You are on page 1of 28

Az Esszénus Béke Evangélium felfedezése

Az esszénusok és a Vatikán

A Szerző Előszava az 1975 évi kiadáshoz


Mi az a csodálatos delej, amely oly sok ifjú szellemet vonz, akik belefásultak a
hagyományos egyházak ortodox gyakorlatába? Mi teszi a Krisztustól
elpártolókat az élő Esszénus Jézus követőivé? A válasz talán olyas valamiben
keresendő, amelyet ezen a nyáron egyik hallgatóm mondott nekem British
Columbiában lévő oktató központunkban, ahol nemrégiben fejeztem be az
Esszénus Béke Evangélium második és harmadik kötetének fordítását.
Ragyogó szemekkel mondta: "Senki nem ismerhette keserves magányomat,
amikor meg kellett válnom az Egyháztól. Logikus értelmem már nem volt
képes tovább elfogadni az üres rituálékat és "tündérmeséket". Amikor
elfordultam Krisztustól, magamévá tettem Nietzsche filozófiáját, és elvakult
ateista lett belőlem. Ez azonban csak egy csalóka önámítás volt, mert szívem
végtelenül vágyódott azután, hogy önmagamnál valami hatalmasabbhoz
kötődjek, de a ráció egyedül képtelen volt kitölteni a lelkemben tátongó űrt, -
Isten helyét. Azután elolvastam Az Esszénus Béke Evangéliumot. Az igazság
arany fénye sugárzott minden lapjáról. Tudtam, hogy ez az igazi Jézus, mert
amit Ő tanít, az táplálék a lelkemnek és a szellememnek egyaránt. A logika és a
szeretet csodálatos módon egyesül benne és éreztem, hogy hazataláltam."
Arcát nézve, amelyről sugárzott a szeretet és a lelkesedés, önkéntelenül
eszembe jutottak fiatalságom kedvenc költőjének, Adynak sorai:

"...Szent az én testem,
Mert Örök Rend folyói mossák,
Csodálatos, csodálatosság!"

Nem kisebb csodát várok ettől a könyvtől, minthogy az olvasó is beléphessen


az Örök Folyamba és megkeresztelkedjék az esszénus kinyilatkozások ősi
igazságában.

San Diego, Kalifornia, 1975.

E.B.Székely

Bevezetés
Ebben a könyvben sokat foglalkozunk Szt. Ferenccel, és nem ok nélkül.
Minden egyéb erénye mellett ő volt az esszénusi, ragyogóan tiszta szellem
utolsó megtestesülése is. Miután Isten szelíd trubadúrja elhozta szeretetének,
tisztaságának, és egyszerűségének üzenetét, senki nem volt hozzá hasonlítható,
aki annyira tökéletesen képviselte volna az esszénus szellemet, mint ő.
Az ipari korszak eljöttével a szellemi dolgoknak egyre csökkenő igazságát
tételeztük fel életünkben, míg végül már majdnem teljesen elfelejtettük, hogy
mi mindannyian a Föld Anya és a Mennyei Atya gyermekei vagyunk. A
huszadik század emberének istene a technika - akinek hatalmas masinái teljes
mértékben a korlátozott energiaforrásoktól függenek -, aki egy
számítógépesített isten, általunk arra programozva, hogy anyagi dolgokat
termeljen, amelyek többségére nincs is szükség és amelyek jelentős része még
káros is.
Hogy a prioritások mennyire eltolódtak az elmúlt néhány száz év alatt, arra jó
példa az, hogyan reagált a világ 1947-ben a Holttengeri Tekercsek
felfedezésére. Az igaz, hogy nagy volt a szenzáció. De az ezzel kapcsolatos
izgalom az elsősorban a nagy horderejű régészeti felfedezésnek szólt, és nem a
szellemet, a spirituális újjászületést ünnepelte. A felfedezést követő könyvek és
értekezések tömege majnem kizárólag száraz technikai részletekkel,
követhetetlen teológiai érvekkel foglalkozott, magyarázatok magyarázataival
tűzdelve, amelyek mindegyike lábjegyzetre hivatkozott lábjegyzet után.
Mi történt velünk? A múltban volt olyan idő, amikor maga a levegő is
csodákkal volt telve, amikor a madarak misztikus dalokat zengtek, és a poros
úton találkozni lehetett mezítlábas szentekkel, akiknek szelleme az ismeretlen
szent birodalmak magasságaiban szárnyalt. Manapság az emelkedett állapothoz
kábítószeren, és önpusztító technikákon keresztül lehet csak eljutni, s a vallás
többnyire csak kötelesség és becsület kérdése a vasárnap délelőtti, vagy
szombat reggeli programokban.
A lelkesedés és áhítat az élet csodáival szemben, - amely olyan fényesen
lángolt az Esszénus Közösségben, és ami kialudt az utolsó nagy esszénus, Szt.
Ferenc távozásával, - még egyszer az enyém lehetett, hogy lángra lobbantsam
Az Esszénus Béke Evangélium Felfedezésével. Ez a könyv csodákkal van teli,
nemcsak bölcsessége és iránymutatása folytán, hanem mert régi korok elveszett
szelleme tündököl és ragyog a lapjain. Olyan koroké, amikor az ember és Isten
között még nem volt akkora távolság, s amikor az egész gyönyörű természet az
angyalok hangján énekelt.
Az Esszénus Béke Evangélium nem az egyetlen ilyen kézirat volt a Vatikán
Titkos Archívumában. Voltak ott Evangéliumok, amelyeket Máténak,
Barnabásnak, Jakabnak, Péternek és Tamásnak tulajdonítottak, és amelyeket a
maniheusok együtt használtak a következőkkel: "A Szülészet Könyve", "A
Genezis Esszénus Könyve", "Krisztus Éneke", az esszénus eretnekek által írott,
de Szt. Ambrusnak tulajdonított könyv "A Fiziológus", Tertullian pamfletjei és
Simon, a mágus kéziratai. Mindezek a kéziratok apokrifnek minősültek, és el
lettek "kárhoztatva mindörökre" szerzőikkel és követőikkel együtt.
Volt idő, amikor ezen ismeretlen írások bármelyikének publikációja óriási
izgalmakat váltott volna ki az igazság keresői körében, és dühöngő vitát a
felszentelt teológusok között. Ma már semmin sem lepődünk meg. Hovatovább
semmi nem döbbent meg bennünket. Az első nukleáris robbanás óta fel kellett
ismernünk, odajutottunk, hogy fennáll az élet megsemmisülésének közvetlen
veszélye, és ez visszavonhatatlanul megváltoztatta perspektívánkat az élet és a
halál kérdésében. Miután a világ egyes részein hozzászoktattak bennünket a
napi erőszakhoz és terrorizmushoz, valamely apokrif szöveg hitelessége fölötti
vita jelentéktelennek és komolytalannak tűnhet.
De a fatalizmus, és felelőtlenség soha nem fogja megoldani azt a monumentális
problémát: Hogyan kerülhető el a világkatasztrófa. Újra fel kell fedezzük az
Élet csodáját. Felnyitottuk a nukleáris energia Pandora szelencéjét. Az igazság
kulcsával ugyancsak kinyithatjuk az ősi bölcsesség rejtett kincsestárát, amely
arra vár, hogy felfedezzük egy elfelejtett kéziratban, ősi tekercsben, vagy a
bensőnkben lévő ismeretlen tudásban. Újra meg kell találni helyünket a
világban, s eredeti szerepünket, mint a Teremtő társáét, segítvén Őt a vetésben
és aratásban, és abban, hogy a Földön megint beköszönthessen a várva várt
boldog Aranykor. Ezért önmagunkban is fel kell fedezzük az Esszénus Béke
Evangéliumot.
"Hadd énekeljen Szt. Ferenc a szívünkben."

A FORRÁS
A sivatagban éltek, egy homoktenger szélén. Azért jöttek ebbe a forró
pusztaságba, mert az kevésbé volt kegyetlen, mint az üldözés, amelyet
embertársaiktól kellett elszenvedniük. És a kopár sivatagba olyan kertet
varázsoltak, amely évszázadokon át virágzott. Egymás között őrizték a legősibb
tudást, a szentség legnagyobb kincsét, amelyet a világ valaha ismert. Ők
alkották az Esszénus Közösséget.
Még eredetük is bizonytalan, ősi kezdeteik emléke elveszett a távoli múltban.
Az ókori Sumériában őseik a Fény Gyermekei voltak, valamint a gyógyítók és
tanítók a Pleisztocén kataklizma előtti időkből, amelyet mi Özönvízként
ismerünk. Mózes és a hajdani próféták is közülük jöhettek. A Közösség mindig
velünk volt.
A sivatagban ültetett kertjeiket féltő és szerető gondoskodással locsolták.
Hajnalban keltek, hogy egyesüljenek a Föld Anya angyalaival és elmélkedjenek
az Ő förmélhetetlen ajándékain. Magasztalták a Nap Angyalát, mikor felkelt, és
amikor lenyugodott. Összegyűjtötték a sivatagi növényekről a hajnali harmatot,
hogy a Víz Angyalát elvezessék kertjeikbe, a Föld legszárazabb vidékén.
Olvastak a Föld Anya könyvéből, és tudásukat arra használták, hogy elérjék a
teljes harmóniát környezetükkel. Szürkületkor egyesültek a Mennyei Atya
Angyalaival, és megtanulták a Törvényből, hogyan leheljék az egyetértés és a
béke csókját mindazon nyugtalan, zaklatott testvéreik homlokára, akik
gyógyulást és segítséget kerestek náluk. Tanították a Szent Törvényt. Újraírták
azt végtelen türelemmel, egyik tekercset a másik után, hogy megörökítsék az
utókor számára. Dicsőítő, boldog, és szomorú dalokat írtak. Osztoztak az
emberi örömben és gyászban, még ha fölé is tudtak emelkedni az emberi
korlátoknak.
Gyógyítókat küldtek ki. Ezek egyike volt Jézus, az Esszénus. Ott sétált a
betegek és bajbajutottak között és elhozta nekik azt a tudást, amivel
meggyógyíthatták magukat. Néhányan, akik követték őt, leírták, ami elhangzott
közötte és a szenvedők, a nehéz helyzetben levők között. A Közösség Öregjei
költeményt csináltak szavaiból és feledhetetlenné tették az emberek
Gyógyítója, a Jó Pásztor történetét. És végül, amikor eljött az idő, hogy a
Testvérek elhagyják a sivatagot és egy másik helyre menjenek, a tekercsek ott
maradtak, mint eltemetett őrszemek, mint az örökkévaló és élő igazság
oltalmazói.
Sötét korszak kezdődött, a kegyetlenség és a barbarizmus, a könyvégetés, a
babona és az üres bálványok imádásának ideje. A szelíd Jézus örökre elveszett
a keresztre feszített Isten képében; az esszénus testvérek elrejtették tanításaikat
azon kevesek elméjében, akik meg tudták őrizni azokat utódaik számára, és a
Gyógyító Tekercsek elhagyottan hevernek a sivatag szeszélyes árnyainak
rejtekén.

