Ambrus ZOLTÁN

« Mirbeau »

Octave Mirbeau-t egész életén át üldözte s talán még holta után is üldözni fogja az akérlelhetetlen ellensége, kit a lelkében hordott: a tulajdon véralkata. Fékezhetetlenindulatossága, a túlságokra könnyen elcsuszamodó természete, idegenkedése mindattól; amimérséklet, megfontoltság, körültekintés, a messzebb esõt is figyelemben tartó óvatosság, az asajátsága, hogy csak lelkesedni vagy gyûlölni tudott, az a fogyatékossága, hogy nem voltképes magán uralkodni. Ez az ellensége, akitõl nem válhatott meg, mindig temérdek bajtszerzett neki, újra meg újra rossz hírbe keverte - rosszabb hírbe, mint amilyet megérdemelt -és sokat rontott a munkáin is.Abban az idõben, amikor már az ellenségei se tagadták, hogy Franciaországlegtehetségesebb újságírói közé tartozik, hol az egyik szerkesztõségbõl tessékelték ki, hol amásikból, mert senkivel se tudott összeférni. Hivatalában nem volt maradása; politikai,mûvészeti és irodalmi kritikáinak minduntalan indulatos hangú polémia lett a következése éstöbb esetben párbaj. Rodin fõképpen az õ filippikáinak köszönheti, hogy kinevetett emberbõlegyszerre csodált szobrásszá változott át; Maeterlinck-nek, akit sokáig gúnyoltak, az õ bátor föllépése, harsány üdvkiáltása, egy csöppet se fösvénykedõ dicséretei és emellett jobbra-balravagdalkozó kirohanásai szerezték meg az elsõ népszerûséget; de amikor nem lankadó buzgalommal gyûjtött ellenségei azzal támadtak rá, hogy csak a romboló düh dolgozik benneés semmi se szent elõtte, mert nincsenek meggyõzõdései: támadói közepett egyedül maradt.Mert a részletkérdésekrõl egyszer-másszor megváltozott a véleménye és új álláspontjátugyanolyan hevességgel védelmezte, mint a régit és mert - mikor az igazát vitatta - nemkímélt se kapitalistát, se szocialistát, sõt még az olyan «ideális anarchistá»-kat sem, aminõnek magát vallotta: gyakran kellett találkoznia azzal a váddal, hogy meggyõzõdés dolgábangyönge lábon áll, sõt azzal a gyanúsítással is, hogy heveskedését az érdek irányítja... pedigmunkáiból - nemcsak könyveibõl, hanem újságcikkeibõl is - nyilvánvaló, hogy az élet fõdolgairól, a társadalmi és erkölcsi nagy kérdésekrõl mindig egyformán gondolkozott és írt.A Le Journal d'une Femme de Chambre megjelenése után pornográfnak kiáltották ki, pedig ebbõl a maró szatírából hiányzik az érzéki hatásra való számítás, ami a pornográfialényege; a regény minden lapján meglátszik, hogy írója nem akar kedveskedni az olvasónak,

csak kellemetlenkedni azoknak a kortársainak, akiket úgy állít pellengérre, hogy rájok kellismerni. Itt is, csak féktelenebb, szilajabb, illetlenebb, megvadultabb, mint más;zabolátlansága, mely szinte gyönyörködik magában, fittyet hány annak a ma még általánosanelfogadott konvenciónak, amely megszabja, hogy a szerelmi élet jelenségeirõl mennyit lehet beszélni és hogyan; de ha sokat foglalkozik azokkal a témákkal, amelyek nemfeszegetnivalók, nem meghatottan, érzelmesen s rajongással szól ezekrõl, hanem - mint durvaszavú, de jóhiszemû prédikáló a bûnrõl paraszthallgatóinak - azzal a dühös szabadszájúsággal,melyen lehetetlen észre nem venni az õszinte felháborodást.A Le Jardin des Supplices még olyanokat is megbotránkoztatott, akik elõbb egészenelfogulatlanul olvasták munkáit. Majdnem közvélemény volt, hogy itt már olyan ember áruljael magát, akinek a kegyetlenség alaptermészete és akinek betegsége, hogy: csak a testigyötrelem látásában találhat gyönyört. Pedig Mirbeaunak volt oka azt hinnie, hogy fantáziájaés írói ereje talán egyik könyvében sem nyilatkozott meg akkora hatalommal, mint ebben akínai históriában, amelyben bizonyára meg- és elriasztóan sok a vérgõz és a más effélerémség.De a szertelenségekre való hajlandóság és a brutalitás nemcsak ebben a két hirhedtkönyvében teszi próbára az olvasó türelmét. Kevésbé ismert, régibb munkáiban is szemetszúró a szinte keresett nyerseség, az indulatosság megnyilatkozása, a gyönyörû mondások közé férkõzõ sok ízléstelenség, a mértéktartásnak és harmóniának az a hiánya, mely meg tudjarontani a legnagyobb hatásokat is, a mûvészi elõadás nagy egyenetlensége. A L'Abbé Jules-t például mintha két különbözõ ember írta volna: egy tajtékzó szavú izgató meg egy bölcs, akiemellett költõ is; vagy mintha emez, a tulajdon gondolataitól és érzéseitõl néhamegrészegednék s ebben a feldúlt lelkiállapotában egészen másképp szólna, nem olyanokosan és szépen, mint addig, amíg meg tudja õrizni a nyugalmát és a józanságát.Micsoda élmények magyarázhatják meg azt az izzó gyûlöletet és azt az újra meg újrafeltámadó bõsz haragot, mely innen és Sébastien Roch lapjairól a forró lávának oly nagytömbjeit veti ki magából és szórja szerte? - talán senki se tudná megmondani, talán csak az,akinek Mirbeau maga beszélte el gyermekkora és elsõ ifjúsága regényét. Annyi bizonyos,hogy ennek a megbocsátani nem tudó, engesztelhetetlen és felejtést nem ismerõ haragnak akitörései sok helyütt eléktelenítik legjobb könyveinek egy részét is; és általában az, hogygondolkozása nem óvakodott eléggé a túlságokba rohanástól - mert talán kicsinyességnek tartotta a megfontolást és a mértéktartást, amelyek pedig a bölcsesség és az igazságszeretetelsõszülöttjei - hanem minduntalan átengedte a gyeplõt annak a megbízhatatlantemperamentumnak, mellyel élnie-halnia kellett: gyakran ejtett foltot munkásságára, mely -

