NNCL1373-502v1.

Ian Fleming
JAMES BOND
Csak kétszer élsz

I. P. C.
KÖNYVEK
 “Irma Bunt felállt, és odalépett mellé. Átható tekintettel vizsgálgatni
kezdte Bondot, azután tisztes távolságot tartva körbesétálta.
– Du lieber Gott! – suttogta félelemmel vegyes tisztelettel, amint a férfi
bal profilját megpillantotta. – Ez lehetetlen – mondta rekedten, miközben
még mindig szinte rettegve bámulta Bondot. – Pedig az! A jobb arcán
végigfutó sebhely. A profilja! Hiába borotválták japánosra a
szemöldökét. – A nő Blofeld felé fordult. – Ez az az angol
ügynök – jelentette ki határozottan. – Ez az ember Bond.
James Bond, akinek megölted a feleségét. Esküszöm, hogy
ő az – tette hozzá indulatosan.
Blofeld összehúzta a szemét.
– Ki kell szednünk belőle a teljes igazságot. Rögtön
megtudjuk, valóban süketnéma-e. Ez lesz az első lépés. A
vallatókamra majd megoldja a nyelvét. De mindenekelőtt
meg kell puhítanunk..."
A mű eredeti címe: You Only Live Twice
Copyright © Glidrose Publications Ltd. 1964

Fordította: Krasznai Márton

A címlapot tervezte: Szatmári Zsolt

Hungarian Translation © Krasznai Márton, 1990.

 Richard Hughesnak és Torao Saitonak,
akik nélkül stb ...

Csak kétszer élsz,

Egyszer, amikor megszületsz,
És egyszer, amikor szembenézel a halállal.
Bashó japán költő (1643–1694) nyomán
 ELSŐ RÉSZ

“Jobb reménnyel telve utazni…"

 1.
Az olló elvágja a papírt
Rezgő Levél, a gésa, aki James Bond mellett térdelt,
csípőből előrehajolt, és szűzies csókot nyomott a férfi jobb
arcára.
– Ez csalás! – fortyant fel Bond. – Azt ígérted, ha én nyerek, egy igazi
csókot kapok a számra. Minimum! – tette hozzá. Szürke Gyöngy, a
feketére lakkozott fogú, képtelenül affektáló madám, akinek arcát olyan
vastag festékréteg borította, mintha egy nó-darabból lépett
volna elő, lefordította Bond szavait. Kitartó kuncogás volt a
válasz, amit a madám biztató kiáltásai kísértek. Rezgő
Levél formás kezével eltakarta az arcát, mintha a világ
legilletlenebb dolgát követelnék tőle. Ujjai azonban
hamarosan szétnyíltak, és a huncut barna szempár Bond
szájára szegeződött, mintha gondosan célozna, azután a
teste előrelendült. Ezúttal találkozott a szájuk, és a pillanat
törtrészéig összeforrva is maradt. Felhívás volt ez? Ígéret?
Bondnak eszébe jutott, hogy egy “matracgésát" ígértek
neki. Szakmai szempontból az ilyen gésákat nem sokra
tartják. Nem jeleskednek hivatásuk hagyományos
művészeti ágaiban – nem tudnak humoros történeteket
mesélni, énekelni, festeni vagy verseket írni vendégükről.
De kulturáltabb nővéreikkel ellentétben nagy
valószínűséggel hajlanak jóval kézzelfoghatóbb
szolgáltatások nyújtására – természetesen tökéletes
diszkréció mellett, szigorúan kettesben és magas áron. Egy
faragatlan és lealjasodott ízlésű gaidzsin – vagyis külföldi –
számára azonban ez jóval kellemetesebbnek tűnt, mint
meghallgatni egy számára amúgy is érthetetlen,
harmincegy szótagból álló tankát, amely a Fudzsi lejtőin
bimbózó krizantémokhoz hasonlítja a szépségét.
A taps, amely a bujaság eme féktelen megnyilvánulását kísérte,
tiszteletteljes gyorsasággal elült. A fekete jukatát viselő testes, izmos
férfi, aki Bonddal szemben az alacsony vöröslakk asztalka
túlsó oldalán ült, kivette aranyfogai közül a Dunhill szipkát,
és letette a hamutálcája mellé.
– Bondo-szan – szólalt meg Tigris Tanaka, a japán
titkosszolgálat főnöke. – Nevetséges egy játék, de azért
kihívlak egy partira, és előre megmondom, hogy nem fogsz
nyerni. – A barázdált, széles, barna arcon, amely olyan
ismerőssé vált Bond számára az elmúlt hónap alatt, széles
mosoly terült szét. A mandulavágású szempár csillogó
réssé szűkült. Bond ismerte ezt a mosolyt. Nem is mosoly
volt ez. Maszk volt, középen egy arany lyukkal. Bond
fölnevetett.
– Rendben van, Tigris! Előbb azonban szakét kérek! De nem
ezekben a nevetséges gyűszűkben. Öt üveggel megittam
eddig és körülbelül annyi hatással volt rám, mint egy dupla
Martini. Még egy dupla Martinire van szükségem, hogy
képes legyek demonstrálni a nyugati ösztön
felsőbbrendűségét a keleti fortéllyal szemben. Nem akad
valahol a Ming-porcelánok mögött egy közönséges
vizespohár?
– Bondo-szan! A Ming, az kínai. Éppoly keveset tudsz a porcelánokról,
mint amilyen sokat iszol. Egyébként nem bölcs dolog lebecsülni a szakét.
Azt mondják: “Az első üveg szakét a férfi issza, a második
üveget az első üveg, azután pedig a szaké issza meg a
férfit." – Tigris Tanaka Szürke Gyöngyhöz fordult. Mivel
beszélgetés közben mindketten jókat derültek, Bond úgy
vélte, a téma csak a bárdolatlan nyugati mértéktelenség
lehet. A madám utasítására Rezgő Levél mélyen meghajolt,
és kisietett a szobából.
– Igen nagy tekintélyre tettél szert – mondta Tigris
Bondnak. – Csak a szumó-birkózók tudnak ilyen
mennyiségű szakét meginni anélkül, hogy látszana rajtuk. A
madám biztosra veszi, hogy nyolc üvegre vagy hitelesítve.
De attól tart, hogy az este befejezéséül nem sok örömöt
fogsz tudni nyújtani Rezgő Levélnek – tette hozzá
csúfondáros arccal.
– Mondd meg neki, hogy jobban érdekelnek az ő érettebb
bájai! Biztos vagyok benne, hogy ismer néhány olyan pózt, amivel
képes lenne feldobni, bármilyen kimerült legyek is.
A vaskos bók nem maradt hatás nélkül. Szürke Gyöngy késlekedés
nélkül megfelelt rá japánul. Tigris lefordította a választ.
– Bondo-szan, ennek az asszonynak jó humora van.
Szellemesen válaszolt. Azt mondja: tisztes házastársi
kötelék fűzi már egy bonszanhoz, és nincs hely a futonján még egy
számára. A bonszan papot, fehér szakállú bölcset jelent. A jutón, mint te
is tudod, az ágy. A nevedből faragott viccet.
A gésa-parti két órája tartott, s Bond állkapcsa már
sajgott a szüntelen mosolygástól és az udvarias keretek
közötti szellemes visszavágásoktól. Messze nem arról volt
itt szó, hogy a gésák szórakoztatták volna, vagy hogy
elbűvölte volna a macskabőrrel bevont háromhúros samiszenből
felhangzó, európai fül számára ugyancsak disszonáns
cincogás: inkább azon vette észre magát, hogy
kétségbeesetten igyekszik hangulatot teremteni. Azzal is
tisztában volt, hogy Tigris Tanaka szadista élvezettel figyeli
erőlködését. Dikko Henderson figyelmeztette, hogy a gésa-partik egy
külföldi számára többé-kevésbé olyanok, mintha egy csoport újonc óvodást
próbálnának szórakoztatni egy szigorú óvó néni, a madám felügyelete
mellett. De Dikko arra is felhívta a figyelmet, hogy Tigris Tanaka
óriási megtiszteltetésben részesíti ezzel, s a parti egy
kisebb vagyonba kerül Tigrisnek, amit vagy egy titkos
számláról, vagy a saját zsebéből fizet, s jobb lesz, ha Bond
jó képet vág az egészhez, mivel lehet, hogy ez az este
fordulópontot jelent a feladata végrehajtásában. De éppúgy
végződhet teljes kudarccal is.
Bond tehát mosolygott, és elragadtatottan tapsolt.
– Mondd meg neki – kérte Tigrist –, hogy dörzsölt egy vén
prosti. – Elvette Rezgő Levél kezéből a szemmel látható
rajongással felé nyújtott, forró szakéval színültig telt poharat, és két
hatalmas kortyintással kiürítette. Ujabb adag szakét kellett hozni a
konyhából, mivel Bond megismételte a produkciót, azután határozottan a
lakk asztalkára helyezte az öklét és tettetett harciassággal felkiáltott:
– Rendben van, Tigris! Kezdjük!
Azt az ősi gyermekjátékot játszották, amit a világon
szinte mindenütt ismernek: az olló elvágja a papírt, a papír
elfedi a követ, a kő kicsorbítja az ollót. Az ökölbe szorított
kéz a követ, a kinyújtott ujj az ollót, a nyitott tenyér a papírt
jelenti. A két játékos kétszer ökölbe szorított kézzel a
levegőbe suhint, és harmadszorra mutatja be a választott
jelet. A játék lényege, hogy ki kell találni, milyen jelet
választ az ellenfél, és olyan jelet kell bemutatni, amelyik
legyőzi az övét. Három vagy több menetből a legjobb
számít. E játékhoz nem kell más, csak szerencse.
Tigris Tanaka Bondéval szemben az asztalra helyezte az
öklét. A két férfi mélyen egymás szemébe nézett. Halálos
csend ült a dobozszerű, hagyományosan lécre feszített
papírfalakkal határolt szobácskára, és az este először
hallatszott be a félretolt falrészen át a négyszögletű
díszkertben folydogáló patak csobogása. Lehet, hogy az
állandó fecsegés és kuncogás után hirtelen beállt csend,
vagy talán a Tigris Tanaka széles szamuráj arcára kiült
mélységes komolyság és céltudatosság tette, de Bond
megborzongott egy pillanatra. Ki tudja, miért, ez több volt
már, mint gyermekjáték. Tigris bejelentette, hogy legyőzi
Bondot. S ha ez nem sikerülne neki, az komoly
presztízsveszteség lenne számára. Vajon elég komoly-e
ahhoz, hogy tönkretegye kettejük barátságát, ami az elmúlt
hetekben furcsa módon őszintének tűnt? Japán egyik
legnagyobb hatalmú emberéről volt szó. Lehet, hogy
számára nagy megrázkódtatást okozna, ha a két nő szeme
láttára egy nyomorult gaidzsin legyőzné. A vereség híre
kiszivároghat a két nőn keresztül. Nyugaton egy ilyen
semmiség nevetségesen jelentéktelen lenne: olyan, mintha
egy kabinetminiszter elveszítene egy ostábla-partit a
Blades klubban. De itt, keleten? Dikko Henderson nagyon
rövid idő alatt megtanította Bondot, hogy a lehető
legkomolyabban vegye a keleti szokásokat, bármilyen
furcsának vagy látszólag jelentéktelennek tűnjenek is a
számára, de Bond egyelőre képtelen volt különbséget tenni
fontos és kevésbé fontos dolgok között. Pedig most éppen
az utóbbiról volt szó. Mi lenne helyesebb: ha Bond
megpróbálna győzni ebben a gyermeteg
szerencsejátékban, vagy jobb lenne, ha megpróbálna
veszíteni? De ugyanolyan nehéz szándékosan veszíteni,
mint győzni. Egyébként is: tényleg olyan fontos ez?
Szerencsétlenségére James Bond úgy érezte, hogy a furcsa
feladat szempontjából, amivel megbízták, még ennek a
bárgyú szerencsejátéknak is jelentősége lehet; eldöntheti,
hogy sikerrel jár-e, avagy kudarcot vall.
Tigris Tanaka, mintha olvasott volna a gondolataiban, hangosan is
megfogalmazta a problémát. Éles, feszült kacajt hallatott: inkább kiáltás
volt ez, mint a jókedv vagy öröm jele.
– Bondo-szan, mivel vendég vagy, méghozzá díszvendég egy olyan
partin, aminek én vagyok a házigazdája, az illem azt
diktálná, hogy hagyjalak nyerni a játékban, amit most
játszani fogunk. Sőt, mi több: egyenesen kötelező volna ez
számomra. Ezért előre bocsánatot kell kérjek tőled azért,
hogy legyőzlek.
Bond elégedetten elmosolyodott.
– Kedves Tigrisem! A játéknak csak akkor van értelme,
ha győzni próbálsz. Súlyos sértés lenne a számomra, ha
megpróbálnál veszíteni. De meg kell mondjam, az előbbi
megjegyzésed igen provokatív volt. Úgy hangzott, mint a
szumó-birkózók gúnyolódása, mielőtt összeakaszkodnak.
Ha jómagam nem lennék olyan biztos abban, hogy győzni
fogok, kénytelen lennék kifogásolni, hogy angolul beszéltél.
Kérlek, tolmácsold a finom és előkelő hölgytársaságnak,
hogy térdre foglak kényszeríteni ebben a hitvány játékban,
s ezzel nemcsak Anglia, pontosabban Skócia
felsőbbrendűségét bizonyítom be Japánnal szemben,
hanem a királynőnk felsőbbrendűségét is a ti
császárotokkal szemben.
Bondot talán a jó adag szaké bátorította fel arra, hogy
ilyen egyértelműen letegye a garast. Szokásukká vált, hogy
egymás eltérő kultúrájának rovására tréfálkozzanak. Tigris
a háború előtt évfolyamelső volt az oxfordi Trinity
kollégiumban, és büszke volt rá, milyen demokoraszu a
világnézete, s milyen alaposan és mélyen ismeri a Nyugatot. De Bond
alighogy elhallgatott, észrevette, hogy Tigris sötét szeme hirtelen
megvillan, s eszébe jutott Dikko Henderson figyelmeztetése:
– Ide hallgass, te féleszű angol gazfickó! Jól mennek a
dolgaid. De ne élj vissza a szerencséddel! T. T. civilizált
fickó – japán mértékkel mérve mindenképpen. Ám ne vidd a
dolgot túlzásba! Nézd meg a képét! Mandzsu és tatár vér
folyik az ereiben. És ne felejtsd el, hogy a manus már
azelőtt fekete öves dzsúdós volt, hogy először betette a
lábát a ti vacak Oxfordotokba. És azt se felejtsd el, hogy a
háború előtt a londoni nagykövetségük haditengerészeti
attaséjának helyetteseként Japán számára kémkedett, s ti
szerencsétlen hülyék azt hittétek, minden rendben van vele
– pusztán azért, mert Oxfordban szerzett diplomát. És azt
se felejtsd el, mit csinált a háború alatt! Ohnishi admirális
segédtisztje lett, és éppen kamikázénak képezték ki,
amikor az amerikaiak nagyokat durrantottak Hirosima és
Nagaszaki fölött, mire a Felkelő Nap dupla szaltót csinált a
tengerbe. Ha pedig mégis elfelejtenéd mindezt, csak tedd
fel magadnak a kérdést: miért éppen T. T. a Kóan-Chósa-
Kyóku vezetője, és nem másvalaki a kilencvenmillio japán
közül? Rendben van, James? Megértettél?
Bond, mióta csak megérkezett Japánba, kitartóan gyakorolta a
lótuszülést. Ezt Dikko Henderson tanácsolta neki.
– Ha sikerül megnyerned a bizalmukat, de még akkor is, ha nem, jó
sokat fogsz ülni a földön. Egyetlen módon kerülheted el, hogy
tönkremenjenek az ízületeid: ha az indiai pozíciót választod, vagyis
keresztbe tett lábbal guggolsz, bár a talpad külső oldala akkor is
pokolian fájni fog. Egy kis gyakorlás szükséges ugyan
hozzá, de nem fogsz belehalni, és komoly tekintélyre
tehetsz szert vele.
Bondnak többé-kevésbé sikerült elsajátítania a földön
ülés művészetét, de most, két óra után, tüzeltek a térdízületei, és
úgy érezte, ha nem változtat testhelyzetet, egy életre dongalábú marad.
– Amikor egy olyan mesterrel készülök játszani, mint
jómagád, először is kényelmesen kell elhelyezkednem,
hogy tökéletesen tudjak koncentrálni.
Nagy keservesen felállt, kinyújtózkodott, azután újra
leült. Ezúttal egyik lábát előrenyújtotta az alacsony asztalka
alatt, a másikat pedig térdben behajlította, és bal kezével
kényelmesen rákönyökölt. Kimondhatatlanul
megkönnyebbült. Fölemelte a poharát, és Rezgő Levél
szolgálatkészen teletöltötte egy újabb fedeles kancsóból.
Bond lehajtotta a szakét, visszaadta a poharat a lánynak,
és jobb öklével hirtelen akkorát csapott a lakk asztalkára,
hogy az édességes dobozok összekoccantak, a porcelánok
pedig megcsörrentek. Harcias tekintettel meredt Tigris Tanakára.
 – Rendben!
Tigris meghajolt. Bond viszonozta a meghajlott. A nők
várakozóan előrehajoltak.
Tigris Bondéba fúrta a tekintetét, hogy megpróbálja kitalálni, mit tervez.
Bond úgy döntött, nem készít semmilyen tervet, nem követ
semmiféle szisztémát. Teljesen a véletlenre bízza magát, s
olyan jelet mutat be, amilyet az első két suhintás utáni
pillanatban a keze választ.
– Háromszor három játék? – kérdezte Tigris.
– Rendben van.
A két ököl lassan fölemelkedett az asztalról, kétszer a
levegőbe suhintott, azután előrelendült. Tigris összezárva
tartotta az öklét, vagyis “követ" mutatott. Bond nyitott
tenyere, a “papír" lefedte a követ. Egy-null Bond javára.
Újrakezdték a szertartásos levegőbe suhintást, azután
bemutatták az újabb jelet. Tigris megmaradt a “kőnél".
Bond mutató- és középső ujját kinyújtva “ollót" formázott,
amit a kő kicsorbított. Egy-egy.
Tigris abbahagyta a játékot, és homlokát töprengve az öklére hajtotta.
Behunyt szemmel koncentrált.
– Igen! – kiáltott fel. – Megvagy, Bondoszan! Nem menekülhetsz!
– Bravó! – kiáltott fel Bond. Megpróbálta elhessegetni
magától a gyanút, hogy Tigris továbbra is kitart a kő
mellett, vagy épp ellenkezőleg, Tigris feltételezi, hogy ő
számít erre, s mivel úgy gondolja, hogy ő papírt fog
mutatni, az ollóval válaszol rá. És így tovább. A három jel
oly sebesen kavargott Bond fejében, mint a játékautomata
gyümölcsrajzai.
A két ököl felemelkedett. Egy, kettő, most! Tigris
megmaradt a kőnél. Bond pedig lefedte a papírral. Az első
menetet Bond nyerte. A második menet tovább tartott.
Többször is ugyanazt a jelet mutatták be mindketten, ami
azt jelentette, hogy a játék érvénytelen. Mintha a játékosok
megpróbálták volna kipuhatolni egymás észjárását. Ez
persze nem sikerülhetett, mivel Bondnak nem volt semmiféle
szisztémája. Továbbra is a véletlenre bízta magát, vagyis a szerencséjére. A
második menetet Tigris nyerte meg. Egy-egy.
Az utolsó játszma következett. A két játékos egymásra meredt. Bond
udvarias mosolyában mintha egy kis gúny is bujkált volna. Tigris sötét
tekintetének mélyén vörös szikra lobbant, ami nem kerülte el ellenfele
figyelmét.
Bölcsebb lenne, ha veszítenék. Vagy mégsem? – töprengett magában
Bond.
Két menetben megnyerte a játszmát. Először kővel
kicsorbította Tigris ollóját, azután papírral lefedte Tigris kövét.
Tigris, mélyen meghajolt. Bond még mélyebb meghajlással válaszolt,
közben azon törte a fejét, hogyan üthetné el a dolgot.
– Fel kell vetetnem ezt a játékot az olimpiai sportágak közé, mire
megrendezitek az olimpiát. Biztosan benne lennék az angol válogatottban.
Tigris Tanaka kimért udvariassággal nevetett.
– Nagyon komoly beleérzéssel játszol. Mi volt a módszered titka?
Bondnak nem volt semmiféle módszere. Nagy hirtelen kellett kitalálnia
valamit, ami ráadásul hízelgő is Tigris számára.
– Téged sziklából és acélból gyúrtak, Tigris.
Feltételeztem, hogy a papír jele lesz az, amit a legritkábban
használsz. Ennek megfelelően játszottam.
A blöff bevált. Tigris meghajolt. Bond is meghajolt, és újabb adag
szakét hajtott fel – Tigris egészségére. A hangulat
fölengedett, a gésa tapsikolt, a madám pedig utasította
Rezgő Levelet, hogy adjon még egy puszit Bondnak. A lány
engedelmeskedett. Milyen bársonyos a japán nők bőre! És
milyen finom az érintésük! James Bond éppen az éjszaka
hátralévő részét tervezgette, amikor Tigris megszólalt.
– Bondo-szan! Szeretnék veled megbeszélni valamit. Megtisztelnél
azzal, hogy eljössz hozzám egy utolsó pohárra?
Bond azon nyomban abbahagyta a kéjes tervek szövögetését. Dikko
szerint Japánban a lehető legnagyobb megtiszteltetés,
amiben az ember részesülhet, hogy valaki meghívja az
otthonába. Tehát, ki tudja miért, helyesen tette, hogy
megnyerte ezt a gyermeteg játékot. Nem kizárt, hogy nagy
jelentősége lesz. Bond meghajolt.
– Semmi sem szerezhetne nagyobb örömet számomra.
Egy órával később kényelmes fotelokban ültek, kettejük
közt tálcán italok. A távolban Yokohama sötét narancsszínű
fényei pislákoltak, és a kert felé néző félrehúzható fal
nyílásán át beszökött a kikötő és a tenger illata. Tigris házát
– akárcsak a legszegényebb japán bérmunkásét – úgy
tervezték, hogy a lehető legkevésbé válassza el egymástól
a lakóját és a természetet. A szoba másik három fala is
teljesen félre volt húzva, mögöttük egy hálószoba, egy
dolgozószoba és egy folyosó látszott.
Amint beléptek, Tigris rögtön félrehúzta a falakat.
– Nyugaton, ha titokról beszélget az ember, bezár ajtót,
ablakot. Mi, japánok mindent kinyitunk, hogy
meggyőződhessünk róla, senki nem hallgatózik a vékony
falak mögött. Amiről beszélni szeretnék veled, az a
legszigorúbban titkos. Elég meleg a szaké? Megfelel a
cigaretta? Akkor figyelj arra, amit el fogok neked mondani,
és esküdj meg a becsületedre, hogy senkinek nem árulod
el. – Tigris Tanaka rövid, horkantásszerű nevetést hallatott,
megvillantva aranyfogait. – Ha megszegnéd az ígéretedet,
nem lenne más választásom, mint hogy letöröljelek a föld
színéről.
 2

Bondnak befellegzett?

Pontosan egy hónappal mindezek előtt a Blades klub a

szokásos éves zárásra készülődött. A következő naptól,
szeptember l-jétől azok a tagok, akikben nincs annyi jó
ízlés, hogy elhagyják Londont, kénytelenek egy hónapot a
Whitesban vagy a Boodle-ben kihúzni. A Whitest túlságosan
zajosnak és felkapottnak ítélték, a Boodle-ben pedig
nyüzsögtek az öregecske vidéki birtokosok, akik másról sem
tudtak beszélni, mint a fogolyvadászati szezon kezdetéről.
A Blades tagjai számára ez a hónap felért a pusztába
való kiűzetéssel. De mit lehet tenni? A személyzetnek,
ugye, ki kell vennie a szabadságát. S ami lényegesebb, az
épület festésre szorul, és a tetőszerkezet is korhadni
kezdett egy-két helyen.
M-et, aki a St. James utcára néző boltíves ablak
mélyedésében üldögélt, mindez a legkevésbé sem
érdekelte. Két hét pisztránghorgászat várt rá a Test folyón,
ami pedig a másik két hetét illeti; az íróasztalánál fog
ebédelni szendvicset és kávét. Ritkán járt el a Bladesbe,
többnyire csak akkor, ha valamilyen fontos vendéget hívott
meg. Nem volt “klubban ülő" típus, s ha már választania
kellett volna, akkor inkább szavaz a Seniorra, amely a világ
legjobb szolgáltatásaival büszkélkedhetett. De ott túl sokan
ismerik, és túl sokat beszélnek a “cég" dolgairól. És túl sok
volt tiszttársa jár oda a haditengerészettől, akik holtbiztos,
hogy megkérdeznék, mivel tölti a napjait, mióta nyugdíjba
vonult. Unta már a szokott mesét: “Állást vállaltam egy
Universal Export nevű cégnél", s ezt ugyan bárki
ellenőrizheti, azért mégis bizonyos kockázattal jár.
Porterfield ott toporgott mellettük a szivarokkal.
Előrehajolt, és odakínálta a széles dobozt M vendégének. Sir James
Molony gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Úgy látom, a havannák még nem apadtak el.
A keze megállt a levegőben. Végül kiemelt egy Romeo y
Julietát, óvatosan megropogtatta, és végighúzta az orra
alatt.
– Mit küld cserébe az Universal Export Castrónak? Blue Streak
cigarettát?
M-nek nem volt kedvére a szellemeskedés. Porterfield is észrevette ezt.
Fedélzetmesterként szolgált M alatt az egyik utolsó hajón, amelynek az
admirális volt a parancsnoka. Sietve, de azért nem annyira, hogy
feltűnjön, közbevágott:
– Ami azt illeti, Sir James, ma már a legjobb jamaicaiak
felveszik a versenyt a havannákkal. Végre rájöttek, hogyan
kell fölhelyezni a külső levelet.
Lecsukta a doboz üvegfedelét, és elvonult az asztaltól.
Sir James Molony felvette a szivarlyukasztót, amit a
főpincér hagyott az asztalon, és gondosan kilyukasztotta a
szivarja végét. Meggyújtott egy Swan Vestát, a lángot ide-
oda mozgatta a szivar vége előtt, közben óvatosakat
szippantott, míg úgy nem ítélte, hogy a szivar megfelelően
ég. Ekkor kortyintott egyet először a brandyjéből, azután a
kávéjából, és hátradőlt. Gyengéd iróniával pillantott
vendéglátója összevont szemöldökére.
– Nos, barátom, hallgatom. Mi a problémája? M-nek
másutt járt az esze. Ügy tűnt, sehogyan sem akar tisztességesen
szelelni a pipája.
– Milyen problémáról beszél? – kérdezte szórakozottan két szippantás
között.
Sir James Molony Anglia legnevesebb ideggyógyásza volt.
Egy évvel korábban átütő nemzetközi sikert aratott “A
csökkent szervi működőképesség bizonyos
pszichoszomatikus mellékhatásai" című munkájával.
Ezenkívül ő volt a Titkosszolgálat hivatalos
idegspecialistája, a problémák, melyeket meg kellett
oldania, komolyan érdekelték, mivel amellett, hogy emberi
problémák voltak, életbevágó fontosságuk volt az állam
számára is. E második minősítéssel pedig a háború vége
óta ritkán találkozott az ember.
M oldalt fordult, és tanulmányozni kezdte a St. James utcán áramló
forgalmat.
– Barátom, önnek, mint bárki másnak is, meghatározott
magatartásformái vannak – mondta Sir James Molony. – Az
egyik közülük az, hogy időnként meghív ebédre a Bladesbe,
megtöm, mint egy strasbourgi libát, aztán megoszt velem
valami szörnyű titkot, és a segítségemet kéri az ügyben.
Legutóbb, ha jól emlékszem, azt akarta megtudni, képes
lennék-e mély hipnózis segítségével bizonyos információkat
kiszedni egy külföldi diplomatából, anélkül, hogy az
tudomást szerezne erről. Azt mondta, ez lenne az utolsó
lehetőség. Én erre azt válaszoltam, hogy nem tudok
segíteni. Két héttel később olvastam az újságban, hogy
ugyanez a diplomata gyászos véget ért abból kifolyólag,
hogy egy tizedik emeleti ablakból kísérleteket folytatott a
nehézkedési erővel. A halottkém szerint nem lehetett
megállapítani, kiesett-e, avagy kidobták. Ezúttal mit kell
eldalolnom a vacsorámért? – Sir James hangja megenyhült. – Na, gyerünk,
M! Mondja el, mi nyomja a lelkét! – nógatta együttérzéssel.
M hidegen a szemébe nézett. Érezhetően nem volt tréfás
kedve.
– A 007-esről van szó. Egyre jobban nyugtalankodom
miatta.
– Olvasta a két jelentésemet az állapotáról. Történt valami változás?
– Semmi. Minden maradt a régiben. Lassan szétesik. Elkésik a
munkából. Hanyagul végzi el a feladatait. Hibákat követ el. Túl sokat iszik,
és rengeteget veszít az egyik újonnan megnyílt szerencsejáték-
klubban. Mindez összevéve azt jelenti, az egyik legjobb
emberem lassan ott tart, hogy veszélyezteti a szolgálat
biztonságát. Teljesen hihetetlen! Az ő szolgálati
minősítésével...
Sir James Molony megrázta a fejét.
– Nincs ebben semmi hihetetlen – jelentette ki
meggyőződéssel. Ön vagy nem olvassa a jelentéseimet,
vagy nem figyel oda rájuk eléggé. Elejétől fogva mondom,
hogy a fickó depressziós.
Sir James Molony előrehajolt, és szivarja végével M-re
bökött.
– Ön kemény ember. Ebben a szakmában kénytelen az lenni.
De van néhány olyan probléma, például az emberi
problémák, amiket nem lehet a gyeplő szorosabbra
fogásával megoldani. Itt éppen ilyen esetről van szó. Itt van
az ön ügynöke, éppoly keménykötésű és bátor, mint
amilyen feltételezésem szerint ön volt ilyen korában.
Agglegény és hétpróbás nőcsábász. S ekkor váratlanul
szerelmes lesz, gyanítom azért, mert a nő törött szárnyú
madár volt, akinek szüksége volt Bond segítségére.
Meglepő, hogy ezeknek a kemény fickóknak micsoda
sebezhető pontjaik vannak. Tehát feleségül veszi a lányt,
akit néhány órán belül agyonlő ez a szupergengszter. Hogy
is hívták?
– Blofeld – mondta M. – Ernst Stavro Blofeld.
– Úgy van. A maga embere pedig megúszta a dolgot egy
karcolással a fején. De ettől fogva kezdett szétesni, mire a maga
katonaorvosa úgy vélte, bizonyára agysérülést szenvedett, és hozzám
küldte. Semmi baja nem volt. Fizikailag semmi. Mindössze depressziós
állapotban volt. Bevallotta, hogy minden életkedve elszállt. Nem érdekli
többé a munkája, az élet sem. Naponta hallok ilyet a
betegeimtől. Egyfajta pszichoneurózis ez, ami kifejlődhet
lassan, és egy csapásra is. Az ön embere esetében teljesen
váratlanul következett be egy elviselhetetlen élethelyzet
miatt – vagyis egy olyan élethelyzet miatt, amit ő
elviselhetetlennek talált, mivel még soha nem volt benne
része: elveszített valakit, akit szeretett, s csak súlyosbította
a dolgot, hogy önmagát hibáztatta a haláláért. Nos,
barátom, sem önnek, sem nekem nem jutott osztályrészül
ilyen teher, így tehát nem tudhatjuk, hogyan viselnénk el. De annyit
mondhatok, pokoli dolog lehet. S a maga embere lassan összeroskad alatta.
Azt hittem, s ezt le is írtam a jelentésemben, hogy a munkája, a vele járó
veszélyek és rendkívüli helyzetek majd helyrebillentik a lelkivilágát.
Tapasztalatom szerint meg kell próbálni megtanítani az embereket arra,
hogy a sorscsapásoknak nincs felülmúlhatatlan határuk – hogy utolsó
leheletükig vállalniuk kell az élettel járó szenvedéseket, melyek gyakran
végtelennek és elviselhetetlennek tűnnek. Részei az emberi
létnek. Megpróbált valamilyen veszélyes feladatot adni neki
az utóbbi hónapokban?
– Kétszer – válaszolt rosszkedvűen M. – Mindkettőt
elfuserálta. Az egyik közben kis híján megölték, a másiknál
pedig olyan hibát követett el, amivel másokat sodort veszélybe. Ez
a másik dolog, ami nyugtalanít. Korábban nem csinált hibákat. Most
egyszerre csak megbízhatatlanná vált.
– A neurózis újabb jelei. Nos, mihez kezd vele?
– Kirúgom – válaszolta nyersen M. – Mintha nyomorékká
lőtték volna, vagy valamilyen gyógyíthatatlan betegsége
lenne. Nincs hely a részlegben egy agyalágyult számára,
bármilyen szolgálati minősítéssel rendelkezik is, s
bármilyen magyarázatot adnak is maguk pszichológusok a
viselkedésére. Természetesen nyugdíjazzuk. Kitüntetéssel
bocsátjuk el a szolgálatból, meg minden. Megpróbálunk
neki állást szerezni. Talán az egyik újonnan alakult
biztonsági szolgálat, amelyik bankok őrzésével foglalkozik,
hajlandó lesz alkalmazni. – M védekezőén nézett a híres
neurológus világoskék, megértő szemébe. – Ugye belátja,
hogy nem tehetek mást? – próbált támogatást szerezni
döntéséhez. – Túl kevés a státusom a Központban.
Egyébként külföldön is. Egyszerűen nincs olyan helyem,
ahova 007-et tehetném anélkül, hogy bajt okozzon.
– Elveszíti az egyik legjobb emberét.
– Csak volt a legjobb. Már nem az.
Sir James Molony hátradőlt. Kinézett az ablalakon, és
elgondolva pöfékelt a szivarjával. Kedvelte ezt a Bond nevű
fickót. Eddig vagy egy tucatszor volt nála kezelésen. Tanúja
volt, miként segítették át a benne rejlő tartalék energiák
olyan válsághelyzeteken, amik egy átlagos embert
összeroppantottak volna. Tudta, hogy egy újabb,
kétségbeejtően veszélyes szituáció ismét mozgósítaná
ezeket a tartalékokat, hogy igazi szükséghelyzetben megint
feltámadna benne az élniakarás. Emlékezett rá, miként tűnt
el végleg a rendelőjéből számtalan neurózisos beteg,
amikor kitört a világháború. Az óriási probléma feledtette a
kisebbeket, a nagy félelem a jelentéktelenebbeket, Döntött,
– Adjon neki még egy esélyt! – fordult vissza M-hez. – Akár
segít rajta, akár nem, én vállalom a felelősséget.
– Milyen esélyre gondol?
– Nos, én nem sokat tudok az ön munkájáról, M. Nem is szeretnék
többet tudni. Elég titokkal van dolgom a saját területemen is. Nem akadna
valami tényleg rázós, reménytelennek tűnő feladat, amivel
megbízhatná a fickót? Nem feltétlenül veszélyes munkára
gondolok, mint például valakinek a meggyilkolása vagy
orosz rejtjelek megszerzése. De kellene valami, ami
borzasztóan fontos, és szinte lehetetlen véghezvinni. Ha
úgy gondolja, egyidejűleg nyugodtan billentse fenéken, de
amire tényleg szüksége van, az egy olyan feladat, ami
minden energiáját leköti, ami úgy megizzasztja, hogy
egyszerűen kénytelen elfelejtkezni saját bajáról. A fickó
hazafias típus. Bízza meg valamivel, ami valóban fontos az
ország számára. Nagyon könnyű lenne a dolog, ha kitörne a
háború. Semmi nem képes olyan emberfeletti erőfeszítésre
bírni a férfiakat, mint a halál vagy a dicsőség. Nem tudna
kitalálni valamit, amiről a vak is láthatja, hogy nagyon
fontos? Ha igen, bízza meg vele Bondot. Az talán
helyrehozza a lelki egyensúlyát. Akárhogy is, adjon neki
egy utolsó lehetőséget. Rendben?
A vörös telefon, amely hosszú hetek óta néma volt,
sürgetően megcsörrent. Mary Goodnight úgy pattant fel az
írógép mellől, mintha katapult lett volna a székébe építve.
Átrohant a szomszéd szobába, várt egy másodpercet, hogy
ne lihegjen, azután úgy nyúlt a kagyló után, mintha
csörgőkígyó lett volna.
– Igen, uram... Nem, uram... A titkárnője vagyok. – Az
órájára nézett, tudva, hogy bekövetkezett a legrosszabb. – Teljesen
szokatlan, uram. Nem hinném, hogy néhány percnél többet késne.
Közöljem vele, hogy ön kéreti? ... Igen, uram – tette vissza a kagylót a
helyére. Észrevette, hogy remeg a keze. Az isten verje meg! Hol az
ördögben van? – Ó, James, siess – szólalt meg hangosan.
Kétségbeesetten visszament a másik szobába, és leült az
üres írógép elé. Üveges tekintettel bámulta a szürke
billentyűket. Megpróbálta összeszedni minden telepatikus
képességét: – James! James! M hívat! M hívat! M hívat! –
nagyot dobban t a szíve. A Syncraphone! Talán most az
egyszer nem felejtette itt. Visszasietett Bond szobájába, és
felrántotta a jobb oldali fiókot. De igen. Az apró műanyag
vevőkészülék, amin a központ jelezhetett volna Bondnak,
ott hevert. Minden vezető beosztású munkatársnak
magánál kell hordania a szerkentyűt, amikor csak elhagyja
az épületet. De Bond már hetek óta elfelejti magával vinni,
vagy ami még rosszabb, nem is érdekli, hogy nála van-e,
vagy sem. Mary Goodnight kikapta a dobozkát a fiókból, és
odacsapta Bond előjegyzési naptárának közepére.
– Ó, az isten verje meg! Az isten verje meg! – tört ki hangosan, és
átvánszorgott a saját szobájába.
Az egészségi állapota, az időjárás, a természet csodái –
olyan dolgok ezek, amelyek ritkán foglalkoztatják az
átlagos férfit, míg el nem éri harmincas évei derekát. Csak
a középkorúság küszöbén jut el odáig, hogy ne vegye
mindezt adottnak, érdektelen háttérnek a sürgősebb,
érdekesebb dolgok mellett.
Ennek az évnek az elejéig James Bond szinte egyáltalán nem
figyelt oda rájuk. Eltekintve az időnkénti másnaposságtól és
a sebesüléseiből való felépüléstől, ami számára mit sem
különbözött attól, amikor gyermekkorában elesett és
felhorzsolta a térdét, természetesnek tartotta, hogy
egészséges. Az időjárás? Csak annyi, hogy vigyen-e
magával esőköpenyt vagy felhajtsa-e nyitott Bentley-je
tetejét. Ami a madarakat, méheket, virágokat és a
természet egyéb csodáit illeti, csak az érdekelte, hogy
csípnek-e vagy sem, s jó-e az illatuk vagy rossz. De ma,
augusztus utolsó napján, pontosan nyolc hónappal Tracy halála után, ahogy
reggel felidézte magában, ott ült a Regent park Queen Mary
rózsakertjében, és semmi más nem járt az eszében, mint ez a három dolog.
Először is az egészsége. Pokolian érezte magát, s tudta,
hogy ez látszik is rajta. Hónapokon keresztül – anélkül,
hogy erről bárkinek is szólt volna – járta a Harley Streetet, a
Wigmore Streetet és a Wimpole Streetet abban a
reményben, hogy talál orvost, aki javítani tud a közérzetén.
Felkeresett specialistákat, általános orvosokat, kuruzslókat
– még egy hipnotizőrt is. Közölte velük: “Pokolian rosszul
érzem magam. Rosszul alszom. Szinte semmit sem eszem.
Túl sokat iszom és tökéletesen elhanyagolom a munkámat.
Teljesen szétesem. Segítsen rajtam.”
Mindegyik megmérte a vérnyomását, megvizsgálta a
vizeletét, meghallgatta a szívét és a mellkasát, kérdéseket
tett fel neki, amikre ő őszintén válaszolt, majd közölte vele,
hogy alapjában véve nincs semmi baja. Bond kifizette az öt
guineát, majd elment-a John Bell and Croyden
gyógyszertárba, hogy kiváltsa az újabb halom gyógyszert –
nyugtatókat, altatókat, vitamintablettákat –, amiket felírtak
neki. Éppen az előbb jött el végleg az utolsó mentsvárnak
tartott hipnotizőrtől, aki lényegében azt tanácsolta neki,
menjen és keressen egy nőt, az majd visszaadja a
férfiasságát. Mintha már nem próbálkozott volna vele! Volt
olyan, aki azt mondogatta neki az ágyban, hogy lazítson.
Volt olyan, aki azt akarta, vigye el Párizsba. Volt, aki egy
kedvűén megkérdezte: Most jobb, drágám?
A hipnotizőr amúgy derék fickó volt. Eléggé untatta
ugyan, amikor arról mesélt, hogyan tud szemölcsöt
eltávolítani és mennyit zaklatja a Brit Orvosi Társaság, de
Bondnak végül elege lett abból, hogy egy karosszékben
ülve hallgassa a halk, duruzsoló hangot és egy csupasz
villanykörtét bámulva próbáljon lazítani, ahogy azt a
hipnotizőr előírta neki. Most végre úgy döntött, abbahagyja
az ötven guineás kúrát, bár még a kezelések felénél tartott
csak, s eljött ebbe a félreeső parkba, mielőtt visszament volna
az irodájába, ami tíz percnyire volt innen, a park túlsó oldalán.
Az órájára pillantott. Három múlt, s neki fél kettőre kellett
volna visszaérnie. Mi az ördög ez! Szörnyű meleg van.
Végighúzta a keze fejét homlokán, azután beletörölte a
nadrágja szárába. Régebben nem izzadt így. Bizonyára
megváltozott az időjárás. Az atombombától lehet, bárhogy
hajtogatják a tudósok, hogy nem igaz. Jó lenne valahol Dél-
Franciaországban lenni.
Valahol, ahol fürödhetne, amikor csak kedve tartja. De erre az évre
már kivette a szabadságát. Az a szörnyű hónap, amit Tracy
után kapott. Akkor Jamaicába utazott. Pokolian rosszul
érezte magát. Nem. A fürdés nem oldana meg semmit. Jó
itt, igazán. Gyönyörködhet a rózsákban. Jó illatuk van,
kellemes nézegetni őket és hallgatni a forgalom távoli zaját.
Kedvesen döngicsélnek a méhek. Ahogy körberepkedik a
virágokat és dolgoznak a királynőjükért. El kell olvasnia
annak a belga fickónak, Metternich vagy hogy hívják, a
könyvét. Ő írt a hangyákról is. Hihetetlenül céltudatosak.
Nincsenek problémáik. Csak élnek és meghalnak. Megteszik, amit meg
kell tenniük, azután felfordulnak. Miért nem lát az ember méhhullákat
mindenütt? És hangyahullákat? Biztos, hogy ezernyi, milliónyi pusztul el
naponta. Lehet, hogy a többiek megeszik őket. No, jól van. Jobb lesz
visszamenni az irodába, ahol Mary majd alaposan letolja.
Aranyos lány. Igaza van, hogy zsörtölődik. Ő a
lelkiismerete. De nem érti meg, milyen súlyos problémája
van. Milyen problémája? Nos, nem érdemes újra belemenni.
James Bond felállt, és megnézte a táblácskákon, milyen rózsákat bámult.
Az élénkvöröseket “Super Star”-nak, a fehéreket “Jéghegy"-nek hívták.
Lassan elindult a magas szürke épület felé, amelynek
felső emeletei idelátszottak a fák koronái fölött, miközben
fejében lustán kavarogtak a gondolatok az egészségi
állapotáról, a hőségről és á döglött méhekről.
Fél négy volt. Már csak két órát kell kibírnia a következő
pohár italig.
– A titkárnője kissé ki van borulva, uram. Már mindenhol
kérdezősködött ön után – szólalt meg a liftkezelő, jobb
karjának csonkjával az indítófogantyúra támaszkodva.
– Köszönöm, őrmester.
Ugyanezt hallhatta, amikor az ötödiken kilépett a liftből,
és bemutatta az igazolványát az asztalnál ülő őrnek.
Kényelmesen elsétált a néptelén folyosó végén lévő
szobákig, amelyeket egy 00 feliratú ajtó választott el a
folyosó többi részétől. Bement ebbe a külön részbe, azután
benyitott a 007-es szobába. Becsukta maga mögött az
ajtót. Mary Goodnight felpillantott rá.
– M hívatja – szólalt meg nyugodtan. – Fél órával ezelőtt
telefonált.
– Ki az az M?
Mary Goodnight villámló szemmel ugrott talpra.
– Ó, az isten szerelmére, James, szedje már össze magát.
Nicsak, félrecsúszott a nyakkendője. – A lány odament
Bondhoz, aki engedelmesen tűrte, hogy megigazítsa a
nyakkendőjét. – A haja meg milyen kócos. Tessék, itt a
kefém! – Bond elvette a kefét, és szórakozottan végighúzta
a haján.
– Rendes lány maga, Goodnight. – Megtapogatta az állat.
– Fogadok, hogy nincs magánál egy borotva... Pedig
kifogástalan külsővel kell a vérpadra lépnem.
– Kérem, James! – A lány szemében könny csillogott. – Menjen be
hozzá. Hetek óta nem beszélt magával. Biztosan valami fontos. Valami
izgalmas. – Kétségbeesetten igyekezett, hogy biztatóan csengjen a hangja.
– Mindig izgalmas új életet kezdeni. Egyébként is, nem
félünk a farkastól... akarom mondani M-től. Érdekelné egy
állás a tyúkfarmomon?
A lány elfordult, és kezével eltakarta az arcát. Bond
leereszkedően megveregette a vállát, átsétált az irodájába
és felvette a vörös telefont.
– A 007-es beszél, uram ... Sajnálom, uram. Fogorvosnál voltam ...
Tudom, uram. Sajnálom. A fiókomban hagytam ... Igen, uram.
Lassan visszatette a kagylót. Körülnézett az irodájában,
mintha búcsút venne tőle, és kiment a folyosóra. Egy elítélt
egykedvűségével ment végig a folyosón és lépett be a
liftbe.
Miss Moneypenny alig leplezett ellenségességgel nézett fel rá:
– Bemehet...
Bond kihúzta magát, és a párnázott ajtó felé fordult, amely mögött oly
gyakran volt alkalma meghallgatni, mit döntenek a sorsáról. Olyan
óvatosan nyúlt a kilincs felé, mintha attól tartana, áramütés éri. Belépett, és
becsukta maga mögött az ajtót.
 3.