A FOLYÓ
A negyedik század közepén Stridonban, a mai Horvátország területén született
(Stridon a hajdani Pannónia és Dalmácia határán volt, erre utal Szerb Antal: A
Világirodalom Története c. monumentális könyve, miszerint: a régi hazai
irodalomtörténészek Szt. Jeromost magyarnak tekintették, - ford.). Szülei
jómódú emberek voltak, akik tizenkét éves korában Rómába küldték tanulni.
Latin irodalmat tanult, és szabad idejében a katakombákat kutatta, amelyek
misztikus vonzerőt jelentettek számára. Mielőtt elhagyta Rómát, ugyanaz az
Egyház keresztelte meg Jeromos névvel, amely egy napon Szentté is avatta.
Jeromos a következő húsz évet utazásokkal töltötte. Nyugtalan elméje választ
keresett azon kérdésekre, amelyekre formális képzése nem tudott feleletet adni.
Végül, - mint előtte az igazság oly sok keresője, - ő is elvonult a sivatagba.
Évekig vándorolt a Chalcison keresztül, görög és arámi nyelvtudással
gyarapítva latin tudását, imádkozott, és gyakran böjtölt. A héber nyelvet
megtanulta a zsidó remetéktől és rabbiktól, akik a sivatagban szétszórt kis
városokban illetve azok közelében éltek. Ezeknél talált néhány ősi kézirat
töredéket, amit az akkori héber nyelvtudásával kezdett megfejteni. Amint egyre
több és több töredékhez jutott, az elmúlt évszázadok nagy igazsága, egy
csodálatos szellemi világnak képe kezdett kialakulni benne, egy olyan világé,
amelynek gyökerei visszanyúltak egészen a történelem kezdetéig. Egy ősi
sivatagi közösségről olvasott, akik a törvények Törvényével összhangban éltek
a sivatagban, és akiknek élete tökéletes harmóniában volt a mennyekkel és a
földdel. Egészségük tökéletes volt, és sokkal tovább éltek, mint a hétköznapi
ember, és akik gyógyították a beteget, tanították a tudatlant, és áldást hoztak
mindazokra, akik velük találkoztak.
Nem túl messze a gyönyörű datolyapálmákkal és bővizű forrással ékesített,
eldugott völgytől, rátalált a remeték menedékhelyére, akik felől Jeromos biztos
volt, hogy ők az elmúlt évszázadok rejtélyes közösségének leszármazottai.
Öntözött kertek övezte szerény kunyhókban éltek kis könyves ládákkal az
ablakpárkányon. A datolyapálma gyümölcsét ették, és a kertjükből származó
zöldségeket. A sivatagot átszelő útjaikon a csillagok segítségével tájékozódtak,
könnyedén megfigyelve azokat a tiszta sivatagi légkör mellett. Hajnalban
keltek, és szürkületkor pihentek le, és minden ilyen alkalommal egyesültek az
Angyalokkal, és meditáltak a Mennyei Atyával. És nekik szintén voltak ősi,
kézzel írott töredékeik, azon tanításokkal, amelyeken életük alapult. Jeromos
azt írta egy barátjának, hogy ezek a remeték tudják az igazságot, és most már ő
is megismerte.
Egy vallási vita következtében elhagyta a sivatagot. Antiochiába ment, és ott
meglátogatta a beroeai nazarénusokat, hogy tanulmányozza egy eredetinek
tartott héber evangélium náluk lévő másolatát. Neves héber nyelvtudós lett.
Ebben az időszakban fordította latinra Jeremiás, és Ezékiel tizennégy szent
beszédét, és kilencet Ézsaiás hatodik fejezetéből. Majd ismét szólította a
sivatag, összecsomagolta könyvtárát és visszatért remetelakába, de már úgy,
hogy többen is követték, Innocent, Heliodorus, és egy csoport fiatal. Innen
hívták vissza Rómába.
Damasus pápa, akit később Szt. Damasusként kanonizáltak, költő és régész is
volt, valamint a pápai könyvtár alapítója. A felvilágosultság szerelmese,
kéziratait önmaga tervezte betűkkel írta. Azonban a legemlékezetesebb
szolgálat, amelyet kultúránknak tett az volt, hogy magához rendelte Jeromost
azzal, hogy hagyja ott hőn szeretett sivatagát, és legyen az ő személyes titkára.
Amikor a pápa az első századi kéziratok alapján felismerte Jeromos alapos
tudását, nem csak pápai titkárrá tette meg őt, hanem azzal a további feladattal is
megbízta, hogy fordítsa le az Új Szövetséget.
Damasus pápa szerint, a második századi latin fordítások az írástudók állandó
másolása és újramásolása következtében teli vannak hibákkal és bizonytalan
bekezdésekkel, olyannyira, hogy lassanként minden másolat egy új változatot
képviselt. Ekkor az óriási munkában Jeromos szabadjára engedhette összes
teremtő erejét. A pápa védnöksége alatt nemcsak az Evangéliumok revízióját,
és annak tökéletessé tételét valósította meg, hanem latinra fordította a Zsoltárok
könyvét, az Énekek Énekét, a Példabeszédek Könyvét, és a Prédikátorok
Könyvét. Lefordította Judit Könyvét, Tóbiás Könyvét, továbbá számos "apokrif"
dokumentumot is, és ezek között az ősi kéziratok arámi és héber töredékeit,
amelyeket olyan sokáig és olyan fáradhatatlanul gyűjtött. Az utóbbiak voltak
azok, amelyek a kritika és a rágalom egész viharát provokálták.
Jeromos maga írta Damasus pápának: "Meddig helyesbíthetem ennek a
verziónak a nyelvét még, hogy visszajuttassam az első napok eredeti
állapotába? Van-e ott egy keresztény, akár tanult, akár tanulatlan, aki ne
vádolna engem, hogy az általam használt nyelv durva, és ne hívna engem
csalónak és szentségtörőnek csak azért, mert van bátorságom bármit
hozzáadnia a régi kéziratokhoz, vagy akármilyen változtatást és korrekciót
alkalmazni azokon?" - prófétai szavak voltak ezek. Amíg Damasus pápa élt,
addig Jeromos fordításainak igaz voltát nem kérdőjelezhették meg. De
pártfogójának halálával, és a nagy ellenfele, Szt. Augusztin nyomására, az
ellene szóló hangok szinte lázongássá erősödtek. Miután a görög gyülekezetek
megbélyegezték Jeromos fordításait, ez arra kényszerítette a püspököket, hogy
a zsidó lakosok tanúskodását kérjék a fordítások hitelességével kapcsolatban.
Többségük Jeromos mellé állt, de a körülötte kialakult állandó feszültség túl
sok volt a békés természetű filozófusnak, és 385 augusztusában nehéz szívvel
hagyta el "Babilont", és a Szentföld felé vette útvonalát. Tovább folytatta "az
örök élet sivatagi útját", és kitartott a kéziratok töredékeinek kutatásában is,
miközben az Esszénus Közösség egyre teljesebb történetét tudta összeállítani.
Folytatta munkáját Betlehemben. Latinra fordította az Ó Szövetséget, a
Krónikák Könyvét, Jób Könyvét, és többek közt kopt aszketikus munkákat is. Ő
irányította egy kolostor létrehozását, ahol megpróbálta a gyakorlatba átültetni
az esszénus módszerek némelyikét. Haláláig soha sem szűnt meg az igazságot
kutatni, és a minden oldalú tudás iránti szomjúsága soha sem tudott kielégülni.
Szent Jeromos halála után kéziratai szétszóródtak, beleértve arámi és héber
fordításait, de ezek közül sok eljutott a Vatikán Titkos Levéltárába, és a Monte
Cassinoi Kolostorba is. A folyó beletorkollott a folyamba.

