A II.

Kaukázus Rali
2009. augusztus 28. – szeptember 13.

Előszó

A 2009. augusztus 28-án startoló Kaukázus Rali 17 napja és 7000 kilométeres távja
során a Balkán, Törökország és a Kaukázus 11 országának legszebb tájain haladt
keresztül. A második alkalommal megrendezett extrém kaland- és teljesítménytúra
olyan tájakon át vezetett, ahová eddig kevés turista merészkedett. Az út során érintettük
a 90-es évek és napjaink háborús zónáit, Bosznia, Koszovó, Dél-Oszétia és Hegyi
Karabah puskaporos tájait is. A verseny célja volt, hogy a résztvevők testközelből
ismerhessék meg az ott élők mindennapi életét, kultúráját, a régiók múltját és jelenét. A
szervezők karitatív programot is hirdettek: a háború sújtotta Karabah legnagyobb
árvaházának kis lakóin segítettek adományaikkal. A verseny- és túrakategóriában induló
amatőr csapatok bármilyen járművel rajthoz állhatnak, sőt, a futam szellemiségét
hirdetvén a szervezők különleges kedvezményt biztosítottak az 1988 előtt gyártott volt
szocialista országban készült autóval indulóknak! A mezőny igen színes volt, hiszen a
magyarokon kívül német, lengyel, brit és amerikai csapatok is jelentkeztek a nem
mindennapi futamra. A verseny rajtja a Budapest XXII. kerületében található Memento
Parkban volt. A kortörténeti emlékhelyként, kulturális központként és idegenforgalmi
látványosságként funkcionáló Memento Parkban politikai vonatkozású, egykori köztéri
szobrok láthatók, amelyek a szocialista kultúrpolitika és eszmerendszer igényei alapján
1947-1988 között kerültek Budapest utcáira.

Gasztronómiai vonatkozások I. – BOZARTMAFŐZÉS SZTÁLINNÁL

A Lucullus Baráti Társaság gasztronómiai egyesület először 2009. május 1-jén

kapcsolódott be II. Kaukázus Rali történéseibe, amikor is a Memento Parkban található
Sztálin-dísztribün csizmáján az extrém szakács (és az egyesület elnöke) Turóczi Gábor
ezúttal grúz egytálételt, BOZARTMA-t főzött a grúz kultúra, illetve a II. Kaukázus Rali
népszerűsítésére. „Odalent” örmény Taron-i csirkelevessel kedveskedett az Egyesület és
a Gyradiko kisvendéglő a résztvevőknek.
Az Északi-sark, a Levegő, a Góbi-sivatag, a Karib-tenger és a Lánchíd teteje után ez volt
a 6. különleges főzése Turóczi Gábornak az elmúlt három évben.
Megfogadtuk, hogy a már jól bevált, világhírű PAPRIKÁS CSIRKÉT, ami mindenhol
megfőztünk már - ezúttal a Kaukázus egy jellegzetes pontján készítjük majd el az autós
rali keretein belül. Az eseményen Berényi Attila, a II. Kaukázus Rali főszervezője és
Madary Orsolya, a Memento Park kommunikációs igazgatója is válaszolt a jelenlévők
kérdéseire az idei versennyel kapcsolatos útitervről, újdonságokról.
Mindamellett meg lehetett tekinteni az idei év néhány versenyjárgányát is. A főzést az
RTL KLUB Fókusz c. műsora örökítette meg.

Gasztronómiai vonatkozások II. – A TANKON FŐTT PAPRIKÁS CSIRKE IGAZ

TÖRTÉNETE, VALAMINT A KAUKÁZUS MEGKÓSTOLÁSA

Kalandunkat innentől kezdve naplós formában folytatjuk.

1. NAP, 2009. augusztus 28.

Budapest – Mostar
Útvonal: Budapest-Szekszárd-Mohács-Gradacac-Tuzla-Sarajevo-Mostar
Start: Budapest, Memento Park
Napi cél: Mostar, Bosznia-Hercegovina
Napi táv: 637 km

Az első nap remekül sikerült. Magyarországot elhagyva, Horvátországon át este tíz után
érkeztem Bosznia-Herzegovina lenyűgöző, Mostar nevű városába a Kaukázus Rali egy
szervezői autójában. Az útról olyan sok minden érdemlegeset nem lehet elmondani,
hacsak azt nem, hogy a horvát-bosnyák határon összefutottunk a mezőny egy
jellegzetességével, egy meglehetősen régi német Kübelwagen-nal, és vezetőjével,
Thomas-szal, akiknek pont akkor fogyott ki ráadásul a benzinük. Természetesen
segítettünk nekik, vittünk kannában. Az úton frizsiderízű szendvicsek és egyéb "autós
kaják" éltettek minket.
Horvátországban nagyon keveset voltunk, arról tehát sok érdemlegeset nem tudok
elmondani. Bosznia viszont egy rendezett kis köztársaságnak tűnik, dombokkal,
hegyekkel, fenyvesekkel, meg szerpentinekkel. Valahol Európa és „A Kelet” közti
határmezsgyén helyezkedik el, amit alátámaszt a rengeteg, a völgyekből kiemelkedő
magas mecset is. Mostar viszont valóban lenyűgöző. Az 1993-as háború jelei ugyan sok
helyen érzékelhetőek, de számomra a hely maga volt a csoda. A lerombolt (majd
újjáépített) HÍD, a zöldes színű, meglehetősen sebes Neretva, a mecsetek, éttermek és
kiépített részek már mind-mind a turizmus fellendülését jelzik, amit alátámaszt a
töltényhüvelyből készült tollak és macskák meg egyéb szuvenírek sokasága is. Este
ettünk csevapot és húsos/sajtos bureket, hozzá helyi sajtot és szarajevói sört, amely
mondhatnám, hogy maga volt a mennyei tökély. Minden teljesen friss, a hús ízletes és
lenyűgöző, ráadásul otthon nincs ilyen minőségű étkezés.
A mezőny "majdnem egyben" - egyelőre csupán egy amerikai csapat tűnt el szőrén-
szálán - a megjelölt szálláson sem jelentek meg, és elérhetetlenek... Reméljük, nincs
komolyabb bajuk. A mai végcél - Montenegrón keresztül a koszovói Peja város
települése.

2. NAP, 2009. augusztus 29.

Mostar – Pec/Peja
Útvonal: Mostar - Gacko – Bileca – Trebinje – Niksic - Savnik - Boan - Mojkovac -
Rozaje – Pec (Peja)
Indulás: 8:00
Napi cél: Pec (Peja), KoszovóNapi táv: 463 km

Ma a Moszkvics csapattal utaztam, akik Roncsbrigád néven futnak. A nap elején nem
fogadtam volna, hogy beérünk este, mert a jármű zörgött-csattogott, köhögött-kiesett az
ablaka, a tanksapka és a rendszámtábla is ralis ragasztószalaggal volt rögzítve. A
csomagtartó egy hosszú csavarral nyílott, amit egy bosnyák benzinkúton egy Kaukázus
Rali matricáért szereztünk. (A kreatív dolgok innentől kezdve is fontos szerepet fognak
játszani az életünkben.) Tizenegy óra körül már egy szerb kocsmában barátkozunk a
boszniai szerb köztársaságban (Srpska Krajina), ahol üvöltő zene szól.
Montenegróból olyan sokat nem látunk (inkább csak átvágtatunk rajta), de az az
érzésünk, hogy szép hely lehet ez. Hegyek, tavak és fenyvesek váltják egymást, meg az
úton kocogó tehenek. Torkavéres Moszkvics hajnali kettőkor ér be Peja-ba, az egész
napos mutatvány hajmeresztőnek bizonyul, de azért világraszóló élménynek is. Az
amerikai csapat autója majdhogynem felrobban, nem tudnak vele tovább jönni,
valószínűleg valahol csatlakoznak majd a mezőnyhöz új autóval. Van egy Ladakombi
team is (… a „Ladaállat”), amely eddig majdhogynem többet volt szerelőnél, mint az
úton, szóval ők is "veszélyeztettek". Beájulás, kis halál...