A végrehajthatatlan jeladat

M a parkra néző ablak előtt állt. Válla kissé előregörnyedt

a szögletes szabású kék öltönyben.
– Üljön le!...
Semmi megszólítás: se név, se kódszám!..;
Bond a szokott helyére ült, szemben M magas hátú
karosszékével, amely az asztal túlsó oldalán állt.
Fölfedezte, hogy az asztalnak a szék előtti, vörös bőrrel
fedett részén nem hever dosszié. Üres volt a “Be" és “Ki"
feliratú kosár is. Egyszerre mélységesen bánni kezdett mindent – hogy
cserbenhagyta M-et, cserbenhagyta a Szolgálatot, cserbenhagyta önmagát.
Az üres asztal, az üres karosszék vádlón meredt rá. Nincs semmink a
számodra – sugallták. Haszontalanná váltál. Sajnáljuk. Sok szép évet
töltöttünk együtt, de ez a helyzet.
M odajött az asztalhoz, nehézkesen leült, és Bondra
nézett. A barázdált tengerészarc semmit sem árult el.
Éppoly szenvtelen volt, mint az előbb még üres karosszék
támláját borító kifényesedett kék bőr.
– Tudja, miért hívattam? – szólalt meg M.
– Gondolom, uram. Kész vagyok benyújtani a lemondásomat.
– Mi az ördögöt fecseg itt összevissza – fakadt ki dühösen M. – Nem a
maga hibája, hogy a 00 részleg ilyen sokáig munka nélkül volt. Nincs
ebben semmi rendkívüli. Voltak már máskor is unalmas
időszakai, amikor hónapokig nem akadt a maga számára
való feladat.
– De a legutolsó két melómat tökéletesen elfuseráltam. És tudom, hogy
az utóbbi hónapokban elég pocsékok a rólam készült orvosi jelentések.
– Badarság. Nincs magával semmi baj. Nehéz időszak
van maga mögött. Nem csoda, hogy egy kicsit kiborult. Ami
pedig a legutóbbi két feladatát illeti, mindenki követ el
hibát. De azt nem engedhetem meg, hogy valaki csak
lógassa a lábát, ezért elhelyezem a 00-ás részlegtől.
Bond kedélye már kezdett javulni, de most ismét
elöntötte a keserűség. Az öreg nagyon kedves, megpróbálja
ostyába csomagolni a keserű pirulát.
 – Ebben az esetben, ha ez önnek úgyis mindegy, mégiscsak szeretném
benyújtani a lemondásomat. Túlságosan hosszú ideig viseltem a 00-ás
kódszámot. Attól tartok, uram, nem érdekel a hivatali munka. És nem is
értek hozzá.
M valamit olyat cselekedett, amit eddig Bond sohasem
látott tőle. Fölemelte a bal kezét, és öklével jókorát csapott
az asztalra.
– Mit gondol maga, ki az ördöggel beszél? Mit gondol, ki
itt a főnök? Magasságos ég! Hívatom, hogy előléptessem és
megbízzam élete legfontosabb feladatával, erre
lemondásról fecseg itt összevissza! Tyúkeszű! Taknyos!
Bond azt se tudta, hová legyen a csodálkozástól. Izgalom fogta el. Mi a
fene ez az egész?
– Borzasztóan sajnálom, uram! – szólalt meg. – Úgy
éreztem, hogy az utóbbi időben rossz passzban vagyok.
– Majd mindjárt megmondom magának, mikor van rossz passzban –
csapott még egyszer az asztalra M, de ezúttal nem olyan
erősen. – Most pedig ide hallgasson! Ideiglenesen
előléptetem, és áthelyezem a diplomáciai részlegbe. Négy
számjegyű kódot kap és évi ezer font emelést. Nem sokat
tud majd meg a részlegről, de annyit elárulhatok, hogy
magán kívül még két ember tartozik oda. Megtarthatja a
mostani irodáját és titkárnőjét, ha akarja. Sőt, szerintem ez
lenne a jó. Nem akarom, hogy szóbeszéd tárgya legyen az
áthelyezése. Megértett?
– Igen, uram.
– Mindenesetre egy héten belül elutazik Japánba. A vezérkari
főnök személyesen foglalkozik az üggyel. A titkárnőm se
tud róla. Amint látja – mutatott M az asztalra –, még
dossziéja sincs az ügynek. Ennyire titkos.
– De miért engem választott, uram? – Bond szíve hevesen kalapált. Ez
volt élete legváratlanabb szerencsés fordulata. Tíz perccel
ezelőtt a szemétdombon érezte magát, romokban hevert a
karrierje és az élete, most pedig egyszerre csak a csúcson
találja magát! Mi az ördögnek köszönheti mindezt ?
– Azon egyszerű okból, hogy a feladat végrehajthatatlan.
Illetve ennyire messzire azért nem mennék. Fogalmazzuk inkább úgy, hogy
abszolút semmi esélye sincs a sikerre. A múltban már bebizonyította, hogy
tehetsége van a bonyolult feladatok végrehajtásához. Az egyetlen
különbség az, hogy itt szó sem lehet semmiféle csihi-puhiról.
Semmi lövöldözés, amivel maga oly szívesen dicsekszik –
mosolyodott el M fagyosan. – Csak az eszét használhatja,
semmi mást. De ha sikerrel jár, amiben őszintén
kételkedem, megduplázza a Szovjetunióról beérkező
felderítési adataink mennyiségét.
– Tudna erről valamivel többet is mondani, uram?
– Kénytelen leszek, mivel semmi sincs leírva. A nem túl
kényes információkat a japán titkosszolgálatról és a többiről
megkaphatja a J. szekciótól. A vezérkari főnök majd utasítja
Hamilton ezredest, hogy minden kérdésére válaszoljon – ugyanakkor
maga egy szót sem mond neki a saját feladatáról. Megértette?
– Igen, uram.
– Nos. Tud valamit a rejtjelezésről?
– Csak a legszükségesebbeket, uram. Igyekeztem távol tartani magam a
témától. Jobb ez így, ha netán az ellenség kezébe kerülnék.
– Nagyon helyes! Nos, a japánok mesterei a
rejtjelezésnek. Az ő mentalitásuknak pontosan megfelel a
betűkkel és számokkal végzett aprólékos munka. A háború
vége óta a CIA irányításával fantasztikus rejtjelfejtő
gépeket konstruáltak… jóval az IBM és a többiek előtt
járnak e téren. Múlt évben már olvasták a Vlagyivosztokból
és Oroszország keleti részéből forgalmazott adások javát –
a külügyét, a haditengerészetét, a légierőét.
– Ez remek, uram.
– Remek, a CIA számára.
– Nem adják tovább nekünk, uram? Azt hittem, egy hajóban evezünk a
CIA-val.
– De nem a Csendes-óceán térségében. Azt saját
vadászterületüknek tekintik. Míg Allan Dulles volt a főnök,
legalább azoknak az anyagoknak a kivonatát megkaptuk,
amik bennünket érintettek, de ez az új ember, McCone
leállította az egészet. Rendes ember, nem mondom,
személyesen egészen jól megértjük egymást, de őszintén
elmondta, hogy parancsra cselekedett. A Nemzetvédelmi
Tanács utasítására. A mi biztonságunk nyugtalanította őket.
Ezért igazán nem tehetünk szemrehányást nekik. Ugyanígy
nyugtalanít bennünket az ő biztonságuk. Pár éve meglépett
két első osztályú rejtjelezőjük, és valószínűleg jó sokat
elköptek abból, amit mi adtunk tovább nekik. Az a
probléma ezzel az úgynevezett demokráciával, hogy a sajtó
kiszagolta az eseteket, és jó alaposan felfújta őket. A Pravda
bezzeg nem tör ki könnyekben, amikor az ő valamelyik
emberük jön át hozzánk. Az Izvesztyija sem követel nyilvános
vizsgálatot. Gondolom, hogy valaki megüti a bokáját a KGB-nél. De
legalább folytathatják a munkájukat, és nem küldik a
nyakukra a Legfelső Tanács nyugdíjas tagjait, hogy
átnyálazzák a dossziékat és kioktassák őket arról, hogyan
kell irányítani egy titkosszolgálatot.
Bond tudta, hogy M a Prendergast-ügy után felajánlotta a
lemondását. Az ügy egyik szereplője egy homoszexuális
hajlamú rezidens volt, akit nemrég, világméretű publicitás
mellett, harminc évre ítéltek hazaárulásért. Magának
Bondnak is vallomást kellett tennie ebben az ügyben, és
tudta, hogy a képviselőházban feltett kérdések, az Old
Baileyben lefolytatott per és az azt követő meghallgatások
Farrer bíró előtt az Intelligence Service tevékenységéről,
legalább egy hónapra föltartották a munkát a Központban,
és egy teljesen ártatlan részlegvezető öngyilkosságához
vezettek, aki az egész ügyet úgy tekintette, mint saját
feddhetetlenségének kétségbevonását. Hogy visszatérítse
M-et az előbbi témához, Bond megszólalt:
– Ami a japánok által megszerzett anyagot illeti, hol jövök én a képbe,
uram?
M az asztalra fektette a tenyerét. A jól ismert gesztus biztos jele volt
annak, hogy most jön a 64 dolláros kérdés, mire Bond szíve még
hevesebben kezdett verni.
– Van Tokióban egy Tigris Tanaka nevű férfi. A
titkosszolgálatuk feje. Nem jut eszembe az igazi neve ...
Valami kimondhatatlan japán marhaság. Nem akármilyen
fickó. Évfolyamelső volt Oxfordban. A háború alatt
visszajött, és kémkedett az országának. Csatlakozott a
Kempeitajhoz, a japán Gestapóhoz. Kiképezték
kamikázénak, és már rég halott lenne, ha nem kapitulálnak.
Nos, ő az a fickó, aki kézben tartja az anyagot, amit meg
akarunk szerezni, én és a vezérkari főnök. A maga feladata
lesz, hogy odamenjen és megszerezze tőle. Hogy hogyan,
azt nem tudom. Az a maga dolga. De most már ugye érti,
miért mondtam, hogy nem sok esélye van a sikerre. A fickó
a CIA hűbérese. – Bondot meglepte az archaikus kifejezés. –
Valószínűleg nem tart különösebben nagyra bennünket. – M
szája sarka lebiggyedt. – Manapság nem sokra becsülnek
bennünket. Lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy nem. Én nem
vagyok politikus. A fickó nem sokat tud a Szolgálatról, kivéve azt, amire
magától rájött, vagy amit a CIA-tól hallott. Az pedig nemigen öregbíti a
hírnevünket. 1950 óta nincs rezidentúránk Japánban. Nincs semmiféle
forgalmunk. Mindent átadtunk az amerikaiaknak. Maga ausztrál fedés alatt
fog dolgozni. Azt mondják, jó az ottani emberük. A J. szekciónak is ez a
véleménye. Akárhogy is, ez van, ezt kell szeretni. Ha valaki meg tudja
csinálni, maga az. Megpróbálja, James?
M arca váratlanul barátságossá vált. Ez nem túl gyakran
történt meg. James Bondot melegség öntötte el: kedvelte
ezt a férfit, aki oly hosszú ideje tartotta kezében a sorsát, s
akiről mégis oly keveset tudott. Az ösztöne azt súgta neki,
hogy valami van e mögött a megbízatás mögött, valami,
amit csak sejtett. Azért adták neki, hogy megmentsék?
Vagy M ad neki még egy utolsó lehetőséget? Mindenesetre
elég meggyőzően hangzott. Nyomós érvek szóltak mellette.
Reménytelen? Lehetetlen? Lehet. Miért nem választott M
valakit, aki tud japánul? Bond soha nem járt Hongkongtól keletre.
Persze az orientalistáknak is megvannak a maguk hátrányai – túlságosan el
vannak foglalva a teaceremóniákkal, ikebanával, zen-buddhizmussal és
hasonlókkal ... Nem. Nincs ebben semmi trükk.
– Igen, uram. Szívesen megpróbálnám – válaszolta.
M katonásan bólintott.
– Jól van – hajolt előre, és megnyomott egy gombot a
házi telefon kapcsolótábláján. – A vezérkari főnök milyen
kódszámot jelölt ki a 007-esnek? Rendben ... Most rögtön
indul önökhöz.
M hátradőlt, s amit nagyon ritkán tett, elmosolyodott.
– Nem szabadult meg a régi számától: hétezerhétszázhetvenhét. Most
induljon, megkapja az eligazítását.
– Igenis, uram. És ... köszönöm. – Bond felállt és kiment. Egyenesen
odament Miss Moneypennyhez, lehajolt hozzá, és arcon csókolta.
Moneypenny elvörösödött, és odakapta a kezét, ahová Bond a csókot
nyomta.
– Legyen olyan tündér, Penny, és hívja fel Maryt! Mondja meg neki,
hogy akármilyen programja van is ma estére, mondja le. Elviszem
vacsorázni. Scottshoz. Mondja meg neki, hogy sült fajdot fogunk
enni, az idei elsőt. És rozé pezsgőt iszunk hozzá. Ünnepelni
fogunk.
– Mit? – nyitotta tágra a szemét az izgalomtól Miss Moneypenny.
– Ó, azt nem tudom. A királynő születésnapját, vagy
valami ilyesmit. Rendben?
Bond átment a szobán, és elindult a vezérkari főnökhöz.
Miss Moneypenny felkapta a telefont, és lelkendezve továbbadta az
üzenetet.
– Azt hiszem, rendbe jött végre. Pontosan olyan, mint szokott lenni. A
jó ég tudja, mit mondhatott neki M. Ma Sir James Molonyval ebédelt.
Ne szólj róla Jamesnek! De valami összefüggés lehet a két
dolog között. Most a vezérkari főnöknél van. Bill azt
mondta, hogy senki sem zavarhatja. Úgy látszik, valami
munkáról lehet szó. Bill nagyon titokzatoskodott.

Bill Tanner, egykor Tanner ezredes az utászoktól, Bond legjobb

barátja a Szolgálatnál, fel.nézett aktákkal borított asztala
mellől. Elégedetten elvigyorodott, amikor meglátta Bondot.
– Foglalj helyet, James! Tehát elvállaltad? Gondoltam, hogy belevágsz.
De piszok rázós munkáról van szó. Gondolod, hogy menni fog?
– Azt hiszem, egy csepp esélyem sincs – válaszolta Bond kedélyesen. –
Úgy hallom, ez a Tanaka kemény dió, nekem pedig nincs sok érzékem a
diplomáciához. Mondd csak, Bill, miért éppen engem választott ki M? Azt
hittem, feketelistán vagyok, amiért elszúrtam a legutóbbi két melómat. Már
éppen készültem átnyergelni a tyúktenyésztésre. Légy jó fiú, és meséld el,
mi van ennek a hátterében?
Bill Tanner már készült erre a kérdésre.
– Marhaság, James – szólalt meg barátságosan. – Rossz passzban
voltál. Mindegyikünkkel előfordul néha. M egyszerűen meg
van róla győződve, hogy te vagy a legalkalmasabb erre a
munkára. Talán egy kicsit félreismerte a képességedet ...
Annyi biztos, hogy ez a munka más lesz, mint a csihi-puhi,
amit megszoktál. Ideje volt már, hogy elgyere abból az
istenverte dupla nullás részlegből. Soha nem jutott az
eszedbe, hogy előléptethetnének?
– Egyáltalán nem – vágta rá Bond. – Amint visszajövök ez után a balhé
után, rögtön visszakérem a régi kódszámomat. Azt mondd meg, hogyan
kezdjek neki ennek a munkának! Miféle fedőtevékenységet
végzek majd az ausztráloknak? Fel tudok majd ajánlani
valamit ennek az agyafúrt keletinek cserébe a
drágaköveiért? Hogyan juttatom el ide az anyagot, ha
sikerül megkaparintanom? Pokolian sűrű lehet ott a
rádióforgalom.
– Megkaphatod a H. állomás teljes anyagát. Leküldheted
az egyik beosztottját Hongkongba, ha akarja, ahol
közvetlenül együttműködhet a mieinkkel. Valószínűleg elég
sokat tudsz már Kínáról, de olyan színvonalú forrásod biztos
nincs, mint a makaói kapcsolatunk, a “Kék útvonal".
Hamilton majd mindent elmond erről. Tokióban egy
Henderson nevű fickóval fogsz együtt dolgozni – Richard
Lovelace Hendersonnal. Fura neve van, de a J. részleg és az
összes régi Japán-specialistánk azt mondja, érti a dolgát.
Ausztrál útlevelet kapsz, és a helyetteseként konferálunk
be. Tehát diplomata státusod lesz, és ez némi tekintélyt is
biztosít majd a számodra, ami Hamilton szerint talán a
legfontosabb. Ha megszerződ az anyagot, Henderson majd
eljuttatja nekünk Melbourne-ön keresztül. A távközlési specialistákat mi
biztosítjuk a számára. Van még kérdésed?
– Mit szól majd az egészhez a CIA? Végül is ez, akárhogy is vesszük,
orvvadászat.
– Japán nem az övék. Egyébként sem kell tudniuk róla. Ezt ennek a
Tanaka nevű fickónak kell eldöntenie. Neki kell
megszerveznie az anyag eljuttatását az ausztrál
nagykövetségre. Emiatt fájjon az ő feje. Ettől függetlenül az
egész ügylet borzasztó kényes. A legnagyobb nehézség az,
hogy el kell érned: ne rohanjon azonnal a CIA-hoz jelenteni
nekik, hogy megkörnyékezted. Ha lelepleződsz,
kénytelenek leszünk mindent az ausztrálokra kenni. Már
tettünk ilyet, amikor kitudódott, hogy megpróbáltunk
beszivárogni a csendes-óceáni térségbe. Jó barátságban
vagyunk a Szolgálatukkal. Első osztályú fickók. És ami azt
illeti, a CIA sem ma született bárány. Egy egész dossziénk
van azokról az esetekről, amikor a világ legkülönbözőbb
pontjain belemásztak az ügyeinkbe, sokszor kifejezetten
veszélyes módon. McCone orra alá dörgölhetjük ezt a
dossziét, ha a dolog rosszul sülne el. De a te feladatod részben éppen az
lesz, hogy ez ne következhessen be.
– Úgy látszik, tényleg bele akartok keverni a magas
politikába. Pedig ez egyáltalán nem az én műfajom. De
valóban olyan fontos ez az anyag, ahogy M állítja?
– A legteljesebb mértékben. Ha sikerül megszerezned,
hálás hazád esetleg megvásárolja számodra a tyúkfarmot,
amiről álmodozol.
– Legyen! Nos, szólj oda, légy szíves, Hamiltonnak: máris indulok,
hogy beavasson a mesés Kelet titkaiba.

– Kangei! Isten hozta a fedélzeten! – üdvözölte James

Bondot a Japán Air Lines kimonót és obit viselő csinos
stewardesse. Bond hátradőlt a négy hajtóműves,
turbólégcsavaros DC 8-as kényelmes, ablak melletti
ülésében, és hallgatta a hangszóróból áradó halk japán
szöveget: minden bizonnyal a mentőmellényekről és az orlyi
leszállás idejéről szóló obligát szöveget darálták le. A kis
zacskókra, amelyek “légibetegség" esetére voltak
felszerelve, ízléses bambuszmintát nyomtattak, a feje felett
lévő csomagtartón lévő kriksz-kraksz pedig – a választékos
fedelű útitájékoztató szerint – “hagyományos, szerencsét
hozó teknősbékapáncél-minta" volt. A stewardess
meghajolt, és átnyújtott neki egy finom rajzú legyezőt, egy
fonott kosárkában lévő forró, nedves kéztörlő kendőcskét
és a gazdag étlapot, amin többek között az is szerepelt,
hogy a fedélzeten különféle cigarettákat, parfümöket és
igazgyöngyöt lehet vásárolni. Nemsokára 25 ezer
kilógrammnyi tolóerő lendítette előre őket, és már repültek
is, hogy a Yoshino nevű gép, útját háromszor megszakítva, az
Északi-sarkon át végül leszálljon velük Tokióban.

Bond az előtte lévő képet bámulta, amely három

narancsot (nem! egy óra múlva úgy döntött, inkább
datolyaszilvák lehetnek) ábrázolt egy kék tálban, majd
amikor a gép elérte a tízezer méter magasságot,
megrendelte az első brandyt és gyömbérsört, amiket
ezután még jó néhány követett a La Manche-csatorna, az
Északi-tenger, a Kattegat, a Jeges-tenger, a Beaufort-
tenger, a Bering-tenger és a Csendes-óceán északi része
fölött. Ügy döntött, bármi történjék is e végrehajthatatlan
feladat során, cseppet sem fogja bánni, ha a világ másik
felén kénytelen lesz levetni a régi bőrét. Amikor az alaszkai
Anchorage-ba értek, ahol megcsodálhatta a kitömött
hatalmas jegesmedvét, a Japán Légitársaság puha
szárnyainak simogatása végleg meggyőzte: azt se bánná,
ha új bőre esetleg sárga lenne.

Dikko a Ginzán

Az ökölbe szorított jobb kéz akkorát szólt, mint egy 45-ös pisztoly,
ahogy belecsapódott a hatalmas bal tenyérbe. Az ausztrál széles,
szögletes arca szinte bíborszínűre vált, és őszülő halántékán
kidagadtak az erek. Fékezve a haragját, vadul, de szinte
suttogva hadarta:

Én csirkefogok
Te csirkefogsz
Ő csirkefog
Mi csirkefogunk
Ti csirkefogtok
Ők csirkefognak

Benyúlt az alacsony asztalka alá, de azután, úgy látszik, jobbat gondolt,

mert visszahúzta a kezét, és a szakéspohár után nyúlt. Felkapta, és egyetlen
kortyintással lehajtotta a tartalmát.
– Nyugi, Dikko! – szólalt meg halkan Bond.
– Mitől ment fel a pumpa? És mi ez a közönséges gyarmati
mondóka?
 Richard Lovelace Henderson, Őfelsége ausztráliai
diplomáciai szolgálatának tagja harciasán körülnézett a
Ginza egyik mellékutcájában meghúzódó, apró, tömött
bárban.
– Te ostoba angol fajankó, lefejtek bennünket! – sziszegte nagy és
rendszerint mosolyra álló szája sarkából, amely azonban
most lefelé görbült a dühtől és keserűségtől. – Ez a
csirkefogó Tanaka lefejt bennünket! Itt van ni, az asztal
alatt. Látod azt a vékony drótot, ami lefut az asztal lábán?
És látod azt az ürgét a bárpultnál? A félkezű fickót, aki
olyan piszkosul disztingváltan néz ki a kék öltönyében és
fekete nyakkendőjével? Az Tigris embere. Most már
messziről megérzem a szagukat. Tíz év óta követnek,
kézről kézre adnak. Tigris mindegyiket kis CIA-ügynöknek
öltözteti. Óvakodj minden japántól, aki nyugati piát iszik és ilyen
szerelést hord. Mindegyik Tigris embere. Szívesen odamennék és
beolvasnék neki – mormogta.
– Nos, ha tényleg lefejnek bennünket, mindez igen szórakoztató
olvasmány lesz majd holnap reggel Mr. Tanakának – jegyezte meg Bond.
– Vigye el az ördög – legyintett Dikko Henderson. – Az öreg gazfickó
nagyon is jól tudja, mi a véleményem róla. Most végre meglesz n?ki
írásban is. Legalább megtanulja, hogy fölösleges utánam szaglásznia. Meg
a barátaim után – tette hozzá, jelentőségteljes pillantást vetve
Bondra. – Valójában te vagy az, akire kíváncsi. És azt se
bánom, ha meghallja, amit mondok. Csirkefogó? Na, ide
hallgass, Tigris! Ez egy súlyos ausztrál sértés. Minden
alkalomra megfelel. De általában – emelte fel a hangját –
szemét, perverz stricit jelent, gazfickót, hazudozót, árulót és szélhámost.
Ráadásul nem lehet visszavonni. És remélem, hogy holnap reggelinél
megakad a moszat a torkodon, amikor megtudod, hogy mi a véleményem
rólad!
Bond elnevette magát.
A szitkok áradata még tegnap kezdődött a Haneda
repülőtéren – a “szárnyak mezején" –, és azóta szünet
nélkül tartott. Bondnak közel egy órájába tellett, mire
egyetlen bőröndjét előhalászta és átjutott a vámon.
Ráadásul az előcsarnokban összevissza lökdöste egy csapat
japán fiatal: “Nemzetközi Mosodai Kongresszus" feliratú
papírtáblácskákat lengettek. Bondot kimerítette a repülőút.
Egyetlen négybetűs szóval adott hangot
méltatlankodásának.
Mögötte egy vastag hang megismételte ugyanezt a szót, majd hozzátett
még néhányat.
– Jól van, fiacskám! Így kell üdvözölni a keletet! Szükség
lesz a teljes repertoárodra, sőt, még annál is többre, mire a
terület szakértőjévé válsz.
Bond megfordult. A nagydarab, gyűrött öltönyt viselő
férfi kezet nyújtott neki: akkora volt a tenyere, mint egy kisebb
sonka.
– Örvendek! Henderson vagyok. Mivel te voltál az
egyetlen angol a gépen, gondolom, Bond vagy. Add ide a
bőröndödet! Kinn vár a kocsim, és minél-hamarabb
kikeveredünk ebből az istenverte bolondokházából, annál
jobb.
Henderson leginkább egy középkorú profi bokszolóra
emlékeztetett, aki miután abbahagyta a versenyzést,
rákapott az italra. A könnyű öltönyből, amit majd
szétfeszítettek kar- és vállizmai, deréktájon jókora pocak
dudorodott elő. Rokonszenves, barázdált arca volt,
meglehetősen hűvös pillantású kék szeme és törött orra.
Patakokban folyt róla a veríték (Bond később rájött, hogy
mindig izzad), s miközben Bond kofferját faltörő kosként
használva keresztülverekedte magát a tömegen,
nadrágzsebéből előhúzott egy négyszögletes gyűrött
frottírdarabot, és megtörölte vele az arcát és a nyakát. A
tömeg engedelmesen szétvált az óriás előtt, Bond pedig
követte a tilosban várakozó elegáns Toyopet limuzinig. A
sofőr kipattant a kocsiból, és meghajolt. Henderson egy
sereg utasítást adott neki folyékony japán nyelven, azután nyögve
beült Bond mellé a hátsó ülésre.
– Először elviszlek a szállodádba ... az Okurába. Ez a
legújabb a nyugati stílusú hotelek közül. Pár napja
megöltek egy amerikai turistát a Royal Orientalban, s ennyire
hamar azért nem szeretnénk elveszíteni. Azután megyünk, és csapunk egy
komolyabb ivászatot. Vacsoráztál?
– Körülbelül, ha jól emlékszem, hatszor. Meg kell hagyni, a JAL gondot
fordít az ember gyomrára.
– Miért a ferdeszeműekkel jöttél? És milyen volt a sas?
– Nekem azt mondták, daru. Nagyon kecses madár.
Gondoltam, gyakorlom egy kicsit, hogyan kell
kifürkészhetetlennek lenni, mielőtt belevágok ebbe az
egészbe. Azt hiszem, nem ez a világ legszebb városa –
intett Bond az összevissza épült, zsúfolt tokiói külváros felé,
amin öngyilkosokhoz illő sebességgel száguldottak
keresztül. – És miért hajtanak a bal oldalon?
– Isten tudja – válaszolt Henderson kedvetlenül. – Ezek az átkozott
japcsik mindent fordítva csinálnak. Azt hiszem, félreértették annak
idején a használati utasítást. A villanykapcsolóval lefelé kell
felkapcsolni a lámpát. A csapot balra kell forgatni. Az
ajtókilincset szintén. Sőt, még a lóversenyen is az
óramutató járásával megegyező irányban indítják a lovakat,
nem pedig ellenkezően, ahogy a civilizált népeknél szokás.
Tokió pedig egyszerűen szörnyű. Vagy túl meleg van, vagy
túl hideg, vagy zuhog az eső. És úgy naponta van
földrengés. De ez ne zavarjon. Legfeljebb kicsit piásnak
érzed magad tőle. A tájfun sokkal rosszabb. Ha fújni kezd,
menj be a legmasszívabb bárba, ami a környéken van, és
idd le magad. Az első tíz év a legrosszabb. Amikor már
ismered a járást, egészen tűrhető. Átkozottul drága, ha
nyugati módra akarsz élni, de én egészen jól elvagyok,
mert megelégszem a mellékutcákkal. Az az igazság, hogy
nagyon kellemes itt. Az persze nem árt, ha az ember ismeri
a nyelvet és tudja, mikor kell meghajolni és mikor kell
levetni a cipőjét. Nagyon gyorsan el kell sajátítanod az
alapokat, ha menni akarsz valamire azokkal, akik miatt
idejöttél. A kormányhivatalnokokban a keményített gallér
és csíkos nadrág alatt még mindig ott rejtőzik a szamuráj.
Én kinevetem őket emiatt, ők meg visszanevetnek, mert
nagyon jól tudják, mi járatban vagyok náluk. Ez persze nem
jelenti azt, hogy nem hajolok meg derékból, ha ezt várják el
tőlem és ha akarok tőlük valamit. Biztos, hogy beletanulsz.
Henderson pár szót szólt japánul a sofőrhöz, aki szünet
nélkül a visszapillantó tükörbe tekingetett. A sofőr
elnevette magát, és jókedvűen válaszolt valamit.
 – Gondoltam – nyugtázta a választ Henderson. –
Követnek. Nagyon jellemző a jó öreg Tigrisre. Megmondtam
neki, hogy az Okurában szállsz meg, de biztos akar lenni a
dolgában. Ne nyugtalankodj! Ő mindenben szereti az ilyen
körmönfont módszereket. Ha egy fickót találnál az
ágyadban este, amikor le akarsz feküdni – esetleg egy
lányt, ha szerencséd van –, akit ő küldött a nyakadra, szép
udvariasan tessékeld ki: meg fog hajolni és elhordja magát.
Az Okura bárjában megejtett komoly ivászat után azonban Bond
egyedül bújt ágyba, a következő napot pedig városnézéssel
töltötte, és nyomatott magának egy csomag névjegyet,
miszerint ő az ausztrál nagykövetség kulturális részlegének
másodtitkára.
– Tudják, hogy ez a hírszerző részlegünk – jegyezte meg
Henderson –, tudják továbbá, hogy én vagyok a vezetője, te
pedig az ideiglenes helyettesem. Miért ne adjuk nekik
írásbán?
Már aznap este egy újabb komoly ivászatra tértek be
Henderson kedvenc bárjába, a Ginza egyik mellékutcájában
lévő Melodyba, ahol mindenki csak “Dikko"-nak vagy
,,Dikko-szan"-nak szólította Hendersont, s ahol nagy
tisztelettel egy csendes sarokasztalhoz ültették le őket,
amely minden jel szerint az ausztrál törzsasztala volt.
Henderson benyúlt az asztal alá, egy erőteljes
mozdulattal kitépte a drótokat, és hagyta, hadd csüngjenek szabadon.
– Ezért alaposan befűtök Melodynak, annak a fekete
gazembernek, ha érkezésem lesz rá – mondta harciasán. –
Ha belegondolok, mit meg nem tettem a piszok dingójáért!
Az övé volt az angol kolónia és az újságíróklub kedvenc
kocsmája. Volt mellette egy jó étterme is. De ez már a
múlté. A bennszülött szakács rálépett a macskára, és
kiöntötte a levest, erre felkapta az állatot és bevágta a
konyhatűzhelybe. Ennek persze pillanatok alatt híre ment,
mire az összes állatvédő és álszent gazember összefogott,
és megpróbálta bevonatni Melody engedélyét. Sikerült
közbenjárnom a megfelelő helyen, s ez megmentette, de az
éttermébe többé be sem tette a lábát senki, így aztán be
kellett zárnia. Én voltam az egyetlen törzsvendége, aki
kitartott mellette. Erre fogja, és ezt teszi velem! Na persze,
biztosan megszorongatták a fickót. Akárhogy is, ami T. T.-t
illeti, ezzel betelt a pohár. Neki is alaposan befűtök.
Mostanra már rá kellett volna jönnie, hogy én és a barátaim
nem akarjuk meggyilkolni a császárt, és a Parlamentet sem készülünk
felrobbantani.
Dikko olyan vad tekintettel nézett körül, mintha éppen erre a két
dologra készülne.
– Most pedig, James, térjünk a tárgyra. Megbeszéltem
Tigrissel, hogy holnap délelőtt tizenegykor fogad. Az Ázsiai
Néprajzi Intézetben. Nem mondok részleteket. Csak
elrontanám a dolgot. Nos, nem tudom, valójában miért
vagy itt. Kaptunk egy rakás szigorúan titkos táviratot
Melbourne-ből, amit személyesen a ti embereitek fejtettek
meg. Nagyon szépen köszönöm! A nagykövetem, Jim
Saunderson, aki egyébként nagyon rendes fickó, azt
mondja, tudni sem akar az egészről. Úgy gondolja, jobb
lenne, ha egyáltalán nem is találkozna veled. Ugye nem
baj? Ne sértődj meg, de Jim okos ember, szereti tisztán
tartani a kezét. És én sem akarok tudni a feladatodról
semmit, így legalább egyedül te leszel az, aki a mérgezett
bambuszt beledobja az illető kávéjába. Annyit azért sejtek,
hogy valamiféle komoly információt akarsz kisajtolni
Tigrisből, de úgy, hogy a CIA ne tudjon róla. Így van? Nos, ez
rázós ügy lesz. Tigris igazi profi, tökéletes profi mentalitással. A felszínen
ugyan százszázalékos demolcoraszu, de vannak mélyebb rétegei –
de még milyen mélyek! Az amerikai megszállás és az
amerikai befolyás, úgy tűnik, nagyon megbízható alap a totális
amerikai–japán szövetség számára. De egy japcsi mindig japcsi marad, így
van ez az összes nagy nemzettel – a kínaiakkal, oroszokkal, németekkel,
angolokkal. A csontjaikban van, hogy kicsodák, bármit mondjanak is. És
ezeknek a nációknak nagyon masszív csontjai vannak. A csontok
számítanak, nem pedig a mosolygó vagy fenyegető arc. És
az idő sem számít nekik semmit. A nagyoknak tíz év csak
egy szempillantás. Érted, amit mondok? Vagyis Tigris és a
főnökei, feltételezésem szerint a parlament és végső soron
a császár, lényegében két szempontból fogják megvizsgálni
a javaslatodat. Kívánatos-e a jelen pillanatban, vagy pedig
hosszabb távú befektetésnek tekinthető-e. Olyasmi, ami
esetleg tíz, húsz év múlva fizetődik ki az országnak. A
helyedben az utóbbi változatot játszanám meg – a hosszú
távú előnyökről dumálnék. Ezek az emberek, vagyis Tigris
és a hozzá hasonlók, akik Japánban tényleg a csúcson
állnak, nem napokban, hónapokban vagy akár években
gondolkoznak, hanem évszázadokban. Teljesen igazuk van,
ha jobban belegondolsz.
Dikko Henderson beszéd közben hevesen gesztikulált a
bal kezével. Bond úgy látta, Dikko kezd emelkedett
hangulatba kerülni. Végre méltó ivópartnerre akadt, ami
számára Tokióban nem volt éppen könnyű. Mindketten túl
voltak a nyolcadik üveg szakén, de Dikko már Suntory
whiskyvel alapozott az Okurában, amíg Bondra várt, aki
megírt egy ártatlannak tűnő táviratot Melbournebe,
“Tájékoztatásul" jelzéssel, ami azt jelentette, hogy a
címzett Mary Goodnight. A táviratban közölte, hogy
megérkezett, és megadta a címét. Bond egyébként
egyáltalán nem bánta, hogy Dikko kezd spicces lenni, így
legalább szabadabban és többet beszél, sőt: okosabbat is
mond. Bond pedig szeretett volna minél többet kiszedni
belőle.
– De milyen ember ez a Tanaka? – kérdezte Bond. – Az ellenséged vagy
a barátod?
– Mindkettő. Valószínűleg inkább a barátom. Legalábbis
azt hiszem. Velem jól kijön. A CIA-s barátaival nem annyira.
Velem fölenged. Van bennünk valami közös. Mindketten
kedveljük a samsara – az ital és a nők – nyújtotta örömöket.
Tanaka nagy nőcsábász, és nekem is vannak ambícióim e
téren. Már kétszer sikerült megakadályoznom, hogy
megházasodjon. Az a baj Tigrissel, hogy folyton el akarja
venni őket. Már háromnak fizet fütyi-pénzt – az ausztrál
népnyelv így nevezi a tartásdíjat, így aztán on-ja van velem szemben.
Az on lekötelezettséget jelent, és a japánok számára majdnem olyan fontos,
mint a presztízs. Ha egyszer on-od van valakivel szemben, addig nem
lehetsz igazán nyugodt, amíg nem visz-on-oztad, ha megbocsátasz a
rossz szójátékért. Namármost, ha valakitől egy lazacot
kapsz ajándékba, nem egy garnélarákot adsz vissza. A
viszonzásnak egy legalább ugyanakkora lacaznak kell
lennie, sőt, ha lehet, nagyobbnak, hogy ezzel a másiknak
legyen ön-ja veled szemben, hogy kvittek legyetek morálisan,
szociálisan, lelkileg – és ez az utolsó a legfontosabb. Nos tehát: Tigris
velem szembeni on-ja igen súlyos, nagyon nehéz viszonozni. Egy kis
részét törlesztette azzal, hogy elcsepegtetett nekem néhány információt.
Egy jóval nagyobb részét pedig azzal viszonozta, hogy beleegyezett az
idejöveteledbe, és ilyen kevéssel a megérkezésed után fogad. Ha csak úgy
közönségesen kérelmezted volna a találkozást, hetekbe tellett volna, míg
rááll. Jó adag shikiri-naoshíban. részesített volna – vagyis alaposan
megvárakoztat, és fapofát vág mindenhez, amit mondasz.
A szumóbirkózók használják ezt a taktikát a ringben, hogy
ellenfelük törpének érezze magát velük szemben, és a
közönség szemében is annak látsszon. Érted? Tehát ennyi
előnnyel indulsz. Hajlik majd rá, hogy megtegye, amit kérsz, mivel
ezzel letudná az on-ját velem szemben, s a saját felfogása szerint egy egész
halom on-t rakna az én vállamra – magával szemben. De a
dolog nem ennyire egyszerű. Minden japánnak
ledolgozhatatlan on-ja van feljebbvalóival, a császárral, az
őseivel és a japán istenekkel szemben. Ennek csak úgy tud
megfelelni, hogy “helyesen cselekszik". Nem könnyű dolog,
mondhatnád. Hiszen honnan tudhatják, mit tart helyesnek
ez a sok feljebbvaló? Nos, ezt nagyon egyszerűen oldják
meg: azt teszik, amit a legalsó szint, vagyis a közvetlen
feljebbvalójuk jónak lát. Így pszichológiailag egyre feljebb
hárítják a felelősséget, egészen a császárig: az ő dolga,
hogy szót értsen az ősökkel és istenekkel. Ez persze nem
okoz neki sok fejfájást, hiszen ő testesíti meg
valamennyiüket, így azután nyugodt lelkiismerettel
boncolhatja a halakat, ami a hobbija. Érted? Nem olyan
titokzatos az egész, mint ahogyan előszörre hangzik.
Nagyjából ugyanúgy működik a rendszer, mint a nagy
cégeknél – az ICI-nél, a Shellnél vagy a titkosszolgálatoknál.
A különbség az, hogy ez utóbbiaknál az igazgatótanáccsal
vagy a vezérkari főnökkel lezárul a felfelé vezető lépcsősor.
Ez könnyebbé teszi a dolgot. Nem kell a mindenhatót, vagy
a dédapád szellemét is bevonni a döntésbe, ha egy fél pennyvel
csökkenteni akarod az aszpirin árát.
 – Nekem ez nem hangzik nagyon demokoraszunak.
– Hát persze, hogy nem az, te tökfilkó. Vésd az eszedbe, az isten
szerelmére, hogy a japán külön emberfajta! ötven, legfeljebb száz éve
lehet civilizált népnek nevezni őket abban a közönséges
értelemben, ahogy mi nyugaton ezt a fogalmat használjuk.
Ha megkaparsz egy oroszt, a felszín alatt megtalálod a
tatárt. Ha megkaparsz egy japánt, megtalálod a szamurájt –
illetve azt, amiről ő azt hiszi, hogy a szamuráj. A szamuráj-sztorik
többsége ugyanolyan mítosz, mint az a vadnyugati maszlag, amin az
amerikaiak nevelkednek, vagy a ti lovagjaitok, akik csillogó páncélban
üldögélnek Arthur király udvarában. Az, hogy valaki baseballt játszik és
keménykalapot visel, még nem teszi – idézőjelben mondom
– ,.civilizálttá". Csak hogy lásd, kezdek kicsit kapatos lenni –
nem részeg, ezt jegyezd meg! –, még azt is hozzáteszem:
az ENSZ szelet vet és vihart arat majd azzal, hogy – megint
csak idézőjelben mondom – “felszabadítja" a gyarmati
népeket. Ha ezer évet adna rá, akkor igen. De tíz év alatt
nem megy. Csak a fúvócsövet veszik el tőlük, és
géppisztolyt adnak a kezükbe. Várd csak meg, hamarosan
kisírják a szemüket, hogy atomfegyvert kapjanak. Mert csak
akkor válnak – idézőjelben mondom – “egyenlővé" a
piszkos gyarmatosító hatalmakkal. Amikor pedig erre sor
kerül, akkor ások égy jó mély lyukat a földbe, és
behúzódom oda.
– Ez sem hangzik valami nagyon demokoraszunak – nevette el magát
Bond.
– Szarok a demokoraszujukra, ahogy Hemingway testvér mondaná. Én
amellett vagyok, hogy az elit kormányozzon. – Dikko Henderson lehajtotta
kilencedik pint szakéját. – Szavazati jogot pedig mindenki aszerint kapna,
milyen magas státusa van az eliten belül. Egytized szavazat a
kormányomra, ha nem értesz egyet velem!
– Az isten szerelmére, Dikko! Hogy az ördögbejutott az eszedbe a
politika? Menjünk, együnk valamit! Elismerem, hogy van némi
bennszülött józan ész abban, amit mondasz ...
– Ne is beszélj nekem a bennszülöttekről! Honnan a
pokolból veszed, hogy tudsz valamit is a bennszülöttekről?
Tudsz róla, hogy nálunk otthon beindult – mit beindult,
teljes gőzzel halad – a mozgalom azért, hogy szavazati
jogot adjanak a bennszülötteknek? Te angol buzernyák! Ha
nem hagyod rögtön abba ezt a liberális dumát,
csokornyakkendőt kötök a golyóidból!
– Mi az a buzernyák? – kérdezte Bond halkan.
– Ugyanaz, amit ti homokosnak hívtok. – Dikko Henderson
feltápászkodott és valamit odakiáltott a bárpult mögött álló férfinak,
minden bizonnyal ékes japán nyelven. – Mielőtt még végleg
elítélnélek, elmegyünk angolnát enni. Mégpedig egy olyan
helyre, ahol egy üveg komoly vinkót is kapunk hozzá,
ahogy az dukál. Azután elmegyünk a Tökéletes örömök
Házába. S csak azután hirdetek ítéletet. Igazságos ítéletet,
igazságos tárgyalás után.
– Te egy megkergült kenguru vagy, Dikko. De az
angolnát szeretem. Ha nem aszpikban tálalják. Én fizetem
az angolnát és az utána következő kikapcsolódást. Te
fizeted a rizsbort és a vinkót, akármi legyen is az. Nyugi! A
bárpult mögött álló fickó úgy néz rád, mintha az állóképességedet akarná
felbecsülni.
– Felbecsülni jöttem Mr. Richard Lovelace Hendersont,
nem temetni – szavalta Dikkp Hehderson, előhúzott egy
köteg ezerjenest, és elkezdte őket leszámolni a pincérnek. –
Várj csak..: – Gondos kimértséggel odasétált a bárpulthoz,
és a mögötte álló, öles termetű, szilvakék kabátot viselő
négerhez fordult: – Melody, szégyelld magad!...
Megfordult, és nagy méltóságteljesen kisétált a bárból, Bonddal a
nyomában.
 5

