mutat. Az érdeksúly áthatja, szabályozza a többi értékparaméter
érvényesülését. Mindezeken kívül az érdekek realitása is befolyásolja azok
érvényesülését, illetve hatásának intenzitását a cselekvésre.
202
__________________________________________________________________________

Az érdekműködések érvényesülésének gyakorlati érzékeltetésére az alábbi, a gyakorlati


életben már megfigyelt néhány esetet mutatunk be.
Egy mezőgazdasági termelő szövetkezetben (a továbbiakban Tsz.) az 1960-as évek elején kipróbált elosztási módszerek bemutatják
az újszerű elosztási formák hatását a dolgozók cselekvéseire.

Ez a Tsz 1960. év végén alakult meg kb. 6000 kh területen, taglétszáma kb. 1600 fő volt. Tényleges termelési tevékenységét ebben a
méretben l961.-ben kezdte meg. Elosztási formája munkaegység szerinti elosztás volt. A Tsz ebben az évben csődbe jutott. Ebben az
évben mérlegfőösszege kb. 10 MFt volt, a tervezett munkaegység pénzbeni ellenértékét a tagoknak kifizetni nem tudták.
Rövidlejáratú adóssága a Tsz.-nek kb. 3 MFt volt. A Tsz-ben rendszeresen csak kb. 700 fő dolgozott az 1600 főből. Ilyen
körülmények között indult az 1962. gazdasági év. A Tsz.-ben bevezették az u.n. százalékos elosztást. A munkavégzés egyéni
munkavállalások és brigádvállalások alapján ment, írásba foglalt szerződések alapján. A brigádok 10 – 120 fő közötti létszámú
termelő közösségek voltak, a termelési feltételek jellege, illetve a tagok szándékai függvényében. A különböző szintű vezetők
egységesen továbbra is munkaegység alapján kapták a részesedésüket.

1. eset.

Az egyik üzemegységben a tagok nem fogadták el a tervezett termelési szerkezetet, hanem azt igényelték, hogy az üzemtervbe be
kell venni az előbbi terelőirányzatok meghagyása mellett 50 kh paradicsom termelését. Ezt a vezetőség eredetileg nem tervezte,
mivel az előző évi tapasztalatok szerint a tényleges munkaerő erre nem volt elegendő. Az üzemterv változtatásához a vezetőség
végül hozzájárult azzal, hogy a tagok kiemelt felelősséget vállalnak a paradicsom megműveléséért. A paradicsom termelés sikerrel
megvalósult, és az előző évi gyakorlattal szemben a következő főbb változások következtek be: a paradicsom átlagtermése az előző
évihez képest több, mint a duplájára növekedett; a paradicsom betakarítása fennakadás nélkül, külső segítség igénybevétele nélkül,
az érési folyamat követelményei szerinti időpontokban megtörtént; leszedték az első érő paradicsomokat is, amelyet primőráruként
lehetett értékesíteni, kezdetben 10 Ft/kg áron; a paradicsom átlagos eladási ára meghaladta a 2 Ftí/kg értéket, szemben az előző évi
1Ft/kg alatti értékkel. A brigád öntevékenyen működött, nem volt szükség a vezetőség korrekciós beavatkozására. Ha a szükség úgy
hozta, akkor vasárnap is szedték a paradicsomot, nem kellett ehhez a vezetőség kezdeményezése. A brigád részesedése a bruttó
árbevétel 40 %-a volt, melyet az értékesítéskor fizettek ki. Az egyes brigádtagok között a munkában való részvételük (a teljesített
munkaórák) arányában osztották el részesedésüket. A brigád termelő cselekvését magas érdeksúly, alacsony érdekszint és rövidtávú
érdekidő szabályozta. Ennek megfelelően a munka hatékonysága elérte az előző évi szintnek a kétszeresét.

2. eset.

A Tsz. vágócsirke neveléssel is foglalkozott. 1961.-ben 3000 naposcsibét állítottak be nevelésbe, munkaegységes elosztás mellett.
Egy év leforgása alatt ebből 2650 elpusztult, részben a nem megfelelő szakértelem miatt, részben pedig azért, mert a takarmány
nagy részét a dolgozók ellopták. 1962.-ben összesen 40000 db naposcsibe nevelésére került sor, a százalékos elosztás adaptálása
mellett. A dolgozók szerződéses díjazása havi 700 Ft alapdíj, + minden kg. csirke eladása után 1 Ft/kg részesedés, valamint a
tervezett (10 %) elhullási veszteséggel szembeni megtakarítás 50%-a. A részesedések kifizetése az értékesítéskor történt. A csirkék 6
hét alatt érték el az átlagos 1,5 kg/db értékesítési súlyt. Takarítás és fertőtlenítés után, tehát 7 hetenként újra telepítették a
naposcsibéket. A Tsz. tiszta jövedelme 10 Ft volt értékesített kg.-onként, 25 Ft. körüli bruttó felvásárlási ár mellett. A dolgozók
közel 3000 Ft havi jövedelemhez jutottak, miközben az elnök havi jövedelme 5000 Ft. volt. Ilyen körülmények között már eszükbe
sem jutott a dolgozóknak, hogy lopják a csirketápot. Szakképzettségük megegyezett az előző évivel, de a tapasztalatuk gyarapodott.
Magas érdeksúly, alacsony (brigád) érdekszint, rövidtávú érdekidő jellemezte a cselekvést, ennek megfelelően a munka
hatékonysága igen magas szintre emelkedett, az előző évi negatív értékű hatékonyság gyakorlatilag nem volt mérhető.

3. eset

A Tsz. borszöllő termelése az egyik legfontosabb ágazat volt. A százalékos elosztást úgy adaptálták, hogy minden kg eladott szöllő
után a brigádok részesedése 5,60 Ft. volt. A brigádok jövedelmét tehát nem az határozta meg, hogy milyen sokat dolgoztak, hanem
az, hogy mennyi szöllőt termeltek és adtak át a Tsz.-nek. Történt, hogy az előző évben a Tsz. a „szilva termelési versenyben” nyert
egy targoncás porozó gépet, amely használaton kívül hevert a Tsz. ócskavasai között. A gépészet engedélyt kért az elnöktől, hogy a
gépről leszereljék a motort és a kalapácsos daráló elromlott villanymotorja helyett ezzel hajtsák meg a darálót. Megkapták az
engedélyt, de mielőtt megkezdték volna a munkát az elnök látni akarta, hogy mire képes a porozó gép. Poralakú növényvédőszer
nem volt kéznél, ezért cementtel próbálták ki és elámulva tapasztalták, hogy ezzel a géppel egy menetben legalább öt sor szöllőt
lehet megporozni. Az elnök ezért visszavonta az engedélyt. Kiadta a gépet az egyik szöllőtermelő brigádnak. A szöllővirágzás
idején, amikor a gombakártevők a legnagyobb kárt okozhatják, éppen esős idő volt. A szöllő termelő brigádok vezetői felkeresték az
elnököt, azzal a kéréssel, hogy minden brigád kapjon olyan porozó gépet, amilyen a már említett brigád rendelkezésére állt. Minden
brigád megkapta ezt a fajta gépet. Amikor tényleg bekövetkezett az esős idő, amikor a permetezés a permet lemosása miatt
hatástalan, a brigádok mindenféle magasabb vezetői kezdeményezés nélkül teljesen öntevékenyen elhatározták, hogy estétől
reggelig előre beütemezett egyórai váltással megporozzák az összes szöllőt. Így egy éjszaka megporozták a teljes szöllő területet,
amire még a Tsz. előtti múltban sem volt példa. A növényvédelem sikeres volt, mivel azt a legkritikusabb időpontban tudták
elvégezni. A dolgozók öntevékenysége másban is megmutatkozott, gazdag szöllő termés lett. A munka hatékonysága az előző évihez
képest jelentősen megnövekedett, összhangban az érdekműködés fentebb már jelzett törvényszerűségeivel.

4. eset.

A Tsz. egyik legfontosabb termelő tevékenysége a kertészeti ágazaton belül a zöldpaprika termelés volt. A vetésterület általában 100
kh. volt. Magával a termeléssel a korábbi időszakban sem volt különösebb probléma, de a palántaültetéssel és betakarítással, a
paprikaszedéssel az ágazat nem tudott megbirkózni. A termelés szempontjából optimális időben nem tudták a palántaültetést
elvégezni, ami a lehetséges termés csökkenését okozta. A termés jelentős részét nem lehetett időben leszedni, ezért nagy volt a
veszteség a minőségi romlás következtében. Közben a bevezetett százalékos elosztás megváltoztatta a dolgozók munkavégző
készségét és ezért meg tudtak birkózni az időszakosan jelentkező munkacsúcsok nehézségeivel. Emiatt az ágazat termelése az előző
évivel szemben jelentősen megnőtt. A bruttó bevétel 40 %-át kapták a dolgozók, nem az év végén, hanem akkor, amikor az egyes
aktuális termékértékesítések megtörténtek. Minden értékesítés után késedelem nélkül jutottak jövedelemhez. A munkavégzéshez
─ 203 ─

való viszony olyan mértékben javult meg a korábbiakhoz képest, hogy ez a gazdasági hatékonyság igen magas szintre, az előző
évihez képest több, mint a duplájára emelkedett. Összhangban az érdekműködés törvényszerűségeivel.

5. eset

A kukorica termelés is nagyon jelentős ágazata volt a Tsz-nek. Ettől függött az állatállomány takarmányellátásának igen fontos
része, különösen a különféle állatok hizlalása, vagyis a vágóállat termelés. Előző évben a kukorica átlagtermés nem haladta meg a
500 kg/kh értéket. Ami katasztrófális terméseredménynek számított. Ez annak a következménye volt, hogy a vetések nagyrészét
ellepte a gaz, és ilyen területeken jóformán semmi nem termett. A megtermett termés jelentős részét nem tudták betakarítani a téli
időszak előtt. Ez is komoly veszteségek forrása volt. A közben bevezetett százalékos elosztás szerint a tagok (itt általában nem
brigádvállalás volt, hanem egyéni vállalás) a betakarított termés 33 %-át kapták részesedésként. A Tsz. végezte a talajelőkészítési
munkákat és a magvetést. A Tsz. szántóterületének kb. a fele volt kukorica termelésre kiválóan alkalmas kötött, humuszban gazdag
talajú terület. A többi gyenge homoki szántó volt. Kukorica termelésre kevéssé alkalmas. A Tsz előtti időben ennek ellenére ott is
termeltek kukoricát, de ott a termésátlag a kedvező területek termésátlagainak legfeljebb a felét tette ki. A homoki területek
növénytermelő brigádvezetői megkeresték az elnököt, azzal a kéréssel, hogy a Tsz. az ő területükön ne vesse el a kukoricát. Az
elnök ezt elfogadta, mondván, hogy a Tsz biztosan képes arra, hogy ha valamit nem kell elvégezni azt ne is végezze el. De miért jó
ez a brigádoknak. Azok szerint azért, hogy a vetés helyett a Tsz adjon nekik fuvart. A tanyasi lakosok udvarán ugyanis közben
felszaporodott a szervestrágya, amit ők kihordanának ezzel a fuvarral a kukorica földekre és azzal megbokrolnának a kukoricának.
(A bokrolás azt jelenti, hogy a mag vetése előtt mély kapavágásba tesznek egy villa trágyát, erre visszateszik a földet és ebbe a
„bokorba” vetik el szokásos módon a magot). A homoktalajokon ez az eljárás a növény kelését és növekedését meggyorsítja, erős
gyökérzetet fejleszt ki, amikorra a száraz időjárás rendszerint bekövetkezik. A növények így jobban birják a szárazságot és a
szokásosnál sokkal nagyobb termést hoznak. Ezt szintén nem a vezetőség találta ki, hanem a dolgozók, mégpedig teljesen
öntevékenyen. A vezetőségnek a szerepe ebben az esetben csak abban állt, hogy nem akadályozta meg , hanem támogatta és
segítette a dolgozók kezdeményezését. Mondani sem kell, hogy a kukorica növényápolása mintaszerűen valósult meg, a gyom sehol
nem hátráltatta a növények fejlődését. Amikor azonban kezdett érni a kukorica, a járási párt és tanácsi szervek vezetői nyomás alá
helyezték az elnököt, hogy a termés dolgozóknak járó 33 %-át ne adja ki a dolgozóknak, hanem tartsa meg a közös állatállomány
takarmányozására. Vagyis arra akarták az elnököt kényszeríteni, hogy a Tsz. szegje meg a kukorica termelésre megkötött
vállalkozási szerződésekben vállalt kötelezettségét. Az elnök szóbelileg kényszerűen elfogadta a járási vezetők követeléseit, mivel
ellenkező esetben kilátásba helyezték a Tsz. hitelezésének a leállítását – amit egyébként az akkori érvényes jogszabályok szerint
megtehettek volna. Azonban a kukorica betakarítás alkalmával mégis kiadták a dolgozóknak járó (természetbeni) részesedést.
Titokban. Amikor a titok kiderült, a bakfiók vezetője felkereste az elnököt, bejelentette hogy most már kénytelen a bank felmondani
a Tsz. további hitelezését (ugyanis a Tsz. leszerződött termékeinek a fedezete alapján forgóeszköz hitelt kaphatott, amelyet
természetesen munkadíjak kifizetésére nem lehetett felhasználni). Ez a bejelentés a betakarítás vége felé már csak üres
fenyegetésnek számított, mivel erre már október elején került sor. Akkorra már azonban a Tsz az összes hiteleit törlesztette, mivel
ebben az időszakban a termelés korábbihoz képest nem várt mértékű növekedése folytán a Tsz igen jelentős jövedelemre tett szert,
ezért minden esedékes fizetési kötelezettségét teljesítette. Minden hitel törlesztve volt, a hitel leállításának így már semmi
jelentősége nem volt. Megjegyzendő, hogy a tervezett 10 q/kh átlagterméssel szemben a tényleges termés meghatadta a 25 q/kh
értéket, és annak a tsz.-nél maradó 67 %-a 16,7 q/kh volt, ami lényegesen több, mint az eredetileg tervezett mennyiség.

6. eset

A múlt század 80-as éveinek a vége felé lehetővé vált Magyarországon a vállalati dolgozók számára u.n. Gazdasági
munkaközösségek (GMK) alapítása az őket foglalkoztató állami vállalatok keretein belül. Az egyik ilyen Ipari tervező vállalat
keretében létrejött néhány GMK. Ezt megelőzően a megrendelő vállalatok számára készített tervek elég sikeresen és gazdaságilag az
általában szokásos vállalati hatékonysággal készültek el, de a tervek minőségével, a tervszállítási határidőt tartásával elég nagy
nehézségek voltak. A munkafegyelem betartása, a munkateljesítmények megfelelő mennyiségi és minőségi szintjének biztosítása
csak napról-napra folytatott szigorú fegyelmező munka, valamint anyagi és erkölcsi ösztönzési eljárások alkalmazásával volt
lehetséges. A főosztályvezetők feladata ezzel kapcsolatban az volt, hogy engedélyezzék az egyes GMK-k számára munkák
vállalását, azzal, hogy ezek esetleges túlvállalásai ne veszélyeztessék a vállalat árbevételi tervének a teljesítését, illetve a vállalat
által elvállalt tervezési munkák jó minőségben és határidőre történő elvégzését. Az egyik főosztályvezető például ezt a feladatot úgy
oldotta meg, hogy a GMK-k képpviselőinek kijelentette, hogy minden munkavállalásukat engedélyezni fogja korlátozások nélkül.
Azonban, ha valamelyik GMK a vállalati feladatait nem teljesíti kifogástalanul, akkor az többé nem kap engedélyt egyetlen
vállalaton kívüli munka vállalására sem. Az általános vélekedés az volt, hogy a GMK-k anyagi érdekeik miatt el fogják hanyagolni
vállalati feladataikat. A valóságban ennek a fordítottja következett be. A GMK-k működésének a kezdete után a főosztálynak nem
voltak a munkafegyelem vonatkozásában semmilyen gondjai. Minden vállalati feladatukat határidőre és jó minőségben teljesítették.
Megváltozott a megrendelőkkel kapcsolatos magatartásuk, azoknak „piaci jellegű”, lehető legjobb kiszolgálására törekedtek, hiszen
munkavállalási lehetőségeik nagymértékben függtek attól, hogy a megrendelők igényeit lehetőleg kifogástalanul kiszolgálják. A
vállalati munkafeladatok teljesítése nemcsak nem romlott, hanem egyenesen megjavult és emellett GMK feladataik, ebből fakadó
plusz jövedelmeik jelentősen növekedtek. Tehát az újszerű módszer bevezetésével mindenki jól járt.

7. eset

Történt, hogy magyar állampolgár 1981.-ben hivatalos utazás keretében a Szovjetunóba, Moszkvába utazott. Mikor megérkezett és
elfoglalta szállodai helyét, elolvasta az aznapi Pravdát. Ebben egyik cikk felkeltette az érdeklődését. Ebben az állt, hogy néhány éve
a grúz kommunista párt első titkára és a grúz minisztertanács elnöke elutaztak Magyarországra, hogy tanulmányozzák a magyar
háztáji gazdaság működését. Mikor visszatértek, akkor kieszközölték, hogy Grúziában kipróbálhassák a háztáji gazdálkodás kísérleti
jellegű megvalósítását. Erre megkapták az engedélyt és a bevezetés gyorsan történt meg. Erre az történt, hogy a grúz parasztok a
háztájiban elkezdték a tömeges sertéshizlalást, a kukorica termesztést minden elképzelhető helyen, a legkisebb föld parcellákon is. A
korábbiakhoz képest a sertéshústermelés Grúziában fellendült és a húst jellemzően menetrendszerű személyszállító repülőgépeken
szállították Moszkvába, az ottani városi piacokra. Az újságcikk írója felrótta a grúzokkal szemben, hogy ott nem tudnak elegendő
kukoricát termeszteni, és ezért más szovjet köztársaságoktól szerezik be a hizlaló takarmányok egyre nagyobb részét. Ezzel a
Szovjetunió takarmánybázisának az egyensúlyát, a szovjet állatállomány takarmányellátásának a biztonságát ássák alá. Az
olvasóban felmerült a kérdés: Mi lenne, ha a háztáji termelés kísérleti bevezetését nem csak Grúziában, hanem az egész
Szovjetunióban tették volna meg. Akkor netán az egész világ állatállományának a takarmányellátási biztonságát ásták volna alá ?
Akkoriban a moszkvai vásárcsarnokokban korlátlanul lehetett kiváló minőségű sertéshúst kapni, bár ötször akkora áron
204
__________________________________________________________________________
értékesítették, mint ahogy azt az állami húsboltokban (de persze ott erősen kifogásolható minőségben) tették (a piacon 10 Rubel, a
húsboltokban 2 Rubel volt 1 kg sertéshús ára).

