Professional Documents
Culture Documents
Az esszénusok és a Vatikán
"...Szent az én testem,
Mert Örök Rend folyói mossák,
Csodálatos, csodálatosság!"
E.B.Székely
Bevezetés
Ebben a könyvben sokat foglalkozunk Szt. Ferenccel, és nem ok nélkül.
Minden egyéb erénye mellett ő volt az esszénusi, ragyogóan tiszta szellem
utolsó megtestesülése is. Miután Isten szelíd trubadúrja elhozta szeretetének,
tisztaságának, és egyszerűségének üzenetét, senki nem volt hozzá hasonlítható,
aki annyira tökéletesen képviselte volna az esszénus szellemet, mint ő.
Az ipari korszak eljöttével a szellemi dolgoknak egyre csökkenő igazságát
tételeztük fel életünkben, míg végül már majdnem teljesen elfelejtettük, hogy
mi mindannyian a Föld Anya és a Mennyei Atya gyermekei vagyunk. A
huszadik század emberének istene a technika - akinek hatalmas masinái teljes
mértékben a korlátozott energiaforrásoktól függenek -, aki egy
számítógépesített isten, általunk arra programozva, hogy anyagi dolgokat
termeljen, amelyek többségére nincs is szükség és amelyek jelentős része még
káros is.
Hogy a prioritások mennyire eltolódtak az elmúlt néhány száz év alatt, arra jó
példa az, hogyan reagált a világ 1947-ben a Holttengeri Tekercsek
felfedezésére. Az igaz, hogy nagy volt a szenzáció. De az ezzel kapcsolatos
izgalom az elsősorban a nagy horderejű régészeti felfedezésnek szólt, és nem a
szellemet, a spirituális újjászületést ünnepelte. A felfedezést követő könyvek és
értekezések tömege majnem kizárólag száraz technikai részletekkel,
követhetetlen teológiai érvekkel foglalkozott, magyarázatok magyarázataival
tűzdelve, amelyek mindegyike lábjegyzetre hivatkozott lábjegyzet után.
Mi történt velünk? A múltban volt olyan idő, amikor maga a levegő is
csodákkal volt telve, amikor a madarak misztikus dalokat zengtek, és a poros
úton találkozni lehetett mezítlábas szentekkel, akiknek szelleme az ismeretlen
szent birodalmak magasságaiban szárnyalt. Manapság az emelkedett állapothoz
kábítószeren, és önpusztító technikákon keresztül lehet csak eljutni, s a vallás
többnyire csak kötelesség és becsület kérdése a vasárnap délelőtti, vagy
szombat reggeli programokban.
A lelkesedés és áhítat az élet csodáival szemben, - amely olyan fényesen
lángolt az Esszénus Közösségben, és ami kialudt az utolsó nagy esszénus, Szt.
Ferenc távozásával, - még egyszer az enyém lehetett, hogy lángra lobbantsam
Az Esszénus Béke Evangélium Felfedezésével. Ez a könyv csodákkal van teli,
nemcsak bölcsessége és iránymutatása folytán, hanem mert régi korok elveszett
szelleme tündököl és ragyog a lapjain. Olyan koroké, amikor az ember és Isten
között még nem volt akkora távolság, s amikor az egész gyönyörű természet az
angyalok hangján énekelt.
Az Esszénus Béke Evangélium nem az egyetlen ilyen kézirat volt a Vatikán
Titkos Archívumában. Voltak ott Evangéliumok, amelyeket Máténak,
Barnabásnak, Jakabnak, Péternek és Tamásnak tulajdonítottak, és amelyeket a
maniheusok együtt használtak a következőkkel: "A Szülészet Könyve", "A
Genezis Esszénus Könyve", "Krisztus Éneke", az esszénus eretnekek által írott,
de Szt. Ambrusnak tulajdonított könyv "A Fiziológus", Tertullian pamfletjei és
Simon, a mágus kéziratai. Mindezek a kéziratok apokrifnek minősültek, és el
lettek "kárhoztatva mindörökre" szerzőikkel és követőikkel együtt.
Volt idő, amikor ezen ismeretlen írások bármelyikének publikációja óriási
izgalmakat váltott volna ki az igazság keresői körében, és dühöngő vitát a
felszentelt teológusok között. Ma már semmin sem lepődünk meg. Hovatovább
semmi nem döbbent meg bennünket. Az első nukleáris robbanás óta fel kellett
ismernünk, odajutottunk, hogy fennáll az élet megsemmisülésének közvetlen
veszélye, és ez visszavonhatatlanul megváltoztatta perspektívánkat az élet és a
halál kérdésében. Miután a világ egyes részein hozzászoktattak bennünket a
napi erőszakhoz és terrorizmushoz, valamely apokrif szöveg hitelessége fölötti
vita jelentéktelennek és komolytalannak tűnhet.
De a fatalizmus, és felelőtlenség soha nem fogja megoldani azt a monumentális
problémát: Hogyan kerülhető el a világkatasztrófa. Újra fel kell fedezzük az
Élet csodáját. Felnyitottuk a nukleáris energia Pandora szelencéjét. Az igazság
kulcsával ugyancsak kinyithatjuk az ősi bölcsesség rejtett kincsestárát, amely
arra vár, hogy felfedezzük egy elfelejtett kéziratban, ősi tekercsben, vagy a
bensőnkben lévő ismeretlen tudásban. Újra meg kell találni helyünket a
világban, s eredeti szerepünket, mint a Teremtő társáét, segítvén Őt a vetésben
és aratásban, és abban, hogy a Földön megint beköszönthessen a várva várt
boldog Aranykor. Ezért önmagunkban is fel kell fedezzük az Esszénus Béke
Evangéliumot.
"Hadd énekeljen Szt. Ferenc a szívünkben."
A FORRÁS
A sivatagban éltek, egy homoktenger szélén. Azért jöttek ebbe a forró
pusztaságba, mert az kevésbé volt kegyetlen, mint az üldözés, amelyet
embertársaiktól kellett elszenvedniük. És a kopár sivatagba olyan kertet
varázsoltak, amely évszázadokon át virágzott. Egymás között őrizték a legősibb
tudást, a szentség legnagyobb kincsét, amelyet a világ valaha ismert. Ők
alkották az Esszénus Közösséget.
Még eredetük is bizonytalan, ősi kezdeteik emléke elveszett a távoli múltban.