3. NAP, 2009. augusztus 30.

Pec/Peja - Peshkopie
Útvonal: Pec(Peja) – Decani - Junik - Quafa Morine - Bajram Curri – Krume -
Kukes - Peshkopie
Indulás: 7:30
Napi cél: Peshkopije, Albánia
Napi táv: 230 km

A mai napot a Lada Samara team-mel töltöttem. Reggel sikerült egy nagyon keveset
látni Peja-ból (Koszovó), ahol van Tony Blair utca, Bush szobor, olasz NATO kontingens
tábla, és nagyon sok új kommandós bronzszobor meg emlékmű a háborúk tiszteletére.
Koszovóban egyébként jelenleg semmi sem utal háborúra, vagy háborús helyzetre sem,
legalább is ahol mi jártunk, ott nem. Rendezett utcák, boltok, kávézók, szép lányok
jönnek egymás után. Egy keveset autózva átléptük a koszovói-albán határt, és egy olyan
országba érkeztünk, amely a legnagyobb rendezetlenséget és koszt produkálta az eddigi
egész út során. Beigazolódni látszik, hogy Albánia nem más, mint Európa (és utunk)
talán legszegényebb állama. Az elején elkevertük az utat, mert valamiért tökfölöslegesen
bementünk egy Bajram Curri nevű városba, és miután összefutottunk a Kübelwagennel,
akkor meg őket kevertük el. Történt ugyanis, hogy egy meglehetősen nehéz offroad
szakaszon előreküldtük őket, mert nekik volt gps-ük. Egy idő után egy helyi lakostól
megkérdeztük, hogy jó helyre megyünk-e (persze nem), és mi még vissza tudtunk
fordulni, de Thomasékat már nem tudtuk értesíteni. Na mindegy, majd csak lesz
valahogy. (Este végül ők is beértek). Albániában sok a bunker (atomtámadás esetére?),
a füstölgő erőműizé és a rossz út. Az utóbbit leszámítva a helyzet sokat javult, amikor
már hegyes szakaszokhoz értünk: rengeteg hegy, lélegzetelállító panoráma, egy-két tó
nyűgözött le minket. Az albánok (legalábbis három közülük) kifogástalan angolsággal, a
legújabb divat szerinti ruhákban, tehenet hajtva igazított el, amennyiben szükségünk volt
rá. Nagyon kedves, nyíltszívű emberek, határozottan jó emlékképem lesz róluk. Este
kilenc körül értünk be Peshkopie-be, a Lada Samara is nagyon jól vizsgázott. Vacsorára
vegyes hústálat ettem (középszerű), hozzá Rakija-t és Tirana sört (kiváló, bár whiskey-
val és bacardival nem jó másnapreggelt eredményez). Az igazi gourmet étkezések még
váratnak magukra. A Lada team nem jutott el a mai végcélhoz, viszont egy defekt után a
Moszkvics - igen, amit mindenki kisebb csodával és nagy tapsviharra fogadott. Holnap -
irány Albánián át - az Ohrid tó Macedóniában.

4. NAP, 2009. augusztus 31.

Peshkopie - Ohrid
Útvonal: Peshkopie – Maquellare – Shupenze – Stebleve - Librazhd – Prrenjas –
Quafa e Thanes –
Struga - Ohrid
Indulás: 8:30
Napi cél: Ohrid-tó, Makedónia Balatonja
Napi táv: 177 km

Ma Albániában autózgattam egy másik szervezői autóban, egy négykerék-meghajtású

Pajeroban. Az út az eddigi legizgalmasabb szakasznak bizonyult. Az ember fia alig tud
valamit erről a titokzatos, rejtett országról, de azt azért végképp nem gondolná, hogy az
albán Alpok 100%-ban Mongóliát, a Góbi-sivatag hegyesebb részeit juttatják az emberek
eszébe. Hajmeresztő emelkedők és szerpentinek, alig-alig járható, offroad utak (ezek
főutak), korlát nélküli hidak, folyók váltogatják egymást. Sok az elzárt falu, lehetetlen
helyre épült terméskő-házak, ezer évvel ezelőtti állapotok, birkák és tehenek sokasága.
A táj színei változatosak: fekete, barna, szürke, sárga és az ezek kombinációjából
összeálló millió egy árnyalat váltják egymást, de sok a zöld legelő, erdő, fennsík is. Az
emberek nagyon kedvesek, egy boltban például nem engednek fizetni. Ugyan csak
néhány vizet és száraztápot vásárolunk, de nem volt lekünk, ezért a bolttulajdonos úgy
döntött, hogy megajándékoz bennünket. Szegények, de tényleg nagyon nyíltszívűek.
Az albán étkezésről sokat nem tudtunk meg: az étlapokon minden albánul van, és csak
úgy rendelgetünk, hogy "kérünk egy Bergsxolle-t garnitúrával", vagy "sish kebabot
patátával" (mondjuk, ez utóbbit véletlenül tudjuk, micsoda). Az ízek egyébiránt nem
annyira jók: kétszer is eszünk itt, de a húsok jellegtelenek, és enyhén elsózottak,
elborsozottak is. Keveréke ez mindennek, ami török, balkáni, bolgár és még sok minden
más, de rosszul összerakva. A Tirana sör viszont finom.
Makedónia Albániához képest teljesen "Európa", a kifogástalan minőségű aszfalt utak és
tökéletes infrastruktúra nem is érdemelnek ki nagyobb figyelmet a részünkről. Az Ohrid
Tó, Makedónia "Balatonja" partján van ma esti szállásunk a Bellevue hotelban.

5. NAP, 2009. szeptember 1.

Ohrid - Belmeken-tó
Útvonal: Ohrid – Otesevo – Bitola – Prilep – Veles – Stip – Kocani – Delcevo –
Blagoevgrad –
Razlog – Jakoruda – Yundola – Belmeken

Indulás: 8:00
Napi cél: Belmeken tó, Bulgária
Napi táv: 495 km

Makedóniában autózunk a Samara Team-mel. Egyszer már ugyanígy átszeltem ezt az

országot pár évvel ezelőtt, és megmondom őszintén, akkor sem, és most sem tett rám
szinte semmilyen benyomást. Olyan „van és kész”. Nagyon jó minőségű autóutak, kisebb
hegyek, kis európai fíling, de semmi extra. Többen azt mondják, hogy Skopje, a főváros
azért megérné, hogy megnézzék, de majd talán legközelebb. Az az ország következik,
ahol viszont már harmadszorra járok, és mindig örülök is a visszatérésnek: ez pedig
Bulgária. Legutóbb két éve nyaraltam a feleségemmel a Naposparton, előtte pedig 1999-
ben is tettem látogatást Szófiában. Jó ide visszajönni annak ellenére, hogy az érzés itt is
nagyon európai. A nap végén érünk be a Rila nemzeti park területére, ahol a gyönyörű
Belmeken tó partján vadkempingezünk. Itt feladatot is kapok a szervezőktől: főzni kell az
egész mezőnynek. Örömmel látok neki. A recept a rali háziszakácsától, Karcsitól
származik, aki a raliból most éppen egy rövid időre visszautazott Magyarországra. Ennek
értelmében hagymán kecskehúst pirítok, majd rozmaringot és borókabogyót, sót, borsot
adok hozzá. Egy idő után hozzáadok aszalt szilvát, 1 üveg vörösbort és a saját magam
ízlésére hallgatva egy kevés borsmentát is. A kaja jól sikerül, de a hús még két óra
múlva is enyhén rágós marad. Sebaj, mindenki örül a közösségi étkezésnek. A tó a
homokos partjával és tajtékos habjaival olyan érzést kelt, mintha valami tengerparton
járnánk. Rendkívül jól érzem itt magam: Mongólia után ismét enyhén megcsap a
szabadság szele…