8. eset

Ez az állampolgár akkor meglátogatta orosz ismerősét. Észrevette, hogy a vendéglátó fürdőszobája – eltérően más oroszok
fürdőszobáitól – kielégítette volna a világ gazdag országaiban élők legkényesebb igényeit is. Érdeklődött ezért, hogy miként lett
neki ilyen szép és kiváló fürdőszobája. A vendéglátó elmondta, hogy a régi állapotú fürdőszoba már nagyon rossz volt. Mivel amíg ő
Magyarországon dolgozott hozzászokott a jó fürdőszobához, ezért a fürdőszobát felújíttatta. Ezt úgy lehetett megtenni, hogy elment,
hogy megnézze az egyik nagy lakóház építkezését, ott találkozott valakivel, aki többek között a fürdőszobák szerelésével
foglalkozott. Érdeklődött, hogy az ő fürdőszobáját fel lehetne-e valahogy újítani. A szerelő végül elvállalta ezt a munkát 10000 R-
ért. Megegyeztek. Egy hét múlva az illető megkezdte a munkát és utána egy hét múlva készen a most látható állapotban átadta a
felújított fürdőszobát. Szabályos, erre alkalmas vállalatnál történő megrendelésre akkoriban szó sem lehetett volna arról, hogy ennyi
idő alatt és ilyen minőségben elkészülhessen ez a munka. De a vállalkozó nagysúlyú, személyes, rövidlejáratú érdekeltsége megtette
a sajátos hatását.

9. eset

Történt, hogy ez a magyar állampolgár Moszkvában szép és jó minőségű háztartási hűtőgépet szeretett volna vásárolni, azonban
ezekből a kiskereskedelemben akkor hiány mutatkozott. Csak úgy lehetett hozzájutni, hogy meg kellett tudni, hogy ilyen típusú gép
mikor, és melyik boltba fog érkezni. A megfelelő időpontban kellett ezért megjelenni a boltban. Ehhez az információt csak
megfelelő ismeretség alapján lehetett megszerezni. Végül meglett a megfelelő információ és a boltban azután minden nehézség
nélkül meg lehetett vásárolni a gépet. De a gépet el kellett szállítani a Kievi pályaudvarra. Ehhez a Volga taxi mutatkozott volna a
legjobbnak (mivel teherfuvarhoz hozzájutni lehetetlen dolognak látszott). Egyszer véletlenül befutott egy taxi a bolt udvarára, ahol a
gép várta, hogy elszállítsák. A taxis bezárta a kocsit, megmondta, hogy szó sem lehet arról, hogy a taxival ilyen gépet fuvarozzon.
Hiszen a csomagtartóba csak úgy férne be a gép, hogy nem lehetne lecsukni a csomagtartó fedelét. Mivel a rendszám a fedélen van,
nem lehetne azt a forgalomban látni és ezért a redndőr őt megbüntetné. Ezzel elment valahova. Egy idő múlva visszatért és a mi
emberünk megkérdezte, hogy lehetne-e úgy, hogy ő helyette megfizetné a büntetést. Erre is tiltakozott, hiszen azt sem tudja, hogy
mennyi lenne a büntetés. Emberünk erre azt mondta, hogy hogy ha ő adna neki ezért a fuvarért 10 R.-t, akkor elszállítaná-e. Erre a
soffőr se szó – se beszéd , megfogta a gépet és betette a csomagtartóba, beszálltak a kocsiba és meg sem álltak a Kievi pályaudvarig,
ahol a csomagot az árufelvevő pultra tette. Emberünk kérdezte, mivel tartozik. A soffőr válaszolta, hogy: megegyeztünk, adja ide a
10-est és már itt sem vagyok. Emberünk odaadta 10-est, a soffőr elköszönt és már ment is. Emberünk csodálkozott, hiszen ő azt
gondolta, hogy a 10-est ő a viteldíjon felül adja majd a fuvarért, de a taxis a viteldíjat már nem kérte. A taxis nagysúlyú, személyes
és rövidtávú érdeke megtette a maga hatását: olyan munkát is el lehetett végezni, ami egyébként „lehetetlen” lett volna.

A fenti esetek példái megmutatják, hogy a szükséges munkavégzés szakterületétől függetlenül a dolgozók közvetlen jövedelem
érdekeltsége a termelésben és országtól függetlenül olyan hatalmas gazdasági erőforrás, amely egyébként „lehetetlennek” látszó
munkák elvégzését is lehetővé teszi bizonyos esetekben. A tárgyi Tsz esetében ez egy csődbe jutott, hatalmas rövidlejáratú
adóssággal terhelt trermelőszövetkezet gazdálkodását egy év alatt jövedelmezővé tette. Az újszerű elosztás abban állt, hogy a
dolgozók a munkájukkal létrehozott áruk értékének meghatározott reális (tehát nem ravaszul megrövidített) értékének meghatározott
hányadát kapták meg részesedésként. Ez volt a következetes munka szerinti elosztás! Amikor nem a munka mennyisége, hanem a
munka gazdasági eredménye (amely egyébként magában foglalja a munka mennyisége mellett a munka minőségét is) volt a
jövedelemelosztás alapja. Tehát egy ember nem egyedül attól függően jut jövedelemhez, hogy milyen sokat dolgozik, hanem attól,
hogy mekkora gazdasági eredményt hoz létre. Sajnos, a „szocializmusban” a legfőbb vezetők, és általában az emberek egyáltalán
nem értették meg a valódi, következetes jövedelemelosztás társadalmi jelentőségét. És még ma sem értik – pedig már ismét
kapitalizmusban élünk. Itt már állítólag a dolgozóknak nincs érdemleges szerepük a gazdasági érték előállításában, azt elsősorban
csak a „működő tőke” hozza létre! Ezért a tőkés termelés, bár hatékonyabb, mint amilyen az éppen összeomló „szocializmus” volt,
de hatékonysága elég gyenge és a konjunktúra ciklusok – most pedig éppen a pénzügyi világválság – csapdájában hánykolódik.
Ma is semmibe veszik a dolgozók termelésre vonatkozó érdekeltségének a jelentőségét. Nekik csak az az egy feladatuk van, hogy a
lehető legtöbb szakmát sajátítsák el és versenyezzenek egymással a tőketulajdonos munkaadók kegyeiért, hogy minél lojálisabban
és szakszerűbben kiszolgálhassák azok profitorientált érdekeit a termelésben és azonkívül is bármilyen gazdasági, illetve
gazdaságon kívüli területen.

Az elmélet, valamint az itt felsorolt néhány példa szemléletesen megmutatja, hogy a


legnagyobb erejű gazdasági erőforrás a dolgozók termelő erejében rejlik, amely akkor
kerülhet csak napvilágra, ha a jövedelemelosztás megegyezik az érdekműködések
törvényszerűségeivel. E törvényszerűségek figyelmen kívül hagyása – akármilyen
gazdasági-politikai rendszerben a hatékonyság csökkenésével jár. Az emberek gazdasági
tevékenységét mindig valamilyen (tőkés, esetleg szocialista) gazdasági vezetők
utasításaival, parancsaival akarják szabályozni. Már láttuk, ez lehetetlen, különösen a
gazdasági élet területén. Nemcsak a „demokráciában”, hanem még a legkeményebb
diktatúrákban is. Megalapozottan állíthatjuk, hogy a „szocializmust” végső soron az
érdekműködések törvényszerűségeinek a fel nem ismerése, illetve ennek alapján álló
termelésirányítási gyakorlat megvalósításának az elmaradása buktatta meg. Továbbá a
diktatórikus vezetési módszerek tették lehetetlenné, hogy az emberek idejekorán
felismerjék az érdekműködések törvényszerűségeit, és ezen az alapon létrehozhassák az
ennek megfelelő jövedelemelosztási módszereket. Csak a diktatúra tévesen
megállapított érdekeltség mechanizmusai juthattak érvényre, melyek az utasításokra és
─ 205 ─

parancsokra épültek, és bár hirdették, de a valóságban lehetetlenné tették a dolgozók


öntevékenységén alapuló társadalmi tevékenységek megvalósulását. Az itt felsorolt, a
valóságos gyakorlaton alapuló tapasztalatok megmutatják, hogy a tömegek alkotóereje
megnyilvánul, ha az emberek valóságos érdekeinek a figyelembevételével sikerül
kialakítani a jövedelemelosztás módszereit. Ellenkező esetben a tömegek alkotóereje
nem, vagy csak részlegesen jut érvényre.

Az 1963. évtől kezdve azonban fokozatosan megszűnt a Tsz-ek számára az a lehetőség,


hogy az általuk megtermelt tiszta jövedelmet egyebek mellett a tagok keresetének a
növelésére fordíthassák. Fokozatosan bevezették az iparihoz hasonló központi
keresetszabályozást a Tsz-ekben is, mint ahogy a fentiekben azt bemutattuk. Ez azt
jelentette, hogy a kereset növelésére felhasználható jövedelemnek 2 ÷ 5-szörösét (egy
évben előfordult, hogy a 7-szeresét) kellett ugyanebből a forrásból bérfejlesztési (vagy
kereseti) adó címén befizetni az állami költségvetésbe, hasonlóan a vonatkozó 1984.évi
jogszabályok követelményeihez. Ezek az évenként kisebb-nagyobb módosításokkal
újraszabályozott rendeletek megakadályozták, hogy az elosztás következetesen a
szocialista elosztás elvei szerint valósulhassanak meg. Ezért a rendszer elvesztette
következetesen szocialista jellegét, a fokozatosan bevezetett jövedelem elosztási
rendszer megakadályozta a dolgozók valóságos érdekeinek az érvényesítését.
Szocialista elosztás nélkül pedig nem létezhet szocialista rendszer sem. Tehát a létezett
„szocialista” rendszer valójában nem szocialista rendszer volt, hanem állami tuljadonon
alapuló bürokratikus államkapitalizmus.

A MUNKA A VOLT „SZOCIALIZMUSBAN”

A marxizmusban és általában a „szocializmusban” elterjedt nézet szerint a szocialista


társadalmi rendszerben a munkaerő nem áru: 95

„A szocialista társadalomban a termelőket nem a piacon keresztül, hanem


közvetlenül egyesítik a termelési eszközökkel, mivel ők a termelőeszközök
tulajdonosai és dolgozók is egyszemélyben. A munkaerő megszűnik áru
lenni, megszilárdulnak a dolgozók elvtársi együttműködésének és kölcsönös
segítségnyújtásának viszonyai.”

Fentebb már láttuk, hogy általában a dolgozóknak nincsenek tulajdonosi jogosítványai,


a termelő eszközöknek csak elvi tulajdonosai, tehát gyakorlatilag nem tulajdonosok.
Tulajdonosi jogosítványokkal csak meghatározott állami szervezetek rendelkeznek.
Ezeket a valóságos tulajdonosi jogosítványokat végülis egyes személyek látják el, akik
ezt a jogukat csak a tulajdonosi jogosítványokkal rendelkező állami szervezetek
kinevezett vezetői minőségükben láthatják el. Az idézetben nincs szó arról, hogy ha a
termelőket nem a munkapiacon keresztül egyesítik a termelő eszközökkel, akkor
hogyan teszik ezt meg. Az emberek a munkahelyeiken véletlenszerűen, vagy esetleg
valamilyen központi szerv kiközvetítésével jelennek-e meg. A gyakorlatban láthattuk
(már akik éltek már akkor), hogy központilag csak a katonaság és az egyéb fegyveres
testületek alkalmazottait, valamint speciális állami képzésben részesítetteket
közvetítették ki a munkahelyeikre. A dolgozók túlnyomó része azonban úgy
helyezkedett el, hogy keresett magának munkahelyet, válogatva a lehetséges
munkahelyek között bizonyos szakmákhoz való vonzódásuk, képzettségük
95
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 307. old.
206
__________________________________________________________________________

követelményei szerint, esetleg más szempontok szerint. Persze ez az elhelyezkedés nem


valami munkaközvetítő, vagy karrier tanácsadó irodák segítségével történt, hanem
anélkül, hiszen ilyen irodák nem is léteztek akkoriban. Ez az elhelyezkedni kívánók
szempontjából semmiféle nehézséget nem okozott, hiszen általában a munkaerőhiány
volt a jellemző, munkahelyet találni egyáltalán nem volt nehéz. De keresni kellett
munkát, mert minden munkaképes embernek köztelező is volt egyúttal a munka. A
„közveszélyes munkakerülőket” adott esetben megbüntették. Rendőri igazoltatások
esetén, ha a személyi igazolványban nem volt munkahelyi bejegyzés, akkor az illetőt
előállították, és eljárást folytattak le ellenük. Persze „munkakerülő” a gyakorlatban
nagyon kevés volt, hiszen munka nélkül nem lehetett megélni. Ha nem lett volna
kötelező a munka, akkor is dolgozni akartak volna az emberek – hogy megélhessenek.
Mindenesetre a munkaviszony jogilag is meghatározott viszony volt. Minden
dolgozóval az őt alkalmazó vállalatnak, intézménynek munkaszerződést kellet kötnie és
az abban foglaltak szerint történt a foglalkoztatás. Tehát a dolgozókat nem közvetlenül
egyesítették a termelő eszközökkel, hanem jogilag megalapozott feltételek
közvetítésével. E feltételek nélkül senki sem lehetett alkalmazott dolgozó. Az ember, az
állampolgár kizárólag „társtulajdonosi” minőségében nem lehetett „közvetlenül”
dolgozó. Ha senki nem lehet „közvetlenül” dolgozó, akkor az elhelyezkedés folyamata
mindenképpen csakis munkaerőpiaci folyamat lehet. Ugyanis az elhelyezkedés
feltételek által meghatározott, vagyis a munkaadó és a munkavállaló közötti
megegyezés nélkül nem történhetett meg. Ez a megegyezés volt az alapja a
munkaviszony létrejöttének. A megegyezés függött egyrészt attól, hogy a munkavállaló
tudja, vagy akarja-e vállalni a meghatározott munkát és a vele járó munkafeltételeket.
Másrészt attól, hogy a fizetésben meg tudnak-e egyezni. Ha valamelyik feltétel nem
teljesült, akkor a munkaviszony nem jöhetett létre. Ha a megegyezés létrejött, akkor ez
mindenképpen „üzleti” jellegű megegyezés volt. A munkaerő olyan tényező volt,
amelynek a munkaerő minőségi jellemzői által meghatározott értéke van, melynek az
általánosan elfogadott (tehát piaci) munkabér felel meg. A munkaviszony létrejötte tehát
a munkaadó és a munkavállaló közötti csere, tehát a munkakövetelmények által
meghatározott munka és a munkabér közötti csere alapján történt. A gyakorlatban tehát
a munkaerő a „szocializmusban” is áru. Olyan áru, amely a „szocializmus”
körülményeinek felel meg. A szocializmusban is az a helyzet, hogy a (aktuális
munkakövetelmények által meghatározott színvonalú) munkaerő, ahhoz, hogy legyen,
azt „elő kell állítani” (felnevelni, kiképezni, folyamatos munkavégzésre képessé kell
tenni), amihez a társadalmilag elfogadott mennyiségű és színvonalú, valamint árú
fogyasztási cikkek és egyéb feltételek szükségesek. Ez azt jelenti, hogy a munkaerő a
szocializmusban is meghatározott mennyiségű és minőségű társadalmilag szükséges
munkát tartalmaz, amely nélkül nem lehet szó a munkaerő létezéséről. Tehát a
munkaerőnek meghatározott értéke van. Mint minden más árunak. A munkaerőnek ezért
meghatározott csereértéke, vagyis ára van. Tehát a munkaerő a szocializmusban is áru.
Ellentétben a hivatkozás szerinti állítással. Ráadásul nem is „különleges áru”, mint
ahogy azt K.Marx is állítja. Hiszen a munkaerő nem állít elő nagyobb értéket, mint
amekkora a munkaerő ára. A termék piaci ára nem azért nagyobb az önköltségnél, mert
a munka a munkabérnél nagyobb értéket állít elő, hanem azért, mert erre az értékre a
munkaadó tőketulajdonos ráteszi azt a profitot, amellyel a piacon a terméket értékesíteni
lehet. Ez a többlet a profit. Ami természetesen, legalábbis ilyen értelemben a
szocializmusban nincs. A vállaltoknak előírt és tőlük elvárt haszon nem egyesek
személyes jövedelme, hanem az a termelés bővítése, valamint a társadalmi közös
költségek fedezetének egy részét képviseli.
─ 207 ─

Kérdések merülnek fel a konkrét és az absztrakt munka ellentmondásainak az


alakulásáról a szocializmusban : 96

„Az áruknak azért van értékük, mert a termelésükre fordított munka


egyidejűleg absztrakt és konkrét munka.

Szocialista társadalomban magánmunka nem létezik. A munka kettős


jellege itt nem a magánmunka és a társadalmi munka ellentmondásait fejezi
ki. Az absztrakt munka és a konkrét munka a szocializmusban a
közvetlenül társadalmi munka két oldala.”

Az idézet első része természetesen igaz. Azonban, hogy a szocializmusban nem létezik a
magánmunka, az egyszerűen tévedés. Marx, mint fentebb már megemlékeztünk róla, azt
írta, hogy a kommunista társadalomban a munka közvetlenül lesz társadalmi munka és
ezért ott a termékeket nem kell kicserélni. Olyan értelemben, hogy a munka közvetlenül
társadalmi munka, és terméke szintén közvetlenül társadalmi termék, ezért azt a
társadalom nem cserélheti el saját magával. A csere feltételezi ugyanis, hogy a termelő a
terméket ne saját magának, hanem másoknak állítsa elő. A kommunista társadalom alsó
fokán, tehát a szocializmusban reálisan és szükségszerűen létezik a csere, mint ahogy
azt Marx le is írta. Ezen a fokon még elkerülhetetlen a csere, amely egyébként a
szocialista elosztás elve alapján valósulhat csak meg: mindenki képességei szerint
dolgozik és munkája szerint részesül a fogyasztási javakból, A dolgozó
magánmunkájának a termékét, „elcseréli” a vállalatával, amelyben dolgozik, munkabér
ellenében. Az állami vállalat a vállalati szintű magánmunka termékét, mint árut elcseréli
más állami vállalatokkal, intézményekkel, az áruformában megjelenő termék pénzben
kifejezett ára ellenében. A termékek, az áruk egyik része termelési szükségletek
kielégítésére szolgál, másik része pedig a lakosság személyes, fogyasztói
szükségleteinek a kielégítésére. Ez utóbbi rész végül kiskereskedelmi vállalatokhoz
kerül, amelyet áruházakban, éttermekben, mozikban, stb. értékesítenek fogyasztói áron
a dolgozók, illetve hozzátartozóik részére általában főleg a munkabér ellenében.
Nagyjából ebben a körben valósul meg a csere. Ha nem lenne magánmunka, nem
lehetne csere sem. Ilyen helyzetben a kommunizmusban az elosztás elve eltér a
szocialista elosztás elvétől: mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei
szerint részesül a fogyasztási javakból. Ez utóbbi helyzet csak olyan feltételek mellett
valósulhat meg, amikor a társadalom szükségleteinek teljes kielégítésére kerülhet sor.
Ez, ha megvalósul, mindenesetre csak a távoli jövőben valósulhat meg, aminek a
vizsgálata korunkban még messze nem aktuális feladat. Az idézetnek ez a része abból a
tévedésből ered, hogy Marxnak a fentebb említett, a kommunista társadadalom felső
szakaszára vonatkozó írását tévesen a szocializmusra is vonatkoztatták. A feltételezett
kommunista társadalomban már nem kell mérni a dolgozók és termelő szervezetek
teljesítményét, hogy ennek arányában kaphassák meg a szükségleteik kielégítésére
szolgáló javakat. Amikor már a munka mindenki legfőbb szükséglete lesz ! Amikor nem
kell a munkájáért fizetés senkinek, és a fogyasztási cikkekért fizetni nem kell, hanem
azokból mindenki vesz szükségletei szerinti mértékben. Hol vagyunk mi ettől az
állapottól ? Ez a gazdasági fejlődés olyan szélső értéke lehet, amelyhez aszimptotikusan
lehet közelíteni, de elérni soha nem lehet. ?! A szocializmusban mérni kell az egyes
dolgozók és a dolgozó kollektívák munkateljesítményét (mennyiségi és minőségi
értelemben egyaránt), és ki kell fejezni annak értékét. Egyébként nem lehetne
megállapítani, hogy a társadalmi szinten létrehozott fogyasztási javakból mennyi illeti
meg őket. Tehát így az egyes dolgozók és az egyes kollektívák magánmunkáinak a
96
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 340. old.
208
__________________________________________________________________________

számbavétele nélkül nem lehetne a szocialista elosztás elveinek megfelelő


jövedelemelosztást megvalósítani. E magánmunkáknak a számbavétele az egyes
egyének és kollektíváik által előállított áruk cseréjének a folyamatában történik meg.
Emiatt tehát magánmunka létezik a szocializmusban is, mégpedig az egyének, valamint
azok különféle kollektíváinak szintjén is. Továbbá az absztrakt munka és a konkrét
munka nemcsak a szocializmusban feltételezett közvetlen társadalmi munka két oldala.
Az absztrakt munka és a konkrét munka bármilyen hasznos munkának a két oldala.
Tehát ebben a tekintetben a kapitalizmusban is ez a helyzet. Hiszen aki valamilyen
társadalmilag hasznos munkát végez, az egyszerre végez konkrét munkát és absztrakt
munkát is. Nem lehet absztrakt munkát végezni konkrét munkavégzés nélkül, mint
ahogy konkrét munkát sem lehet végezni absztrakt munkavégzés nélkül. A munkával
előállított termék viszonylagos értékformáját a konkrét munka, egyenértékformáját a
ráfordított absztrakt munka mennyisége fejezi ki. Más kifejezéssel élve, a konkrét
munka a termék használati értékét, az absztrakt munka a termék csereértékét fejezi ki. A
magánmunka társadalmi jellege az absztrakt munka révén fejeződik ki a
kapitalizmusban, de a szocializmusban is. Ebben a tekintetben a két rendszer között
nincs különbség.