Az ókori Sumériában őseik a Fény Gyermekei voltak, valamint a gyógyítók és
tanítók a Pleisztocén kataklizma előtti időkből, amelyet mi Özönvízként
ismerünk. Mózes és a hajdani próféták is közülük jöhettek. A Közösség mindig
velünk volt.
A sivatagban ültetett kertjeiket féltő és szerető gondoskodással locsolták.
Hajnalban keltek, hogy egyesüljenek a Föld Anya angyalaival és elmélkedjenek
az Ő förmélhetetlen ajándékain. Magasztalták a Nap Angyalát, mikor felkelt, és
amikor lenyugodott. Összegyűjtötték a sivatagi növényekről a hajnali harmatot,
hogy a Víz Angyalát elvezessék kertjeikbe, a Föld legszárazabb vidékén.
Olvastak a Föld Anya könyvéből, és tudásukat arra használták, hogy elérjék a
teljes harmóniát környezetükkel. Szürkületkor egyesültek a Mennyei Atya
Angyalaival, és megtanulták a Törvényből, hogyan leheljék az egyetértés és a
béke csókját mindazon nyugtalan, zaklatott testvéreik homlokára, akik
gyógyulást és segítséget kerestek náluk. Tanították a Szent Törvényt. Újraírták
azt végtelen türelemmel, egyik tekercset a másik után, hogy megörökítsék az
utókor számára. Dicsőítő, boldog, és szomorú dalokat írtak. Osztoztak az
emberi örömben és gyászban, még ha fölé is tudtak emelkedni az emberi
korlátoknak.
Gyógyítókat küldtek ki. Ezek egyike volt Jézus, az Esszénus. Ott sétált a
betegek és bajbajutottak között és elhozta nekik azt a tudást, amivel
meggyógyíthatták magukat. Néhányan, akik követték őt, leírták, ami elhangzott
közötte és a szenvedők, a nehéz helyzetben levők között. A Közösség Öregjei
költeményt csináltak szavaiból és feledhetetlenné tették az emberek
Gyógyítója, a Jó Pásztor történetét. És végül, amikor eljött az idő, hogy a
Testvérek elhagyják a sivatagot és egy másik helyre menjenek, a tekercsek ott
maradtak, mint eltemetett őrszemek, mint az örökkévaló és élő igazság
oltalmazói.
Sötét korszak kezdődött, a kegyetlenség és a barbarizmus, a könyvégetés, a
babona és az üres bálványok imádásának ideje. A szelíd Jézus örökre elveszett
a keresztre feszített Isten képében; az esszénus testvérek elrejtették tanításaikat
azon kevesek elméjében, akik meg tudták őrizni azokat utódaik számára, és a
Gyógyító Tekercsek elhagyottan hevernek a sivatag szeszélyes árnyainak
rejtekén.
A FOLYÓ
A negyedik század közepén Stridonban, a mai Horvátország területén született
(Stridon a hajdani Pannónia és Dalmácia határán volt, erre utal Szerb Antal: A
Világirodalom Története c. monumentális könyve, miszerint: a régi hazai
irodalomtörténészek Szt. Jeromost magyarnak tekintették, - ford.). Szülei
jómódú emberek voltak, akik tizenkét éves korában Rómába küldték tanulni.
Latin irodalmat tanult, és szabad idejében a katakombákat kutatta, amelyek
misztikus vonzerőt jelentettek számára. Mielőtt elhagyta Rómát, ugyanaz az
Egyház keresztelte meg Jeromos névvel, amely egy napon Szentté is avatta.
Jeromos a következő húsz évet utazásokkal töltötte. Nyugtalan elméje választ
keresett azon kérdésekre, amelyekre formális képzése nem tudott feleletet adni.
Végül, - mint előtte az igazság oly sok keresője, - ő is elvonult a sivatagba.
Évekig vándorolt a Chalcison keresztül, görög és arámi nyelvtudással
gyarapítva latin tudását, imádkozott, és gyakran böjtölt. A héber nyelvet
megtanulta a zsidó remetéktől és rabbiktól, akik a sivatagban szétszórt kis
városokban illetve azok közelében éltek. Ezeknél talált néhány ősi kézirat
töredéket, amit az akkori héber nyelvtudásával kezdett megfejteni. Amint egyre
több és több töredékhez jutott, az elmúlt évszázadok nagy igazsága, egy
csodálatos szellemi világnak képe kezdett kialakulni benne, egy olyan világé,
amelynek gyökerei visszanyúltak egészen a történelem kezdetéig. Egy ősi
sivatagi közösségről olvasott, akik a törvények Törvényével összhangban éltek
a sivatagban, és akiknek élete tökéletes harmóniában volt a mennyekkel és a
földdel. Egészségük tökéletes volt, és sokkal tovább éltek, mint a hétköznapi
ember, és akik gyógyították a beteget, tanították a tudatlant, és áldást hoztak
mindazokra, akik velük találkoztak.
Nem túl messze a gyönyörű datolyapálmákkal és bővizű forrással ékesített,
eldugott völgytől, rátalált a remeték menedékhelyére, akik felől Jeromos biztos
volt, hogy ők az elmúlt évszázadok rejtélyes közösségének leszármazottai.
Öntözött kertek övezte szerény kunyhókban éltek kis könyves ládákkal az
ablakpárkányon. A datolyapálma gyümölcsét ették, és a kertjükből származó
zöldségeket. A sivatagot átszelő útjaikon a csillagok segítségével tájékozódtak,
könnyedén megfigyelve azokat a tiszta sivatagi légkör mellett. Hajnalban
keltek, és szürkületkor pihentek le, és minden ilyen alkalommal egyesültek az
Angyalokkal, és meditáltak a Mennyei Atyával. És nekik szintén voltak ősi,
kézzel írott töredékeik, azon tanításokkal, amelyeken életük alapult. Jeromos
azt írta egy barátjának, hogy ezek a remeték tudják az igazságot, és most már ő
is megismerte.
Egy vallási vita következtében elhagyta a sivatagot. Antiochiába ment, és ott
meglátogatta a beroeai nazarénusokat, hogy tanulmányozza egy eredetinek
tartott héber evangélium náluk lévő másolatát. Neves héber nyelvtudós lett.
Ebben az időszakban fordította latinra Jeremiás, és Ezékiel tizennégy szent
beszédét, és kilencet Ézsaiás hatodik fejezetéből. Majd ismét szólította a
sivatag, összecsomagolta könyvtárát és visszatért remetelakába, de már úgy,
hogy többen is követték, Innocent, Heliodorus, és egy csoport fiatal. Innen
hívták vissza Rómába.
