Welcome to Scribd, the world's digital library. Read, publish, and share books and documents. See more
Download
Standard view
Full view
of .
Look up keyword
Like this
0Activity
0 of .
Results for:
No results containing your search query
P. 1
Ray Bradbury - A tó

Ray Bradbury - A tó

Ratings: (0)|Views: 7|Likes:
Published by nagyzola27
• The Lake, Weird Tales May 1944, (Dark Carnival, 1947)
o "A tó", Galaktika Nov 1994, ford. Bihari György (Galaktika 170)
• The Lake, Weird Tales May 1944, (Dark Carnival, 1947)
o "A tó", Galaktika Nov 1994, ford. Bihari György (Galaktika 170)

More info:

Published by: nagyzola27 on Nov 12, 2013
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as DOCX, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

11/12/2013

pdf

text

original

 
1
Ray Bradbury
A tó
Az eget a méretemre szabták, és rádobták a Michigan-tóra, odatettek a sárga homokra néhány visongó gyereket pattogó labdával, egy-
két sirályt, egy mindent kifogásoló szülőt,
meg engem, amint felbukkanok a hullámból a zavaros és nyirkos világba. Felrohantam a parton.
A mama letörölgetett egy bolyhos törülközővel.
- Maradj itt, és száradj meg! - mondta. Ott maradtam és figyeltem, ahogy a nap fölszippantotta a vízgyöngyöket a karomról,
libabőrt hagyva utánuk.
 - Micsoda szél van! - mondta a mama. - Vedd föl a szvetteredet! -
Most hadd figyeljem a libabőrömet
- válaszoltam. - Harold! - mondta a mama. Belebújtam a szvetterembe, és figyeltem, ahogy a hullámok föl-le járnak a parton. Egyáltalán nem voltak nehézkesek, hanem inkább céltudatosak, bizonyos zöld eleganciával. Még a részeg emberek se képesek olyan kifinomultan összeesni, mint azok a hullámok. Szeptember volt. Az utolsó napok, amikor a dolgok csak úgy ok nélkül nekiszomorodnak. Alig hat ember a hosszú és magányos parton. A gyerekek abbahagyták a labda pattogtatását,
mert a szél valahogy őket is elszomorította, ahogy ott fütyörészett, és így csak ültek, és érezték, hogy megy végig az ősz a hosszú parton.
 Az összes lacipecsenyés be volt deszkázva aranyszín lécekkel, amelyek magukba zárták a hosszú, vidám nyár mustár-, hagyma- és sülthús-illatát. Mintha a nyarat szegezték volna egy sor koporsóba. Egyik bódé a másik után húzta le a rolót, lakatolta le az ajtókat, és a szél jött, és megérintette a homokot, eltörölve július és augusztus milliónyi lábnyomát. Mostanra,
szeptemberre nem is maradt más, mint az én gumitalpú teniszcipőmé, meg amott a kanyarban
Donald és Delaus Schabold meg az apjuk lábának a nyoma.
A homok függönyként takarta el a járdákat, a körhinták vászon mögé rejtőztek, a
 lovak
dermedten álltak a levegőben a rézrúdon, fogaikat vicsorítva vágtázás közben. Csak a szél
muzsikált nekik, ahogy átfújt a vásznon. Ott álltam. Mindenki más iskolában volt. Én nem. Holnap elindulok nyugat felé vonaton, keresztül az Egyesült Államokon. A mama és én csak egy utolsó, kurta pillanatra jöttünk a  partra.
Volt a levegőben valami magányosság, ami arra késztetett, hogy elmeneküljek magam elöl.
 - Mama, szeretnék végigfutni a parton - mondtam. - Rendben van, de siess vissza, és ne menj közel a vízhez! Futottam. Homok örvénylett alattam, a szél megemelt. Tudjátok, milyen az, mikor az ember kinyújtott karokkal szalad, és mintha hártyákat feszítene az ujjai közé a szél. Mintha szárnyak lennének.
Mama ülő alakja visszahúzódott a messzeségbe. Hamarosa
n már csak egy barna folt lett
 belőle, én pedig teljesen egyedül maradtam. Az egyedüllét újdonság egy tizenkét éves
gyereknek. Rendszerint annyi ember van körülötte. Csupán gondolatban maradhat magára. Ezért képzelnek a gyerekek mindenféle fantasztikus dolgot. Ott van körülöttük az a rengeteg ember, megmondva, hogy a gyerekek mit és hogyan tegyenek. Egy kisfiúnak végig kell rohannia a parton, ha csak gondolatban is, hogy átkerülhessen saját világába, saját apró értékei közé. Így most valóban magamban voltam.
Lementem a vízhez, és hagytam, hogy lehűtse a hasamat. Korábban, a tömegben sohasem mertem megnézni. De most… a kettéfűrészelt ember. Bűvész. A víz ilyen. Úgy érzed, mintha kettévágtak volna, és egyik részed cukorként olvad szét. A víz hideg, és időnként
 egy-egy
 