Ezek a megállapítások azt is kifejezik, hogy a szocializmusban a magánmunkákat


értékelni kell, hogy annak megvalósítója, egy dolgozó, vagy valamilyen kollektíva az
előállított termék, áru cseréje útján megkapja azt az ellenértéket ami őt, vagy őket
megilleti, a szocialista elosztás elvei alapján. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az egyének,
vagy a kollektívák saját gazdasági eredményeik alapján kell, hogy megkapják ezt az
ellenértéket, nem pedig az egész ország által elért gazdasági eredmények alapján. Tehát,
ha valaki, vagy valamely kollektíva teljesítménye kevesebb, mint az országos átlag,
akkor kevesebbet, ha magasabb, mint az országos átlag, akkor többet kell kapnia mint
az országos (jövedelem) átlag. Ez a feltétel nem valósult meg a volt „szocializmusban”,
mert az elvonások és a dotációk, a sokféle jövedelem átcsoportosítások, valamint a
vállalati jövedelmek túlzottan differenciált, progresszív kereseti adózás útján
gyakorlatilag az egyenlősdit hozták létre.

A társadalmi és a magánmunka hatékonysága

A társadalmi termelő (közvetlen, vagy közvetett) munka hatékonysága az összesített


magánmunka átlaghatékonyságát jelenti. Ezen belül elkerülhetetlen, hogy az egyes
(egyéni, vagy vállalati) magánmunkák hatékonysága között változó mértékű eltérés
legyen. Az egyes magánmunkák hatékonysága egyik viszonylatban nagyobb, más
viszonylatban kisebb, mint a társadalmi termelőmunka hatékonysága. Ezért, ha azt
állítjuk, hogy a szocializmusban magánmunka nem létezik, tehát minden munka
társadalmi munka, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ennek a munkának a
hatékonysága kisebb, mint az élenjáró vállalatok, vagy egyének magánmunkájának a
hatékonysága. Ha egyáltalán tagadjuk a magánmunka létét, és ennek megfelelően
vesszük számításba a társadalmi jellegű termelőmunka hatékonyságát, akkor ez a
gyakorlat elfedi az egyes vállalatok termelési hatékonyságának az átlagtól való
elkerülhetetlen eltéréseit. Nem tudhatjuk így megállapítani azt sem, hogy melyik
vállalat milyen hatékonysággal dolgozik, ennek megfelelően a hatékonyabb vállalatok
magasabb hatékonyságának, illetve a gyengébb hatékonyságúak gyengébb a
hatékonyságának mi az oka. Ezáltal elutasítjuk azt a lehetőséget, hogy
meghatározhassuk a társadalmi termelőmunka hatékonyság növelésének a gyakorlatban
megmutatkozó lehetőségeit. Ha tehát a társadalmi termelőmunka hatékonyságát növelni
─ 209 ─

akarjuk, akkor a hatékonyabb termelési módszereket el kell terjeszteni. Ezt pedig


elsősorban az élenjáró egyének, közösségek, vállalatok, stb. termelő tevékenységének a
megismerésével, elemzésével, technikai, szervezési módszereinek általános
elterjesztésével lehet megvalósítani. Ehhez pedig meg kell tudnunk állapítani hogy mely
egyének, közösségek, vállalatok, stb. a leghatékonyabbak, ami egyúttal a gyengébbek
megismeréséhez is elvezet bennünket. Mindezekből következik, hogy el kell fogadnunk
azt a tényt, hogy a szocializmusban is létezik a magánmunka, tehát az egyének,
közösségek, vállalatok, stb. magánmunkája. Amely minőségét, mennyiségét, tehát
hatékonyságát tekintve, az egész nemzetgazdasághoz tartozó egyes termelő egységek
esetében egymástól csakis eltérő lehet. És ezeknek a magánmunkáknak a társadalmi
jellege az absztrakt munka révén fejeződik ki. A szocializmusban is – nem csak a
kapitalizmusban ! Az a kifejezés, amely az idevonatkozó hivatkozás oldalán olvasható,
így hangzik:

„A kapitalizmusban a magánmunka társadalmi jellege az absztrakt munka


révén fejeződik ki. A szocializmusban az absztrakt munka a társadalmasult
munkát, azt a közöst fejezi ki, amely a közvetlenül társadalmi munka
különböző konkrét formáiban … megvan.”

Itt tehát azt látjuk, hogy a szocializmusban meglévő absztrakt munkát elnevezték
„társadalmasult” munkának. Mi az a közös, amely minden, egymástól különböző
konkrét munkákban megvan? Az absztrakt munka. Úgy látszik, hogy ezzel a
ködösítéssel próbálták eltüntetni a szocializmusból a magánmunkát. Ez persze nem
sikerült, mert amellett, hogy ezt elvi alapon is tagadni lehet, a gyakorlatban minden volt
„szocialista” országban a gazdasági vezetés igenis számításba vette és egyenként
elemezte, értékelte a különféle szintű magánmunkák hatékonyságát, tehát az egyes
gazdasági szintek gazdasági teljesítményeit és azok hatékonyságát. Tehát a gyakorlat
eddig is abból indult ki, hogy a szocializmusban is létezik különböző szinteken a
magánmunka, ami lehetővé teszi az egyes gazdasági egységek teljesítményeinek az
elemzését. Más kérdés, hogy a jövedelem elvonások, dotációk, és differenciált kereseti
adók rendszerének alkalmazásával eltorzították a gazdasági teljesítmények adatait. Ezért
ezek az elemzések nem alkalmasak igazán a különböző szintű magánmunkák
összehasonlítására.

A magánmunka fontossága nemcsak abban áll, hogy értékelni lehessen egy


meghatározott magánmunka hatékonyságát. Az is fontos, vagy talán még fontosabb
megérteni, hogy hogyan befolyásolja az emberek cselekvéseit a magánmunka, illetve a
társadalmi szintű munka hatékonysága. Azt mindenesetre előre kell bocsátani, hogy az
emberek legalább 90 %-a olyan helyzetben van, hogy saját esetleges törekvéseivel csak
saját életének alakulását képes lényegesen befolyásolni. Kisebb méretékben, de még
lényeges hatása lehet saját családja sorsának alakításában. Közvetlen környezetében,
vagy kiscsoportjában már még kisebb szerepet játszhat, de még ennek is tulajdoníthat
fontosságot. Általában azt lehet állítani, hogy a „szürke közember” cselekvése minél
inkább eltávolodik saját személyétől, annál kevésbé képes befolyásolni az ottani
eseményeket, cselekvéseket, és ezzel szemben egyre inkább a társadalmi hatások válnak
uralkodóvá az egyes egyén, valamint a közvetlen környezetéhez tartozó emberek
cselekvéseire. Ha mindez, mint ahogy azt állítjuk, tényleg megfelel a valóságnak, akkor
az emberek abszolút túlnyomó többsége ténylegesen csak saját, esetleg még szűkebb
környezetének dolgaival kapcsolatos cselekvések megtevésével, vagy befolyásolásával
foglalkozik. Nem foglalkozik olyan dolgokkal, melyekre nincs, vagy nem is lehet
észrevehető hatással. Általában az ember feleslegesnek ítélt dolgokkal kapcsolatos
210
__________________________________________________________________________

cselekvésekbe, de sokszor még gondolkodásba sem kapcsolódik be. Jellemző törekvése,


hogy minél kevesebbet kelljen dolgoznia saját, illetve családja szükségleteinek a
kielégítésére szolgáló javak megszerzése érdekében. A termeléssel összefüggésben
elsősorban csak az érdekli, hogy a termelés rendszerében milyen helyet és ennek
megfelelő pozíciót foglal, vagy foglalhat el. Mennyit kereshet és hogy felkészülhessen
ennek, vagy egy későbbi lehetséges pozíciónak a betöltéséhez szükséges szakmai és
kulturális készség elsajátítására és megfelelhessen az e pozíció folyamatos betöltésével
kapcsolatos elvárásoknak. Ezeken túl már a saját és családi életére, az ezzel kapcsolatos
anyagi eszközök megszerzésére, a fogyasztásra, a könnyed szórakozásra, a pihenésre, a
kedvteléseire és a különféle élvezetekre fordítja a legtöbb időt. Több-kevesebb
szigorúsággal alkalmazkodik a törvények, a különféle jogszabályok, valamint az íratlan,
de környezetében elfogadottnak tartott erkölcsi normák követelményeihez. Körülbelül
ez az általános normál életmenet. Ebből az emberek jelentősebb részét csak valamilyen
katasztrófák, a saját normál életet fenyegető társadalmi konfliktusok, válságok, vagy
háborús helyzetek képesek kimozdítani. A „szürke közember” tudomásul veszi az élete
közegét alkotó társadalmi valóságot. Nem akarja azt megváltoztatni, mert ha akarná,
akkor sem tudná, hogy pontosabban mit kellene tennie. Nem hisz abban, hogy a világ,
amelyben élünk, megváltoztatható. Vagy ha mégis változik, akkor az nem a kívánt
irányban történik. Ezért a közember nem aktív részese a társadalmi folyamatoknak,
hanem annak csak passzív elviselője. Ez nem csak a mára érvényes, hanem eddig is így
volt. Az emberek többsége nem akarja hogy szocializmus, vagy kapitalizmus legyen.
Csak megélni akar, ha lehet, minél jobban. Nem akar intézkedni, nem akarja saját
akaratát másokra erőltetni. Amíg csak lehet, megtartja a különféle szabályokat, eleget
tesz az illetékesektől eredő utasításoknak, parancsoknak. Ha pedig nem lehet, akkor
úgyis megszegi azokat, legalábbis titokban, a büntetés veszélyét lehetőleg elkerülve. Ez
az átlagember. Még csak szó sincs arról, hogy az átlagember olyan nagyon törődne, az
általa átláthatatlan társadalmi összmunka eredményeinek alakulásával. Őt csak az
érdekli, amit át tud látni, ami nagymértékben tőle függ: saját teljesítménye és az, hogy
lehetőleg jól megfizessék ezt a teljesítményt, hogy lehetőleg jól megélhessen belőle.

A termeléssel összefüggésben ez az átlagember végzi a termelési folyamat alapjait


képező tömeges műveleteket. És ezeknek a műveleteknek az összege képezi a
társadalmi összmunka eredményeit. Elsősorban az érdekli, hogy mennyi fizetést kap
elfoglalt pozíciójában és milyen emberi megbecsülésben van része munkaadója részéről.
Munkájának minőségi és mennyiségi eredményei ebben az összefüggésben elsősorban
attól függ, hogy ő a saját magánmunkáját hogyan, mennyire aktívan, mennyire
racionálisan, mennyire hatékonyan végzi el, bár igen fontos hatással van erre a
termelésirányítás hatékonysága is. A termelésirányításnak reálisan értékelnie kell az
összes érintett szintnek megfelelő magánmunkák eredményeit és ennek alapján kell
értékelnie – a megfelelő szervezeti felelősök bevonásával – az érintett személyek és
kollektívák teljesítményeit. Ezt az értékelést a társadalmi összmunka eredményei
alapján nem lehet értékelni, hanem csak az érintettek magánmunkáinak az eredményei
alapján. A termelésirányításnak az lenne a feladata, hogy a magánmunkák tiszta
jövedelmét (tehát az összes árbevétel és az összes költségek különbségét) az azt
realizáló személyek, csoportok, vállalatok, stb. rendelkezésére hagyja vissza, hogy
abból a résztvevők béreit, és általában azok javadalmazását magánmunkájuk gazdasági
eredményeinek az arányában fedezhessék. Nem pedig az, hogy elvonja összes
jövedelmüket és az így összegyűjtött jövedelmeket újra elossza, átcsoportosítsa, hogy
ezzel kiegyenlíthessék az egyes személyek, csoportok, vállalatok, stb. termelési
egységek között tapasztalható, károsnak ítélt mértékű jövedelemkülönbségeket. Az
utóbbi gyakorlat széleskörűen elterjedt a volt „szocialista” országokban. Ez oda
─ 211 ─

vezetett, hogy a termelékenyebb termelési egységek jövedelmének jelentős részét


elvonták, ezáltal az ott dolgozóknak nem volt érdemes teljesítményeiket növelni, hiszen
ez a növelés több szellemi és fizikai munkát, nagyobb költségeket, nagyobb kockázatot
követelt. Saját személyi jövedelmeik így lecsökkentek egy közel átlagos jövedelem
szinthez. Részükre ilyen módon nem jutott a többletteljesítménnyel arányos
többletjövedelem. Tehát nem volt érdemes nagyobb gazdasági eredményekre törekedni.
Ezzel szemben a gyengébb gazdasági eredményeket felmutató termelési egységek
jövedelmét kiegészítették az előbbiektől elvont jövedelmek átcsoportosításával, tehát
nagyobb jövedelemhez juthattak, mint ami saját gazdasági teljesítményeik alapján
lehetséges lett volna. Az ilyen termelési egységek nem voltak érdekeltek abban, hogy
nagyobb gazdasági eredmények elérésére törekedjenek, hiszen jövedelmük így is
megközelítette az átlagos jövedelmet. Az ilyen „jóindulatú” jövedelem újraelosztás
tehát arra ösztönözte a termelési egységeket, hogy lehetőleg csak közepes gazdasági
eredményeket érjenek el. Ez a közepes eredményekre törekvés az átlagos teljesítmény
általános csökkenése irányába mutat. Ugyanis ha egyik évben az átlagosnál magasabb
teljesítmény az átlaghoz közelít, akkor az átlagos szint folyamatosan csökken. A
következő évben ez az átlagérték lesz a magasabb jövedelmi szint, amely ha ismét
csökken, akkor az átlag az előbbinél ismét alacsonyabb lesz. Az ilyen sorozat a
gazdasági eredmények folyamatos csökkenését idézi elő. Tehát a „jóindulatú”
jövedelem újraelosztás mindenkinek egyre rosszabb gazdasági eredményeket és ennél
fogva mindenki számára egyre kisebb személyi jövedelmeket jelent. Ha most ennek
alapján a magánmunkák útján elért tiszta jövedelmeket a termelésirányítás meghagyná a
termelő egységek rendelkezésére, akkor e magánmunkák egyre nagyobb jövedelmek
elérésére ösztönöznének, tehát a társadalmi összmunka eredményeinek a fokozását
idéznék elő. A lemaradókat is ösztönözné egy ilyen módszer a felzárkózásra. Ilyen
alapon tehát azt lehet állítani, hogy a szocializmusban a magánmunka nemcsak hogy
létezik, hanem annak értékelése és arányos javadalmazása egyik alapvető feltétele a
termelés, a hatékonyság, a jólét növelésének.

A tervgazdaság

A gazdaság tervszerű működése és fejlődése igen fontos feltétele a termelési


lehetőségek maximális kihasználásának. Ebben a valaha létezett „szocializmus” valóban
igen tekintélyes munkát végzett és sikereket is ért el. Legalábbis a tervezésben. Nem ez
a helyzet a terv végrehajtásának a biztosításában. A terv végrehajtásának kétségtelenül
fontos eleme annak szigorúsága és központi ellenőrzése. De nem ezek a legfontosabb
elemek. A terv végrehajtásának legfontosabb eleme a terv végrehajtás gazdasági,
technikai és társadalmi feltételeinek az együttes biztosítása. Ebben a „szocializmus”
nagyon rossz eredményeket „ért el”. Mégpedig a társadalmi feltételek biztosításában. A
társadalmi feltételek biztosítása abban merült ki, hogy kihirdették: mindenkinek érdeke
a népgazdasági terv minél magasabb szinten történő teljesítése. Tehát, ha mindenkinek
ez az érdeke, akkor mindenki törekedni fog arra, hogy saját képességeinek és
lehetőségeinek maximális latba vetésével maximális gazdasági eredményeket érjen el.
Ezt a folyamatot elősegítendő, központi szervezési műveleteket foganatosítottak például
a szocialista munkaverseny, a sztahanov mozgalom, a kommunista szombatok, az újító
mozgalmak, a kommunista brigádmozgalom elterjesztésére és fejlesztésére. Nem jártak
sikerrel ezek a törekvések. Ezzel kapcsolatban az alábbiakat olvashatjuk 97

97
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 323. old.
212
__________________________________________________________________________

„A szocialista termelést közvetlenül a társadalom szabályozza oly módon,


hogy összhangot teremt a szükségletek, valamint a munka-, és anyagi
erőforások között.

A társadalmi termelés tervszerű szervezésének a feltételei a gépi nagyüzemi


termelés alapján jönnek létre, amely a termelésnek társadalmi jelleget
kölcsönöz. Ez a következőkben nyilvánul meg: először, fejlődik és mélyül a
társadalmi munkamegosztás és ennek megfelelően fokozódik a szakosított
termelési ágak kölcsönös függése; másodszor, a termelési kooperáció és
centralizáció alapján megszűnik az egyes gazdasági egységek
elkülönültsége; harmadszor, erősödik a termelési koncentráció, a termelés a
nagyvállalatokban összpontosul; negyedszer, intenzívebbé válnak a
gazdasági kapcsolatok és a tevékenységcsere a különböző gazdasági
körzetek között.”