Magic 44

Dikko Henderson a következő nap délelőtt tízre ment

Bondért. Jócskán meglátszott rajta a másnaposság. Acélos
kék szeme véreres volt, és első útja a Bambusz bárba
vezetett, ahol egy dupla brandyt és egy gyömbérsört
rendelt magának.
– Nem kellett volna Suntoryt inni az előtt a rengeteg szaké
előtt – korholta Bond halkan. – Nem hiszem, hogy a japán
whiskyt érdemes lenne bármivel is összekeverni.
– Van valami igazad, barátom. Tökéletes futsukayoim van, vagyis
rettenetesen másnapos vagyok. Olyan a szám, mint a keselyű csőre.
Amint hazaértem abból a nyavalyás kupoldából, rögtön
kidobtam a taccsot. De ami a Suntoryt illeti, nincs igazad.
Nagyon kellemes pia. Csak a legolcsóbbat rendeld, a fehér
címkéset, aminek tizenöt rongy üvegje. Van két divatosabb
fajta, de a legolcsóbb a legjobb. Egyszer lementem a
gyárba, ahol találkoztam a család egyik tagjával. Érdekes
dolgot mondott a whiskyről. Csak ott lehet jó whiskyt
gyártani, ahol jó fényképet lehet csinálni. Hallottál már
ilyet? A tiszta fénynek az alkoholra gyakorolt hatásával
magyarázta a dolgot. Sok marhaságot összehordtam tegnap este? Vagy
talán inkább te? Úgy rémlik, egyikünk marhaságokat beszélt.
– Te csak a világhelyzetről tartottál nekem előadást, és
buzernyáknak neveztél. De nagyon barátságosan tetted.
Egyikünknek sem volt oka megsértődni.
– Ó, Jézusom! – túrt bele szomorúan Dikko. Henderson az
őszülő hajába. – De nem ütöttem meg senkit?
– Csak azt a lányt. Akkorát vágtál a fenekére, hogy elesett.
– Ó, hát ő volt – sóhajtott fel Dikko Henderson
megkönnyebbülten. – Csak megpaskoltam. Egyébként is,
mire való egy lány feneke? És amennyire emlékszem,
mindenki dőlt a nevetéstől. Beleértve őt is. Így van? És te
hogy boldogultál a tiéddel? Nagyon lelkesnek tűnt.
– Az is volt.
– Jó buli volt. – Felhajtotta a maradék italát, és felállt. – Gyerünk,
haver! Mennünk kell. Nem lenne ildomos megvárakoztatni Tigrist.
Egyszer megtettem, és azután egy hétig nem állt szóba velem.
Tipikus nyárvégi tokiói nap volt – forró, párás és szürke; a
levegő tele volt finom porral, ami a szüntelen
épületbontásból és újjáépítésből származott. Fél órát
autóztak Yokohama irányába, végül megálltak egy
jellegtelen, szürke épület előtt, amin nagy betűkkel az
Ázsiai Néprajzi Intézet felirat díszelgett. A fontosság hamis
látszatát sugárzó bejárati ajtón keresztül jöttek-mentek a
japánok, de egyikük se pillantott Dikkóra vagy Bondra.
Akkor sem kérdezte senki, mi járatban vannak, amikor
átvágtak az előcsarnokon, ahol mint valami múzeumban,
könyveket és képeslapokat árultak. Dikko benyitott egy
Koordinációs Osztály feliratú ajtón, ami mögött hosszú
folyosó húzódott, mindkét oldalán nyitott ajtók sorával. A
szobákban tudós kinézetű fiatalemberek ültek. A falakon –
könyvekkel tömött polcok között – nagyméretű, különféle
színű gombostűkkel teletűzdelt térképek függtek. Egy Nemzetközi
Osztály feliratú ajtón át egy újabb folyosóra jutottak, amelynek két oldalán
csukott ajtók voltak, rajtuk nevek, japánul és angolul. Hirtelen jobbra
fordultak, és keresztülhaladtak a Vizuális Bemutató Irodán, ahol szintén
csukva voltak az ajtók, majd a Dokumentációs Részleg
következett, egy jókora könyvtárterem, tele asztalok fölé
hajló emberekkel. Először itt vette őket szemügyre egy
férfi, aki a bejárat mellett ült egy asztalnál. Felállt, és
szótlanul meghajolt feléjük.
– Itt végződik a fedőtevékenység – jegyezte halkan Dikkor
ahogy továbbmentek. – Akiket eddig láttunk, azok tényleg
az ázsiai népszokásokat kutatják. Ezek itt azonban már
Tigris külsősei, többé-kevésbé titkos munkát végeznek.
Valamiféle archívum lehet. Innen már udvariasan
visszaküldtek volna, ha csak úgy erre tévedünk. – Az utolsó
könyvespolc mögött, ami benyúlott a terembe, egy kis ajtó
rejtőzött, rajta tábla: A Dokumentációs Részleg épülő új
szárnya. Belépni veszélyes! Építési terület. Az ajtó mögül
fúrógépek, fába hasító körfűrészek hangja és hasonló
építési zajok hallatszottak. Dikko belépett az ajtón, ami egy
tökéletesen üres, fényesre lakkozott padlójú szobába nyílt.
Az ausztrál elnevette magát Bond meglepett arcát látva.
Egy jókora acéldobozra mutatott, amit annak az ajtónak a
belső oldalára szereltek, amin beléptek.
– Magnetofon. Ügyes trükk. Tényleg úgy hangzik, mintha
építkeznének. Ez pedig – mutatott az előttük húzódó
csupasz padlóra – a “fülemüle-padló", ahogy a japánok
nevezik. A régi idők relikviája, amikor még ezzel leplezték le a
hívatlan látogatókat. Itt ugyanezt a célt szolgálja. Képzeld csak el, hogy
valaki itt próbálna észrevétlenül belopakodni!
Elindultak, s a ravaszul meghajlított padlódeszkák abban a pillanatban
éktelen nyikorgást, recsegést csaptak. A szemben lévő keskeny
ajtón kinyílt egy kémlelőablak, és egy jókora szem alaposan
megvizsgálta őket. Az ajtó kinyílt. Mögötte egy testes, civil
ruhás férfi ült egy apró fenyődeszka asztalnál, és könyvet
olvasott. Úgy tűnt, az apró, dobozszerű szobának nincs
másik ajtaja. A férfi meghajolt, Dikko pedig néhány szót
mondott, amiről Bond csak a “Tanakaszan"-t tudta kivenni.
A férfi ismét meghajolt.
– Innen már egyedül mész tovább – fordult Bondhoz Dikko. – Mindent
bele, öreg fiú! Tigris majd visszavitet a szállodába. Viszlát.
– Mondd meg az anyámnak, hogy férfiként haltam meg!
Bond belépett a dobozba, és az ajtó bezárult mögötte. Az
asztal mellett a falon gombok sorakoztak. Az őr megnyomta
az egyiket. Alig hallható süvítés ütötte meg a fülét, és úgy
érezte, a szoba süllyed vele. Tehát a szoba egy lift. Micsoda
varázsdobozok sorát építette ki maga körül a hatalmas
Tigris. Igazi, egymásba illő, keleti varázsdobozokat. Mi jöhet
még?
A lift egy ideig lefelé haladt velük. Amikor megállt, az őr
kinyitotta az ajtót, és Bond kilépett. Sóbálvánnyá meredt a
csodálkozástól. Egy metróállomás peronján állt! Minden a
helyén volt: a piros és zöld lámpák a két ásító alagút fölött,
a hagyományos fehér csempével borított falak, az íves
tető... még a cigarettaárus üres bódéja is ott állt a fal
mentén! Egy férfi lépett ki belőle.
– Kérem, kövessen, kapitány úr! – szólalt meg kiváló
angolsággal, és bevezette Bondot a “Kijárat" feliratú
boltíves ajtón. A terem ahonnan egy szép nap majd a
mozgólépcsők vezetnek a felszínre, mindkét oldalán
irodákkal volt tele. Bondot bevezették az első ilyen irodába,
amiről kiderült, hogy várószoba és egy másik iroda
titkársága. Egy férfi állt fel az írógép mellől, meghajolt és
bement egy ajtón. Kisvártatva újra megjelent és kitárta az
ajtót:
– Erre parancsoljon, kapitány úr!
Bond belépett, és az ajtó halkan bezárult mögötte. A
zömök, széles vállú férfi, akit Dikko már leírt neki, eléje
sietett az elegáns vörös szőnyegen és a kezét nyújtotta.
Kemény és száraz volt a tenyere.
– Jó reggelt, kedves kapitány. Nagyon örvendek! –
üdvözölte Bondot széles mosollyal, kivillantva aranyfogait.
Szeme élénken csillogott a hosszú, szinte nőies pillák alatt.
– Jöjjön, foglaljon helyet! Hogy tetszik az irodám? Nem
vitás, kissé különbözik az ön főnökének irodájától. De még
legalább tíz évet kell várni arra, hogy az új metró
elkészüljön, s Tokióban oly nehéz irodahelyiséget találni.
Eszembe jutott, mi lenne, ha ezt a használaton kívüli
állomást alakítanánk át irodának. Csendes. Senki nem
zavar. Hűvös. Fájni fog a szívem, ha egyszer megindul a forgalom, és
kénytelenek leszünk kiköltözni.
Bond leült a felkínált székre, szemben Tanaka üres asztalával.
– Ragyogó ötlet. És nagyon tetszettek a néprajzkutatók
odafönn. Tényleg ilyen sok ember érdeklődik a népszokások
iránt?
– Mit számít ez? – vonta meg a vállát Tanaka. – A
könyveket ingyen adjuk. Soha nem érdeklődtem az
igazgatótól, ki olvassa őket. Gondolom, amerikaiak meg
németek. Talán néhány svájci. Mindig akad egy-két komoly
ember, akit érdekelnek az ilyen dolgok. Persze nem olcsó ötlet.
Szerencsére a költségek nem a Belügyminisztériumot terhelik, s számomra
ez a fontos. Fogunkhoz verjük a garast idelenn. Gondolom, önök sem
állnak sokkal jobban, ami a költségvetésüket illeti.
Bond biztosra vette, hogy Tanaka olvasta a Titkosszolgálatról elfogadott
törvény publikált tényeit.
– Kevesebb mint tízmillió fonttal nem jut messzire az ember, ha az
egész világot figyelemmel kell kísérnie – válaszolta Bond.
 Az aranyfogak megvillantak a neoncső fényében.
– Az utóbbi tíz évben legalább azon spóroltak, hogy a világnak ezen a
részén abbahagyták a tevékenységüket.
– Igen. A CIA átvette a feladatainkat. Nagyon
eredményesek és segítőkészek.
– McCone alatt is? Ugyanúgy, mint Dulles idején?
A vén róka!...
– Majdnem. Egyre inkább hajlamosak rá, hogy saját hátsó udvaruknak
tekintsék a csendes-óceáni térséget.
– Amiből önök szeretnék kölcsönvenni a fűnyíró gépet. Az
ő tudtuk nélkül. – Tigris mosolya most még inkább
emlékeztette a nagyragadozóra, amelytől nevét
kölcsönözte.
Bond akaratlanul is elnevette magát. Az agyafúrt japán rátapintott a
lényegre. Amikor Bond elnevette magát, Tanaka is nevetett, de csak
óvatosan.
– Volt egy Cook kapitány nevezetű angol. Néhány
kollégájával együtt ő fedezte fel e hátsó udvar nagy részét.
Ausztrália és Új-Zéland két hatalmas ország. El kell ismernie, hogy
érdekeink a világnak ezen a felén tökéletesen jogosak.
– Kedves kapitányom! Szerencséjük volt, hogy Pearl Harborra csaptunk
le, nem pedig Ausztráliára. Ugye nem kételkedik benne, hogy ebben az
esetben elfoglaltuk volna Ausztráliát, Új-Zélanddal együtt.
Ezek hatalmas és fontos földdarabok, de nincsenek eléggé
kihasználva, önök nem tudták volna megvédeni őket. Az
amerikaiak pedig nem lettek volna rá kaphatóak, hogy
megvédjék. Ha más lett volna a politikánk, ma miénk lenne a Brit
Nemzetközösség fele. Én személyesen soha nem értettem, milyen stratégiai
megfontolások húzódtak Pearl Harbor mögött. Meg akartuk hódítani
Amerikát? Túlságosan hosszúak voltak az utánpótlási útvonalak.
Ausztrália és Űj-Zéland viszont érett gyümölcsként hullott
volna az ölünkbe. Dohányzik? –: tolt Bond elé egy jókora
cigarettásdobozt. –; Shinsei. Elég tűrhető márka.
James Bond-Morlahd Specialjai fogytán voltak. Arra készült, hogy
rövidesen áttér a helyben kapható cigarettára. A gondolatait is össze
szerette volna szedni. Olyan volt ez, mintha egy brit–japán csúcstalálkozón
ülne. Úgy érezte, mindez messze meghaladja képességeit és
felkészültségét. Kivett egy cigarettát és rágyújtott. A dohány olyan sebesen
égett, mintha nem is cigarettát, hanem lassan égő petárdát
tartott volna á szájában. Az íze kissé hasonlított az amerikai
márkákéra, de a jó, csípős füst úgy hatott az ínyére és a
tüdejére, mintha 90 százalékos tiszta szesz lett volna.
Halkan sziszegve kifújta a füstöt és elmosolyodott.
– Mr. Tanaka, a politikatörténészek dolga, hogy ezt
kutassák. Engem sokkal hétköznapibb dolgok érdekelnek.
És ezek a dolgok a jövőnkkel, nem pedig a múlttal
kapcsolatosak.
– Tökéletesen értem, kapitány. – Tigris Tanakának szemmel
láthatóan nem volt ínyére, hogy Bond kitért az elől, hogy
általánosságokról csevegjen vele. – De van egy japán
közmondás, amely szerint “Kinevet az ördög, ha a jövő
évről beszélsz". A jövő kifürkészhetetlen. De mondja, mik a
benyomásai Japánról! Jól érzi itt magát?
– Azt hiszem, Dikko Hendersonnal mindig jól érzi magát az ember.
– Valóban. Olyan ember, aki úgy él, mintha minden nap élete utolsó
napja volna. Pontosan így kell élni. Dikko jó barátom. Nagyon élvezem a
társaságát. Sok tekintetben hasonló az érdeklődésünk.
– Néprajz? – érdeklődött Bond ironikusan.
– Úgy van.
– Dikko nagyon kedveli önt. Nem ismerem igazán jól, de az az érzésem,
hogy magányos. Szerencsétlen kombináció, ha az ember magányos és
intelligens egyszerre. Talán jobb lenne, ha feleségül venne egy japán lányt
és letelepedne. Nem tudna találni valakit a számára?
Bond örült, hogy közös ismerősükre terelődött a szó. Úgy
érezte, jó irányba halad. Mindenképpen jobb irányba, mint
amikor a nagyhatalmi politikáról beszélgettek. De elérkezik
majd a pillanat, amikor kénytelen lesz a tárgyra térni.
Nem sok lelkesedéssel gondolt erre a pillanatra.
Tigris Tanaka mintha kitalálta volna, mire gondol.
– Sok japán lánnyal hoztam össze a barátunkat. Az eredmény minden
esetben negatív volt, vagy legjobb esetben futó kaland lett belőle.
De mondja csak, kapitány, ugye nem azért van itt, hogy Mr.
Henderson magánéletét megvitassuk? Milyen ügyben
állhatok a szolgálatára? A fűnyíró gépről van szó?
Bond elmosolyodott.
– Igen. A gyártó Magic 44 márkanévre keresztelte a szóban forgó
eszközt.
– Ó, igen! Nagyon hasznos, sokoldalú szerkentyű.
Megértem, hogy a hazája szívesen használná. Ami a
teljesítményét illeti, itt van például valami, ami ma reggel
került a kezembe.
Tigris Tanaka kihúzott egy asztalfiókot és kivett belőle egy
dossziét. A halványzöld dossziéra egy négyszögben japán
és latin betűkkel a GOKUHI szót pecsételték. Bond
feltételezte, hogy a “szigorúan titkos" minősítés
megfelelőjéről van szó. Megkérdezte Tanakát, aki
megerősítette ezt. Mr. Tanaka kinyitotta a dossziét, és két
sárga lapot vett ki belőle. Bond látta, hogy az egyik japán
írásjelekkel van tele, a másikra kb. 50 sornyi szöveget
gépeltek. Mr. Tanaka eléje csúsztatta a géppel írt papírt.
– Megkérhetem, hogy esküdjön meg: senkinek nem mondja el, amit
most olvasni fog?
– Ha ragaszkodik hozzá, Mr. Tanaka.
– Attól tartok, kénytelen vagyok, kapitány.
– Rendben van – húzta magához Bond a papírlapot.
A következő angol nyelvű szöveg állt rajta:
MINDEN KETTES ÉS ANNÁL MAGASABB SZINTŰ ÁLLOMÁSNAK. A CÍMZETT SZEMÉLYESEN
KÖTELES MEGFEJTENI, ÉS AZUTÁN MEGSEMMISÍTENI. MEGSEMMISÍTÉS TÉNYÉT AZ
IDÉZŐJEL SZATURNUSZ IDÉZŐJEL JELSZÓ LEADÁSÁVAL JELENTSE. SZÖVTEG KÖVETKEZIK:
EGYES SZEPTEMBER ELSEJÉN A LEGFELSŐBB TANÁCSBAN ELMONDOTT PUBLIKÁLT
BESZÉDÉNEK KIEGÉSZÍTÉSEKÉNT MEGERŐSÍTJÜK, HOGY RENDELKEZÜNK A KÉTSZÁZ
MEGATONNÁS FEGYVERREL. STOP. KIPRÓBÁLÁSÁRA SZEPTEMBER HUSZADIKÁN KERÜL
SOR, NAGY MAGASSÁGBAN A NOVAJA ZEMLJA-I KÖRZETBEN. STOP. JELENTŐS
RADIOAKTÍV SZENNYEZŐDÉSSEL KELL SZÁMOLNI, AMI MIATT AZ ÉSZAKI-SARK ALASZKA
ÉS A CSENDES-ÓCEÁN ÉSZAKI RÉSZÉNEK TÉRSÉGÉBEN VÁRHATÓ, HOGY A KÖZVÉLEMÉNY
TILTAKOZNI FOG. STOP. EZ ELLEN FEL FOGUNK LÉPNI MOSZKVÁBÓL EGYRÉSZT AZZAL, HOGY
HIVATKOZUNK A LEGUTÓBBI AMERIKAI KÍSÉRLETRE MÁSRÉSZT AZZAL, HOGY EGYES
ISMÉTELTEN KÖVETELNI FOGJA A TÁMADÓ JELLEGŰ NUKLEÁRIS FEGYVERKÍSÉRLETEK
BETILTÁSÁT AMIT EDDIG SIKERTELENÜL KÖVETELT. STOP. TÁJÉKOZTATÁSUL:
AMENNYIBEN EGY ILYEN ROBBANÓFEJET INTERKONTINENTÁLIS BALLISZTIKUS RAKÉTÁVAL
KILŐNÉNEK LONDONRA, A NEWCASTLE ÉS CARLISLE KÖZÖTT HÚZÓDÓ VONALTÓL DÉLRE
MINDEN ÉLET ÉS LÉTESÍTMÉNY ELPUSZTULNA. STOP. EBBŐL KÖVETKEZŐEN EGY
MÁSODIK RAKÉTA, AMELYET ABERDEEN KÖRNYÉKERE LŐNÉNK KI, ELKERÜLHETETLENÜL
ANGLIA ÉS ÍRORSZÁG TELJES PUSZTULÁSÁHOZ VEZETNE. STOP. EGYES ÉRVKÉNT
HASZNÁLJA MAJD EZT A TÉNYT RÖVIDESEN MEGINDÍTANDÓ DIPLOMÁCIAI OFFENZÍVAJA
SORÁN, AMELYNEK CÉLJA VALAMENNYI AMERIKAI TÁMASZPONT ÉS TÁMADÓ FEGYVER
NAGY-BRITANNIABÓL VALÓ ELTÁVOLÍTÁSA, ÉS NAGY-BRITANNIA NUKLEÁRIS
LESZERELÉSÉNEK KIKÉNYSZERÍTÉSE. STOP. EZ MAXIMÁLIS MÉRTÉKBEN MEGTERHELI ÉS
MINDEN BIZONNYAL SZÉTROMBOLJA AZ ANGOL–AMERIKAI SZÖVETSÉGET, MIVEL
FELTÉTELEZHETŐ, HOGY AMERIKA NEM KOCKÁZTAT MEG EGY TERÜLETÉRE IS KITERJEDŐ
NUKLEÁRIS HÁBORÚT EGY MOST MÁR TÖBBÉ-KEVÉSBÉ ÉRTÉKTELEN SZÖVETSÉGES
KEDVÉÉRT, AMELYET MA WASHINGTONBAN NYÍLTAN LEGFELJEBB BELGIUMMAL VAGY
OLASZORSZÁGGAL AZONOS FONTOSSÁGÚNAK TEKINTENEK. STOP. HA EZ A DIPLOMÁCIAI
FELLÉPÉS, AMELY TERMÉSZETESEN BIZONYOS KOCKÁZATTAL JÁR, SIKERES LESZ, AKKOR
HASONLÓ AKCIÓKRA KERÜL SOR EURÓPÁBAN, ÉS KÉSŐBB A CSENDES-ÓCEÁNI
TÉRSÉGBEN. STOP. A KIVÁLASZTOTT ORSZÁGOK MEGFÉLEMLÍTÉSÉRE ÉS
DEMORALIZALASARA EGYENKÉNT KERÜL SOR. STOP. EZEN STRATÉGIA HA SIKERREL JÁR,
A BELÁTHATÓ JÖVŐBEN GARANTÁLNI FOGJA A SZOVJETUNIÓ BIZTONSÁGÁT ÉS VÉGSŐ
EREDMÉNYE AZ EGYESÜLT ALLAMOKKAL VALÓ BÉKÉS EGYMÁS MELLETT ÉLÉS LESZ.
STOP. ENNEK MEGFELELŐEN EGYES ÉS VALAMENNYI KORMÁNYHIVATAL MINDEN
ALKALOMMAL HANGSÚLYOZNI FOGJA A SZOVJETUNIÓ BÉKÉS SZÁNDÉKAIT. STOP.
HASZNÁLJA UGYANEZEN ÉRVELEST AMENNYIBEN BÁRMELYIK SZAKASZBAN SOR KERÜL
ÁLLOMÁSÁNAK BEVONÁSÁRA, VAGY ÁLLOMÁSA MÁS MÓDON ÉRINTVE LENNE. STOP.
TÁJÉKOZTATÁSUL : AZ OFFENZÍVA KEZDETE ELŐTT EGY HÉTTEL AZ ÖSSZES NAGY-
BRITANNIÁBAN DOLGOZÓ SZOVJET ÁLLAMPOLGÁRT HAZARENDELJÜK. STOP. LÉPÉSÜNKRE
NEM ADUNK MAGYARÁZATOT, AMI A FESZÜLTSÉG JELENTŐS ÉS KÍVÁNATOS
NÖVEKEDÉSÉHEZ VEZET MAJD. STOP. UGYANEZT A MÓDSZERT, AMIT A CÉLORSZÁG
MEGPUHÍTÁSÁNAK NEVEZÜNK, HASZNÁLJUK MAJD A FENTEBB EMLÍTETT KÉSŐBBI
OFFENZÍVÁK SORÁN. STOP. TELJES TITOKBAN KÉSZÜLJÖN FEL ARRA AZ ESHETŐSÉGRE,
HOGY ÁLLOMÁSA EGY KÉSŐBBI IDŐPONTBAN BEVONÁSRA KERÜL. STOP. AMENNYIBEN A
NEGYVENNÉGYES KÖRÖN SZEMÉLYESEN MEGKAPJA AZ IDÉZŐJEL VILLÁM IDÉZŐJEL
JELSZÓT, EVÁKUÁLJA VALAMENNYI MUNKATÁRSÁT ÉS ÉGESSE EL AZ IRATTÁRAT. STOP.
SZÖVEG VÉGE. ALÁÍRÁS: KÖZPONT

James Bond úgy lökte el magától a papírt, mintha attól félne,

összepiszkolja magát vele. Hallani lehetett, ahogy kiengedi
visszatartott lélegzetét. Kivett egy Shinseit a dobozból,
rágyújtott, és mélyen leszívta a-csípős füstöt. Tanakára
emelte a tekintetét, aki udvarias érdeklődéssel nézett rá
vissza.
– Gondolom, az Egyes Hruscsov...
– Így van. A kettes és annál magasabb fokú állomás pedig a
konzulátusokat és nagykövetségeket jelenti. Érdekes anyag, ugye?
– Nagy hiba, hogy nem adják át nekünk. Az országaink
barátsági szerződést és kereskedelmi szerződést kötötték.
Nem gondolja, hogy becstelenség visszatartani ezt a létfontosságú
információt?
– Mi, japánok, nagyon komolyan vesszük a becsületet, kapitány. Nem
lenne még nagyobb becstelenség, ha megszegnénk amerikai barátainknak
adott szavunkat? Jó néhányszor biztosítottak engem is és kormányunkat is,
hogy bármilyen információt, amely fontos lehet barátaink és
szövetségeseink számára, továbbadnak nekik, anélkül persze, hogy a
forrását feltárnák. Nincs rá bizonyítékom, hogy megszegnék ezt a
megállapodást.
– Ön éppen olyan jól tudja, mint én, Mr. Tanaka, hogy ha a forrás
elrejtése érdekében átírják, megmásítják az ilyen anyagot, akkor már
semmivel sem ér többet, mint a számtalan “kényes és megbízható"
forrásból származó egyéb információ. Az effajta információ értékének
ötven százalékát éppen sajátos jellege adja: az, hogy az ember közvetlenül
az ellenség szavait olvassa. Nem kétséges, hogy Washington átadja majd
Londonnak a szöveg megcsonkított változatát. Remélem, már megtették.
De ugye tisztában van vele, hogy esetleg érdekükben áll elhallgatni,
milyen szörnyű veszély leselkedik Angliára? Ezzel szemben
Angliának az az érdeke, hogy minden órát kihasználjon a
felkészülésre, és valami módon meghiúsítsa ezt a tervet.
Egy kis lépés, ami rögtön az ember eszébe jut, az lehetne,
hogy felkészülnénk rá: rögtön internáljuk a Nagy-
Britanniában lévő összes szovjet állampolgárt, amint neszét
vesszük a táviratban említett evakuációnak.
– Megértem az aggodalmát, kapitány. De hát ez az információ
természetesen más úton is eljuthatna az önök kormányához, ugyebár –
szaladt gunyoros ráncokba Mr. Tanaka arca.
– De hisz becsületszavamat adtam! – hajolt türelmetlenül az asztal fölé
Bond.
Mr. Tanaka arca furcsa változáson ment keresztül. A felfelé hajló
ráncok egyszerre lefelé görbültek. A sötét szempár már nem csillogott,
hanem befelé tekintett. Az egész arc furcsa módon melankolikussá vált.
– Kapitány, én nagyon boldog voltam Angliában. Az ön népe nagyon jó
volt hozzám. Én méltatlan módon fizettem ezt vissza... (Hohó – gondolta
Bond. – Az on.) – Csak ifjúságomat hozhatom fel mentségül, és
a háborút, amelyről azt hittem, nagy dicsőséget hoz hazám
számára. Nem vagyok politikus, és nem tudom, milyen
formát ölt majd a vezeklés. Jelenleg a legyőzöttség
szokásos átmeneti állapotában vagyunk. De nekem,
Tanakának, saját tartozásom van, amit törlesztenem kell.
Mélységesen lekötelezettje vagyok az ön hazájának. Most
elárultam önnek egy államtitkot. Dikkóhoz fűződő
barátságom ösztönzött erre a lépésre. Ezenkívül
felbátorított az ön őszinte viselkedése és az a
felelősségtudat, amivel az önre rótt feladat
végrehajtásának nekilátott. Teljes mértékben tisztában
vagyok vele, milyen fontos ez a darab papír Nagy-Britannia
számára. Megjegyezte a tartalmát?
– Azt hiszem, pontosan.
– És betartja a szavát, hogy nem adja tovább másoknak?
– Igen.
 Tigris Tanaka felállt és kezet nyújtott.
– Most búcsúzom öntől, kapitány. Remélem, ezután
gyakrabban fogunk találkozni. – A széles arc felderült.
Ezúttal őszinte volt a széles, aranyszegélyű mosoly. – A
becsület egy viselkedésforma, kapitány. A bambusz
meghajlik a szellőtől, de a cédrus is meghajlik a tájfuntól.
Ez a mondás arra utal, hogy a kötelesség néha minden
szónál erősebb. Egy kocsi várja, ami visszaviszi a
szállodájába. Kérem, adja át legszívélyesebb üdvözletemet
Dikkónak, és mondja meg neki, hogy ezer jennel tartozik
állami tulajdont képező elektronikus berendezések javítása
fejében!
James Bond megszorította a száraz, kemény tenyeret.
– Köszönöm, Mr. Tanaka – mondta szívből jövő hálával a
hangjában. Kifelé tartva az apró titkos szobából, csak egyetlen
dolog járt a fejében: milyen gyorsan képes továbbítani Dikko az anyagot
Melbourne-be, és milyen gyorsan jut el onnan Londonba?
 6

Tigris! Tigris!