2
elegáns bukóhullám csipkés mintázatában omlik össze. Kimondtam a nevét. Tucatszor mondtam ki. - Tally! Tally! Ó, Tally! Különös, de mikor az ember fiatal, tényleg várja a választ. Úgy érzed, akármit gondolsz is, valóra válik. És néha nem is tévedsz akkorát.
Tallyra gondoltam, ahogy májusban kiúszott a vízben, maga mögött húzva szőke tincseit.
 Nevetett, nap sütötte tizenkét éves kicsi vállait. Az elcsendesedett vízre gondoltam, az úszómester ugrására, Tally anyjának sikoltásaira, és hogy Tally
sohasem került elő…
 
Az úszómester igyekezett rábeszélni, hogy jöjjön ki, de ő nem hallgatott rá. Az úszómester csak néhány hínárfoszlányt hozott nagy, bütykös ujjain, és Tally eltűnt. Nem ül többé mellém
az iskolában, nem labdázunk nyári estéken a téglával kirakott utcákon. Túl messzire ment, és a tó nem engedte vissza.
És most a magányos őszben, amikor az ég hatalmas, és a víz is hatalmas, a part pedig
nagyon hosszú, lejöttem utoljára, egyedül. Egyre csak ismételgettem a nevét: - Tally, ó, Tally! A szél olyan lágyan fújt el a fülem mellett, ahogy tengeri kagylók nyílása fölött szokott,
susogó hangokat csalva ki belőlük. A víz megemelkedett, átölelte a mellemet, azután a
térdemet, föl-le, egyszer így, másszor úgy, és kiásta sarkam alatt a homokot. - Tally! Gyere vissza, Tally!
Csak tizenkét éves voltam, de tudtam, hogy mennyire szeretem őt. Ez az a szerelem, amely hamarabb jön, még mielőtt a test és az erkölcs jelentene valamit. Ez az a szerelem, amely
olyan, mint amikor a szél, a tenger és a homok örökre lefekszik egymás mellé. Parton eltöltött
hosszú, meleg napokból és álmos iskolai tanítások dünnyögéséből szövődött. És a tavalyi év összes hosszú őszi napjából, amikor én vittem haza a könyveit az iskolából.
 - Tally! Utoljára mondtam ki a nevét. Remegtem. Vizet éreztem az arcomon, és nem tudtam, hogy került oda. A hullámok nem csaptak föl ilyen magasra. Megfordultam, kimentem a homokra, és ott álltam félórán át, reménykedve egy pillantásban, egy jelben, egy apró jelben, amelyre emlékezzek. Azután letérdeltem, és mintegy jelképként homokvárat építettem finoman
megformálva, magasra emelve, ahogy Tally és én olyan gyakran tettük azelőtt. De ez
alkalommal csak a felét csináltam meg, azután fölálltam. - Tally, ha hallasz, gyere, és építsd föl a másik felét! Elindul
tam a távoli pötty felé, aki a mama volt. A víz jött, és gyűrűnként mosta el a tengeri várat, aprókat harapdálva belőle, amíg vissza nem simult homokká. Akaratlanul arra kellett
gondolnom, hogy nem építhetünk olyan kastélyt, amelyet egy hullám vissza ne lapítana a régi, régi formátlanságba. Csöndben ballagtam a parton. A távolban a körhinta zörgött halkan, de csak a szél miatt. Másnap elutaztam a vonattal. Keresztül Illinois kukoricaföldjein. A vonatnak rossz az emlékezete. Hamar elhullajt mindent: elfelejti a gyermekkor folyóit, a hidakat, a tavakat, a völgyeket, a kunyhókat, a
fájdalmakat, örömöket, amelyek szétlapulnak és eltűnnek a látóhatár mögött.
 