Damasus pápa, akit később Szt. Damasusként kanonizáltak, költő és régész is
volt, valamint a pápai könyvtár alapítója. A felvilágosultság szerelmese,
kéziratait önmaga tervezte betűkkel írta. Azonban a legemlékezetesebb
szolgálat, amelyet kultúránknak tett az volt, hogy magához rendelte Jeromost
azzal, hogy hagyja ott hőn szeretett sivatagát, és legyen az ő személyes titkára.
Amikor a pápa az első századi kéziratok alapján felismerte Jeromos alapos
tudását, nem csak pápai titkárrá tette meg őt, hanem azzal a további feladattal is
megbízta, hogy fordítsa le az Új Szövetséget.
Damasus pápa szerint, a második századi latin fordítások az írástudók állandó
másolása és újramásolása következtében teli vannak hibákkal és bizonytalan
bekezdésekkel, olyannyira, hogy lassanként minden másolat egy új változatot
képviselt. Ekkor az óriási munkában Jeromos szabadjára engedhette összes
teremtő erejét. A pápa védnöksége alatt nemcsak az Evangéliumok revízióját,
és annak tökéletessé tételét valósította meg, hanem latinra fordította a Zsoltárok
könyvét, az Énekek Énekét, a Példabeszédek Könyvét, és a Prédikátorok
Könyvét. Lefordította Judit Könyvét, Tóbiás Könyvét, továbbá számos "apokrif"
dokumentumot is, és ezek között az ősi kéziratok arámi és héber töredékeit,
amelyeket olyan sokáig és olyan fáradhatatlanul gyűjtött. Az utóbbiak voltak
azok, amelyek a kritika és a rágalom egész viharát provokálták.
Jeromos maga írta Damasus pápának: "Meddig helyesbíthetem ennek a
verziónak a nyelvét még, hogy visszajuttassam az első napok eredeti
állapotába? Van-e ott egy keresztény, akár tanult, akár tanulatlan, aki ne
vádolna engem, hogy az általam használt nyelv durva, és ne hívna engem
csalónak és szentségtörőnek csak azért, mert van bátorságom bármit
hozzáadnia a régi kéziratokhoz, vagy akármilyen változtatást és korrekciót
alkalmazni azokon?" - prófétai szavak voltak ezek. Amíg Damasus pápa élt,
addig Jeromos fordításainak igaz voltát nem kérdőjelezhették meg. De
pártfogójának halálával, és a nagy ellenfele, Szt. Augusztin nyomására, az
ellene szóló hangok szinte lázongássá erősödtek. Miután a görög gyülekezetek
megbélyegezték Jeromos fordításait, ez arra kényszerítette a püspököket, hogy
a zsidó lakosok tanúskodását kérjék a fordítások hitelességével kapcsolatban.
Többségük Jeromos mellé állt, de a körülötte kialakult állandó feszültség túl
sok volt a békés természetű filozófusnak, és 385 augusztusában nehéz szívvel
hagyta el "Babilont", és a Szentföld felé vette útvonalát. Tovább folytatta "az
örök élet sivatagi útját", és kitartott a kéziratok töredékeinek kutatásában is,
miközben az Esszénus Közösség egyre teljesebb történetét tudta összeállítani.
Folytatta munkáját Betlehemben. Latinra fordította az Ó Szövetséget, a
Krónikák Könyvét, Jób Könyvét, és többek közt kopt aszketikus munkákat is. Ő
irányította egy kolostor létrehozását, ahol megpróbálta a gyakorlatba átültetni
az esszénus módszerek némelyikét. Haláláig soha sem szűnt meg az igazságot
kutatni, és a minden oldalú tudás iránti szomjúsága soha sem tudott kielégülni.
Szent Jeromos halála után kéziratai szétszóródtak, beleértve arámi és héber
fordításait, de ezek közül sok eljutott a Vatikán Titkos Levéltárába, és a Monte
Cassinoi Kolostorba is. A folyó beletorkollott a folyamba.
A FOLYAM
Szt. Benedek, egész Európa védőszentje 480 körül született Nulsiában, a
mostani Spoleto (Umbria) közelében. Vidéki, de művelt családja Rómába
küldte tanulni, hogy ott kezdje pályafutását. A hanyatló birodalmi főváros
romlottsága mélyen megrázta őt, és visszavonult Subiaco területére, mint
remete. Később talált egy barlangot a sziklák között, a tó mellett, Néró palotája
romjainak közelében, és ott élt egyedül három évig. A legenda szerint hollók
táplálták, de valószínűbb, hogy a számos közeli kolostor egyikének szerzetese,
Romanus gondoskodott róla.
Valamikor, az igazság keresés közben, a fiatal Benedek felfedezte a rejtélyes
héber töredékek Szt. Jeromos féle fordítását, éppen úgy, amint Jeromos saját
igazságának keresése közben bukkant rá az eredetire, sok évvel azelőtt. Az első
századi Esszénusok élete bizonyára ragyogó látomásnak tűnt a fiatal remete
számára, akit annyira kínzott korának fenyegető káosza. Az örök Életfának egy
virágzó ága gyökeret eresztett, növekedett, és virágba borult elméjében. Az
Esszénus Közösség olyan formát öltött, mint Benedek Szent Rendszabálya, a
rend és egyszerűség mesterműve, amelyből az a szerzetesi rendszer kinőtt,
amely a Sötét Korban a nyugati kultúrát megmentette a megsemmisüléstől.
Egyedül a barlangjában hídnak érezte magát a két világ között: az ősi Testvérek
napfényes sugárzása és rendje, akiknek élete a természet és a kozmosz
harmóniáját követte, s a másik barbár, és gonosz időszak között, amely úgy
terült el előtte, mint egy szakadék, ami azzal fenyegetett, hogy elnyeli és
megfojtja mindazt a bölcsességet és szépséget, amit az ember addig teremtett.
Benedek eltökélte, hogy ez nem történhet meg, és megidézte a múltból az
Esszénus Testvéreket, hogy segítsenek neki. Tanítványok kezdtek hozzá
özönleni. Elhagyta barlangját, és tizenkét kolostort alapított, mindegyiket
tizenkét szerzetessel. Hírneve növekedett, és azzal együtt nőttek azok az
elkerülhetetlen törekvések is, amelyek tönkre akarták őt tenni. Amint elfordult
Rómától, azzal egyidejűleg eltávolodott az intrikától is, és néhány
tanítványával egy csodálatos hegycsúcsra emelte tekintetét, amely meredeken
emelkedett Cassino fölé, félúton Róma és Nápoly között. Mont Cassinot arra
szánták, hogy egy gyönyörű és szervezett erődje legyen a biztonságnak és a
rendnek, az azt körülvevő dezorientáció, és zűrzavar káoszának közepette.