A FOLYAM
Szt. Benedek, egész Európa védőszentje 480 körül született Nulsiában, a
mostani Spoleto (Umbria) közelében. Vidéki, de művelt családja Rómába
küldte tanulni, hogy ott kezdje pályafutását. A hanyatló birodalmi főváros
romlottsága mélyen megrázta őt, és visszavonult Subiaco területére, mint
remete. Később talált egy barlangot a sziklák között, a tó mellett, Néró palotája
romjainak közelében, és ott élt egyedül három évig. A legenda szerint hollók
táplálták, de valószínűbb, hogy a számos közeli kolostor egyikének szerzetese,
Romanus gondoskodott róla.
Valamikor, az igazság keresés közben, a fiatal Benedek felfedezte a rejtélyes
héber töredékek Szt. Jeromos féle fordítását, éppen úgy, amint Jeromos saját
igazságának keresése közben bukkant rá az eredetire, sok évvel azelőtt. Az első
századi Esszénusok élete bizonyára ragyogó látomásnak tűnt a fiatal remete
számára, akit annyira kínzott korának fenyegető káosza. Az örök Életfának egy
virágzó ága gyökeret eresztett, növekedett, és virágba borult elméjében. Az
Esszénus Közösség olyan formát öltött, mint Benedek Szent Rendszabálya, a
rend és egyszerűség mesterműve, amelyből az a szerzetesi rendszer kinőtt,
amely a Sötét Korban a nyugati kultúrát megmentette a megsemmisüléstől.
Egyedül a barlangjában hídnak érezte magát a két világ között: az ősi Testvérek
napfényes sugárzása és rendje, akiknek élete a természet és a kozmosz
harmóniáját követte, s a másik barbár, és gonosz időszak között, amely úgy
terült el előtte, mint egy szakadék, ami azzal fenyegetett, hogy elnyeli és
megfojtja mindazt a bölcsességet és szépséget, amit az ember addig teremtett.
Benedek eltökélte, hogy ez nem történhet meg, és megidézte a múltból az
Esszénus Testvéreket, hogy segítsenek neki. Tanítványok kezdtek hozzá
özönleni. Elhagyta barlangját, és tizenkét kolostort alapított, mindegyiket
tizenkét szerzetessel. Hírneve növekedett, és azzal együtt nőttek azok az
elkerülhetetlen törekvések is, amelyek tönkre akarták őt tenni. Amint elfordult
Rómától, azzal egyidejűleg eltávolodott az intrikától is, és néhány
tanítványával egy csodálatos hegycsúcsra emelte tekintetét, amely meredeken
emelkedett Cassino fölé, félúton Róma és Nápoly között. Mont Cassinot arra
szánták, hogy egy gyönyörű és szervezett erődje legyen a biztonságnak és a
rendnek, az azt körülvevő dezorientáció, és zűrzavar káoszának közepette.
Belőle lett a nyugati civilizáció két mágneses pólusának egyike, míg a másik a
Vatikán. Éppen úgy, ahogy az Esszénusok őrizték a Szent Törvényt az első
század nyugtalan időszakában, ugyanúgy védték és másolták azt a
benedekrendi szerzetesek a Scriptoriumban, a másolóhelyiségben, ami a
középkori kiadók szerepét játszotta. Ciceró, Seneca, Tacitus, Szt. Jeromos és
Szt. Augustin, az alexandriai Philo, Josephus Flavius, és sok más munkáit,
akiknek írásai megsemmisülhettek volna azon harcosok lába alatt, akik
hamarosan végigfosztogatták Európát.
Monte Cassino legmagasabb pontjáról teljes hosszában látható az Íri folyó
csodálatosan szép, zöld völgye. A kolostor maga egy erődből, egy pogány
templomból, és egy szent ligetből állt. Monte Cassino, és a többi benedekrendi
kolostor gazdaságilag önfenntartó, önálló elzárt város volt, amely képes
ellenállni a világ zűrzavarának. Enklávéján belül az élet minden előfeltétele
adott volt: Források, zöldségkertek, gyümölcsösök, gabonatermő földek,
kemence (a szerzetesek maguk sütötték kenyerüket, és folyamatosan másolták
könyveiket), agyagok a művészeknek, valamint nagy számú könyvvel és
kézirattal rendelkező könyvtárak, amelyeket a Scriptoriumban tanulmányoztak
és olvastak.
De az összes Esszénus ideák közül, amelyek Benedek világában
visszhangoztak, talán a legszebb és legidőálóbb volt a Regula Santa, a Szent
Rendszabályzat. Ez a szabályzat a szerzetesek közösségi életére vonatkozó
nagyon logikus, és praktikus etikai törvénykönyv volt, akik saját lelki épülésük
és hasznosságuk érdekében tevékenykedtek. A Rendszabályzat gyakorlatilag
minden oldalúan a középkori időkre értelmezte és adaptálta az Esszénus
Közösségben gyakorolt életmódot. Minden dolog közös tulajdonban volt. Az
abbét a szerzetesek választották életfogytáig, aki felsőbb hatalommal
rendelkezett, de kötelező volt az öregekkel konzultálnia bármely ügyben, amely
közte, és az Isten között felmerült. Így képviselte ő mind az embert, mind a
Teremtőt, partnerekként működve együtt a Teremtés soha véget nem érő
feladatában. Ő nevezte ki saját hivatalos segítőit, - a priort, a noviciánus
főnököt, a vendégek felelősét, és a többit. Habár működésének minden részlete
pontosan le volt fektetve, a humanizmusnak, a testvéri szeretetnek olyan erős
árama hatotta át a Rendszabályzatot, amely e tekintetben is különlegességként
állt a középkor összes szerzetesi, és vallási rendszabályai között, így is
bizonyítván az Esszénus hagyományokkal való kapcsolatát. Az ima, a munka,
és a tanulás bölcs egyensúlya - ora et labora -, a testről való gondoskodás, azzal
az idővel, amelyet bölcsen megosztottak a pihenés, a testmozgás, és a
megfelelő táplálkozás között. Nagy fontosságot tulajdonítottak a
kertészkedésnek és a földek művelésének, a zene és a művészet szeretetének, és
mindenek felett olyan tiszteletet tanúsítottak mindenki és mindegyik vendég
iránt, mintha ő lett volna maga az Úr. Mindez sokkal közelebb állt az Esszénus
Közösségek életmódjához, mint ahhoz, amely a középkori Európában általános
volt. Benedek jelleme átragyog rendszabályának minden szaván: Szeretettől
áthatott bölcsesség; együttérzéssel áthatott rend és tekintély.
A Regula Santa Rómába küldött példánya elveszett, de a Szent saját kezűleg
készített másolata megmaradt Monte Cassinoban. A Lombard invázió idején a
szerzetesek Rómába menekültek ezzel az eredeti példánnyal, fél kiló kenyérrel,
és a kiporciózott gyümölccsel (a szerzetesek megengedett napi adagja fél kiló
kenyér, hat deci tej és kb.1 kg gyümölcs). Zahary pápa az ereklyéket
visszajuttatta Monte Cassinoba a nyolcadik század közepén. A kilencedik
században sok kéziratot elpusztítottak a fosztogató Szaracénok. Végül a
napóleoni háborúk idején a Szt. Benedek által írott utolsó eredeti pergamen is
elveszett. Mindazonáltal néhány fontos töredék fönnmaradt, bizonyítékát adván
azoknak az eredeti esszénus hagyományoknak, amelyeket Szt. Jeromos oly sok
első századi szöveg fáradhatatlan fordítója írt le.
Az eredeti Esszénus köszöntés: "Béke legyen veled" ekképpen változott:
"Keresd a békét és arra törekedj." (Prológ).
Az Esszénus Evangélium legfőbb törvénye: "Szeresd felebarátod, mert
Mennyei Atyád a szeretet, mert Föld Anyád a szeretet, mert az Embernek Fia a
szeretet" - bencés csuhába öltöztetve: "Első helyen kell szeretni az Úr Istent,
teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes erőnkkel, majd felebarátainkat úgy,
mint önmagunkat." (4. Fejezet).
A Mennyei Atyáról és Angyalairól szóló Esszénus tanítás, és dicséretük,
valamint az iránymutatás, hogyan kell harmóniában élni velük: "És így fogják
az Ő Angyalai tudni, hogy az Ő útjain jársz", - vedd ezt a figyelmeztetést:
"Gondoljuk meg jól, hogyan kell viselkednünk az Isten és Angyalai szeme előtt,
és úgy énekelni zsoltárokat, hogy elménk harmóniában legyen hangunkkal."
(19. Fejezet).
A közösségi életet és az Esszénus Közösségekben végzett munkát oly
gyönyörűen leírta Josephus, Philo, és Plinius, ahogyan az megtalálható Szt.
Benedek Regula Santa-jának 48. Fejezetében is: "Azután vannak ők, az igazi
szerzetesek, akik kezük munkájából élnek, amint atyáink, és az apostolok
tették."
Az isteni szeretet volt az általános irányelv az Esszénus Közösség öregjei
számára, és ugyanaz az isteni szeretet sugárzik Benedeknek, az abbénak adott
tanácsaiból is, a 64. Fejezetben: "Nemesítsen meg minden dolgokat oly módon,
hogy az erősnek legyen mire törekednie, de a gyengének semmi olyanra, amitől
megrémülne."
Az Esszénus Evangélium alapvető tanítása: "És úgy szeresd igaz testvéreidet,
amint Mennyei Atyád, és Föld Anyád szereti őket", lesz a Regula Santa 72.
Fejezete: "Dédelgessétek szemérmesen a kölcsönös szeretetet, mint testvérek. -
Féljék Istent szeretettel. - Szeressék abbéjukat őszinte, és alázatos
emberszeretettel. - Egyáltalán semmit ne helyezzenek Jézus elé, és Ő vezessen
mindannyiunkat az Örök Életbe."
Szt. Benedek írta a Regula Santa-ban, hogy mindig lesznek vendégek a
kolostorban, és törvénnyé tette az 53. Fejezetben: "Az összes látogató, aki
megjelenik, úgy legyen üdvözölve, mintha maga Jézus volna." Az a több, mint
ezer év, amely azóta eltelt, hogy megteremtette kolostorát a Monte Cassinon,
bebizonyította szavainak igazát. A látogatók mindig megtalálják a Hétszeres
Béke légkörét, és felhívást az Angyalokkal való egyesülésre, egy élő Közösség
állandó isteni jelenlétében, amely az Egyesülések napi körét ajánlja.
Csodálatos módon Szt. Benedek kolostorainak többsége viszonylag érintetlenül
maradt meg, a békés falakon kívül zajló, sok-sok pusztító háború ellenére. Még
1943-ban is az történt: A német tisztek kötelességüknek érezték, hogy
figyelmeztessék Monte Cassino Abbéját, miszerint néhány napon belül a
kolostor egy döntő, heves, és félelmetes tüzérségi csatának középpontjába
kerül. Az abbé vezetése alatt a szerzetesek százai faládákat tákoltak össze, és
azokba csomagolták a páratlan kéziratok, tekercsek, és kódexek felmérhetetlen
értékű darabjait, amelyek a görög és római klasszikusokat, a patrisztika, és
skolasztika legfontosabb munkáit képviselik, valamint több, mint negyvenezer
felbecsülhetetlen értékű pergament.
Mindezek biztonságot és védelmet találtak a Vatikán Titkos Levéltárában.