Már a fentiekben láttuk, hogy gyakorlatilag lehetetlen az, hogy a társadalom közvetlenül
szabályozza a termelést. A társadalom elkerülhetetlenül közvetett kapcsolatba kerül a
termelés szabályozási műveletekkel, amennyiben ezt a szabályozást csak olyan, erre a
célra meghatalmazott bizottság végezheti el, amely munkaköri kötelezettségeinek
megfelelően, a szükséges speciális szakismeretek, valamint teljeskörű termelési és
forgalmi adatbázis birtokában, teljes munkaidőben a termelési folyamat fejleményeinek
a figyelése, tanulmányozása alapján ténylegesen szabályozza a termelési folyamatot. Az
egész társadalom ezt a munkát nem végezheti, mert a társadalom túlnyomó többségének
teljes munkaidejében a termelési feladatok végrehajtásával kell foglalkoznia. Ezért a
termelésirányítás nem lehet közvetlenül társadalmi feladat. Az erre meghatalmazott
bizottság végzi ezt a feladatot, mint közvetett társadalmi feladatot.

Téves az a nézet, miszerint a gépi nagyüzemi termelés kölcsönöz társadalmi jelleget a


termelésnek. Hiszen minden olyan termelési tevékenység, melynek termékeit a piacon
lehet, vagy kell realizálni, a társadalmi termelési folyamat része. A kapitalizmustól
kezdve minden termelési rendszer csakis társadalmi termelési rendszer lehet. Amelyben
nemcsak gépi nagyüzemek vannak. A termelés nemcsak a szocializmusban társadalmi
termelés, hanem a kapitalizmusban is az. A két rendszer közötti különbség abban áll,
hogy a kapitalizmusban a megtermelt termékeket a tőketulajdonos sajátítja el, a
szocializmusban pedig azokat a társadalomnak kellene elsajátítania. Tudjuk, hogy a
létezett szocializmusban a termékeket a társadalom nem közvetlenül sajátította el. A
termékeket az állam sajátította ki, és osztotta el a társadalom tagjai és csoportjai között
az állami, tehát szubjektív belátás szerint. Mivel az állam és a társadalom nem azonos
fogalmak, nem szűnt meg az ellentmondás a létezett szocializmusban sem a termelés
társadalmi jellege és a termékek kisajátításának a jellege között. Ennek az oka abban
van, hogy a korábbi „szocialista” rendszerekben sehol sem valósították meg a
következetesen szocialista elosztást. Ezért itt a termékek társadalmi elsajátítása nem
valósult meg. A termékek összességét elvonta az állam a termelőktől és újraelosztotta
azokat a termelők között, szubjektív megítélés szerint a politikai alapon megítélt
„igazságos elosztás” megvalósítása érdekében. Tehát a termelők végülis nem munkájuk
szerint részesültek a megtermelt javakból, hanem valamilyen „politikai igazság”
követelményei szerint. Ezzel a politika fokozatosan kihúzta a talajt nemcsak a valóban
szocialista elosztás alól, hanem az egész szocialista rendszer alól is.
─ 213 ─

Téves az a nézet is, hogy a termelési kooperáció és a centralizáció megszünteti az egyes


gazdasági egységek elkülönültségét. Mint közismert, a nagyüzemek többszintű
termelési egységek összességének összefüggő rendszeréből áll. A különböző termelési
egységek különböző szintű üzemen belüli önállósággal rendelkeztek már a korábbi
szocializmusban is. Ezek a termelési egységek, önállóságuk szintjének a függvényében
kötelesek voltak elszámolni termelési tevékenységük eredményeivel a fölérendelt üzemi
szervezeti egységükkel szemben. Ez a kötelezettség pedig a centralizált nagyvállalaton
belül az egyes termelési egységek a saját szintjüknek megfelelő elkülönültségét
valósítja meg. Tehát a centralizált nagyüzem semmi esetre sem szünteti meg a termelési
rendszerben az elkülönültséget. Az egyes rész-termelési feladatokat nem lehet teljesen
centralizáltan egy központból szabályozni, irányítani. Persze az elkülönültség nem
jelent okvetlenül teljes önállóságot, de meghatározott szintű, és terjedelmű önállóságot
igen. És az ennek megfelelő külön érdekeltség is feltétlenül megjelenik. Ezért a
nagyüzemen belüli érdekeltség bonyolult érdekeltségi rendszereket tartalmaz, melynek
elismerése befolyásolja az egyes érdekeltségi szintek által elérhető teljesítményeket is.
Ezért egy következetesen centralizált termelési szervezet hatékonysága sohasem érheti
el egy olyan szervezet hatékonyságát, melynek van elismert elkülönültségre alapozott
érdekeltsége és ezzel arányos felelőssége.

Azt látjuk, hogy az érdekműködések törvényszerűségeinek a meg nem értésével, ezek


ismeretének a hiányában azokat az érdekparamétereket állították előtérbe, amelyek a
lehető legkevésbé képesek befolyásolni az emberek cselekvéseit. Tehát a legmagasabb
szintű, vagyis az össztársadalmi érdekek érvényesítésére törekedtek, elítélve, megvetve
az egyéni érdekeket, mint olyanokat, amelyek csak a közösségi érdekek rovására
képesek az egyéni érdekek érvényesítésére. Nem vették figyelembe, hogy az
össztársadalmi érdek nem egyéb, mint a társadalomhoz tartozó egyének társadalmilag
elismert érdekeinek az összessége. Nem helyes ezért az egyéni érdekeket a társadalmi
összérdekekkel szembeállítani. De a társadalmi összérdekek és az egyéni érdekek
ugyanakkor nem egyenrangú érdekek. Ugyanis, ha a társadalmi érdek érvényesül, akkor
még nem biztos, hogy az egyéni érdekek is érvényesülnek. A társadalmi érdek
meghatározása ugyanis nem egyszerű feladat. Azt nem közvetlenül a társadalom
határozza meg, hanem a társadalom képviseletében, vagy nevében fellépő egyes
személyek, vagy valamilyen társadalmi csoportok képviselői, akik csaknem
elkerülhetetlenül saját partikuláris érdekeik szűrője alapján határozzák meg a
„társadalmi érdeket”. Mely utóbbi egyáltalán nem biztos, hogy tényleg megegyezik,
hanem esetleg homlokegyenest ellenkezik a valóságos társadalmi érdekkel. Nem
véletlen, hogy a különböző emberek és egyéb társadalmi csoportok képviselői
rendszerint egymástól egészen eltérő érdekeket állítanak be társadalmi érdek gyanánt.
Az egyéni érdekekkel kapcsolatban nem ez a helyzet. Minden egyén a saját
legalapvetőbb érdekeit meg tudja határozni, és meg is határozza, melyek ténylegesen
befolyásolják aktuális cselekvéseit. Az egyének ugyanakkor bizonyos, főleg a
társadalmi együttéléssel kapcsolatos érdekeiket gyakran rosszul ítélik meg, mert
nincsenek olyan ismeretek birtokában, melyek lehetővé tehetnék saját társadalmi
érdekeik helyes megfogalmazását. A különféle társadalmi erők propaganda
tevékenysége, vagy általuk alkalmazott (pl. diktatórikus állami) erőszak megtéveszti,
vagy megijeszti őket. Ennek következtében nem tudják, vagy egyszerűen csak nem
merik megfogalmazni, vagy képviselni ezeket az érdekeket. Mindenesetre, ha a
társadalom meghatározó többsége elfogadhatónak tartja érdekeinek az érvényesülését,
akkor a nyugalom érvényesül a társadalomban, ellenkező esetben viszont társadalmi
feszültségek, konfliktusok bekövetkeztével számolni kell. Az egyének, az
érdekműködések törvényszerűségei szempontjából legfontosabb érdekei elsősorban a
214
__________________________________________________________________________

megélhetési lehetőségekkel kapcsolatban fogalmazódnak meg. Ezeket az érdekeket az


egyének a leggyakrabban helyesen képesek meghatározni, ellentétben a társadalmi
együttéléssel kapcsolatos érdekekkel. Itt a legfőbb szempontok olyanok, mint hogy az
egyénnek van-e munkája, amiből megélhet, egy társadalmilag elfogadott szinten. Ez a
megélhetéshez szükséges jövedelem mértéke mennyiben függ saját magától, saját
tevékenységétől és mennyiben más személyek, esetleg a „társadalom” aktuális jellemzői
képesek ezt befolyásolni, vagy egyoldalúan meghatározni. A szovjet, általában pedig a
„szocialista” politikai gazdaságtan azt állítja, hogy a „szocializmusban” minden
állampolgár érdekei azonosak, mert minden állampolgár egységesen a termelőeszközök,
illetve az ezekkel előállított termékek egyenjogú résztulajdonosa. Már láttuk, hogy ez az
állítás nem lehet igaz, mivel ahány ember, annyiféle. Mindenkinek eltérők a
létviszonyai, (az egészsége, a neme, a kora, családi helyzete, képzettsége, gyakorlati
készségei, alkalmazkodó képessége, aktivitása, rátermettsége, életcélja, törekvése,
ismertsége, ismeretségi köre, társadalmi befolyása, világnézete, pártállása, lakhelye,
szerencséje, stb.) és ezeknek megfelelő társadalmi referencia csoportja. Mindezekből
következik, hogy az elvi szocialista résztulajdonosi státusa ellenére is az emberek
érdekei rendkívül változatosak, sokfélék, egymástól eltérőek, sőt ellentétesek is
lehetnek. A korábban létezett „szocialista rendszerek” (legalábbis elvileg) teljesen
megalapozatlanul azonosnak nyilvánították az állampolgárok érdekeit. Az
érdekműködések törvényszerűségei következtében minden egyén valahogyan (helyesen,
vagy tévesen) meghatározza tudatosan, vagy ösztönösen azokat az érdekeit, amelyek
ténylegesen meghatározzák saját cselekvéseit. E cselekvések legfontosabb tartománya
az egyén társadalmi termelési folyamatban választott cselekvési rendszere. Az egyes
ember, akár helyesen, vagy tévesen ismeri fel a saját érdekeit, mindenképpen ezeknek
megfelelően fog cselekedni. Termelő tevékenységének a hatékonysága pedig attól függ,
hogy van-e módja arra, hogy saját érdekeit összhangba tudja hozni a tőle elvárt üzemi,
társadalmi elvárásokkal. Általános szabály, hogy az ember tevékenysége, cselekvése
akkor lehet hatékony, ha azt teheti, amit egyébként is szeretne tenni. Ennek a feltételnek
a biztosítása az üzem, a szervezet, a politika legáltalánosabb, legfontosabb társadalmi
feladata. A volt szocializmus ennek a társadalmi feladatának sok tekintetben nem tett
eleget, mert viszonylag nagy társadalmi tömegeket (pl. a magántermelő parasztságot)
olyan cselekvésekre kényszerítette, amelyeket egyáltalában nem szerettek volna
cselekedni. Ezért az ilyen társadalmi tömegek termelési hatékonysága csak töredéke
lehetett annak a hatékonyságnak, amelyre egyébként ténylegesen képesek lettek volna.
Ez is egy fontos oldala annak a körülménynek, hogy általában a szocialista országok, de
különösen a Szovjetunió hosszú ideig nem voltak képesek saját lakosságuk megfelelő
élelmiszerellátását biztosítani.

A központi tervezés

A központi tervezési rendszerek személyzete – mint bármiféle szervezet – egyéni


érdekek által meghatározott egyénekből áll. Ezért az a tény, hogy egy tervező
szervezetet állami, vagy társadalmi szervezetnek nevezünk, még nem jelenti azt, hogy
ez a szervezet abszolút értelemben csakis a tisztán és kizárólag az állami, társadalmi
érdekeket jeleníti meg egész tevékenysége során. Az ilyen szervezeteket alkotó egyének
személyes érdekei befolyásolják a szervezet deklarált érdekeinek a megértését,
értelmezését és érvényesítését a gyakorlatban. A szervezet deklarált érdekeit, céljait a
szervezet tagjai elkerülhetetlenül saját személyes érdekeik szűrőjének a közvetítésével
értelmezik. A szervezet tagjai a tervezés egyes objektumaihoz különböző módon
viszonyulnak. Egyes objektumokhoz vonzódnak, másokhoz nem. Ezért az egyes
─ 215 ─

tervcélok súlyát egy komplex terven belül nemcsak azok tényleges gazdasági
tulajdonságai határozzák meg, hanem az is, hogy az egyes objektumokat tervező
csoportok és azok vezetői milyen politikai, szakmai befolyással rendelkeznek az egész
tervező szervezeten belül. Ezért a gazdasági tervezés menetét befolyásolják gazdaságon
kívüli (politikai, karrier, stb.) szempontok is.

A nagy szervezeteken belül nemcsak e szervezet munkáját meghatározó kooperációs


együttműködés, hanem emellett egyes személyek, csoportok szervezeten belüli
vetélkedése is jellemzi. Az ilyen vetélkedés általában nem tesz jót a szervezet
működésének a hatékonysága vonatkozásában, de azok gyakorlatilag elkerülhetetlenek.
Ezek mellett még fontos szempont az is, hogy az állami termelésirányítási, tervezési
folyamat hatékonyságában az egymással is vetélkedő személyiségek személyesen
közvetlenül nem érdekeltek. Tehát, hogy mire költik el az állami pénzeket, és hogy ezek
az akciók gazdaságilag eredményesek, vagy ráfizetésesek voltak-e, azok anyagilag nem
érintették azokat a személyeket, akik megtervezték, vagy irányították ezeknek a
gazdasági akcióknak a végrehajtását. A gazdasági sikerek gazdasági eredményeit
elvonta, a kudarcok okozta ráfizetéseket pedig kiegyenlítette az állam. Ez a ténylegesen
évtizedeken keresztül megvalósított gazdaságirányítási rendszer mellett nem is lehetett
volna másként. Ezt támasztja alá néhány idézet: 98

„ A központi tervezés a fő gazdasági arányok kidolgozására, a terv


mérlegszerű egyensúlyának biztosítására, komplex programok
öszeállítására, a gazdasági körzetek kialakításával és a termelőerők
telepítésével összefüggő problémák megoldására, a társadalmi termelés
hatékonyságát célzó intézkedések meghatározására irányul. …

… A népgazdaság fejlesztésével összefüggő tervfeladatokat kötelező


teljesíteni, tehát utasításos jellegük van. A tervutasítás elve a szocialista
tervezés alapvető előnye a tőkésországok állami gazdaságszabályozásával és
az úgynevezett „indikatív”, vagyis ajánlásszerű tervezésével szemben. …

… A népgazdasági tervezés, amely a párt gazdaságpolitikája


megvalósításának legfontosabb eszköze, a pártosság elvére épül. …

… A tervezés megköveteli a tervek teljesítésének össznépi nyilvántartását és


ellenőrzését, az állami tervfegyelem betartását.”

A fentiek szerint a központi tervezés tehát átfogja az egész gazdaság termelési-forgalmi


folyamatait. Az egész ország gazdasági folyamatai csak e terv szerint mehetnek végbe, a
tervutasítás (a tervtörvény) előírásai szerint. A tervezés területén a „pártosság elve”
valósul meg. Tehát itt a gazdaságirányítás alá van rendelve a (uralmon lévő) politikai
párt gazdaságpolitikájának, tehát a gazdaságirányítást eleve politikai szempontok
határozzák meg. Ezzel szemben közismert az a tény, hogy a gazdaság, a politikai
szempontoktól függetlenül alá van vetve objektív jellegű gazdasági törvényeknek,
amelyek természeti törvényekként határozzák meg a gazdasági folyamatokat. Azt, hogy
a gazdaságban mi lehetséges, és mi lehetetlen. Ez alól a szocializmus sem lehet kivétel.
Attól függetlenül, hogy a szocializmusra vonatkozó gazdasági törvények – a
tulajdonviszonyok specifikumai következtében – meghatározott specifikus vonásokat is
tartalmaznak, amelyek tartalmuk és/vagy működési módjuk tekintetében eltérnek a
kapitalizmusra vonatkozó ilyen specifikus vonásoktól. Miközben a gazdasági
98
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 353 - 354. old.
216
__________________________________________________________________________

törvényeknek vannak olyan alapvető tartományai, amelyek általános érvényűek (például


az értéktörvény), tehát egyformán érvényesek a szocializmusra és a kapitalizmusra is.
Tehát a szocializmus gazdasági törvényei – sajátos specifikumaikkal együtt –
ugyanolyan objektív törvények, mint a – sajátos specifikumaikkal együtt értelmezett –
kapitalizmus gazdasági törvényei. Ezek objektív természeti törvények, a gazdaság
természeti törvényei, függetlenek attól, hogy a párt, vagy állami szervezetek milyen
rendeleteket, vagy törvényeket hoznak. Ez utóbbiak a gazdasági törvényektől eltérően
szubjektív jellegű törvények, mert emberek hozzák létre, nem pedig a gazdaság emberi
elgondolásoktól, akaratoktól független természete. Az emberek, tehát pártok, állami
hatóságok, vagyis a politika nem hozhatnak gazdasági törvényekkel ellentétes
rendelkezéseket, törvényeket. Ha ennek ellenére mégis hoznak ilyen (szubjektív)
rendeleteket, törvényeket, akkor (eltekintve ezek negatív társadalmi hatásaitól) ezek
hatálya hosszabb távon nem maradhat fenn. Továbbá, amíg ezek fennállnak, addig sem
érhetik el kitűzött pozitív társadalmi céljaikat, csak sikertelenek lehetnek. Ezért a
szocializmus (ha létezne is) csak akkor lehet életképes, ha, és amennyiben a politika
felismeri, tiszteletben tartja és érvényesíti a rá vonatkozó gazdasági törvények
követelményeit. Történelmi példa lehet erre a kambodzsai Pol Pot rendszer, a kínai Mao
Ce Tung rendszer, vagy a szovjet típusú politikai rendszerek bukása. Mindezekből
világosan következik, hogy a politika semmi esetre sem élvezhet elsőbbséget a
gazdasággal szemben, mint ahogy azt Lenin hirdette. Ugyanakkor a politika
elválaszthatatlan a gazdaságtól. Hozhat a gazdaságra vonatkozó döntéseket,
csökkentheti az ösztönös gazdasági folyamatok társadalmilag elfogadhatatlan
hatásainak az érvényesülését. Létrehozhat olyan társadalmi, gazdasági feltételeket,
amelyek elősegítik a gazdasági törvények társadalmilag kívánatos, elfogadható
érvényesülését. De csak akkor, és olyan mértékben, amennyiben az nem sérti a
gazdasági törvények követelményeit. Tehát kizárólag csak olyan gazdaságot érintő
politikai döntéseket szabad hozni, amely a gazdasági törvények elsőbbségének a
felismerésén és érvényesítésén alapszik. Amely elősegíti a gazdasági törvények
társadalmilag elfogadható és hasznos érvényesülését. Amely csökkenti a gazdasági
törvények gazdaságilag romboló, ösztönös hatásainak (pl. gazdasági válságok,
recessziók) az érvényesülését. A politika tehát beavatkozhat a gazdaságba. Hiszen a
gazdasági törvények nemcsak társadalmilag hasznos, hanem káros hatásokat is
eredményezhetnek. Attól függően, hogy milyen társadalmi-gazdasági körülmények
között valósulnak meg a gazdasági folyamatok. A politika ezeket a körülményeket
megváltoztathatja. Ha ez a változtatás megfelel a gazdasági törvények
követelményeinek, akkor kívánatos eredményekre lehet számítani. Ellenkező esetben
ennek a változtatásnak káros, vagy romboló gazdasági-társadalmi hatásai lehetnek.
Ezért nagyon fontos a gazdasági törvények tanulmányozása, egyre mélyebb
megismerése, megértése. Különösen a politikusok számára, akiknek módjuk lehet a
gazdasági törvények működési feltételeinek a megváltoztatására. A politika
beavatkozásának a gazdaságban haszna is lehet, és van is, mert a gazdaságirányítás így
egységes, a meghatározott termelési célok megvalósulását nem akadályozzák ezzel
ellentétes törekvések. A baj csak akkor kerül a felszínre, ha a politika, a hatalmon lévő
„párt” által (tudatosan, vagy ösztönösen, tévesen) meghatározott politikai célok
nemcsak elvileg, de a tényleges valóságban sem felelnek meg a gazdasági
törvényeknek, és ezáltal az egész társadalom (nemcsak a párt által megfogalmazott)
tényleges érdekeinek. 99

„Az SZKP XXV. kongresszusa jóváhagyta ’ A Szovjetunió népgazdasága


1976 – 1980. évi fejlesztésének fő irányai’ –t. A folyó ötéves tervidőszakban a
99
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 355. old.
─ 217 ─

nemzeti jövedelem 26 %-kal, az ipari termelés 36 %-kal, a mezőgazdasági


teljes termelés (évi átlagos termelés) 16 %-kal nő.”

