Andrew Kliman – “A tőke elpusztítása” és a jelenlegi gazdasági válság

Karl Marx a kapitalista gazdasági válságról szóló elméletének egyik kulcsfogalma “a tőke elpusztítása a válságok során”
(Marx...). Ezen nem csak a fizikai tőkeeszközök elpusztulását értette, hanem, és különösen, a tőkeeszközök értékének az
elpusztítását. Ez az írás ennek a fogalomnak a fényében elemzi a jelenleg zajló gazdasági válságot.

Amellett fogunk érvelni, hogy a válság oka az a tény, hogy a hetvenes évek közepén kialakult globális gazdasági
visszaesése [slump] során nem történt meg megfelelő mértékben a tőke elpusztítása. Ha (és ameddig) a tőkeállomány
megfelelő mértékű elpusztítása nem történik meg (talán a jelenlegi válság során?), addig nem alakulhat ki új, fönntartható
fellendülés. Ennek oka az, hogy a tőke elpusztítása visszaállítja a profitabilitást; ha pedig ez nem történik meg, a
profitabilitás továbbra is alacsony marad.

A politikai vezetők azonban, mivel vonakodnak attól, hogy engedjék elszabadulni a tőke elégséges mértékű elpusztításának
folyamatát, újra és újra azt az utat választották, hogy megpróbálják “kezelni” a gazdaság viszonylagos stagnálását a
hitelkiáramlás túlzott felerősítésével. Ez aztán mesterséges módon erősíti a profitabilitást és a gazdasági növekedést, de
egyben fönntarthatatlan módon is, ami ismétlődő hitelválságokhoz vezet. A jelenlegi válság az eddigi legsúlyosabb ez
utóbbiak sorában. A politikai vezetők megint úgy reagálnak a krízisre, hogy a bedőlt hiteleket újabb hitelekkel próbálják
közömbösíteni, ezúttal olyan mértékben, amire eddig még nem volt példa.

Írásunk végén fogunk visszatérni ennek a reakciónak a potenciális következményeire és politikai implikációira. Gazdasági
pangás [slump] idején épületek és gépek fekszenek parlagon, rozsdásodnak, romlik az állapotuk, azaz a fizikai
tőkeállomány egy része megsemmisül. De ami fontosabb ennél: adósságok maradnak kifizetetlenül, a különböző eszközök
[assets, pl. ingatlanok, részvények, termelőeszközök] ára esik, és általában is eshetnek az árak, összességében tehát
bizonyos fizikai és a pénzügyi tőkeeszközök értéke elpusztul. De a tőkének ez az elpusztítása egyben a kulcsmechanizmus
is, ami a következő föllendüléshez vezet. Például, ha egy adott vállalat évente 3 millió profitot hoz létre, de a befektetett
tőke értéke 100 millió dollár, akkor a profitrátája mindössze 3%. Azonban, ha a tőke elpusztítása lehetővé teszi új
tulajdonosoknak, hogy a vállalatot 10 millió dollárért vegyék meg 100 millió helyett, akkor a profitráta az egészséges 30%-
os szintre emelkedik. Ez hatalmas lökés egy új föllendülésnek. Így például a második világháború utáni föllendülés, ami a
tőkének azt a hatalmas mértékű elpusztítását követte, ami a nagy világgazdasági válság és a második világháború során
bekövetkezett, ennek a pusztításnak az eredménye volt. Ha azonban a tőke nagymértékű elpusztítása nem következik be,
akkor a profitabilitás nem tud helyreállni. De miért nem elég magas a profitabilitás a gazdasági fellendülés fenntartásához
enélkül a hatás nélkül, a tőke elpusztítása nélkül?