Egy hónap telt el azóta, és “Mr. Tanakából" Tigris lett, “Bond

kapitányból" pedig Bondo-szan. Tigris a következőképpen
magyarázta el James Bondnak e névadást:
– Egy japánnak nehéz kimondani azt, hogy James, ezenkívül nem is
elég tiszteletteljes. A Bond-szan túlságosan emlékeztetne a japán bonszan
szóra, ami papot, ősz szakállút jelent. A japánok a Bond
végén lévő mássalhangzókat is nehezen mondják ki.
Amikor egy ilyen idegen szóval találkozik, a japán
megtoldja egy o-val. Tehát Bondo-szan leszel. Megfelel?
– A Bondo nem jelent véletlenül disznót vagy valami hasonlót japánul?
– Nem, nem jelent semmit.
– Elnézést, hogy ilyet kérdeztem. Az a benyomásom, a japánok maguk
között szívesén tréfálkoznak a gaidzsinok rovására. A múltkor
beszéltem egy “Majom” McCall - nevű barátomról, akit csak
“Munko"-nak becéztünk. Akkor azt mondtad, ez a szó valami
rendkívül illetlen dolgot jelent japánul. Arra gondoltam, esetleg a Bondo is
valami hasonló illetlenséget jelent.
– Ne nyugtalankodj! Tökéletesen elfogadható. Hetek teltek el anélkül,
hogy Bond bármiféle említésre méltó haladást ért volna el feladatának
teljesítésében, kivéve azt a tényt, hogy őszinte barátság
alakult ki közte, Tigris és Dikko között. Munkaidő után a
három férfi szinte elválaszthatatlan volt, ám Bond érezte,
hogy vidéki kirándulásaik és esti tivornyáik alatt Tigris
diszkréten, de szünet nélkül figyeli, hogy alaposabban
megismerje. Dikko is megerősítette Bond érzését.
– Azt hiszem, haladsz, barátocskám. Tigris
becstelenségnek tartaná, hogy csak bolondítson, s a végén
kirántsa alólad a szőnyeget, vagyis kerek perec nemet
mondjon. Valamire készül a háttérben, de hogy mire, arról
halvány gőzöm sincs. Azt hiszem, a labda Tigris
feletteseinél van, méghozzá úgy, hogy Tigris a te oldaladon
áll. Tigrisnek pedig, ahogy az itteni köznyelv mondja,
“széles arca" van, vagyis sok mindent el tud intézni. És a Nagy-
Britanniával szembeni on-ja olyan tényező, ami nagy
segítségedre van. Amit az első találkozásotokon átadott
neked, az hallatlanul értékes “ajándékó” volt, ahogy itt mondják.
De vigyázz! Óriási on-t vállalsz magadra Tigrissel szemben. S amikor
alkura kerül a sor, remélem elég nagyvonalú “ajándékó”-val állsz elő,
hogy a két on nagyjából egyensúlyban legyen. Szó sem
lehet egy “lazacot garnélarákért" üzletről! Megértetted?
Képes vagy rá?
– Nem vagyok benne igazán biztos – mondta Bond kétkedve. A makaói
“Kék útvonal" anyagai máris szardíniává zsugorodtak képzeletében a
lazachoz képest, amit Tigris vagy odaad neki, vagy nem. Annak az
egyetlen szeletkének is, amit Bondnak átadott, óriási hatása volt. A 200
megatonnás bombát valóban kipróbálták, s ez – ahogy arra
Moszkva számított – hatalmas felháborodást váltott ki. De a
Nyugat ellenakciója se késett soká. Azzal az ürüggyel, hogy
az emberek ellenséges megnyilvánulásaitól kell megvédeni
őket, a lakhelyük körüli húsz mérföldes zónára korlátozták
az Angliában dolgozó szovjet állampolgárok mozgását, és a
“saját biztonságuk érdekében" rendőrök vették körül a
szovjet nagykövetséget, konzulátusokat és kereskedelmi
képviseleteket. Az oroszok a náluk dolgozó brit
diplomatákkal és újságírókkal szemben természetesen
megtorló intézkedéseket foganatosítottak, de ezekre
mindenki előre számított. Nem sokkal ezután Kennedy
elnök elmondta pályájának legkeményebb beszédét,
amelyben totális megtorlást helyezett kilátásba az Egyesült
Allamok részéről, ha a Szovjetunió saját határain kívül
bármely országban akár csak egyetlen nukleáris eszközt
felrobbant! Erre a dörgedelmes nyilatkozatra, amely
döbbent rémületet váltott ki az amerikai kisemberekből
Moszkvából azzal az erőtlen kijelentéssel vágtak vissza,
hogy ugyanígy járnak el, ha csak egyetlen nyugati atombombát is
ledobnának a Szovjetunió vagy szövetségesei területére.
Néhány nappal később Tigris ismét lehívatta Bondot föld
alatti rejtekhelyére.
– Természetesen szó sincs arról, hogy valami új információt adnék –
mondta Tigris gunyoros mosollyal. – De azt elmondhatom,
hogy a Központ meghatározatlan időre elhalasztotta azt az
akciót, amiről magánemberként tudomást szereztél.
 – Köszönöm ezt a magánjellegű információt – válaszolta
Bond. – De ugye tudatában vagy, milyen mértékben
enyhített a nemzetközi helyzeten, különösen hazám
vonatkozásában, az a szívesség, amit három héttel ezelőtt
tettél? Hazám rendkívül hálás lenne, ha tudomást szerezne
arról a nagylelkűségről, amit irántam tanúsítottál. Vajon
reménykedhetem abban, hogy továbbra is elnéző leszel
szerény személyemmel szemben? …
Bond már beletanult a szóvirágokkal bővelkedő keleti
stílusba, bár azt a művészi szintet még nem érte el, amit
Dikko, aki Tigrissel beszélgetve minden egyes, gyönyörűen
kicirkalmazott mondatába beleszőtt legalább egy
trágárságot, amin Tigris igen jól szórakozott.
– Bondo-szan, ez az eszköz, amit bérbe szeretnétek venni
tőlünk, rendkívül sokba fog kerülni... Már abban az igen
valószínűtlen esetben, ha megkapjátok. Mint tisztességes
kereskedő, mit tud felajánlani Nagy-Britannia a Magic 44-es
teljes körű használatáért cserébe?
– Van Kínában egy rendkívül fontos hírszerző hálózatunk,
a makaói “Kék útvonal". Ennek a forrásnak a teljes anyagát
a rendelkezésedre bocsátanánk.
Tigris húsos arca melankolikussá vált, de a mandulavágású szempár
mélyén megmaradt valami gunyoros csillogás.
– Attól tartok, rossz hírrel kell szolgálnom, Bondo-szan. A szervezetem
szinte megszületése óta beépült a “Kék útvonal”-ba. A forrás teljes anyaga
már jelenleg is rendelkezésünkre áll. Megmutathatom a
dossziékat, ha kívánod. Egyszerűen átkereszteltük
“Narancssárga útvonal"-nak. Meg kell mondjam, egészen
jók az anyagaik. De már megvannak. Milyen egyéb árut
tudnál felajánlani cserébe?
Bondnak nevethetnékje támadt. A J. szekció – sőt, elsősorban M
– büszkesége... A rengeteg munka, kiadás és veszély,
amivel a “Kék útvonal” fenntartása járt… S mindez legalább
ötven százalékban azt szolgálta, hogy Japánt segítsék! A
hétszázát! Ez az út kezdte kinyitni a szemét. Jó kis kavarodás
támadná a Központbán ennek a hírnek a hallatára!
– Sok más árunk van – válaszolta udvariasan. – Most, hogy
demonstráltad a berendezésetek kétségtelen hasznosságát, javasolhatom,
hogy te határozd meg az árát?
– Gondolod, hogy van valami olyan a polcaitokon, aminek hasonló az
értéke? Talán egy hasonló, bár kétségtelenül kevésbé színvonalas forrásból
származó anyag, ami ugyanilyen értékes lehet az országunk védelme
szempontjából?
– Feltétlenül – válaszolta Bond határozottan. – De kedves Tigrisem,
nem lenne jobb, ha személyesen látogatnál el Londonba és
néznéd át a polcokat, amint elhatározod magad? Biztos
vagyok benne, hogy a főnököm megtiszteltetésnek tartaná,
hogy fogadhat.
– Neked nincs teljes felhatalmazásod, hogy bármiről
tárgyalj velem?
– Az lehetetlen lenne, kedves Tigris. Olyan biztonsági
előírásaink vannak, hogy még én sem ismerem az összes
árut, amivel rendelkezünk. Ami személyesen engem illet,
nekem csak arra van felhatalmazásom, hogy továbbítsam a
főnökömnek azt, amit mondasz, vagy bármilyen egyéb
személyes szolgálattal, amire megkérsz, a rendelkezésedre álljak.
Tigris Tanaka egy pillanatra elgondolkodott. Ügy tűnt,
Bond utolsó szavai szöget ütöttek a fejébe. A beszélgetést
azzal fejezte be, hogy meghívta Bondot a gésa-étterembe.
Bond vegyes érzelmekkel indult haza, hogy jelentse Melbourne-nek és
Londonnak, amit sikerült megtudnia.
A szobában, ahol a gésa-parti után ültek, s ahol Tigris az
előbb oly kedélyesen fenyegette meg, hogy megöli,
tigrisfejek vicsorogtak rá a falról és lestek rá a padlóról. A
hamutartó egy kitömött tigrismancsban volt, a fotelt pedig,
amiben ült, tigrisbőrrel vonták be. Mr. Tanaka a Tigris
évében született, míg Bond – amint azt Tigris nagy
élvezettel emlegette – a Patkányéban.
Bond jót kortyintott a szakéból.
– A világért sem szeretnék kényelmetlenséget okozni a számodra azzal,
hogy kénytelen légy ... Arra gondolsz, hogy ez alkalommal a cédrus nem
hajolhat meg a tájfuntól? Rendben van. Ezúttal a legszigorúbb
becsületszavamat adom.
Tigris széket húzott maga alá és leült Bonddal szemben az
alacsony teaasztalka túlsó oldalára. Öntött magának egy jó
adag Suntoryt, és felhígította egy kis szódával. A Tokió–
Yokohama főútvonal éjszakai forgalmának hangja
ideszűrődött a távolból a szomszédos házak között. A
babaház-ablakok közül már csak néhány világított sárga
négyszögként. Szeptember végén jártak, de az idő meleg
maradt. Tíz perc volt hátra éjfélig. Tigris halkan beszélni
kezdett.
– Ebben az esetben, kedves Bondo-szan, mivel olyan embernek
ismerlek, aki megtartja a szavát, kivéve természetesen a
hazáját érintő ügyeket, jelen esetben pedig nem ilyenről
van szó, elmondok neked egy nagyon érdekes történetet.
Felállt a székéből és, lótuszülésben letelepedett a
tatamigyékényre. Nyilván kényelmesebben érezte magát így.
Magyarázó hangon belefogott a történetbe.
– A Meidzsi korszak kezdete óta, amely, mint nyilván
tudod, arról a császárunkról kapta a nevét, aki közel száz
évvel ezelőtt, uralkodásának kezdetétől Japán
modernizálására és a nyugati civilizáció átvételére
törekedett, akadtak külföldiek, akik eljöttek ide és
letelepedtek. Legtöbbjük különc, vagy tudós volt. Az
európai születésű amerikai Lafcadio Hearn, aki japán
állampolgár lett, tipikus példájuk. Általában eltűrték őket,
sőt, rendszerint mulattak is rajtuk. Ugyanígy mulatna a
környék egy japánon, aki megvásárolna egy kastélyt a Skót
Felföldön, megtanulna keltául, és ezen a nyelven
érintkezne a szomszédaival, emellett élénken, sőt
-tolakodóan érdeklődne a skót népszokások iránt. Persze ha
udvariasan és békésen végezné a kutatásait, barátságos
különcnek tartanák, így történt ez azoknak a nyugatiaknak
az esetében, akik Japánban telepedtek le, és itt élték le az
életüket, bár időnként, ha háború tört ki, kémeknek
tartották őket, s internálás meg egyéb kellemetlenségek vártak
rájuk – amint az minden bizonnyal a mi képzeletbeli japánunk esetében is
történt volna. Namármost: a megszállás óta sokan telepedtek le Japánban,
többségük, amint azt nyilván kitalálod, amerikai volt. A keleti életstílus
különösen vonzó egy amerikai számára, aki szeretne
elmenekülni egy olyan kultúrából, amely – biztosan
egyetértesz velem – enyhén szólva egyre kevésbé vonzó
bárki számára, eltekintve az emberi faj azon
alacsonyabbrendű képviselőitől, akiknek a bőséges, bár
rossz élelem, az olyan csillogó játékszerek, mint az autó és
a televízió, a könnyű pénz, amit gyakran becstelenül
keresnek, vagy pedig a minimális munkáért és
szakértelemért kapnak cserébe, a “summum bonum"-ot
jelenti, ha megbocsátod oxfordi éveim emlékének e
szentimentális felidézését.
– Természetesen – mondta Bond. – De vajon nem ez az
az életforma, amit a ti országotokban is hivatalosan
népszerűsítenek?
Tigris Tanaka arca észrevehetően elsötétült.
– Aminek jelenleg ki vagyunk téve – mondta undorral –, azt leginkább
talán “Scuola di Coca-Colának" nevezhetném. Baseball, vurstlik, hot dog,
borzalmasan nagy mellek, neonvilágítás – mind része annak, amit a
vereségünkért kénytelenek vagyunk fizetni. A demokoraszu névvel
népszerűsített életforma, vagyis a kényelemszeretet,
puhányság, a luxus elengedhetetlen kellékei ezek. Dühödt
tagadását jelentik mindannak, ami a hivatalos magyarázat
szerint a vereségünkhöz vezetett – a kamikázék által
megtestesített szamurájszellem tagadását, őseink
tagadását, isteneink tagadását. Megvetésre méltó
életforma részei ezek – Tigris szinte sziszegte a szavakat –,
de szerencsére, átmenetiek, és könnyen szemétre
hajíthatóak. Annyi jelentőségük van csak Japán
történelmében, mint egy szitakötő életének.
Tigris elhallgatott.
– De hogy visszatérjek a történetemhez. Amerikai vendégeink a
rokonszenvesebb fajtához tartoznak... Ez persze igazából nem sokat jelent.
Élvezik asszonyaink... nyugodtan állíthatom: felszínes szolgálatkészségét.
Élvezik azokat a szigorú szabályokat, amelyek még megmaradtak az
életünkben: a szimmetriát, szemben az Amerikában
uralkodó káosszal. Élvezik egyszerűségünket, ami mögött
mély jelentés sejlik: elég, ha csak a teaszertartást, az
ikebanát és a nó-színdarabokat említem ... amiből persze
semmit sem értenek. Szintén élvezik – bizonyára azért,
mert nincsenek őseik, és valószínűleg említésre méltó
családi életük sem – az idősek iránti tiszteletünket, és azt,
hogy bálványozzuk a múltat. Élvezik mindezt, mert
rájönnek, hogy átmeneti világukhoz képest ezek
maradandó dolgok. Hasonlít ez ahhoz, ahogy a maguk
tudatlan és gyermeteg módján csodálják a vadnyugati
meséket és egyéb amerikai mítoszokat, amelyekkel nem az
iskolában ismerkednek meg – hiszen a műveltségük nulla –,
hanem a televízióból.
– Túl keményen ítélsz, Tigris. Sok amerikai barátom van, akik
egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek leírtad az
amerikaiakat. Azt hiszem, akikről beszélsz, azok a
gyengébb eresztéshez tartózó közkatonák: második
generációs amerikaiak, vagyis alapjában véve írek,
németek, csehek vagy lengyelek, akiknek igazából a hazájuk
földjein vagy szénbányáiban kellene dolgozniuk ahelyett, hogy az amerikai
zászló árnyékában, tele zsebbel randalírozzanak egy megszállt országban.
Lehet, hogy nagy néha feleségül vesznek egy japán lányt és letelepszenek
itt. De biztos vagyok benne, hogy nemsokára továbbállnak. A mi bakáink
ugyanezt csinálták Németországban. De ennek semmi köze a Lafcadio
Hearn-féle emberekhez.
Tigris Tanaka majdnem a földig meghajolt:
– Bocsáss meg, Bondo-szan. Természetesen igazad van, méltatlan
dolog ilyesmit fecsegni, ráadásul elkanyarodtam a témámtól
is. Nem azért hívtalak ide, hogy kiöntsem neked a hazám
megszállása miatt a lelkem legmélyén érzett keserűséget.
Ez természetesen a vereség ténye miatt érzett keserűség.
Elnézésedet kérem! És természetesen igazad van. Sok
olyan kulturált amerikai van, aki letelepedett ebben az
országban és köztiszteletben álló polgárává vált. Igazad
van, hogy kijavítasz, hiszen jómagámnak is vannak ilyen
barátaim: művészek, tudósok, írók, akik társadalmunk
elismert tagjainak számítanak. Én csak, mondjuk így,
kiengedtem a gőzt. Megértesz?
– Hát persze, Tigris. Az én hazámat évszázadok óta nem
szállták meg. Nekünk nem kellett elszenvednünk egy új
kultúra ráerőltetését a régire. El sem tudom képzelni,
hasonló körülmények között hogyan reagálnék. Azt hiszem, nagyon
hasonlóan ahhoz, ahogy te. Kérlek, folytasd a történetet!
Bond a szakésüveg után nyúlt, amely egy faszénparázsra helyezett
meleg vizes edényben állt. Megtöltötte a poharát, és belekortyolt. Tigris
Tanaka egy keveset fészkelődött, azután folytatta.
– Amint mondottam, jó néhány külföldi telepedett le
Japánban: legtöbbjük ártalmatlan különc. De van egy
személy, aki ez év januárjában érkezett az országba, s
akiről kiderült, hogy a legördögibb természetű különc. Ez az
ember egy szörnyeteg. Kinevethetsz, Bondo-szan, de ez az ember nem
más, mint emberi formát öltött gonosz démon.
– Sok rossz emberrel találkoztam annak idején, Tigris;
legtöbbjük kissé őrült volt. Ebben az esetben is erről van
szó?
– Éppen a fordítottja. Ez az ember számító és ötletes,
szakértője népem lelkületének. Mindez azt mutatja, hogy
egészen rendkívüli lángelmével van dolgunk. Legjobb
tudósaink szerint a világtörténelemben valószínűleg
egyedülálló tudományos kutatóról és gyűjtőről van szó.
– Mit gyűjt?
– Halált...
 7

A hálálgyűjtö

James Bond elmosolyodott e drámai kijelentés hallatán.

– Halálgyűjtő? Ügy érted, embereket öl?
– Nem, Bondo-szan. Nem ilyen egyszerű a dolog. Ráveszi,
sőt, arra csábítja az embereket, hogy öljék meg magukat. –
Tigris elhallgatott, és összevonta széles, dús szemöldökét. –
Nem, így sem pontos. Maradjunk annyiban, hogy könnyű és
csábító lehetőséget teremt, segédeszközt nyújt az emberek
számára, hogy végezzenek magukkal. Mostanra, alig hat
hónapnyi idő alatt, valamivel több, mint ötszáz japán élete van a
rovásán.
– Miért nem tartóztatjátok le és akasztjátok fel?
– Bondo-szan, az nem olyan egyszerű. Jobb lesz, ha az
elején kezdem. Ez év januárjában, teljesen legálisan az
országba érkezett egy doktor Guntram Shatterhand nevű
férfi. Vele együtt érkezett Emmi Shatterhand asszony,
született de Bedon. Svájci útlevelük van, s a doktor
szubtrópusi növényekre szakosodott kertészmérnöknek és
botanikusnak adja ki magát. Kitűnő ajánlóleveleket hozott a
párizsi Jardin des Plantes-től, a Kew Gardenstől és más
tekintélyes intézményektől, de ezek a levelek elég ködös
megfogalmazásokat tartalmaznak. Rövidesen felvette a
kapcsolatot ezen intézmények japán megfelelőivel,
valamint a Mezőgazdasági Minisztériummal. Az ott dolgozó
urak meglepetéssel és örömmel értesültek róla, hogy doktor
Shatterhand kész nem kevesebb, mint egymillió font
sterlinget költeni egy egzotikus kert vagy park
létrehozására itt Japánban, amelyet a világ legkülönbözőbb
részeiről származó egzotikus növényekkel, cserjékkel
ültetne be. Ezeket a növényeket, saját költségén, olyan
fejlett állapotban hozatná ide, hogy a parkot a legrövidebb
időn belül betelepíthesse – ha van valami fogalmad a
kertészkedésről, akkor tudhatod, hogy ez az eljárás
rendkívül költséges.
– Egyáltalán nem értek a kertészkedéshez. Olyasmiről van
szó, mint amikor a texasi milliomosok kifejlett pálmákat és
bokrokat vitetnek át Floridából?
– Pontosan. Nos, úgy tervezte, hogy a parkot nem nyitja meg a
nagyközönség számára, de az engedéllyel rendelkező japán szakértők
szabadon tanulmányozhatják a növényeket, és
végezhetnek kutatásokat. Eddig minden rendben is volt.
Nagyszerű ajánlat, amelyet a kormány boldogan
elfogadott, és csérébe tízéves letelepedési engedélyt adott
a doktornak – ami ritka privilégiumnak számít. Időközben –
teljesen rutinszerűen – a bevándorlási hatóság az én
osztályomon keresztül informálódott a doktorról. Mivel
Svájcban nincs képviselőnk, az ügyet átadtam a CIA-s
barátainknak, akik szabályszerűen jelezték, hogy a fickóval
minden tökéletesen rendben van. Kiderült, hogy a doktor
svéd születésű, Svájcban alig ismerik s ott csak az
állampolgársághoz szükséges minimális feltételekkel
rendelkezik – egy lausanne-i kétszobás bérlakás
formájában. De pénzügyi helyzete az Union de Banques
Suisses szerint elsőrangú, ami gondolom, azt jelenti, hogy
valaki többszörös milliomos. Mivel Svájcban szinte egyedül
a pénz számít státusszimbólumnak, a svájciak a legjobb
referenciákat adták, de mint botanikusról, semmiféle
információt nem sikerült szereznünk róla. A Kew és a Jardin
des Plantes érdeklődésünkre annyit közölt, hogy egy lelkes
amatőrről van szó, aki értékes trópusi és szubtrópusi
növényeket ajándékozott nekik, amelyeket az általa
finanszírozott expedíciók gyűjtöttek. Vagyis: egy érdekes és
szilárd pénzügyi háttérrel rendelkező állampolgár, ugyebár,
aki még némi hasznot is hajthat Japánnak ártalmatlan
kedvtelésével...
– Első hallásra így tűnik ...
– A doktor, miután nagyúri külsőségek között beutazta
Japánt, szemet vetett egy félig romos kastélyra Kyushun, a
japán szigetcsoport déli tagján. A kastély a sziget egyik
rendkívül távoli sarkában áll, nem messze Fukuokától, a
sziget központi prefektúrájától. A régi időkben a kastély a
Csuzima-szorossal szemben épült erődrendszer tagja volt –
ezen a helyen szenvedte el híres vereségét az orosz
haditengerészet. Ezeket a kastélyokat eredetileg a Koreai-
félszigetről jövő támadások elhárítására építették.
Legtöbbjük karbantartás híján tönkrement, de azt a
hatalmas építményt, amit a doktor kiválasztott, az utolsó
háborúig egy különc textilmágnás família lakta. A kastélyt
körülvevő magas fal mintha csak arra épült volna, hogy
biztosítsa a doktor vállalkozásához szükséges magányt. Egy
hadseregre való építőmunkás és lakberendező vonult fel a
kastély rendbehozatalára. Eközben a világ legkülönbözőbb
részeiből érkezni kezdtek a doktor által rendelt növények. A
Mezőgazdasági Minisztérium általános behozatali engedélyt
adott ki a doktornak, aki a növényeket megfelelő talajba és
körülmények közé elültette. El kell még mondjam, hogy a
doktor választása a fentiek mellett még azért is esett erre a
helyre, mert a körülbelül ötszáz acre nagyságú birtok
erősen vulkanikus területen fekszik, amely – ahogy az
Japánban gyakran előfordul – tele van gázkráterekkel és
gejzírekkel. Ezek egész évben megfelelő hőmérsékletet
biztosítanak az Egyenlítő vidékéről idehozatott trópusi fák,
bokrok és egyéb növények fejlődéséhez. A doktor, és
felesége – aki egyébként rendkívül csúnya – nagyon
gyorsan beköltöztek a kastélyba, és hozzáláttak, hogy
alkalmazottakat toborozzanak a környékről, akik gondját
viselik az épületnek és a birtoknak. –-Tigris arca bánatossá
vált. – Ekkor követtem el azt a hibát, hogy nem figyeltem
fel egy furcsaságra, amit a fukuokai rendőrfőnök jelentett
nekem. Puszta szeszélyként könyveltem el, amikor jelentette, hogy a
doktor kizárólag a Fekete Sárkány Társaság volt tagjait veszi fel
alkalmazottnak.
– Mi a csoda ez a társaság?
– Mi volt – javította ki Tigris. – A Társaságot még a háború
előtt hivatalosan feloszlatták. Virágkorában Japán
legrettegettebb és leghatalmasabb titkos társasága volt.
Eredetileg a szosik, az elbocsátott szamurájok
leghitványabbjait tömörítette, akik úgy száz évvel ezelőtt a
Meidzsi-restauráció idején kenyér nélkül maradtak, de
később terroristákat, gengsztereket, fasiszta politikai
kalandorokat, a hadseregből és a flottától elbocsátott
tiszteket, titkos ügynököket, zsoldosokat és egyéb
söpredéket is toboroztak, időnként ipari és pénzügyi
mágnások is közéjük álltak, sőt, egy-egy kabinetminiszter
is, aki igen hasznosnak találta a Fekete Sárkányok
támogatását, amikor valamilyen piszkos munka
elvégzéséről volt szó. A furcsa az volt – bár ma már nem
tűnik furcsának a számomra –, hogy a doktor Japánnak
éppen abban a sarkában választott magának lakhelyet –
mellőzve minden kényelmi szempontot –, ahol a Fekete
Sárkányok főhadiszállása volt, s amely vidék egyébként is a
szélsőséges mozgalmak melegágya volt mindig. Toyama
Mitsuru, a Fekete Sárkányok volt főnöke Fukuokáról
származott, akárcsak az anarchista Hirota vagy Nakano, az
egykori Tohokai, vagyis a parlament fasiszta csoportjának
vezetője. Ez a vidék mindig a bűnözés melegágya volt és az
is maradt. Ezek a szélsőséges szekták soha nem halnak ki
teljesen, ahogy ti is, kedves Bondo-szan, rájöhettetek,
amikor Angliában újra felbukkantak a feketeingesek. Doktor
Shatterhandnak nem okozott nagy nehézséget, hogy úgy
húsz sokat próbált és rendkívül veszélyes alakot
összegyűjtsön maga köré. Valamennyiüket a
legkifogástalanabb inas- és kertészruhába bújtatta, s
semmi kétség, hogy kitűnően végzik állítólagos
munkájukat. A helyi rendőrprefektus egy alkalommal úgy
gondolta, kötelessége bemutatkozó látogatást tenni az
idegennél és figyelmeztetni. A doktor azonban azzal ütötte
el a dolgot, hogy hozzáértő őrökre van szüksége, akik távol
tartják a kíváncsiskodókat és a tolvajokat értékes
növénygyűjteményétől. A magyarázat elég meggyőzően
hangzott, s egyébként is úgy tűnt, hogy a doktornak magas
pártfogói vannak Tokióban. A prefektus, akit lenyűgözött az
a gazdagság, amiről a doktor környezete árulkodóit ennek a szegény
vidéknek a közepén, meghajolt és távozott.
Tigris Tanaka elhallgatott és szakét töltött Bond, Suntoryt pedig a saját
poharába. Bond kihasználva a szünetet, megkérdezte, hogy valójában
mennyire volt veszélyes a Fekete Sárkány Társaság. Hasonló volt, mint a
kínai tongok?
– Sokkal, de sokkal hatalmasabb volt. Hallottál a Csing-Pang és a
Hung-Pang tongokról, amiktől úgy rettegtek Kínában a
Kuomintang idején? Nem? Nos, a Fekete Sárkányok
százszor rosszabbak voltak. Ha üldözőbe vettek valakit, az
máris halott volt. Nem ismertek kegyelmet. S mindezt nem
politikai meggyőződésből, hanem kizárólag pénzért tették.
– Ennek a svájci doktornak a szolgálatában követtek el már bármit is?
– Ó, nem! Nem többek, ahogy ő mondja, mint személyi
szolgák, vagy ha úgy tetszik, testőrök. Nem, a probléma
sokkal bonyolultabb. Ez a Shatterhand nevű fickó valami
olyat hozott létre, amit nem tudok másként nevezni, mint a
halál kertje.
Bond felvonta a szemöldökét. Ahhoz képest, hogy egy ország
titkosszolgálatának vezetője volt, Tigris hasonlatai szinte
nevetségesen drámaiaknak tűntek.
Tigris aranyfogai kivillantak, ahogy elmosolyodott.
– Bondo-szan, látom az arcodon, hogy azt hiszed, vagy
részeg vagyok, vagy őrült. Nos, ide hallgass! Ez a doktor
Shatterhand kizárólag mérges növényekkel ültette tele a
kertjét, a tavakat és patakokat mérges halakkal telepítette
be, és kígyókkal, skorpiókkal, mérges pókokkal népesítette
be a környéket. Neki és ocsmány feleségének a haja szála
sem görbül mindettől. Amikor csak kilépnek a kastélyból, ő
mindig egy tizenhetedik századból származó japán harci
páncélt, a felesége pedig valamilyen hasonló védőruhát
visel. A munkásainak sem esik baja, mert térdig érő
gumicsizmát és maszkot viselnek – Japánban elég gyakori
szokás az orrot és a szájat fedő antiszeptikus gézmaszkot
hordani, ami megvéd a fertőzéstől vagy a betegség
továbbadásától.
– Micsoda őrült környezet!
Tigris benyúlt a jukatájába, amit akkor vett fel, amikor
bejöttek a házba. Néhány összetűzött papírlapot húzott elő
belőle és átnyújtotta őket Bondnak.
– Légy türelemmel! Ne ítélj olyasmiről, amit nem értesz!
Én semmit sem tudok ezekről a mérges növényekről.
Feltételezem, hogy te sem. Itt egy lista azokról, amelyeket
eddig ültetett el ez a doktor, mellettük a Mezőgazdasági
Minisztérium megjegyzéseivel. Olvasd át alaposan!
Bizonyára érdekelni fog, milyen elragadó növények
találhatók földünkön.
Bond átvette a papírokat. Az első oldal általános
ismertető volt a növényi mérgekről, a következő oldalakon
pedig magyarázattal ellátott felsorolás következett. A
papírokra a Mezőgazdasági Minisztérium pecsétjét ütötték.
Bond olvasni kezdett:
A felsorolt mérgek hat kategóriába oszthatók:
1. Deliriánsok. Tünetek: optikai csalódás, önkívület, kitágult pupillák,
szomjúság, kiszáradt száj, koordinálatlan mozgás, majd görcsök és
bénulás.
2. Kábítószerek. Tünetek: az agyi funkciók és a vérkeringés
felfokozódása, koordinálatlan mozgás, majd az
izomtevékenység megszűnése, kettőslátás, ezután alvás és
mély kóma.
3. Konvulzánsok. Tünetek: időnként görcsös rángás, amely a
fejtől halad lefelé, s amely rendszerint három órán belül
teljes kimerültséghez és halálhoz vezet; néha a beteg rövid
időn belül rendbe jön.
4. Depresszánsok. Tünetek: szédülés, hányás, hasi fájdalmak,
látászavarok, görcsök, bénulás, ájulás, néha fulladás.
5. Aszténiánsok. Tünetek: zsibbadtság, kiszáradt száj, hasi fájdalmak,
szédülés, hányás, hasmenés, önkívület, bénulás, ájulás.
6. Irritánsok. Tünetek: égő fájdalom a torokban és a
gyomorban, szomjúság, hányinger, hányás. A sokkos állapot, a
görcsök, a kimerültség, vagy a torok- és gyomorsérülések miatti éhezés
halálhoz vezethetnek.

A Vám- és Adóhivatal listája azokról a növényfajokról, amelyeket

doktor Guntram Shatterhand hozott be az országba.

Jamaikai som, halméreg-fa (Piscidia erythrina): 9 méter magas fa.

Fehér és vérszínű virágok. Kábítószert tartalmaz. Mérgező
anyaga: piscidin. Antillák.
Nux-vomica fa, mérges-dió, varjúfüge, katchita (Strychnos nux-
vomica): 12 méter magas fa. Sima kéreg, vonzó gyümölcs, amely
keserű. Zöldesfehér virágok. A magok erősen mérgezőek.
Konvulzáns. Mérgező anyaga: sztrichnin, brucine. Dél-India,
Jáva.
Guyanai mérges-fa (Strychnos toxifera): kérgéből készítik a
kuráre nyílmérget. Folyondár. Egy órán belül halált okoz a
légzőszervek megbénításával. Mérgező anyaga: kuráre,
sztrichnin, brucine. Guyana.
Szent Ignác bab (Strychnos Ignatii): törpe fa, a magok brucine-t
tartalmaznak. Konvulzáns. Fülöp-szigetek.
Hamis mérges ancsar (Strychnos tieuté): Nagyméretű kúszó
bokor. A levél, a mag, a szár és a gyökérkéreg sztrichnint vagy brucine-t
tartalmaz. Jáva.
Kelet-indiai kígyója (Strychnos colubrina): Kúszónövény. Sztrichnint,
brucine-t tartalmaz. Jáva, Timor
Ipecacuanha (Psychotria ipecacuanha): bokorféle. Depresszáns.
Mérgező anyaga: emetine (a gyökérben). Brazília.
Fehér-gyapjas kombe-bab, gaboni nyílméreg (Strophanthus hispidus):
fás szárú kúszónövény, két méter magas. Mérgező anyaga:
strophantin, incine. Aszténiáns. Nyugat-Afrika.
Ítéletfa, mérges tanghifa (Tanghinia venenifera, illetve Cerbera
tanghin): alacsony örökzöld fa, hat méter magas. A gyümölcs
zöldes erezetű, bíborszínű. Mérgező anyaga: tanghinine,
cerberin. Aszténiáns. Madagaszkár.
Mérges ancsar, maláj nyílméreg-fa (Antiaria toxicaria): dzsungel-fa –
harminc méter magasan ágazik el. A fája könnyű, kemény,
tejszerű nedvet tartalmaz. Mérgező anyaga: antiarin, amit a
tejszerű nedv tartalmaz. Aszténiáns. Jáva, Borneo,
Szumátra, Fülöp-szigetek.
Szömörce, mérges kúszótölgy (Rhus toxicodendron): kúszónövény.
Zöldessárga virágok. A szára tejszerű folyadékot tartalmaz.
Irritáns. Mérgező anyaga: toxicodendrol. USA.
Sárga oleander, campanula (Thevetia peruviana): törpefa. Minden
része halálos mérgezést okozhat, különösen a gyümölcse. Lelassítja a
pulzust, hányást, sokkot okoz. Hawaii.
Ricinus (Ricinus communis): a magokból sajtolják a
ricinusolajat, de tartalmazzák a ricin nevű mérgező anyagot
is. Ha elfogyasztják, ártalmatlan. Ha egy horzsoláson vagy
seben keresztül a vérkeringésbe kerül, hét-tíz napon belül
halált okoz. Egyszázad milligramm képes megölni egy 100
kilogrammos embert. Étvágytalanságot, hányást, hasmenést, önkívületet,
ájulást, majd halált okoz. Hawaii, Dél-Amerika.
Közönséges oleander (Nerium indicum): örökzöld bokor. A gyökere,
kérge, nedve, virága és levele egyaránt halálos mérget
tartalmaz. Elsősorban a szívre hat. Indiában a lepra
kezelésére, magzatelhajtásra, öngyilkosságra használják.
India, Hawaii. (Az egyik áldozat úgy pusztult el, hogy olyan
húsból evett, amit egy oleander-fáról tört nyárson sütöttek
meg.)
Olvasó, imádság-bokor, abrusz (Abrus precatorius): kúszónövény.
Apró, fényes, vörös magjainak súlya körülbelül 1,75
szemer, az indiai aranyművesek súlyként használják őket. A
magokból egy kis hideg vízzel pasztát őrölnek, amiből
azután apró, hegyes hengereket gyúrnak. Ha ezeket egy
ember vagy állat bőre alá szúrják, négy órán belül
elpusztul. India, Hawaii.
Csattanó maszlag (Datura stramonium): lelőhelye Észak-Afrika,
India. Rokona az Ololiuqui (Datura meteloides) Mexikóban és a
Datura totula Közép-Afrikában. Mindhárom faj hallucinogén. A Datura
stramonium almáit az arabok és a szuahélik megfüstölik, a
leveleit az észak-afrikai négerek fogyasztják, a magját a
Bengáliában élő indusok hasishoz keverik. A zapotec
indiánok a Datura tatulát igazmondó-szerként használták a bíróságokon.
A Datura tatulából készült ital, a toloachi rendszeres élvezete
gyengeelméjűséget okoz.
Gloriosa superba: feltűnően szép kókuszliliom. A gyökere,
szára, levele fanyar ízű kábítószert, superbine-t, valamint
colchicine-t és choline-t tartalmaz. Három szemernyi colchicine már
halálos. Hawaii.
Porzófa (Hura crepitans): az egész fa aktív emetocathartieot tartalmaz,
amit Brazíliában nyílméregként használnak. Crepitint is tartalmaz, amely a
ricinnel rokon méreg. Szájon át ártalmatlan, ha azonban seben keresztül a
vérkeringésbe kerül, halálos. A halál hét-tíz napon belül következik be.
Közép- és Dél-Amerika.
Imafüzérfa, miatyánkcserje, olvasószemfa (Melia azedarach):
kisméretű fa. Szép, sötétzöld levelei és levendulaszínű
virágai vannak. A gyümölcs olyan mérgező kábítószert
tartalmaz, amely az egész központi idegrendszert
megtámadja. Hawaii, valamint Közép- és Dél-Amerika.
 Jatropha fa (Jatropha eurcas): bokrosodó fa. Nyers magja rendkívül
heves hasmenést okoz, ami kimerültség következtében halálhoz is
vezethet. A Karib-tenger szigetei.
Mexikói gumó, camotillo: vadburgonya. Indián hagyományok
szerint akkor kell szedni, amikor a hold csökkenőben van,
állítólag elfogyasztása után annyi nappal fejti ki mérgező
hatását, ahány napig felszedés után tárolták. Méreganyaga: solanine.
Közép- és Dél-Amerika.
Istengomba (Amanita mexicana): közeli rokona az európai
légyölő galócának. Frissen, vagy pedig agávépálinkával
ízesített tejbe áztatva fogyasztják. Rendkívül érzékennyé
teszi a bőrt, ultraélessé a hallást és a látást, majd több órányi
hallucinációt okoz, amit mély melankólia követ. Hatóanyaga ismeretlen.
Közép- és Dél-Amerika.
Bond befejezte az olvasást. Visszaadta a papírt.
– Szép kis kertje van ennek a doktor Shatterhandnek, nem mondom.
– Bizonyára hallottál emellett a dél-amerikai piranha halakról?
Kevesebb mint egy óra alatt csontig le tudnak csupaszítani egy lovat.
Serrasalmus a latin nevük. A Natterei nevű alfaj a legvérengzőbb.
A mi jó doktorunk ezekkel telepítette be a tavait a mi
aranyhalaink helyett. Világos a dolog?
– Nem – vallotta be őszintén Bond. – Mi a célja mindezzel
a mi jó doktorunknak?
 8

