Állatok és emberek

„Egy nemzet nagysága és morális fejlődése lemérhető azon,

hogyan bánnak az állatokkal”
(Gandhi)

Két külön világ. És ahogyan látom, a távolság a két világ között egyre nő.

Életem jó pár évtizede alatt sajnos egyre rosszabb lett a véleményem az emberekről. Lehet,
hogy sokat fejlődött a technika, a kényelem nagyobb lett, de a másik oldal, az erkölcsi, sokat
süllyedt.

Sok munka kényelmesebbé vált, a számítógépek, az internet elterjedésével pedig egyre

inkább kinyílt a világ. Sajnos ezzel nem lett nagyobb a szellemi igény a tanulásra, az ismeretek
szerzésére, a művelődésre. Nem tisztem a fentiekről való okoskodás, csupán leszögezem, hogy az
emberek az új kapitalizálódás során egyre inkább csak Mammon szolgálóivá váltak, gyakran a
módszerek megválogatása nélkül. Egy új, számomra idegen erkölcsiség alakul ki, és az a féle
erkölcs, amiből a jog kialakult, már szinte ismeretlen. A jognak a semmibe vétele pedig széles
körűvé vált.

Az ember erkölcsi törvényeinek az én hitem szerint sokkal szigúbbnak kell lennie bármilyen
jogszabálynál. Végezd becsülettel a munkádat, ne nyúlj más tulajdonához, tiszteld az embereket,
mert tiszteletet csak akkor várhatsz el, és tartsd tiszteletben a környezeted és mások érdekeit.
Csupán ennyi volt nagyapám útravalója apám felé. Ezek az intelmek egyre inkább naívnak tűnnek?
A munka tisztelete csak kevés ember tulajdonsága, a mások iránti tisztelet úgyszintén, a
környezetünkre, más javaira pedig fittyet hányunk. Egyre inkább elszakadtunk a természettől (a
kultúrától, a művészetekről ne is beszéljünk!). Bonyolultabb, magasabb rendű technika,
hatékonyabb károkozást tesz lehetővé.

Egyre magasabb rendűnek képzeljük magunkat, nem pedig egy láncszemnek a gépezetben.
Pedig mindennek megvan a maga helye, szerepe, fontossága.
Az ember is a természet része. Az emberi szervezet nem szakítható ki ebből a közegből, amit olyan
hevesen és szinte céltudatosan rombolunk. Régen, amikor még a nagyszüleink közelebb álltak a
természethez, kénytelenek voltak arra odafigyelni, alkalmazkodni hozzá. Akkor még az egyszerű
emberek is tudták ezt. Lehet, hogy nem volt ekkora ismeret-tenger, azért?

A magyarok szeretnek a „lovas nemzet” mivoltukkal dicskedni. Pedig már 3-4 évtizeddel
ezelőtt egyik tanár az egyik agráregyetemünkön a jó ló fogalmát a következő képpen határozta meg:
az a jó ló manapság, amelyik a sok ostoba embert képest elviselni, hozzájuk türelemmel
alkalmazkodni, ezzel a saját túlélését elősegíteni. Látnok volt.

Az életem mindig természet-közelben zajlott. Emberek-növények-állatok sorsát követhettem

nyomon, és talán elmondhatom, hogy néha felvillanak előttem bizonyos összefüggések, ami nagy
boldogsággal és ugyanakkor szomorúsággal tölt el.

A macska fogyóeszköz – mondta az állatorvos pár évvel ezelőtt, az évenként esedékes

eboltás alkalmával. És mivel nem volt akkoriban macskám, nem is tulajdonítottam a mondásnak
különösebb jelentőséget. És olyan humorosnak hangzott... Sajnos magam is elsütöttem ezt az olcsó
poént néhányszor, anélkül, hogy tényleg ismertem volna ennek a kijelentésnek a valóságát,
cinizmusát, ostobaságát és veszélyességét.

Aztán meg is lett később a büntetésem. Fájdalmasan megtapasztaltam, de annyira, hogy a

szívem majdnem megszakad a felismerésben.

Arra gondoltam, hogy megírom egy-két különös állattal való barátságomat, akikkel nagyon
mély kapcsolatom volt, ami nemcsak a szereteten, hanem a kölcsönös tiszteleten is alapult. Talán,
azok akik az ilyen írásokat elolvassák, megértenek mélyebb összefüggéseket és segítenek hatni
másokra. A helyzet egyre siralmasabb, a tudatlanság meghökkentő, a szemlélettel nagy baj van.