Belőle lett a nyugati civilizáció két mágneses pólusának egyike, míg a másik a
Vatikán. Éppen úgy, ahogy az Esszénusok őrizték a Szent Törvényt az első
század nyugtalan időszakában, ugyanúgy védték és másolták azt a
benedekrendi szerzetesek a Scriptoriumban, a másolóhelyiségben, ami a
középkori kiadók szerepét játszotta. Ciceró, Seneca, Tacitus, Szt. Jeromos és
Szt. Augustin, az alexandriai Philo, Josephus Flavius, és sok más munkáit,
akiknek írásai megsemmisülhettek volna azon harcosok lába alatt, akik
hamarosan végigfosztogatták Európát.
Monte Cassino legmagasabb pontjáról teljes hosszában látható az Íri folyó
csodálatosan szép, zöld völgye. A kolostor maga egy erődből, egy pogány
templomból, és egy szent ligetből állt. Monte Cassino, és a többi benedekrendi
kolostor gazdaságilag önfenntartó, önálló elzárt város volt, amely képes
ellenállni a világ zűrzavarának. Enklávéján belül az élet minden előfeltétele
adott volt: Források, zöldségkertek, gyümölcsösök, gabonatermő földek,
kemence (a szerzetesek maguk sütötték kenyerüket, és folyamatosan másolták
könyveiket), agyagok a művészeknek, valamint nagy számú könyvvel és
kézirattal rendelkező könyvtárak, amelyeket a Scriptoriumban tanulmányoztak
és olvastak.
De az összes Esszénus ideák közül, amelyek Benedek világában
visszhangoztak, talán a legszebb és legidőálóbb volt a Regula Santa, a Szent
Rendszabályzat. Ez a szabályzat a szerzetesek közösségi életére vonatkozó
nagyon logikus, és praktikus etikai törvénykönyv volt, akik saját lelki épülésük
és hasznosságuk érdekében tevékenykedtek. A Rendszabályzat gyakorlatilag
minden oldalúan a középkori időkre értelmezte és adaptálta az Esszénus
Közösségben gyakorolt életmódot. Minden dolog közös tulajdonban volt. Az
abbét a szerzetesek választották életfogytáig, aki felsőbb hatalommal
rendelkezett, de kötelező volt az öregekkel konzultálnia bármely ügyben, amely
közte, és az Isten között felmerült. Így képviselte ő mind az embert, mind a
Teremtőt, partnerekként működve együtt a Teremtés soha véget nem érő
feladatában. Ő nevezte ki saját hivatalos segítőit, - a priort, a noviciánus
főnököt, a vendégek felelősét, és a többit. Habár működésének minden részlete
pontosan le volt fektetve, a humanizmusnak, a testvéri szeretetnek olyan erős
árama hatotta át a Rendszabályzatot, amely e tekintetben is különlegességként
állt a középkor összes szerzetesi, és vallási rendszabályai között, így is
bizonyítván az Esszénus hagyományokkal való kapcsolatát. Az ima, a munka,
és a tanulás bölcs egyensúlya - ora et labora -, a testről való gondoskodás, azzal
az idővel, amelyet bölcsen megosztottak a pihenés, a testmozgás, és a
megfelelő táplálkozás között. Nagy fontosságot tulajdonítottak a
kertészkedésnek és a földek művelésének, a zene és a művészet szeretetének, és
mindenek felett olyan tiszteletet tanúsítottak mindenki és mindegyik vendég
iránt, mintha ő lett volna maga az Úr. Mindez sokkal közelebb állt az Esszénus
Közösségek életmódjához, mint ahhoz, amely a középkori Európában általános
volt. Benedek jelleme átragyog rendszabályának minden szaván: Szeretettől
áthatott bölcsesség; együttérzéssel áthatott rend és tekintély.
A Regula Santa Rómába küldött példánya elveszett, de a Szent saját kezűleg
készített másolata megmaradt Monte Cassinoban. A Lombard invázió idején a
szerzetesek Rómába menekültek ezzel az eredeti példánnyal, fél kiló kenyérrel,
és a kiporciózott gyümölccsel (a szerzetesek megengedett napi adagja fél kiló
kenyér, hat deci tej és kb.1 kg gyümölcs). Zahary pápa az ereklyéket
visszajuttatta Monte Cassinoba a nyolcadik század közepén. A kilencedik
században sok kéziratot elpusztítottak a fosztogató Szaracénok. Végül a
napóleoni háborúk idején a Szt. Benedek által írott utolsó eredeti pergamen is
elveszett. Mindazonáltal néhány fontos töredék fönnmaradt, bizonyítékát adván
azoknak az eredeti esszénus hagyományoknak, amelyeket Szt. Jeromos oly sok
első századi szöveg fáradhatatlan fordítója írt le.
Az eredeti Esszénus köszöntés: "Béke legyen veled" ekképpen változott:
"Keresd a békét és arra törekedj." (Prológ).
Az Esszénus Evangélium legfőbb törvénye: "Szeresd felebarátod, mert
Mennyei Atyád a szeretet, mert Föld Anyád a szeretet, mert az Embernek Fia a
szeretet" - bencés csuhába öltöztetve: "Első helyen kell szeretni az Úr Istent,
teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes erőnkkel, majd felebarátainkat úgy,
mint önmagunkat." (4. Fejezet).
A Mennyei Atyáról és Angyalairól szóló Esszénus tanítás, és dicséretük,
valamint az iránymutatás, hogyan kell harmóniában élni velük: "És így fogják
az Ő Angyalai tudni, hogy az Ő útjain jársz", - vedd ezt a figyelmeztetést:
"Gondoljuk meg jól, hogyan kell viselkednünk az Isten és Angyalai szeme előtt,
és úgy énekelni zsoltárokat, hogy elménk harmóniában legyen hangunkkal."
(19. Fejezet).
A közösségi életet és az Esszénus Közösségekben végzett munkát oly
gyönyörűen leírta Josephus, Philo, és Plinius, ahogyan az megtalálható Szt.