talán egyetlenegy munkáját, legutolsó és a nagy többség véleménye szerint legszebb könyvét,a Dingo címû kutya-regényt kivéve - sehol se tûnik fel egészen láztalannak.Olyan hiba volt ez, mely még holta után is meg fogja bosszulni magát: mert mindiglesznek, akik csak ezt a hibát fogják észrevenni benne; mert, hogy véralkatának gyöngeségeimunkáiban túlélik õt, ez mindig csökkenteni fogja ékesszólásának hatását és csorbítani fogjaemlékezetét.

II.

De vajon újságíróvá és íróvá lett volna-e Octave Mirbeau enélkül a szerencsétlennek mondható véralkat nélkül?... ha nem olyan nagy benne az impulzív erő, hogy ez akárhányszor keresztül gázol minden meggondoláson? Aligha. Nyilvánvaló, hogy Mirbeaut a viaskodásraszületettsége, támadó kedve, kombattáns-természete vitte bele abba a világba, mely mindigcsupa nyugtalanság s mely nem azért foglal el egyre újabb és újabb területeket, mintha valaminagyon meg volna elégedve azzal, amit az elmúlt századoktól örökségül kapott. És ha ezkétségtelen, vajon érdemes-e kutatni, milyen naggyá válhatott volna Mirbeau, ha kevésbélázongó a véralkata és ha gondolkozása, mely nem őrizkedett eléggé a kalandosságtól,ritkábban vezeti tévutakra?! Maradjunk csak amellett a kérdés mellett: milyen volt, mekkoratehetséggel küzdött, többet használt-e, mint amennyit egyik-másik tévedése árthatott, volt-ehatással másokra s ezen a hatáson kívül mi maradhat meg munkáiból azok számára, akik mosttanulnak olvasni vagy még csak ezután fogják megtanulni a betűvetést?«Az embergyűlölőnek és az emberbarátnak csodálatos keveréke» - mondta róla valaki,meglehetősen üres szólammal, mert ez az ellentét csak látszólagos; abban, hogy valakiembergyűlölő és emberbarát lehessen egyszerre, nincs semmi ellentmondás. Ha szeretjük éssajnáljuk az ártatlant, a kizsákmányoltat, a megnyomorítottat: bizonyos fokig mindenesetregyűlölnünk kell az ártalmast, a kizsákmányolót, a szerencsétlenek megnyomorítóját és ez isember. Valamelyes efféle ellentét inkább ott mutatkozik, hogy ez a szenvedelmes hadviselő,aki - ha a gonosz óriások irányában érzett gyűlölete csatára szólítja - a hadakozásnak legkevésbé nemes fegyvereit: a vitriolt és a gázbombát se veti meg, mennyire el tudérzékenyülni, milyen lágy és gyöngéd szavú poéta tud lenni, mihelyt azokról van szó, akikkelegyütt érez. De fő jellemzetességét nem itt kell keresnünk; ha szereti és sajnálja a semmit sevétő és mégis örök szenvedésre kárhoztatott embert: akit még nála is jobban szeret, ez «azigazság.» Sed magis amica veritas. Mint Zola, akihez minden utódja közül Mirbeau hasonlít alegjobban, fanatikusa annak, amit igazságnak tart.