6. NAP, 2009. szeptember 2.

Belmeken-tó - Istanbul
Útvonal: Belmeken - Plovdiv - Khaskovo - Edirne - Istanbul
Indulás: 8:00
Napi cél: Istanbul, Törökország
Napi táv: 540 km

Nehéz szívvel és másnaposan hagyjuk el Belmekent, majd Törökország felé vesszük az

irányt a Pajeróval. Bulgáriában már csak keveset tartózkodunk. A határátkelés itt már
bonyolult: többszöri útlevél- autó- és vámellenőrzésen esünk át. A vízum 15 Euro, s fel
nem foghatom, hogy egy ország, mely az EU-hoz akar tartozni majd egyszer csak, ezt
hogy gondolja? (Az egész utazás 11,5 országon keresztül tart, és a törökökön kívül Hegyi
Karabahban és Örményországban kell csak a vízumért fizetni. Előbbi kb. 22 Euro, utóbbi
kb. 5 Euro).
A határon túl rögtön Edirne települése következik, amelybe elvileg nem kellene
bemennünk, de nekem ott motoszkál a fejemben, hogy az általam nagyon kedvelt
Michael Palin „Új Európa” c. útifilmjében betért ide, és rendkívüli szépségekkel
szembesült. És igen. Legalább három nagy mecset található itt, a legnagyobb, a Selimiye
Cami lenyűgöző, óriási méretekkel rendelkezik, és nem is tudom, nem nagyobb-e mint
maga a magasságos Aja Sofia? Buggyos bugyogós, görbekardos és turbános emberek
helyett teljesen konszolidált ruházatú török emberekkel találkozunk és csak a müezzin
hangja, valamint egy-egy női csador emlékeztet csak arra, hogy a valamikori oszmán
birodalomban járunk. Mindenhol török zászlókkal, és a modern Törökország
megalapítójának, Kemal Atatürknek az arcképeivel kerülünk szembe. Betérünk egy török
étkezdébe, ahol olcsón eszünk friss dolgokat. Kenyeret és vizet hoznak, pedig egyiket
sem kértük. Köftét, azaz roston sült darálthús-pogácsát kérünk rizzsel, grillezett
paprikával és paradicsommal. Ízletes és lélekemelő: a húspogácsából kiabál a római
kömény, ami nagy örömet okoz.
Isztambulig kifogástalan minőségű autópálya vezet, ahová késő este érünk be. Szerény
becslések szerint is vagy tízmillió ember él itt. Egy húgyszagú autóbusz-pályaudvari
hotelecskében szállunk meg, aminek egyetlen előnye, hogy egyedül vagyok egy
szobában. (Ilyen az egész út során nem volt, és nem is lesz, kivéve a sátorozásokat…)

7. NAP, 2009. szeptember 3.

Istanbul - Sinop
Útvonal: Istanbul - Izmit – Düzce – Gerede – Kursunlu - Ilgaz - Kastamonu –
Tasköprü - Sinop
Indulás: 7:30
Napi cél: Sinop, Törökország legészakibb pontja
Napi táv: 734 km

A mai nap a kilométerek ledarálásáról szól, és kevés említésre méltó esemény van. Az
első ilyen a Boszporusz hídon a „Welcome to Asia” tábla elszalasztása, illetve ez így nem
teljesen igaz, mert a híd után megálltunk a kocsival, és visszaindultunk gyalog, de egy
géppisztolyos ember valamiért nem enged vele fényképezkedni. Négysávos utópálya
következik egészen Isztambulig. A másik említésre méltó dolog, hogy egy benzinkúton is
hasonlóan kifogástalan minőségű, friss köftét kapunk, mint amilyet tegnap Edirne-ben.
Egy egész korsó Ayrannal, azaz sós, vizezett habos joghurttal fejeljük meg, aminél már
érzem, hogy nem kéne, mivel a gyomrom csak csekély méretekben hajlandó ilyeneket
befogadni… A „szultán bosszúja” bizonyára el fog érni.

Már alig várjuk Sinopot, két okból is. 1. – itt tengerben fürödhetünk, ráadásul itt
pihenőnap is lesz, 2. – itt is főzünk, ezúttal PAPRIKÁS KRUMPLIt.

Este érünk végül Sinopba, ahol palacsintányi telehold fogad, susogó tenger, és
porfinomságú homok. Élvezetes itt főzni, olyan, mintha egy bennszülött törzs valamiféle
rituáléja lenne az egész. Ánizsos-csípős-édes kolbász megy a paprikás krumpliba, és
rendkívül sok pia az emberekbe. A Marti kemping tulajdonosai – heten-nyolcan – már a
műanyag kempingszékeket dobálják a tűzbe, akkora a hangulat… Aztán átugrálnak a
tűzön… A többit nem részletezem…

8. NAP, 2009. szeptember 4.

Pihenőnap – Sinop
Ma a sebeinket nyalogatjuk, és mosunk, mosdunk – nagyjából ez a program. Emellett
sajnos sikerül elaludnom a tengerparton a plusz harminc fokban, aminél fogva enyhe
napszúrást kapok. Hiába, a por finomságú, finom sárga homok nagyon csábító, a
tengerparton rajtunk kívül csak egy marhacsorda tartózkodik, de az is odébb. A víz nem
hideg, és nem is annyira sós. Élvezetes benne lubickolni, ameddig a szem ellát – nincs
élő ember a közelben. Sirályok csapkodnak a fejünk felett, a marhák is hangokat adnak
ki, és elhúz a távolban egy halászhajó. Ideális hely. A nap hátralévő részében próbálom
utolérni magam írás, és fotófeltöltés terén is, ami nem annyira könnyen megy. Ma reggel
futottam is egy fél órácskát, ami az elmúlt nyolc nap autózása után szintén üdítően
hatott.

9. NAP, 2009. szeptember 5.

Sinop - Batumi
Útvonal: Sinop – Samsun – Trabzon – Rize – Hopa - Batumi
Indulás: 7:00
Napi cél: Batumi, Grúzia
Napi táv: 768 km

A Sinopból Batumiba tartó gyorsforgalmi út (vagy netán autópálya ez is?) a tengerpart

mellett kifogástalan, viszont meglehetősen unalmas is. Kevés fotó készül. A szultán
bosszúja is utolér: a gyomrom fájdalmas görcsökben reng. Hasmenés nincs, fájdalom
viszont annál inkább. Gyógyszeres és pálinkás kezelést is alkalmazok a biztonság
kedvéért. Reméljük, hamar átfut rajtam a helyi baktériumkészlet, mert még csak most
következnek a legjobb étkezések.

10. NAP, 2009. szeptember 6.

Batumi - Kutaisi
Útvonal 4 WD: Batumi – Khulo – Abastumani – Baghdati - Kutaisi
Indulás: 7:00
Napi cél: Kutaisi, Grúzia
Napi táv: 356 km

