Description

Stanfordi Börtönkísérlet


A vizsgálat háttere

A Philip Zimbardo által 1971-ben levezetett, és 1973-ban publikált kísérletet az USA haditengerészete indítványozta és támogatta anyagilag. A hadsereg által fenntartott börtönökben az őrök rendkívül kegyetlenek voltak, sanyargatták a rabokat, és gyakran oda vezetett, hogy a fogvatartottak olyan mértékben lerombolták ezeket a börtönöket, hogy majdnem használhatatlanná váltak.

Goffman nyomán tudjuk, hogy az akkori elméletek szerint az őri mentalitást a dolgozók magukkal hozták, azt feltételezték az őrökkel eleve valamilyen súlyos probléma van, nem tudnak mit kezdeni az elfojtott agresszív tendenciáikkal. Goffman, hírhedt könyve, az Asylums fényt tárt arra, hogy a totális intézmény maga teszi a fogvatartottakat roncsokká. Goffman ezt mortifikációnak nevezte. Egyébként az őr kísérletét is a hadsereg finanszírozta, de a tanulmány nem sokat árult el a börtönökről és az őrökről. Más szociológusok és pszichológusok (Clemmer, Sykes és Schrag) a fogvatartottak mentalitása a külvilágból érkezik vagy a börtön szervezeti célja ellen irányul.

Az import modell szerint a rabok a külvilágból hozzák be a bűnözői normákat.
A depriváció modell szerint a rabok a megfosztásokat kompenzálják.

Zimbardo tanítása szerint mindkét modell diszpozícionális, azaz a személyiségjegyekben látja a börtönbeli agresszió okát. Egyik modell sem szituációs, azaz egyik sem mondja ki azt, hogy az agresszió oka a speciális helyzet. (Persze a funkcionista deprivációs modell – közelebb áll a stanfordi eredményekhez.)

Zimbardo arra gondolt, hogy a börtönt a szituációs attribúciókkal lehet a legjobban megmagyarázni, azaz mindennek az oka a börtönhelyzet. Társas közegben az emberek szerepeket játszanak, elvárásoknak engedelmeskednek, és a börtön alapvetően erőszakos és zárt közeg is.

A társas érintkezés szabályai megteremtik az identitás mintázatát, és mindez az információ feldolgozó mechanizmuson keresztül folyik.

A kísérlet célja

Zimbardo nagyon óvatosan fogalmazott: a kísérlet célja annak a vizsgálata volt, hogy milyen hatással van az az emberekre, ha őr- vagy rabszerepeket szánnak nekik. Tehát nem vizsgálta a kísérlet, hogy a börtön maga hogyan működik, nem vizsgálta, hogy hogyan vezethető, nem tért ki arra, hogy ki a jó börtönőr, ki a rossz, sőt igyekezett minden előjeltől megszabadulni.

A kísérlet menete és módszere

A vizsgálatban a független változó az volt, hogy a személyek milyen szerepet kapnak (őrt vagy rabot). A függő változó pedig az volt, hogy hogyan viselkednek. A kísérlet helyszíne egy mesterségesen kialakított börtön volt. A résztvevőkről hangfelvétel, video felvétel és fényképek készültek.

A „börtönélet” tanulmányozására a helyi lapban egy hirdetést adtak fel, és azt ígérték, hogy a résztvevők napi 15 dollárt kapnak.

Körülbelül százan jelentkeztek, 75-en töltötték ki a teszteket, és végül 24 személyt válogattak ki. A legfontosabb az volt, hogy a személyek mentesek legyenek mindenfajta antiszociális zavartól. A résztvevők korábbról nem ismerték egymást.

Három nagyon kicsi zárkát (kb. 12 nm) alakítottak ki az egyetem pincéjében, mindegyikben három, teljesen egymáshoz tolt ágy volt. A folyosón volt egy elkülönítő helyiség is, kb. 1 nm-es.

További helyiségekben laktak az őrök és a főfelügyelő, akit Zimbardo alakított.

Egy kisebb helyiség szimulálta a börtönudvart.

A résztvevőkkel szerződést írattak alá, amelyben hozzájárultak bizonyos jogaik felfüggesztéséhez. (Ez ma nem lenne lehetséges.) A résztvevőknek nem semmilyen iránymutatást nem adtak arról, hogy hogyan kell viselkedniük.

Az őröknek orientációs foglalkozást tartottak, ami nagyon részletes volt, és egy fontos kikötést tartalmazott: nem lehet fizikai büntetést vagy erőszakot alkalmazni.

Az őrök azt hitték, hogy a rabok viselkedését figyelik meg. Ez tipikusnak mondható szociálpszichológiai „fedőtörténet”.

A rabokat és az őröket is egyenruhával látták el, hogy erősítsék a csoporttudatot. Az őrök egy