Az ebben az idézetben szereplő előirányzatok nem túl nagyok, mert az előirányzott évi
növekedés kb. 5 %. A baj abban van, hogy a lakosság élelmiszerekkel és iparcikkekkel
történő ellátása az ötvenes évek elején lényegesen jobb volt, mint a hetvenes, vagy akár
a nyolcvanas évek végén. Ha a közben elfogadott ötéves tervek előirányzatai
megvalósultak volna, akkor a lakosság ellátottsága lényegesen meghaladta volna az
ötvenes évek színvonalát. Még akkor is, ha a növekedés évenként nem az 5 %, hanem
akár csak mondjuk 1 % lett volna. A helyzet tovább romlott a nyolcvanas évek végére.
Amikor a szovjet „szocializmus” megbukott. Az életszínvonal csökkenését nemcsak a
szovjet állampolgárok, hanem még a külföldi utazók is észrevették, tapasztalták. Az
ipari termelés helyzetét a közember, vagy különösen az egyszerű külföldi utazó nem
észlelhette így közvetlenül. Azonban, ha az ipar az előirányzatok mértékében, vagy
legalább egyáltalán növekedett volna, akkor ez a fogyasztói piacon is éreztette volna
jótékony hatását. Azt láthatjuk, hogy a tervelőirányzatok egyáltalán nem feleltek meg a
valóságnak (esetleg egy-két ágazatot kivéve, pl.: olajipar, hadiipar). A párt előirányzatai
és a termelésirányítási tevékenysége ellentétes volt a gazdasági törvények
követelményeivel, így tehát az egész társadalom érdekeinek nem felelt meg. És
(egyebek mellett) ez volt a fő oka a Szovjetunió, és vele együtt a „szocializmus”
világméretű bukásának is.

Tehát a kötelező érvényű gazdasági és fejlesztési feladatok tervezésének megfelelő


helye nem az állami hivatalokban, hanem a gazdálkodó vállalatoknál van (persze ennek
megfelelő vállalati önállóság, gazdasági érdekeltség és felelősség lenne szükséges). Az
állami gazdasági tervezés csak tájékoztató jellegű lehet, mely tájékoztatás a gazdasági
szereplőket tájékoztatja az országos keresleti és kínálati viszonyok helyzetéről és
változásairól, hogy ezen ismeretek birtokában reálisabban készíthessék el saját kötelező
üzleti terveiket. A vezető szakemberek általános megnyilvánulásai azt mutatják, hogy
gazdasági nehézségek megoldására valami korszerű technológiák bevezetését tartják a
legfontosabb teendőnek. Ezzel kívánják biztosítani azt, hogy e technológiákkal
előállítandó árukkal „betörjenek” a piacra, vagy egyenesen a világpiacra. Az ilyen
törekvések általában nem lehetnek sikeresek. Először is egyáltalán nem biztos, hogy az
új technológia be fog válni, és az sem, hogy az előállítandó áruk keresettek lesznek-e a
piacon. Új áruk a piac szempontjából is újak, ezért a piaci szereplők nem tudják azokat
megfelelően értékelni. Az új árukkal ezért, legalábbis tömegesen, nem lehet „betörni a
piacra”, hanem be kell vezetni azokat a piacon. A piaci bevezetés viszonylag hosszú,
fokozatosan kialakuló folyamat. A vásárlók meg kell, hogy ismerjék ezeket az új árukat,
ki kell, hogy próbálják és ezek az áruk ennek a folyamatnak az eredményeként
viszonylag hosszú idő alatt „foglalhatják el majd reális helyüket” a hazai és a
világpiacon. Az új áruk jelentős mértékű előállítása azonban sokba kerül, a fejlesztés
költségei pedig a folyamat elején már felmerülnek. Ezért a költségek megtérülése új
termékek esetében mindig kétséges. A fejlesztési források mindig szűken állnak
rendelkezésre, ezért felmerül az az elgondolás, hogy a szűken rendelkezésre álló
forrásokat nem szabad szétforgácsolni, hanem koncentrálni kell azokat a döntő
feladatok megvalósítására. Ez szimpatikus szempont, de ez felveti azt a lehetőséget is,
hogy ha a döntő feladat meghatározása hibás, akkor a rendelkezésre álló koncentrált
forrás teljes egészében, vagy részben kárba vész. Ha az összes forrást koncentráltan
egy, vagy nem sok gazdasági érdek által meghatározott célra használunk fel, akkor ez a
cél gyorsabban és jobban megvalósulhat, mintha szétforgácsoltan használnánk fel
ezeket a forrásokat. Azonban, ha ezeket a fő célokat hibásan határoztuk meg, akkor ezek
218
__________________________________________________________________________

a célok nem valósulhatnak meg, és más fontos célok megvalósításában sem lehet
előrehaladás, mert a koncentrált cél elvonja a forrásokat más fontos célok
megvalósításától. Ezért egy ilyen központosítása a forrásoknak nem hasznot, hanem
kárt okoz a társadalomnak. Ilyen, a források koncentrálásra irányuló törekvések pedig
általában jellemzőek voltak a volt szocialista országokban és azok gyakran voltak
sikertelenek.

Például Magyarországon az 1970-es években kiemelt fejlesztési program volt az


IKARUS utóbusz gyártás fejlesztése. A cél az évi 10000 db autóbusz gyártása volt, de
volt olyan év, amikor 17000 db készült el. Ennek a programnak sok szempontból
nagyon értelmes, méltánylandó szakmai magyarázata volt. Mindezek ellenére mégsem
lett gazdaságilag sikeres. Ugyanis az országon belül ilyen mértékben nem volt meg az
autóbuszgyártás háttéripara. A motorokat a RÁBA gyártotta egy MAN licenc alapján,
amely akkor már korszerűtlen (a MAN-nál már régebben lefutott típus) volt. A motor
mellett a RÁBA csak a hátsó hidat gyártotta. Az IKARUS gyakorlatilag csak
összeszerelő üzem volt. Megfelelő háttéripar hiányában nagyon sok részegységet és
alkatrészt csak nyugati relációból lehetett beszerezni. Ezek a beszerzések nagyon drágák
voltak, ezért a készáru is nagyon drága volt, ezért értékesítése általában csak ráfizetéssel
volt lehetséges. Nyugati piacokon ezeket a buszokat csak MERCEDES, vagy VOLVO
motorokkal szerelve lehetett igen kis mennyiségben értékesíteni. A KGST területén csak
a Szovjetunió és az NDK vásárolta ezeket a buszokat. Más KGST országok saját
maguknak gyártottak autóbuszokat, vagy nyugati relációból szerezték be azokat, annak
ellenére, hogy a KGST specializáció keretében Magyarország feladata volt a tömeges
autóbuszgyártás. A külföldi kereslet mértéke, és a magas termelési költségek
gazdaságilag irreálissá tették Magyarországon a tömeges autóbuszgyártást. Hogy mégis
fenntartották a rendszerváltásig a gyártást, azt nem gazdasági, hanem politikai
szempontok határozták meg. Ez nem egyedüli példa volt. Ez a példa is szemlélteti, hogy
az állami fejlesztési tervek gyakran vezetnek gazdaságilag nem indokolt fejlesztések
megvalósításához. Az ilyen fejlesztések keltette ráfizetések csak az állami költségvetést
terhelték, a benne résztvevőket vállalati szinten, vagy különösen személyesen nem
érintette. A személyes érdekeltség hiánya a fejlesztések sikerében nem hatott
ösztönzőleg arra, hogy a benne résztvevők nagyobb gondossággal és felelősséggel
tervezzék és valósítsák meg a különböző, esetleg államilag kiemelt fejlesztéseket.

A gazdasági szakemberek szívesen foglalkoznak, mint itt láttuk, a gazdasági folyamatok


technikai feltételeinek a javításával. A gazdaság sikerei ugyanakkor nagymértékben
függenek a termelési-forgalmi folyamatok társadalmi feltételeitől is. Mely utóbbiakkal
nem megfelelően és nem eléggé megalapozottan, nem a valóságnak megfelelő módon
foglalkoztak. A gazdasági folyamatok sikere a résztvevők érdekeinek a lehető
legáltalánosabb érvényesülésétől függ. Ennek elismerése általános. A szocializmusban
ugyanakkor a legmagasabb szintű társadalmi érdeket állítják előtérbe, mondván hogy ez
azonos minden állampolgár érdekeivel. Nem veszik figyelembe, hogy a társadalom
végülis az egyénekből áll, mely egyéneknek saját, másoktól eltérő, esetleg ellentétes
érdekeik vannak. Ezen érdekek érvényesülésétől függ, hogy az egyének milyen
hatékonysággal képesek résztvenni a társadalmi munkafolyamatokban. Ezért a
társadalmi összmunka hatékonysága az egyéni magánmunkák hatékonyságának
alakulásától függ. Ezért az egyéni érdekek érvényesülésétől függ a társadalmi összérdek
érvényesülése. És nem fordítva. Ezek miatt az érdekműködések törvényszerűségeinek a
tanulmányozása alapvetően fontos a termelési-forgalmi folyamatok hatékonyságának a
megfelelő mértékű biztosítása érdekében.
─ 219 ─

A SZOCIALISTA PIAC
A kapitalizmust gyakran piacgazdaságnak, vagy például az Európai Unióban szociális
piacgazdaságnak, ennek analógiájára pedig a szocializmust tervgazdaságnak nevezik.
Ezeknek a megnevezéseknek van alapjuk, hiszen a kapitalizmus gazdaságát, mint
„láthatatlan kéz”, alapjában véve a piac „igazgatja”. Ezzel szemben a szocializmus
gazdaságát jelentős mértékben az egész gazdaságot átfogó gazdasági terv határozza
meg. Mindezek ellenére meg kell jegyeznünk, hogy korunkban már objektíve minden
gazdaság piacgazdaság. Beleértve ebbe a volt szocialista országok gazdaságát is. Mint
ismeretes, a kapitalista országokban is beavatkozik az állam a piac működésébe a
konjunktúra ciklusok pénzügyi szabályozása útján. Tehát a kapitalista gazdaságot sem
kizárólag a piac szabályozza. Persze a szocialista gazdaságot a terv elvileg szigorúan
szabályozza, és ez azt a látszatot kelti, mintha a szocializmusban a piac
gazdaságszabályozó szerepe nem is létezne, hiszen a terv meghatározza az előállítandó
termékek (áruk) mennyiségi és minőségi jellemzőit, ezek értékét (árát), hogy milyen
módon történjen ezek előállítása és értékesítése. Meghatározza az aktuális áruszerkezet
szerinti keresletet természetes mennyiségben és értékben. Nem szabad természetesen
elfeledkezni arról, hogy mindezeket a mutatókat a tervhivatal a termelési lehetőségek,
valamint a termelői és fogyasztói szükségletek statisztikai felmérése és számbavétele,
tehát a statisztikailag meghatározott piaci kereslet és kínálat adatai alapján határozza
meg. Tehát itt a piac bizonyos értelemben „háttérben” marad ugyan, de a terv adatait
mégiscsak a piaci folyamatok határozzák meg, amelyek a mindenkori aktuális
társadalmi szükségleteket fejezik ki. A statisztikai adatok és az ezek alapján álló terv
változó mértékű tévedéseket, hiányosságokat is tartalmazhat, és elkerülhetetlenül
tartalmaz is. Ezért a terv és az ennek alapján folyó valóságos gazdasági folyamatok
mutatói között változó mértékű eltérések lehetnek, és vannak is. Ha ezek az eltérések
meghaladnak egy kritikus mértéket, akkor a gazdaságban különféle zavarok
keletkeznek. Amennyiben ezek a zavarok felhalmozódnak, akkor a piac „előbújik a
háttérből” és olyan fennakadásokat, pusztításokat okoz a gazdaságban, hogy azokat
emberi, vagy hatalmi eszközökkel, még a legkeményebb diktatórikus módszerek
alkalmazásával sem lehet helyrehozni. Az eddig tapasztalt legfőbb fennakadások egyike
a közelmúlt szocialista gazdaságaiban az általános hiány volt. A hiány közvetlen oka
volt, hogy a piaci kereslet értékben meghaladta a ténylegesen megtermelt és piacra vitt
áruk értékét. A dolgozók ugyanis megkapták a tervben előirányzott bérüket, de a
tervben szereplő áruk a terv szerinti mennyiségben és minőségben gyakorlatilag
sohasem készültek el. Értékben, mennyiségben és minőségben a fogyasztási alap
pénzben kifejezett értéke általában mindig meghaladta a rendelkezésre álló árualap
értékét. Ezért a termelő szféra valóságos és tervezett anyag-, energia-, és szolgáltatási
szükségleteit, valamint a lakosság fogyasztási szükségleteit soha nem lehetett
megfelelően kielégíteni. Ez a helyzet olyan feszültségeket hozott létre, és halmozott fel
fokozatosan a szocialista országokban, melyek az 1990 körüli években
feloldhatatlanokká váltak, és a szocialista rendszerek bukásához vezettek. Ilyen
értelemben úgy is lehet fogalmazni, hogy a szocialista rendszerek bukását közvetlenül a
piac okozta, mivel a tervezés, valamint a tényleges gazdasági folyamat nem volt képes
megfelelő mértékben alkalmazkodni a piaci folyamatok objektív követelményeihez.
Tehát a terv csak akkor, és annyiban képes „háttérbe szorítani” a piacot (függetlenül a
mindenkori politikai hatalom piacra irányuló erőfeszítéseinek a hatékonyságától),
amikor, és amennyiben megfelelő mértékben képes alkalmazkodni a piaci folyamatok
220
__________________________________________________________________________

objektív követelményeihez. Ha ez az alkalmazkodás a szükséges mértékben bármilyen


okból nem valósul meg, akkor a piac azonnal „előjön a rejtekhelyéről” és könyörtelenül
„megbünteti” a gazdaságot (beleértve ebbe a lakosságot és a politikai hatalom
birtokosait is). Tehát a piac törvényei szükségszerűen érvényesülnek a tervgazdaságban
is. Végső soron tehát a szocialista gazdaság is egyfajta piacgazdaság. Ahol a
termékeiket a termelők kicserélik egymással. Ez a csere pedig csak a (államilag
szabályozott) piacon bonyolódhat le. A piac tehát korunkban már elkerülhetetlen
résztvevője a gazdasági-társadalmi folyamatoknak és ott meghatározott funkciókat lát
el.

A piac funkciói

A piac funkciói az emberi társadalomban játszódnak le, ahol a megvalósuló folyamatok


résztvevői, vagyis az emberek, tudatos elemei a piaci rendszernek és tevékenységük
során meghatározott, szubjektív döntési szabadsággal rendelkeznek. Ezek a döntések
azután lecsapódnak a piacon, ahol a piac a döntést hozó szempontjából nézve objektív
módon reagál ezekre a döntésekre, illetve e döntések által létrehozott akciókra. A
szubjektív döntések lehetnek összhangban az objektív piaci törvényszerűségekkel, de
ellentétesek is lehetnek azokkal. A piaci törvényszerűségeknek ellentmondó akciók
részben, vagy egészében csak sikertelenek lehetnek. Emellett azonban a különböző
társadalmi-gazdasági körülményeknek megfelelő specifikus piaci törvények is
lehetségesek. Vagyis a piaci törvények nem biztos, hogy teljesen azonosak mindenféle,
egymástól eltérő társadalmi viszonyok között. Lehetnek a piaci törvényeknek állandó, a
társadalmi körülményektől független, és ugyanakkor, a társadalmi körülményektől
függően változó elemei is. Miután a társadalmi körülmények az emberek akaratától
függetlenül is megváltozhatnak, de az emberek szubjektív döntésekkel is
megváltoztathatják azokat, a piaci törvények ezeknek a megváltozott körülményeknek
megfelelően, de objektív jelleggel, és mértékben megváltozhatnak. Azonban e
megváltozott piaci törvények ezután is objektíve fogják befolyásolni a különféle
gazdasági-társadalmi döntések alapján végbemenő folyamatok sikerét, vagy kudarcát.
Tehát az objektív, és a szubjektív gazdasági-társadalmi változások, valamint a piaci
törvények változása között kölcsönös összefüggés van. Egyikük változása feltételezi a
másikuk ennek megfelelő megváltozását. Ilyen feltételek határozzák meg a piaci
törvények különböző funkcióinak a működését.

A piaci törvények sokféle funkciót töltenek be. Legfontosabbak ezek közül az alábbiak:

- az árucsere;
- az árutermelés mennyiségi és minőségi meghatározása;
- a piaci árak meghatározása;
- a termelés és a fogyasztás egyensúlyának meghatározása;
- a gazdasági hatékonyság meghatározása;
- a beruházások szerkezetének, ütemének és volumenének a meghatározása;
- a pénzügyi folyamatok meghatározása;
- a gazdasági növekedés meghatározása;
- stb.

A szocialista politikai gazdaságtan szerint a piac funkcióit az állami tervgazdaság tölti


be. Álláspontunk szerint a tervgazdaság nem betölti a piac szerepét, hanem csak
befolyásolja, kiegészíti, vagy kiegészítheti azt.
─ 221 ─

A tervgazdaság és a piac a szocializmusban kölcsönhatásban van egymással. A gazdaság


működését politikai, gazdaságpolitikai, hatósági, kollektív, valamint egyéni döntések, és
azok következetes, vagy következetlen, helyes, vagy téves, sikeres, vagy sikertelen
végrehajtása határozza meg. A gazdaság működése emellett nem egyvonalú, hanem
szerteágazó, a különféle gazdasági és egyéb gazdálkodó, egymással kölcsönös
összefüggésben, de egymástól elkülönülten, egymástól eltérő önállósági szinten
tevékenykedő, egymástól eltérő gazdasági (és politikai) befolyással rendelkező,
egymástól eltérő, vagy éppen ellentétes érdekek által vezérelt egységek rendkívül
bonyolult, az egységek szintjén teljesen áttekinthetetlen, folyton változó döntési–
cselekvési hálózata szerint valósul meg. Ezek miatt a piac önmagában nem képes a
gazdaság társadalmi elvárásoknak megfelelő szabályozását biztosítani. Ugyancsak
emiatt a tervgazdaság sem képes egymagában a gazdaság társadalmilag elvárható
szabályozását biztosítani. Ezért a gazdaság célirányos szabályozása kizárólag csak a
piac és a tervgazdálkodás együttes alkalmazásával lehetséges. Ebben az együttes
alkalmazásban az elsődleges a piac, melynek érvényesül a dominanciája a
tervgazdasággal szemben, másodlagos a tervgazdaság, amely alá van rendelve a piac
objektív követelményeinek.