A válasz, azt gondoljuk, az, hogy a "normál" [underlying] profitráta - a profitráta azon szintje, ahova az empirikusan
megfigyelt profitráta hosszú távon tart, ha minden egyéb tényező változatlan - krónikusan túl alacsony, hogy biztosítsa a
gazdasági növekedés egészséges [mármint a tőkerendszer szempontjából egészséges nyilván]. A "normál" profitráta szintje
függ egyrészt az értéktöbblet növekedési rátájától, ezáltal a foglalkoztatottak számának növekedésétől - ezt azonban
visszaszorítja az élőmunka-helyettesítő technológiák fejlődése. A "normál" profitrátának még több más meghatározója van,
amelyek mind viszonylag stabilaknak tűnnek hosszú távon[1]. Ezért nem lenne racionális azt várnunk, hogy a "normál"
profitráta hosszútávon nagyobb mértékben emelkedne vagy süllyedne. Ebből esetleg azt a következtetést vonhatná le valaki,
hogy tagadjuk Marx törvényét a profitráta süllyedő tendenciájáról. Valójában épp ellenkezőleg[2].
Ha ugyanis ténylegesen az a helyzet, hogy a "normál" profitráta krónikusan túl alacsony ahhoz, hogy fönntartson egy
föllendülést, és a tapasztalatilag megfigyelhető profitráta hosszú távon ehhez a túl alacsony "normál" szinthez fog
konvergálni, akkor a profitráta igenis süllyedő tendenciát mutat, még ha kezdetben magas szintről is indul. Ez lesz a helyzet
minden fellendülési ciklus elején, miután a krízis és a tőke ennek során történő megsemmisítése megemeli a profitráta
pillanatnyi szintjét. Azt gondoljuk, hogy a profitráta süllyedő tendenciájának törvénye, amiről Marx beszélt épp erre a
tendenciára utalt, melynek során a tapasztalatilag megfigyelt profitráta lefelé tart a "normál" szinthez. (ld. Kliman 2003:
123-126). Ez a süllyedő tendencia fönnáll egészen addig, amíg meg nem történik megfelelő mértékű tőke elpusztítása, ezzel
ellensúlyozva a tendenciát.

A hetvenes évek során és később az amerikai és egyéb politikai vezetők értehtő módon féltek a nagy világgazdasági válság
megismétlődésétől, különösen a kapitalista rendszer destabilizációjától és a munkásosztály radikalizációjától, ami ehhez
kapcsolódott. Ezért újra és újra megpróbálták kitolni és megelőzni a tőkék megsemmisítését. Ez "megállította" a probléma
kibomlását, de eközben el is odázta (és, mint amellett érvelni fogunk, tovább súlyosbította). Ennek eredményeképpen a
világgazdaság sosem épült föl teljesen a hetvenes évek recessziójából, abban az értelemben semmiképpen sem, ahogy annak
idején a nagy világgazdasági válságból és a második világháborúból. Például a fejlett "nyugati" országokban (beleértve
Japánt), és globális szinten is, az egy főre eső nemzeti össztermék (GDP) átlagos növekedési üteme az 1973 és 2003 közötti
időszakban alig volt több mint fele az 1950 és 1973 közötti növekedési rátának (ld. az első ábrát). Ha Kínát nem számítjuk
bele, akkor pedig a globális növekedési ráta majdnem 2/3-ával csökkent.[3]
Ha megnézzük az amerikai nagyvállalatok [corporate] átlagos profitrátáját, úgy hogy vesszük az adó előtti nyereségük
arányát nettó állóeszköz-állományukhoz képest, az utóbbiakat tényleges vásárlási [egykori] árukon mérve (lásd a második
ábrát), akkor azt látjuk, hogy a nagy világgazdasági válság [1929-33] alatt a nagyvállalatok profitabilitása igen nagy
mértékben nőtt, viszont nem beszélhetünk ilyen felépülésről a hetvenes évek válsága óta (kivéve az utóbbi évek
emelkedését, amit a különböző spekulatív buborékok [ingatlan] okoztak). Az 1941 és 1956 közötti időszakban, miután
hatalmas mértékben semmisült meg a tőke, a profitráta átlaga 28,2% volt. Az 1941-56 időszak első felének magas
profitrátája részben a második világháború alatti nagymértékű állami hitelfelvételnek és kiadásoknak köszönhető, de a
profitráta még ezután is nagyon magas szinten maradt több mint egy évtizedig, ami nyilvánvalóan azt bizonyítja, hogy itt
egy tartós föllendülésről volt szó és nem egy adósság-indukált buborékról. Ezután viszont a profitráta az 1957-80 közötti
időszakban átlagosan 20,4%-ra süllyedt. Mi több, ellentétben a gyakori állításokkal, miszerint a neoliberális politikák és a
globalizáció elhozta a kilábalást a hetvenes évek válságából és stabil föllendülést eredményezett, a profitráta tovább esett
az 1981-2004 időszakban, átlagértéke ebben a 23 évben 14,2% volt.[4]

A profitráta meredek emelkedése az 1941-56 közötti periódusban és a profitráta fönntartható visszaállításának az

elmaradása a hetvenes évek közepének krízise után megerősíti a fönti elemzést a tőke nagymértékű, illetve nem megfelelő
mértékű megsemmisítésének következményeiről. Szintén egybecseng azzal a hipotézissel, hogy a profitráta megfigyelt
mozgása tendenciaszerűen egy túl alacsony "normál" profitszint felé tart, hacsak nem lép közbe a tőkék megfelelő mértékű
megsemmisítése.