Grúziában járunk, ismét csak a Pajeróval. Erről az országról az ember fia általában csak
nagyon keveset tud: a hírekben javarészt mindig valami negatív kontextusban
szerepelnek - Szaakasvili köztársasági elnök elleni felvonulások, oroszellenes
megmozdulások, kaukázusi forrongások, meg hasonlók. Pedig a grúzok voltak az egyik
első keresztények, van pazar tengerpartjuk és magas hegyeik, elképesztően szép
országuk, emellett hihetetlen vendégszeretetük és kiváló konyhájuk is.
Batumi egy tengerparti üdülőparadicsom, amely magában hordozza az ex-Szovjetunió,
Miami, Európa és Albánia stílusjegyeit is. Van itt hosszú tengerpart, tele kiépített
étteremmel, bárokkal, óriáskerékkel és egyéb hívsággal, a Miami Vice-ban látható hosszú
pálmafasorral, ausztrál madárházzal, valamint gondozott parkokkal. A belváros rendezett
és folyamatosan épül - rendkívül sok szürreális épületnek is otthon ad. Az ember
egyszerűen nem tudja hova tenni az egészet. A helyiek kedvesek, kérdezősködnek,
odajönnek, és már reggel nyolc körül elkezdenek alkoholt inni. Vicces ország - még a
volán mellett is simán lehet inni. A vendégszeretet szavakkal le nem írható, már-már
erőszakos tevékenységnek minősül.
Batumit elhagyva jönnek a rosszabb utak. Az elején még simának mondható felület
hamarosan összeszűkül, majd 80-100 km múlva egészen egyszerűen köves, földes úttá
válik, nagyjából azzá, amit nálunk harmadrendű erdészeti útnak neveznek. Bármennyire
is furcsa, de ilyen utak szelik át az országot: van olyan, amin kétkerék meghajtású
járművel szinte nem is lehet menni. Rögtön Batumi után találunk egy vízesést, amely
nagyjából harminc méterről zúdítja alá tömegét, a hegyekből eredő, kristálytiszta, hideg
vizet. Körülötte idilli grúz látvány - grúz család piknikezik, sok vodkával, sörrel, és persze
halomnyi étellel. Tőlük nem messze sasliksütő süti a rablóhúst, illata messze száll, és
megcsiklandozza az ízlelőbimbóinkat. (Jómagam még mindig a gyomrommal bajlódom,
ezért most kihagyom az evését).
Útközben egy boltban veszünk szuskit (száraz kerek kekszféleség, még a Szovjetunióban
lehetett anno ilyet kapni), és Borjomi ásványvizet - remélem, ezekkel kihúzom a mai
napot, és azt is remélem, hogy javítok a gyomromon.
Szűk köves utak, lélegzetelállító panoráma, nagy szintkülönbségek váltják egymást
a magas hegyekben, melyeket fenyvesek, sebes folyók és tehéncsordák színesítenek.
Időnként előjön egy-egy magányos faház bádoglemezekkel megspékelve, melyek előtt
feldarabolt nagy fakarikák sorakoznak. Az emberek rá vannak állva az állattenyésztésre
(tehén, birka, csirke, kacsa, disznó, minden van itt), és azt gondolom, hogy sokkal
boldogabbak is, mint mi vagyunk. Eztán egy nemzeti parkban autózunk, ahol ha lehet,
még szűkebb a hely, teljesen offroad, ahol csak négykerék meghajtású autóval lehet
haladni. Nagydarab kövek, vízzel telt gödrök váltogatják egymást. Mintegy három órát
töltünk itt, hogy aztán esti szállásunkra, Kutaisi városa felé vegyük az irányt. A vacsora
pazar - bár még mindig nem merek nagyon sokat enni - saláták, húsostáskák, szuluguni
sós sajtok, egzotikus szószban levitáló csirkék, sültek és levesek sorakoznak az asztalon.
Na majd holnap...

11. NAP, 2009. szeptember 7.

Kutaisi - Mestia
Útvonal: Kutaisi – Samtredia – Senaki – Zugdidi – Jvari - Mestia
Indulás: 8:00
Napi cél: Mestia, Grúzia, a Magas Kaukázus szívében
Napi táv: 253 km

Miután érzékeny búcsút veszünk kedves vendéglátóinktól, ismét Batumi felé vesszük az
irányt. Ezúttal a Land Roverben utazom, Attilával és Hubával. Egy ideig kifogástalan
minőségű aszfaltúton haladunk tovább, rendezett településeket hagyunk magunk
mögött, míg egyszer csak elérkezünk a kísérteties Pocko Echeri nevű településre.
Romváros ez, amelyet magára hagyogattak a lakói az orosz (abház) megszállás miatt.
Mostanra már kezdenek visszaszivárogni a helyiek a romhalmazokba, és felújítani
azokat, de érdekes módon békefenntartásként értelmezik az orosz "jelenlétet". "Soha
nem volt itt háború" - mondja el egy asszony, a szemünk elé táruló humanitárius
katasztrófa jelei, a szétégett házak, lebomlott falak azonban valahogy nem akarják ezt
elhitetni. "Éljen Szaakasvili, aki a népért küzd" - tette hozzá. A szomszédos Abházia
(jelenleg Oroszország területén lévő független autonóm köztársaság) függetlenedési
törekvéseivel volt kapcsolatos a konfliktus, ha jól értettem a lényeget. Hiába, mindig is
tudtuk, hogy a Kaukázus egy lőporos hordó. Az emberek egyébként barátságosak,
szederrel kínálnak. Mi meg dinnyével és focilabdával őket. A tavalyi Kaukázus Rali során
állítólag csak tíz embert láttak a településen, ma már háromszázan vannak.
Van itt egy viztároló gát, amelynek többszáz méteres magasságától meghökkenünk
hirtelen. A barátságos grúz katonák, akik a gát tetejét őrzik, először nem akarnak
átengedni minket, aztán megenyhülnek. Igaz, másfelé is tudnánk továbbmenni, de az
úgy kerülő lenne. Míg a gát teteje csak egy sima út, melyről nem is látunk le, az oldala
már maga a csoda: a gát egyik oldalán a nagy semmit felváltja a rengeteg víz látványa.
Megkockáztatom, hogy életemben nem láttam még ekkora víztározó gátat, de még tán
feleakkorát sem. Lenyűgöző építmény, és belegondolni sem merünk, mi lenne, ha
egyszer csak valaki berobbantaná azt... A túloldalon lévő tengernyi víz ugyanakkor
nyugodt, és csöndesen hömpölyög. Az út innentől kezdve igazi rallissá válik: rendezetlen
kő-, és földút váltja egymást, mely többnyire egysávos nyomvonalon halad az időközben
több ezer méteresre nőtt hegyek oldalában. Hajtű kanyarokon, fával és vassal aládúcolt
hidakon haladunk következő célunk, a kétezer méter magasan fekvő Mestia felé. Az
autóban áll a por... Útközben megállunk egy fabódé mellett, ahol két kedves nénitől
veszünk házi 50 %-os körtepálinkát, mintegy 300 forintnyi összegért, finom Nataktarin
narancslevet, és elfogyasztjuk a korábban Kutaisiben vásárolt hacsapurival
egyetemben (sajtos lepényt). Az út a célig még mintegy kétórát vesz igénybe, útközben
látunk faszánokat, amelyeket ló húz, és rendkívül sok egyedül álló bástyát is.
Utóbbiakból rendkívül sok található Észak-Szvanétia tartományban, merthogy itt járunk,
melyek eredete a 12. századig nyúlik vissza. 1,5 méteres talapzatra épülnek, és eztán
bástyává emelkednek, de hogy mi tartja egyben ezeket a védelmi helységként szolgáló,
húsz-harminc méteres tornyokat, azt senki sem tudja. Azt meg pláne nem, hogy egyik-
másik tetején mit keresnek például tyúktojások...
Vendéglátónknál, Tea-nál rendkívül jó a hangulat: jó sok alkohol fogy, mindenki részeg,
és ápolja a népek barátságát. Hacsapurit és marhahússal töltött csípős húsos táskát
fogyasztunk, amelyet helyben sütnek. Rendkívül ízletes. Az est nagyon részegen ér
véget…

12. NAP, 2009. szeptember 8.

Mestia – Tkibuli
Útvonal: Mestia – Ushguli – Tsana – Lentekhi – Tsageri – Layanourhesi -
Ambrolauri - Tkibuli
Indulás: 6:00
Napi cél: Tkibuli, Grúzia
Napi táv: 260 km