Gyilkos virágok

Hajnali három óra volt. A Yokohamába menő forgalom

zaja elhalt. James Bond nem érezte magát fáradtnak.
Teljesen lekötötte a svájci doktor története, aki – amint azt
Tigris az elején mondta – “halált gyűjt". Tigris nyilván nem
azért meséli el neki ezt a bizarr történetet, hogy
szórakoztassa. Egyszer csak el fog érni a csattanóhoz. De vajon mi
lesz az?
Tigris megtörölte az arcát a kezével.
– Olvastad az Asahi ma esti kiadásában azt az öngyilkosságról szóló
híradást?
– Nem.
– Egy fiatal, tizennyolc éves diák lett öngyilkos, akinek másodszorra
sem sikerült a felvételi vizsgája az egyetemen. Tokió
külvárosában laItott. A lakásuk közelében épül egy áruház.
Elment otthonról, egyenesen az építkezésre, ahol egy
cölöpverő gép dolgozott az épület alapozásán. A fiú hirtelen
átrohant a gép körül álló munkások között, és odatette a fejét a
lezuhanó vastömb alá.
– Micsoda hátborzongató történet! Miért csinálta ezt?
– Szégyent hozott a szüleire, az őseire, így engesztelte ki
őket. Az öngyilkosság a japán életforma
legszerencsétlenebb sajátossága. – Tigris elhallgatott. –
Vagy talán a legnemesebb. Attól függ, hogyan nézzük. A fiú és a szülei
óriási tekintélyre tettek szert a szomszédok szemében.
– Nem azzal szokott tekintélyt szerezni az ember, hogy
eperlekvárt csinál a fejéből – tiltakozott Bond.
– Gondolj csak bele, Bondo-szan! Itt vannak például a ti posztumusz
kiosztott Viktória-keresztjeitek.
– Azokat nem azért kapták az illetők, mert öngyilkosságot
követtek el egy sikertelen vizsga után.
– Mi nem vagyunk annyira demokoraszuk, mint ti. – Tigris hangjában
irónia érződött. – A szégyent le kell mosni... Legalábbis
szerintünk, akik megmaradtunk annak, amit te nyilván
ódivatúnak neveznél! Nincs őszintébb bocsánatkérés, mint
amikor valaki a saját életét ajánlja fel. Ez szó szerint a
legtöbb, amit ember odaadhat.
– De ez a fiú, még ha nem is sikerült neki a felvételi
vizsgája, megpróbálkozhatott volna egy könnyebb
vizsgával, egy alacsonyabb szintű iskolába. Ahogy te is
tudod, Angliában ha valakinek nem sikerül egy vizsgája, azt
mondja: Egye meg a fene... esetleg mond valami
vaskosabbat. De azután újabb célt tűz ki maga elé, vagy
éppen a szülei tűznek elé új célt, és újra nekifut. De nem öli
meg magát. Eszébe sem jut ilyesmi. Ez inkább szégyen
lenne, mint dicsőség. Gyávaságnak számítana:
megfutamodásnak a nehézségek, az élet elől. Óriási
fájdalmat okozna a szülőknek, és biztos, hogy nem lenne
kedvére az ősöknek sem.
– Nálunk másképpen van. És a demokoraszu ellenére ennek a fiúnak a
szülei boldogok lesznek ma este, és a szomszédok velük örülnek.
Számunkra a becsület fontosabb, mint az élet: büszkébb és szebb dolog.
Bond megvonta a vállát.
– Nos, én azt hiszem, hogy ha a fiú elég bátor volt, hogy
megtegye ezt a dolgot, akkor egy tökéletes japán élet ment
veszendőbe. Az az igazság, hogy ez a japán öngyilkossági
mánia semmi több, mint a hisztéria egy formája: annak az
erőszakkultusznak a visszatükröződése, ami, úgy tűnik,
végigkísérte az egész japán történelmet. Ha valaki ilyen
kevésre tartja a saját életét, abból egyenesen következik,
hogy mások élete még kevesebbet ér a szemében. A
múltkor tanúja voltam egy közlekedési balesetnek az egyik
nagyobb útkereszteződésben. Nem emlékszem az utcák
nevére. Több jármű ütközött össze, mindenütt emberi
testek hevertek. Megérkeztek a rendőrök, de ahelyett, hogy
a sebesültek kórházba szállítására összpontosították volna a
figyelmüket, addig nem engedték elmozdítani őket, amíg
körbe nem rajzolták krétával, és le nem fényképezték
mindegyikőjüket – valószínűleg azért, hogy ha az ügy a
bíróság elé kerül, felhasználhassák a fényképeket.
– Ez mindennapos gyakorlat – jegyezte meg Tigris
egykedvűen. – Túl sokan vagyunk. Nálunk a törvény
megengedi az abortuszt is. Csak enyhíti a problémát, ha
néhány ember meghal egy-egy autóbaleset során. De van
valami abban, amit az előbb mondtál. Az öngyilkosságot, a
dzsiszatcut, bármilyen véres megoldása legyen is egy
személyes problémának, nálunk nem övezi olyan előítélet,
mint a ti országotokban. Sőt mi több, az egyik leghíresebb
népi történetünk, amit minden gyerek ismer, a negyvenhét
ronin, vagyis testőr története. A hanyagságuk miatt
megölték az urukat, Aszanót. Megesküdtek, hogy
megbosszulják, s úgy is tettek. De utána összegyűltek egy
Ako nevű helyen, és valamennyien szeppukut követtek el, hogy
jóvátegyék a hanyagságukat. A szeppukut közönségesen harakirinek, is
nevezik, ami annyit tesz, mint hasfelvágás. Manapság az
Ako-szentélynél tartott ünnepségek idején mentesítő
vonatokat kell indítani a hívő zarándokok számára.
– Nos, ha ilyen történetekkel etetitek a gyerekeiteket, ne csodálkozzatok
azon, hogy odavannak az öngyilkosságért.
– Pontosan így van – jelentette ki Tigris büszkén. – Évente huszonötezer
japán követ el öngyilkosságot. Csak a bürokraták vélik úgy, hogy
szégyellni való ez a statisztika. Minél látványosabb az öngyilkosság, annál
nagyobb elismerést vált ki. Nemrég egy fiatal egyetemista
komoly hírnévre tett szert azzal, hogy megpróbálta
lefűrészelni a saját fejét. A szerelmesek kéz a kézben vetik
le magukat a nikkói Kegon-szakadék feneketlen
mélységébe. Az Oshima-szigeten lévő Mihara vulkán
ugyancsak nagy közkedveltségnek örvend. Az emberek
lerohannak a kráter izzó lejtőjén, s már lángol a cipőjük,
amikor belevetik magukat a középen bugyborékoló lávába.
A minden lében kanál hatóságok nagy költséggel
öngyilkosság-megelőző Központot állítottak fel a csúcson,
hogy visszaszorítsák e népszerű szokást. De még mindig a
jó öreg vonat az, amelynek kerekei a legkényelmesebb
nyaktilót kínálják. Fő előnye, hogy nem kíván külön
erőfeszítést. Másfél méteres ugrás az egész.
– Vérszomjas vén gazember vagy, Tigris. De minek mesélted el nekem
mindezt? Mi köze van ennek Shatterhand barátunkhoz és bájos kertjéhez?
– Nagyon is sok, Bondo-szan. Nagyon is sok. Az a helyzet, hogy a
mérges kert a legkívánatosabb hellyé vált Japán valamennyi
öngyilkosjelöltje szemében. Itt minden együtt van, amit csak
kívánhatnak: a híres Románc expresszel utazhatnak
Kyotóig, azután következik a hajóút, át a gyönyörű Belső-
tengeren, amihez a japán történelem annyi híres eseménye
fűződik, majd a beppui kikötőtől a helyiérdekű vonattal
utaznak tovább Fukuokáig, ahol taxiba ülnek, vagy akár
végig is sétálhatnak a gyönyörű tengerparton e titokzatos
Halálkastély félelmetes bástyáiig. S akkor már csak meg
kell mászniuk a falat, vagy becsempésztetniük magukat
egy élelmiszeres kocsin, s máris kezdődhet az utolsó, édes,
meditációba merült séta, esetleg kéz a kézben a
szerelmesükkel a gyönyörű ligeteken át. S végül a nagy
hazárdjáték, a pacsinko, amit a japánok úgy kedvelnek:
melyik golyóra lesz felírva az illető száma; könnyű vagy
fájdalmas lesz-e a halála; egy Russell-vipera marja-e meg,
amint végigsétál a csendes, gondosan elgereblyézett
utakon, vagy valamilyen halálos harmat ereszkedik le rá
észrevétlenül, amint valamelyik pompás fa alatt pihen
éjszaka? Esetleg éhségtől vagy kíváncsiságtól hajtva
megkóstol néhányat a piros bogyókból, vagy leszakít egy
narancsszínű gyümölcsöt? Ha pedig valaki gyorsan túl akar
lenni rajta, mindig talál egy bugyborékoló, kénes
gőzforrást. Bármelyikbe veti is bele magát, a több ezer
fokos hőmérséklet legfeljebb egy kiáltásra hagy neki időt.
Ez a hely a halál valóságos szupermarketje: polcai tele az
önelveszejtés csábos portékáival, s mindez semmibe sem
kerül. Ugye el tudod képzelni, hogy öreg és fiatal úgy
sereglik oda, mint valami szentélyhez? A rendőrség
útakadályokat állított fel. A hivatalos látogatóknak, vagyis a
botanikusoknak és efféléknek engedélyt kell felmutatniuk.
De az öngyilkosjelöltek a réteken és mocsarakon át is
elvergődnek e szentélyhez, felkúsznak a falon, letörik a
körmüket, csak hogy bejussanak. A jó doktor természetesen
el van keseredve. Halálfejes, figyelmeztető táblákat
helyezett el. De ezek csak hirdetésként hatnak! Még arra
sem sajnálta a pénzt, hogy egy héliummal töltött
léggömböt rögzítsen a kastélya tetejéhez. A léggömbről
lógó feliratok bírósági eljárással fenyegetik a jogtalan behatolókat. A
léggömb azonban –a doktor színlelt szándékával ellentétben– csak
megkönnyíti a kastély megtalálását. Itt a halál – hirdeti. Gyere és vedd el!
– Te nem vagy normális, Tigris! Miért nem tartóztatod le? Miért nem
gyújtod fel azt a helyet?
– Milyen indokkal tartóztassam le? Azért, mert Japánnak
ajándékozta ezt a páratlan növényritkaság-gyüjteményt?
Felgyújtassak egy fontmilliókat érő ingatlant, amely egy
nagyra becsült, gaidzsin lakos tulajdonában van? A fickó nem tett
semmi rosszat. Ha bárkit vádolni lehet, akkor azok maguk a
japánok. Az igaz, hony gondosabban őrizhetné a kertet és
rendszeresebben küldhetné ki járőröket. És az is furcsa
persze, hogy mire kihívja a mentőket, az áldozatok már
mindig halottak – rendszerint csak egy csomag
elmeszesedett csont marad meg belőlük, amit valamelyik
bugyborékoló vagy sziszegő gőzforrásból halásznak ki.
Annak a listának az alapján, amit megmutattam neked, az
ember arra számítana, hogy egyesek csak
megnyomorodnak vagy megvakulnak. A Herr Doktor maga
is hangot adott a csodálkozásának. Véleménye szerint a
vakság vagy amnézia esetében az áldozatok véletlenül
esnek bele valamelyik gőzforrásba. Lehetséges. De amint
már említettem, az áldozatok száma már több mint
ötszázra rúg, és a folyamatos publicitás egyre több embert vonz majd
a Halálkastélyhoz. Véget kell vetnünk ennek.
– Milyen lépéseket tettek eddig?
– Vizsgálóbizottságok keresték fel a doktort. A lehető
legudvariasabban fogadta őket. Könyörgött nekik, tegyenek
valamit. Védjék meg az illetéktelen behatolóktól.
Panaszkodott, hogy zavarják a munkáját, értékes gallyakat
törnek le, leszedik a növényritkaságok termését. Azt állítja,
kész együttműködni bármilyen javasolt intézkedés
megvalósításában… kivéve tervének feladását, mivel az oly
kedves a szívének, oly nagyra értékelik a japán
botanikusok, és így tovább. Tett még egy további nagylelkű
ajánlatot is. Felépít egy kutatóintézetet, ahol – és most jól
figyelj! – a maga választotta munkásokkal kivonatná a
mérget a növényeiből és a sűrítményt ingyen egy megfelelő
orvosi kutatóintézet rendelkezésére bocsátana. Biztosan
észrevetted, hogy ezek közül a mérgek közül soknak a híg
oldata értékes gyógyszer.
– De hogy kerül mindez a te asztalodra?
Bond elálmosodott. Négy óra volt, s a kerámiacserepes
háztetőktől csipkézett szürke horizont: kezdett világosodni.
Bond felhajtotta a maradék szakét. Már nem is érezte az
ízét, ami biztos jele volt annak, hogy túl sokat ivott. Ideje,
hogy ágyba bújjon. De Tigris minden jel szerint képtelen
abbahagyni ezt az őrült témát. A nevetséges,
lidércnyomásos történet, amit akár Poe, Le Fanu, Bram
Stoker vagy Ambrose Bierce is írhatott volna, sok apró, de
eredeti részletet árult el Japánról.
Úgy tűnt, Tigris észre sem veszi, milyen késő van. Talán
csak a szamurájarc durva, baljós vonásai mélyültek el
jobban. A megszelídített és civilizált vad mongol, mely
ketrecbe zárt vadállatként mindig ott rejtőzködött a feketén
csillogó tekintet mélyén, egyre jobban megmutatkozott. De
az időnkénti fészkelődésen kívül semmi sem utalt rá, hogy
Tigrist érdekli, sőt izgatja a téma.
– Egy hónappal ezelőtt, Bondo-szan, odaküldtem az egyik
legjobb emberemet, hogy próbálja meg felderíteni, mi folyik
ott. A miniszter adta ki rá a parancsot, a belügyminiszter. Ő
pedig a miniszterelnöktől kapott erre utasítást. Az ügy
kezdett nyilvános vita tárgyává válni. Kiválasztottam egy
megfelelő embert. Azt az utasítást adtam neki, hogy
hatoljon be a helyre, nézzen körül és tegyen jelentést. Egy
héttel később, Bondo-szan, a Halálkastélytól nem messze a
tengerparton találták meg, megvakítva, önkívületi
állapotban. A teste alsó része szörnyű módon össze volt
égetve. Egy szitakötőkről szóló haikut motyogott
szüntelenül. Később rájöttem, hogy fiatal korában ő is
játszotta a japán gyerekek egyik kedvenc játékát. Egy
nőstény szitakötőre cérnát kötött, azután szabadon
engedte. A nőstény odacsalja a hímeket, azok
ráakaszkodnak ás semmi áron nem hajlandók elengedni,
így aztán rövid idő alatt rengeteg hím szitakötőt lehet
összefogdosni. A haiku – vagyis tizenhét szótagból álló vers –,
amit az emberem rövidesen bekövetkezett haláláig
mondogatott, a következő volt: “Pusztaság! Rózsaszín
szitakötők repkednek sírok fölött.”
James Bond úgy érezte, álmodik; a kis szoba, rizspapírutánzat és
cédrusfurnér válaszfalaival, a nyitott fal előtt homályba
burkolózó apró kerttel, ahol víz csordogált, a közelgő
hajnaltól vöröses látóhatár, az este során elfogyasztott
rengeteg szaké és elfüstölt cigaretta utóíze, az elbeszélő
halk hangja – mintha a csillagos ég alatt álló sátorban hallgatta
volna a gonosz varázslóról szóló mesét. Pedig mindez megtörtént a
közelmúltban, itt a közelben – és egyre folytatódik. S ez az, ami miatt
Tigris idehívta. Miért? Mert magányos? Mert nincs senki más, akiben
megbízhatna? Bond felkapta félálomban lekonyuló fejét
– Elnézést, Tigris ... Mit csináltál ezután?
Úgy tűnt, Tigris Tanaka még egyenesebb háttal ül
tatamigyékénye arany négyszögén. Egyenesen Bondra
nézett.
– Mit tehettem volna? Semmit nem csináltam azon kívül, hogy
bocsánatot kértem a feljebbvalóimtól. Vártam, hogy adódjon
végre egy megfelelő alkalom. Vártam, hogy eljöjj hozzám.
– Én?
– Téged küldtek. Lehetett volna valaki más is.
James Bond ásított. Képtelen volt visszatartani. Úgy érezte, sose lesz
vége ennek az estének. Tigrist mintha felhúzták volna, csak beszél. Vajon
mikor fog lejárni?
– Tigris! Ideje, hogy aludni menjünk. A többit majd holnap
megbeszéljük. Természetesen bármilyen tanáccsal szívesen a
rendelkezésedre állok. Tisztában vagyok vele, milyen bonyolult ez a
probléma. De pontosan ezek azok a problémák, amelyekre aludni kell
egyet.
Bond készült, hogy fölálljon.
– Ülj vissza, Bondo-szan! – szólalt meg Tigris parancsoló
hangon. – Ha egy kicsit is fontos számodra a hazád, holnap
elindulsz. – Ránézett az órájára. – Tizenkettő húszkor, a
tokiói főpályaudvarról. A végcélod Fukuoka a déli Kyushu
szigeten. Nem mész vissza a szállodába. Nem találkozol
Dikkóval. Mostantól fogva a személyes parancsaimnak
engedelmeskedsz. Világos? – kérdezte Tigris, ezúttal
egészen halkan és lágyan. Bond olyan hirtelen egyenesedett fel,
mintha valami megcsípte volna.
– Az isten szerelmére, miről beszélsz, Tigris?
– Néhány nappal ezelőtt az irodámban fontos dolgot
hoztál a tudomásomra. Lényegében azt mondtad, hogy
felhatalmazásod, van bármilyen személyes szolgálat elvégzésére
a Magic 44-ért cserében.
– Azt nem mondtam, hogy felhatalmazásom van. Én úgy
értettem, hogy személyes felelősségemre kész vagyok
bármit megtenni.
– Ez nekem teljesen elegendő. Szavadon fogtalak, s
kihallgatást kértem a miniszterelnöknél. Beleegyezett a
dologba, de azzal, hogy az ügy maradjon államtitok,
amelyről csak ő és én tudunk… no meg természetesen te.
– Gyerünk, Tigris! – vágott közbe Bond türelmetlenül. –
Állj elő a farbával! Mit kell csinálnom?
De Tigris nem hagyta sürgetni magát.
– Bondo-szan, most őszinte leszek veled, s te nem fogsz
megsértődni, mert barátok vagyunk. Rendben van? Nos,
szomorú tény, hogy én és még sok más vezető pozícióban
lévő japán, nem tekintünk valami nagy respektussal a brit
népre a háború óta. Nemcsak hogy elveszítettetek egy
nagy birodalmat, de szinte úgy tűnt, igyekeztetek két
kézzel szétszórni. Rendben van – emelte fej a kezét –-, most
ne menjünk bele mélyebben, mi volt az oka ennek a
politikának, de amikor Szueznél megpróbáltátok megállítani
lecsúszásotokat a teljes tehetetlenségbe, csak annyit
sikerült elérnetek, hogy elkövettétek a világtörténelem
egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb baklövését.
Emellett a kormányotok egyre képtelenebbnek tűnik a
kormányzásra, s az ország tényleges irányítását átengedte a
szakszervezeteknek, azok pedig minden jel szerint az “egyre kevesebb
munkáért egyre több bért” elvét követik. Ez a kényeztetés, a kemény
munkától való húzódozás egyre jobban kikezdi a brit nép erkölcsi tartását,
amelyet egykor az egész világ csodált. Mára egy lusta, céltalan,
élvhajhász bandává lettetek, amelyik szerencsejátékkal és
lottózással tölti az idejét, siránkozik az időjárás és az ország
hanyatlása miatt, s a világ legszennyesebb újságjainak
lapjain nosztalgikusan csámcsog a királyi családról és az
úgynevezett arisztokráciáról szóló pletykákon.
James Bond dőlt a nevetéstől.
– Neked aztán van pofád, Tigris! Ezt le kellene írnod, és Nyolcvanéves
aláírással beküldened a Timesnak. Jobb lenne, ha átjönnél, és saját
szemeddel néznéd meg az országot. Nem is állnak olyan rosszul a
dolgaink.
– Bondo-szan, most saját magad ismerted be a
bűnösségeteket. “Nem is állnak olyan rosszul a dolgaink.”
Valóban. Mintha csak egy szipogó iskolás fiú
magyarázkodását hallanám, aki csupa rossz jegyet vitt
haza az év végén. Az igazság az, hogy az a maroknyi
barátotok, aki még megmaradt, úgy látja, nagyon is rosszul
állnak a dolgaitok. Te pedig idejössz hozzám, és
szuperfontos felderítési anyagokat kérsz tőlem, hogy
megtámogasd az egykori nagyhatalom rogyadozó romjait.
Miért adnánk oda? Mi hasznunk lenne belőle, Bondo-szan?
Olyan lenne, mintha repülősót tartanánk egy ronggyá vert
nehézsúlyú bokszoló orra alá, egy perccel azelőtt, hogy
végérvényesen kiütik.
– Menj a fenébe, Tigris! – kiáltott fel Bond dühösen. – Ti itt egy csapat
harcias, potenciális gyilkosként arról álmodoztok, miként szabadulhatnátok
meg amerikai gazdáitoktól és játszhatnátok ismét szamurájosdit, miközben
vicsorogtok az alázatos mosolyotok mögött, s mindenkit csak a saját
mércétek szerint ítéltek meg. Valamit azért jobb, ha nem felejtesz el, édes
barátom! Anglia ugyan kivérzett a világháborúkban, a szociálpolitikánk
következtében talán valóbán túl sok mindent várunk el ingyen, és az is
lehet, hogy túl gyorsan szabadítottuk fel a gyarmatainkat, de még mindig
mi másszuk meg az Everestet, rengeteg sportágban megverünk bárkit a
világon és jó néhány Nobel-díjasunk van. Lehet, hogy a politikusaink
tökfejek, de azt hiszem, a tieitek is azok. Minden politikus az. A brit néppel
pedig nincs semmi hiba, bár csak ötvenmillióan vagyunk.
Tigris Tanaka elégedetten elmosolyodott.
– Nagyon jól mondod, Bondo-szan. Gondoltam, hogy elhagy a híres
hidegvéred, ha elég keményen odamondogatok neked. Csak kíváncsi
voltam rá. És ha tudni akarod, majdnem ugyanezt mondtam el a
miniszterelnöknek. S tudod, mit válaszolt rá? Azt mondta: Rendben, Mr.
Tanaka. Tegye próbára Bond kapitányt. Ha sikerrel jár, elhiszem, hogy
léteznek még Nagy-Britanniában kiváló emberek, s az a bizonyos értékes
információ biztonságban lesz a kezükben. Ha elutasítja a
próbatételt, udvariasan utasítsa el az ő kérését is.
Bond türelmetlenül megvonta a vállát. Még mindig neheztelt Tigris
kirohanása és a féligazságok miatt, amik a szavak mögött rejlettek.
– Rendben van, Tigris! Mi lesz ez a nevetséges próbatétel?
Gondolom, valami tipikus szamuráj-őrültség?
– Többé-kevésbé – hagyta rá Tanaka egykedvűen. – Be
kell hatolnod a Halálkastélyba, és meg kell ölnöd az ott lévő
sárkányt.
 9

Instant Japán

A fekete Toyopet végigszáguldott a kihalt utcákon, amelyek

csillogtak a felkelő gyönyörű nap harmatától.
Tigris lezser öltözéket viselt, mintha vidéki kirándulásra
készült volna. Kisméretű utazótáska hevert mellette az
ülésen. Egy fürdőbe igyekeztek, amely Tigris szerint
különleges és rendkívül kellemes szolgáltatásokat kínál.
Tigris még hozzátette, hogy az intézmény egyben tökéletes
diszkréciót is biztosít, így ez megfelelő alkalom lesz arra,
hogy megkezdjék Bond külsejének japánosabbá alakítását.
Tigris Bond minden ellenérvét félresöpörte. A doktor minden jel
szerint halállal kereskedik. Azért, mert őrült? Vagy ebben
leli kedvét? Tigris nem tudta, s nem is érdekelte a dolog.
Nyilvánvaló politikai okokból a doktor meggyilkolását – amit
hivatalosan jóváhagytak – nem végezheti el egy japán, így
aztán Bond éppen jókor jelent meg a színen. Nagy
gyakorlata van ehhez hasonló akciókban, s ha később a
japán rendőrség letartóztatná, megfelelő történetet lehet
kitalálni, ami külföldi titkosszolgálatokra keni az ügyet.
Bíróság elé állítják, elítélik és azután szép csendben
kicsempészik az országból. Ha nem jár sikerrel, akkor a
doktor vagy őrei valószínűleg megölik. Ez nagyon
sajnálatos lenne. Bond kijelentette, hogy neki személy
szerint semmi baja a svájci botanikussal. Tigris erre azt
válaszolta, hogy minden, rendes embernek kötelessége
eltenni láb alól valakit, akinek már ötszáz embertársa élete
szárad a lelkén. Nem így van? És egyébként is, Bondot jól
megfizetik ezért az akcióért: megkapja cserébe a Magic 44-
et. Nem nyugtatja-e ez meg a lelkiismeretét? Végső érvként
Bond azzal hozakodott elő, hogy az akció egyébként is
kivihetetlen. Japánban egy külföldit öt mérföldről
felismernek. Tigris közölte, hogy erre is gondolt, s első
lépésként meglátogatják ezt a bizonyos diszkrét fürdőt. Ott
Bond megkapja az első kezelést, s még alhat is
valamennyit, mielőtt Tigrissel együtt félszállnak a vonatra.
 – Egyébként – tette hozzá Tigris sátáni mosollyal – a
kezelés egy része amúgy is a lehető legkellemesebb és
legpihentetőbb lesz. A fürdő belülről úgy nézett ki, mint egy
japán vendéglő: néhány gondosan elhelyezett kő – út
gyanánt – a kertben növő törpefenyők között, szélesre tárt,
sárgán megvilágított ajtó, amely mögött lakkozott padló
fénylett, három mosolygó, hajlongó nő, akik tökéletesen
frissnek látszottak, mintha nem is hajnali öt óra lett volna,
és az elmaradhatatlan – makulátlanul tiszta, de túlságosan
kicsi – papucsok sora. Jó néhány meghajlás és
viszontmeghajlás után Tigris mondott pár szót, majd
levették a cipőjüket és Bond zokniban (Tigris rövid
magyarázattal szolgált; a nők felemelt kezük mögött
udvariasan kuncogtak) követte az egyik nőt a fényesre
vikszelt folyosón, ahonnan egy nyitott ajtón át beléptek egy
kis helyiségbe, amely egy török fürdő és egy hálószoba
kombinációja volt. Egy fiatal lány, aki szoros rövidnadrágon
és egy apró fehér melltartón kívül semmit nem viselt, mélyen meghajolt,
és bocsánatot kérve elkezdte kigombolni Bond nadrágját. Bond elkapta a
lány kezét.
– Tanaka-szan! – fordult részben kérő, részben
parancsoló hangon az idősebb nőhöz, aki éppen becsukni
készült a szobácska ajtaját. Hamarosan előkerült Tigris, egy
szál alsónadrágban.
– Mi baj van már megint?
– Idehallgass, Tigris! Biztos vagyok benne, hogy ez a
csinos lány és én nagyon jól megértjük majd egymást. Csak
azt mondd meg, mi a menü! Én eszem meg őt, vagy ő
engem?
– Bondo-szan, végre tényleg meg kell tanulnod
engedelmeskedni, anélkül, hogy kérdéseket tennél fel. A
következő néhány napban ez lesz a kapcsolatunk lényege.
Látod azt a ládát? A lány levetkőztet és beültet a ládába,
amely alatt faszén-tűz ég. Izzadni fogsz. Körülbelül tíz perc
után kisegít a ládából és a fejed búbjától a talpadig lemos.
Valószínűleg még a füledet is kitisztogatja egy különleges
elefántcsont szerszámmal. Ezek után feltölti a padlóba
mélyített, csempézett medencét egy lemoshatatlan, sötét
festékkel, amelyet tőlünk kapott. Beleülsz a fürdőbe,
kényelmesen elterpeszkedsz, megmosod az arcod és a
hajad is. A lány azután megszárít, és japánosra vágja a
hajadat. Végül lefekszel arra az ágyra, és a lány
megmasszíroz – olyan hosszan és kellemesen, ahogyan csak
kívánod. Utána alhatsz egészen addig, amíg szalonnás tojással és kávéval
fel nem ébresztenek. Akkor jó reggel kívánsz a lánynak és
megborotválkozol – de csinálhatod fordítva is –, s ezzel végeztünk is.
Tigris kérdezett valamit a lánytól, aki fekete frufruját kacéran
hátrasimítva válaszolt valamit: – A lány azt mondja, hogy tizennyolc éves
és Mariko Icsibannak hívják. Mariko azt jelenti: “igazság". Az Icsiban
pedig, hogy “egyes számú". Ezekben az intézményekben számozzák a
lányokat. S most kérlek, ne zavarj többet. Ugyanolyan
kellemesen fogok szórakozni, mint te – persze diófapác
nélkül. És ami a jövőt illeti, kérlek, bízz bennem. Egy sor
tökéletesen új élményben lesz részed. Lehet, hogy furcsák
és meglepőek lesznek. Egyik sem lesz fájdalmas –
legalábbis amíg velem vagy. Engedd át magad nekik!
Élvezd őket, mintha minden egyes alkalom az utolsó lenne!
Rendben van? Akkor jó éjt, kedves Bondo-szan! Az éjszaka
ugyan rövid lesz, de ha jól kihasználod, tökéletes
élvezetben lesz részed, egészen az utolsó kéjes vonaglásig. Ahogy
mondani szokták, “új ember leszel", mikor felkelsz – intett cinkosan Tigris,
és becsukta maga mögött az ajtót.
James Bond – legalábbis egy szempontból – megértette Tigris utasítását.
Amint Mariko ügyes ujjai kigombolták a nadrágját, azután az
ingét, Bond felemelte a lány állát, és megcsókolta a lágy,
engedelmes, bimbóhoz hasonló ajkat. – Később, amikor a
kényelmes faládában ülve izzadt, nagyon fáradtan, s
kellemesen spiccesen, eszébe jutott elkeseredett
töprengése a Queen Mary rózsakertben. Tovább mélyültek Bond szája
körül az ironikus ráncok, amikor felidézte magában M-mel folytatott
beszélgetését, aki figyelmeztette, hogy teljesen fölösleges fegyvert vinnie
magával erre a tisztán diplomáciai küldetésre.
Mariko a fali tükörben igazgatta a haját és a szemöldökét. Bond
odaszólt neki:
– Mariko, kiszállok! – A lány elmosolyodott és meghajolt. Sietség
nélkül levette a melltartóját, és odalépett a faládához.
 Mit is mondott Tigris arról, hogy új ember lesz belőle? –
próbált visszaemlékezni Bond, miközben megfogta a
segítőn felé nyújtott kezet, és figyelte, hogyan feszül meg a
lány melle, amint kisegíti a ládából és maga felé húzza.
Valóban új ember volt, aki Tigrist követte a tokiói
főpályaudvar csarnokán át. Bond arca és keze világosbarna
árnyalatú volt, csillogóra olajozott fekete haját a lány elöl
félhosszúra vágta és a homlokába fésülte, szemöldökének
külső végét pedig gondosan úgy borotválta le, hogy felfelé
hajoljon. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint az utasok
többsége: csuklónál begombolt fehér pamutinget, olcsó,
fekete, hurkolt selyem nyakkendővel, amit egy lapos arany
nyakkendőtű tartott pontosan középen. Fekete
konfekciónadrágja, amit egy olcsó fekete műanyag öv
fogott össze, hátul kissé bő volt, mert a japánok ülepe
általában lejjebb van, de a műanyag szandál és a sötétkék
nejlonzokni pontosan megfelelő méretű volt. Válláról a
Japán Légitársaság elnyűtt utazótáskája lógott, benne egy
váltás inggel, trikóval, alsónadrággal, zoknival, néhány
csomag Shinsei cigarettával, és olcsó japán
piperecikkekkel. A zsebében egy fésű lapult, egy használt
pénztárca, benne körülbelül ötezer jen, kis címletekben,
egy erős zsebkés – a japán törvényeknek megfelelően két
hüvelyknél nem hosszabb pengével – és egy csomag
papírzsebkendő. (Később Tigris elmagyarázta, miért nem
kapott vászonzsebkendőt: Bondo-szan, micsoda szokás ez,
hogy ti nyugatiak egy darab selyembe vagy finom
vászonba fújjátok az orrotokat, azután gondosan
betakargatjátok a taknyot és a zsebetekben őrizgetitek,
mintha valami kincsről lenne szó. Mi lenne, ha mindent, ami
a testetekből távozik, ugyanígy kezelnétek? Tehát ha
Japánban ki akarod fújni az orrodat, tedd meg illendő
módon, s azon nyomban diszkréten szabadulj meg az
eredménytől.)
Magassága ellenére Bond elég jól belevegyült a nyüzsgő,
lökdösődő tömegbe. “Álruháját” titokzatos módon már ott
találta a fürdőszobájában, Mariko nagy élvezetét lelte az
öltöztetésében.
 – Parancsoljon, japán úr! – mondta elégedetten, majd egy utolsó futó
csókot nyomott Bond szájára, és odasietett az ajtóhoz, amin Tigris
kopogott. Bond saját holmiját addigra már elvitték.
– A holmidat, azzal együtt, amit a szállodában hagytál,
elszállítjuk Dikko lakására. Dikko még ma tájékoztatni fogja
a főnöködet, hogy velem együtt elutaztál a tokiói Magic
Központba, ami a valóságban egynapi utazásra van Tokiótól, s közölni
fogja, hogy néhány napig távol leszel. Dikko is azt hiszi, hogy ez tényleg
így van. A saját osztályomon csak annyit tudnak, hogy te is velem vagy.
Most pedig felszállunk a déli parton lévő Gamagoriba induló
expresszre, onnan pedig az esti szárnyas hajóval átkelünk
az Ise-öblön Toba halászkikötőbe. Ott töltjük az éjszakát.
Lassan jutunk el Fukuokára, hogy legyen időm a
kiképzésedre és oktatásodra. Meg kell ismertesselek a
japán viselkedéssel és szokásokkal, hogy lehetőleg minél
kevesebb hibát kövess el, ha elérkezik az idő.
A csillogó, narancs- és ezüstszínű expressz begördült.
-Tigris feltolakodott, míg Bond két vagy három nőt maga
elé engedett. Amikor leült Tigris mellé, az dühösen suttogva
lehordta.
– Az első lecke, Bondo-szan! Ne engedd előre a nőket!
Lökd őket félre, taposs rájuk. A nők nálunk nincsenek
kivételezett helyzetben. Nagyon öreg emberekkel esetleg
udvarias lehetsz, de senki mással. Megértetted?
– Igenis, mester – válaszolta Bond gúnyosan.
– És csak semmi nyugati stílusú viccelődés, amíg a
tanítványom vagy! Komoly feladat végrehajtására indulunk.
– Rendben van, Tigris – mondta Bond beletörődve. – De
az isten verje meg...
– Tigris fölemelte a kezét.
– Ez pedig a másik dolog. Ne káromkodj, kérlek! A japán nyelvben
nincsenek durva szavak, és senki nem szokott szitkozódni.
– Az isten szerelmére, Tigris! Egyetlen magára valamit is
adó férfi sem képes végigcsinálni egy napot anélkül, hogy
néhány négybetűs szó segítségével ne tenné túl magát az
élet bosszúságain, és ki ne engedné a fölösleges gőzt. Ha
késel a főnököddel megbeszélt találkozóról, és közben
rájössz, hogy otthon hagytad az összes papírodat, biztosan
neked is kicsúszik a szádon, hogy “Az a jóságos"... vagy
valami hasonló cifraság.
– Nem – válaszolta Tigris. – Azt mondanám, hogy shimata, ami annyit
tesz, hogy hibáztam.
– Semmi erősebbel?
– Ennél nincs erősebb.
– Nos, tegyük fel, hogy sofőröd hibájából hagytad otthon
a papírokat. Nem hordanád le jó alaposan?
– Ha azt akarnám, hogy új sofőrt kelljen keresnem, akkor
elképzelhető, hogy bakyarónak titulálnám, ami szerencsétlen hülyét
jelent, vagy akár konchikishónak, ami annyit tesz: te állat. De ezek halálos
sértések, és joga lenne értük megütni. Az viszont biztos, hogy azonnal
kiszállna a kocsiból és soha többé nem látnám.
– Ezek lennének a japán nyelv legdurvább szavai!? És mi
van a tabukkal? A császárral, az ősökkel meg a különféle
istenekkel? Soha nem külditek őket a pokolba vagy még
rosszabb helyre?
– Nem, annak nem lenne semmi értelme.
– És mi a helyzet a szexuális életből vett kifejezésekkel. A
nemi szervek emlegetésével?
– Két szavunk van: a csimbo, ami a férfi és a monko, ami a női nemi
szervet jelenti. De ezek pusztán durva anatómiai
megjelölések. Káromkodásra nem használjuk őket. A
nyelvünkben nincs semmi ilyesmi.
– Hát... szóval... csodálkozom. Erőszakos nép, finom
nyelv! Erről tanulmányt kell írnom. Nem csoda, hogy nem
marad más választásotok, mint az öngyilkosság, ha
megbuktok a vizsgán, vagy a barátnőtök lenyakazása, ha
már nagyon a terhetekre van.
– Inkább a vonat vagy a villamos alá szoktuk lökni őket –
nevetett Tigris.
– Nos, ami engem illet, szerintem sokkal jobb, ha az
ember jó alaposan elküldi őket a fenébe, s azzal
elintézettnek tekinti az ügyet.
– Elég volt, Bondo-szan! – intette le Tigris türelmesen. –
Lezártuk a témát. De nagyon szépen megkérlek, tartózkodj
ezeknek a szavaknak a használatától, s attól is, hogy
magad durva légy. Legyél inkább mindig nyugodt,
szenvtelen, egykedvű. Ne mutasd ki a dühödet. Mosolyogj a
balszerencsén. Ha kificamítod a bokádat, csak nevess.
– Kegyetlen tanító vagy, Tigris.
– Ez még csak a kezdet, Bondo-szan – vigyorgott
elégedetten Tigris. – De most menjünk és együnk meg
igyunk valamit az étkezőkocsiban. Rengeteg Suntoryt
itattál meg velem tegnap, s a kutyaharapást csak a bőrével
lehet gyógyítani.
– A szőrével – javította ki Bond.
– Pár szál szőr nem lesz elég, Bondo-szan. Az egész bőrre
szükségem van.
James Bond keményen küzdött az evőpálcákkal, a nyers
polipdarabkákkal és a csészényi rizzsel (meg kell szoknod
az ország különlegességeit, Bondo-szan!), közben figyelte
az elsuhanó csipkés partvonalat, amely mentén csillogó
rizsföldek sorakoztak. Arra riadt fel gondolataiból, hogy
valaki hátulról erőteljesen meglöki. Állandóan lökdösték,
ahogy a pult mellett ült – a japánok nagy lökdösődök –, de
most hátrafordult, és még látta a tömzsi férfi hátát, mielőtt
az eltűnt volna a szomszéd fülkében. Fehér szalag látszott
a füle mögött, ami arra utalt, hogy gézmaszk van rajta, és
csúf fekete bőrkalapot viselt. Amikor visszamentek a helyükre, Bond
észrevette, hogy ellopták a pénztárcáját. Tigris elképedt.
– Nagyon ritkán történik Ilyesmi Japánban – mondta
védekezőén. – De oda se neki. Veszek neked egy másikat
Tokióban. Hiba lenne a kalauzt hívatni. Nem akarunk
feltűnést kelteni. A következő állomáson kihívnák a
rendőrséget, mindenféle kérdést tennének fel és különböző
kérdőíveket töltetnének ki. Úgysem tudnák megtalálni a
tolvajt. A fickó már biztosan zsebre tette a maszkját és a
kalapját, képtelenek lennénk felismerni. Sajnálom, hogy ilyesmi
történhetett. Remélem, nem vagy érte dühös!
– Persze hogy nem. Semmiség az egész.
Gamagoriban, egy barátságos tengerparti faluban
szálltak le. A dombos szigeten, amely a faluval szemben
emelkedett ki az öbölből, híres szentély van – közölte Tigris.
Nagyszerű volt az egyórás szárnyashajó-út, keresztül az
öblön, az ötven mérföldnyire lévő Tobába. Amikor
kiszálltak, Bond egy tömzsi férfi körvonalait vélte felfedezni
a tömegben. Lehet, hogy a tolvaj az, aki a vonaton ellopta a
pénztárcáját? Bond elhessegette magától a gondolatot, és
követte Tigrist a vidám papírzászlócskákkal és
lampionokkal díszített szűk utcákon, a jól ismert diszkrét,
törpefenyőkkel szegélyezett bejáratig, amit már annyira
megszokott. Már várták és nagy tisztelettel üdvözölték
őket. Bondot éppen eléggé kifárasztotta ez a nap. Nem sok
kedve volt a meghajlásokhoz és mosolyokhoz. Boldog volt,
amikor végre egyedül maradt a dühítően ízléses
szobácskában, a szokott ízléses teáskannával, ízléses
teáscsészével és ízléses rizspapírba csomagolt cukorkákkal.
Leült a zsebkendőnyi kertre nyíló ajtóban. A kert végében
meredek partfal nyúlott le a tengerig. Rosszkedvűen
bámulta a túlsó parton álló hatalmas szobrot, amely egy
keménykalapot és zsakettet viselő férfit ábrázolt. Tigris
előzőleg elmondta neki, hogy a férfi Mikimoto, a
tenyésztettgyöngy-ipar megalapítója, aki Tobában született
és szegény halászként tengette életét, míg föl nem fedezte,
miként lehet homokszemeket dugni az élő gyöngy kagyló
héjai közé, hogy az gyöngyöt válasszon ki köré. “Mi a fenébe
keveredtem?” – kérdezte magától. Amint ott ült sorsát átkozva, belépett
Tigris, és nyersen ráparancsolt, hogy vegyen fel egyet a jukaták közül,
amelyek a papírfalba épített ruhásszekrényben lógtak az
ágynemű mellett.
– Tényleg koncentrálnod kell, Bondo-szan – mondta Tigris
megenyhülten. – De azért haladsz. Jutalmul bőségesen
rendeltem szakét, vacsorára pedig a hely specialitását,
homárt hoznak majd.
Bond nyomban jobban érezte magát. Alsónadrágra
vetkőzött, bebújt egy sötétbarna jukatába (Állj! – szólt rá Tigris. –
A jobb szárnyat hajtsd át a balra, csak a halottak viselik
fordítva), és lótuszülésben letelepedett Tigrissel szemben
az asztal mellé. El kellett ismernie, hogy a kimonó szellős
és kényelmes viselet. Mélyen meghajolt.
– A legkedvemrevalóbb programot állítottad össze. Most
pedig Tigris, mesélj azokról az időkről, amikor kamikázénak
képeztek ki! Mindan részlet érdekel. Mi volt ez az egész?
 Meghozták a szakét. A csinos pincérlány letérdelt a tatamira, és
mindkettőjüknek töltött. Tigris figyelmes volt,
vizespoharakat rendéit. Bond egyetlen hajtással kiitta a
magáét.
– Mértéktelen italozási szokásod jól passzol jövőbeni
személyazonosságodhoz.
– Miért, mi leszek?
– Fukuokai szénbányász. Sok magas férfi dolgozik ott a bányában. A
kezed nem elég kérges, de majd azt mondjuk, hogy csillés vagy. Amikor
eljön az ideje, szénport tömködünk a körmöd alá. Ahhoz is túl ostobának
találtak, hogy csákányt adjanak a kezedbe. Süketnéma teszel. Tessék, itt
van – csúsztatott Bond elé egy elnyűtt, gyűrött és szamárfüles
kartonlapot. – Csumbo de oshi, vagyis süketnéma, ez áll rajta.
A fogyatékosságod sajnálatot és némi undort kelt majd. Ha valaki
megszólít, mutasd meg neki a kártyát! Békén fog hagyni. Lehet, hogy
néhány pénzdarabot is adnak majd. Fogadd el, és hajolj meg jó mélyen.
– Nagyon szépen köszönöm. Gondolom, ezeket a borravalókat azután
be kell fizetnem a titkos számlátokra?
– Erre nem lesz szükség – válaszolta Tigris pléhpofával. – Az akcióval
járó költségek közvetlenül a miniszterelnök költségvetését terhelik.
– Megtisztelő – hajolt meg Bond. – Most pedig, vén
gazfickó – egyenesedett ki –, szakét kérek és mesélj a
kamikázékról! Ha eljön az ideje, kész vagyok eljátszani a
süketnéma bányászt Fukuokáról. Az emberek előtt kész
vagyok a legjobb képességem szerint hajlongani. De ha
magunkban vagyunk, az isten szerelmére, akkor az “Az a
jóságos ..." a jelszó, vagy egy cölöpverő gép alá teszem a
fejem, mielőtt még elvégeznénk a kezdő rúgást. Rendben
van?
Tigris mélyen meghajolt.
– Shimata! Hibáztam! Túl kemény voltam veled. Éppúgy kötelességem
szórakoztatni a barátomat, mint oktatni a tanítványomat. Emeld fel a
poharat, Bondo-szan! A lány csak akkor tölt neked. Jól van. Tehát a
kamikázék érdekelnek.
Tigris előre-hátra hintázott, sötét bérgyilkostekintete elmélázóvá
vált. Nem nézett Bondra.
– Majdnem húsz évvel ezelőtt történt. Nagyon sötétek
voltak hazám kilátásai. Berlinben és Rómában végeztem
felderítési tevékenységet. Távol voltam a légiriadótól, és
még távolabb a frontvonaltól. Minden éjszaka hallgattam,
ahogy az otthoni rádió adásában beolvassák az újabb rossz
híreket az amerikai erők lassú, de biztos előrehaladásáról,
szigetről szigetre, repülőtérről repülőtérre. Oda se figyeltem
a nácik hamis híreire, hanem csak arra tudtam gondolni,
hogy a hazám veszélyben van, s szüksége van rám, hogy
megvédjem. – Tigris elhallgatott. – A bor megsavanyodott a
számban, a lányok kihűltek az ágyamban. Hallgattam a
beszámolókat a hős kamikázék tetteiről. A kamikaze “isteni
szelet" jelent, amely a tizenharmadik században szétszórta Kubláj
kán flottáját, s így megóvta Japánt attól, hogy a mongolok elfoglalják. Azt
mondtam magamban, ez aztán a halál: a tökéletes, az abszolút pusztulás, a
maradéktalan öngyilkosság. Kitüntetés ugyan nem járt érte, de óriási
veszteségeket okozol vele az ellenségnek. Úgy tűnt, ez a
leghősiesebb formája az egyéni küzdelemnek, amit ember
valaha is ismert. Majdnem negyvenéves voltam. Teljes
életet éltem. Úgy gondoltam, beállhatnék egy fiatalabb
ember helyére. A módszer egyszerű volt. Repülőgépet
vezetni könnyen megtanul az ember. A vadászgépek
elvezették az embert a támadás helyszínére. Ott már csak
célba kellett venni a legnagyobb hajót, lehetőleg egy
anyahajót, amely repülőgépeket, szállít a szigetekre, hogy
azok a hazámat támadják. A hajó fölé kerülsz, azután célba veszed a
felszállópályát és a liftet, ami az anyahajó szíve. A híd vagy a vízvonal
szóba sem jöhet, mert azokat vastag páncélzat borítja. A fedélzet értékes
gépeit kellett célba venni. Érted?
Tigris számára megszűnt a külvilág. Visszatért a múltba,
újra a háborúban harcolt. Bond ismerte ezt az állapotot.
Maga is gyakran visszatért a kísértő emlékek erdejébe.
Felemelte a poharát. A térdelő lány meghajolt, és töltött.
– Igen. Folytasd, Tigris! – mondta Bond.
– Kierőszakoltam a Kempeitajnál, hogy elfogadják a
lemondásomat, visszatértem Japánba, és némi csúszópénz
árán bejutottam egy kamikáze-kiképző osztagba. Nem volt
könnyű bekerülni ezekbe az osztagokba. Úgy tűnt, a
nemzet valamennyi ifja így akarja szolgálni a császárt.
Ebben az időben már fogytán voltak a repülőgépeink, ezért
kénytelenek voltunk áttérni a baku alkalmazására, ami jóval
körülményesebb volt. A baku egy apró, jórészt fából épült
repülőgép volt, orrában ötszáz kilogramm robbanóanyaggal
– lényegében egy repülő bomba. Motorja nem volt, egy
vadászbombázó törzse alól indították. A pilótának
mindössze egy botkormány állt rendelkezésére az
irányításához. – Tigris felnézett. – Nekem elhiheted, Bondo-
szan: rettenetes és mégis gyönyörű látvány volt, ahogy
egy-egy csoport támadásba indult. A hófehér inget és fejük
körül az ősi fehér szalagot, a szamurájok jelvényét viselő
fiatal férfiak, amint boldogan rohannak a gépek felé,
mintha a szerelmesük karjába sietnének. Aztán
feldübörögtek az anyagépek motorjai, és a csapat felszállt a
hajnali ég vagy a lemenő nap hátterén, valamilyen távoli
cél felé, amit a kémek jeleztek, vagy amit rádióadások
alapján mértek be. Úgy tűnt, az őseikhez szállnak a
mennyekbe, ami tulajdonképpen igaz is volt, hiszen
egyikük sem tért vissza, és nem eshettek fogságba sem.
– De mit értetek el ezzel az egésszel? Az igaz, hogy rettegésben
tartottátok az amerikai és a brit flottát. De ezerszám veszítettétek el
legkiválóbb fiataljaitokat. Megérte?
– Vajon megéri-e beírni az egyik legdicsőbb oldalt a haza
történetébe? Tudsz arról, hogy a légi hadviselés
történetében a kamikázéké volt az egyetlen olyan egység,
amely a valóságosnál kevesebb megsemmisített célról tett
jelentést? Az egység 276 hajó elsüllyesztéséről vagy
megrongálásáról számolt be, anyahajótól kezdve lefelé.
Valójában 322 hajót süllyesztettek el vagy rongáltak meg.
– Szerencséd volt, hogy letettétek a fegyvert, mielőtt
még bevetettek volna.
– Lehet. S mégis, Bondo-szan, ma is boldognak érzem magam, amikor
arról álmodom, hogy zuhanni kezdek a nap irányából, bele a légvédelmi
ágyúk tüzébe, látom, amint az élesen elforduló anyahajó fedélzetén
fedezéket keresve rohannak az apró, rémült alakok, és tudom, hogy én
egyedül száz, vagy annál is több ellenséges katonát fogok megölni, és az
ellenség milliós értékű harci technikáját fogom
megsemmisíteni.
– Gondolom, Onishi tengernagy, aki ezt az egészet kitalálta,
öngyilkosságot követett el, amikor letettétek a fegyvert?
– Természetesen. Méghozzá a legdicsőbb módon. Ha az
ember szeppukut követ el, elhívja a két legjobb barátját,
legyenek jelen és végezzenek vele, karddal csapják le a
fejét, ha nem sikerülne tökéletesen a művelet. A
tengernagy csodálatosan elvégezte a has bal oldalától a
jobb oldaláig húzódó vágást, azután felfelé, egészen a
mellcsontig vágta fel a hasát. De nem halt meg. Ennek
ellenére visszautasította a kegyelemdöfést, helyesebben –
csapást. Egy egész napig ült ott a beleire meredve, míg
végre kiszenvedett. A lehető legőszintébb bocsánatkérés a
császártól. Persze nem szeretném elrontani az étvágyadat –
intett fölényesen Tigris. – Úgy látom, egyik-másik dicső
szokásunk felbolygatja érzékeny nyugati lelkivilágodat. Itt
hozzák a homárt. Hát nem csodálatos állatok?
Lakkedényben rizst, szósszal leöntött nyers fürjtojást és tálkákban
felvágott moszatot helyeztek eléjük. Azután mindketten kaptak egy ovális
tálat, rajta egy-egy hatalmas homárral, amelynek fejét és farkát
meghagyták – stílusos díszítésként a középen felszeletelt rózsaszín hús
mellé. Bond fogta a pálcikáit, és enni kezdett. Csodálkozva vette
észre, hogy a hús nyers. Még jobban csodálkozott, amikor
az előtte heverő rák feje lemászott a tányérról, és ide-oda
mozgó csápokkal, kaparászó lábakkal végigsétált az
asztalon.
– Magasságos ég, Tigris! Ez a nyomorult állat él!
– Ne mondd, Bondo-szan – sziszegte ingerülten Tigris. –
Mélységesen csalódtam benned. Egymás után buksz meg a
próbatételeken, őszintén remélem, hogy az utazásunk
hátralévő szakaszában jobban szerepelsz majd. Most pedig
hagyd abba a fintorgást, és folytasd az evést! Ez egy nagyon
híres japán ínyencség.
– Shimata – hajolt meg Bond gúnyosan. – Hibát követtem
el. Az jutott eszembe, hogy a dicső japán homár esetleg
nem szereti, ha élve fogyasztják el. Köszönöm, hogy
kiverted a fejemből ezt a méltatlan gondolatot.
– Rövidesen megszokod a japán életstílust – mondta Tigris
leereszkedően.
– A japánok elhalálozási stílusa az, ami egy cseppet
zavarba hozott – jegyezte meg Bond barátságosan.
Odanyújtotta a térdelő pincérlánynak a poharát, hogy újabb
adag szaké elfogyasztásával erősítse meg magát, mielőtt
nekilátna a tengeri moszatnak.
 10