Annak érdekében, hogy ellensúlyozzák ezt a jelenséget és talán egyben abban a reményben, hogy meghaladhatják, a
politikai vezetők megpróbálták mesterségesen megtámogatni a növekedést és a profitabilitást az utóbbi három évtizedben.
Például, a fejlett országok gazdasági pangását azáltal enyhítették, hogy "exportálták" a harmadik világ legsebezhetőbb
országaiba. [itt vsz. a hetvenes évek nagymértékű hitelkihelyezésére gondol a szerző Afrikába, Latin-Amerikába és Kelet-
Európába, ami az 1979-80-as kamatszint-robbanás után adósságválságokhoz vezetett.] Az Egyesült Államokban a
profitabilitást a legtöbb dolgozó reálbérének a csökkentésével
(http://www.stateofworkingamerica.org/tabfig_2008_03.html) és szociális megszorításokkal [austerity measures] próbálták
helyreállítani. A legfontosabb a jelenlegi elemzés szempontjából pedig az volt, hogy a lanyha gazdasági növekedést egyre
több és több jelzálogkölcsön-, fogyasztói, állami és vállalati adósság felhalmozásával próbálták meg élénkíteni.

Egy másik eszköz volt például, hogy a vállalati adók csökkentése [USA] megnövelték az adózás utáni profitrátát, az adózás
előtti nyereséghez képest, de ezt a növekményt a másik oldalon a megnőtt államadósság kísérte. Az 1986 óta
fölhalmozódott nettó államadósság 6,8 billió (10'12) dollár, aminek több mint 3/8 része a csökkentett vállalati adóknak
tulajdonítható (százalékosan számolva a vállalati nyereségek részeként). Az állami eladósodottság növekményének maradék
része szinte teljes egészében a személyi jövedelemadó csökkentéseknek köszönhető, amiknek az volt a funkciója, hogy
mesterségesen megtámogassák a fogyasztói kiadásokat és az eszközárakat [ingatlan, részvények]. Hasonlóképpen, a
reálbérek csökkenésének hatásait egészen a legutóbbi időkig a laza hitelfelvételi kondíciók és az emelkedő ingatlan- és
részvényárak kompenzálták így-úgy, amik maguk pedig a Federal Reserve [az amerikai központi bank] politikájának és
egyéb machinációknak voltak köszönhetők. Ez lehetővé tette az amerikai fogyasztóknak, hogy még több adósságot
vegyenek föl és kevesebbet takarítsanak meg. Egészen a nyolcvanas évek közepéig az amerikaiak adózás utáni jövedelmük
kb. 10%-át takarították meg, azóta viszont a megtakarítási ráta folyamatosan süllyedt, végül elérve a 0,6%-os mélypontot
2005-2007 között.

Hosszútávon azonban a hitelt, az adósságot nem lehet a gazdaság „növesztésére” felhasználni nagyobb mértékben, mint
amit a tényleges értékteremtés flow-ja a produktív szférában megenged. Azok az erőfeszítések, amik ezt mégis
megpróbálják buborékokat hoznak létre, de a buborékok egy idő után kipukkannak. A jelenlegi válság, ami az amerikai
ingatlanpiacon kezdődött és aminek központja továbbra is ez, megdöbbentő példáját adja ennek a jelenségnek. Jelentős
részben annak köszönhetően, hogy a Federal Reserve egyfajta „olcsó pénz-könnyű hitel” politikát folytatott, hogy
helyrepofozza a gazdaságot a dot-com boom összeomlása, 911 és a 2001-es recesszió után, valamint azért is mert a
foglalkoztatottság csökkenése egészen 2003 közepéig folytatódott, a háztartások jelzálogkölcsön-felvétele az adózás utáni
jövedelem százalékában kifejezve megduplázódott 2000 és 2005 között, olyan magas szintre emelkedve, amire előzőleg
nem volt példa. Ennek következtében az ingatlanárak ugrásszerűen emelkedtek. A kintlévő jelzálogkölcsön-állomány és az
ingatlanárak egyaránt megemelkedtek 2000 eleje és 2005 vége között.