Benedek Regula Santa-jának 48. Fejezetében is: "Azután vannak ők, az igazi
szerzetesek, akik kezük munkájából élnek, amint atyáink, és az apostolok
tették."
Az isteni szeretet volt az általános irányelv az Esszénus Közösség öregjei
számára, és ugyanaz az isteni szeretet sugárzik Benedeknek, az abbénak adott
tanácsaiból is, a 64. Fejezetben: "Nemesítsen meg minden dolgokat oly módon,
hogy az erősnek legyen mire törekednie, de a gyengének semmi olyanra, amitől
megrémülne."
Az Esszénus Evangélium alapvető tanítása: "És úgy szeresd igaz testvéreidet,
amint Mennyei Atyád, és Föld Anyád szereti őket", lesz a Regula Santa 72.
Fejezete: "Dédelgessétek szemérmesen a kölcsönös szeretetet, mint testvérek. -
Féljék Istent szeretettel. - Szeressék abbéjukat őszinte, és alázatos
emberszeretettel. - Egyáltalán semmit ne helyezzenek Jézus elé, és Ő vezessen
mindannyiunkat az Örök Életbe."
Szt. Benedek írta a Regula Santa-ban, hogy mindig lesznek vendégek a
kolostorban, és törvénnyé tette az 53. Fejezetben: "Az összes látogató, aki
megjelenik, úgy legyen üdvözölve, mintha maga Jézus volna." Az a több, mint
ezer év, amely azóta eltelt, hogy megteremtette kolostorát a Monte Cassinon,
bebizonyította szavainak igazát. A látogatók mindig megtalálják a Hétszeres
Béke légkörét, és felhívást az Angyalokkal való egyesülésre, egy élő Közösség
állandó isteni jelenlétében, amely az Egyesülések napi körét ajánlja.
Csodálatos módon Szt. Benedek kolostorainak többsége viszonylag érintetlenül
maradt meg, a békés falakon kívül zajló, sok-sok pusztító háború ellenére. Még
1943-ban is az történt: A német tisztek kötelességüknek érezték, hogy
figyelmeztessék Monte Cassino Abbéját, miszerint néhány napon belül a
kolostor egy döntő, heves, és félelmetes tüzérségi csatának középpontjába
kerül. Az abbé vezetése alatt a szerzetesek százai faládákat tákoltak össze, és
azokba csomagolták a páratlan kéziratok, tekercsek, és kódexek felmérhetetlen
értékű darabjait, amelyek a görög és római klasszikusokat, a patrisztika, és
skolasztika legfontosabb munkáit képviselik, valamint több, mint negyvenezer
felbecsülhetetlen értékű pergament.
Mindezek biztonságot és védelmet találtak a Vatikán Titkos Levéltárában.
ÓCEÁN
Szt. Ferenc az egyik legkülönlegesebb, és legkivételesebb szellem. Továbbá
azon kevés katolikus szentek közé tartozik, akiket nem lehet besorolni egyetlen
vallás vagy filozófia korlátai közé: Ő az egész világé.
Gautama Buddha herceghez hasonlóan - aki elhagyta apja királyságát, hogy az
igazságot keresse az ősi India erdeiben -, Ferenc szintén korán megértette a
kapzsiságon és önzésen nyugvó, anyagi világ hiábavalóságát és
reménytelenségét. Mindketten felismerték, hogy az emberi szenvedés
tengerében a legfontosabb dolog, ezt a szenvedést gyógyítani. Ebben a
megközelítésben mind a kortalan bölcsesség, mind a modern hasznosság
megtalálható. Ha ég a házad - mondta Buddha -, az első dolog, hogy menekülj
onnan. Így tett a fiatal Ferenc is, amikor elhagyta a gazdag szülői házat,
meztelenül és üres kézzel, hogy az egyszerűségnek, a szerénységnek, a
szegények kincsének szentelje életét, és felejthetetlen szellemi lakomákban
részesítse mindazokat, akik találkoznak vele, miközben Itália rögös útjait rótta.
Az ifjú Buddha, és az ifjú Ferenc egyaránt egy cikázó villám két pólusát
képviselték az emberiség sötét égboltján, amelyet reménytelenül behálóz a
tudatlanság, az erőszak, és az önpusztító élvezetek utáni vágyódás hínárja.
Kimondhatatlan együttérzéssel tekintettek az emberek fiaira, akik tele voltak az
anyag kielégíthetetlen sóvárgásaival, miközben elvesztik az egészséget, és a
szellem békéjét, a birtoklás múlékony, csábító, de hamis ingoványában. És
ahogy az ég ragyogó tisztasággal tárja elénk a földet, ugyanazt tette életük
eredendő egyszerűsége és tisztasága, szöges ellentétben az őket körülvevő
nyomorúsággal és tudatlansággal. Szívükben mindketten megépítették a
szellem igazi birodalmát, és sikeresen egyesítették az élet összes erőit a halál
erőivel szemben.
Nem meglepő, hogy napjaink fiatalsága felfedezte e két spirituális óriás
szellemi rokonságát, akikben feltétel nélkül megbízhatnak. Úgy tekintenek a
forradalmi szellemre, mint sajátjukéra, és kiábrándultsággal a rideg hatalmon,
és az aranyborjú imádatán alapuló dagályos intézményrendszer terméktelen és
sztereotipizált céltalanságára. Napjaink fiatalsága számára ők képviselik a
reményt, és visszatérést a lélek örök spiritualitásához, a természet
egyszerűségéhez, amelyek a menekülés utolsó lehetőségét nyújtják az
emberiség önpusztító, önromboló és egyre szélesedő szakadékából.
Szt. Ferenc az óceán Szt. Benedek folyama, Szt. Jeromos folyója, valamint az
Esszénus Közösség rejtett forrása számára. Nem azért fontos ő ebben a
történetben, amit felfedezett, hanem azért, ami ő maga volt. Ferencnek nem
kellett keresni az ősi szent tekercseket; Isten Szava Szívébe vésve. Ő volt a
szellemi reinkarnációja azoknak, akik a tekercseket írták, ő az összes valaha élt
esszénus testvér tizenkettedik századi keveréke egy személyben. A Nap, a víz,
az öröm, és a béke Angyaláról énekelt kedves madarainak. Soha nem viselt
cipőt, hogy talpával mindig érezze a Föld Anyát. A szabad ég alatt aludt, ott,
ahol éppen ráesteledett, hogy Mennyei Atyánk drága csillagai ragyogjanak feje
fölött, függetlenül attól, hogy hol hajtotta álomra a fejét. Életelve nagyon
egyszerű volt: "Jézus nyomdokain járni, az Ő tanításait követvén." És nem volt
senki a történelemben, aki ilyen örömteli módon tette volna ezt. Vándorolt
Olaszország falvain és városain keresztül, amint esszénus testvérek tették ezer
évvel korábban Galileában, gyógyítván a betegeket, tanítván a tudatlant, és
megosztván a szeretet és együttérzés által hozott üzenetét mindazokkal, akik
meghallgatták.