Felsőfokú tanulmányok

Tigris és Bond a hatalmas páfrányfenyő-sor árnyékában

állva figyelte a zarándokokat, akik vállukra vetett
fényképezőgéppel érkeztek a híres Isze-szentélyhez, a
sintoista vallás legnagyobb templomához.
– Jól van! – mondta Tigris. – Megfigyelted ezeket az
embereket és viselkedésüket? A napistennőhöz
imádkoznak. Menj és mondj el egy imát anélkül, hogy bárki
is felfigyelne rád!
Bond végigment a gereblyézett ösvényen, áthaladt a hatalmas fa
kapuboltozat alatt, és beállt a szentély előtt csoportosuló
hívok közé. Két pap figyelte a tömeget: bizarr látványt
nyújtottak vörös kimonójukban és fekete, sisakszerű
kalapjukban. Bond meghajolt a szentély felé, egy
pénzdarabot vetett az adományok összegyűjtésére szolgáló
dróthálóra, jó erősen összeütötte a tenyerét, imára hajtotta
a fejét, azután újra tapsolt, meghajolt, és kisétált a
templomból.
– Jól csináltad – mondta Tigris. – Az egyik pap egy pillanatra rád
nézett. A hívek nem figyeltek rád. Valószínűleg hangosabban
kellett volna tapsolnod. Azért verik össze az emberek a
tenyerüket, hogy felhívják az istennő és az ősök figyelmét:
ott vannak a szentélyben, így jobban meghallgatják az
imádságot. Tényleg, te miért imádkoztál?
– Attól tartok, egyáltalán nem imádkoztam. Arra koncentráltam, hogy
helyes sorrendben hajtsam végre a mozdulatokat.
– Az istennő biztosan felfigyelt rád, Bondoszan. Segíteni
fog, hogy a jövőben még jobban tudj koncentrálni. Most
pedig visszamegyünk a kocsihoz, és végignézünk egy újabb
érdekes szertartást, amiben te is részt fogsz venni.
Bond felnyögött. A parkolóhelyen, amely a bejáratot őrző
hatalmas torii mögött húzódott, a kirándulóbuszok öntötték
magukból a diákokat, miközben a kocsikísérők harsány
“Awri, awri" kiáltásokkal és sípjelekkel igyekeztek segíteni az
újabb kirándulóbuszok sofőrjeinek. A kuncogó lányokon
kivétel nélkül sötétkék ruha és fekete harisnya volt. A fiúk a
japán iskolák elegáns, állógalléros, fekete egyenruháját
viselték. Tigris keresztülvágott a tömegen. Amikor kiértek a
diákok közül, elégedetten nézett Bondra.
– Észrevettél valamit, Bondo-szan?
– Csak egy rakás csinos lány. De túl fiatalok hozzám.
– Nem erre gondoltam. Tegnap még legtöbbjük megbámult volna, és a
tenyere mögött nevetgélve azt mondta volna: gaidzsin. Ma már nem
figyeltek fel rád, mint külföldire. A külsőd is számít, de a
viselkedésed is sokat javult. Több magabiztosság árad
belőled. Jobban otthon érzed magad. – Tigris kivillantotta
aranyszegélyű mosolyát. – A Tanaka-módszer. Nem olyan
ostoba, mint amilyennek hiszed.
Wadakin, az ősi fővárosba, Kyotóba vezető hegyi út
mentén fekvő falucska külsőre semmiben sem különbözött
a többi kis falutól. Tigris pontosan elmagyarázta az utat a
bérelt kocsi vezetőjének, aki az egyik mellékutcában álló
magas, pajtaszerű épülethez fuvarozta őket. Erős
szarvasmarha- és trágyaszag terjengett. A tehenészek
főnöke üdvözölte őket – mint később megtudták. Skót és
tiroli kollégáikhoz hasonlóan almapiros arca és bölcs,
jóságos szeme volt. Tigris hosszasan beszélgetett vele. A
férfi hunyorogva Bondra nézett. Gépiesen meghajolt, és
bevezette őket. Bent rekeszek hosszú sorában
valószínűtlenül kövér, barna tehenek kérődztek. Egy
barátságos, apró kutya nyalogatta az egyik tehén pofáját,
és viszonzásul néha az is nyalt egyet rajta. A tehenész
felemelt egy rudat és rászólt az egyik tehénre, mire az
nagy nehezen feltápászkodott, az állandó fekvéstől
elgyengült lábai alig bírták megtartani. Bizonytalanul
kitántorgott a napfényre. Gyanakodva nézte Tigrist és
Bondot.
A tehenész kihozott egy láda sort. Felbontott ogy üveggel, és
odanyújtotta Bondnak.
– Itasd meg a tehenet! – szólt rá ellentmondást nem tűrő
hangon.
Bond elvette az üveget és határozott léptekkel odament a tehénhez. Az
állat félemelte a fejét és kinyitotta nyáladzó száját. Bond belenyomta
az üveget és önteni kezdte a sört. A tehén szinte felfalta
gyönyörűségében az üveget, és érdes nyelvével hálásan
végignyalta Bond kezét. Bond állta a sarat. Mostanra már
hozzászokott Tigris húzásaihoz, és feltette magában:
kamikáze-szellemet fog tanúsítani, bármilyen próbatételt eszeijen is ki
számára Tigris.
A tehenész ezután odanyújtott Bondnak egy üveget, ami
úgy tűnt, vízzel van tele.
– Socsu van benne – mondta Tigris. – Nagyon tömény gin. Vegyél egy
kortynyit a szádba, spricceld le vele a tehén hátát és
masszírozd bele a bőrébe.
Bond feltételezte, Tigris arra számít, hogy lenyel egy
keveset a ginből és fuldokolni kezd tőle. Nagyot kortyintott
az üvegből, de vigyázott, hogy egy csepp se menjen le a
torkán, azután összeszorította a száját és jó erősen, nehogy
az orrába szaladjon a szesz, kifújta a gint. Keze fejével
megtörölte az ajkát, amit égetett a tömény szesz, azután
energikusan dörzsölni kezdte a tehén durva szőrét. Az állat
a gyönyörtől lehajtotta a fejét... Bond hátralépett.
– Nos? – kérdezte harciasan. – Mit tesz értem a tehén?
– Tigris nevetett és lefordította a kérdést a tehenésznek, aki szintén
nevetett és némi tisztelettel nézett Bondra. Tigris pénzt adott a
tehenésznek, azután vidáman beszélgetve kisétáltak a kocsihoz és
nagy hajlongások közepette elbúcsúztak. A sofőr behajtott
velük a faluba egy zsalugáteres ablakú, diszkrét, fényesre
dörzsölt padlójú, makulátlanul tiszta étteremhez, amely
legnagyobb örömükre teljesen néptelen volt. Tigris rendelt,
s ők hátradőlhettek a csodálatos nyugati stílusú székekben,
egy valódi asztal mellett, míg a pincérlányok, arcukon az
elmaradhatatlan mosollyal, meghozták a szakét. Bond
egyetlen hajtással kiitta az első; palackot, hogy lemossa a
gin kellemetlen utóízét.
– Nos, mire volt jó ez az egész? – kérdezte Tigristől.
Tigrisen látszott, hogy nagyon elégedett magával.
– Mindjárt megkóstolhatod, mire volt jó. Az itteni marhahús a világon a
legfinomabb, legzamatosabb. Kobe-marhahúsnak hívják, de ezt a
minőséget még a legdrágább tokiói éttermekben sem
találod meg. Ez az istálló az egyik barátomé. A tehenész
rendes ember, ugye? Minden egyes tehénnel napi négy
korsó sört itat meg, és ginnel masszírozza őket, ahogy te is
csináltad.
Emellett tápláló zabkásával eteti őket. Szereted a
marhahúst?
– Nem – válaszolta Bond egykedvűen, – Az az igazság,
hogy nem szeretem.
– Nagyon sajnálom – jelentette ki Tigris, de az arcán ez
egyáltalán nem tükröződött. – Pedig Argentínát kivéve
sehol a világon nem esznek olyan finom marhaszeletet,
amelyet most enni fogsz. Ráadásul meg is szolgáltad. A tehenészre nagy
hatást gyakoroltál azzal, hogy olyan becsületesen elláttad a tehenét.
– Mit bizonyít ez? – kérdezte Bond fanyarul. – S milyen
dicső kaland vár rám ma délután?
Meghozták a marhaszeletet. Többféle zamatos körítést is
felszolgáltak vele, többek között egy kis tálka vért, amiből
Bond nem kért. A húst viszont villával lehetett vágni, és
Bond még soha nem evett hozzá foghatót. Tigris élvezettel
csámcsogva, tele szájjal válaszolt Bond kérdésére.
– Elviszlek a szolgálatom egyik titkos kiképzőtelepére.
Nem messze innen, a hegyekben, egy régi erődítményben
működik, Központi Hegymászó Iskola elnevezés alatt. A
szomszédság tartózkodik bármiféle fölösleges fecsegéstől,
ami nem csoda, hiszen itt képezik ki az ügynökeimet Japán
egyik legrettegettebb művészetére, a nindzsucura – ami szó
szerinti fordításban a lopakodás, vagy láthatatlanná válás
művészetét jelenti. A férfiak, akiket látni fogsz, a busido,
vagyis a “harci fogások” tizennyolcféle küzdési formája közül legalább
tízből letették a vizsgát, s most megtanítják őket, hogyan
legyenek nindzsák, hogyan hatolhatnak be bárhová
észrevétlenül. Ezt évszázadokon keresztül alaptárgyként
oktatták a kémeknek, bérgyilkosoknak és szabotőröknek.
Látsz majd embereket, akik a vízen járnak, felmásznak a
falra, végigsétálnak a mennyezeten, és bemutatnak neked
majd egy olyan felszerelést is, amivel egy egész napot
eltölthetsz a víz alatt. És sok egyéb trükköt. Hiszen a
nindzsák – valóban meglévő testi ügyességük mellett – soha
nem voltak olyan emberfeletti lények, amilyenként a nép
fantáziájában megjelennek. Ettől függetlenül a nindzsucu
titkait még ma is szigorúan őrzik. Két iskola ismeri csak
őket, az Iga és a Togakure. Az oktatóimat is ezek az iskolák
adják. Azt hiszem, érdekelni fog a hely, és talán magad is
tanulhatsz valamit. Soha nem szerettem, ha az
ügynökeimnél pisztoly vagy egyéb szembetűnő fegyver
van. Kínában, Koreában és Oroszország keleti részén,
amelyek, hogy úgy mondjam, a fő “terepet” jelentik
számomra, ha valamilyen támadó fegyvert találnak
valakinél letartóztatáskor, azt automatikusan bűnösnek
találják. Az embereimtől elvárom, hogy fegyver nélkül is
tudjanak ölni. Csak egy botot és egy darab vékony láncot
hordhatnak maguknál, így nem nehéz kimagyarázkodniuk.
Ugye, érted?
– Igen, ebben van ráció. Nekünk is van egy hasonló kommandós
iskolánk a Központ alárendeltségében, ahol a fegyver nélküli küzdelemre
képezik ki a hallgatókat. Persze a ti dzsúdótokhoz és karatétokhoz
különleges rutin kell, amit csak sokévi gyakorlással lehet megszerezni.
Meddig jutottál el a dzsúdóban, Tigris?
– Csak hétdanos, feketeöves vagyok – piszkálta a fogát
múltba révedő tekintettel Tigris, – Soha nem jutottam el a vörös
övig, amit nyolctól tizenegy dánig viselnek a dzsúdósok. Ha erre
vállalkoztam volna, minden mást fel kellett volna adnom. És mi értelme
lett volna az egésznek? Hogy a halálomkor megkapjam a legutolsó, a
tizenkettedik dant? Cserébe azért, hogy az egész életemet a tokiói Kodokan
Akadémián bukfencezzem végig? – mosolyodott el. – Se szaké, se
csinos lányok! S ami még rosszabb, egész életemben nem
lett volna rá lehetőségem, hogy alaposan kiadjam a
dühömet, hogy pisztollyal a kézben kerüljek szembe egy
rablóval vagy gyilkossal, és móresre tanítsam. Ha valaki
eljut a dzsúdó magasiskolájáig, egy szerzetes és egy balett-
táncos keverékévé válik. Én nem kérek belőle.
Amikor kiértek a poros országútra, valamilyen
megérzéstől hajtva Bond visszanézett a hátsó ablakot
takaró csipkefüggönyön át – amely egyszerre jelzi, hogy
valódi bérelt autóról van szó, és akadályozza veszélyes
módon a vezetőt a kilátásban. Messze lemaradva egy
magányos motorkerékpáros követte őket. Akkor sem tűnt
el, amikor később rákanyarodtak egy keskeny hegyi útra.
Bond szólt Tigrisnek, de az csak megvonta a vállát. Lehet,
hogy egy motoros rendőr. Ha bárki más lenne, nagyon
rosszul választotta meg az időt és a helyet.
Az erődítmény a japán nyomatokról jól ismert
pagodatetejű építmény volt. Két hegy között, egy
hasadékban állt, amely a régi időkben minden bizonnyal
fontos hágó lehetett, mivel egy ősrégi ágyú meredt elő a
hatalmas, enyhén befelé hajló, fekete gránittömbökből
épült falak tetejéről. Kétszer is megállították őket: először a
színültig töltött várárkon átvezető fahíd kapujában, azután
a várfalon lévő bejáratnál. Tigris megmutatta az
igazolványát, mire a civil ruhás őrök nagy sustorgásban
törtek ki, és nem győztek elég mélyen hajlongani. A
magasba nyúló, ám elég kopottas építmény legfelső
emeletén megszólalt egy csengő. Rövidnadrágot és
tornacipőt viselő fiatalemberek rohantak elő a kastély
különböző ajtóiból, és mire a kocsi megállt, felsorakoztak
három idősebb férfi mögött. Majdnem a földig hajoltak,
mikor Tigris, mint egy uralkodó, kiszállt a kocsiból. Tigris és
Bond is meghajolt. Röviden üdvözölték egymást az idősebb
férfiakkal, azután Tigris pattogó hangon, gyors
egymásutánban, utasításokat kezdett osztani, amit csak
egy-egy haijal szakított meg a középkorú férfi, aki
nyilvánvalóan a csapat parancsnoka volt. A parancsnok egy
végső Hai, Tanaka-szannal visszafordult a húszegynéhány
tanítványához, akik huszonöt és harmincöt év közöttiek lehettek. Számokat
mondott, mire hatan kiléptek a sorból. Valamilyen parancsot adott nekik, s
azok befutottak az épületbe.
Tigris elmagyarázta Bondnak, mi történt.
– Terepszínű ruhát vesznek fel és visszamennek a hegyekbe,
amelyeken keresztül idáig jöttünk. Ha bárki ólálkodna a környéken, ide
fogják hozni. Most pedig bemutatnak nekünk egy támadást a kastély ellen.
Tigris kiadott néhány újabb parancsot, mire az emberek szétoszlottak.
Bond követte Tigrist, aki élénk beszélgetésbe merült az
oktatók főnökével. Kimentek a várárkot átívelő hídhoz.
Talán negyedórával később füttyszó hallatszott a fejük fölül
a bástyáról, mire balra tőlük tíz ember bukkant elő az
erdőből. Fekete anyagból készült nindzsa-öltözéket viseltek,
ami tetőtől talpig beborította őket, csak a szemük látszott
ki a fekete csuklyába vágott réseken. Lerohantak a várárok
széléhez, ovális deszkákat kaptak elő, amelyek valamilyen
könnyű fából, talán balsafából készülhettek, és síelő
mozdulatokkal átsiklottak a vízen, egészen a hatalmas
fekete fal tövéig. Ott félredobták a deszkákat, hosszú
zsinegeket és egy-egy marék apró hegymászócöveket
húztak elő a fekete ruhák zsebéből, s fürge, fekete
pókokként szinte felfutottak a falon.
– Úgy kell elképzelni, hogy mindez éjszaka történik – fordult Tigris
Bondhoz. – Néhány nap múlva valami hasonlót fogsz csinálni. Figyeld
meg, hogy a zsineg végén egy vaskampó van, amit feldobnak a fal tetejére,
ahol az megakad a kövek közötti hézagokban.
Az oktató mondott valamit Tigrisnek, és felmutatott a falra. Tigris
bólintott.
– Az utolsó ember a leggyengébb a csapatban. Az oktató úgy gondolja,
hamarosan le fog zuhanni.
A mászók sora már majdnem elérte a hatvan méter magas fal tetejét, s
ahogy azt az oktató megjósolta, az utolsó ember alig néhány
méterre a fal tetejétől megcsúszott, és kalimpálva, rémült
kiáltással végigzuhant a sima fal mentén. A test
nekivágódott a köveknek, azután belecsúszott a várárok
nyugodt vizébe. Az oktató mormogott valamit, levette az
ingét, felállt a híd korlátjára és harminc méter magasból
fejest ugrott a vízbe. Tökéletes fejes volt. Felbukkanva
gyors karcsapásokkal úszni kezdett a test felé, amely
rosszat sejtetően, arccal lefelé lebegett a vízben.
– Nincs semmi jelentősége – fordult Tigris Bondhoz. – Úgyis
megbukott volna. Most pedig menjünk be az udvarra. A támadók
megmászták a falat, s most bodzsucuval, vagyis botokkal támadnak
a védőkre.
Bond egy utolsó pillantást vetett az oktatóra, aki a fekete csuklyánál
fogva vontatta ki a partra a hullát – most már biztos volt, hogy az. Bond
kíváncsi volt, vajon megbukik-e valamelyik tanuló a bodzsucu-vizsgán.
Nem kétséges, hogy Tigris kiképzőtáboraiban a bukás is
csak tökéletes lehet!
Az udvarban ide-oda táncoló, félrehajló párok dühödt párbajt vívtak
egymással vastag, körülbelül két méter hosszú botokkal. Ütöttek és
hárítottak, két kézzel markolva a botot, lándzsaként használva hasba
bökték egymást vele, vagy bonyolult belharcot vívtak, szinte egymáshoz
préselve az arcukat. Bond meglepve látta, hogy a küzdők semmi
jelét nem adják fájdalomnak, miközben jókora ütéseket és
döféseket kapnak az ágyékukra. Én már vonaglanék a
kíntól, gondolta magában. Megkérdezte Tigrist, mi ennek a
magyarázatát Tigris harci vágytól csillogó szemmel csak
annyit felelt, hogy majd később elmondja. Időközben a
védők lassan visszaszorították a támadókat. Fekete alakok
hanyatlottak le eszméletlenül vagy feküdtek a földön
nyögve, kezüket a fejükre, gyomrukra vagy sípcsontjukra
szorítva. Ekkor az egyik oktató éles sípszóval jelezte, hogy
vége a bemutatónak. A védők győztek. Megjelent egy
orvos, és gondjaiba vette a földön fekvőket, akik pedig még
lábon voltak, mélyen meghajoltak először egymás, azután
Tigris felé.
Tigris rövid, katonás beszédet mondott – később
elmesélte Bondnak, hogy gratulált a bemutató
életszerűségéhez. Bondot ezután bevezették a kastélyba.
Teáztak, majd megnézték a nindzsa-fegyverek kiállítását.
Volt ott többek között ezüstdolláros nagyságú, tüskés
acélkorong, amit meg lehet pörgetni az ujjon és úgy
elhajítani; olyan láncok, amelyeknek a két végére tüskés
golyókat erősítettek, s ugyanúgy használták őket, mint a
bolát, amivel Dél-Amerikában a marhákat fogják; csomókon
keresztülszúrt hegyes szögek, amelyeket a mezítlábas
üldözők ellen szórtak el (Bondnak eszébe jutott, hogy a francia
ellenállók ugyanilyen eszközt használtak a német parancsnoki kocsik
gumijának kilyukasztására); üres bambusznád, amivel a víz alatt lehet
lélegezni (Bond maga is használt ilyet egy kalandja során a karibi
szigetvilágban); különböző bronz bokszerek, aztán olyan
kesztyűk, amelyeknek a tenyeréből nagyon hegyes, kissé
hajlított tűk álltak ki (ezek segítségével lehet “felsétálni' a
falra, vagy végigmenni a mennyezeten), s még számtalan
védelmi vagy támadó fegyver. Bond, ahogy az illő volt,
megfelelően kifejezést adott elismerésének és
csodálkozásának, közben arra gondolt, hogy az oroszoknak
is van egy különleges fegyverük, amit nagy sikerrel
használnak Nyugat-Németországban: egy ciángázzal
működő pisztoly, amely nem hagy nyomot, és a szívinfarktushoz
megtévesztésig hasonló tüneteket produkál. Tigris nindzsucuja, amivel
olyan nagyra van, közelébe sem érhet ennek a pisztolynak!
Amikor visszatértek az udvarba, a terepszínű ruhát viselő
csoport vezetője jelentette, hogy motorkerékpár-nyomokat
fedeztek fel, melyek egy mérföldnyire a kastélytól
visszafordultak. Ez volt az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy
valaki követte őket. Végül – Bond legnagyobb
megkönnyebbülésére – elérkezett a pillanat, amikor nagy
hajlongással elbúcsúztak, és továbbindultak Kyotóba.
– Nos, Bondo-szan? Mi a véleményed a kiképzőtáborról?
– Az a véleményem, hogy nagyon életszerű volt. El
tudom képzelni, hogy az ott tanult fogásokat jól lehet
hasznosítani, de úgy gondolom, hogy az éjszakai akciókhoz
használt fekete ruha és a különféle felszerelések éppen
olyan kiváló terhelő bizonyítékot jelentenek, ha elkapják az
embert, mint egy pisztoly. Az viszont igaz, hogy piszok
gyorsan felmásztak azon a falon és a bodzsucu nagyon hatékony
lenne a szokásos éjszakai huligánok ellen, akik bicikliláncot vagy rugós
bicskát használnak. Feltétlenül rendelni fogok Swaine és Adeney-nél egy
két méter hosszú sétapálcát.
Tigris türelmetlenül szívogatta a fogát.
– Úgy beszélsz, mint aki csak az olyasfajta harcot ismeri, amit az
olcsó westernfilmekben láthat az ember. Nem sokra mennél
a módszereiddel, ha egyszerű parasztnak öltözve,
kezedben egy bottal próbálnál beszivárogni Koreába.
James Bond eléggé kifáradt már. Sajnálta a tanulót is, aki
az ő szórakoztatásukra rendezett bemutató során halt meg.
– Viszont egyik nindzsád se jutna messzire Kelet-Berlinben – válaszolta
kurtán, majd komor hallgatásba burkolózott.
 11

Anatómia

Az éjszakát – Bond kimondhatatlan megkönnyebbülésére – Kyoto

legjobb szállodájában, a Miyakóban töltötték. A kényelmes ágy, a
légkondicionált szoba és a nyugati stílusú vécé, amire
valóban rá lehet ülni, nagy ritkaságnak számított errefelé.
Tetézte az örömét, hogy Tigris bejelentette: legnagyobb
sajnálatára kénytelen a prefektúra rendőrfőnökével
vacsorázni. Bond fél liter Jack Danielst és dupla adag
sonkás tojást rendelt a szobájába. Azután, későn feltámadt
kötelességérzetből, megnézte a Hét detektív című japán
tévésorozatot, bár nem tudta eltalálni, ki a gyilkos, majd
ágyba bújt, és tizenkét órát aludt egyfolytában.
Másnap reggel, másnaposságtól és lelkiismeret-
furdalástól gyötörve, ellenkezés nélkül elfogadta Tigris
javaslatát, hogy látogassanak el Japán legrégibb
nyilvánosházába, mielőtt átutaznának a nem messze lévő
Oszakába, ahonnan a Belső-tengeren át hajóval egy nap alatt érik
majd el a déli Kyushu szigetet.
– Egy kissé korán van még ahhoz, hogy nyilvánosházba menjünk –
jegyezte meg azért. Tigris elnevette magát.
– Mélységesen sajnálom, hogy alantas ösztöneid teljesen
elhatalmasodtak rajtad, Bondoszan. A prostitúciót manapság törvény tiltja
Japánban. Amit ma meglátogatunk, az nemzeti emlékhely.
– Na, erre kíváncsi leszek!
A nyilvánosházban, amely az ősi főváros egykori
piroslámpás utcájában álló tágas épület volt, nagy
hajlongva fogadták őket, s a lelkes gondnok néhány ízléses
prospektust is a kezükbe nyomott. Végigjárták a fényesre
lakkozott padiójú szobákat, és nagy komolyan vizsgálgatták
a fa oszlopokon látható kardvágásokat, amelyek – Tigris
szerint – a vágytól és türelmetlenségtől égő szamurájoktól
származnak. Bond megkérdezte, végül is hány hálószoba
van a házban. Úgy tűnt neki, az egész épületet egy
hatalmas konyha és számos ebédlő foglalja el.
– Négy – válaszolta a gondnok.
 – Így persze képtelenség tisztességesen üzemeltetni egy nyilvánosházat.
Az a fontos, hogy a kliensek gyorsan váltsák egymást, mint egy
kaszinóban.
– Bondo-szan – vágott közbe Tigris panaszos hangon –,
kérlek, ne hasonlítgasd össze állandóan a mi szokásainkat a
tieitekkel. A régi időkben ez a ház a pihenés és szórakozás
helye volt. Ételt szolgáltak fel, zene szólt, történeteket meséltek. A
vendégek tankákat írtak. Nézd csak azt a felírást a falon. “Holnap minden
új lesz”. Minden bizonnyal valami filozofikus hajlamú vendég írhatta.
– Azután félrehajította tollat, a kardja után nyúlt, és elordította
magát: mikor lesz már üres végre a négyes szoba?! Ez
aztán nemzeti emlékhely! Akárcsak az új afrikai
államokban, ahol azt állítják, hogy a kannibálok üstjében,
ami a főnök kunyhójában lóg, jamgyökeret szoktak főzni az
éhes gyerekeknek. Mindenki megpróbál elfeledkezni
történelmének korhelyeiről és csirkefogóiról, ahelyett, hogy
büszke lenne rájuk. Ahogy mi büszkék vagyunk Véres
Morganra vagy Nell Gwynnre. A nagy gyilkos és a nagy
kurtizán hozzátartozik a történelmünkhöz. Fölösleges azt
állítanotok, hogy a legrégibb kuplerájotok éppolyan
emlékhely, mint Shakespeare szülőháza Stratford-on-
Avonban.
Tigrisből kitört a nevetés.
– Bondo-szan, egyre felháborítóbb megjegyzéseket teszel
a japán életstílusra. Gyerünk, ideje, hogy a Belső-tenger
tiszta szellője kitisztítsa a fejedet!
A Murasaki Maru modern, háromezer tonnás hajó volt, az
óceánjárókon megszokott valamennyi luxussal ellátva.
Integető tömeg búcsúztatta az utasokat, mintha a hajó az
Atlanti-óceán átszelésére készült volna, nem pedig
egynapos útra a nagyobb tónak megfelelő Belső-tengeren.
A különböző csoportok lelkesen dobálták a hullámos
papírszalagokat. Mindegyiküknél tábla hirdette, melyik
vállalat, iskola vagy klub szervezte a kirándulást. Japánban
a lakosság jelentős része állandóan úton van: kirándul,
rokonokat látogat, szent helyeket keres fel, vagy csak
egyszerűen járja az országot és nézelődik. A hajó halkan
dohogva, előkelően átvágott a számtalan hosszúkás sziget
között. Tigris megjegyezte, hogy néhány sziget mellett
remek örvények találhatók, amelyek úgy működnek, mint
valami óriási vécélefolyó, s kiválóan alkalmasak az
öngyilkosságra. Tigris és Bond közben beültek az első
osztályú étterembe, és szalonnás rántottát fogyasztottak
szakéval. Tigris tanáros kedvében volt. Föltette magában, hogy
csiszolgatja egy kicsit a faragatlan Bondot, akinek fogalma sincs a japán
kultúráról.
– Bondo-szan, nem tudom, sikerült-e valaha is megéreztetnem veled a
tanka vagy a haiku, e két klasszikus japán versforma finomságait. Például
hallottál-e valaha Bashóról?
– Nem. Ki az? – érdeklődött udvariasan Bond.
– Sejtettem – mondta Tigris keserűen. – Engem
ugyanakkor teljesen műveletlennek tartanál, ha nem
ismerném Shakespeare, Homérosz, Dante, Cervantes vagy
Goethe nevét. Pedig Basho, aki a tizenhetedik században élt,
nem marad el egyikük mögött sem.
– Mit írt?
– Vándor költő volt. Különösen otthon volt a haikuban, e
tizenhét szótagból álló versformában. – Tigris elmélkedő
arckifejezést öltött.
A keserű retekben,
Amely belém mar, megérzem
Az őszi szelet
– Mond ez neked valamit? Vagy ez:
A pillangó
Az orchidea illatában
Fürdeti a szárnyait
– Nem ragad meg e kép szépsége?
– Kissé nehezen megfogható, Shakespeare-hez képest.
A halász kunyhójában
A szárított rákocskák között
Tücskök ciripelnek
Tigris reménykedve nézett rá.
– Képtelen vagyok rájönni, mi a mondanivalója – vallotta
be Bond bocsánatkérően.
– Nem ragad meg a versbe foglalt csendélet? A bepillantás az emberi
lét, a természet titkaiba? Nos, tégy meg nekem egy szívességet, Bondo-
szan! Írj nekem egy haikut Biztos vagyok benne, hogy menni
fog. Végül is valami műveltség azért csak ragadt rád? Bond
elnevette magát.
– Főleg latin és görög. Mindenféle történet Caesarról meg
Balbusról. De miután befeleztem a tanulmányaimat, arra
azért képtelen lettem volna, hogy egy csésze kávét rendeljek
Athénban vagy Rómában. Tanultam, ezenkívül trigonometriát meg ehhez
hasonlókat, de ezeket már tökéletesen elfelejtettem. De ha adsz egy tollat
meg egy darab papírt, szívesen haiku-rászom egy kicsit a múzsákat – ha
megbocsátod ezt a blőd szóviccet.
Tigris átnyújtotta neki amit kért, Bond pedig a kezére támasztotta a
homlokát. Végül számtalan áthúzás és újraírás után Tigrishez fordult:
 – Ez hogy tetszik? Annyi értelme ennek is van, mint amiket a jó öreg
Basho írt, s ez jóval tömörebb:

Csak kétszer élsz,

Egyszer, amikor megszületsz,
És egyszer, amikor szembenézel
a halállal.