De az ingatlanárak megemelkedése sokkal nagyobb mértékű volt, mint a termelésben létrehozott új érték mennyiségének
növekedése, ami pedig egyedül biztosíthatta volna a jelzálogkölcsön-hitelek visszafizetését hosszabb távon. A termelésben
létrehozott új érték ugyanis végsősoron az egyetlen forrása minden jövedelemnek, beleértve a háztulajdonosok béreit is, és
ezáltal az egyetlen alap, amin a jelzálogkölcsönhitelek visszafizetése végsősoron nyugszik. 2000 és 2005 között a teljes
adózás utáni jövedelem csak 35%-kal nőtt, ami alig 1/3-a az ingatlanárak növekményének. És pontosan ezért kellett
kiderülnie, hogy az ingatlanbuborék egy buborék és semmi más.[5]

A hetvenes évek közepének válsága óta több olyan fellendülést is láttunk már, amik a hitel, az adósság kiterjesztésén
alapultak. Ebből az okból kifolyólag viszonylag rövidek és fönntarthatatlanok voltak mind.[6] Az adósságállomány hirtelen
fölfutása pedig visszatérő hitelválságokat okoztak, mint a harmadik világ országainak adósságválsága a korai nyolcvanas
években, a takarékpénztárak válsága [savings and loan crisis], a kelet-ázsiai válság [1997], ami aztán átterjedt
Oroszországra és Latin-Amerikára is a múlt ávtized végén, a dot-com részvénypiaci buborék kipukkanása nem sokkal ez
után, és most pedig az amerikai ingatlanpiaci válság, ami kirobbantotta a legsúlyosabb gazdasűgi krízist a Great Depression
óta.

A politikai vezetők az eseményekre ugyanazzal a módszerrel reagálnak, mint eddig – csak ma sokkal, sokkal nagyobb
adagokkal próbálkoznak. Az amerikai kormány hihetetlen mértékben növeli az államadósságot a „TARP”-mentőcsomagra
és Obama élénkítőcsomagára stb. stb. Ha ezek a lépések sikerrel járnak, akkor a tőke megfelelő mértékű elpusztítása megint
elmarad. De ha az írásunkban kifejtett elemzés helyes, akkor a siker következményei további relatív stagnálás és további
adósságválságok lesznek, nem pedig egy fenntartható fellendülési pálya. Hogy még egyszer elismételjük: ha nem történik
meg a tőke kellő mértékű elpusztítása, a profitráta nem tud visszatérni olyan szintre, ami elégséges egy új boom
beindításához. És elnézve az amerikai kormány óriási államadósság-növelő akcióit, a következő válság sokkal rosszabb
lehet, mint a mostani. Így korántsem lehetetlen, hogy a következő pánikroham, ami megragadja a pénzügyi piacokat, még
annál is súlyosabb lesz, mint amit most látunk és következményei is komolyabbak lehetnek.

Ha ezek a gazdaságpolitikai lépések kudarcot vallanak, akkor a közeljövőben egy mély stagnálási időszakra számíthatunk.
Lehet, hogy ez nem lesz annyira súlyos, mint a nagy világgazdasági válság alatt, de az is lehet, hogy sokkal rosszabb lesz
annál.[7] Ez vezethet a tőkeállomány [adott részeinek] átfogó megsemmisítéséhez, és ezáltal egy új föllendüléshez is akár,
de ne felejtsük el, hogy a harmincas években a kapitalizmus önkorrigáló mechanizmusai túlságosan gyengének bizonyultak
ahhoz, hogy ezt maguktól idézzék elő. A válságból való fölépüléshez masszív állami beavatkozásra volt szükség – ami most
is megtörtént – és a világháború pusztítására. Ez alkalommal sem lehet kizárni, hogy a fasizmus vagy a hadurak uralmának
szintjére süllyedünk, mielőtt elérnénk azt a pontot [amikor megkezdődhet egy új föllendülés].

Most, amikor elmozdulást látunk a „szabadpiaci” fölfogástól és az állami beavatkozás és szabályozás felé, fontos
emlékeznünk arra, hogy önmagában ebben semmi progresszív nincsen. Igaz ugyan, hogy a New Deal alatt az állami
beavatkozáshoz és szabályozáshoz bizonyos progresszív szociális-jóléti intézkedések is társultak, de ennek oka az volt,
hogy az amerikai munkások gigantikus mobilizációja rákényszerítette az amerikai kormányt, hpogy engedményeket tegyen,
annak érdekében, hogy megmentse a kapitalista rendszert.