ÓCEÁN
Szt. Ferenc az egyik legkülönlegesebb, és legkivételesebb szellem. Továbbá
azon kevés katolikus szentek közé tartozik, akiket nem lehet besorolni egyetlen
vallás vagy filozófia korlátai közé: Ő az egész világé.
Gautama Buddha herceghez hasonlóan - aki elhagyta apja királyságát, hogy az
igazságot keresse az ősi India erdeiben -, Ferenc szintén korán megértette a
kapzsiságon és önzésen nyugvó, anyagi világ hiábavalóságát és
reménytelenségét. Mindketten felismerték, hogy az emberi szenvedés
tengerében a legfontosabb dolog, ezt a szenvedést gyógyítani. Ebben a
megközelítésben mind a kortalan bölcsesség, mind a modern hasznosság
megtalálható. Ha ég a házad - mondta Buddha -, az első dolog, hogy menekülj
onnan. Így tett a fiatal Ferenc is, amikor elhagyta a gazdag szülői házat,
meztelenül és üres kézzel, hogy az egyszerűségnek, a szerénységnek, a
szegények kincsének szentelje életét, és felejthetetlen szellemi lakomákban
részesítse mindazokat, akik találkoznak vele, miközben Itália rögös útjait rótta.
Az ifjú Buddha, és az ifjú Ferenc egyaránt egy cikázó villám két pólusát
képviselték az emberiség sötét égboltján, amelyet reménytelenül behálóz a
tudatlanság, az erőszak, és az önpusztító élvezetek utáni vágyódás hínárja.
Kimondhatatlan együttérzéssel tekintettek az emberek fiaira, akik tele voltak az
anyag kielégíthetetlen sóvárgásaival, miközben elvesztik az egészséget, és a
szellem békéjét, a birtoklás múlékony, csábító, de hamis ingoványában. És
ahogy az ég ragyogó tisztasággal tárja elénk a földet, ugyanazt tette életük
eredendő egyszerűsége és tisztasága, szöges ellentétben az őket körülvevő
nyomorúsággal és tudatlansággal. Szívükben mindketten megépítették a
szellem igazi birodalmát, és sikeresen egyesítették az élet összes erőit a halál
erőivel szemben.
Nem meglepő, hogy napjaink fiatalsága felfedezte e két spirituális óriás
szellemi rokonságát, akikben feltétel nélkül megbízhatnak. Úgy tekintenek a
forradalmi szellemre, mint sajátjukéra, és kiábrándultsággal a rideg hatalmon,
és az aranyborjú imádatán alapuló dagályos intézményrendszer terméktelen és
sztereotipizált céltalanságára. Napjaink fiatalsága számára ők képviselik a
reményt, és visszatérést a lélek örök spiritualitásához, a természet
egyszerűségéhez, amelyek a menekülés utolsó lehetőségét nyújtják az
emberiség önpusztító, önromboló és egyre szélesedő szakadékából.
Szt. Ferenc az óceán Szt. Benedek folyama, Szt. Jeromos folyója, valamint az
Esszénus Közösség rejtett forrása számára. Nem azért fontos ő ebben a
történetben, amit felfedezett, hanem azért, ami ő maga volt. Ferencnek nem
kellett keresni az ősi szent tekercseket; Isten Szava Szívébe vésve. Ő volt a
szellemi reinkarnációja azoknak, akik a tekercseket írták, ő az összes valaha élt
esszénus testvér tizenkettedik századi keveréke egy személyben. A Nap, a víz,
az öröm, és a béke Angyaláról énekelt kedves madarainak. Soha nem viselt
cipőt, hogy talpával mindig érezze a Föld Anyát. A szabad ég alatt aludt, ott,
ahol éppen ráesteledett, hogy Mennyei Atyánk drága csillagai ragyogjanak feje
fölött, függetlenül attól, hogy hol hajtotta álomra a fejét. Életelve nagyon
egyszerű volt: "Jézus nyomdokain járni, az Ő tanításait követvén." És nem volt
senki a történelemben, aki ilyen örömteli módon tette volna ezt. Vándorolt
Olaszország falvain és városain keresztül, amint esszénus testvérek tették ezer
évvel korábban Galileában, gyógyítván a betegeket, tanítván a tudatlant, és
megosztván a szeretet és együttérzés által hozott üzenetét mindazokkal, akik
meghallgatták.
Gyakran időzött Monte Casinoban a bencés szerzetesekkel. Az ottani tisztaság
és egyszerűség, a szegénységben, szüzességben és engedelmességben töltött
élet inspirálta őt, amikor megfogalmazta követői számára a Regulát. Amikor ő
és remete társai hajnalban fölébredtek, és felemelték karjaikat a Nap, az eső,
vagy a szél felé, ugyanazzal az áhítattal tették, ahogy az esszénus testvéreik a
Holt Tenger mellett sok-sok évszázaddal azelőtt. A Naphoz szóló Himnusz és
az Esszénus Evangélium lényegében ugyanaz; az életnek a tisztelete, amely az
esszénus szellem szerves része, és amely sértetlenül ívelte át az évszázadokat.
Nem járt iskolába, tudását nem az iskolában, és nem a könyvekből szerezte. A
Bölcsesség és Szeretet Végtelen Óceánjából merítette azt az óriási spirituális
erőt, amely megújította a stagnáló Egyházat. Nála volt a kulcs, hogy ajtót
nyisson az örökkévalósághoz.
És kinyitotta azt, széttárt karokkal ölelvén magához minden testvérét és
nővérét, és Isten minden teremtményét. Számára az egész természet Isten
ragyogó tükre volt, ahol az ember a legáldottabb mindenek között, a Föld Anya
csodálatos erejével végtagjaiban, és a Mennyei Atya fényével homlokán. Szt.
Ferenc végtelen hittel, és örömteli határozottsággal teremtette meg a Fény
Oázisát a középkor Holt Tengerének pusztaságában. Isten szelíd trubadúrja
nemcsak egy újjászületett esszénus, - ő maga volt az Esszénus Béke
Evangélium beteljesülése.
LATIN ÉS GÖRÖG TANULMÁNYAIM A
PIARISTÁKÁL
Cognoscere st cognoscere causas. Tudni annyi, mint a forrást ismerni - mondta
Lukrécius, a római filozófus. Tehát én is a legelején kezdem.
Valami féle "Potsdami szerződéssel" indult édesapám, az unitárius székely, és
édesanyám, a katolikus francia között. A kívülálló csak tisztelheti annak a
szerető köteléknek az erejét, amely összetartotta őket, habár vallásos hitük
fényévekre volt egymástól. Édesapám egyik őse társalapítója volt Erdélyben az
Unitárius egyháznak, mint Francis David (Dávid Ferenc) közeli barátja. Ő írta,
Az Isten Egysége c. nagyszerű, forradalmi könyvet, míg Közép-Európában
apám egyik felmenője volt szerzője az első Egyetemes Történelem c. műnek.
Mindketten ugyanazt a nyomdagépet használták, amit Németországból hoztak
magukkal, úgy, hogy az egyik nappal nyomtatott, a másik az éjjeli órákban.
Ezzel szemben édesanyám egyik őse Franciaország Kardinálisa volt, s szerzője
Az Egyház Isteni Hatalma c. terjedelmes középkori műnek. Édesapám az
unitárius alapelveket követte, miszerint soha ne fogadjunk el semmit, ami
ellentmond a józanésznek, és, hogy a gyülekezet minden tagja szabadon
formálhatja az Istenről, az életről és az Univerzumról alkotott elképzeléseit.
Édesanyám őszintén hitt az Atya, a Fiú, és a Szentlélek Szentháromságának
misztériumában.
Ez volt az eltérő szülői ideológiákkal átszőtt adódó családi háttér, amikor
iskoláztatásom kérdésében kellett döntést hozni. A következő megállapodásra
jutottak a megegyezésre törekvés szellemében: Először is a katolikus Piaristák
kolostorában kellett tanulnom, amely a klasszika-filológia témaköreire
specializálódott, különös hangsúllyal a görög, a latin, és az egyházi irodalomra.
Majd a Piaristáknál szerzett érettségi után a Párizsi Egyetemre kell mennem,
hogy iskolai tanulmányaimat a Sorbonne-on szerzett filozófiai doktorátussal
fejezzem be. Mindezek után rajtam fog múlni, hogy milyen hivatást, és milyen
vallást választok magamnak. Így azután a Piaristáknál kezdtem a
tanulmányaimat. Először nagyon nehéz volt hozzászoknom a piarista élet
szigorához és spártai egyszerűségéhez, a gazdag és kényelmes otthonunk
luxusa után (édesapámnak tekintélyes birtokai voltak mind Erdélyben, mind
Franciaországban). Hajnalban keltünk és mentünk a misére, fűtetlen szobában,
hideg vízben mosakodtunk, eleget tevén a nap minden órájában a Piarista Rend
híres jelmondatának: Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál. Ha egy darab
kenyérre, vagy akár egy pohár vízre volt szükségünk, tökéletes latinsággal
kellett azt kérni. Mindazonáltal visszatekintve, végtelenül hálás vagyok szigorú
neveltetésemért, aminek önfegyelmemet és akaraterőmet, valamint az ebből
adódó görög-latin filológiában és irodalomban szerzett tudásomat
köszönhetem.
18 éves koromban folyékonyan beszéltem a klasszikus görögöt és latint.
Magna cum laude eredménnyel érettségiztem, és az osztály eminense lettem,
aki a búcsúbeszédet is elmondhatta. Akkor készítettem a kötelező érettségi
dolgozatot, "Hadd énekeljen Szt. Ferenc a szívedben" címmel. Igazán kedves
feladat volt a számomra, és könnyedén írtam, nem is gondolván az
eseményeknek azon láncolatára, amelyet majd életemben elindít. Közvetlenül
az érettségi vizsgám után irodájába hivatott osztályfőnökünk, Magister Mondik,
a kolostor Priorja. Mikor beléptem, felpillantott dolgozatomból, amit éppen
átolvasott, és rámmosolygott.
"Édes fiam, úgy látom" - mondta -, "készen vagy már arra, hogy kirepülj a
hatalmas és kemény életbe. Nemsokára meg fogja mutatni neked a Sátán az
élvezetekkel és luxussal teli élet minden csábítását. Ennek tudatában úgy
döntöttem, hogy az érdekedben legyőzöm a Sátánt, és inkább spirituális
élmények irányába vezetlek. Itt van számodra az ajánlólevelem, amit régi
iskolatársamnak, a Vatikáni Levéltárak Prefektusának írtam. Ennek a levélnek
a birtokában az Archívum ajtajai megnyílnak számodra, és így mindent
megtalálhatsz a neked oly annyira kedves Szt. Ferencről, amint ezen
kívánságodnak hangot is adtál dolgozatodban." - Látván arcomon az örömteli
lelkesedés jeleit, felemelte kezét, és komolyabbra fordítván a szót, mondta:
"Azonban, fiam, ezért a privilégiumért nagy árat kell fizetned. A Vatikán
Prefektusának irányítása alatt folytatandó tanulmányaid során alá kell vetned
magad a Ferencesek szegénységi, szüzességi, és engedelmességi esküjének, s a
szerint is kell élned. A lehető legszerényebben kell öltözködnöd, valamint csak
fekete kenyeret, sajtot, gyümölcsöt, és zöldséget ehetsz. És semmi több.
Ismerem családodat és tudom, hogy igen nagy vagyonnal rendelkeznek, de ez
alatt az idő alatt egyetlen fillért sem fogadhatsz el szüleidtől." - Felém nyújtott
egy borítékot. - Itt találsz majd egy nagyon szerény összeget olasz lírában, ami
megfelel a legszegényebb, képzetlen, olasz munkás havi bérének. És neked úgy
kell élned, mint azoknak. - Másrészről a spirituális ínyencségeknek egy
hatalmas terített asztalát élvezheted majd, miközben Magiszter Mercati
barátom szárnyai alatt folytatod tanulmányaidat. És a rendelkezésedre állnak a
Vatikán Archívumának és Levéltárának több ezer évre visszanyúló,
kimeríthetetlen kincsei. - Hát akkor, fiam, hajlandó vagy vállalni ezt a nagy
áldozatot?
Annyira váratlanul ért az egész, hogy szólni sem tudtam. Megilletődve ennek
az óriási lehetőségnek a reményétől nem tudtam szavakat találni, hogy
kellőképpen kifejezzem hálámat. Szerencsére a mi kedves osztályfőnökünk
ugyanolyan érzékeny, és megértő volt, mint amennyire bölcs és művelt. -
Mosolygott és bólintott, mintha tudta volna, mi minden kavarog a fejemben,
majd átadta a borítékot és az ajánlólevelet, hozzáfűzve: "A Szt. Ferencről
készített dolgozatodat én fogom külön elküldeni barátomnak. Nagyon ígéretes
írás, és biztos vagyok abban, hogy ő is élvezni fogja. - Isten áldjon, fiam."
Miután megáldott, már csak arra emlékszem, amint a kolostor udvarán ballagok
szédelegve, csak arra összpontosítva, hogy milyen értékes levél van a
kezemben.
(Mielőtt folytatnám, szeretnék idézni egy részletet a Szt. Ferencről írott
dolgozatomból, amely megnyitotta piarista osztályfőnököm szívét, és a
Vatikáni Archívumok ajtajait is. Kérem, bocsássák meg a szöveg spirituális
túlfűtöttségét, de vegyék figyelembe, hogy csak 18 éves voltam.)

HADD ÉNEKELJEN SZENT FERENC A SZÍVEDBEN


SZENT FERENC

Látjuk Szent Ferenc arcát és mosolyát, mint első szerelmünk, vagy az elveszett
Paradicsom rövid felvillanását. Ez a hálás és alázatos mosoly a rejtélye az
emberi történelem egyik legerősebb, legkülönösebb, és legeredetibb alakjának.
Az ő szemei! Ott csillogott az a tűz, amely éjjel-nappal bennünk égett. Úgy
szerette a természetet, mint ahogy a szülő szereti gyermekeit, mindegyik egy
különleges és dédelgetett lény. Amikor az ersőben sétált, nem az egész erdőt
nézte, hanem mindegyik fát külön-külön, látni akart minden fát egyedül, mint
egy különleges, majdnem szent dolgot, az Isten gyermekét, és
következésképpen, mint fivérünket, vagy nővérünket. Költő volt és egész élete
egy csodálatos költemény. Az, hogy a Napot és a Holdat, a vizet és a tüzet
testvérének tekintette, gyönyörűen fejezi ki a "Himnusz a Naphoz" c. írásában.
Mindig énekelt, amint vándorolt a mezőn, kitárván egy igazi költő minden
szenvedélyét az ég felé. Ez a himnusz, telve az ifjúság derűjével, és a
gyermekkor emlékeivel, úgy szövi át egész életét, mint egy refrén.