A piac egyik legfontosabb alkotórésze a gazdaságnak. Ugyanakkor nem egy olyan,


anyagi értelemben is meghatározható létező, amely képes lenne gazdasági döntések
meghozatalára. A piac tehát a gazdaság passzív eleme. A piac a gazdasági szereplők, a
termelők, a forgalmazók és a fogyasztók között kialakult olyan viszonyrendszer, amely
szabályozza a közöttük vénbemenő cserefolyamatokat. Tehát a piac nem az a tér, vagy
valamilyen csarnok, esetleg valamilyen piacigazgatósági iroda, ahol a cserefolyamatok
túlnyomó része lezajlik. Mindez nem maga a piac, hanem csak annak kiszolgálására
alkalmas objektumok, szervezetek rendszere. Amelyek technikailag, a cserék
lebonyolításával, adminisztrálásával elősegítik, lehetővé teszik az aktuális
cserefolyamatok megvalósítását. Nem ezek képezik a lényegét a piacnak. A
cserefolyamatokhoz szükséges döntéseket nem a piac hozza meg, hanem maguk a
piacra kilépő gazdasági szereplők, akik, vagy amelyek önálló, és általában
visszavonhatatlan döntéseket hoznak a számtalanul sok csere lebonyolítására
vonatkozóan. A piac nem határozza meg, hogy melyik szereplő milyen döntéseket
hozzon. A cserefolyamatban hozott döntések azonban azután már a piac törvényeinek
megfelelő eredményeket hoznak létre, amelyek már szigorúan objektív jellegűek, azokat
már senkinek a kívánságára nem lehet megváltoztatni. Ha egyes nem kívánt piaci
eredményeket mégis meg kell valami miatt változtatni, akkor ezt a változtatást csakis
megfelelő, piaci feltételek által meghatározható anyagi áldozatok árán lehet
megvalósítani. A piac ebben az értelemben könyörtelen. Ha valamilyen helytelen piaci
döntés következtében valaki elveszíti a vagyonát, lehetett az akármilyen gazdag, híres,
nagy, vagy jóakaratú ember egyébként, az csődbe jut, tönkre megy. A piac nem
kegyelmez az éhezőnek, a betegnek sem. Ennek az ellenkezője is fennáll. Ha valaki
helyes, szerencsés piaci döntés következtében meggazdagszik, azt a piac elfogadja
olyannak, amilyen lett. Legyen az egyébként akár a legrosszabb, legvisszataszítóbb
rossz ember is. A piaci szereplők erkölcsi megítélése nem piaci kategória. A piac a piaci
szereplők emberi tulajdonságai közül egyedül csak azok piacképességét veszi
számításba. A piac szempontjából a vásárló akkor piacképes, ha fizetőképes, az eladó
pedig akkor, ha rendelkezik a piaci keresletnek megfelelő áruval. Megjegyezzük, hogy a
piactól függetlenül is hozzájutnak a társadalomban emberek a szükségleteiket többé-
kevésbé kielégítő javakhoz. Ilyenek a nyugdíjasok, a munkaképtelenek, betegek,
rokkantak, a munkanélküliek, a munkakerülők, a nem egészséges, vagy gyermekkorú
222
__________________________________________________________________________

családtagok, stb. Ezekről itt nem lesz szó, mivel ezek a társadalmi folyamatok a piactól
jórészt függetlenek.

A továbbiakban azt kell kifejtenünk, hogy a gazdaságban a piac, illetve a terv nem
egymást kizáró jellegű fogalmak. A kapitalizmusban is megfér egymás mellett a piac és
a tervgazdálkodás. Csak itt a piac átfogja az egész gazdaságot, a tervgazdálkodás pedig
csak az egyes, egymástól független gazdálkodó egységekre terjed ki. A kapitalizmusban
ezért annyi gazdasági terv lehet, ahány önálló piaci szereplő létezik. Az egyszerű
fogyasztó mondjuk a havi jövedelme ismeretében valamilyen pontossággal megtervezi,
írásban, vagy csak gondolatban, a havi vásárlásait. A legtöbb ember különféle árukat
nem találomra vásárolja meg hanem e terv szerint. Fizetőképessége mértékéig piaci
döntéseket hoz, melyek alapján lebonyolítja vásárlásait. Az egyszerű vállalkozó, aki
árukat állít elő, illetve azokat forgalmazza, szintén megtervezi az előállítandó, vagy
forgalmazandó áruk mennyiségét, választékát, minőségét és értékét, az ezekhez
szükséges áru-, szolgáltatási-, és egyéb költségeket, valamint az ezek értékesítésétől
várható árbevételt. Ez a terv egy egyedi gazdasági terv lesz, amely nem lesz
összehangolva a várható keresletet megtestesítő helyi, regionális, vagy országos piaci
igényekkel, illetve várható piaci árakkal. Saját elszigetelt gazdasági helyzetéből
adódóan erre nézve nem talál megfelelő tervezésre alkalmas adatokat. Amire
támaszkodhat, az nem egyéb, mint saját megszokott üzletkörének a korábbiakban
tapasztalt adatai, ismeretei. A nagyobb vállalkozók igénybe vehetik erre a marketing
cégek szolgáltatásait is, amelyek már nagyobb terjedelmű piaci adatállomány birtokában
valószínűleg megbízhatóbb, pontosabb gazdasági tervre tehetnek javaslatot. Minél
nagyobb egy vállalkozó cég, annál nagyobb kiterjedésű üzletköre van, ennek alapján
annál megbízhatóbb üzleti terv készítésére képes. De az üzleti tervek országos érvényű
összehangolásáról nem lehet szó. A vállalkozók legnagyobb része üzleti titoknak tekinti
saját üzleti tervét, amelyet senkinek nem szívesen hoz a tudomására. Mindezek ellenére
ezek az üzleti, gazdálkodási tervek viszonylag jól képesek biztosítani a lakosság teljes
áruellátását. Bár ez a biztonságos áruellátás – figyelembe véve az üzletek, és az
áruházak árukkal való túltelítettségét – valószínűleg sokkal nagyobb készletállományt
igényel, mintha a termelési tervek országosan összehangolt tervek volnának. Ez a
fennálló helyzet az inkurrens készletek felhalmozódásához vezet, aminek fontos szerepe
van a konjunktúra ciklusok kialakulásában is. Mindenesetre a gazdasági tervek alapján a
piaci szereplők megvalósított tudatos döntései aktív elemei a piaci folyamatoknak. Ezek
eredményeit azonban objektív értelemben a piac határozza meg.

Már láttuk, hogy a piac – az összes politikai és gazdasági törekvések ellenére – létezett
a „szocializmusban” is. Azt is láttuk, hogy a tervgazdaság csak akkor lehet sikeres, ha a
tényleges piaci meghatározottságok figyelembevételével, azok „tervszerű”
érvényesítése alapján valósítják meg. 100

„A gazdasági építési feladatok megoldásának politikai megközelítése


szükségessé teszi, hogy a gazdaságpolitika az össznépi érdekekből, az
osztályok és társadalmi csoportok érdekeinek helyes egyeztetéséből induljék
ki. … … Ebben az értelemben a politikának, mondotta Lenin,
szükségképpen elsőbbsége kell hogy legyen a gazdasággal szemben.”

Ez a megállapítás azt is jelenti, hogy a gazdasági szempontokkal szemben a döntő


tényező helyét a politikai szempontok foglalják, vagy foglalhatják el. Már láttuk fentebb
ennek az álláspontnak a helytelenségét. Most azt kell vizsgálnunk, hogy ez a „hivatalos”
100
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 309. old.
─ 223 ─

álláspont a létezett szocializmusban miképpen érintette a piaci folyamatokat. Ezt a


vizsgálatot úgy végezhetjük el, hogy felsoroljuk a lényegesebb piaci funkciókat és
eszerint megvizsgáljuk, hogy létezett szocializmusban milyen sajátosságokat mutatnak a
gyakorlatban megmaradt egyes piaci funkciók. Ezek a főbb piaci funkciók az alábbiak:

– árszabályozás;
– bérszabályozás;
– a termelés választéki, mennyiségi és minőségi szabályozása;
– a termelés regionális telepítésének a szabályozása;
– a beruházási tevékenység szabályozása;
– a nyereség (profit) szabályozása;
– a hitelkiáramlás és a kamat szabályozása;
– az inflációs folyamatok szabályozása.

Árszabályozás

A szabadpiaci szabályozás mellett az árakat kizárólag a piac határozza meg a keresleti-


kínálati törvényszerűségek szerint. A szabályozott piacon az állam meghatározhatja
bizonyos áruk minimális, vagy maximált árát. Az árukra általában, vagy csak egyes
árukra behozatali, illetve kiviteli kvótákat, vámokat írhat elő, a jövedéki árukra jövedéki
adókat vethet ki, és ilyen módon közvetve megváltoztathatja azok forgalmi árát is. A
„szocializmusban” az árakat általában az árhatóságok határozták meg. 101

„Az ár megtéríti az áruban megtestesült eleven- és holtmunka-


ráfordításokat, beleértve a dolgozók szükséges- és többletmunka-
ráfordításait is. …

… Az árutermelés a szocializmusban azt jelenti, hogy működik az


értéktörvény, amely megköveteli, hogy az áruk termelése és cseréje
társadalmi értéküknek megfelelően valósuljék meg. …

… a szocializmusban az árakat tervszerűen állapítják meg. Az árak


segítségével határozzák meg a szocialista vállalatok közötti termékcsere
arányait és értékesítik az árukat az egyéni fogyasztóknak. …

… Az ár megtéríti az áruban megtestesült eleven- és holtmunka


ráfordításokat …

… Az értéktörvény tervszerű felhasználása ugyanakkor nemhogy kizárja,


hanem egyenesen megköveteli az áraknak az értéktől való eltérítését. …

… Ha valamely gazdasági ág fejlődését ösztönözni akarják, felemelt árakat


alkalmaznak a késztermékekre, vagy kedvezményes árakat egyes termelési
eszközökre. …

… Akármilyen is legyen az egyes áruk (árainak Sz. L.) eltérése az értéktől, a


társadalomban megtermelt összes áru teljes értéke áraik összegével egyenlő.

101
Politikai gazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó 1980. 346 – 348. old.
224
__________________________________________________________________________

… az áruforgalom és az árak tervezésében érvényesíteni kell a kereslet és a


kínálat egyensúlyának követelményét. …

… A piac felvevőképességének bővülése itt nem oka az árak emelkedésének.


Ha egy adott időpontban a kínálat kisebb mint a kereslet, az áruk árai
rendszerint nem emelkednek meg, hanem a megnövekedett kereslet
kielégítése végett kibővítik a termelést. …

… A munkatermelékenység növekedése és a termékönköltség csökkentése


alapján rendszeresen, gazdaságilag megalapozottan végrehajtott
árcsökkentés az állami árpolitikának fő iránya a kommunista építés
időszakában.”

A fenti idézetekkel jellemezni lehet a volt szocializmus és a piac viszonyát. A


szocializmusban költség típusú árrendszer van (volt). A különböző vállalatok és régiók
termelési feltételei nagymértékben eltérhetnek egymástól, de bizonyos meghatározott
áruk termelése – a társadalom, a lakosság szükségleteinek a kielégítése érdekében –
nemcsak a kedvező, hanem a kedvezőtlen termelési adottságokkal rendelkező vállalatok
és régiók esetében is szükséges. Ezért vannak olyan helyzetek, amikor e meghatározott
áruk termelésének a jövedelmezősége az egyes vállalatok esetében nagymértékben eltér
egymástól. Hogy ez a körülmény ne legyen akadálya e szükséges áruk termelésének, a
volt „szocializmusban” az ilyen áruk árait eltérítették a társadalmi értéküktől. Bizonyos
áruk piaci árai ezért az önköltségi árnál lényegesen magasabbak, mások árai lényegesen
alacsonyabbak voltak. A piaci átlagárak tehát nem piaci hatásokra, hanem hatósági
ármegállapító döntések következtében alakultak ki. Ennek a megoldásnak az előnye
abban nyilvánult meg, hogy a lakosság ellátása szempontjából okvetlenül szükséges
áruféleségeket is megfelelő mértékben elő lehetett állítani kedvezőtlen termelési
feltételek mellett is. Ez az eljárás különösen fontos olyan esetekben, amikor a
kedvezőtlen termelési feltételek mellett termelhető árukat hazai termelés helyett esetleg
importból gazdaságosabban lehetne beszerezni, de az ehhez szükséges külföldi valuta
fedezetet a gazdaság (egyelőre) nem képes biztosítani. Ennek az eljárásnak persze
vannak hátrányai is. Egyik, hogy az áreltérítések, és az ebből adódó vállalati elvonások,
illetve dotációk átláthatatlan rendszere alakult ki, és ennek következtében az árak
elveszítették gazdasági orientációs szerepüket. A gazdasági szereplők gazdasági
döntéseik következményeit nem tudták kisztámítani. Voltak olyan áruk, amelyek
termelése jövedelmezőnek tűnt a termelő vállalat szemszögéből nézve, de országos
összeredményét tekintve veszteséges. És megfordítva. Másik, hogy amennyiben
bizonyos meghatározott áruk áraira nem lettek volna áreltérítések, akkor az árakat a
legkedvezőtlenebb gazdasági feltételekkel rendelkező vállalatok árai határozták volna
meg addig a pontig, ameddig a piac az így kialakuló magasabb árakon is igényelte volna
ezeket az árukat. Ilyen esetben a kedvezőbb feltételekkel gazdálkodó vállalatok az
átlagosnál nagyobb fajlagos jövedelmekhez juthattak volna, és ennek alapján a
magasabb jövedelmek birtokában gyorsan bővíthették volna az ilyen áruk termelését.
Előbb-utóbb kielégíthették volna a teljes piaci keresletet ezekből az árukból. Ilyen
gyakorlat az árak csökkenését vonhatná maga után, minek következtében a kedvezőtlen
feltételekkel gazdálkodók kiszorulnának az ilyen áruk piacáról. Megváltoztathatnák
termelési profiljukat, átállhatnának olyan termékek gyártására, amelyek az ő esetükben
is jövedelmezőbbek lennének. Az ilyen gyakorlat elősegíthetné, ösztönözné a gazdaság
gyorsabb, növekvő hatékonyságot szolgáltató fejlődését. Ehhez viszont más, a
korábbiaktól eltérő gazdaságirányítási gyakorlat bevezetése is szükséges lenne, mint
amilyen például a vállalatok és egyéb gazdálkodó szervezetek gazdasági önállóságának
─ 225 ─

növelése, közvetlen, önálló részvételük bevezetése a piaci cserefolyamatokban. A


szocialista gazdaságirányítás ilyen eljárás alkalmazását nem tette lehetővé, mert az
elfogadott ideológia szerint a piac anarchikusan befolyásolta volna a gazdasági fejlődés
előrehaladását. A hatalom tervszerűen és tudatosan akarta irányítani a gazdasági
folyamatokat, kizárva a véletlen ösztönösséget a gazdaságból. A történelem pedig
megmutatta, hogy a tudatos tervszerűség is hibákat véthet, és ha hibás az alapvető
irányvonal, akkor a kitűzött célok elérése lehetetlen. Ilyen esetben a hibás központi
célokat is kötelező követni minden állampolgárnak, ha azt az országgyűlés törvénybe
iktatta.

A szocialista gazdaság elismerte az értéken alapuló árucserét. Az értéken alapuló


árucsere a piac egyik legfontosabb jellemzője. Ennek ellenére az árucserével
kapcsolatban a hivatkozásokban még csak fel sem vetődik a piac szerepe. Ebből érthető,
hogy a szocializmusban a piac működését csak szigorú korlátozásokkal engedik meg.
Az árakat a tervgazdaság követelményeinek megfelelően hatóságilag állapítják meg, a
termelő fogyasztás, illetve a végső (lakossági) fogyasztás vonatkozásában is, mely
utóbbi összege az országos szinten értelmezett fogyasztási árualap. Ugyancsak ilyen
alapon állapítják meg a béreket és kereseteket, illetve ezek összegeként az úgynevezett
országos szintű béralapot is. A tervben természetesen a fogyasztási árualap (vagy
árualap) és a béralap egyenlő, ami azt jelenti, hogy a fogyasztási alap és a béralap
egyenlősége biztosítja a termelés és a fogyasztás közötti egyensúlyt. Így az ország
gazdasági egyensúlya minden esetben terv szinten mesterségesen biztosítható. Ezért a
„szocialista” gazdaságokban a munkanélküliség nem létezett. Ez a tény bizonyítja, hogy
a munkanélküliség nem általában elkerülhetetlen velejárója a gazdasági életnek.
Munkanélküliség csak a kereslethiányos gazdaság gazdasági egyensúlyának hiánya
esetén elkerülhetetlen, mint ahogy az a kapitalista gazdaságokban megfigyelhető. Ezt a
„szocialista” gazdasági egyensúlyt persze veszélyeztetik olyan gazdasági folyamatok,
amelyek előre nem tervezett gazdasági események, illetve a nemzetközi gazdasági
kapcsolatok hiányosságai következtében állnak elő. Ilyen zavaró események az egyes
országok gazdasági jellemzőitől függően különböző erővel befolyásolhatják a tervtől
való eltérések hatásának a mértékét. Ezek általában a szocializmusban nem alapvető
jelentőségűek, és aktuális tervmódosításokkal ezek hatásait mérsékelni, vagy esetleg
elhárítani is lehet. Ugyanakkor fentebb már láttuk, hogy a tervgazdaságnak a korábbi
gyakorlata mellett, amikor a megvalósult érdekeltségi rendszer a fajlagos gazdasági
teljesítmények fokozatos csökkenéséhez vezetett, a gazdasági egyensúly megbomlását
idézte elő a volt „szocialista” gazdaságokban. Ez abban nyilvánult meg, hogy a tervben
szereplő árualap általában alacsonyabb volt a tervezettnél. A tervezett béralap pedig
általában mindig kiáramlott, tehát ezért a ténylegesen létrejött árualap összege nem érte
el a béralap (tehát a fizetőképes kereslet) összegét. Itt az egyensúlyhiány a
kapitalizmusban jelentkező egyensúlyhiánnyal ellentétesen jelentkezett. A „szocialista”
gazdaság kínálathiányos gazdaság volt, szemben a kapitalista gazdasággal, amely
kereslethiányos gazdaság. A „szocialista” gazdaságot sokan ezért (a krónikus
áruhiányok miatt) jogosan hiánygazdaságnak nevezték el. Ezek mellett a gazdasági
teljesítmények alacsony (a lehetségesnél alacsonyabb) színtjét az a körülmény is
jelentősen fokozta, hogy a tervgazdaság a termelési folyamatot központilag szabályozta.
Tehát külön szabályozta a bértömeget, a bérszínvonalat, az adminisztratív és a fizikai
létszámot, a karbantartások, felújítások, a beruházások volumenét, a készletszintet, stb.
Az ilyen szabályozásokkal általában az ilyen jellegű ráfordítások tervezett előirányzatait
évről-évre mindig csökkentették (állítólag a termelékenység fokozódása miatt). Ez a
vállalatok olyan hozzáállását alakította ki, hogy például a vállalati tervtárgyalások
alkalmával törekedtek a létszámot a lehető legmagasabb szinten tartani, hogy a jövő évi
226
__________________________________________________________________________

csökkentés ellenére még mindig maradjon annyi munkaerő, amennyi a terv


teljesítéséhez okvetlenül szükséges. A tervhivatal képviselői nem tudtak az ilyen
törekvéseknek ellenállni, mert ezt a helyi ismereteik hiányosságai nem tették számukra
lehetővé. Egyébként ők is érdekeltek voltak abban, hogy a vállalati tervek végülis
teljesíthetők legyenek, ezért kénytelenek voltak megalkudni a vállaltokkal a
tervkötelezettségek „lazításában”. Ezért minden vállalat sikeresen törekedett minél
nagyobb tartalékok megszerzésére, de nemcsak a tervezett létszám, hanem az egyéb
tervmutatók lazítására is. Ez a gyakorlat a vállalati szférában felesleges ráfordításokat
okozott, tehát csökkentette a vállalatok gazdasági teljesítményeit, de lényegesen
csökkentette az egyes vállalatok tervteljesítési kockázatait is. Ezt a témát itt mélyebben
nem részletezzük. Ezt a kérdést Kornai János : „A szocialista gazdaság” c. könyve
részletesen elemzi. Érdemes elolvasni. Az esetleges jövőbeli szocializmus a gazdaság
működésének ilyen jellegű hiányosságait a jövőben csak akkor kerülhetné el, ha a
vállalatok teljesen önálló gazdálkodását lehetővé tenné, és érvényesítené a
következetesen szocialista elosztás elvét a gyakorlatban (ugyanis, hogy a vállalatok
tiszta jövedelmét egyáltalán nem vonná el az állam, és nem is csökkentené azt; továbbá
a vállalti kollektíva teljes rendelkezési jogát biztosítaná a tiszta jövedelem felett).

