Az ávós felvezette a törzsbe Magyaritsot meg Bókát, kik nem mutattak hajlandóságot az átöltözésre. Magyarits János német állampolgár volt és tiszt egynyugatnémet dunai teherhajón. Négy éve a csepeli szabad kikötőben a nemzetközi jogmegsértésével ávósok szálltak fel a hajóra és elvitték Magyaritsot. Nem emeltek vádatellene, ki sem hallgatták. „Sem ők, sem én nem tudom, mit akarnak tőlem”, szoktamondani. A szabadulás idején jelentette a tisztnek: ő német állampolgár. Nem kívánMagyarországon élni. Utasítsák ki az országból. Ha nem, úgy inkább börtönben akar maradni.Bóka Menyhért Barankovits-párti képviselő volt. A szabadulás hírére cementes-zacskón levelet írt Rákosi Mátyásnak. Levelében elmondta, hogy a magyar néphamarosan fellázad Rákosi és cimborái ellen és agyoncsapja valamennyit. Mint hívőkeresztény, ezt nem tudja helyeselni. Adja át Rákosi a hatalmat a Barankovits-pártnak ésakkor ő, mint igazságügy-miniszter gondoskodik róla, hogy ne kerüljenek törvényszék elé, hanem beutalja mindüket egy menhelyre a vidéken, hol békén élhetik le maradék éveiket. Bóka átadta levelét a politikai tisztnek és felszólította: juttassa el Rákosihoz. A politikai tiszt úgy érezte: a levél eljuttatása kötelessége, de ugyanekkor félt ezt megtenni.Kérlelni kezdte Bókát: vonja vissza a levelét és azonnal kiengedi. Bóka, mint mondta,„csak röhögtem a szeme közé.”Csakhamar bennünket is felkísértek a törzsbe. A virágoskertben, egy napos padonott ült szakadt katonaruhában Magyarits meg Bóka, köztük egy ávós alezredes, éshatalmas gesztusokkal vitatkoztak. A törzs főépülete előtt az ösvényen ávós őrnagy állt,az ügyészség paragráfus-jelvényével inge gallérján. Meglepetésemre vigyázzba vágtamagát, amikor elértem. „A Magyar Népköztársaság nevében,” szólalt meg, „bocsánatotkérek öntől az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet ártatlanulelszenvedett.” Ezzel biccentett egyet. Régebben, mint hallottam, kezét nyújtotta, de aztnem viszonozták, úgyhogy már csak biccentett.A törzsben egymás mellé tolt asztalok sora fogadott. Először a politikai tisztgyűjtött bennünket maga elé. A törvény – jelentette ki, bár elfelejtette megmondani,melyik törvény – hattól tíz esztendei fegyházbüntetést ír elő azok számára, akik rabságuk okairól, helyéről és körülményeiről bármit is elárulnak. Ezért irántunk érzett jóindulatával azt tanácsolja, hogy szemtelen érdeklődőket jelentsünk fel haladéktalanul.Szüleinknek, feleségünknek pedig mondjuk, hogy több esztendős tanulmányutat tettünk a Szovjetunióban, de levélírásra nem volt alkalmunk.Ezután, az egy borbély kivételével végzéseket nyomott kezünkbe. Hat vagy hétszabadulónak kényszer-tartózkodási helyeket jelölt ki. A budapestieket Pécsre küldte, a pécsieket Miskolcra, egy zalaegerszegit pedig Berettyóújfalura. A többit, így engem is,rendőri felügyelet alá helyezett. Ez azt jelentette, hogy hetenként egyszer jelentkeznemkell a rendőrségen, vasutat, villamost, autóbuszt, autót, kocsit, lovat nem használhatok,színházba, moziba, hangversenyre nem járhatok és két embernél többet lakásomon nemfogadhatok. Mindez, az ügyészi bocsánatkérés után érthetetlennek és esztelennek látszott.Tóth Gyula alezredes, táborparancsnok, kit arca, termete, bajsza és hasa utánViktor Emánuelnek neveztünk, ezután „na fogja, fiam” jelzéssel kezembe nyomta aszabadságlevelet. Utána a számadó őrmesterhez kerültem. Derűsen és nagyon lassan
Leave a Comment