egykönyv

És a végén rendszerint felteszi az újságíró a kérdést: ha lakatlan

szigetre/bolygóra, soha meg nem épülő metróba vezetne a végzet, mi
lenne az a 10-5-3-1 film, zene, könyv, amelyet magammal vinnék. Ez
persze úgy jelenne meg nyomtatásban, hogy „végül arról faggattuk a
nyakában lógó micsodáról elhíresült esztétát…” „Faggattuk?!” Mintha
belőlem úgy kellene kihúzni a szavakat. Mindegy. Tapintatosan nem
felelem azt, hogy „számítottam erre a kérdésre”. Azt válaszolom, hogy
nem tudok mondani sem tízet, sem hármat, sem egyet, mert az én
listámon legalább háromszáz film szerepelne. Könyv meg még több. És
hát, ugye, az sem mindegy, hova sodorna a sors. Lehet, hogy a lakatlan
szigeten nagyobb hasznát venném a Cápariasztás felsőfokon című
kötetnek, mint a Karamazov-fivéreknek. Szóval nem úgy van ez, mint
Tolkiennél az Egy Gyűrű, amely minden további gyűrűk felett áll.

Az egyetlen film/lemez/könyv eszméje amúgy sem túlságosan korszerű.

A napokban voltam egy trendkonferencián, ahol egy izgalmas öszvérszó
hangzott el: MORZSA|AGE . Az orrunk előtt lihegő jövőnek azt a
jellegzetességét emeli ki, hogy a világ számunkra már nem valamiféle
Egészként jelenik meg, hanem mozaikként, puzzle-ként, amelynek
felcsippentjük a darabkáit. Közben talán azt sem vesszük észre – jegyzem
meg csöndesen -, ha ezek a morzsák nem is ugyanabból a száraz
péksüteményből valók. Mindegy. Clausius második termodinamikai
tétele értelmében további energia bejuttatása nélkül a prézliből úgysem
lehet száraz zsemlét készíteni. Legföljebb panírt. Az a képzet tehát, hogy
néhány ügyesen kiragadott mű/tartalom megadja a választ a világ végső
kérdéseire, tapintatosan fogalmazva is délibábos. (Lásd Douglas Adams
Galaxis útikalauz stopposoknak című regényét, amely e tekintetben
példamutató, ugyanis megadja a tökéletes választ. És ez a válasz:
negyvenkettő. Csak a kérdés hiányzik: mi negyvenkettő?)

Nem mintha a másik véglet – tölts magadba minden információt! –

biztatóbbnak tűnne. Ha - mint a tudás alapú univerzum polgára - ezt
komolyan veszed, úgy jársz, mint Stanislaw Lem diplomás űrútonállója,
Dipló, aki úgy gondolja, hogy a megszámlálhatatlanul sok morzsaszem
között ott kell rejtőznie a végső igazságnak, bölcsességnek, a mindenek
fölött lévő tudásnak. 1967-ben, amikor Lem Kiberiádája megjelent, az
internetről még nem álmodtunk. Ma már Diplót feltehetőleg úgy
értelmeznénk, mint a világháló linkjei között örökre elvesző infozabálót.

Olvasok. Már gyerekkoromban azzal cseszegettek, hogy reggeli, ebéd,

vacsora közben nem kellene olvasnom. De én juszt is olvasok. Asztalnál,
klotyón, tengerparton, utazás közben, soromra várva. Nem azért, mert a
végső választ keresem, hanem azért, mert szeretnék jó kérdéseket
feltenni. Az életem tereit beborító könyvóceán e kérdések egyik
múlhatatlanul fontos forrása. A törzsfejlődés következő fokára azonban
csak akkor hághatok, ha képes vagyok kimászni a könyvóceán partjára.

Láttam már könyvolvasót, e-readert, de még soha nem használtam. Most

azonban már elég közel került ahhoz, hogy elgondolkodjam rajta,
szükségem van-e rá, milyen helyet tölthet be az én személyes Gutenberg-
galaxisomban. Hiszen egy e-readerrel elvileg – a nem túl távoli jövőben –
az étkezőasztalra, klotyóba, stégre stb. vihetem mindazt, amit valaha
megírtak. Nem rossz. Igaz, ebben az esetben múlhatatlan szükségem lesz
egy olyan metakönyvre, amely segít eligazodnom az online
könyvóceánban. Persze, az is elég lehet, ha a személyes könyvtáramat
töltöm le-fel. Ha újrarendezem és –értelmezem ennek darabjait, akkor is
eljuthatok igazán fontos kérdésekig. Mondjuk, ez egy kicsit nosztalgikus
lenne, és túlságosan rólam szólna. Használhatnám arra is, hogy kizárólag
azt nyerjem ki vele, ami igazán új, amivel még soha nem találkoztam. A
színtiszta nóvumot. Ebben az esetben az e-reader lenne a személyes
provokátorom, amelynek segítségével éppen azt tesztelhetném, nyitott
vagyok-e még a világra. Ha Fogyasztóként gondolkodnék, toplisták
szerint töltögetnék: az a sok-sok ember együttesen csak nem tévedhet.
Vagy jobban tenném, ha létrehoznék egy új w2b-es játékot, amelynek az
lenne a lényege, hogy mások küldenek könyveket az olvasómra. És akkor
végre kiderülhetne, milyennek látnak ők engem. Mit várnak el tőlem?

Nem tudom. Végül is csak egy eszközről van szó. Hogy eszköz, játékszer,
társ lesz-e, meglátom. Lehet, hogy ő lesz az Egy Könyv. Egy dologban
azonban biztos vagyok. Mielőtt bármit is fölraknék rá, valahonnan
letöltök egy 165 éves költeményt. A címe: Gondolatok a könyvtárban.
Amikor még kötelezőként olvastam az iskolában Vörösmarty versét,
kedveltem, de nem éreztem úgy, hogy új kérdéseket izzaszt ki belőlem.
Most újraolvastam. Beleborzongtam. Ezzel kellene kezdeni. Kezdjük!