Nehéz ébredés és sűrű fejfájások közepette ma offroadon a Samarával Mestiából

eljutottunk egy Usghuli nevű településig, ahonnan pár száz méterre felfelé található a
2900 méter magas Zagor-hágó. Azt már nem mertük „megmászni”, mint utólag kiderült,
jól is tettük, mert még a négykerék meghajtású autók is küszködtek, sőt a Pajero bele is
ragadt egy kátyúba. Hét órát vesztegelt ott. Az út Ushguliig változatos: magas hegyek,
sebes folyású folyók, fenyvesek cserélgetik egymást, némelyik hegy teteje pedig
már enyhén havas. Itt már a 4-5 ezer méteres magasság sem ritka: jó időben látszanak
a Kazbek és az Elbrusz hegyek is. Útközben megpróbálunk bemászni egy védelmi
toronyba (ilyen rendkívül sok van errefelé), de nem sikerül, mert mintegy tíz méter
magasan helyezkedik el a bejárati nyílás. Persze, logikus, hiszen a védelmet szolgáló
intézménybe korábban mindig berángatták a létrát, miután bebújtak a toronyba. Eztán
visszaindultunk Mestiába, ami már kevésbé volt élvezhető, Mestiából pedig a tegnapi
úton a Gátig, illetve onnan Pocko Echerrig, majd Zugdidiig, végül onnan át Tkibuliba, mai
végcélunkig. Ez az út már meglehetősen monoton és hosszú volt, amit csak némi grúz
körtepálinka, a cha cha és nataktari sör tud enyhíteni. Éjfélre érünk a szellemvárosba,
Tkibuliba, a szürreális Eteri Hotelba (Hotel "Plasztik"), ahol szinte minden műanyagból és
elviselhetetlen színből van: linóleum, barna műanyag lambéria, rózsaszín fal és
világoskék mennyezet. Mindezt megspékeli a zuhanytálcában tíz centi magasságban álló
víz, a le nem folyó WC, a magányosan lógó izzó, a madzagon kifüggesztett függöny és
rugókból álló ágy. Egész nap szinte nem ettünk semmit, csak este két darab
hamburgert... Hiába, ez most így adta ki magát.

13. NAP, 2009. szeptember 9.

Tkibuli - Tbilisi
Útvonal: Tkibuli – Zestafoni – Khashuri - Gori - Tbilisi
Indulás: 9:00
Napi cél: Tbilisi, Grúzia
Napi táv: 244 km

Reggel hideg virsli, kenyér és sajt - és fájó szívvel hagyjuk el a Hotel Plasztikot a
Samarával. Tkibuliból az út majdhogynem kifogástalan és rövid, összesen mintegy 200
kilométer. Második reggelinket is elköltjük egy útszéli büfében, mégpedig saslik (rablóhús
nyárson) formájában, amit csípős, korianderes-paradicsomos, hagymás szószba
tunkolunk. A sertéshús finom, puha, kicsit ruganyos is. Természetesen faszénen
készül. Közben beugrunk Goriba, ami arról híres, hogy Sztálin szülővárosa. A szülőház
még mindig megvan, csak körbeépítették egy nagyobb házzal, plusz felhúztak ide egy
óriási múzeumot is. Sztálin avenue, óriási Sztálin szobor a főtéren - hiába, őneki még
mindig nagy kultusza van errefelé. A látogatás után nagyon vad ötletünk támad: nézzük
meg a szomszédos Dél-Oszétiát, hátha bebocsáttatást nyerünk a nemrég az oroszok által
megszállt területre. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű, hiszen a nemrég még Grúziához
tartozó országrész függetlenné vált, a függetlenné válását pedig elismerte Oroszország,
meg más országok is. Mindenesetre egy próbát megér, hisz Dél-Oszétia és Tsinkali csak
mintegy 50 km-re van itt. Kérdezzük az utat Tsinkaliba, az emberek válaszolnak is
kedvesen, háborúskodásnak nyoma sincs. Aztán az úton egyszer csak nagyon
megfogyatkoznak az autók és az emberek, mi pedig hirtelen két betonbunker és zöld
homokzsákok, szögesdrót és egy grúz zászló társaságában találjuk magunkat Pistivel (aki
közgazdász), és Gézával (aki oknyomozó riporter). Katonák sorjáznak elő a bunkerekből,
de látszik, hogy jól megleptük őket, mert valamelyikük csak egy szál pólóban feszít.
Géppisztolyok közé kerülünk, a katonák bekerítenek, hirtelen megpillantunk egy
legújabb típusú amerikai katonaszállító járművet is. Kérdezik, kik vagyunk, mik vagyunk,
és hogy a csudába tudtunk ide eljutni, Mondtuk, simán. Mondják, hogy 500 méterrel
korábban meg kellett volna állítania minket egy rendőrkordonnak, ezért a
teljes értetlenségük. Mondjuk, nem volt ott semmi. Telefon, útlevél elvétel,
tanácstalanság. Öt perc elteltével bevágódik elénk egy rendőrdzsip, melyből három
marcona rendőr lép ki, és ezennel még három fővel bővül nem túl boldog
fogadóbizottságunk. Mondják, erre nem lehet átmenni, mert ha ők még át is
engednének, az orosz poszt (ami ez után következik) már biztos, hogy nem fog, de ha
csodák csodájára igen, akkor meg azért nem tudnánk bemenni, mert nincs vízumunk
Dél-Oszétiába, és csak Oroszországon keresztül megközelíthető a hely. Hamarosan
megérkezik egy David nevű parancsnok, aki piros Zsiguli kombival közlekedik, és
Kalasnyikovot tárol maga mellett az anyósülésen. Elmondjuk neki, hogy mi csak
szerettünk volna szétnézni Dél-Oszétiában, hátha sikerülne jövőre erre kiterjeszteni a
Kaukázus Rali útvonalát, amire ő határozott nemmel válaszol. Elmondja, hogy nem
tudják garantálni a biztonságunkat, még az orosz posztig sem; szerinte egy közeli ház
tetején ülő mesterlövész biztosan leszedne bennünket. Már nem is akarunk annyira
elmenni, de legalább készíthetünk egy fotót, videót, amivel az oknyomozó riporter egy
kicsit vissza is él: felmászik az autó tetejére, és onnan forgat, mindent, holott korábban a
parancsnok csak az orosz bázis és zászlót engedte venni. Hirtelen rosszabbra fordul a
helyzet: David kedve elszáll, el akarja venni a kazettát. A riporterünk azt mondja,
lemerült az akksi, nem jön ki a kazetta... Pótakksi, kazi kivét, kazi elvét... Mivel nincs
kedvem további áldozatokat hozni az oknyomozó újságírásért, ezért kézzel-lábbal
magyarázom, hogy emberünk nem ért oroszul, meg hasonlók. David azt mondja, hogy
visszaéltünk a vendégszeretetével, és nagyon csalódott. Újból elveszi az útleveleinket,
beírja az adatainkat egy füzetbe, majd egy idő után végül elenged minket, miután kap
tőlünk egy kis üveg magyar pálinkát. Mi pedig tőle egy múzó plüss tehenet, amit az
autójának a visszapillantó tükréről vesz le. Távozhatunk. Mit adj Isten, valahogy nem
annyira fűlik a kedvem az ilyen kalandokhoz...

Este Tbiliszibe, Grúzia fővárosába érünk, ahol számomra teljesen érthetetlen módon egy
olasz étterembe tér be a csapat. Mindegy, legalább jó. Pepperoncino- csípős spagettit
rendelek, hozzá sört, mindkettő finom, rövid séta után irány a szálloda. Rendkívül ki
vagyunk merülve.