Tigris halkan tapsolt.

– De hiszen ez kitűnő, Bondo-szan! – mondta
elragadtatottan. Elverte a papírt meg a tollat, és néhány
japán jelet firkantott a lap tetejére.
– Nem, japánul nem hangzik jól – rázta a fejét. – Rossz a szótagszám.
De nagyon dicséretes próbálkozás. Bizonyára a feladatodra gondoltál –
nézett áthatóan Bondra.
– Lehet – válaszolta Bond közömbösen.
– Nyomaszt ez a dolog?
– A gyakorlati nehézségek feltétlenül. Ami a dolog erkölcsi részét illeti,
elfogadtam az érvelésedet. Az a helyzet, hogy kénytelen vagyok
belenyugodni: a cél szentesíti az eszközt.
– A saját biztonságod tehát nem nyugtalanít?
– Nem különösebben. Volt már rosszabb munkám is.
– Kénytelen vagyok gratulálni a hidegvéredhez. Úgy
tűnik, nem értékeled olyan magasra az életedet, mint a
legtöbb nyugati. Bizonyára van rá valami okod – nézett rá
Tigris atyaian.
– Nincs. Legalábbis én nem tudok róla – válaszolta Bond fapofával. –
De az isten szerelmére, Tigris, hagyd ezt abba! Nem kérek a japán
agymosásodból! Rendelj még szakét, és válaszolj a kérdésemre, amit
tegnap tettem fel! Miért nem tették harcképtelenné azokat a férfiakat az
ágyékukra mért hatalmas ütések? Ebből talán én is tudok profitálni
valamit, ahelyett, hogy a költészetről fecsegnénk.
Tigris megrendelte a szakét.
– Ahhoz sajnos már túl Öreg vagy, hogy gyakorlati hasznod legyen a
dologból – nevette el magát. – Úgy tizennégy éves korodban kellett volna
elkapnom téged. A következőről van szó. Ismered a szumó-
birkózókat? Ők fedezték fel ezt a trükköt több száz évvel
ezelőtt. Döntő fontosságú számukra, hogy testüknek ez a
része érzéketlen legyen az ütésekre. Nos, mint te is tudod,
a férfiak heréi a magzati élet utolsó hónapjáig a hasüregben
rejtőznek, és csak akkor szállnak le a lágyékcsatornán át a
herezacskóba.
– Így van.
– Nos, a szumó-birkózókat még egészen kiskorukban
választják ki. Valószínűleg a súlyuk és erejük alapján, vagy
azért, mert szumóbirkózó-családból származnak. Nos, a szóban
forgó rész kitartó masszírozásával és rengeteg gyakorlással képesek elérni,
hogy a herék visszahúzódjanak á testbe a lágyékcsatornán át, amin
keresztül eredetileg leszálltak.
– Magasságos ég, ti japánok! – kiáltott fel Bond elismerően. – Ti
aztán tényleg tele vagytok trükkökkel. Tehát azt mondod,
hogy a szumó-birkózó egyszerűen behúzza a heréit a
medencecsontja vagy mi a csodája mögé?
– Anatómiai ismereteid éppoly ködösek, mint a
költészetről alkotott elképzeléseid, de többé-kevésbé úgy
van, ahogy mondod. Mielőtt megmérkőzik valamelyik
ellenfelével, jó alaposan bekötözi testének ezt a részét,
hogy az érzékeny szervek biztosan a rejtekhelyükön
maradjanak. A mérkőzés után pedig a fürdőkádban
kiengedi őket, hogy normálisan csüngjenek. Láttam, hogyan
csinálják. Milyen kár, hogy túl öreg vagy már ehhez a
trükkhöz! Talán több önbizalmat öntött volna beléd a
feladatodat illetően. Az a tapasztalatom, hogy az ügynökök
ezt a testrészüket féltik a legjobban, amikor meg kell
küzdeniük valakivel, vagy fennáll a veszélye, hogy elfogják
őket. Ezek a szervek, mint bizonyára tudod, a
legérzékenyebbek a kínzásra. Ha pedig valakiből ki akarnak
szedni valamit.
– Még hogy tudom-e! – kiáltott fel Bond meggyőződéssel.
– Vannak nálunk olyan fiúk, akik “tokot” vesznek fel, amikor
bunyóra van kilátás. Én nem szeretem. Túl kényelmetlen.
– Mi az a “tok”?
– A krikett-játékosok viselik, hogy megvédje azt a
bizonyos részüket, amikor ők az ütők. Egy könnyű,
alumíniumból készült, kipárnázott pajzs.
– Sajnálom, hogy nálunk nem használnak semmi ilyesmit. Mi, japánok
nem játszunk krikettet, csak baseballt.
– Szerencsétek, hogy nem a britek szálltak meg benneteket! – jegyezte
meg Bond. – A krikett sokkal bonyolultabb, nagyobb ügyességet kívánó
játék.
– Az amerikaiak azt mondják, éppen fordítva van.
– Naná. Szeretnének minél több baseballfelszerelést eladni nektek.
Naplementekor értek a déli Kyushu szigetén lévő
Beppuba. Tigris közölte, hogy éppen időben érkeztek,
ilyenkor legjobb megnézni a kis gyógyfürdő híres gejzírjeit
és gőzforrásait. Egyébként is, reggel biztosan nem lesz
idejük megnézni őket, mert korán kell indulniuk Fukuokára,
ahol útjuk véget ér. Bond kissé megborzongott a név
hallatára. Vészesen közeledett a pillanat, amikortól
abbamarad a szakézás és a városnézés.
Egymás után megnézték a Beppu városa fölött lévő tíz
“poklot”, ahogy nevezik őket. Undorító volt a kénszag, és
egyik bugyborékoló, böfögő vulkanikus gőzforrás-fészek
szörnyűbb volt, mint a másik. A gőzölgő iszapnak és
időnként kitörő gejzíreknek minden helyen más színe volt –
vörös, kék, narancssárga –, s mindenütt figyelmeztető
feliratokat, halálfejes táblákat tettek ki, hogy biztonságos
távolságban tartsák a látogatókat. A tizedik “pokol”-nál
angol és japán felirat adta hírül, hogy a gejzír pontosan
húszpercenként tör ki. Beálltak a kíváncsiskodók kis
csoportjába, akik az ívlámpák fénycsóváinak fókuszában,
egy iszappal teliszórt, köves terület közepén látható sekély,
nyugalomban lévő krátert figyelték. Nem csalódtak, öt perc
múlva moraj hallatszott a mélyből, majd húsz láb magas,
szürke, gőzölgő iszapsugár lövellt ki a kráterből, és
visszahullott a körülkerített területre. Amint elfordult, Bond
észrevett egy nagy, vörösre festett kereket, amelyen jókora
lakat függött, és külön is körül volt kerítve. Figyelmeztető
feliratot és egy különösen fenyegető halálfejet is erősítettek
a kerék fölé. Bond megkérdezte, mi az.
– A felirat szerint ez a kerék szabályozza a gejzír pulzálását. Ha
becsavarná valaki, az egész felrobbanna. A vulkán – állítólag – ötszáz
kilogramm TNT erejű detonációt produkálna, ha a gejzír
szelepét elzárnák. Ez persze szamárság, s csak arra szolgál,
hogy a turistákat idecsalogassa. De most igyekezzünk
vissza a városba, Bondo-szan! Mivel ez az utolsó nap, amit
együtt töltünk… a mostani utazás során – tette hozzá sietve –,
különleges lakomát rendeltem rádión a hajóról. Fugut fogunk enni!
Bond nagyot káromkodott magában. Az előző este
elfogyasztott szalonnás tojás emléke elviselhetetlenül
édesnek tűnt.
– Mi ez az újabb rémség? – érdeklődött.
– A fugu japán labdahal. A vízben úgy néz ki, mint egy
barna bagoly, de ha kifogják, hegyes tüskékkel fedett
labdává fújja magát. A bőrét néha kiszárítjuk, gyertyát
teszünk bele, és lampionként használjuk. A húsa viszont
csodálatosan finom. A szumó-birkózók rendszeresen
fogyasztják, mert azt tartják róla, hogy különösen sok erőt
ad. Nagyon kedvelik ezt a halat az öngyilkosok és a
gyilkosok is, mert a mája és a szexuális mirigyei azonnal
ölő mérget tartalmaznak.
– Magam is pont ilyen halat választottam volna vacsorára. Milyen
figyelmes vagy!
– Nem kell félned, Bondo-szan! Mivel ennyire veszélyes halról van szó,
minden fugu-étteremben különleges szakácsok dolgoznak, s csak állami
engedéllyel lehet ilyen éttermet nyitni.
Letették a poggyászukat egy japán fogadóban, ahol Tigris szobát
foglaltatott a számukra, o-furót, vagyis rituális fürdőt vettek
együtt a kék csempés, apró fürdőmedencében, amelynek
vize nagyon forró és kénszagú volt, s azután tökéletesen
ellazulva elindultak lefelé a tengerpartra.
(Bond nagyon megkedvelte a japánok civilizált, kissé a
rómaiakéra emlékeztető fürdőzési szokásait. Talán éppen
amiatt van mindegyiküknek olyan tiszta illata, mert a
fürdőmedencén kívül mossák le magukat, s nem a saját
kipárolgásukban dagonyáznak? Tigris kertelés nélkül
kijelentette, hogy a nyugatiaknak – legjobb esetben – édes disznóhús
szaguk van.)
Az étterem bejárata fölött egy jókora labdahal függött
cégérként. Odabent – Bond nagy megkönnyebbülésére –
nyugati stílusú székek és asztalok fogadták őket,
amelyeknél néhány vendég evett nagy elmélyülten, ahogy
azt a japánok szokták. Már várták őket, előkészítettek
számukra egy asztalt.
– Előre megmondom, Tigris, hogy addig nem vagyok
hajlandó rituális öngyilkosságot elkövetni, amíg legalább öt
üvegnyi szaké nincs bennem – közölte Bond.
A pincérlányok nagy kuncogás közepette kihozták mind az öt üveget.
Bond egyik vizespohárnyi italt a másik után küldte le, végül elégedetten
megszólalt:
– No, most már hozhatják azt a fránya labdahalat. Ha megöl, nagy
szolgálatot tesz kastélybeli barátunknak, a doktornak.
Nagy ünnepélyesen kihoztak egy biciklikerék nagyságú,
gyönyörű, fehér porcelántálat, rajta a virág alakban
elrendezett halhússal. Minden egyes szirmot gondosan
kiraktak a fehér, szinte áttetsző, hajszálvékonyra vágott
szeletekből. Bond követte Tigris példáját, s pálcikáival
nekilátott az ételnek. Büszke volt rá, hogy az evőpálcák
használatában már feketeöves szintet ért el: képes volt
elfogyasztahi velük egy alig megsütött tükörtojást.
A halnak nem volt semmi íze – még halíze sem. De vaj puha volt, s
Bond áradozva dicsérte, mert nyilvánvaló volt, hogy Tigris –
aki még az ujját is megnyalta a hal után – ezt elvárja tőle.
Többféle kiegészítő fogást is feltálaltak, amik a hal
különböző részeiből készültek, végül olyan szakét ittak,
amibe nyers fugu-uszonyt áztattak.
Bond hátradőlt és rágyújtott.
– Nos, Tigris, lassan vége a tanfolyamnak. Azt mondtad,
holnap ki kell repülnöm a fészekből. Hány pontot adnál, ha
száz lenne a maximum? '
Tigris fürkészően nézett rá.
– Jól szerepeltél, Bondo-szan. Leszámítva azt a hajlamodat, hogy
nyugati módra tréfálkozz a keleti szokásokon. Szerencsére végtelenül
türelmes ember vagyok, s be kell valljam, kellemesnek és bizonyos
mértékig szórakoztatónak találtam a társaságodat. Hetvenöt pontot adnék
neked a százból.
Amint felálltak, hogy távozzanak, egy férfi nyomakodott
el Bond mellett a kijárat irányába tartva. Tömzsi volt, fehér
maszkot és rusnya bőrkalapot viselt. A férfi, akit a vonaton
látott!
 – Ejnye-bejnye – gondolta magában Bond. – Ha még egyszer feltűnik
a Fukuokáig hátralévő ütőn, elkapom. Ha nem, némi rossz
érzéssel ugyan, de elkönyvelem a furcsa véletlenek közé.
De az biztos, hogy nulla pontot adnék Tigris
megfigyelőképességére.
 MÁSODIK RÉSZ

“... mint megérkezni”

12

Találkozó, amit Szamarában beszéltek meg

Reggel hatkor a fukuokai rendőrőrs kocsija jött értük. Két

rendőr tizedes ült elöl. Észak felé indultak el jó tempóban a
parti úton. Kis idő múlva Bond megszólalt:
– Tigris, valaki követ bennünket, akármit is mondasz... A férfi, aki
ellopta a tárcámat, tegnap ott volt a fugu-étteremben.
Megeszem a kalapomat, ha nem ő követ bennünket
motorkerékpáron egy mérföldnyire lemaradva. Légy szíves,
szólj a sofőrnek, álljon félre egy mellékútra, azután hajtson
utána, és kapja el. Jó orrom van az ilyesmihez. Kérlek, tedd azt,
amit mondtam.
Tigris morgott valamit; Hátranézett, azután sietve
utasításokat adott a sofőrnek. A sofőr katonás haijal
válaszolt, a mellette ülő tizedes pedig kinyitotta az oldalán
függő M–14-es automata pisztoly táskáját. Tigris megmozgatta
vaskos ujjait.
Bal oldalt feltűnt egy mellékút, amelyik bevezetett a
bokrok közé. A sofőr sportosan visszakapcsolt,
lekanyarodott, és úgy állt meg, hogy a kocsit ne lehessen
látni az útról. Leállította a motort. Hallgatóztak.
Meghallották a motorkerékpár hangját. A berregés egyre
közeledett, majd távolodni kezdett. A sofőr nagy lendülettel
kitolatott az útra és üldözőbe vette a motorost. Tigris még
élesebb hangon újabb utasításokat adott ki.
– Szóltam neki, hogy próbálja meg a szirénájával figyelmeztetni a
fickót, ha pedig nem állna meg, lökje bele az árokba.
– Igazából nem bánom, hogy adsz neki némi esélyt –
mondta Bond, mert kezdett lelkiismeret-furdalása lenni. –
Lehet, hogy tévedtem, és csak-közönséges motoros
küldöncről van szó, aki siet valahová.
 Nyolcvannal robogtak a kanyargós úton. Hamarosan
meglátták a motoros által felvert port, majd magát a gépet
is. A fickó a kormányra dőlve, eszeveszett iramban
száguldott.
A sofőr hátraszólt valamit.
– Azt mondja, egy ötszázas Honda. Azzal könnyen engedelmeskedni
fog a szirénának.
A sziréna felsírt, azután felbőgött. A fehér maszk
megvillant, ahogy a fickó visszanézett a válla fölött. Lassan
fékezett és megállt. Jobb kézzel benyúlt a zubbonya
belsejébe. Bond keze már az ajtókilincsen volt.
– Vigyázz, Tigris, pisztoly van nála! – kiáltotta, s amint a
motoros mellé értek, kilökte az ajtót, és rávetette magát a
férfira, földre döntve őt magát és a gépét is. A sofőr mellett
ülő tizedes egy hatalmas ugrással mellettük termett, és a
két test legurult az árokba. A tizedes szinte azonnal talpra
szökkent. Egy véres kést tartott a kezében. Elhajította a
kést, megragadta a férfi zubbonyát és ingét, azután
felnézett és mégrázta a fejét. Tigris odakiáltott neki
valamit, mire a tizedes teljes erőből pofozni kezdte a férfit. A
maszk lerepült, s láthatóvá vált a halálos vicsorgásba torzult arc.
– Állítsd le, Tigris! – szólalt meg Bond émelyegve. – A fickó halott.
Tigris lement az árokba. Felvette a férfi kését, és vállig felvágta a
holttest ruhájának jobb ujját. Odahívta Bondot. Megmutatta neki a férfi
könyökhajlatába tetovált fekete írásjelet.
– Igazad volt, Bondo-szan! Fekete Sárkány volt a fickó.
Haragtól eltorzult arccal egyenesedett fel.
– Shimata!
A két rendőr udvarias távolból, zavartan figyelte őket,
Tigris kiosztott nekik néhány parancsot. Átkutatták a férfi
ruháit. Különféle használati tárgyak kerültek elő, köztük
Bond pénztárcája, benne érintetlenül az ötezer jen és egy
olcsó jegyzetfüzet. A rendőrök mindent átadtak Tigrisnek,
azután kihúzták a hullát az árokból és durván begyömöszölték a
kocsi csomagtartójába. A motorkerékpárt elrejtették a bokrok között,
mindenki leporolta magát, azután visszaültek a kocsiba.
Néhány perc múlva Tigris töprengve megszólalt:
– Ez hihetetlen. Ezek minden bizonnyal állandóan követnek
Tokióban. – Belelapozott a jegyzetfüzetbe. – Igen, itt van az
egész múlt heti programom és valamennyi helység, ahol
útközben megálltunk. Téged egyszerűen “külföldinek”
nevez. De telefonon leadhatta a személyleírásodat. Ez
tényleg nagyon szerencsétlen ügy, Bondo-szan. A
legőszintébben bocsánatot kérek tőled. Lehet, hogy máris
felfigyeltek rád. Ez természetesen felment a feladat
végrehajtása alól. Csak az én hibám, nem voltam elég
óvatos. Nem vettem elég komolyan ezeket az embereket.
Beszélnem kell Tokióval, amint Fukuokára érünk. De
legalább láthattad, milyen intézkedéseket hoz doktor
Shatterhand a saját biztonsága érdekében. Bizonyos, hogy
a fickó komolyabb ellenfél, mint először hittem. Nem
kétséges, hogy valamikor tapasztalt hírszerző tiszt lehetett.
Enélkül biztosan nem tudta volna felfedni a kilétemet, ami
államtitoknak számít. Rájött, kitől kell legjobban tartania. S
megtette a szükséges ellenlépéseket, hogy továbbra se
férkőzhessen senki a közelébe. Vagy zseniális őrült, vagy
zseniális bűnöző lehet. Egyetértesz velem, Bondo-szan?
– Nagyon úgy néz ki. Most már tényleg szívesen a szeme
közé néznék a fickónak. A feladatom miatt pedig ne
nyugtalankodj! Azt hiszem, éppen erre a kis afférra volt
szükségem, hogy felvegyem a kezdősebességet.
A Központi Hírszerző Osztály helyi részlege Fukuoka
főutcájától pár háznyira működött. Ennek a részlegnek a
hatáskörébe tartozott a déli Kyushu sziget. A komor,
klinkertéglás ház német stílusban épült. Tigris
megerősítette, hogy a háború előtt és alatt itt volt a
Kempeitaj, a japán Gestapo helyi főhadiszállása. Tigrist
felettébb ünnepélyesen fogadták. A Hírszerző Osztály
főnökének irodája apró volt és túlzsúfolt. Bond úgy találta,
hogy Ando főfelügyelő pontosan úgy néz ki, mint bármelyik
japán hivatalnok, de a viselkedése katonás volt, tekintete pedig –
a keret nélküli szemüveg mögött – határozott és élénk.
Bond cigarettázva várt, miközben a többiek élénk
beszélgetésbe merültek. Egy iratszekrényből előkerült a
Halálkastély és a körülötte fekvő birtok kinagyított légi
mozaikképe. Ando főfelügyelő hamutálcákkal és egyéb
tárgyakkal szorította le a térkép széleit, Tigris pedig olyan
tisztelettel invitálta Bondot az asztalhoz, amit a főfelügyelő
is nyilvánvalóan észrevett. Bondnak eszébe jutott, hogy a
Fekete Sárkány-ügynök esetének köszönhetően jókora on-t
rakott Tigrisre, amit úgy is lehetne fogalmazni, hogy Tigris
kettejük kapcsolatában sokat veszített a presztízséből.
– Kérlek, nézd meg ezt a fényképet, Bondoszán! A
főfelügyelő szerint a szárazföld felől ma már nagyon nehéz
megközelíteni a kastélyt. Az öngyilkosjelöltek megfizetik a
helyi parasztokat, hogy vezessék őket keresztül ezeken a
mocsarakon – mutatott a térképre –, a birtokot körülvevő
falon pedig a parasztok által jól ismert rések vannak,
amelyek mindig nyitva állnak az öngyilkosjelöltek számára.
Amint a főfelügyelő őrt állít valamelyik rés mellé, újabbat
nyitnak a falon, s az őrök értesítik róla a parasztokat.
Egyszerűen nem tudja, mitévő-legyen. Múlt héten húsz
holttestet szállítottak be a hullaházba. A főfelügyelő be akarja
nyújtani a lemondását.
– Világos – jegyezte Bond. – Azután pedig valószínűleg
rituálisan megmérgezi magát fuguval. No, nézzük!
Bond elcsüggedt, amint a térképre pillantott. Ezzel az
erővel akár a windsori várat is megpróbálhatná egymaga
megostromolni! A birtok a sziklás partról a tengerbe
benyúló hegyfokon terült el. A hatvan méter mély
szakadékot, amely a hegyfokot körülvette, hatalmas
kőtömbökkel borították, le egészen a hullámtörő sziklákig.
Az így kialakított sima, kissé befelé hajló fal tetején lőrések
és egymástól szabálytalan távolságra cseréppel fedett
őrtornyok látszottak. A falon belül, annak teteje alatt,
három méterre terült el a fákkal és bokrokkal, sűrűn
teleültetett park, A fák között patakok kanyarogtak és egy
tó terpeszkedett, közepén apró szigettel. Látszott, hogy a
tóból gőz tör fel, és gőzpamacsokat lehetett észrevenni itt-
ott a bokrok között is. A park végében állt a kastély, nem
messze a viszonylag szerény faltól, ami az alacsonyabban
fekvő vidék felől védte a birtokot. Ezen a falon keresztül
hatolnak be az öngyilkosjelöltek. Maga a kastély hatalmas,
ötemeletes, japán stílusban emelt építmény volt, mázas
cseréppel fedett meredek pagodatetővel. Delfin alakú
oromkövek díszítették a legfelső emeletet, s ezenkívül is
bőven akadt mindenféle dekoráció az épületen – apró
erkélyek, különálló tornyocskák, teraszok. A feketére festett
– s Tigris leírása szerint aranyozott párkányú – építmény
úgy nézett ki, mintha egy kiváló díszlettervező egy Drakula-
film forgatásához álmodta volna meg. Bond fogott egy
jókora nagyítót és centiméterről centiméterre
végigvizsgálta vele az egész birtokot, de nem vett észre
semmi említésre méltót, kivéve néhány munkás apró
alakját, akik a parkban dolgoztak vagy a kastély körül
gereblyézték a kavicsot. Bond letette a nagyítót.
– Ez nem kastély! Ez erődítmény! – mondta lehangoltan.
– Hogy gondoltad, miként jutok be ebbe az átkozott
kastélyba?
– A főfelügyelő azt kérdezi, jó úszó vagy-e. Leküldettem
ide egy teljes felszerelést a nindzsakiképző táborból. A
tenger felé néző fal nem jelenthet problémát.
– Elég jól úszom, de hogyan jutok el a fal tövéig? Honnan indulok el?
– A főfelügyelő azt mondja, mindössze fél mérföldnyire a
parttól van egy Kuro nevű ama-sziget.
– Mi az az ama-sziget?
– Jó néhány hasonló sziget van Japánban. Ha jól tudom, úgy ötven ilyen
település létezik. Az ama törzs lányai lémerülnek a tengerbe, és awabi
kagylót gyűjtenek, ami Japánban különleges csemegének
számít. Néha gyöngykagylót is szednek. Meztelenül
merülnek le. Egyikük-másikuk nagyon szép. De tökéletesen
elzárkóznak a világtól, egyáltalán nem engednek be
látogatókat a szigeteikre. Saját primitív kultúrájuk és
szokásaik vannak. Talán a tengeri cigányokhoz lehetne őket
hasonlítani. Nagyon ritkán házasodnak a törzsön kívül, s
éppen emiatt váltak külön törzzsé.
– Kíváncsivá tettél. De hogyan verek tábort ezen a Kuro
vagy milyen nevű szigeten? Lehet, hogy napokig kell majd
várnom az alkalmas időjárásra.
Tigris sietve kérdezgetni kezdte a főfelügyelőt, aki
hosszasan válaszolt. Egyszer csak Tigris lelkesen felkiáltott.
– Kiderült – fordult Bondhoz –, hogy az egyik kurói család
távoli rokonságban áll a főfelügyelővel. Nagyon érdekes
família. Apa, anya és a lányuk. A lányt Kissy Suzukinak
hívják. Már hallottam róla. Tizenhét éves korában egész
Japán megismerte, mert kiválasztották egy hollywoodi film
szereplőjének. Egy gyönyörű japán búvárlányt kerestek, s
valaki őt ajánlotta. Megcsinálta a filmet, de gyűlölte
Hollywoodot, s csak arról álmodott, hogy visszatérjen a
maga ama életformájához. Vagyonokat kereshetett volna, de
visszavonult erre az isten háta mögötti kis szigetre. A sajtó
annak idején felkapta a témát, s mindenkinek az volt a
véleménye, hogy a lány a lehető legtiszteletreméltóbban
viselkedett. Elnevezték “japán Garbónak”. De Kissy most
már huszonhárom felé járhat, s mindenki elfeledkezett róla.
A főfelügyelő azt mondja, el tudja intézni, hogy
megszállhass a családnál. Úgy látszik, valami miatt
lekötelezettjei lehetnek. A ház egyszerű, de kényelmessé
varázsolták a pénzzel, amit a lány Hollywoodban keresett. A
szigeten lévő többi ház legfeljebb a halászkunyhó nevet
érdemli meg.
– De nem tiltakozik majd a jelenlétem ellen a sziget többi lakója?
– Nem. A szigetlakók sintoista vallásúak. A főfelügyelő
beszél a sinto pappal, és minden rendben lesz.
– Rendben van. Tehát a szigeten maradok, és valamelyik éjszaka
átúszom a falhoz. De hogyan mászok fel?
– Nálad lesz a nindzsa-felszerelés. Láttad, hogyan
használják. Te is használni fogod. Nagyon egyszerű.
– Amint az az embered is bemutatta, aki belezuhant a várárokba ...
Azután mit kell tennem?
– Elrejtőzöl a birtokon, és vársz, amíg alkalom adódik rá,
hogy megöld. Azt te döntőd el, hogyan csinálod. Amint már
említettem, mindig páncélt visel. A páncélos ember nagyon
sebezhető. Csak le kell döntened a lábáról. Azután pedig
megfojtod a nindzsa-lánccal, amit a csuklódon viselsz majd.
Ha a felesége vele van, azt is megfojtod. Bizonyos, hogy a
nő is benne van az üzelmeiben, és egyébként is túlságosan
ronda ahhoz, hogy tovább éljen. Végül meglépsz a falon át,
és visszaúszol Kuróra. Ott felszed a rendőrségi motoros,
amely nyomban elindul majd érted. A halálhír pillanatok
alatt el fog terjedni.
– Mindez nagyon egyszerűen hangzik – jegyezte meg
Bond kételkedve. – De mi legyen az őrökkel? Mindenütt ott
nyüzsögnek.
– Egyszerűen el kell kerülnöd velük a találkozást. Amint
láthatod, a birtok bővelkedik rejtekhelyekben.
– Köszönöm szépen. Elrejtőzhetek valamelyik mérges
bokorban vagy fán. Nem akarok megvakulni vagy
megőrülni!
– A nindzsa-ruha tökéletes védelmet nyújt. Kapsz egy fekete
öltözéket éjszakára és egy terepszínűt nappalra.
Búvárszemüveget is viselsz majd, hogy megvédje a
szemedet. Az egész felszerelést egy nejlonzsákban viszed
át magaddal.
– Kedves Tigris, mindenre gondoltál. De sokkal jobban örülnék
egyetlen aprócska pisztolynak.
– Az őrültség lenne, Bondo-szan. Nagyon jól tudod, hogy
nem csaphatsz semmi zajt. Ha padig a pisztolyra
hangtompítót szerelnél – ami elég súlyos, így úszni is nehéz
lenne vele, az annyira lecsökkentené a golyó sebességét,
hogy az esetleg nem lenne képes átütni a páncélt. Nem, barátom!
Használd a nindzsucut! Ez az egyetlen megoldás.
– Hát rendben van – mondta Bond beletörődve. – Most
pedig hadd nézzem meg a fickó fényképét! Van fénykép
róla, főfelügyelő?
A fénykép nagy távolságról készült, teleobjektívvel. Hatalmas
termetű alakot ábrázolt, teljes középkori páncélzatban,
fején a régi japán harcosok tarajos, szárnyas sisakjával.
Bond gondosan tanulmányozta a fényképet, megjegyezve a
nyaknál és a hajlatoknál lévő sebezhető pontokat. A férfi
ágyékát fém védőpajzs takarta. Széles pengéjű szamuráj
kard lógott az oldalán, s úgy tűnt, ezenkívül nincs nála
semmiféle fegyver.
– Nem látszik annyira őrültnek, mint hinné az ember.
Bizonyára a Drakulához illő környezet miatt. Van olyan
fényképetek, amin az arca is látszik? Páncél nélkül talán
őrültebbnek néz ki.
A főfelügyelő kotorászni kezdett a dossziéja alján.
Előhúzott egy fotót, amely minden jel szerint doktor
Guntram Shatterhand kinagyított útlevélképe volt, és
átnyújtotta.
Bond közömbösen vette el a képet, de a következő pillanatban
az egész teste megmerevedett.
– Magasságos ég! Magasságos ég! – ismételgette magában. – Igen,
semmi kétség! A legkisebb kétség sem férhet hozzá!
Hosszú, őszes bajuszt növesztett. Rendbe hozatta a
szifilisztől eltorzult orrát. Az egyik elülső felső fogán
aranykorona van. De semmi kétség ...
– Van képe a nőről is? – nézett fel.
A főfelügyelő, aki megriadt a Bond arcán tükröződő
elfojtott gyűlölettől és a hirtelen sápadtságtól, ami még a
barna festéken is átütött, energikusan meghajolt, és sietve
végiglapozta a dossziét.
Igen, ő az, a szajha: a lapos, visszataszító kápópofa, a
fénytelen szempár, a szoros kontyba fésült haj ...
Bond kezében tartotta a képeket, de nem nézett rájuk. Gondolkodott.
Ernst Stavro Blofeld, és Irma Bunt. Tehát ide jöttek elrejtőzni!
És a sors hosszú, erős pányvája ismét hozzájuk kötötte
őket. Pontosan hozzájuk! Hozzá! Csak taxiba kellene ülnie
és végighajtania a tengerparti úton itt, Japánnak ebben az
eldugott sarkában. Vajon kiszagolták-e, hogy jön? Vajon
megtudta-e a halott spicli a nevét és elmondta-e nekik?
Nem valószínű. Tigris hatalma és tekintélye biztosan
megvédte. A japán fogadók személyzetének vérében van a
diszkréció, a titoktartás. De vajon rájöttek-e, hogy ellenség
közeledik feléjük? Hogy a sors még Szamarában
előjegyezte ezt a találkozót?
Bond felnézett. Tökéletesen ura volt önmagának. Ez most
már az ő saját ügye. Semmi köze Tigrishez vagy Japánhoz.
Semmi köze a Magic 44-hez. Egy régi számlát kell
rendeznie.
– Tigris, meg tudná kérdezni a főfelügyelőt, mit derítettek ki
a detektívjei a Fekete Sárkány ügynökről? – érdeklődött
szinte mellékesen. – Rájöttek-e valamire a holmija alapján?
Különösen az érdekelne, vajon leadhatta-e telefonon vagy
telexen a személyleírásomat és azt, hogy miért utaztam ide?
 Hosszú, feszült csend ült a szobára. Tigris egy ideig
átható tekintettel vizsgálgatta Bond arcát, s csak azután
fordította le a kérdést a főfelügyelőnek. A főfelügyelő
fölvette az ósdi telefont a kettős villáról. Beleszólt, azután
japán szokás szerint jó erősen belefújt a mikrofontölcsérbe,
hogy “kitisztítsa” a vonalat, s tovább beszélt. Végül letette
a kagylót. Amikor befejezte a jelentését, Tigris Bond felé
fordult. Továbbra is átható tekintettel figyelte Bond arcát,
miközben beszélt:
– A férfi a környékről származott. Priusza volt.
Szerencsére műveletlen fickó volt, ostoba kis gengszterként
ismerték. A jegyzetfüzete első oldalára beírta a feladatát,
ami nem állt egyébből, mint hogy kövessen a végcélomig, s
azután jelentést tegyen a megbízójának. Nem valószínű,
hogy költséges telefonálgatásra pénzt kapott volna. De mi
van veled, Bondo-szan? Ismered ezeket az embereket?
Bond csikorogva felnevetett. Maga is érezte, hogy hamisan és rekedten
hangzik a nevetése a kis szobában. Rögtön elhatározta, hogy senkinek
nem szól a felfedezéséről. Ha felfedné doktor Shatterhand
valódi személyazonosságát, azzal visszaterelné az ügyet a
hivatalos csatornákba. A Japán Titkosszolgálat és a CIA
emberei elárasztanák Fukuokát. Blofeldet és Irma Buntot
letartóztatnák. Elhalásznák James Bond orra elől személyes
zsákmányát. Megmenekülnének a bosszújától.
– Dehogy, az isten szerelmére! – szólalt meg Bond. – De
jó emberismerő vagyok. Amikor megláttam ennek a
férfinak az ábrázatát, felállt a szőr a hátamon. Van egy
olyan érzésem, hogy akár sikerrel járok, akár nem, ennek a
küldetésnek a kimenetele egyikünk számára végzetes lesz.
Döntetlenről szó sem lehet. De most még szeretnék feltenni
neked és a főfelügyelőnek egy sor további kérdést. Apró
részletkérdések, de szeretnék mindent tisztázni, mielőtt
nekivágok.
Tigris megkönnyebbültnek látszott. A nyers, szinte állati
érzelmek, amelyek az előbb Bond arcán tükröződtek,
túlságosan is különböztek az angol megszokott hidegvérű,
ironikus stílusától, attól a Bondo-szantól, akit annyira
megkedvelt. Kivillantotta széles, aranyszegélyű mosolyát.
 – Ez csak természetes, barátom! Örülök, hogy nem
veszed félvállról a dolgot és szeretnél mindent előre
elrendezni. Biztosan megbocsátasz, ha idézek neked még
egy utolsó japán közmondást: “Néhány légy jót tesz a kutyának.
Nélkülük elfelejtené, hogy kutya."
– Jó öreg Basho – sóhajtott fel Bond.
 13