Bérszabályozás

A béreket a szabad piac kizárólag a munkaerő kereslete és kínálata alapján határozza


meg. A szabályozott piac állami jogszabályi előírások alapján határozza meg a béreket.
A szabályozás sok fajta lehet. Ilyen lehet például a minimálbér hatósági megállapítása,
vagy a kollektív szerződések kötelező előírása, amelyben a munkaadók, illetve a
munkavállalók képviselete megegyezéses alapon, és a központi előírások betartásának
biztosítása mellett határozzák meg a béreket és a bérek változását. A volt
„szocializmusban” a béreket állami rendelet határozta meg, kötelező bérkategória
rendszer alkalmazásával. A bérszabályozás alapja a nemzetgazdasági tervben
meghatározott béralap volt. A béralapot felosztották a különböző gazdasági (termelés,
szolgáltatás, igazgatás, egészségügy, oktatásügy, stb. stb.) ágazatok között. Az ágazatok
(minisztériumok, egyéb országos hatáskörű hatóságok) a nekik jutó részt felosztották a
hozzájuk tartozó gazdálkodó szervezetek között. A gazdálkodó szervezetek a nekik
kiutalt bérkeret ismeretében elkészítették éves bérezési tervüket. Ebben meghatározták a
felhasználható kereten belül az alapbérek, a prémiumok és egyéb bérjellegű kifizetések
számszerű összegeit, majd felosztották ezeket belső szervezeti egységeik között, majd
ez utóbbiak személyekre szólóan felosztották a rendelkezésükre bocsátott
alapbérkeretet. A prémiumok és egyéb bérjellegű kifizetések személyekre történő
felosztását év közben osztották fel a mindenkor érvényes kollektív szerződések előírásai
alapján. A bérek összege változhatott a fentebb már részletezett keresetszbályozási
hatósági előírások szerint. A munkahelyeken a felhasználható bérek összege már a
gazdasági év kezdetén meg volt határozva. Ez a tervezett gazdasági teljesítmények
változásával arányosan már nem változhatott meg. A változás csak a bérszabályozási
előírások szerint volt lehetséges. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági egységek által
felhasználható bérek összege a gazdasági egység gazdasági teljesítményétől
gyakorlatilag független volt. Sem kevesebb, sem több nem lehetett annál. Tehát a
teljesítmények arányában a bérek összege lényegesen nem változhatott. Tehát a
szocialista elosztás elve – a „szocializmusban” – nem valósulhatott meg. Nem
csodálkozhatunk tehát azon, ha a „szocializmus” megbukott. Hiszen a bérek
teljesítményekre irányuló ösztönző hatása nem jutott érvényre, következésképpen tehát
a gazdasági teljesítményeknek csökkenniük kellett. A gazdasági teljesítmények olyan
mértékben csökkentek, hogy az állam által felvállalt (bér, szociális, egészségügyi,
─ 227 ─

oktatásügyi, stb.stb.és egyéb) fizetési kötelezettségek teljesítése lehetetlenné vált. A


rendszert egyszerűen nem lehetett tovább fenntartani. A statisztikai adatok megmutatják,
hogy mindezek ellenére a bérezésben egyfajta differenciálás megvalósult, mert a
legalacsonyabb és a legmagasabb fizetések közötti különbségek elérték kb. a 1 : 7
arányt. Ennek a differenciálásnak a törvényes besorolási bérkategóriák képezték az
alapját. A bérkategóriákat a szakmai végzettség, a szakmai gyakorlat minősége és
hossza, valamint a munkafeltételek jellege határozta meg. Tehát a béreket alapjában
véve a dolgozók megítélés szerinti potenciális munkavégző képessége határozta meg
(mint ahogy az a kpitalizmusban is történik). Nem pedig az általuk elért gazdasági
teljesítmény értéke. Ezeket a jellemzőket kiegészítették a dolgozók politikai
megítélésének a szempontjai is, ami azt jelentette, hogy (pártszempontból) politikailag
kifogásolt személyek képzettségét és szakmai felkészültségét a valós helyzetnek
megfelelően nem ismerték el, míg politikailag támogatott, vagy hatásos összeköttetéssel
rendelkező személyek esetében a meg nem lévő szakmai képzettséget is megfelelő
képzettség gyanánt fogadták el, és eszerint sorolták be valamilyen bérkategóriába. A
besorolást meghatározó személyek megtehették, hogy ezeket a rendellenességeket
megengedjék maguknak, hiszen az ebből adódó ráfizetésekért nem kellett sem
gazdasági, sem pedig politikai felelősséget vállalniuk. Saját jövedelmeiket a káros
személyzeti munka eredményei nem befolyásolták. Sőt, az ilyen vezetők jelentős
részben szintén maguk is politikai támogatottak voltak (nem biztos, hogy vezetői
beosztásuk gyakorlására a szükséges szakmai felkészültséggel ténylegesen
rendelkeztek).

A fentiek szerint tehát a bérszabályozás a „szocializmusban” a piaci hatásoktól


nagymértékben független volt. Annak ellenére, hogy a vezetés törekedett arra, hogy a
vezetői beosztásokba fokozatosan szakmailag képzett vezetők kerüljenek. Azonban a
képzett vezetők tevékenységének politikai természetű korlátozása továbbra is
fennmaradt.

A piac azonban mégis befolyásolta a bérszabályozást. Annak következtében, hogy nem


volt munkanélküliség, hanem ellenkezőleg, munkaerő hiány volt a jellemző, a
dolgozók, ha nem voltak elégedettek a munkakörükkel, vagy a fizetésükkel, bármikor
kereshettek, és találtak is maguknak az előzőnél kedvezőbb munkahelyet maguknak.
Még akkor is, ha nem voltak a rendszer hívei, de persze legalább aktívan nem
„harcoltak” a rendszer, vagy annak különféle vezetői ellen. Ilyen módon a piac
felértékelte a magas szakképzettséget igénylő munkákat. Kezdtek többet fizetni az
értékesebb munkaerőért. De nem vállalaton belüli fizetésemeléssel, hanem a piacról
jelentkező szakképzett munkások átmentek más vállaltokhoz, ahol eleve magasabb bért
állapítottak meg nekik. Ez oda vezetett, hogy fokozatosan annyira megszaporodtak a
kilépések, hogy veszélyeztették a munkaerő vállalaton belüli stabilitását és ez
veszélyeztette a tervek teljesítését sok vállalatnál. Erre a hatóság új szabályozó
rendeletet hozott. Bevezették az „önkényes kilépés” fogalmi kategóriát a munkaügyben.
Az új rendelet az önkényes kilépők ellen büntető intézkedéseket vezetett be. Az
önkényes kilépőnek új munkahelyén a fizetése nem lehetett több, mint az előző
munkahelyén volt. Betegség esetén a táppénz összegét lecsökkentették. Új munkahelyén
egy évig nem kaphatott prémiumot, vagy jutalmat. Ez oda vezetett, hogy a kilépni
szándékozók a vállalatuknak bejelentették, hogy a törvényi hátrányok ellenére is
kilépnek. De maradnak, ha megemelik a fizetésüket. Mivel nem emelhették az alapbért,
prémiumokkal és egyéb jutalmakkal mégis maradásra késztették az ilyen dolgozókat. Ez
a folyamat is elterjedt, ezért a bérszínvonal növekedését okozta egyes vállalatoknál,
mivel az alapbéren felüli bérjellegű kifizetések is bele tartoztak a bérszínvonalba. Erre a
228
__________________________________________________________________________

hatóság bevezette a vállalatok bérszínvonal ellenőrzését. A tervezett bérszínvonal


túllépése esetén büntették a vállalatot. Erre a vállalatok szakképzetlen munkásokat is
felvettek, alacsony bérért. Az ilyen munkaerőre ugyan nem volt nagy szükségük (ezek
fő vállalati feladatuk az volt, hogy „nyomják lefelé” a bérszínvonalat), de ilyen módon
el tudták kerülni a bérszínvonal túllépését. Ilyen „macska-egér harcok” jellemezték a
vállalatok és az irányító hatóságok közti „együttműködést”. De persze, nemcsak a
létszámgazdálkodás területén, hanem más szakterületeken is. A gyakorlat megmutatta,
hogy a hatóságoknak sem könnyű a piac „eszén túljárni”. Az volt a látszat, hogy
egyedül a gazdaságirányítás volt az, amely a termelés hatékonysága felett őrködött, a
vállalatok pedig megpróbálták kijátszani ezt a törekvést. Ez a következménye annak,
hogy ha egy egységes központból akarják irányítani a gazdaságot, úgy hogy a
gazdálkodás minden, valamennyire is fontos mutatóját központilag akarják külön-külön
meghatározni. Központilag akarják meghatározni a termeléshez szükséges munkaerőt, a
fizikai és az adminisztratív létszám arányát, a megengedhető túlórák számát, az
anyagkészletek mértékét, a szerszám és beruházási ráfordítások összegét, és még
felsorolhatatlanul sokféle egyéb ráfordítást, amelyekben a vállalat saját hatáskörben
nem intézkedhet. A termeléssel kapcsolatos sokféle ráfordítást, ha azok ugyan
szükségesek, de a vállalati tervben nem szerepelnek, csak a központ engedélyével
használhatnak fel. Ha a vállalatok érdekeltségi rendszerét egy mutató, mégpedig a
vállalat által realizált tiszta jövedelem határozná meg, akkor egyáltalán nem lenne
szükség az ezernyi kötelező „mutató” használatára. A vállalat saját érdeke diktálná,
hogy feleslegesen semmiféle ráfordítást ne használjanak fel, de minden olyan ráfordítást
felhasználjanak, amely szükséges a realizálható jövedelem növelésére, függetlenül attól,
hogy a vállalati terv tartalmazza-e, vagy nem.

A termelés szabályozása

A termelés szabályozása alatt itt az abban foganatosított döntések olyan rendszerét


értjük, amelyek meghatározzák, hogy a termelő vállalat mikor, milyen áruválasztékot,
milyen minőségben és milyen mennyiségben állítson elő, és vigyen piacra. A szabad
piac ezt a döntést a kereslet-kínálati mechanizmusra bízza. A szabályozott piac állami
közmunka programok segítségével a piactól független termelési folyamatokat indíthat,
vagy állíthat le. Meghatározhatja rendeleti úton bizonyos termékek minőségi
követelményeit, melyeket csak akkor lehet forgalmazni, ha azok kielégítik e
követelményeket. Továbbá az állam megtilthatja bizonyos termékek forgalmazását (pl.
kábítószerek). A „szocializmusban” végső soron ezeket a döntéseket az országos
tervhivatal, illetve ennek alapján az országgyűlés az aktuális „tervtörvény”
elfogadásával hozza meg. A tervtörvény nagyvonalú összefoglalása például az éves
tervnek. Ennek végrehajtásáért az országos hatóságok és középirányító gazdasági
igazgatóságok a felelősek. A tervet lebontják a vállalati szintekre, végül minden vállalat
(és egyéb gazdálkodó szervezet) megkapja a maga éves tervét (melynek kidolgozásában
a vállalat is közreműködik), de ez a terv már nem egy „nagyvonalú” terv, hanem olyan
részletességgel tartalmazza a terv végrehajtásának minden, valamennyire is fontos
mozzanatát, melynek alapján a középirányító szerv felelősséggel elvállalhatja a terv
teljesítésének a felelősségét. Persze ezzel a vállalat felelőssége nem válik semmissé.
Ennek ellenére ezeknek a minisztériumi, vagy középirányító szerveknek a
szocializmusban irányítaniuk, ellenőrizniük kell a vállalatok folyó tevékenységét,
nehogy több forrást használjanak fel a kelleténél, vagy valamilyen más tevékenységre
vetemedjenek, ami végülis a terv teljesítésének a rovására menne. Ez az ellenőrzési
rendszer persze kiegészül más, nem termelésirányító, hanem különböző szakigazgatási
─ 229 ─

szervek ellenőrző rendszereivel is. Ilyen például a törvényességi felügyeleti rendszer, a


pénzügyi ellenőrzési, a munkaügyi, szabványügyi, ár, biztosítási, stb. ellenőrzési
rendszer is. A vállalati, a közbeeső irányító szervezetek és az országos terv a
szocializmusban tényelegesen igen fontos. Enélkül nem lehet biztosítani a
nemzetgazdaság célirányos működését, a társadalom szükségleteinek a kielégítését
szolgáló javak előállítását és forgalmazását. Nincs azonban olyan terv, amely a termelési
folyamat minden mozzanatára kiterjedhetne. De nincs is szükség ennyire részletes
tervre. Nem lehet előre tudni, hogy a termeléshez szükséges összes források pontosan
mikor és hol lesznek majd beszerezhetők. A terv szerint, valamilyen előre nem látható
ok miatt be nem szerezhető források pótlását, vagy helyettesítését valahogyan, nem a
tervezett módon meg kell oldani. Sok forrás beszerzését az időjárás előre nem
tervezhető változásai, a természeti források mennyiségi és minőségi változásai, az
importból beszerzésre előirányzott források megszerzésének előre nem látható
változásai, stb., stb. mind olyan mozzanatok, amelyek nem szerepelhetnek teljes
részletességgel nemcsak az országos, hanem még a helyi vállalati tervekben sem. Ezért
vállalati szinten naponta kell hozni olyan döntéseket, amelyek a termelés
folyamatosságát aktuálisan akadályozó apró-cseprő műveletek alkalmazásával
biztosíthatják csak a terv teljesítését, a kapacitások kihasználását, a jövedelmező
gazdálkodás biztosítását. Erre a felhatalmazást meg kellene kapniuk a vállalatok
vezetőinek. Még a szocializmusban is. Ennek alapvető feltétele a vállalatok
gazdálkodási önállóságának a biztosítása, és a jövedelmező gazdálkodás
megvalósításáért való anyagi és erkölcsi felelőssége. Ez a volt szocializmusban nem
volt meg. A jövedelmező gazdálkodás felelőssége természeténél fogva piaci felelősség.
Jövedelmező gazdálkodást csak akkor lehet folytatni, ha a megtermelt árukat,
szolgáltatásokat a (szocialista) piacon a vevők (más vállalatok, stb.) átveszik olyan
árakon, amelyek biztosítják a termelési közvetlen és közvetett költségek fedezetét,
esetleg többlet jövedelmet is hoznak. Ez a felelősség lenne a vállalatok reális, és
szükséges felelőssége. Ilyen szempontból a „szocializmus” piaca nem működött
hatékonyan, mert ezt a termelésirányítás gyakorolt rendszere nem tette lehetővé.

A termelés regionális telepítésének a szabályozása

A szabad piac a termelés, illetve a forgalmazás regionális telepítését kizárólag a


kereslet-kínálati viszonyok alapján szabályozza. A különböző régiók különböző
telepítési feltételeket kínálnak a befektetők számára. Így egyes területeken egymástól
nagymértékben eltérők az állami szabályozási, adózási, illeték és egyéb feltételek. A
különböző régiók a fennálló piaci feltételek tekintetében is különböző lehetőségeket
tartalmaznak a befektetők számára. E feltételek fontos tényezői lehetnek: a helyi piaci
kereslet felvevő képessége, az olcsó, esetleg kvalifikált munkaerőkínálat, olcsó
nyersanyagkészletek, olcsó telekkínálat, olcsó bánya-, illetve egyéb ingatlanjáradék,
kedvező természeti, környezeti, közlekedési, pénzügyi, közbiztonsági, kereskedelmi,
stb. feltételek. A korábban létezett „szocialista” rendszerekben a piac szerepe nem, vagy
csak kismértékben befolyásolta a termelési, illetve a kereskedelmi objektumok telepítési
feltételeit. Egyes ilyen országokban a föld, a természeti kincsek állami tulajdont
képeztek, ahol pedig ebben a tekintetben magántulajdon is létezett (pl. telektulajdon,
egyéb ingatlantulajdon), ott a magán, illetve esetleges helyhatósági tulajdonokra
vonatkozó állami kisajátítási feltételek gyakorlatilag ingyenesen biztosították bármiféle
állami tulajdonban lévő objektum telepítési lehetőségeit. Tehát a „szocializmusban”
termelési, kereskedelmi és egyéb objektumok telepítését, amelyek itt csak állami
tulajdonban lehettek, lényegében véve csak a helyi regionális természeti feltételek
230
__________________________________________________________________________

határozták meg. Nem állami tulajdonú (pl. külföldi állami, vagy magántulajdonú)
objektumok telepítéséhez – amennyiben voltak ilyenek – külön állami engedélyek
voltak szükségesek. A „szocializmusban” tehát az államilag elhatározott objektumok
telepítési költségei elhanyagolhatók voltak. Ezek nem korlátozták gyárak, épületek,
egyéb építmények, illetve üzemek telepítését. Az ezekhez szükséges tulajdonjog
megszerzése az állam számára ingyenes volt. Piaci jellegű feltételek nem szabályozták a
termelés regionális telepítési feltételeit. Üzemek létesítését, regionális telepítését csak az
állami tervezés keretében megállapított társadalmi, gazdasági szükségletek és
lehetőségek határozták meg.

A beruházási tevékenységet a nemzetgazdasági terv határozta meg. A piac ezt csak


áttételesen befolyásolta, amennyiben a beruházások a tervezett termelő és fogyasztói
várható, és társadalmilag, államilag elismert szükségletek kielégítésének a
biztosításához szükségesek voltak.