14. NAP, 2009. szeptember 10.

Tbilisi – Sevan-tó
Útvonal: Tbilisi - Marneuli – Sadakhlo – Alaverdi – Vanadzor – Dilijan – Ijevan –
Itsakar –Chambarak - Sevan
Napi cél: Sevan-tó, Örményország Balatonja
Napi táv: 351 km

Tbiliszi meglehetősen szép főváros, legalább is, amit látunk belőle, abból ítélve gyönyörű.
Rusztikus település, tele szépséggel: régi szobrok, gyönyörű templomok és rendezett
sétálóutcák várják az ideérkezőket tele étteremmel, kávéházzal, szórakozóhellyel és
élettel.
Sajnos már korán reggel tovább kell utaznunk, mert ma este lesz közösségi PAPRIKÁS
CSIRKE főzés az örmény Sevan tónál. Gyorsan kicseréljük az összes utolsó
larinkat hagymára, fokhagymára és csirkére és persze egy kevés indiai gránátalmára is
(ilyet még soha nem láttam, olyan, mintha egy sárga húsevő növény piros-narancssárga
húscafatokat szippantott volna magába), majd rövid autózás után nagyon gyorsan a
grúz-örmény határon találjuk magunkat. Ez talán a legkomplikáltabb az összes eddigi
közül: több kilométeres kamionos sor, káosz, nagyon szemtelenül tolakodó grúzok, és
vámolási eljárást meggyorsító önkéntes, 15 Euróért dolgozó helyiek is jönnek elég
szépen. Macerás a belépés: útlevél, vízum, vám, autóregisztráció, webkamerába nézés,
sertésinfluenza vizsgálat egy szakadt konténerben, meg hasonlók kísérnek minket.
Megérkezünk Örményországba, utunk utolsó országába (illetve bocsánat, lesz még Hegyi
Karabah, meg örmény-azeri tűzszüneti zóna is, de hát ezek ugyebár nem országok).
Örményország elég ronda látvánnyal fogad: rögtön a határ után fekszik Alaverdi
települése, ahol ipari izék ontják a koromfekete füstöt, egyéb indusztriális, nem túl jó
állapotban lévő létesítmények tömkelege és szürke panelházak, valamint egy koszos
folyó a város tartozéka, ráadásul az eső is elered, fekete felhők borítják az eget, így
meglehetősen apokaliptikus hangulatba kerülünk a csodás, zöld, és méltóságos-hegyes
Grúzia után. Nem sokkal ezután elérünk a IX. században épült Haghpat kolostorához,
amely öt épületével viszont lenyűgöz: olyan, mintha egy nagy, kelta fennsíkon járnánk,
ahol gyönyörűen megmaradt kolostor, harangozó, könyvtár és egyéb épületek
kápráztatják el az ideérkezőket. Gyorsan meg is ebédelünk az itt lévő betonétterem-
szerűségben, ellenben csalódnunk kell, mert oroszos kajákat hoznak: sült csirkét
krumplival, salátát korianderrel, és húspogácsát fagyasztott húsból. Viszont
megismerkedem a rehan nevű fűszerrel, amely ízre olyan, mint a citromfű, kinézetre lila,
és egyébként az örmény bazsalikomot testesíti meg.
Kora este megérkezünk a mintegy 2000 méter magasan fekvő Sevan tóhoz, amely
majdnem akkora, mint a Balaton, viszont amelyik oldalon mi vagyunk, az szinte teljesen
elhagyatott, vadregényes. Olyan, mintha a világ tetejének taván járnánk. A víz hideg, de
tiszta, és úgy hömpölyög, mint a tenger. Az égen ismét viharfelhők gyűlnek, majd elered
az eső, amolyan lassacskán, de mi csak azért is tüzet rakunk, mert hát máshol nem
igazán tudnánk a későbbiekben elkészíteni a CSIREKET. Bevackolunk egy halásznak a
bódéjába, majd jön maga a halász is, és elmondja az időjárásról, hogy "ez faszság", és
nyugodtan rakjunk csak tüzet. Biztosan tudja, hisz húsz éve él itt. Vodkával és sörrel
kínáljuk. Felvágjuk az alapanyagokat, és hamarosan kezdetét veszi a főzés. A csirke
rendkívül jól sikerül: talán a legjobban az egész életemben. Újabb halászok jönnek, ők is
osztják ezt a nézetet. Mindenki jó érzi magát.

15. NAP, 2009. szeptember 11.

Sevan – tó - Stepanakert
Útvonal: Sevan - tó – Vardeniz – Sotk – Dadivank – Drmbon - Vank -
Stepanakert
Indulás: 8:00
Napi cél: Stepanakert, Hegyi-Karabah fővárosa
Napi táv: 241 km

A remek főzés és vadkempingezéss után a titokzatos Hegyi-Karabah felé vesszük az

irányt. Közigazgatásilag Örményországból Vardeniz után, a Sotk-hágónál
lépünk ki. Először is elhagyunk egy félig-meddig működő aranybányát, majd következik
egy tábla, örmény felirattal, miszerint Hegyi Karabah-ba értünk.
Elvileg azeri területre érkeztünk, de gyakorlatilag ez az örmények által megszállt terület,
a tűzszüneti zóna része. Hegyi Karabah egy miniköztársaság, amely elvileg azeri
területen fekszik, de 95%-ban örmények lakják. 1992 óta folyik érte a harc. Jön egy
sorompó, ahol egy békés, muja katona, egy kisgyerek, és egy Addams Family-be illően
kifestett nő figyelnek fel ránk. Nem értik, kik vagyunk, és mi a csodát keresünk itt.
Elveszik az útlevelet, nézegetik, és már engednének is tovább, amikor is nagy
sebességgel befarol elénk egy Volga, és egy rendőrautó. Innen egy mérges, civil valaki,
onnan egy pacuha, tányérsapkás rendőr ugrik ki, és csak és kizárólag németül
hajlandóak kommunikálni velünk. Mondják, hogy ez egy háborús övezet, és
tizenharmadszorra sem értik meg, hogy Budapestről Yerevenba tartunk, és
Stepanakertben, Hegyi Karabah fővárosában vár minket a helyi külügy embere, hogy
elintézze nekünk a karabahi vízumot. Majd fél órát vesztegelünk, majd amikor mondjuk,
hogy többen közülünk már negyedszerre jár itt, és eddig soha semmi gond nem volt,
megenyhülnek, és végül átengednek azzal a kitétellel, hogy vigyázzunk, mert azeri
mesterlövészek lehetnek a hegyeken, meg a föld is sok helyen is el van aknásítva.
Kapnak egy-egy labdát Thomastól, a némettől, aki vagy 200 darabbal érkezett a túrára.
Kábé kétszáz méter után újabb (felengedett) sorompó következik, és egy papucsos,
katonaruhás muksó integet nekünk veszettül, mert hát nem álltunk meg. Mérgesnek
tűnik. Másik két papucsos muksó érkezik, és összeszedik az útleveleinket, amelyekkel
eltűnnek egy düledező házban. Újabb fél óra, veszett telefonálgatások, útlevél ellenőrzés
következnek, majd ugyancsak a lelkünkre kötik, hogy vigyázzunk magunkra, és jó utat
kívánnak Stepanakertig. Lélegzetelállító panoráma tárul elénk: magashegyi szerpentinek
sokasága, egészséges zöld fű, kristálytiszta kék ég fogad a tűzszüneti zónában, és az
ember elgondolkodik, hogy miért van az, hogy a földön általában a háborús övezetek a
leggyönyörűbbek? Hegyek sokasága, hágók, és gyors, tiszta vizű hegyi folyók mennek el
mellettünk. Egyszer csak előbukkan egy tank, az örmény-azeri-karabahi, 1992-ben
kirobbant háború első ékes bizonyítéka. Főzni szeretnénk rajta, természetesen PAPRIKÁS
CSIRKÉT, de két okból nem tesszük: egyrészt már mások (helyiek) főznek mellette, teát,
mésrészt a jármű csöve is hiányzik, meg már nagy részét széthordták a vasazók.
Továbbmegyünk. Majd egy óra múlva előbukkank a másik tank, amely már tökéletesnek
bizonyul: szép jószág, sokkal épebb, mint az előző testvére, háttérben hegyek, alattunk
gyors folyó. El is készül a PAPRIKÁS CSIRKE hamar a magyar konyhát népszerűsítendő,
immár HETEDSZER az Északi-sark, a Góbi sivatag, a Levegő, a Karib tenger, a Lánchíd
teteje és a Sztálin dísztribün teteje után. Rendkívül büszke vagyok magamra, mert a szél
ellenére az étel ismét csak remekül sikerül. A főzést megörökíti az RTL Fókusz c. műsora
és saját videofelvétel is készül. Továbbindulunk. Több órán át semmilyen lakott települést
nem látunk, és mint derül égből a villámcsapás, egyszer csak Stepanakertben találjuk
magunkat. Egy kórházból átalakított szállodában, a hotel Yerevanban alszunk, amely
finomörmény kávéval és nagy, tágas szobákkal rendelkezik. Ablakom egy rakétavetőre
néz, enyhe kloformszag terjeng. Késő este a Rosszija szállodában vacsorázunk, orosz
ételeket: húsoso soljanka levest és orosz rántott húst. Hozzá vodkát és örmény sört
fogyasztunk. A fáradtság a szokásos: gyors kaja, majd tipli haza. Stepanakert egyébként
99%-ban Európát idézi, s ha az ember elfelejtené, hol is van, akkor lazán be is csapódna.
A város egy kozmopolita hely, szép és modern épületekkel, parlamenttel, közigazgatási
intézményekkel.