Gyakran időzött Monte Casinoban a bencés szerzetesekkel. Az ottani tisztaság
és egyszerűség, a szegénységben, szüzességben és engedelmességben töltött
élet inspirálta őt, amikor megfogalmazta követői számára a Regulát. Amikor ő
és remete társai hajnalban fölébredtek, és felemelték karjaikat a Nap, az eső,
vagy a szél felé, ugyanazzal az áhítattal tették, ahogy az esszénus testvéreik a
Holt Tenger mellett sok-sok évszázaddal azelőtt. A Naphoz szóló Himnusz és
az Esszénus Evangélium lényegében ugyanaz; az életnek a tisztelete, amely az
esszénus szellem szerves része, és amely sértetlenül ívelte át az évszázadokat.
Nem járt iskolába, tudását nem az iskolában, és nem a könyvekből szerezte. A
Bölcsesség és Szeretet Végtelen Óceánjából merítette azt az óriási spirituális
erőt, amely megújította a stagnáló Egyházat. Nála volt a kulcs, hogy ajtót
nyisson az örökkévalósághoz.
És kinyitotta azt, széttárt karokkal ölelvén magához minden testvérét és
nővérét, és Isten minden teremtményét. Számára az egész természet Isten
ragyogó tükre volt, ahol az ember a legáldottabb mindenek között, a Föld Anya
csodálatos erejével végtagjaiban, és a Mennyei Atya fényével homlokán. Szt.
Ferenc végtelen hittel, és örömteli határozottsággal teremtette meg a Fény
Oázisát a középkor Holt Tengerének pusztaságában. Isten szelíd trubadúrja
nemcsak egy újjászületett esszénus, - ő maga volt az Esszénus Béke
Evangélium beteljesülése.
LATIN ÉS GÖRÖG TANULMÁNYAIM A
PIARISTÁKÁL
Cognoscere st cognoscere causas. Tudni annyi, mint a forrást ismerni - mondta
Lukrécius, a római filozófus. Tehát én is a legelején kezdem.
Valami féle "Potsdami szerződéssel" indult édesapám, az unitárius székely, és
édesanyám, a katolikus francia között. A kívülálló csak tisztelheti annak a
szerető köteléknek az erejét, amely összetartotta őket, habár vallásos hitük
fényévekre volt egymástól. Édesapám egyik őse társalapítója volt Erdélyben az
Unitárius egyháznak, mint Francis David (Dávid Ferenc) közeli barátja. Ő írta,
Az Isten Egysége c. nagyszerű, forradalmi könyvet, míg Közép-Európában
apám egyik felmenője volt szerzője az első Egyetemes Történelem c. műnek.
Mindketten ugyanazt a nyomdagépet használták, amit Németországból hoztak
magukkal, úgy, hogy az egyik nappal nyomtatott, a másik az éjjeli órákban.
Ezzel szemben édesanyám egyik őse Franciaország Kardinálisa volt, s szerzője
Az Egyház Isteni Hatalma c. terjedelmes középkori műnek. Édesapám az
unitárius alapelveket követte, miszerint soha ne fogadjunk el semmit, ami
ellentmond a józanésznek, és, hogy a gyülekezet minden tagja szabadon
formálhatja az Istenről, az életről és az Univerzumról alkotott elképzeléseit.
Édesanyám őszintén hitt az Atya, a Fiú, és a Szentlélek Szentháromságának
misztériumában.
Ez volt az eltérő szülői ideológiákkal átszőtt adódó családi háttér, amikor
iskoláztatásom kérdésében kellett döntést hozni. A következő megállapodásra
jutottak a megegyezésre törekvés szellemében: Először is a katolikus Piaristák
kolostorában kellett tanulnom, amely a klasszika-filológia témaköreire
specializálódott, különös hangsúllyal a görög, a latin, és az egyházi irodalomra.
Majd a Piaristáknál szerzett érettségi után a Párizsi Egyetemre kell mennem,
hogy iskolai tanulmányaimat a Sorbonne-on szerzett filozófiai doktorátussal
fejezzem be. Mindezek után rajtam fog múlni, hogy milyen hivatást, és milyen
vallást választok magamnak. Így azután a Piaristáknál kezdtem a
tanulmányaimat. Először nagyon nehéz volt hozzászoknom a piarista élet
szigorához és spártai egyszerűségéhez, a gazdag és kényelmes otthonunk
luxusa után (édesapámnak tekintélyes birtokai voltak mind Erdélyben, mind
Franciaországban). Hajnalban keltünk és mentünk a misére, fűtetlen szobában,
hideg vízben mosakodtunk, eleget tevén a nap minden órájában a Piarista Rend
híres jelmondatának: Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál. Ha egy darab
kenyérre, vagy akár egy pohár vízre volt szükségünk, tökéletes latinsággal
kellett azt kérni. Mindazonáltal visszatekintve, végtelenül hálás vagyok szigorú
neveltetésemért, aminek önfegyelmemet és akaraterőmet, valamint az ebből
adódó görög-latin filológiában és irodalomban szerzett tudásomat
köszönhetem.
18 éves koromban folyékonyan beszéltem a klasszikus görögöt és latint.
Magna cum laude eredménnyel érettségiztem, és az osztály eminense lettem,
aki a búcsúbeszédet is elmondhatta. Akkor készítettem a kötelező érettségi
dolgozatot, "Hadd énekeljen Szt. Ferenc a szívedben" címmel. Igazán kedves
feladat volt a számomra, és könnyedén írtam, nem is gondolván az
eseményeknek azon láncolatára, amelyet majd életemben elindít. Közvetlenül
az érettségi vizsgám után irodájába hivatott osztályfőnökünk, Magister Mondik,
a kolostor Priorja. Mikor beléptem, felpillantott dolgozatomból, amit éppen
átolvasott, és rámmosolygott.
