2
(Hogyan is kezdjem ?
Mi az a legelső, legszemélyesebb gondolatom, amivel megszólíthatnálak ?
Mi az a legfontosabb emlékem, amivel ezt a könyvet elkezdhetném ?
Először a nagyapám jut eszembe.
Zárt lelkű, kemény, magányos ember volt.
Több mint száz évet élt. Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta,nem mutatta. Talán nem is élte... Sohasem láttam a szívét.
Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki.
Ha meglátogattam, örült nekem - ha elmentem, nem bánta. - „Szervusz!" -mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem:
-
„Szervuuuusz!"
Ez a kissé éneklős, hosszú „ú" teljesen formálissá, személytelenné tette aköszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból.
Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesenmindegy volt neki.
Amikor utoljára meglátogattam a kórházban, már nem volt eszméleténél. Ereibemég csöpögött az infúzió, de a nővér azt mondta: haldoklik, a külvilágot már napok óta nem érzékeli.
Leültem az ágya mellé. Eltelt egy óra, több is talán. Néztem a beesett,mozdulatlan arcát. Majd fölálltam, fölvettem a kabátomat, s éppen indulniakartam, amikor elkapta a csuklómat, olyan hirtelen mozdulattal, hogy majdnemkiszakadt jobb karjából az infúziós tű, s szinte könyörögve kiáltotta:
- Ne menj el!!!...
Ez az egyik emlékem.
A másik egy színházi jelenet. Nem véletlenül, hiszen egész életem a színházban zajlott. Bár drámai sorsok sokaságát írtam meg én magam is, és ezt a híresmonológot is több százszor láttam, mégse értettem soha.
Csak most, hogy a bőrömön tapasztalom, amikor úgy érzem, hogy ez rólam ésrólunk szól
-
most értettem meg, hogy milyen különös pillanat ez! És talán azt isérzem már, hogy mit élhetett át a nagyapám, amikor hirtelen megragadta akezemet.
Hetven évet kellett leélnem, hogy világossá váljon, mit jelent ez a színpadijelenet,és talán el is tudjam mondani Neked.)
Leave a Comment
Győnyörü kőnyv
OK
m303274ller p303251ter -Szeretetk303266nyv