HIMNUSZ A NAPHOZ

Dicsőség Tenéked, óh Uram,


A Te összes teremtményeidért,
Különösen áldott testvérünkért, a Napért,
Aki a nappalokat adja nékünk, s
Aki ránk szórja tiszta fényedet,
Páratlan ő és vakító fényben pompázó:
Mi Téged látunk őbenne, óh Uram.

Dicsőség Tenéked, óh Uram,


Szeretett nővérünkért, a tündöklő Holdért,
És a sziporkázó csillagokért;
Mert Néked köszönhetik tisztaságukat,
Ékes szépségüket és ragyogásukat
Odafönt a tündöklő egekben.

Dicsőség Tenéked, óh Uram,


Szeretett testvérünkért, a lágy szellőért,
A friss levegőért, a változékony felhőkért,
A tiszta égboltért, és a szeszélyes időjárásért;
Mert általuk Te adod az életet,
És az élet minden formáját
Összes áldott teremtményednek.

Dicsőség Tenéked, óh Uram,


Szeretett testvérünkért a tűzért,
Mert általa Te gyújtasz fényt
Nékünk a sötétségben;
Gyönyörű ő, és ragyogó,
Vakmerő, és lángoló.

Dicsőség Tenéked, óh Uram,


Szeretett nővérünkért a friss vízért,
Aki oly annyira jótékony számunkra;
Nélkülözhetetlen és tiszta.

Dicsőség Tenéked, óh Uram,


Drága jó Anyánkért a Földért,
Aki fönntart és táplál bennünket;
Bőkezűen ajándékozván számtalan gyümölcsét,
Sokszínű gyönyörű virágát,
És a szerény füveket.

A TESTVÉREK
Egyik nap föntről néztem a tavat. Fejjel lefelé pillantottam meg városunkat
benne. Azt hisszük, hogy biztonságosabbá, és időállóbbá tesszük a várost
súlyos alapokra építve, őrtornyokkal, és a mindenre rálátó magas citadellával.
De amikor valaki ezt fordítva pillantja meg, ugyanez az erő és hatalom lesz a
legsebezhetőbb! Úgy tűnik, az egész világ egy hajszál vékony, Isten kezében
lévő szálon függ. És ekkor hirtelen mindent az örök veszély új fényében láttam,
az isteni kegyelemtől való legteljesebb függőségben. És szívem legmélyéből
mondtam őszinte köszönetet a Mindenható Istennek, azért, hogy a világ nem
töredezett és szóródott szét hulló csillagokká.
Minél kevesebbet gondol az ember saját magára, annál többet gondolhat jó
szerencséjére és az Isten összes ajándékára. Mert lehetetlen, hogy az ember
rászolgáljon egy naplemente, vagy a csillagok gyönyörű látványára. Végtelenül
hálásnak kell lennünk a Teremtőnek mind azért a tömérdek csodálatos
ajándékért, amit Tőle kaptunk életünk minden egyes napján. Amióta csak
megszülettünk, - amikor az első ajándékot, az Élet csodálatos ajándékát
kaptuk, - szünet nélkül áradnak felénk Istentől az ajándékok: A csillagos égbolt,
a hegyek felhőkbe vesző csúcsaikkal, az erdők, tele Isten teremtményeivel, a
tenger hatalmas erejével, a zene, a könyvek, az utazás, a barátság, és a
szerelem. Annyira eláraszt az Ő nagylelkűsége, hogy megpróbálok annyit
visszafizetni, amennyi csak tőlem telik. Oly mértékben vagyok adósa
Teremtőmnek, hogy valójában sosem leszek képes visszafizetni akárcsak egy
töredékét is annak, amivel Ő megajándékozott. Habár Ő soha nem kéri azt,
hogy visszafizessek bármit; és éppen ez az, amiért igyekszem valami keveset
mindennap visszafizetni. De nem vagyok önző, mert tudom, hogy minél többet
igyekszem visszafizetni, annál többet ad majd nekem. Szeretném megmutatni
Neki, hogy mennyire hálás vagyok az Ő minden csodálatos ajándékáért, éppen
azért, hogy mind többet, és többet kapjak Tőle. Amikor úgy látjuk, hogy az
egész világ az Isten kegyelmének egy hajszálán függ, akkor látjuk az igazságot.
Attól a pillanattól kezdve minden gondolatunk, és minden érzésünk tiszta,
boldog köszönetté változik az Isten végtelen szeretetéért. Amikor ráébredünk,
hogy soha nem leszünk képesek visszafizetni határtalan adósságunkat, akkor
boldogan szánjuk magunkat olyan életre, amelynek minden napján
megpróbálunk törleszteni, az öröm és hálaadás extázisában. Ez az, amiért mi,
akik rongyosok, nincstelenek, és hajléktalanok vagyunk, mégis olyan énekeket
dalolunk, amelyek a csillagokból is jöhettek volna! Míg a csillagok fényesen
haladnak fölöttünk, irigykedve néznek le ránk, Isten gyermekeire!