16. NAP, 2009. szeptember 12.

Stepanakert - Kapan
Útvonal: Stepanakert – Aghdam – Martuni – Fizuli – Jabrail – Minjavan –
(Meghri) - Kapan
Indulás: 7:00
Napi cél: Kapan, Örményország
Napi táv: 342 km
Ma a karabahi vízum megszerzésével indul a nap: csoportos útlevélbeszedés veszi
kezdetét, amelyek elkerülnek a karabahi külügybe. Remek élmény, hogy egy nem létező
ország létező vízumát kell megszereznünk, amely ráadásul a legdrágább az eddigiek
közül (na jó, nem olyan vészes, 22 Euro, de azért still). Közben látogatást teszünk
Stepanakert legnagyobb gyermekotthonában, ahol jelenleg 39 olyan gyermek lakik,
akiket nem tudnak eltartani a szüleik. Kiosztjuk az általunk hozott ajándékokat, úgymint
játékokat, ruhaneműket a gyerekeknek, amiknek láthatóan örülnek. Az igazgatónő
elmondja, hogy már napok óta lázban égnek a gyerekek, és a feszültséget levezetendő
gyorsan egy zenés-táncos előadást szerveznek a tiszteletünkre. A legidősebb gyermek
sem lehet több mint hatéves. Közben kávéval, teával és csokoládéval kínálnak minket, a
hangulat nagyszerű. Maradnánk is még sokáig, azonban mennünk kell, mert vár a
szállodában a vízum. és muszáj továbbutaznunk. Hegyi Karabah rejtett szegletei várnak
ránk. A külügyes manus megjött, és visszakaptuk az útleveleinket is, majd gyorsan
továbbindultunk. Stepanakertet elhagyva rögtön egy tankba botlunk, amely azt hiszem
már vagy a negyedik a sorban, de ez most műemlékké lett átalakítva annak emlékére,
hogy azeri tankok eddig jutottak el az örmény frontvonalon. Felemelő érzés rajta állni.
Körülöttünk néma csend, csak egy birkanyáj hangjai hallatszanak a távolból. Eztán
következik utunk talán legmegrázóbb élménye, Aghdam, a tiltott város. Ide nem szól a
vízumunk természetesen, elvileg külföldiek ide nem tehetik be a lábukat. Aghdam egy
százezres azerbajdzsán település volt valamikor, amelyet az örmények teljesen
szétbombáztak tizenegynéhány évvel ezelőtt. Szétlőtt támfalak, törmelék és vasak
halmaza fogad, amerre csak a szem ellát. Néhol felbukkan egy-egy nagyobb épület
(persze tető sehol) és kísérteties, hogy néhol megmaradt például egy-egy részlet a
fürdőszobacsempéből… Mintha csak a levegőben lógnának… Életemben nem jártam még
hátborzongatóbb és elhagyatottabb nyílt terepen… Aghdam közepén csodák csodájára a
romok közt kiemelkedik egy nagyon jó állapotban lévő muzulmán mecset, és csak a jó
Isten a megmondhatója, hogy hogyan maradhatott fenn. Persze bomladozik már ezerrel,
belül tehénlepény fekszik vastagon, és az iszlám feliratok is jócskán megkoptak már, de
azért mégis jó érzés, hogy a kultúra eme remeke megmenekült, és mi most itt vagyunk,
lefényképezhetjük mindenhonnan és felmehetünk a tornyokba is. Már indulnánk is
tovább, amikor egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy egy katonaruhába öltözött
alak kezd el felénk rohanni a távolból. Ereinkben meghűl a vér, adrenalinszintünk az
egekben. A katona ideér, és hevesen gesztikulálva elkezdi mondani, hogy tiltott zónában
vagyunk, és hívja a rendőrséget, meg hasonlókat. Elkéri az útleveleinket, vízumunkat, és
nagyon barátságtalan. Ki akarja töröltetni a fényképeinket a városról, amit én el is
kezdek csinálni előtte, de aztán meggondolom magam, és egy laza csuklómozdulattal
kipattintom a helyéről a memóriakártyámat, amíg a forma nem figyel. Hirtelen az elmúlt
görög nyaralásunk fotói bukkannak elő, azt mondom, hogy mindent kitöröltem. Elhiszi,
de az útlevelet csak nem akarja visszaadni. Ekkor már sejtjük, hogy nem katonával van
dolgunk, hanem csak egy lehúzós, papucsos csávóval, akinek pénz kell – így is lesz,
pénzt kér, mi pedig adunk i valamennyit, mert tök mindegy, hogy ki ő, de ha hívja a
barátait, akkor nekünk teljese mindegy, hogy kik agyabugyálnak el bennünket…
megússzuk kábé háromszor nyolcszáz forintnyi vámmal, amit szabadtéri
múzeumbelépőként könyvelünk el, majd elindulunk a városból kifele. Útközben
találkozunk az angolokkal, akiknek odasúgjuk a rendszert. (Mint később kiderült, ők itt le
is robbantak, mások meg ugyanúgy perkáltak a katonaformának, mint mi. Jó napja
lehetett… Eztán több száz kilométeren keresztül azt látjuk az úton, amit Aghdamban:
szétlőtt házakat, romokat, törmeléket, és rengeteg gránátalmát az útszéli fákon, amiket
valószínűleg azért nem szüretelnek le, mert a föld még sok helyen rejthet aknákat… A
legüdítőbb látvány egy enyhén megrongálódott kétembernyi méretű emberfej szobor, és
a táj gyönyörűsége: kopár, magas barna hegyek, szerpentinek, végtelennek tűnő
távolságok alkotják a látványt. Hirtelen beesteledik, és ugyanilyen hirtelen tudatosul
bennünk, hogy a gps-ünk nem jól működik, a térképünk szar, és fogalmunk sincs, merre
van az arra. Két nap után megszólal az addig süket mobilom, és egy iráni szolgáltató
jelentkezik be a legnagyobb megdöbbenésemre. Fel is hívom gyorsan a feleségem,
akinek nem tudom elmondani, hol is vagyok pontosan, mert lehet, hogy Iránban, vagy
Karabahban, vagy Azerbjdzsánban, vagy Örményországban, vagy a Tűzszüneti Zónában.
Annyira bizonytalan itt minden, hogy ember fia legyen a talpán, aki itt eligazodik.
Pontosan három emberrel találkozunk, tőlük kérünk útbaigazítást. Hajmeresztő, hogy
rájuk van bízva a sorsunk… Mindegyik nagyjából ugyanarra mutat, és egyáltalán nem
érti, mi a jó lópikulát keresünk itt a határmenti övezetben, ahol semmi, de semmi
keresnivalónk nem lenne… Mivel nem igazán szeretnék itt aludni a senkiföldjén, ezért
továbbmenetelre buzdítom a társaim, hogy minél előbb elérjünk az örmény Kapanba. A
kajának, piának ma nem túl sok szerep jut, ennek megfelelően junkfoodot eszünk egész
nap. Koromsötétben, későn fáradtan és elgyötörten érünk Kapanba, egy örmény
nagyvárosba, ahol jéghideg sör, ukrán borcs (cékla) leves és isteni saslik fogad, hozzá
csípős paradicsommártás. Mindenki izgatottan meséli a napi élményeit a hátborzongató
kirándulásról… Kiderül, hogy mi ráadásul egy rövidebb úton jöttünk, mint a többiek,
pedig nem úgy tűnt… Gyors vacsi, gyors fekvés.