A növényekkel is jó a kapcsolatom, állítólag „zöldujjú” (greenthumb) ember vagyok, azaz

olyan, aki ha lecsíp egy hajtást, az meggyökerezik, és a növényedk virulnak körülötte. Az idősek
még ismerik ezt, egy nagyon idős néni a környékről még el szokott jönni hogy megkérjen, én
vegyem le a bizonyos hajtást valamiről, hogy biztosabban megmaradjon. Biztosan az energiák
miatt... De lehet, hogy csak az odafigyelés és a szeretet miatt...

Az előkertemben úgy szoktam ültetni a növényeket - lehetőleg virágzókat -, hogy örömét

lelje bennük aki arra jár, munkába megy, vagy hazajön. Hogy mindig történjen valami érdekes,
változatos, szép. Az idén már csak egy ember (középkorú férfi) mondta, hogy „de szép a kerted...”

Vallom, hogy amilyen a kerted, olyan a lelked...

Errefelé, a homokon sok a nagyon sivár, de szépen gereblyézett előkert, sok nem ide való
alpesi zöld növénnyel, amik sínylődnek. A divat, a nagy igények, de mások (környezet, növény,
állat) igényeivel nem törődés jelképei.

Körülbelül harminc éve vagyok ebben a környezetben, nagyjából egyszerre épültek a házak,
ismerték egymást az emberek. Tudtuk, ki kicsoda. Ilyen-olyan gyorsasággal betelepült a városrész,
mindenkinek volt munkája, segítettek egymásnak az emberek, volt veteményeskert, pár kapirgáló
baromfi is néhol, úgy nagyjából kerek volt a világ. Aztán az utóbbi 10-15 évben nagyon
széthúzódott a mezőny, sokan elmentek, sokan jöttek, sok szomszéd már nem is ismeri egymást.
Bezárultak a kapuk.

Érdekességként itt nem mondható el, hogy túl sokan vannak azok, akinek nincs munkájuk,
inkább az a jellemző, hogy nagy tudati változáson mentek át az egyes emberek, családok.
Memóriazavarral járt a változásuk. Általában elfelejtették kik is voltak pár éve, honnan jöttek. De ez
a változás nem hozott belső minőséget, inkább külsőségekben nyilvánul meg. Ez itt még nem a
főváros, de már nem vidék.

A közbiztonság sokat romlott. Az építkezések időszakában, amikor nem voltak kerítések – és

esetleg kinn felejtettünk valamit, azt ugyanúgy megtaláltuk a következő hét végén, senki nem nyúlt
a máséhoz. Ma azt mondhatom, hogy szinte minden házat megtiszteltek hívatlan látogatók,
általában besurranók, ahol nincs kutya. A lakosság egymás iránti közömbössége jól mérhető, nincs
segítőkészség, szinte gyanakodva sunnyognak a dolgaikkal. És most jön a környezetvédelem:
hajtogatjuk (én legalábbis) a szlogent, hogy gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan. Tehát annyi
volna, hogy amit megtehetünk, legalább arra figyeljünk, hogy ne a más kárára tegyük.

Drága a gáz, természetesen minden otthon keletkező éghető – de nem vegyszerrel kezelt –
természetes hulladékot eltüzelhetünk. De képtelen vagyok a kerti melegház fóliájának elégetéséről
lebeszélni a jó utcabélit. Két autó is van, és a duma: Mé', hát hová tegyem?
A fekete füstfelhők láttán be szoktam a lakásba kergetni a gyerekeket és a kutyákat. Mellesleg ennél
az említett háznál mindenki allergiás és egyéb betegségektől szenved – azt mondják, „hormonális
alapon”.
A környék kertjeit pár év alatt elárasztották a lótetvek. Ezeket is az égetős ember hozta be a
fóliájába, fertőzött, hozott földrakománnyal. Egyszer szólt, hogy valami rágja a növények gyökereit:
mondom, nézzük meg, mi az. Méretes lótetű garázdálkodott. Nem volt hajlandó feláldozni a kis
fóliasátor veteményét a kártevőirtásra, így a vegetációs idényben jól elszaporodtak, aztán
szétszéledtek a környező kertekbe. A macskáim rengeteg kapitális példányt fogtak meg és hozták
megmutatni.

Pár házzal arrébb a mama – vidéki lány lévén – szeretett pár tyúkot tartani, megkapták a
kigyomlált gazt, tojtak pár tojást, szóval kerek volt a világ. Iszonyú mennyiségű egér meg patkány
lett, mert takarítani az állatokat nem volt szokás. Olyannyira elszaporodtak a kártevők, hogy nálam
az ágyneműtartóba is egér kölykezett. Mit tehetek, hoztam két kismacskát, és még sikerült is
összebarátkoztatni őket a két kutyával. A probléma megoldva, ment az élet tovább.