FELEJTHETETLEN ELSŐ NAPOM AZ ÖRÖK


VÁROSBAN
Vegyes érzelmeim voltak, amikor elhagytam azt a spirituális szigetet, ahol
életem elmúlt nyolc évét töltöttem és ráléptem a külső világ ismeretlen útjainak
egyikére. Szüleim teljes szívükből támogatták terveimet. - "Csodálatos kaland
lesz" - mondta büszkén unitárius édesapám, miközben szemei fényesen
csillogtak. - "Nagy szellemi zarándoklat" - mondta katolikus édesanyám,
szerető büszkeséggel hangjában.
Édesapám tanácsára először Párizsba és Lipcsébe mentem, hogy felkeressem
azokat a speciális könyvesboltokat, amelyeket figyelmembe ajánlott, hogy
megszerezhessem a legjobb arámi és héber szótárakat. Azt mondta nekem, -
"Nem aggódom görög és latin nyelvtudásod miatt, de az arámi és a héber nyelv
tudása nélkül el fogsz veszni, édes fiam."
Körülbelül tíz nappal később egy olasz vonaton találtam magam, egyszerű
öltözékben, a szótárak a kézi útipoggyászom egyikében, az ajánlólevél, és a
boríték azzal az igen csekély olasz pénzzel a zsebemben. Kinéztem a vonat
ablakán és gyönyörködtem a változatos olasz tájban. Parasztok dolgoztak a
földeken, az asszonyok mostak a patakban, és a játszadozó gyerekek távolról is
vidáman integettek felénk. Szombati nap volt és lármás fiatalemberek egy
csoportja szállt fel a mi kocsinkba, hogy futballmeccsre menjenek a közeli
városba. Idősebb férfiak, és nők utaztak gyerekeikhez, és egész családok
mentek rokonaikat meglátogatni. Túlfűtött itáliai hangulat töltötte meg
kocsinkat, és bőven volt lehetőségem a hosszú út során, hogy gyakoroljam
kezdetleges olasz tudásomat.
Végül estére megérkeztünk "A Városba". Első benyomásaim nem voltak
túlságosan kedvezőek. A vasúti pályaudvar tömve tolakodó, hangoskodó
emberekkel, és tele gomolygó mozdonyfüsttel, amihez még az olcsó bor, és
zsíros ételek nehéz szaga társult. Mindez együtt nagymértékben lelohasztotta
"A Szent Város" iránt táplált lelkesedésemet. Némi keresgélés után végre
találtam egy fiákert, egy álmos kocsissal, és egy siralmas kinézetű lóval.
Próbáltam megmagyarázni neki meglehetősen gyér olasz szókincsem
birtokában, hogy diák vagyok, és olcsó szállásra lenne szükségem. "Szóval egy
diák" - mondta ásítozva, mintha ez mindent megmagyarázott volna, majd
indulásra nógatta még nálánál is álmosabb lovát. Meglehetősen hosszúnak tűnt
a kocsiút, szokatlan kinézetű, szűk utcákon keresztül, amelyek tele voltak
házaik előtt üldögélő emberekkel, álldogáló csoportokkal, lézengőkkel, akik az
utcán bámészkodtak a járókelők után. Végül megérkeztünk egy kétszintes,
kisebb házhoz, melynek bejárata egy kis, sötét előtérbe vezetett, ahol egy
bortól, és bagótól bűzlő öregember fogadott. Fél lírát nyomtam a kocsis kezébe,
amit az gyakorlott mozdulattal dugott zsebre, miközben azt morogta -
"Diákok!" - amint elhajtott. Így aztán ott maradtam a két poggyásszal, egyik
tele szótárakkal, a másik pedig mandulával. - "Gyere, te diák" - motyogta az
öregember, majd elvezetett egy olyan helyiségbe, amely bizonyára a
legrosszabb volt a házban. "Egy líra" - mondta, és tartotta markát. "Ha tovább
maradsz, öt líra egy hétre. - Buona notte!" - és elcsoszogott.
A szobában nem volt világítás, de az utcáról a legközelebbi lámpaoszlop
halvány fénye mellett megtaláltam az öreg ágyat szalmazsákkal, egy régi széket
és asztalt elég bizonytalan lábakkal. Miután nem sikerült szobám ajtaját
bezárni, abbahagytam a kulccsal való erőlködést, poggyászaimat az ágy alá
dugtam, levetkőztem, és megfogadtam, hogy minden kellemetlenséget kiverek
a fejemből, és végre egy jót fogok aludni. Amint éppen elszenderültem volna,
többtucatnyi moszkitó félelmetes, zümmögő hangját kezdtem hallani, és
hamarosan meg is támadták védtelen arcomat és karjaimat. Megpróbáltam
elzavarni őket, de szörnyülködve kellett rádöbbennem, hogy nem azok
jelentették egyetlen társaságomat: nagy svábbogarak sétálgattak fel s alá a
testemen, mintha övék lett volna az ágy, ami valószínűleg igaz is volt. A
szobámban tapasztalható fullasztó hőség dacára egyetlen megoldást csak az
jelentett, hogy újra felöltöztem, és úgy feküdtem az ágyra, hogy közben
arcomat betakartam egy zsebkendővel. Azonban az éjszakai alváshoz még
mindig nem juthattam el. Éppen amikor már úgy gondoltam, hogy sikeresen
elhárítottam a szúnyogok és svábbogarak támadását, szörnyű zaj rázott fel a
nappali felől. Különösen féktelen mulatozás vette kezdetét, egy mély basszus
hangon éneklő férfivel, aki valamilyen opera áriákat adott elő, amihez az összes
többi is csatlakozott, pohárkoccanásokkal, hangos nevetésekkel, kiabálásokkal,
stb. Amíg ott feküdtem, tehetetlenül a rettenetes zajban és hőségben,
legnagyobb szomorúságomra rádöbbentem, hogy vasárnap éjszaka van, és a
mulatozás valószínűleg még órákig el fog tartani. Úgy is történt. Valahányszor
elcsöndesedett a basszus hang, vidám kiáltások hangzottak: - "Tovább, Giorgio,
tovább!" - és sajnos Giorgio folytatta, fülsiketítő hangerővel igyekezvén pótolni
azt, ami zenei tehetségéből hiányzott. A hamis éneklés folytatódott, ugyanúgy,
ahogy a "bravó!" - és a "tovább Giorgio!" is. Míg végül a mulatozók a kora
reggeli napsütésben hazamentek, és alhattam egy-két órát.
Mikor felkeltem, arra a kétségtelen megállapításra jutottam, hogy minél előbb
találok valahol egy csöndes szobát, annál jobb lesz nekem. Udvariasan
visszaadtam az ágyat a svábbogaraknak, és valami víz után néztem, de a repedt
mosdótálban egyetlen csepp víz sem volt. Ezek után felkaptam poggyászaimat,
és bementem a nappaliba, ami nem volt sokkal szívderítőbb világosban sem.
Azonban ott volt egy vonzó fiatal alkalmazott, aki készséggel válaszolt
kérdéseimre, s amikor azt kérdeztem tőle, megmondaná-e, hogy hol találhatnék
egy csöndes kiadó szobát, átvitt a nappali másik oldalán lévő asztalhoz, ahol
két férfi sakkozott, és akiknek játékát jó féltucatnyi szurkoló figyelte nagy
izgalommal. A fiatalember odasúgta, hogy várnom kell, amíg befejezik a
játszmát, mert a két sakkozó egy nagyon csöndes panzióban lakik, és talán
segíthetnek, hogy én is oda kerüljek. Később az is kiderült, hogy a sakkozók
egyike a vasútnál, a másik pedig egy bankban dolgozott, és ők voltak a környék
sakkmesterei, s így egymás elleni játszmáik mindig esemény számba mentek.
Szótlanul figyeltem játékukat, de nem tudtam leplezni hozzáértésemet, mert
arckifejezésem elárulta, hogy követem a lépéseket. Nemsokára tudomásukra
jutott jelenlétem, és még egy mosollyal is nyugtázták a felfedezést.
Gyanították, hogy én is sakkozom, méghozzá meglehetősen jól, pusztán
önkéntelen arckifejezéseiből. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az egyikük
egyre kényelmetlenebbül érzi magát, mert védelmi állása kezdett összeomlani.
Végül engedélyt kért, hogy kimehessen a mosdóba, és intett nekem, hogy amíg
visszatér, vegyem át a helyét. Boldogan belementem, de bizonyára szorulása
volt, mert legalább fél órába telt, amíg visszajött. Ez alatt én próbáltam
megmenteni pozícióját a már elkerülhetetlennek látszó vereségtől. Ha
semmilyen előnyre nem is tudtam szert tenni, végül mégis sikerült több lépés
után egy döntetlent elérni, mikorra barátunk visszatért. "Bravo, bravissimo!" -
kiáltott fel boldogan, amikor felfedezte, hogy megúszta a vereséget, és
meghívott, hogy csatlakozzam hozzájuk ebédre, és azután egy Róma és Milánó
közötti óriási futballmérkőzésre. Amikor gyenge olasz tudásommal
megmagyaráztam nekik, hogy szegény diák vagyok, aki szerény, olcsó, és
csöndes szállást keres, egyszerre kiáltottak fel: "La Signora!" - Izgatottan,
egymás szavába vágva, hadarva beszéltek, míg végül megértettem, hogy
örülnének, ha velük mennék abba a panzióba, ahol ők is laknak, de csak a
futballmeccs után. Meg sem hallották, hogy az utóbbi programot nem
szándékozom elfogadni. Így ebéd után ott találtam magam egy zötyögő
fiákeren a két sakkjátékos társaságában, útban a futballmeccsre, ahova hosszú
utazás után végül megérkeztünk. Nem nagyon akartam poggyászaimat
otthagyni, de biztosítottak róla, hogy a fiákeres egyik rokonuk, és nagyon
becsületes ember, aki meg fogja várni a mérkőzés végét, és elszállít bennünket
a Signorához.
Így telt első napom Rómában, amit jórészt egy futballmérkőzésen töltöttem,
még mindig távol az annyira áhított csöndes szobától. Azonban izgalmas volt a
mérkőzés, és az idő gyorsan telt. Végül megint a lassan cammogó fiákeren
ültünk, és a mérkőzés eseményeiről beszélgettünk. Minél közelebb kerültünk az
"ígéret földjéhez" - egy tiszta, csöndes szobához -, feszültségem annál inkább
enyhült.!
Végül befordultunk egy csöndes mellékutcába, egy barátságos kis ház elé.
Azonnal a sokat emlegetett Signorához vittek, aki meglehetősen termetes hölgy
volt, magabiztos, határozott fellépéssel, és barátságos tekintettel. Első
kérdésemre, hogy ilyen messze van a Vatikán, válaszával megnyugtatott: -
Gyalogosan egy óra alatt odaérhetek. Ezt el is tudtam volna fogadni, amikor
egy váratlan akadály merült fel. Úgy tűnt, hogy újdonsült barátaim meleg
ajánlása ellenére, - akik mostanra már teljes mértékig védőszárnyaik alá vettek,
- a Signorának nincsen üres szobája! A panzióban lévő egyetlen szabad szoba is
le volt foglalva azzal, hogy két nap múlva gazdája lesz. A sakkozók és a
Signora kitartóan, gesztikulálva vitatkoztak, míg végül valamilyen patthelyzet
alakult ki. A Signora ugyanis beleegyezett, hogy kiadja nekem a folyosó végén
lévő egyetlen üres szobát, de csak két napra. Én ennek is nagyon örültem, és
elfogadtam az ajánlatot, mert akkorra már nagyon fáradt voltam, és vágytam
egy jó alvásra.
Számos kerülő után végre eljutottam az ígéret földjére, és egy órán belül
kényelmes ágyban aludtam, egy egyszerű, de tiszta, csöndes kis szobában.

A SOKKAL DERŰSEBB MÁSODIK ÉS HARMADIK


NAP RÓMÁBAN
Mikor másnap reggel felkeltem, a két sakkozó barátom, és gyakorlatilag a ház
összes lakója min elment már dolgozni. Csak a termetes Signorát találtam ott,
amint egy fehér abrosszal terített asztal mellett ült, és reggelijét fogyasztotta. A
mögötte lévő falon az általa gyászolt férjének óriási portréja uralta a helyiséget,
mint a polgári elegancia egyik példája. A néhai férjnek vasalt inggallérja volt,
és tiszta haja, amit gondos szimmetriával középen elválasztottak, ragyogott a
pomádétól, és erős szemöldöke szépen gondozott, formás bajuszával
versengett. A hajdani férj domináló jelenlétét azonban behatárolta a portrét
körbefogó aranyozott keret; nyilvánvaló volt, hogy ma már a Signora az
egyedüli hatalom a házban.
Felajánlotta, hogy csatlakozzam hozzá, és én elfogadtam. Elmondta, hogy a két
sakkjátékos már sok éve lakik a panzióban, és, hogy igen melegen ajánlottak
engem, gondolván, hogy ő lesz az, aki kevés pénzért is megoldhatja egy
szegény diák szállás problémáit. Majd miután ismét megmagyarázta, hogy
jelenlegi szobám már ki van adva, azt mondta, hogy csak egyetlen megoldást
tud elképzelni a számomra, és az a padlásszoba. Meglepett arckifejezésem
bizonyára azt mutatta, hogy azt gondolom, tréfál velem. Ezért felkelt az
asztaltól és intett, hogy kövessem. Elvezetett egy szűk lépcsőhöz, ahonnan fel
lehetett menni a padlásszobába. Kiderült, hogy ez a helyiség egy nagy, tágas
szoba volt, csodálatos kilátással a városra. Megmutatta a szoba egyik végén
található kis kamrát, ami tele volt régi kacatokkal, amelyek - amint mondta -
nagyapjáé voltak, és ezért is olyan értékesek a számára. Azt mondta, hogy egy
éjjeli őr lakott itt előttem, de néhány napja megnősült és elköltözött, - ha
hajlandó vagyok ott aludni, akkor ő hajlandó lesz ezt nekem ingyen is kiadni.
Feltűnt, hogy vannak deszkadarabok a szobában, és megkérdeztem, hogy
nekem adná-e azokat egy maroknyi szöggel, és kölcsönözne-e egy kalapácsot,
aminek segítségével kijavíthatnám a tetőt, mert inkább itt aludnék, mint abban
a piszkos kamrában. Boldogan beleegyezett, és két napon belül már
elfogadható tető volt a fejem fölött. Volt egy öreg ágyam, és egy nagy faláda,
ami egyrészt asztalként, másrészt könyvespolcként is szolgált, meg még egy
kisebb láda, ha le akarok ülni. Sakkozó barátaim is felmásztak a padlásra, hogy
megvizsgálják rögtönzött elhelyezésemet, és mindketten elismeréssel
nyilatkoztak asztalos munkámról, megjegyezvén, hogy a Signora jó üzletet
csinált, miután az éjjeliőrnek öt lírát kellett hetente fizetnie. Biztosítottam őket,
hogy nagyon hálás vagyok, amiért idekerülhettem, valamint a Signorának is,
hogy odaadta nekem ezt a szobát. Végül meginvitáltak, hogy sakkozzam velük
minden vasárnap, majd elmentek. Kis idő múlva visszatértek egy üres
húszliteres kannával, hogy abban hozhatok, és tarthatok vizet, majd
diadalmasan közölték, - a Signora beleegyezett, hogy én is használhassam a
lenti vécét. Ezek a kedves figyelmességek nagyon jól estek. És mindez csak a
kezdete volt egy nagyon erős, és tartós barátságnak, ami egész ott
tartózkodásom során tartott. Soha nem fogom elfelejteni a kedves, barátságos
arcokat, és a rituális sakkjátszmákat.
A második nap délutánján elkalandoztam a környéken, hogy felfedezzem a
városrészt. Kis panziómhoz szűk, macskaköves utcák vezettek két oldalán
szerény házakkal, amelyekben egyszerű, de barátságos emberek éltek. Számos
kisebb üzletet találtam, amelyek olyan egyszerű dolgokat árultak, mint a
lámpákba való petróleum, cukor, liszt, zsír, olaj, gabonafélék (mindez nyitott
hordókban), néhány gyümölcs, zöldség, és mindenféle cukorka, feltűnő helyen
elhelyezve, ami körül ácsingózó gyerekek nyüzsögtek fáradhatatlanul.
Elégedett voltam, s végtelenül hálás Istennek, hogy nem kellett éheznem, majd
a harmadik napon magamhoz vettem ajánló levelemet, és elindultam a
Vatikánba.
Bele telt egy kis időbe, míg tájékozódni tudtam a kis utcák labirintusában, de
néhány napon belül már könnyen megtaláltam az utat, és soha többé nem
tévedtem el. A szűk utcák, és a kis boltok, a kedves, mosolygó emberek mindig
üdvözöltek, amint naponta elgyalogoltam a Vatikánhoz. A boldog gyermekek
színes cukorkáikkal még fél évszázaddal később, ma is eszembe jutnak, ami
része volt az első napok körképnek, amikor lakója lettem ennek a tipikus olasz
negyednek, amely egy kedves kis város volt az örök városon belül.
Kalandom 1923. júniusában kezdődött. Két évvel később 1925. őszén ott álltam
évfolyamtársaim előtt a Párizsi Egyetemen, és felolvastam tanulmányomat.
Ugyanis az volt a hagyomány a Sorbonne-on, hogy minden hallgatónak évente
össze kell állítani egy előadást és felolvasni azt évfolyama előtt. Előadásom
témája a Vatikán Archívumaiban folytatott tanulmányaim rendkívüli története
volt, amelyet élénk érdeklődéssel fogadtak mind az évfolyamtársaim, mind a
tanáraim. Habár ez a kézirat már régen elveszett, a történelem kitörölhetetlenül
megmaradt emlékezetemben, amit szeretnék most megosztani kedves
olvasóimmal.