17. NAP, 2009. szeptember 13.

Kapan – Jereván
Útvonal: Kapan – Goris – Tatev - Ararat – Jereván
Indulás: 9:00
Napi cél: Jereván, Örményország
Napi táv: 366 km
Ma már lazázunk, mert a mai táv csak kb. 300 km, normális úton. Ez az utolsó nap, amit
szomorúan veszünk tudomásul. Az idő borongósra fordul, elered az eső is. Némán
araszolunk Örményország fővárosa felé, hogy beteljesítsük küldetésünket, és elérjük a
II. Kaukázus Rali végcélját.
Yerevan előtt kellene lennie az örmények szent hegyének, az Ararátnak, de vagy nincs
ott, vagy csak tényleg a rossz idő miatt nem látunk belőle egy centimétert sem. A hegy
egyébként Törökország területén található, amiért az örmények teljese ki vannak
akadva.
Útközben még megállunk som üdítőt venni, amibe az út során teljesen
beleszerelmesedtünk majd mindnyájan (itthon is lehet kapni több helyen, a Kaukázus
Ralit is támogató örmény YAN üdítőitalgyár jóvoltából). Függőséget okoz.
A fényűző Hotel Metropolban szállunk meg, ahol uszoda, pompa és tágas szobák várnak
ránk. Előtte azonban még tiszteletét teszi köreinkben az örmény offroad klub, és
autósdemonstrációt is tart a tiszteletünkre. Eztán ők is, és mi is vagy tíz autóval teszünk
egy kört Yerevanban. Fotózkodás, pezsgőbontás és csak eztán kerül sor az
eredményhirdetésre egy közeli kávéházban. Itt még egy adzsáriai hacsapurit is
bedobunk: marha nagy, sajttal töltött, a közepén tükörtojás figyel, vagy háromszáz
forintnyi örmény dramba kerül. Az ember egyedül képtelen megenni, akkora. Azt már
egyébként meg akartam jegyezni, hogy a benzin és a cigi után Örményországban még az
étkezés az, ami olcsónak mondható, lett légyen az bármilyen vendéglátóipari egység.

A versenyt Gyurman Zoltán és Visnyovszki Ádám nyerte végül a Quart Team csapatból, a
második helyezett az amerikai Texas Dream Team csapata, Alice Yates és Charles
Westrup lett, míg a harmadik helyen a német Thomas Danuch és Waltraud Land végzett
egy eredeti Kübelwagennel.

A verseny jótékonysági különdíját az angol Extreme Trifle csapat nyerte. Annak is

örülünk, hogy nem történt komolyabb személyi sérülés és végül így, vagy úgy, de
mindenki a célba ért.

Az este további részleteit ne firtassuk…

18. NAP, 2009. szeptember 14.
Jereván

Ma végre hosszú idő óta ébresztőóra nélkül ébredtünk, ami annak ellenére pozitívum,
hogy reggel hatkor feküdtünk le aludni és fél tízkor már keltünk is. Gyors összepakolás
és szobában való reggelizés után többen már elkezdték hazafelé venni az irányt, viszont
többen meg átevickéltünk az innen nem messze lévő Envoy diákszállóba, hogy a
maradék két napot már itt töltsük el. Igaz, hogy öten kerültünk egy 6 m2-es szobába,
viszont csak 3500 Ft-ba került ez a fajta szállás. Egyébként kulturált, tiszta mosdó,
zuhanyzó, közösségi szoba TV-vel, ingyeninternettel és wi fi-vel is tartozott az árba,
valamint reggelire kenyér, sajt, lekvár és kávé/tea is. A recepciósok nagyon kedvesek
voltak, a vendégek is, szóval teljesen jó volt ez így.

Napközben ismét elindultak páran haza Magyarországra, mi pedig a Taverna Afrikanjan

étterembe, amelyet a legjobbnak mondtak korábban a helyiek. Az étterem nem annyira
frekventált helyen található, viszont tele van vendégekkel. Előételként spas-t kérünk, ami
egy örmény búzadara leves maconival (házi joghurttal) és olvasztott vajjal. Rendkívül
ízletes. Itt már teljesen biztosak vagyunk benne, hogy jó helyen járunk. Eztán kérünk
tolmát, azaz szőlőlevélbe tekert fűszeres, csípős darált húst, valamint egy pörköltszerű
ételt, amely borjúmájból, szívből és paradicsomból áll össze főleg. Ehhez egy 2000-es
Areni of Maran Vayots Dzor típusú vörösbort iszunk, ami szintén rendkívül ízletes.
Hoznak még grillezett zöldségeket, lapos burgonyát, és kardlapon grillezett sós szuluguni
sajtot is, amelyek frissek, zamatosak, ropogósak. Újabb bor érkezik, egy 2000-es
évjáratú Areni of Malishka, amely még az előzőnél is jobb, valamint nagyobb alkoholfokú
is. Asztaltársaink megjegyzik, hogy talán az elmúlt három hét legjobb étkezésé vagyunk
túl.

19. NAP, 2009. szeptember 15.

Jereván

Ma későn keltem és gyors reggeli után szinte egész nap igyekeztem utolérni magam
munka- foto- és számítógépügyileg. Emellett gyors bevásárlás, szuvenírek, csomagolás,
miegymás, és csak este mozdultunk ki a Kavkaz nevű étterembe. Sokan mondták
nekünk, hogy a nívós étterem színvonala egyre csak romlik, amit sajnos mi is
megtapasztaltunk. Igaz, hogy az étterem tele volt, de a kiszolgálás lassú, körülményes.
Az ételek középszerűek, az általam kért kebab például nem friss, csak langyos és nem is
elég intenzív az íze. Az egyetlen dolog, ami jó itt, az az Ararát konyak: tízéveset iszunk,
illatában a csokoládé és mandula jön elő, íze bársonyos, hízelgő, fenséges… Végül is
méltó módja az Örményországtól való elválásnak. Nagyon sajnálom, de tényleg itt a
vége. A táskáimba alig férek el…

20. NAP, 2009. szeptember 16.

Jereván-Riga-Bécs-Budapest (repülővel)

Korán kelünk, taxink már száguld is velünk a reptérre. A taxisofőr valamiért szeretné
elkérni a telefonszámom és bejelölni a Facebookon… Yerevan-Riga-Bécs a repülűút,
majdhogynem mindenhol alszunk…
Véget ért életem újabb nagy kalandja, és rendkívül örülök, hogy túl vagyok a soron
következő extrém főzésen is, amivel ismét tudtuk népszerűsíteni a magyar konyhát és
kultúrát.

21. NAP, 2009. szeptember 17.

Home, sweet home

Újból itthon, már „normálisabb” kerékvágásban. Folyamatosan dolgozgatom fel a fotókat,

és próbálom befejezni a blogot is. A magyar utak a Kaukázushoz képest tükörsimák, az
ember szinte szálldos rajtuk. Szomorúan konstatálom, hogy Magyarország ugyan remek
hely, de ugyanakkor meglehetősen ingerszegény is. Már alig várom a következő
kalandot.