"Édes fiam, úgy látom" - mondta -, "készen vagy már arra, hogy kirepülj a
hatalmas és kemény életbe. Nemsokára meg fogja mutatni neked a Sátán az
élvezetekkel és luxussal teli élet minden csábítását. Ennek tudatában úgy
döntöttem, hogy az érdekedben legyőzöm a Sátánt, és inkább spirituális
élmények irányába vezetlek. Itt van számodra az ajánlólevelem, amit régi
iskolatársamnak, a Vatikáni Levéltárak Prefektusának írtam. Ennek a levélnek
a birtokában az Archívum ajtajai megnyílnak számodra, és így mindent
megtalálhatsz a neked oly annyira kedves Szt. Ferencről, amint ezen
kívánságodnak hangot is adtál dolgozatodban." - Látván arcomon az örömteli
lelkesedés jeleit, felemelte kezét, és komolyabbra fordítván a szót, mondta:
"Azonban, fiam, ezért a privilégiumért nagy árat kell fizetned. A Vatikán
Prefektusának irányítása alatt folytatandó tanulmányaid során alá kell vetned
magad a Ferencesek szegénységi, szüzességi, és engedelmességi esküjének, s a
szerint is kell élned. A lehető legszerényebben kell öltözködnöd, valamint csak
fekete kenyeret, sajtot, gyümölcsöt, és zöldséget ehetsz. És semmi több.
Ismerem családodat és tudom, hogy igen nagy vagyonnal rendelkeznek, de ez
alatt az idő alatt egyetlen fillért sem fogadhatsz el szüleidtől." - Felém nyújtott
egy borítékot. - Itt találsz majd egy nagyon szerény összeget olasz lírában, ami
megfelel a legszegényebb, képzetlen, olasz munkás havi bérének. És neked úgy
kell élned, mint azoknak. - Másrészről a spirituális ínyencségeknek egy
hatalmas terített asztalát élvezheted majd, miközben Magiszter Mercati
barátom szárnyai alatt folytatod tanulmányaidat. És a rendelkezésedre állnak a
Vatikán Archívumának és Levéltárának több ezer évre visszanyúló,
kimeríthetetlen kincsei. - Hát akkor, fiam, hajlandó vagy vállalni ezt a nagy
áldozatot?
Annyira váratlanul ért az egész, hogy szólni sem tudtam. Megilletődve ennek
az óriási lehetőségnek a reményétől nem tudtam szavakat találni, hogy
kellőképpen kifejezzem hálámat. Szerencsére a mi kedves osztályfőnökünk
ugyanolyan érzékeny, és megértő volt, mint amennyire bölcs és művelt. -
Mosolygott és bólintott, mintha tudta volna, mi minden kavarog a fejemben,
majd átadta a borítékot és az ajánlólevelet, hozzáfűzve: "A Szt. Ferencről
készített dolgozatodat én fogom külön elküldeni barátomnak. Nagyon ígéretes
írás, és biztos vagyok abban, hogy ő is élvezni fogja. - Isten áldjon, fiam."
Miután megáldott, már csak arra emlékszem, amint a kolostor udvarán ballagok
szédelegve, csak arra összpontosítva, hogy milyen értékes levél van a
kezemben.
(Mielőtt folytatnám, szeretnék idézni egy részletet a Szt. Ferencről írott
dolgozatomból, amely megnyitotta piarista osztályfőnököm szívét, és a
Vatikáni Archívumok ajtajait is. Kérem, bocsássák meg a szöveg spirituális
túlfűtöttségét, de vegyék figyelembe, hogy csak 18 éves voltam.)
Látjuk Szent Ferenc arcát és mosolyát, mint első szerelmünk, vagy az elveszett
Paradicsom rövid felvillanását. Ez a hálás és alázatos mosoly a rejtélye az
emberi történelem egyik legerősebb, legkülönösebb, és legeredetibb alakjának.
Az ő szemei! Ott csillogott az a tűz, amely éjjel-nappal bennünk égett. Úgy
szerette a természetet, mint ahogy a szülő szereti gyermekeit, mindegyik egy
különleges és dédelgetett lény. Amikor az ersőben sétált, nem az egész erdőt
nézte, hanem mindegyik fát külön-külön, látni akart minden fát egyedül, mint
egy különleges, majdnem szent dolgot, az Isten gyermekét, és
következésképpen, mint fivérünket, vagy nővérünket. Költő volt és egész élete
egy csodálatos költemény. Az, hogy a Napot és a Holdat, a vizet és a tüzet
testvérének tekintette, gyönyörűen fejezi ki a "Himnusz a Naphoz" c. írásában.
Mindig énekelt, amint vándorolt a mezőn, kitárván egy igazi költő minden
szenvedélyét az ég felé. Ez a himnusz, telve az ifjúság derűjével, és a
gyermekkor emlékeivel, úgy szövi át egész életét, mint egy refrén.
HIMNUSZ A NAPHOZ
A TESTVÉREK
Egyik nap föntről néztem a tavat. Fejjel lefelé pillantottam meg városunkat
benne. Azt hisszük, hogy biztonságosabbá, és időállóbbá tesszük a várost
súlyos alapokra építve, őrtornyokkal, és a mindenre rálátó magas citadellával.
De amikor valaki ezt fordítva pillantja meg, ugyanez az erő és hatalom lesz a
legsebezhetőbb! Úgy tűnik, az egész világ egy hajszál vékony, Isten kezében
lévő szálon függ. És ekkor hirtelen mindent az örök veszély új fényében láttam,
az isteni kegyelemtől való legteljesebb függőségben. És szívem legmélyéből
mondtam őszinte köszönetet a Mindenható Istennek, azért, hogy a világ nem
töredezett és szóródott szét hulló csillagokká.
Minél kevesebbet gondol az ember saját magára, annál többet gondolhat jó
szerencséjére és az Isten összes ajándékára. Mert lehetetlen, hogy az ember
rászolgáljon egy naplemente, vagy a csillagok gyönyörű látványára. Végtelenül
hálásnak kell lennünk a Teremtőnek mind azért a tömérdek csodálatos
ajándékért, amit Tőle kaptunk életünk minden egyes napján. Amióta csak
megszülettünk, - amikor az első ajándékot, az Élet csodálatos ajándékát
kaptuk, - szünet nélkül áradnak felénk Istentől az ajándékok: A csillagos égbolt,
a hegyek felhőkbe vesző csúcsaikkal, az erdők, tele Isten teremtményeivel, a
tenger hatalmas erejével, a zene, a könyvek, az utazás, a barátság, és a
szerelem. Annyira eláraszt az Ő nagylelkűsége, hogy megpróbálok annyit
visszafizetni, amennyi csak tőlem telik. Oly mértékben vagyok adósa
Teremtőmnek, hogy valójában sosem leszek képes visszafizetni akárcsak egy
töredékét is annak, amivel Ő megajándékozott. Habár Ő soha nem kéri azt,
hogy visszafizessek bármit; és éppen ez az, amiért igyekszem valami keveset
mindennap visszafizetni. De nem vagyok önző, mert tudom, hogy minél többet
igyekszem visszafizetni, annál többet ad majd nekem. Szeretném megmutatni
Neki, hogy mennyire hálás vagyok az Ő minden csodálatos ajándékáért, éppen
azért, hogy mind többet, és többet kapjak Tőle. Amikor úgy látjuk, hogy az
egész világ az Isten kegyelmének egy hajszálán függ, akkor látjuk az igazságot.