A VATIKÁN TITKOS LEVÉLTÁRA


Jól emlékszem, amikor első alkalommal követtem az Osservatore Romano
épülete mellett elhaladó és a Belvederéhez, a Vatikáni Könyvtár melletti Titkos
Levéltárakhoz vezető, kanyargós utat.
Azután hogy először léptem be a levéltár labirintusaiba, tökéletesen elfeledtem
a kint rekedt városi élet nyüzsgő forgatagát, mert igazából ez önmagában is egy
külön világ volt. Nagyon fiatalnak és elveszettnek éreztem magam, amint a
végtelen folyosókat szemléltem, a boltíveket, és rejtélyes ajtókat, amelyek
mindegyike további végtelen folyosókba nyílott. És a magas polcokon,
mindenhol, ahová már nem is volt rálátásom, az ősi tekercsek, kéziratok,
kódexek, és szétvágott papírok számtalan kötege hevert.
Hihetetlen módon, valahogy rátaláltam Monsignor Angelo Mercati, a
Levéltárak Prefektusának külső irodájára, aki otthoni osztályfőnököm Magister
Mondik gyerekkori barátja volt. Ő volt az, akinek a nálam lévő ajánlólevelet
címezték, és úgy tartottam azt, mint egy talizmánt, amikor elhaladtam egy
másik félelmetes kinézetű svájci testőr mellett, aki mozdulatlanul, teljes
pompájában állt az ajtónál. Ajánlólevelem bizonyára kielégítette az őrséget,
mert megengedték, hogy tovább menjek (Soha nem mulasztották el, hogy az
engedélyemet ellenőrizzék, mielőtt a Levéltárakba levezető lépcsőkre
léphettem, még azután sem, amikor már jól ismertek.). A külső irodában a
titkár nagyon kedvesen, és előzékenyen bánt velem, de világosan a tudtomra
hozta, hogy éppen most senki sem zavarhatja meg Magister Mercatit, de ha
otthagynám az ajánló levelemet nála, akkor ő, alkalmas időben továbbítja a
Prefektushoz, és én holnap ugyanebben az időben visszatérhetek. Ez valójában
nagyon nagy csapást jelentett számomra, - nagyobbat, mint afeletti csalódásom,
hogy nem találkozhattam Magister Mercatival, - éppen azért, mert haboztam,
hogy értékes levelemtől megváljak. De végül úgy döntöttem, hogy hű maradok
engedelmességi fogadalmamhoz, és átadtam a levelet a titkárnak, majd
távoztam. Megdöbbentő kontrasztot fedeztem fel a nyüzsgő, és zajos városban
ahhoz a magasztos békéhez viszonyítva, amelyet azok között az ősi falak között
érzek.
Nem emlékszem hogyan telt el annak a napnak a hátralévő része. Csak annyit
tudok felidézni, nagy önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy aggodalmamat
legyőzzem. - Talán még a végén tanulónak sem fogadnak be? - Hibát követtem
volna el, valamilyen számomra érthetetlen okból? Ezek az aggályaim csak
akkor szüntek meg, amikor újra visszatértem a Vatikán Város fenséges
békéjébe. Ez alkalommal a legnagyobb könnyedséggel találtam meg az utat
Magister Mercati irodájához, és ekkor már beléphettem egy belső szobába is.
Egy meleg, barátságos, a földtől a mennyezetig könyvespolcokkal borított
munkaszobában találtam magam, hatalmas, régi asztallal, ami mögött olyan
valaki ült, aki a legfelejthetetlenebb személy volt egész életemben.
Ő volt a híres Magister Angelo Mercati, a Vatikáni Levéltárak Prefektusa több,
mint egy tucat filozófiai, és teológiai tárgyú könyv szerzője, elismert
szaktekintély, a patrisztikus, és skolasztikus irodalom elismert tudósa,
ugyanúgy, mint az első, és második századi egyházi történelem körébe tartozó
témáknak. Sokoldalú érdeklődését néhány munkájának címe is jelzi: Péter, a
bűnös; A pápák személyi könyvtárai; Ókori művészet; Monte Cassino;
Michelangelo; Kopernikusz; stb. Azt már később kellett felfedeznem, hogy
milyen hihetetlen, majdnem, hogy emberfeletti memóriával rendelkezett, mert
képes volt észben tartani a levéltárak mintegy 40 kilométeres polcsorának egész
sorát.
Mindenesetre abban a pillanatban, mindaz, amit láttam, és felfogtam, az csak
szemeinek szeretetteljes átható melegsége volt, egy olyan ember tekintete,
melyben a végtelen jóság keveredett a rejtett bölcsességgel. Mindez oly
mértékben hatott rám, hogy szólni sem tudtam, amikor intett, hogy foglaljak
helyet. - "Olvastam dolgozatodat, fiam" - mondta. - "Megmondanád nekem,
hogy miért vagy itt, és mit keresel?"
Elmondtam neki, amilyen egyszerűen csak tudtam, hogy mennyire szeretem, és
tisztelem Szent Ferencet, és, hogy tudni szeretnék mindent, amit ő tudott, és
felfedezni ezen legeredetibb, és legkülönösebb gondolkodó tudásának forrását.
Röviden kitártam neki szívemet olyan mértékig, amennyire azt még soha
mással nem tettem meg.
Jó ideig csak hallgatott. Végül csöndesen azt mondta, - "Szt. Ferenc az Óceán, s
meg kell találnod éppen úgy, ahogyan ő a Folyamot, amely azt táplálja. Majd
keresned kell a Folyót. És azután, amikor már lábaid biztosan járnak az úton,
keresni fogod a Forrást is."
Meg akartam kérdezni tőle szavainak jelentését, de tekintete megállított. -
"Fiam, menjél Isten áldásával," - mormolta, - ami áldást, és elbocsátást is
jelentett egy időben.
Miután tanuló lehettem a Levéltárban, a levéltárak világa az én világommá is
vált. Még a Signora padlás szobájához vezető hosszú úton is azokat a végtelen
csarnokokat és folyosókat láttam lelki szemeimmel, amelyeknek ilyen feliratai
voltak: Archivum Arcis, Miscelanea, Instrumenta, Miscelanea Fondi és az
index szoba, ahol a tanulók keservesen küszködtek, hogy megértsék annak a
több, mint 600 kézírásos indexnek a tartalmát, amelyek szánalmasan hiányosak
voltak.
De a kiszolgálók, és a Levéltári személyzet tagjai kedvesek, és segítőkészek
voltak, és általános iránymutatást adtak a tanulóknak, főként az Index
szobában. A többi már csak a tanulókon állt, hogy megvalósítsák egyéni
kutatási céljaikat.
Hasonlóképpen éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a végtelen tenger
partján álldogál, miközben megpróbál néhány kavicsot összeszedni. Először is
nem tudtam, hogy kutatásaimat hol kezdjem, mert míg a Vatikáni Könyvtár
főként egyes könyvek óriási gyűjteménye, addig a Vatikán Titkos Levéltárai a
több, mint 40 kilométer hosszú polcsorokon tekercsek, pergamenek, kéziratok
és kódexek sokaságát tárolják.
A Titkos Levéltárak kincseinek többsége még ma is terra incognita, feltáratlan
terület. Egy poros helyiség egyik sarkában több, mint tízezer köteg
feldolgozatlan dokumentumot találtam!
Tanuló társaim a világ majd minden országából jöttek, és velük osztoztunk a
baráti szeretet, az odaadás, és elszántság atmoszférájában. Néhányan hozzám
hasonló tanulók voltak, mások pedig külföldi papok, vagy hivatalos személyek
ismeretlen küldetéssel. De délidőben mindannyian együtt fogyasztottuk el az
ebédet barátságos, kellemes légkörben az udvar teraszán, amelyet fák,
gyönyörű növények, és illatozó narancsvirágok százai szegélyeztek. És amíg
megosztottuk egymással a szerény sajt, a kenyér, és a gyümölcs porciónkat,
beszélgettünk izgalmas spirituális tapasztalatainkról, amelyekre saját
mikrokozmoszunk vizsgálata során tettünk szert.
Egy időre belemerültem a latin, és görög nyelvű iratokba ezen nyelvek
tudásának segítségével, hogy kiássak mindent, amit csak Szent Ferencről tudni
lehet. A késő délelőtti órákban mindig nagy izgalom volt a hallgatók között,
amikor Magister Mercati rendszeres körútját tette az olvasóteremben, miközben
figyelmesen válaszolt minden hozzá intézett kérdésre. Bizonyos ideje figyelni
kezdte erőfeszítéseimet, és emlékeztetett arra, amit első találkozásunkkor
mondott. Mellém rendelt egy francia szerzetest, aki tökéletesen bírta az arámi
és héber nyelvet, és akivel rövid idő alatt nagyon jó barátok lettünk.
Munkámban előbbre jutottam. Kutatásom kezdett formát ölteni, és spirituális
szellemi vezetőm titokzatos szavainak fokozatosan megvilágosodott a jelentése.
Ebben az időben fedeztem fel egy nagy ajtót, ami állandóan zárva volt, annak
az alagsori folyosónak a végéhez közel, amely Magister Mercati irodájától
indult, s amihez csak a Prefektusnak volt kulcsa. Azután tovább ismerkedve a
labirintussal, leereszkedtem egy rejtélyes csigalépcsőn, amely a Titkos
Levéltárak olyan részéhez vezetett, ahol szintén a legértékesebb, és legősibb
dokumentumokat tárolták. Ugyanebben az időben kezdtem kutatásaimat a
Különfélék tizenöt óriási katakombájában. Hirtelen megértettem, hogy jó úton
járok, és már azt is tudtam, mi legyen a következő lépés.
Amikor felkerestem Magister Mercatit, hogy engedélyét kérjem a Monte
Cassinoi Benedekrendi Kolostor Levéltárába teendő látogatásomhoz,
egyértelműen derűs mosollyal vette fel asztaláról az Abbénak címzett levelet,
amelyet egy nappal korábban már megírt. Élvezte csodálkozásomat és
döbbenetemet. - "Isten áldjon, fiam. - Úgy hiszem, már megtaláltad a
Folyamot."
Több hetet töltöttem Nyugat-Európa legrégibb kolostorában, amely hosszú
története során sok mindent elszenvedett a szaracének fosztogatásától kezdve, a
tűzvésztől a földrengésig, (és húsz évvel később útjába került még a német
hadsereg tüzérségének is). És a pusztítást minden esetben dicsőséges
újjászületés követte, ami után még edzettebb, és szebb lett, mint korábban. Úgy
éreztem, Benedek félelmetes nagyságrendű feladatot állított szerzetesei elé,
hogy összegyűjtsenek, lemásoljanak minden csodálatos irodalmi, művészeti, és
zenei művet, amelyet az ember valaha alkotott, azért, hogy majd, amikor a sötét
kornak vége lesz, újra megtalálhassa útját és eredetét.
Nem ez volt az egyetlen, amit megéreztem, és megtanultam Monte Cassinoban.
Amikor láttam a szerzeteseket sétálni a ligetben, dolgozni a kertben, - amint
kenyerüket, és gyümölcsüket fogyasztották együtt a közös étkezéseknél, -
meditálni szűkös celláikban, valamint reggel, és este együtt énekelni Isten
dicsőségéről, menthetetlenül eszembe jutott Josephus Flavius gyönyörű leírása
a Holt Tenger melletti Esszénus Közösség életéről. És a Monte Cassinoi
Levéltárban megismerkedtem azzal a szelíd Szt. Benedekkel, aki azt az ősi
álmot megvalósította, amely a nyugati világ egyik bástyájává lett.
Visszatértem Magister Mercatihoz. Csöndesen nézett rám átható tekintetével. -
"Megtaláltad a Folyót is, fiam?" - "még nem, atyám" - válaszoltam, "de meg
fogom találni."
Most egy másféle kutató tekintettel vizsgált, majd lassan bólintott, és hosszú
szünet után azt mondta, - "igen, úgy lesz." És átadott nekem egy kulcsot, amiről
megtudtam, hogy annak a bizonyos titkos helyiségnek a kulcsa, a folyosó
végén.
"Ezt kizárólag az én kezembe juttasd vissza" - mondta. - "Sok szerencsét,
fiam!"
Úgy léptem be a titkos helyiségbe, mint ahogy a hajdani beavatott léphetett be a
Nagy Piramis szent kamrájába, és ezúttal egyedül mentem, arámi nyelven tudó
vezetőm nélkül. Úgy ástam keresztül magam a poros kéziratokon, mintha egy
térkép mutatná nekem az utat, s nem tartott sokáig, míg valóban megtaláltam
azt, amit kerestem.
Néhány nappal később visszaadtam a kulcsot Magister Mercatinak, és
engedélyét kértem, hogy visszatérhessek Monte Cassinoba. Arcomba nézett, és
mosolygott. "Örülök, hogy megtaláltad a Folyót, fiam" - mondta. "Remélem,
hogy most már megtalálod a Forrást is." És megint átadott nekem egy levelet,
amelynek dátuma szintén egy nappal korábbi volt, azt kérvén az Abbétól, hogy
engedje meg nekem a nagy vitrinek használatát is a Scriptoriumban.
Úgy vetettem magam a Monte Cassinoi Levéltárba, mint az a hal, amit
visszadobtak a vízbe. Szent Benedek Folyama vitt engem Szent Jeromos
Folyójához, - amit a zárva tartott katakomba értékes gyűjteményében fedeztem
fel -, és arra ösztökélt, hogy mélyedjek el Josephus, Philo és Plinius eredeti,
csonkítatlan kiadásaiban, sok más latin klasszikus mellett. Újra átnéztem Szent
Jeromos gyönyörű kéziratait. Általában régen elveszettnek hitték a
felbecsülhetetlen értékű írások nagy részét, amelyeket én csak olvastam, és
olvastam. Megtudtam, hogy munkáinak további példányai is léteznek, más
benedekrendi kolostorokban, olyanokban, mint a San Salvatore, amelynek
könyvtárában megmaradt egy gyönyörű példány évszázadokig, míg a kolostor
pusztulásakor Firenzében, a Biblioteca Laurenzianába került, ahol Amiatino
Evangélium címszó alatt található.
Szent Jeromos eredeti kéziratai, amelyekről úgy hitték, hogy már az ötödik
században elvesztek, szerencsére túlélték az évszázadokat a Monte Cassinoi
Benedekrendi Kolostorban, és a Vatikán Titkos Levéltárában. Ezen kéziratok
között volt az Esszénus Béke Evangélium teljes szövege.
Megtaláltam a Forrást: az Esszénus Evangélium héber töredékeit, és arámi
nyelven íródott példányát, amelyet éppen most olvastam Magister Mercati
elzárt helyiségének polcairól. Ismertem már annak a belső fénynek az eredetét,
amely ebből a szeretett lényből sugárzott, és a tudatosságnak egy
felvillanásában megértettem hallgatásának heroikus nagyságát. - "És most
nekem is hallgatnom kell?" - vetődött fel bennem a nagy kérdés.
Visszatértem a Vatikánba, és azonnal Magister Mercati hivatalába mentem,
abba a könyvekkel zsúfolt munkaszobába, amit meg kellett ismerjek, hogy így
megszeressem. Amikor felnézett, valami szokatlan kifejezést fedeztem fel
arcán: Az ismerős, bölcs, együtt érző tekintete keveredett a sajnálkozás olyan
lefordíthatatlan jelével, amelyet talán még soha nem osztott meg senki mással.
"Megtaláltad a Forrást" - mondta csöndesen. - "Ezt honnan tudja?" - kérdeztem.
- "Onnan, fiam," - mondta egy hunyorítással, - "hogy az arcodra van írva."
És újra átfutott arcán az a rejtélyes, különös kifejezés, amelyen tükröződött a
kor minden bölcsessége és együttérzése, szelíd humorral keveredve, miközben
felbecsülhetetlen értékű titkot osztott meg velem. Hirtelen könnybe lábadt a
szemem.
"Mit kell tennem, atyám?" - kérdeztem. - Nem kellett magyaráznom, hogy mire
gondolok.
"Hadd énekeljen Szent Ferenc a szívedben" - suttogta. Lassan odamentem,
letérdeltem és megcsókoltam a kezét. Csak egetlen szót mondott, a
legrövidebb, egy betűből álló szót a latinban: "I", "Menj." - És én eljöttem. És
soha többé nem láttam őt.