Ha azonban úgy is meg tudja menteni a rendszert, hogy közben engedményeket tegyen, akkor a beavatkozás és a
szabályozás pusztán az lesz, ami – állami beavatkozások és szabályozások és pont. Már láthattuk, hogy a bankoknak
juttatott óriási mentőcsomag [TARP] sem arra szolgált, hogy jobbá tegye az életünket.

Csakúgy, mint a harmincas években, a dolgozóknak ma is szükségük lenne arra, hogy mozgósítsanak, hogy megvédhessék
magukat a válság során, amennyire csak tudják. Ennek során magukra kellene, hogy számítsanak csak, nem a kormányra.
Ha sikerül követeléseiket érvényesíteni, azzal segíteni tudnak magukon rövid távon. Azonban tudatában kell lennünk annak,
hogy az engedmények nem hoznak megoldást a gazdasági válságra és nem vezetnek el egy új boom-hoz. Az engedmények
nem állítják vissza a profitabilitást, és amíg a kapitalizmus korlátain belül maradunk, addig egy új boom feltétele továbbra is
a tőke olyan mértékű megsemmisítése lesz, ami elegendő a profitabilitás visszaállításához.
Könnyen lehet, hogy nemsokára olyan szituációban fogjuk magunkat találni, amikor sok-sok ember kezd majd
magyarázatot keresni arra, mi vezetett ide és egyben néz más életformák után. Föl kell, hogy készüljünk rá, hogy
találkozzunk velük majd félúton, tiszta magyarázatot nyújtva a kapitalizmus működéséről és arról, hogy miért nem
lehetséges, hogy ez a rendszer a többség érdekeit szolgálja. És egyben ideje, hogy komolyan vegyük annak a kidolgozását,
hogyan válhatna a kapitalizmus egy emancipatorikus alternatívája elérhető lehetőséggé.

References

Kliman, Andrew. 2003. Value Production and Economic Crisis: A temporal analysis. In Richard Westra and Alan Zuege (eds.), Value and the World
Economy Today (London and New York: Palgrave Macmillan).

Kliman, Andrew. 2007. Reclaiming Marx’s “Capital”: A refutation of the myth of inconsistency. Lanham, MD: Lexington Books.

Kliman, Andrew. 2008. A crisis for the centre of the system. International Socialism, No. 120. Available at http://isj.org.uk

Marx, Karl. 1989. Karl Marx, Frederick Engels: Collected Works, Vol. 32. New York: International Publishers.

[1] These other determinants are the rate of exploitation, the share of profit that is reinvested, and the rate of increase in nominal values (prices)
relative to real ones. The first two move within strict limits and should be expected to be roughly constant over the long run. If there is not an excessive
run-up of debt (which, I argue below, is ultimately self-negating), so should the last determinant. See Kliman (2003:123–26) for a fuller discussion.

[2] The Okishio theorem was long thought to have shown that Marx’s law is a logical impossibility, but the theorem has been disproved. See Kliman (2007, Chap. 7).

[3] I have used the authoritative data compiled by Angus Maddison for the 1950–2003 period, available at www.ggdc.net/maddison/Historical_Statistics/horizontal-
file_03-2007.xls. His GDP figures are measured in constant 1990 international dollars (Geary-Khamis dollars).

[4] The data come from the Bureau of Economic Analysis of the U.S. Department of Commerce, available at www.bea.gov. Profit data are from NIPA Tables 6.17 A
though D, line 1, and fixed asset data are from Fixed Asset Table 6.3, line 2. I have divided profits by the cost of fixed assets at the end of the prior year.

[5] See Kliman (2008) for sources and further analysis of the housing market crisis.

[6] Figure 2 provides some indication of the effects of debt-induced expansions. Accelerating inflation artificially propped up the nominal rate of profit in the mid-to-
late 1970s, but ultimately led to a disinflationary slump; it also helped prolong a boost in the price of oil that gave rise to the Third World debt crisis. The 1990s was
the decade of “the new economy,” a debt-financed dot-com boom that ended as a burst bubble. And of course the spike in profitability between 2002 and 2007 was
debt-driven and unsustainable.

[7] Impressive-looking forecasts notwithstanding, no one knows or can know at this point. In the absence of stable conditions and meaningful precedents from the
past to draw upon, forecasts are little more than hunches with numbers attached.