Attól a pillanattól kezdve minden gondolatunk, és minden érzésünk tiszta,
boldog köszönetté változik az Isten végtelen szeretetéért. Amikor ráébredünk,
hogy soha nem leszünk képesek visszafizetni határtalan adósságunkat, akkor
boldogan szánjuk magunkat olyan életre, amelynek minden napján
megpróbálunk törleszteni, az öröm és hálaadás extázisában. Ez az, amiért mi,
akik rongyosok, nincstelenek, és hajléktalanok vagyunk, mégis olyan énekeket
dalolunk, amelyek a csillagokból is jöhettek volna! Míg a csillagok fényesen
haladnak fölöttünk, irigykedve néznek le ránk, Isten gyermekeire!
EPILÓGUS
Jó fél évszázad elteltével egyes emlékek elhomályosulnak, és elvesztik
jelentőségüket, míg olyan, akkor jelentéktelennek tűnő epizódok az idő
távlatából fontosabb értelmet nyernek. Végül is, nem a nagy felfedezés, vagy a
drámai kaland az, ami eszembe jut, amikor Magister Mercatira emlékezem,
hanem a spirituális szépség fényes pillanatai, és lelkének makulátlan tisztasága,
amelynek élő példája az alábbi két kis epizód is.
Egyik délután, nem sokkal azután, hogy a Vatikánban megkezdtem
tanulmányaimat, elmentem hivatalába, hogy megkérdezzek valamit. Miután
kopogtam, és nem kaptam választ, kinyitottam a nyikorgó ajtót. Ott ült
asztalánál, mély meditációban - kezeit imára kulcsolva. Az ólomüveg ablakon
keresztül a sugárzó naplemente fényei ragyogták be fejét. Megálltam, éppen
akkor, amikor titkára karon ragadott.
"Kérem, ne zavarja most őt" - mondta. "Galilei, és Giordano Bruno lelkéért
imádkozik."
Megdöbbentettek a szavai és csöndesen visszavonultam, hogy megemésszem
azok értelmét. Habár fiatal voltam, tudtam, hogy milyen kevés az olyan egyházi
ember, aki előbbre valónak tekinti az igazságot, mint esküjét, ami egyházához
köti.
A másik epizód az, amit sosem felejtek el. Szeptember végén történt. Ott
voltam padlásszobámban, azon a faládán üldögélve, ami asztalként is szolgált,
és éppen hozzáláttam a vacsorámhoz, ami egy szelet fekete, falusi kenyérből és
egy picike kecskesajtból állt, amit a közeli kis boltban vásároltam. És volt még
két gyönyörű, féltve őrzött őszibarackom, amit a Signorától kaptam.
Hozzászoktam már a lentől jövő mindenféle zajhoz, de ezúttal a hangzavar
olyan lázas méreteket öltött, ezért felkeltem a faládáról, hogy megtudjam az
okát. Egyszer csak megpillantottam Magister Mercati magas, karcsú alakját,
amint kibontakozik a feljárat homályából. Alig tudtam hinni szemeimnek, de
valóban ő volt, a Vatikán Levéltárának világhírű Prefektusa mászott fel
padlásszobámba, nyomában a ház lakóinak nagy része, kivétel nélkül mind
nagy izgalomban. Fogalmam sem volt mit motyogtam, amikor beinvitáltam,
talán, hogy foglaljon helyet az én öreg ládámon, de arra emlékszem, hogy
felajánlottam neki mindkét őszibarackot. Természetesen a Signora egy percen
belül megjelent egy egész tál gyönyörű őszibarackkal, felajánlván azt, ahogyan
ő nevezte, az "Egyház Hercegének". Közben elküldte fiát egy székért. De a
mester a legtermészetesebb módon ráült a faládára, és szelíden így szólt a
Signorához: - "Nem, barátom, én nem vagyok herceg, csak egy egyszerű
könyvtáros, és ne zavartassa magát azzal, hogy széket hozasson nekem. Csak
azért jöttem, hogy meglátogassam tanítványomat." - És ők hihetetlen
érzékenységgel megértették a diszkrét célzást, s habozva ugyan, de
visszavonultak az alsó szintre.
"Gyönyörű kilátásod van itt" - mosolygott, amint körülnézett improvizált
szállásomon. - "De néhány héten belül az északi szelek el fogják fújni
palotádat, és te megfagysz." Amint elfogyasztotta az egyik őszibarackot,
elővett egy borítékot a zsebéből, majd így folytatta: - "Magister Mondik, az én
kedves barátom ezt a szerény ajándékot küldi neked." - Miután kinyitottam a
borítékot, 100 lírát találtam benne. - És folytatta, - "azt hiszem, még szükséged
van neked az én szerény segítségemre is." És egy újabb 100 lírást tartott a
kezében. - "Most már annyira rendbe hozhatod szállásodat, hogy ellenálljon a
téli időjárásnak."
Arckifejezésem bizonyára tükrözte érzéseimet, mert szelíden a vállamra tette a
kezét és azt mondta, - "Ne aggódj, fiam, te azért még meg fogod tartani a
szegénységi fogadalmadat. Csak egy kicsit jobban fogsz táplálkozni, és az
északi szél nem viszi majd el a tetőt a fejed fölül."
Nem is tudtam, hogyan köszönjem, de amikor belekezdtem, megállított egy
áldással, és kezének jámbor gesztusát tekintetének vidám hunyorítása kísérte.
Azután távozott, olyan gyorsan és halkan, ahogyan érkezett. A ház visszavonult
lakói az ablakból leselkedtek utána egészen addig, míg a saroknál eltűnt
szemük elől.