Molnár B.

Gábor
Célfotó

Ed nyolc hónapja dolgozott a Nemzeti Robotikai Minisztériumnál Hjosu Katara beosztottjaként, amikor
rájött, hogy a feleségének viszonya van a főnökével. Két hónapja kezdődhetett, amikor Ed Pekingben járt egy
MI-konferencián, rögtön a legújabb humánrobotuk nemzetközi bemutatója után; az után, hogy átadták az első
Tornyot Új-Tokióban, ők pedig beköltöztek a Kataráéval szomszédos lakásba.
Ed az Ázsiai Térség egyik legkiválóbb programtervezője és MI-kutatója volt, fiatal, magabiztos, és gyorsan
haladt fölfelé a létrán. Tisztában volt vele, hogy a kapcsolatuk Keikóval megsínylette a sok hajtást, de nem
gondolta volna, hogy az asszony valaha is megcsalja ezért. A vitáikat mindig sikerült rendezniük, és végtére is
nem csak magáért dolgozott olyan megszállottan, ezt meg kellett volna értenie.
– Mindig csak a robotok! Az MI! A hülye szoftvereitek! Mintha igazi ember már nem is élne a földön! –
panaszkodott az asszony, és néha elsírta magát. De hogy meg is csalja?

Amikor Ed rájött, az volt az első gondolata, hogy végez a főnökével. Bemegy, és szétveri a fejét azzal a
muzeális távirányítóval, amit az ódon íróasztalán tart; módszeresen péppé veri vele a fejét. Aztán amikor kissé
lenyugodott, újragondolta a dolgot, hiszen nem dobhatta el csak úgy a karrierjét. Mindenki gyilkosként
emlékezne rá.
Ellenben ha úgy végez Hjosu Katarával, hogy nincs rá terhelő bizonyíték, akár még elő is léptethetik főnöke
helyére, aki miniszteri biztosként a nemzeti MI-viselkedéskutatást felügyelte, különös tekintettel a terepre
kihelyezett humánrobotokra.
A Toronyban persze elméletileg lehetetlen bármit is tenni anélkül, hogy tucatnyi nyoma ne maradjon (a
biztonsági rendszerek rögzítették a lakók minden mozdulatát), ám a rendszer részben az Ed által fejlesztett
algoritmusokon alapult.
Elméletileg tehát lehetetlen, gyakorlatilag azonban…

Ed heteket töltött a felkészüléssel. Látszólag a főnöke által is végzett Személyes kísérleti program jelentéseit
elemezte, ám valójában bele sem lapozott az anyagba: bőven lesz majd ideje rá, korábban nem is tudott a
projektről, nem lehet annyira fontos. Ehelyett minden idejét egy alkalmazkodó és tanuló Core-MI
programozására fordította, amellyel reményei szerint megkerülhette a Torony biztonsági rendszerét, illetve alibit
is kreálhatott magának az irodában, ahol lényegében ugyanaz a szoftver futott (éppen csak egy korábbi, kísérleti
verzió).
Élesben azzal próbálta ki, hogy lekérte a lakásuk egyébként titkos rögzített hanganyagát. Ha valami mégis
balul ütött volna ki, még mindig védhette volna magát azzal, hogy csak a saját beszélgetéseit hallgatta újra, ami
végtére is jogszerű. Valójában azonban a főnökéről akart még egyszer megbizonyosodni: kétségtelenül
felismerte a hangját, a negédes szavait, ahogy Keikóval beszélt, és még sok minden mást is, amitől kiverte a víz.
Katara minden héten kedden és csütörtökön ment át hozzájuk, reggel kilenc és tizenegy között. Ed már
korábban is gondolta, hogy ezek a kritikus órák, hiszen azokon a napokon a főnöke csak délutánonként járt be az
irodába. Állítólag teniszezett, meg munkaebédeken vett részt főleg dél-amerikai partnereikkel: azt mondta, azok
a tárgyalásos napjai.
– A tárgyalásos napjai – morogta Ed az orra alá, és megrendelte a pisztolyt a neten.

Végül csak annyi dolga maradt, hogy egy keddi napon meglépjen az irodából, felmenjen a főnökéhez, és
kiloccsantsa az agyát. Pofonegyszerűen ment, annyira simán, hogy magát is meglepte vele. A Core-MI
tökéletesen működött, a minisztériumi rendszer nem regisztrálta, amikor a vészkijáraton át otthagyta az épületet,
és a Torony sem érzékelte, hogy bejutott Katara lakásába. Csak meg kellett várnia, amíg visszajön Keikótól,
aztán lepuffantja.
Amíg várakozott, az agya már a következő lépésen gondolkodott; hogy az irodába visszatérve végre tényleg
át kellene majd néznie azt a kísérleti anyagot, amire Katara kérte.
Aztán hallotta nyílni az ajtót, és a főnöke lépteit, ahogy elégedetten áthaladt a szobán.
Kilépett a konyhából, rászegezte a pisztolyt, és szétlőtte az arcát.

Nem volt annyi vér, mint számította, de igazából nem is figyelte meg alaposan, mert elrohant. Idáig mindent
pontosan eltervezett, a folyosón viszont már izzadt: nem hitte volna, hogy a lövés után lesz ideges. Próbált
nyugalmat erőltetni magára, de rájött, hogy nem tervezte meg, hová rejti a fegyvert. Erőszakoltan lassú léptekkel
a lifthez ment, aztán átsétált a hatalmas előtéren – és végig reszketett; még jó, hogy odalent olyan sokan voltak, a
portások biztos nem vették észre –, majd odalent beült a kocsiba és gázt adott.
A rendőrség alig öt perccel később a nyomára akadt, távvezérléssel blokkolták az autóját, kirángatták és
lefegyverezték.
– Maga Edward Razick? Maga Edward Razick?! – üvöltötte az arcába az egyik kopó. – Letartóztatom
emberölésre felkészülés és állami tulajdon rongálásának alapos gyanújával!
– Hogy? Hogy mi? – habogta értetlenül Ed, hiszen nem hagyott nyomot maga után, és mi az, hogy
emberölésre felkészülés, hiszen egyenesen Katara arcába lőtt!
– Katara úr a terepre kihelyezett humánrobotok egyik legfontosabb tesztelője, Ed – világosította fel később az
ügyész, és egy fényképet tolt az orra alá: Ed saját magát látta rajta viszont, szemből fotózva, célra tartott
pisztollyal a kezében. – Ha elolvasta volna a dossziét, akkor tudná, hogy a maga pekingi útja alatt Katara úr
kapott egy személyazonos humánrobotot a kísérletei elvégzéséhez. Katara úr kedden és csütörtökön valóban
teniszezni járt; olyankor csak ez a tökéletesen emberszerű android volt otthon.

VÉGE