Aztán ott jött egy vő, aki kijelentette, hogy a baromfi büdös, a tyúkól ronda, felszámolták a
csúf udvart. Füvesítettek, a kert közepére tettek egy nagy medencét. A baromfiudvar teljes
kártevőállománya szétszéledt a szomszédokba. A szegény macskáim csak hordták az egereket,
patkányt, lótetűt, mindent. Hozták megmutatni.

A közvetlen szomszédék kb. 15 éve jöttek panelból, vidéki életre vágyva. A pedagógus
asszony mindig leste amit csinálok a kertben, és utánozta, de természetesen mindenben segítettem
neki, egész jól belejött. Volt egy nagyon jó kutyájuk, évekig gondoztam nyáron, őt is, és a kertjüket
is, mert szerettek a Balatonon lenni. Úgy szerettem őket, mint a testvéreimet. De tavaly a
kristálygömb megrepedt. Az öreg kutya beteg lett, és nem úgy bántak vele, ahogy illett volna.
Átjártam vizet adni neki, árnyékba tenni, amikor már alig mozgott. De nem örültek neki. Vettem
neki rendes kajákat is, hogy azt kapja stb. Aztán amikor az öreg kutyát eltemették, még adtam
növényeket a sírjára. De akkor jött a baj. A férj másnap szólt, hogy nem akarja a macskámat látni a
portáján. Szegény állataim miattam kerültek kommunikációs zavarba, mert gyakran láttak ott
segíteni, azt hitték, hogy nekik is ez a feladatuk.

Anyacica, akit holtan találtam a kerítés mellett

Aztán jöttek a még nagyobb bajok. A férfit mint biztonsági őrt kirúgták a munkahelyéről,
itthon nekem mesélte el az aktuális álláspontját, majd lement a felesége után a Balatonra. Két hét
múlva visszajött, és egy beadványt akart velem tanúként aláíratni, amiben 700 ezer forint feletti
összeget követel az elbocsájtó cégtől. Erre nem voltam hajlandó, mert az előző változat egész
másról szólt. Na, itt lett a barátságnak vége, nem is köszön. Aztán csinált egy cirkuszt, hogy a
bejárati ajtót lepisilte a macska, ezért kellett leszerelni. Dehogyis, sose volt zárható. Aztán egy este
jöttek a rendőrök, hogy betörtek hozzájuk, és sok értéket – ékszert, kamerát elvittek. Mindegy,
valami mester már megcsinálta az ajtót.

Aztán azzal jöttek, hogy macska aludt az autójukon és összevissza karmolta.

Aztán azzal jöttek, hogy az autójuk tömítését kirágták a macskák. A sok éhező rágcsáló, ami
a közeli portákon szétszéledt, legfeljebb azok tehették, ha egyáltalán így volt, de már a macska
paranoia leállíthatatlan lett.

Nemsokára beállítottak egy kínai nagy bőrű harci kutyakölökkel, azt ajnározzák azóta..
Hamarosan az anyamacskámat a kerítésem mellet találtam holtan. Talán alá kellett volna írnom
akkor azt az izét?

A múlt hét szombatján a szülőknél voltam vidéken, este érkeztem meg. Hívtam az
apamacskát, nem jött. Vasárnap is egész nap kerestem. Biztosan megszánhatott a feleség, mert
előjött és kérdezte, hogy nem hiányzik-e a vörös macska. Ugyanis szombaton a fia a kertjükben
találta holtan, a kutyájuk nyalogatta csak, nem bántotta. De mivel nem volt életben, talicskába tette
és kivitte a határba, bedobta egy bokros részre. Elmentem érte, hogy eltemessem, de nem találtam.
Kutyasétáltatók jöttek, elmondtam mi történt. A férfi rögtön tudta miről van szó, mert előző este az
ő kutyája találta meg a kidobott tetemet, és ő takarta be. Ismerős volt a nagyon szép macska, de hát
az enyém nem lehet, mert hogyan lehet ekkora galádság, hogy idekerült?

Apacica, akinek a tetemét kidobták a határban az út mellé

 A kör bezárult. De még van két ugyanilyen macskám, az ő gyerekeik, egy (volt) fiú és egy
(volt) lány. Ők ugyanolyanok mint a szüleik, de milyen sors vár rájuk? (Legfelső kép) . Szívesen
elmennék erről az istenverte helyről, egyszerű vidéki portára, állatokkal, szakértelemmel együtt.

Visszatérve a környezetszennyezésre. Reménytelen az egész. Egy család, aki évente lakást

fest, naponta kertet gereblyéz, pedagógus is a család esze, kidobja a város határába egy állat tetemét
a gyalogúttól fél méterre, és kiteszi a környezetet fertőzésnek? Milyen összefüggésekről beszél ő a
gyerekeknek a madarak és fák napján?

És mindezt valószínűleg ezért, mert nem mindenki hajlandó svindlire.

F. Eri
2009. szeptember