EPILÓGUS
Jó fél évszázad elteltével egyes emlékek elhomályosulnak, és elvesztik
jelentőségüket, míg olyan, akkor jelentéktelennek tűnő epizódok az idő
távlatából fontosabb értelmet nyernek. Végül is, nem a nagy felfedezés, vagy a
drámai kaland az, ami eszembe jut, amikor Magister Mercatira emlékezem,
hanem a spirituális szépség fényes pillanatai, és lelkének makulátlan tisztasága,
amelynek élő példája az alábbi két kis epizód is.
Egyik délután, nem sokkal azután, hogy a Vatikánban megkezdtem
tanulmányaimat, elmentem hivatalába, hogy megkérdezzek valamit. Miután
kopogtam, és nem kaptam választ, kinyitottam a nyikorgó ajtót. Ott ült
asztalánál, mély meditációban - kezeit imára kulcsolva. Az ólomüveg ablakon
keresztül a sugárzó naplemente fényei ragyogták be fejét. Megálltam, éppen
akkor, amikor titkára karon ragadott.
"Kérem, ne zavarja most őt" - mondta. "Galilei, és Giordano Bruno lelkéért
imádkozik."
Megdöbbentettek a szavai és csöndesen visszavonultam, hogy megemésszem
azok értelmét. Habár fiatal voltam, tudtam, hogy milyen kevés az olyan egyházi
ember, aki előbbre valónak tekinti az igazságot, mint esküjét, ami egyházához
köti.
A másik epizód az, amit sosem felejtek el. Szeptember végén történt. Ott
voltam padlásszobámban, azon a faládán üldögélve, ami asztalként is szolgált,
és éppen hozzáláttam a vacsorámhoz, ami egy szelet fekete, falusi kenyérből és
egy picike kecskesajtból állt, amit a közeli kis boltban vásároltam. És volt még
két gyönyörű, féltve őrzött őszibarackom, amit a Signorától kaptam.
Hozzászoktam már a lentől jövő mindenféle zajhoz, de ezúttal a hangzavar
olyan lázas méreteket öltött, ezért felkeltem a faládáról, hogy megtudjam az
okát. Egyszer csak megpillantottam Magister Mercati magas, karcsú alakját,
amint kibontakozik a feljárat homályából. Alig tudtam hinni szemeimnek, de
valóban ő volt, a Vatikán Levéltárának világhírű Prefektusa mászott fel
padlásszobámba, nyomában a ház lakóinak nagy része, kivétel nélkül mind
nagy izgalomban. Fogalmam sem volt mit motyogtam, amikor beinvitáltam,
talán, hogy foglaljon helyet az én öreg ládámon, de arra emlékszem, hogy
felajánlottam neki mindkét őszibarackot. Természetesen a Signora egy percen
belül megjelent egy egész tál gyönyörű őszibarackkal, felajánlván azt, ahogyan
ő nevezte, az "Egyház Hercegének". Közben elküldte fiát egy székért. De a
mester a legtermészetesebb módon ráült a faládára, és szelíden így szólt a
Signorához: - "Nem, barátom, én nem vagyok herceg, csak egy egyszerű
könyvtáros, és ne zavartassa magát azzal, hogy széket hozasson nekem. Csak
azért jöttem, hogy meglátogassam tanítványomat." - És ők hihetetlen
érzékenységgel megértették a diszkrét célzást, s habozva ugyan, de
visszavonultak az alsó szintre.
"Gyönyörű kilátásod van itt" - mosolygott, amint körülnézett improvizált
szállásomon. - "De néhány héten belül az északi szelek el fogják fújni
palotádat, és te megfagysz." Amint elfogyasztotta az egyik őszibarackot,
elővett egy borítékot a zsebéből, majd így folytatta: - "Magister Mondik, az én
kedves barátom ezt a szerény ajándékot küldi neked." - Miután kinyitottam a
borítékot, 100 lírát találtam benne. - És folytatta, - "azt hiszem, még szükséged
van neked az én szerény segítségemre is." És egy újabb 100 lírást tartott a
kezében. - "Most már annyira rendbe hozhatod szállásodat, hogy ellenálljon a
téli időjárásnak."
Arckifejezésem bizonyára tükrözte érzéseimet, mert szelíden a vállamra tette a
kezét és azt mondta, - "Ne aggódj, fiam, te azért még meg fogod tartani a
szegénységi fogadalmadat. Csak egy kicsit jobban fogsz táplálkozni, és az
északi szél nem viszi majd el a tetőt a fejed fölül."
Nem is tudtam, hogyan köszönjem, de amikor belekezdtem, megállított egy
áldással, és kezének jámbor gesztusát tekintetének vidám hunyorítása kísérte.
Azután távozott, olyan gyorsan és halkan, ahogyan érkezett. A ház visszavonult
lakói az ablakból leselkedtek utána egészen addig, míg a saroknál eltűnt
szemük elől.

You might also like