A nyereség a gazdaságban elsősorban a gazdaság, valamint a közfogyasztás fejlesztését


szolgáló kiegészítő forrás volt. Egyúttal a vállalatok gazdálkodási hatékonyságának a
mérését tette lehetővé. A nyereség nem piaci kategória volt, hanem csak a vállalatokkal
szemben megkövetelt pénzügyi elvárás kifejezése. A nyereség egy tervmutató volt,
amelynek a teljesítését a gazdaságirányítás előírta a vállalatok számára. A hatóságilag
megállapított és elismert árak egyik tényezője volt a nyereség. Tehát az értékesítési árak
az előírt nyereséget is tartalmazták. Ilyen alapon a piac csak közvetetten befolyásolhatta
a nyereséget, amennyiben a vállalat értékesíteni tudta megtermelt áruit. A piacra az
áruhiány volt jellemző, nem volt nehéz értékesíteni az árukat általában, tehát az árakban
a piac szükségszerűen elismerte az értékesített árukra vonatkozó nyereséget is.
Gyakorlatilag minden árut lehetett értékesíteni. Így minden eladott áru árában
szükségszerűen benne volt az előírt nyereség is. A nyereség a gyakorlatban lényegében
véve költségtényező volt, annak ellenére, hogy a nyereség nem lehetett volna más, mint
az egyes árukra vonatkozó összes költség, valamint az árbevétel különbsége. Ha az
árban benne volt az előírt nyereség is, akkor az árbevételből levont nyereséggel az előírt
nyereség csak egyenlő lehetett. Ezért ennek a nyereségnek sem gazdasági, sem pedig
piaci értelme nem volt. Ezért gyakorlatilag a nyereség a „szocializmusban” nem piaci
kategória volt. Tehát a piac nem befolyásolta ezt a nyereséget.

A hitelkiáramlás és a kamat mértékét a „szocializmusban” kötelező állami tervelőírások


határozták meg. Ezekre a mutatókra a piac nem lehetett hatással. A kamat nem piaci
kamat, hanem csak a belső bankköltségek fedezetének a biztosítását szolgáló érték,
tehát rendkívül olcsó volt. Ezért a vállalatok, vagy a lakossági fogyasztók a tervezett
hitelkeretekben meghatározott hitellehetőségeknél sokkal többet igényeltek volna.
Emiatt a hitelekből hiány volt. A hitelfelvevők a hitelkereten felül akkor sem kaphattak
hitelt, ha magasabb kamatok megfizetését is vállalták volna. Tehát a hitelkiáramlásra a
piac hatása nem terjedt ki.

A fogyasztási alap és a béralap mértékét, valamint az árakat a terv határozta meg. Ezért
az inflációt tervezni, tehát államilag szabályozni lehetett. A „szocializmusban” voltak
központilag elrendelt árleszállítások, és árnövelések is. Ezek a piaci kereslet állami
szabályozását célozták. Ezért csak államilag elhatározott infláció létezett, amely nem
léphette túl az államilag elfogadott, vagy tervezett mértéket. Az infláció tehát nem
játszott lényeges szerepet a gazdaságban. A piac mégis befolyásolta az inflációt
közvetve azzal, hogy ha bizonyos árukat a fogyasztók az adott áron nem vásároltak
meg, akkor az ilyen árakat csökkenteni kellett, míg ellenkező esetben növelni kellett
─ 231 ─

azokat. Ezek az államilag előírt, vagy engedélyezett árváltozások eredője inflációt is


eredményezett. Tehát ezek a piaci jelzések idézték elő a vonatkozó árak ilyen állami
„szabályozását”. Ilyen értelemben a piac befolyásolta az állami döntéseket és így hatott
az árakra, illetve az inflációra.

A „szocializmus” gazdasága és a piac viszonyát megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a


„szocialista” politikai gazdaságtan elismeri a piac létét és szükségszerűségét a
„szocialista” tervgazdaságban. Itt tehát a terv és a piac egyfajta „szimbiózisban” él
együtt a terv dominanciája mellett. Ez a dominancia viszonylagos. Egyrészt a
tervgazdálkodás dominanciáját az a tény alapozza meg, hogy a termelőeszközök állami
tulajdonban vannak és ezt a dominanciát az állam gazdasági túlsúlya, illetve karhatalmi
ereje kikényszeríti. A tervgazdálkodás e dominanciáját formálisan az teremti meg, hogy
az országgyűlés törvénybe iktatja a tervet, és a gazdaságban mindenfajta közösség,
illetve az egyes emberek is kötelesek azt végrehajtani. Ilyen módon a terv jogi
értelemben vett törvénnyé lép elő. Ezért annak végrehajtását karhatalmi eszközökkel ki
lehet kényszeríteni. A terv törvény tehát egy szubjektív törvény, amelynek végrehajtását
hatalmi eszközökkel biztosítani lehet, tehát ezért a terv a gazdálkodás aktív tényezője.
Mindezek ellenére a tervtörvény érvényesülése objektív értelemben nem szükségszerű.
A piac a piaci törvényszerűségek alá van rendelve. A piaci törvények objektív
törvények, azokat nem emberek hozzák meg, hanem azok léteznek, amint, és amilyen
módon valamilyen gazdaság létrejön. Az emberek, a hatalom akaratától függetlenül,
adott esetben annak ellenére is. A piaci törvényszerűségek érvényesülését hatalmi
eszközökkel nem lehet kikényszeríteni. Ezek, még a hatalmi eszközök deformáló
hatásának következményeivel terhelten is, de működésük szükségszerű, befolyásolják a
gazdasági folyamatok megvalósulását. Mindemellett a piaci törvények a tervtörvénnyel
szemben passzív törvények, mert érvényesülésük módja alkalmazkodik azokhoz a
feltételekhez, amelyeket a tervgazdaság szubjektív törvényeinek az érvényesülése
létrehoz. Ezek alapján nem lehet kizárt egy országos hatáskörű tervgazdaság és a
piacgazdaság együttélése. Azonban ennek alapvető feltétele, hogy a terv a piaci
törvények követelményeit teljes mértékben kielégítsék. Ezt a feltételt könnyű
megfogalmazni, de annak tényleges megvalósítása nem tartozik a könnyű feladatok
közé. Mindenesetre, az eddigi közgazdasági tapasztalatok azt mutatják, hogy
egymagában a tervgazdasági szabályozás nem biztosítja a társadalmilag kívánatos és
elfogadható gazdasági eredményeket. Egymagában a központi tervgazdasági
szabályozás, mint láttuk, áruhiányokhoz vezet mind a termelő, mind pedig a lakossági
fogyasztás területén. Egymagában a piaci szabályozás túltermeléshez, a
munkanélküliség és az infláció társadalmilag elfogadhatatlan mértékű váltakozásához,
és adott esetekben gazdasági válsághoz vezet. Ezért a szocializmusban csak akkor jöhet
létre hosszútávon életképes gazdaság, ha a tervgazdaságot egyesítjük a piaci
szabályozással. Mégpedig úgy, hogy biztosítani kell a piaci szabályozás dominanciáját a
tervgazdasági szabályozással szemben. A piaci szabályozás dominanciája azt jelenti,
hogy a nemzetgazdasági tervet a piaci törvényszerűségek követelményei szerint kell
elkészíteni. A terv csak akkor lehet jó, ha megegyezik a piaci mechanizmus
követelményeivel. Tehát a piaci információk elsősorban nem arra valók, hogy
kiszolgálják a tervkészítés adatigényét, hanem a terv arra való, hogy biztosítsa a
gazdasági feltételeket a piac társadalmilag kívánatos és elfogadható működéséhez.

A piaci törvényszerűségek objektív jellege az eddigi „szocializmus” szakaszában azt


jelentette, hogy hiába volt a tervgazdasági szabályozás dominanciája, mivel az a piaci
törvényszerűségek követelményeit nem vette kellően figyelembe, uralkodni akart a
piaccal szemben, ennek ellenére a piac törvényei vak következetességgel mégis
232
__________________________________________________________________________

érvényesültek. Mégpedig olyan mértékben, amely mértékben a terv eltért a piaci


követelményektől. Ez a Szovjetunióban a NEP korszak végétől kb. 1990.-ig változó
mértékű krónikus áruhiányokhoz, utána pedig a Szovjetunió és a szovjet „szocializmus”
bukásához vezetett. Tehát a piac megbüntette a társadalmat, a szovjet vezetést, a
kommunista pártot, mert azok nem vették kellőképpen figyelembe a piaci
törvényszerűségek követelményeit.

Megjegyzés:
A fentiekben a piaci törvényszerűségekről bővebben nem emlékeztünk meg, feltételezve ezek közismertségét. Ha ez mégsem volna
így, ezt az alábbiakban foglaljuk össze röviden:

1. A piac a gazdaság működésének az a tartománya, ahol a gazdasági javak, mint áruk cseréje történik önálló gazdasági
szereplők között.
2. Az áruk piacra vitt termékek, jellegük szerint egymástól különbözhetnek, mégis, mint áruk vesznek részt a cserefo
lyamatban. Ezek az áruk lehetnek:
- tökéletes áruk, amelyekre az eladó minden jogosítványai megszűnnek a cserefolyamatban.
anyagok, félkész-, és készáruk
- részleges áruk, amelyekre nézve az eladó egyes jogosítványai, vagy kötelezettségei a csere után is fennma
radnak.
munkaerő,
bérelt eszközök
garancia kötelezettségek
- pénzeszközök.
készpénz, valuta, határidős követelések, váltók, egyéb értékpapírok
- jogosultságok.
szolgalmak, bérleti jogok, koncessziók, garancia jogok, szabadalmi, szerzői jogok, stb.

3. Az áruk piaci értékükön vesznek részt a cserefolyamatban.

4. A cserefolyamatban az eladó és a vevő elvileg egyenjogúak, a csere a felek között egyetértő megegyezésen alapul. Ha
ez az egyenlőség nem áll fenn, akkor a csere a piaci törvények sérelmével jár (monopol árak meg
szabása, csere fizikai kényszer hatására, stb.), az áruk nem piaci értékükön cserélődnek ki.

5. Az árakat a kereslet és a kínálat törvényei határozzák meg az érték alapján, mely utóbbit a tárgyi áru előállításához a
piacon elismert társadalmilag szükséges (élő és holt) absztrakt összes munkamennyiség határozza
meg. Az érték olyan árcentrum, amelyhez viszonyítva a végső piaci árat az aktuális keresleti-
kínálati viszonyok határozzák meg.

6. A pénzt csak egyszer lehet elkölteni.

7. A csere alkalmával az átvett áru értékét ki kell fizetni, a fizetés módjai megegyezés szerint:
- készpénzzel, azonnal
- banki átutalással
- váltóval

8. A fizetési kötelezettségek teljesítését a törvény biztosítja.

A „szocializmusban” ezek a követelmények gyakran nem teljesültek.

*
─ 233 ─

BEFEJEZÉS

A fentiekből levonhatjuk azt a tanulságot, hogy az eddigi polgári és szocialista


közgazdaságtanok vétettek a tudományos követelmények ellen, amikor a gazdasági
törvényszerűségek kutatása és a kutatási eredmények publikálása során a tárgyi tények
értelmezésében helyt adtak a politikai követelmények elsődlegességének. A polgári
közgazdaságtan a gazdasági törvényszerűségek feltárása mellett elkötelezettséget
tanúsított a polgári politikai rendszer érzelmi alapokon nyugvó védelmezésében. Tehát a
közgazdaságtan több tekintetben áldozatul esett a politikai követelményeknek. Ezért
több, fontos területen, amelyeken maguk is megállapítják, hogy a rendszer komoly
problémákkal küzd (munkanélküliség, infláció, konjunktúra ciklusok, stb.), tovább él az
a tévedés, hogy a hibák nem a politikai rendszer következményei, hanem objektív
törvényszerűségek teszik elkerülhetetlenné ezeket a (emberileg, társadalmilag
megoldhatatlan) problémákat (Okun törvénye). A szocialista közgazdaságtan
ugyanilyen a hibákat követett el, talán még élesebb formában. Hiszen a politikai
követelményeknek eleget téve nemcsak védelmezték a „szocialista” rendszert, hanem
még elhallgatták, vagy meghamisították azokat a gazdasági adatokat, amelyek már
régebben is megmutatták volna a rendszer által orvosolhatatlannak mutatkozó, a
rendszer által kiváltott gazdasági problémákat. A kapitalista és a „szocialista” rendszer
között nemcsak gazdasági vetélkedés volt, hanem időszakosan változó élességű
politikai, katonai szembenállás is. Tehát kiélezett politikai harc folyt a két rendszer
között, amely folytatódott a közgazdaságtan területén is. Ez a harc közben a
közgazdaságtudományt eltorzította, és bizonyos értelemben „politikai” tudománnyá
tette. Ennek következtében a polgári közgazdaságtan és a „szocialista” közgazdaságtan
komoly hibákba sodródott. Képtelen volt mindegyike arra, hogy a gazdasági
folyamatokat a valóság követelményeinek következetes érvényesítésével vizsgálja.
Ezért mind a polgári, mind pedig a „szocialista” közgazdaságtan a saját verzióiban
olyan feltűnő elméleti hibákat, tévedéseket avatott „kétségtelen törvényszerűségekké”
melyek bírálatát a fentiekben volt szerencsénk részletesen elemezni. Az ideológiai,
politikai elkötelezettség, valamint az ebben az írásban elemzett hibák, amelyek
jellemezték a polgári, illetve a „szocialista” közgazdaságtant, sokat levon a ma is létező
közgazdaságtan tudományos értékéből. Ezért szükség van olyan erőfeszítésekre,
amelyek a közgazdaságtudomány és a valóság közötti összhang létrehozását lehetővé
tehetik, ezzel elősegítik, hogy a közgazdaságtan valóban tudománnyá váljon.

A polgári és a „szocialista” közgazdaságtan a fent elemzett hibák ellenére létrehozott


sok, tudományos értékű eredményt is. Ilyen eredménynek tekinthető a polgári
közgazdaságtanban például a keresleti – kínálati viszonyok, általában a piaci viszonyok
törvényszerűségeinek a vizsgálata, vagy a pénzügyi folyamatok feltárása, stb.
Ugyancsak fontos eredménynek tekinthetjük a „szocialista” közgazdaságtanban a
nemzetgazdasági tervezés rendszerének a kidolgozását, vagy a gazdasági egyensúly
feltételeinek a feltárását. Ezek a példák megmutatják, hogy a mai közgazdaságtan
tartalmaz sok olyan tudományos eredményt is, amelyeknek komoly tudományos értékük
van. Ezekre az eredményekre támaszkodva kell megújítani, továbbfejleszteni a
közgazdaságtudományt. Ennek a munkának fontos része lehet, hogy a polgári
közgazdaságtan elemezze, és fogadja el azokat a tudományos értékű eredményeket,
amelyeket a „szocialista” közgazdaságtan mutatott fel, és megfordítva, a volt
234
__________________________________________________________________________

„szocialista” közgazdaságtan elemezze és fogadja el a polgári közgazdaságtan


tudományos értékű elemeit. Manapság furcsa lehet, hogy a „szocialista”
közgazdaságtant létezőnek állítjuk be. Amikor már több mint tíz éve megbukott a
„szocialista” rendszer. Az elmélet pedig létezik. Léteznek azok az összefüggések is,
amelyek meghatározzák például a gazdasági egyensúly feltételeit is. Ezek kétségtelen
értékek, amelyeket be kell építeni a mai közgazdaságtanba, hogy elősegíthessék az
emberek törekvéseinek az érvényesülését a ma létező gazdaságban. Erre szükség van,
amikor a mai „pénzügyi világválság”, és az ezzel összefüggő „reálgazdasági válság”
veszedelmesen fenyegeti a globális gazdaság egészét is. Az ilyen válságok elkerülését
pedig csak a gazdasági egyensúly megvalósítása útján lehet elérni. A különböző
közgazdaságtani „iskolák” egymás elleni harcán túl kell lépni, az egymástól eltérő
elméleteket meg kell vitatni és azok valódi eredményeit el kell fogadni, és beépíteni a
közgazdaságtanba. Az egymás elleni harcot fel kell váltania az együttműködésnek, az
eltérő álláspontok megvitatásával, egyeztetésével és elfogadásával. Megengedve az ettől
eltérő álláspontok továbbélését is.

*
─ 235 ─

Tartalom

BEVEZETÉS 1. oldal

ELSŐ RÉSZ
A POLGÁRI KÖZGAZDASÁGTAN……………………………….. 6.
A TERMELÉSI LEHETŐSÉGEK HATÁRA ……………………. 7.
A termelési lehetőségek technikai határai 9.
A termelési lehetőségek társadalmi határai 12.
A CSÖKKENŐ HOZADÉK TÖRVÉNYE………………………… 14.
A növekvő relatív költségek törvénye 21.
A csökkenő határhaszon törvénye 23.
A fogyasztás 29
Folyamatos fogyasztás 31.
Megszakított fogyasztás 35.
Igazolási kísérletek a csökkenő határhaszon törvényére 37.
Értékparadoxon 38.
A fogyasztói többlet 42.
A határköltség és a határhaszon szintézise 44.
A KERESLET ÉS A KÍNÁLAT……………………………………… 51.
A FOGYASZTÁS ÉS A SZÜKSÉGLETEK………………………. 53.
A szükségletek 53.
Anyagi szükségletek 54.
Nem anyagi szükségletek 55.
A kereslet fontosabb jellemzői 58.
A KÍNÁLAT ÉS A KERESLET EGYENSÚLYA …………….. 63.
Az egyensúly becslése a megtakarítások alapján 64.
Az egyensúly becslése a konjunktúra ciklusok alapján 74.
A gazdasági egyensúly becslése a profit alapján…………...85.
A profit halmozódása…………………………………… 86.
A TERMELÉSI TÉNYEZŐK ARÁNYAI A GAZDASÁGBAN 91.
A termelés realizálási feltételei 91.
A munka gazdasági arányai 103.
A járadék gazdasági arányai 112.
A tőkehozadék gazdasági arányai 113.
MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS A PIAC……………………………… 117.
A természetes munkanélküliségi ráta 119.
PÉNZ ÉS PIAC……………………………………………………… 127.
A pénz fogalma és funkciói 130.
A pénz szerepének a változásai 133.
Az infláció 138.
Mi okozza az inflációt 140.
A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS……………………………………. 147.
A nemzetközi kereskedelem 150.
Az állam szerepe a gazdaság fejlesztésében 156.
236
__________________________________________________________________________

MÁSODIK RÉSZ

A SZOCIALISTA POLITIKAI GAZDASÁGTAN 162


A TULAJDON 162
Az állami tulajdon 163
A szocialista tulajdon 168
TERMELÉS A VOLT SZOCIALIZMUSBAN 172
Elosztás a munka szerint 177
A szocializmus gazdasági alaptörvénye 186
Az elosztás változásai a szocializmusban 187
Gebinesek 187
Melléküzemágak 188
A háztáji gazdaság 188
Gazdasági Munkaközösségek 189
Az újszerű gazdasági tevékenységek értékelése 190
A TERMELÉS ÉS AZ ÉRDEK 193
A MUNKA A VOLT „SZOCIALIZMUSBAN” 199
A társadalmi és magánmunka hatékonysága 202
A tervgazdaság 205
A központi tervezés kérdései 208
A SZOCIALISTA PIAC 213
A piac funkciói 214
Bérszabályozás 220
A termelés szabályozása 222
A termelés regionális telepítése 223
BEFEJEZÉS 227

*
─ 237 ─

You might also like