Megnyújtottam csontjaimat, húst gyűjtöttem rájuk, fiatal elmémet idősebbre cseréltem,
eldobtam ruháimat, mert nem voltak jók rám többé, otthagytam az általános iskolát,
gimnáziumba mentem, majd egyetemi, jogi könyveket bújtam. És aztán volt egy fiatal nő
Sacramentóban, volt egy prédikátor, voltak szavak és csókok.
Folytattam jogi tanulmányaimat. Idővel husz
onkét éves lettem, és csaknem elfelejtettem, hogy milyen volt keleten. Margaret javasolta, hogy arra vegyük megkésett nászutunkat. A vonat kétfele jár, akár az emlékezet. Rohanvást hozza vissza mindazokat a dolgokat, amelyek annyi évvel elmaradtak mögöttem.
 
3
Felbukkant a látóhatár szélén Lake Bluff. Margaret olyan szép volt elegáns új ruhájában.
Figyelt engem, ahogy én figyeltem, amint a régi világom körém gyűlve életre kel. Erős, fehér
keze szorította az enyémet, ahogy a vonat besiklott Bluff állomására, és leszedték a csomagjainkat. Ennyi év alatt a dolgok megváltoztatták az emberek arcát és testét. Senkit se ismertem fel, amikor kart karba öltve keresztülmentünk a városon. Voltak arcok, amelyek visszhangzottak. Szakadékos ösvényeken megtett kirándulások vi
sszhangjai. Nevetgélő arcok bezárt általános
iskolákból, vasláncos hintákról, föl-
le billenő libikókákról. De nem beszéltem. Csak mentem és néztem, és úgy gyűltek fel bennem az emlékek, mint ősszel a hullott levél, mielőtt
elégetnék. Boldogan teltek a napjaink. Összesen két hét, és minden helyet együtt látogattunk újra. Azt gondoltam, hogy nagyon szeretem Margaretet. Azt gondoltam. Az egyik utolsó napon
lementünk a partra. Még nem járt olyan előre az év, mint akkor régen, de a parton már feltűntek az elhagyatottság első jelei. Az embertömeg elvékonyodott, jó néhány lacikonyhát
 bezártak és beszögeztek, a szél pedig, mint mindig, ott várt, hogy énekeljen nekünk. Szinte láttam a mamát, ahogy szokása szerint ott ül a homokban. Megint elfogott az érzés, hogy egyedül szeretnék maradni. De nem tudtam rávenni magam, hogy szóljak Margaretnek. Csak átkaroltam és vártam.
Későre járt. A legtöbb gyermek már hazament, csak néhány férfi és asszony maradt, akik
süttették magukat a szeles napon.
Mentőcsónak kötött ki a parton
. Az úszómester, valamit a karjában tartva, lassan kiszállni
készült belőle.
 Megdermedtem. Visszafojtottam a lélegzetemet, és kicsinek, tizenkét évesnek, nagyon, elképzelhetetlenül aprónak éreztem magam, és féltem. A szél üvöltött. Nem bírtam Margaretre nézni. Csak a partra, ahol kezében a szürke zsákkal, amely nem lehetett túl nehéz, az úszómester éppen kilépett a csónakból. Ráncos arca majdnem ugyanolyan szürke volt, mint a zsák. - Maradj itt, Margaret - mondtam. Nem tudom, miért mondtam. - De hát miért? - Csak maradj itt, és kész. Lassan lementem a homokon oda, ahol az úszómester állt. Rám nézett. - Mi az? - kérdeztem. - Halott - mondta halkan az úszómester. Vártam. - Különös - folytatta csöndesen -
, a legkülönösebb dolog, amit valaha láttam. Halott…
hosszú ideje. Megismételtem a szavait. - Hosszú ideje? - Mondanám, tíz éve. Az idén egyetlen gyerek sem fulladt belé. 1933 óta összesen tizenkét gyerek fulladt meg, de mindnek pár óra múlva megtaláltuk a testét. Kivéve ezét az egyét. Ez a test, ez tíz évig
volt a vízben. Nem… kellemes.
 - Oldja ki! - mondtam, nem tudom, miért. A szél még hangosabb lett. A zsákon matatott. - Onnan tudtam, hogy kislány, mert még mindig a nyakában lóg egy
medál. Másból nem is lehet megállapítani…
 - Ember, siessen, nyissa ki! - kiáltottam rá. - Jobb lenne, ha nem tenném - válaszolta. Aztán nyilván meglátta az arcomat. - Olyan
kislány volt…
 Csak félig nyitotta ki. Az is elég volt.
A part kihalt volt. Csak az ég, a szél, a víz és az ősz jött össze magányosan. Lenéztem rá.
 Egyre csak motyogtam magamban valamit. Az úszómester rám nézett. - Hol találta meg? - kérdeztem.

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->