Kissy Suzuki

James Bond a délelőtt hátralévő részében gépiesen tette

a dolgát. Felpróbálta a nindzsa-felszerelést, és figyelte,
hogyan csomagolnak be gondosan minden egyes darabot
úsztatható műanyag dobozokba, de közben egyre csak
ellensége képe járt a fejében. Blofeld, a szupergengszter,
aki maga volt az Ellen-elhárítás, Terrorizmus, Bosszú és
Zsarolás Különleges Tanácsa, akit valamennyi NATO-ország
rendőrsége keres, aki alig kilenc hónapja meggyilkolta
Tracyt, Bond ifjú feleségét... S ez alatt a rövid kilenc hónap
alatt ez a zseniális gonosztevő új “halálgyűjtési” módszert
dolgozott ki, ahogy Tigris mondta. Új személyiségét, a
svájci doktor Shatterhandot – valószínűleg több hasonlóval
együtt – hosszú évek során alakíthatta ki nagy
előrelátással. Nem jelentett nagy nehézséget a számára.
Elég volt néhány növényritkaságot ajándékoznia egy-két
híres botanikus kertnek, pénzt adnia pár expedícióra,
miközben magában végig ott dédelgette a gondolatot, hogy
egy nap visszavonul, hogy “művelje a kertjét”. S micsoda
kert! Egy kert, amely emberi lények légyfogójaként szolgál,
ciánosüvegként azoknak, akik el akarják dobni maguktól az
életet. S persze éppen Japán kínálta számára a tökéletes
végső menedéket, a világon legmagasabb öngyilkossági
rátájával, lakóinak ellenállhatatlan vonzódásával a bizarr, a
kegyetlen és a szörnyű iránt. Blofeld minden bizonnyal
őrült, de ez az őrültség a szörnyeteg kiszámított őrültsége,
a zsenié – hiszen Blofeld kétségkívül az. És az egész
démoni koncepciót Blofeld a tőle megszokott
nagyvonalúsággal valósította meg – méltóan Caligulához,
Néróhoz, Hitlerhez vagy az emberiség bármely más nagy
gonosztevőjéhez. A megvalósítás sebessége lélegzetelállító,
a költségek csillagászatiak, a tervezés a legapróbb
részletekig – beleértve a Fekete Sárkány Társaság
felhasználását – tökéletes, s a fedőtevékenység éppoly
minden gyanún felül álló, mint volt a Piz Glória Klinika
esetében, amelyet alig egy évvel ezelőtt Bond segített
végérvényesen megsemmisíteni. S most megint szemben
áll a két ellenfél, de ezúttal Dávid nem becsületbeli
kötelességből, hanem véres bosszúvágytól hajtva akarja
megölni Góliátot! S milyen fegyverrel? Semmi mással, mint
puszta kezével, egy két hüvelyk hosszú zsebkéssel és egy
vékony acéllánccal. Igaz, használt már korábban is ezekhez
hasonló fegyvereket. A döntő tényező a meglepetés lesz.
Bond egy pár fekete békalábat, egy kis adag porrá tört
szárított húst, benzedrine tablettákat és egy műanyag
palack vizet is hozzátetetett a felszereléshez, s ezzel be is
fejezte a készülődést.
Végigautóztak a főutcán, le a kikötőgátig, ahol egy
rendőrmotoros várakozott rájuk. Jó húsz csomós
sebességgel vágtak keresztül a gyönyörű öblön, s a
földnyelvet megkerülve kihajóztak a Genkai-tengerre. Tigris
szendvicseket és egy-egy üveg szakét húzott elő.
Megebédeltek, miközben a hajó bal oldalán lassan maradt
el a csipkés, zöld partvonal, homokos strandjaival. Tigris a
látóhatár egy távoli pontjára mutatott.
– Kuro szigete. Fel a fejjel, Bondo-szan! Gondterheltnek
tűnsz. Gondolj a sok gyönyörű meztelen lányra, akikkel
hamarosan együtt úszkálhatsz! És a japán Greta Garbóra,
akivel együtt töltöd majd az éjszakákat!
– Meg a cápákra, akik már bizonyosan gyülekeznek a hírre, hogy át
fogok úszni a kastélyba!
– Ha nem falják fel az amákat, miért akarnának megkóstolni
egy rágós angolt. Nézd azt a két köröző halászsast! Kitűnő
előjel! Ha csak egy lenne, az nem lenne ennyire kedvező.
Ha négyen lennének, az egyszerűen katasztrofális lenne –
mivel mi a négyet tartjuk szerencsétlen számnak, ahogy ti
a tizenhármat. Mondd, Bondo-szan, nem mulattat a
gondolat, hogy az ostoba sárkány mit sem sejtve szundikál
a kastélyában, miközben Szent György csendben közeledik
a búvóhelye felé a hullámok hátán? Remek téma lenne egy japán nyomat
számára.
– Fura humorotok van, Tigris.
– Pusztán más, mint a tiétek. A mi legtöbb anekdotánk témája a halál
vagy valamilyen szerencsétlenség. Én ugyan nem vagyok “képmutogató”,
vagyis hivatásos mesélő, de azért elmesélem neked a kedvenc
anekdotámat. Egy fiatal lányról szól, aki odamegy egy
hídhoz, ahol fizetni kell az átkelésért. Odahajít egy szent –
egy egészen kis pénzdarabot – az őrnek és felmegy a hídra.
Az őr utánaszól: “Hé! Nem tudod, hogy a hídon való átkelésért
két szent kell fizetni?” Mire a lány visszaszól: “De én nem akarok átkelni a
hídon. Csak a feléig megyek, és ott a vízbe vetem magam.”
Tigris nagyot hahotázott. Bond udvariasan elmosolyodott.
– Ezt feltétlenül el fogom mesélni Londonban. Mindenki az oldalát
fogja majd.
A látóhatáron lévő kis pont egyre nőtt, és hamarosan
hosszúkás, körülbelül öt mérföld kerületű sziget
bontakozott ki a szemük előtt. Partján meredek sziklafal
húzódott végig, északi oldalán kis kikötő nyílt. A
szárazföldről doktor Shatterhand félszigete nyúlt be a
tengerbe. Az erődítményszerű fekete falak magasan
kiemelkedtek a megtörő hullámokból. A fal fölött fák
koronái látszottak, mögöttük pedig a távolban a kastély
pagoda teteje rajzolódott ki a látóhatáron. A masszív
sziluett Alcatraz tenger felől készített fényképeire
emlékeztette egy kicsit Bondot. Enyhén megborzongott,
mikor eszébe jutott a fél mérföldes éjszakai úszás a
szoroson keresztül, s azután a fekete pók, aki majd
megmássza az erőd meredek falát. Na, majd meglátjuk!
Visszafordult Kuro szigete felé.
Úgy tűnt, fekete vulkáni kő alkotja az alapját, amit dús
növényzet borít, fel egészen a kis domb csúcsáig, amelynek
tetején valamiféle világítótorony látszott. Amikor
megkerülték a fokot, amely egyik oldalról körülölelte az
öblöt, egy nyüzsgő kis falut és egy apró kikötőmólót
pillantottak meg. Mintegy harminc evezős csónak lebegett
szétszóródva a vízen, s itt-ott meztelen emberi testek
villantak meg a napfényben. Meztelen gyerekek játszottak
a hatalmas fekete kőtömbök között, amelyek napozó
vízilovakként hevertek a sekély vízben. A parton zöld hálók
száradtak. Barátságos kép volt. Volt benne valami
meseszerű, valami megfoghatatlanul távoli, ami a kis
halászfaluk sajátja bárhol a világon. Bond első pillantásra
megkedvelte a falucskát. Úgy érezte, olyan helyre érkezik, ahol már
várnak rá, s ahol barátságosan fogadják majd.
A falu öregjei, szigorú, meggörnyedt öregemberek,
arcukon azzal a komoly kifejezéssel, amit az egyszerű
emberek ünnepélyes alkalmakkor öltenek fel, élükön a
sinto pappal, kijöttek a kikötőmólóra, hogy üdvözöljék őket.
A pap díszruhát viselt: sötétvörös, háromnegyedes kimonót,
bő, lelógó ujjal, kékeszöld inget széles fodrokkal és a
hagyományos, csonka kúp alakú, fényes, fekete süveget. Jó
megjelenésű, középkorú férfi volt. Egyszerű méltóság áradt
belőle. Kerek szemüveget hordott, az arca is kerek volt
lebiggyedő, intelligens ajakkal. Éles tekintete egyenként
végigtapogatta őket, ahogy partra léptek, de legtovább
Bondon időzött. Ando főfelügyelőt barátságosan fogadták,
de egyben érezhető tisztelettel is. A falu az ő körzetéhez
tartozik, így a halászati engedélyek kiadása végső soron
tőle függ – gondolta magában Bond rosszmájúan –, de azt
el kellett ismernie, hogy egyik meghajlás sem volt túlzóan
mély, s szerencséje van, hogy ilyen követe akadt. A
kockakővel kirakott főutcán mentek fel a pap otthonáig,
egy szerény, időjárás tépázta, kőből és uszadékfából épült
házig. Bementek, és félkörben letelepedtek a lakkozott,
makulátlanul tiszta padlóra, szemben a pappal. A
főfelügyelő hosszú beszédet tartott, amit a pap időnként hai
felkiáltásokkal szakított meg, s bölcs tekintete időnként
hosszabb ideig megpihent Bondon. Amikor a főfelügyelő
elhallgatott, a pap mondott néhány szót, amit a főfelügyelő
és Tigris nagy tisztelettel hallgattak.
Tigris válaszolt neki, s ezzel a megbeszélés véget ért, jöhetett az
elmaradhatatlan tea.
Bond megkérdezte Tigrist, milyen magyarázatot adtak a jelenlétére és
mennyit mondhat el a feladatáról. Tigris azt válaszolta, a pap túlságosan
éles eszű ember ahhoz, hogy megpróbáljanak neki hazudni,
így hát nagy vonalakban elmondták neki az igazat. A pap
sajnálkozását fejezte ki, hogy ilyen rendkívüli eszközökhöz
akarnak nyúlni, de azzal egyetértett, hogy a szoros
túloldalán lévő kastély gonosz hely, s ura az ördöggel lépett
szövetségre. Figyelembe véve a körülményeket, áldását adta a tervre, és
megengedte, hogy James Bond addig a szigeten maradjon, ameddig az
feladata elvégzéséhez feltétlenül szükséges. A pap megkéri majd a Suzuki
családot, hogy fogadják tisztelettel. Bondot híres gaidzsin
antropológusként mutatják be az öregeknek, aki azért jött, hogy az amák
életét tanulmányozza. Bond tehát tanulmányozza az itteni életet, de a pap
kéri, hogy viselkedjék tisztességesen.
– Ami azt jelenti – magyarázta Tigris kárörvendő vigyorral –,
hogy nem bújhatsz ágyba a lányokkal.
Este visszasétáltak a kikötőhöz. A tenger sötét
palaszürke volt és tükörsima. Az apró csónakok, orrukon
színes zászlócskákkal, ami azt jelentette, hogy aznap
rendkívül bőséges zsákmányra tettek szert, hazafelé
eveztek. Kuro valamennyi lakója – körülbelül kétszáz ember
– felsorakozott a parton, hogy köszöntse a nap hősnőit. Az
idősebbek gondosan összehajtogatott sálakat, és takarókat
tartottak, amikbe a lányok csavarják majd magukat hazáig,
ahol – Tigris szerint – forró fürdő várja őket, hogy
visszatérjen a végtagjaikba a vérkeringés és alaposan
lemoshassák magukról a sót. Öt óra volt.
– Nyolckor már alszanak – mondta Tigris –, s hajnalban újra kieveznek.
– Nagy együttérzéssel beszélt róluk. – Hozzájuk kell igazítanod az
időbeosztásodat, Bondo-szan! És az életmódodat. Az amák
nagyon takarékosan élnek, alig költenek valamit, hiszen csak annyit
keresnek – ahogy mondani szokták –, amennyit a fecske könnyéért
fizetnek. És az isten szerelmére, légy nagyon kedves a szülőkhöz,
különösen az apához! -Ami pedig Kissyt illeti... – Tigris
félbehagyta a mondatot.
Segítőkész kezek nyúltak a csónakokért és felhúzták őket
a fekete kavicsos partra. Jókora fakádakat emeltek ki
belőlük, és siettek fel velük a szegényes piacra, ahol – Tigris szerint
– nagyság szerint szétválogatják az awabit, és meghatározzák az
árát. A fecserésző, mosolygó lányok kigázoltak a partra,
közben óvatos, kutató pillantásokat vetettek a mólón
álldogáló három idegenre, akik a szárazföldről érkeztek.
Bond valamennyiüket szépnek és kedvesnek látta a lágy
esti fényben – feszes, kissé durva bimbójú mellüket,
csillogó, izmos feneküket, középen a vékony fekete
zsinórral, ami az elöl lévő fekete, pamut háromszöget
tartotta, az erős bőrszíjat, amit a csuklójukon viseltek, s
amelyről ovális ólomsúlyok függtek, a szögletes acélpálcát,
amellyel a kagylót piszkálták elő, a kócos hajat összefogó
fehér rongycsíkot, alatta a nevető sötét szempárt és szájat.
Mindegyikükről sugárzott a szerencsés nap fölött érzett öröm.
Bond ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ilyennek kellene lennie a
világnak, az életnek, s szégyenkezve gondolt elegáns városi külsejére, s
ráadásul a sötét tervekre, amiket titokban forral.
Az egyik lány, aki egy kicsivel magasabb volt, mint a többiek,
úgy tűnt, ügyet sem vet a mólón álló férfiakra, és a
mellette himbálódzó rendőrmotorosra. Egy csapat nevető
lány gyűlt köréje, ahogy valószínűleg szándékosan,
hosszúkat lépve kijött a vízből, és végigment a csillogó
fekete kavicsok borította parton. Valamit visszaszólt a
társnőinek, mire azok szájuk elé kapva a kezüket,
felvihogtak. Egy fonnyadt öregasszony odanyújtott neki egy
takarót, a lány betekerte magát, s a csoport szétoszlott.
A fiatal lány és az öregasszony felmentek a piacra. A lány
izgatottan magyarázott valamit, a másik pedig figyelmesen
hallgatta és bólogatott. A pap már várt rájuk. Mélyen
meghajoltak előtte. A férfi beszélni kezdett hozzájuk, s ők
tisztelettel hallgatták, időnként futó pillantásokat vetve a
mólón álló csoportra. A magas lány szorosabbra fogta
magán a takarót. James Bond már eddig is sejtette, de
most már tudta: ő Kissy Suzuki.
A három ember – a díszruhás pap, a dióbarna arcú öregasszony és kissé
lemaradva a durva takaróba csavart magas, meztelen lány – lejött a
mólóhoz. Furcsa módon együvé tartozónak látszottak, a
pap lehetett volna akár az apa is. A nők megálltak, s csak a
pap lépett oda a három férfihoz. Meghajolt Bond felé, s
beszélni kezdett hozzá. Tigris tolmácsolt.
– Azt mondja, Kissy Suzuki apja és anyja nagy
megtiszteltetésnek tartja, hogy szerény hajlékában
vendégül láthat, amelynek szegényességéért előre
elnézésedet kérik. Sajnálják, hogy nem járatosak a nyugati
szokásokban, de a lányuk jól beszél angolul, mivel
Amerikában dolgozott, s igyekszik majd minden kívánságodat
tolmácsolni nekik. A pap azt kérdezi, tudsz-e evezni. Az apa, aki ki szokott
evezni a lányával, betegeskedik a reumájával és nagy segítséget jelentene a
családnak, ha méltóztatnál átvenni a helyét.
Bond meghajolt.
– Kérlek, tolmácsold a tiszteletre méltó papnak, hogy rendkívül hálás
vagyok neki azért, hogy közben járt az érdekemben! Rendkívül
megtisztelve erezném magam, ha Suzuki-szán befogadna a házába. Az
igényeim nagyon szerények, s rendkívül élvezem a japán életmódot. A
legnagyobb örömmel evezek a családi csónakban, vagy segítek a
háztartásban bármilyen egyéb módon.
Aztán még halkan hozzátette:
– Tigris, szükségem lehet ezeknek az embereknek a
segítségére, ha eljön az idő. Különösen a lányéra. Mennyire
avathatom be őket a dologba?
– A belátásodra bízom – válaszolta halkan Tigris. – A pap
tud róla, tehát a lánynak is elárulhatod. Ő nem fogja
idegeneknek kifecsegni. Most pedig gyere, a pap bemutat
nekik. Ne felejtsd el, hogy itt Taro a neved, vagyis
elsőszülött fiú, a családi neved pedig Todoroki, ami
mennydörgést jelent. A papot nem érdekli a valódi neved.
Azt mondtam neki, hogy ez a név nagyjából megfelel az
angol nevednek. Nincs jelentősége. Senki nem törődik majd
vele. De azért meg kell próbálnod, hogy minél japánosabb
benyomást kelts, hiszen át fogsz kelni a túlsó partra. Ez a
név szerepel a személyi igazolványodban és a Fukuokai
Szénbányák bányászigazolváványában is. Itt nem kell
ezekkel a dolgokkal törődnöd, mivel barátok között vagy. A
másik oldalon viszont, ha elfognának, megmutatod a kártyát,
amin az áll, hogy süketnéma vagy! Rendben van?
Tigris beszélt a pappal, s Bondot odakísérték a két nőhöz.
Mélyen meghajolt az anya felé, de azért nem túl mélyen,
mert eszébe jutott, hogy az csak nő, azután a lányhoz
fordult.
Az jókedvűen nevetett. Nem kuncogott, vagy kacarászott, hanem
valóban nevetett.
– Nem kell meghajolnia előttem, s én sem fogok soha
meghajolni maga előtt! – mondta, és kezet nyújtott. –
örülök, hogy megismerhetem. Kissy Suzuki a nevem.
 A lány keze jéghideg volt.
– Todoroki Taro vagyok – mutatkozott be Bond. – Sajnálom, hogy
ilyen sokáig itt kellett maradnia miattam. Át van fázva,
ideje, hogy forró fürdőt vegyen. Nagyon kedves a
családjától, hogy vendégül lát, de semmiképpen sem
akarok a terhükre lenni. Biztos, hogy nem okozok problémát?
– Bármit mondjon is a kannusi-szan, a pap, az úgy van jól. És fáztam
már eddig is. Ha elbúcsúzott a barátaitól, anyám és én nagy örömmel
kísérjük haza a házunkba. Remélem, tud krumplit hámozni...
Bond boldog volt. Végre egy szókimondó lány. Semmi hajlongás és
kuncogás.
– Diplomám van krumplihámozásból – válaszolta. – Erős
vagyok, nem félek a munkától, és nem is horkolok. Mikor
evezünk ki holnap?
– Fél hat körül. Amikor feljön a nap. Lehet, hogy maga
szerencsét hoz nekem. Nem könnyű awabi kagylót találni. Ma
szerencsés napunk volt, körülbelül harminc dollárt kerestem, de ez nincs
mindig így.
– Nem szoktam meg, hogy dollárban számoljak. Mondjuk inkább azt,
hogy tíz fontot.
– Az angolok és amerikaiak nem egyformák? Nem ugyanolyan a
pénzük?
– Nagyon hasonló, de tökéletesen különböző.
– Tényleg?
Bond egy japán udvariassági formulával válaszolt. A lány nevetett:
– Jól kitanította a tokiói fontos ember. Ha most lenne
szíves elbúcsúzni tőlük, akkor hazamehetnénk. A falu másik
végén van a házunk.
A pap, a főfelügyelő és Tigris egymás között
beszélgettek, látszólag tudomást sem véve Bondról és a
lányról. Az anya szerényen álldogált, de le nem vette
vizslató tekintetét a két arcról. Bond ismét meghajolt felé,
és visszament a férfiak csoportjához.
A búcsú rövid volt. A tengert lassan elborította a
szürkület, a nap narancs korongja már elveszítette
ragyogását az esti ködben. A járőrhajó beindította motorját,
s a kipufogócső halkan bugyborékolt. Bond köszönetet
mondott a főfelügyelőnek, aki viszont jó szerencsét kívánt
nemes vállalkozásához. Tigris komolynak látszott. Mindkét kezével
megfogta Bond jobbját, ami igen szokatlan a japánoknál.
– Bondo-szan, biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz, ezért nem is
kívánok neked szerencsét. Azt se mondom, hogy szajonara, vagyis
isten veled. Egyszerűen egy halk banzaijal búcsúztatlak, és
átadom neked ezt a kis ajándékot arra az esetre, ha az
istenek elfordulnának vállalkozásodtól, s ha minden
igyekezeted ellenére rosszra, nagyon rosszra fordulnának a
dolgok.
Előhúzott egy kis dobozt, és odaadta Bondnak.
A dobozban zörgött valami. Bond kinyitotta. Egy hosszúkás, barna-
tabletta volt benne. Bond elnevette magát, és visszaadta a dobozt
Tigrisnek.
– Köszönöm, nem kérem! Ahogy Basho mondta, illetve mondhatta
volna: “Csak kétszer élsz". Ha a második életemre kerülne a
sor, inkább szembe akarok vele nézni, nem pedig hátat
fordítani neki. De köszönöm, és köszönök mindent. Az az
élő homár tényleg nagyszerű volt. Amíg itt vagyok, biztosan
sok moszatot eszem majd. Viszlát! Találkozunk kábé egy hét
múlva!
Tigris beszállt a hajóba. A motor felzúgott. Ahogy a hajó
kifelé siklott az öbölből, Tigris fölemelte a kezét, de rögtön
le is eresztette, szinte lecsapta. A hajó pár pillanat múlva
elérte a hullámtörő gátat, s eltűnt a parton állók szeme elől.
Bond megfordult. A pap már elment.
– Jöjjön, Todoroki-szan! – szólalt meg türelmetlenül Kissy Suzuki..– A
kannusi-szan azt mondta, kezeljem egyenrangúként. De azért adja ide az
egyik kis táskáját! A falusiak kedvéért, akik kíváncsian figyelnek
bennünket. Kifelé tartsuk magunkat a keleti szokásokhoz!
A sötét képű, kefefrizurás, japános szemöldökű, magas
férfi, a nyurga lány és az öregasszony végigmentek a
parton, s ösztövér japán árnyékuk előttük járt a sima fekete
kavicsokon.
14

Egy arany nap

A hajnal csodálatos arany és kék ködökkel érkezett. Bond

kiment, és az apró, kőtömbökből és fából épült ház
makulátlanul tiszta küszöbén ülve fogyasztotta el
szójasajtból, rizsből és teából álló reggelijét. A családtagok
boldog fecskékként csiviteltek bent: a nők a reggeli
házimunkát végezték.
Bondot a tisztaszobában, vagyis az apró nappaliban helyezték el, ahol a
tatamigyékényeken és néhány bútordarabon kívül a házioltár volt található,
és egy kis kalitkában egy tücsök. “Hogy társaságod legyen" – ahogy
Kissy mondta. Itt terítették a földre a futonját, s itt aludt
életében először – viszonylag sikeresen – a hagyományos
fapárnán. Előző este az apa, egy csont és bőr, szürke
szakállú öreg, bütykös ízületekkel és élénk
mókusszemekkel, nagyokat nevetett vele és rajta, amikor
Bond Kissy tolmácsolásában elmesélte neki néhány
kalandját Tigrissel. Vendéglátóiban első pillanattól kezdve
nyoma sem volt feszélyezettségnek vagy zavarnak. A pap
arra kérte őket, kezeljék Bondot családtagként. A külseje és
időnként a viselkedése furcsa volt ugyan, de Kissy minden
jel szerint jó véleményt mondott róla, ha voltak is
fenntartásai, s a család többi tagja elfogadta az ítéletét.
Kilenc órakor az apa intett Bondnak, és a növő hold
fényénél kibicegett vele a házból. Megmutatta neki a kis bódét
a földbe ásott gödör fölött és az Asahi Shimbun gondosan négyrét
tépett lapjait egy szögön, eloszlatva Bond utolsó titkos
aggodalmát is azt illetően, milyen lesz az élete a szigeten.
A gyertya pislákoló lángjánál ugyanolyan tisztának találta a
helyiséget, mint amilyen a ház volt, de legalábbis
megfelelően higiénikusnak. Azután, hogy a szomszédos két
szobában elültek a halk zajok, Bond boldog és mély álomba
zuhant.
Kissy kijött a házból. Hosszú fehér pamutinget viselt, és
sűrű, hullámos haja egy fehér pamutkendővel volt felkötve.
Fölszerelését – a súlyokat és a vaskos, szögletes fémpálcát
– a fehér ruha fölött viselte, csak a karja és a lábfeje maradt
szabadon. Bond arcára valószínűleg kiülhetett a
csalódottság, mert a lány incselkedve elnevette magát.
– Ez egy ünnepi öltözék, akkor viseljük, ha fontos külföldi
személyiségek jelenlétében búvárkódunk. A kannusi-szan lelkemre kötötte,
hogy viseljem a maga jelenlétében. A tiszteletem jeléül, természetesen.
– Kissy, én azt hiszem, maga füllent. Az az igazság, hogy attól
tart, a meztelensége tiszteletlen gondolatokat ébreszthet
kéjsóvár nyugati fejemben. Ez a lehető legméltatlanabb
gyanúsítás. Ugyanakkor elfogadom, hogy tekintettel van az
érzékenységemre. De most már ne szaporítsuk a szót,
induljunk! Ma megdöntjük az awabi-rekordot. Hány darab legyen a
célunk?
– Ötven jó lenne. Száz pedig nagyszerű. De
mindenekelőtt jól kell eveznie, s vigyáznia, nehogy
megfulladjak. És legyen kedves Daviddel!
– Ki az a David? – kérdezte Bond, akit hirtelen elöntött a féltékenység
arra a gondolatra, hogy nem egyedül lesz a lánnyal.
– Várjon, majd meglátja!...
Kissy visszament a házba, és kihozta a kis balsafa kádat meg egy
nagy tekercs negyedhüvelykes kötelet. A tekercset odaadta
Bondnak, maga pedig a csípőjének támasztva hóna alá
fogta a kádat, és előreindult a faluból kivezető keskeny
ösvényen. Az ösvény egy kis öbölnél ért véget, amelynek
lapos kavicsokkal teli partján jó magasra felhúzva egy kis
evezős csónak hevert, száraz náddal letakarva a nap ellen.
Bond leszedte róla a nádat, félretette, és levonszolta az
egyszerű, házilag készült járművet a tengerbe. A csónak
valamilyen nehéz fából volt: mélyre merülve, de stabilan
lebegett a hirtelen mélyülő, tökéletesen átlátszó vízben.
Bond belerakta a fakádat és a kötelet, Kissy átment a kis öböl
másik oldalára, és egy szikláról leoldott egy zsinórt. Lassan kezdte
behúzni, közben halk, hívogató füttyszót hallatott. Bond meglepetésére az
öbül vize felkavarodott, és egy nagy fekete kormorán úszott ki nyílsebesen
a partra. Odatotyogott Kissy lábához, közben a nyakát nyújtogatta, és
dühösen sziszegett. Kissy lehajolt, és végigsimogatta az állat tolldíszes
fejét, kinyújtott nyakát, közben halkan becézgette. A lány rövidre fogta a
zsinórt és elindult a csónak felé, a kormorán pedig nehézkesen
utánatotyogott. A madár, anélkül, hogy figyelemre méltatta
volna Bondot, átvergődött a csónak oldalán, és nagy
nehezen felkapaszkodott az elöl lévő kis ülésre, ahol
fenségesen elhelyezkedett és tollászkodni kezdett. Hosszú
csőrét szaporán huzigálta hasi tollain, közben néhányszor kiterjesztette
és könnyed eleganciával meglengette másfél méteres szárnyát. Végül egész
testét megrázta, leült, nyakát hátrahúzta, mintha lecsapni készülne, és
zöldeskék szemével a horizontot kezdte kémlelni.
Kissy beszállt a csónakba, és kecsesen összezárt térddel
lekuporodott Bond kinyújtott lábai közé. Bond becsúsztatta
a nehéz, keskeny evezőket a fából kifaragott tartókba, és
Kissy irányítása mellett erőteljes, viszonylag egyenletes
csapásokkal evezni kezdett északi irányba.
Megfigyelte, hogy a Kissynél lévő zsinór a kormorán
nyakának tövében csillogó vékony, legfeljebb két hüvelyk
átmérőjű rézkarikához van erősítve. Tehát a híres japán
halászkormoránok egyik példánya ül a csónak elejében.
Bond megkérdezte Kissyt.
– Szóval… három évvel ezelőtt fiókaként találtam rá. Olaj
tapadt a szárnyaira. Lemostam, fölneveltem és
meggyűrűztem. Egyre nagyobb gyűrűket kellett rátennem,
ahogy nőtt. Most, amint látja, a kis halakat le tudja nyelni, a
nagyobbakat pedig felhozza a csőrében. Egészen
készségesen odaadja őket, jutalmul pedig néha kap egy kis
darabot belőlük. Legtöbbször ott úszik mellettem, ő a
társaságom. Nagyon magányos tud lenni az ember
odalenn, különösen akkor, ha sötét a tenger. Magának kell
majd tartania a zsinór végét, és törődni vele, ha a felszínre
jön. Ma éhes lesz. Három napja nem vittem ki, mert az
apám nem tud evezni. A barátaimmal voltam kint.
Szerencséje van, hogy maga a szigetre jött.
– Tehát ő David?
– Igen. Akiről elneveztem, az egyetlen ember volt
Hollywoodban, akit kedveltem. Véletlenül ő is angol volt.
David Nivennek hívták. Hallott már róla?
– Persze. Szívesen dobok majd egy-két haldarabot ennek a Davidnek,
cserébe azokért a kellemes baráti kalandokért, amelyekben a másik
Daviddel együtt volt részünk.
 Bond arcán és mellkasán csorogni kezdett az izzadság le
a fürdőnadrágjára. Kissy leoldotta a haját összefogó kendőt,
előrehajolt, és finoman letörölgette. Bond mosolyogva
belenézett a mandulavágású szempárba. Most először látta
közelről a lány fitos orrát, virágsziromra emlékeztető száját.
Kissy nem festette magát, de nem is volt rá szüksége, mert
az arcbőre aranyszínű volt, egy kevés rózsaszínnel keverve
– akár egy aranyosra érett őszibarack –, ami nem ritka a
japán nőknél. A kendő híján kibomlott fekete haján időnként
sötétbarnán csillant meg a fény. A sűrű hullámokba
göndörödő haj lágy frufruban ért véget, úgy kétujjnyira az
egyenes, vékony szemöldök fölött, amin látszott, hogy
Kissynek nincs szükségé szemöldökcsipeszre. Szabályosan
sorakozó fogai éppen csak annyira fehérlettek ki az ajkai
közül, mint egy európai lánynak, nem voltak olyan
tolakodóan villogóak, mint sok japánnak. A karja és a lába
hosszú volt, kevésbé férfias, mint általában a japán nőké,
és előző nap Bond meggyőződhetett róla, hogy a melle és a
feneke feszes és formás, a hasa pedig majdnem lapos –
vagyis gyönyörű alakja van, amit bármelyik táncosnő
megirigyelhetne, akit Bond a tokiói mulatókban látott. A
keze és a lábfeje azonban durva volt, tele a munka közben
szerzett horzsolásokkal, és a körmei – akármilyen rövidre voltak is
vágva – letöredeztek. Bond ezt nagyon meghatónak találta. Az ama
tengeri lányt, vagy tengeri embert jelent, s Kissy
nyilvánvaló természetességgel viselte testén, az óceán
élővilágával vívott küzdelem nyomait, a bőre pedig – amit
megviselhetett volna, hogy állandóan ki van téve a sós
víznek – csak úgy ragyogott az egészségtől és az életerőtől.
Amivel azonban végleg belopta magát Bond szívébe, az
tekintetének és mosolyának nyíltsága és kedvessége, meg
az a tökéletes természetesség volt, amivel például Bond arcát és
mellét letörölte. Ebben a pillanatban Bond úgy érezte, semmi sem lehet
csodálatosabb, mint reggelenként kievezni a lánnyal a látóhatár felé, és
szürkületkor megtérni a tiszta házikóba.
Sietve kiverte fejéből a bizarr gondolatot. Már csak két nap van
hátra holdtöltéig, amikor vissza kell térnie a valósághoz, a sötét és
szennyes élethez, amit magának választott. Jobb, ha nem is gondol rá. A
mai és a holnapi nap haladék, amit csak Kissyvel, a csónakkal, a madárral
és a tengerrel tölt. Csak arra kell figyelnie, hogy ezek a
napok boldogok és szerencsések legyenek a lány számára,
hogy sok kagylót gyűjtsenek.
– Már nem vagyunk messze – szólalt meg Kissy. – Jól
evezett. Nálunk az a szokás, hogy aki először ér ki, az
választhat magának helyet – intett jobb felé, ahol az óceánon szétszóródva
az ama-flotta többi csónakja lebegett. – Ma kievezhetünk egészen addig a
sziklazátonyig, amit a mieink legtöbbje ismer. Az egész a miénk lehet. Ott
jó vastag a sziklákon a vízinövényzet, amivel az awabi kagyló táplálkozik.
A víz elég mély, úgy tizenkét méter, de én majdnem egy egész percig lenn
tudok maradni, ami alatt kéthárom kagylót is fel tudok szedni… persze
csak, ha rájuk akadok. Ez attól függ, mennyire szerencsés az ember,
amikor a növények között tapogatózik, mert a kagylót
nagyon ritkán lehet meglátni. Csak megérezni lehet, és
ezzel lefeszíteni – ütött rá a szögletes acélpálcára. – Egy idő
után pihennem kell majd. Akkor, ha akar, maga is
lemerülhet. Rendben van? Azt mondták, maga jól úszik.
Elhoztam az apám úszószemüvegét. Ezeket az oldalt lévő
gumilabdákat meg kell nyomni, hogy az ember kiegyenlítse
az üveg és a szem között lévő nyomást. Először
valószínűleg nem tud lenn maradni túl hosszú ideig. De
gyorsan beletanul majd. Mennyi ideig marad Kurón?
– Csak két-három napig, attól tartok.
– Ó, ez szomorú! Ki evez ki Daviddel és velem azután?
– A papája biztosan rendbe jön.
– Én is azt remélem. El kell vinnem az egyik vulkán
melletti gyógyfürdőbe, kint a szárazföldön. Egyébként
kénytelen lennék férjhez menni valakihez itt Kurón. Az
pedig nem könnyű. Nem nagy a választék, ráadásul
kerestem egy kis pénzt a filmezéssel, s az a kicsi itt Kurón
nagyon soknak számít. Ezért aztán előfordulhat, hogy
valaki a pénzem miatt akar elvenni. Az pedig szomorú lenne. De
hát honnan tudhatja az ember?
– Mi lenne, ha visszamenne filmezni?
– Soha! – sötétült el Kissy arca. – Gyűlöltem.
Hollywoodban mindenki undorítóan viselkedett velem. Azt
hitték, mert japán vagyok, úgy kezelhetnek, mint valami
állatot, és bárki megkaphatja a testemet. Senki nem
viselkedett velem tisztességesen, kivéve ezt a Nivent. –
Megrázta a fejét, mintha az emlékeket akarná kirázni
belőle. – Nem, örökre Kurón maradok. Az istenek majd
megsegítenek – mosolyodott el. – Ahogy ma is megsegítettek.
– Végignézett a tengeren. – Még száz méter…
A lány felállt. A hullámzás ellenére tökéletesen
egyensúlyozva a csuklójára erősítette a hosszú kötél végét,
és a homlokára igazította az úszószemüveget.
– Na, figyeljen: tartsa feszesen a kötélét, és ha egyszer megrántom,
gyorsan húzzon fel! Nehéz munka lesz, de este, ha hazaérünk,
megmasszírozom a hátát. Nagyon jól csinálom. Eleget gyakoroltam az
apámon. Na, kezdjük…
Bond örömmel vonta be az evezőket. Mögötte David
fészkelődni kezdett. Hosszú nyakát nyújtogatta, és türelmetlenül
sziszegett. Kissy egy rövid zsinórt kötött a fakádra, és átemelte a csónak
oldalán. Maga is követte: kecsesen belépett a vízbe, térde közé szorítva a
fehér ruhát, nehogy virágként szétterüljön körülötte a vízen. Ebben a
pillanatban David is kiugrott a csónakból, és anélkül, hogy a víz
megcsobbant volna, lebukott a mélybe. A Bond üléséhez kötözött zsinór
sebesen futott le a vízbe. Bond ízületeit ropogtatva felállt,- és felvette
Kissy kötelét. Kissy szemére húzta a búvárszemüveget, és beletette a vízbe
a fejét. Egy pillanat múlva már ki is emelte.
– Igen, jónak látszik a fenék – mondta mosolyogva.
Összeszorított ajkai között halkan fütyülve elkezdte
beszívni a levegőt – biztosan azért így csinálja, hogy minél
jobban megtöltse a tüdejét, gondolta magában Bond. A
lány intett neki, és fejjel előre lebukott, ívbe hajlított
csípőjén megfeszült a vékony anyag, és egy pillanatra
átsötétlett rajta a fekete zsinór, ami a fenekén végigfutott.
Fehér szellemalakként suhant lefelé, egyenesen a fenékre, és
világos talpa fel-felvillant, ahogy sebesen tempózva igyekezett még
gyorsabban lemerülni, mint ahogy a súlyok húzták.
Bond gyorsan eresztette utána a kötelet, közben néha nyugtalanul az
órájára pillantott. David jelent meg lent a vízben, egy húszdekás
ezüstös halat tartva a csőrében keresztbe. Az átkozott
madár! Még csak az kellene, hogy most kezdje el kirángatni
a halat az élesnek látszó csőrből. A kormorán azonban
megvető pillantással az úszó kádba pottyantotta
zsákmányát, és fekete nyílként eltűnt a mélyben.
Ötven másodperc! Bond már nyugtalankodni kezdett,
mikor végre megrándult a kötél. Gyorsan húzni kezdte
felfelé. Lenn, a kristálytiszta víz mélyén feltűnt a fehér
szellemalak. A lány oldalához szorította a kezét, hogy
áramvonalasabb legyen a teste. A csónak mellett bukkant a felszínre,
felmutatott neki két kövér awabit, azután behajította őket a kádba.
Megkapaszkodott a csónak oldalában, hogy kifújja magát.
Bond megbámulta a vékony anyag alatt feszülő gyönyörű
melleket. A lány egy pillanatra rámosolygott, ismét
elkezdte sípolva beszívni a levegőt, majd újra izgatóan
megfeszítette a fenekét, és már el is tűnt a férfi szeme elől.
Egy óra telt el így. Bond hozzászokott a munkához, és arra is volt ideje,
hogy megfigyelje a hozzájuk legközelebb lévő csónakokat. A flotta
csónakjai körülbelül egy mérföldnyi tengerszakaszon
szóródtak szét. A csendes vízen át időről időre felhangzott a
lemerülni készülő lányok kísérteties sípolása – mintha
valamilyen vízimadár halk füttye lett volna. A legközelebbi
csónak úgy tőlük száz méterre imbolygott a lomha
hullámokon. Bond figyelte a csónakban a kötelet tartó fiatal
fiút, és néha megpillantotta a másik lány gyönyörű,
aranyszínű, fókaként csillogó testét is. Odahallatszott hozzá
izgatott társalgásuk. Remélte, nem vall szégyent, amikor rá kerül
a lemerülés sora. Szaké és Cigaretta: nem túl jó tréning ...
A kádban lassan nőtt az awabik halma, és egy tucat hal is
ott csapkodott már közöttük. Bond időnként lehajolt, és
elvette Davidtól a zsákmányát. Egy alkalommal kicsúszott a
kezéből a síkos hal, s a madárnak utána kellett úsznia.
David zöldeskék szeméből lenézést olvasott ki.
Végül Kissy befejezte az első “műszakot", feljött a
felszínre, bemászott – ezúttal nem oly kecsesen – a
csónakba, letépte magáról a kendőt meg a búvárszemüveget, és
halkan lihegve leült a csónak farában. Nemsokára felnézett, és boldogan
elnevette magát.
– Huszonegy darab. Nagyon jó eredmény. Most pedig fogja a súlyomat
és a pálcámat! Próbálja ki maga is, milyen odalenn! Harminc másodperc
után úgyis mindenképpen felhúzom. Adja ide az óráját! És vigyázzon, el ne
veszítse a teganémat, így hívják a pálcát… mert különben mára
befejezhetjük a búvárkodást!
Bond először nagyon ügyetlennek bizonyult. Túlságosan
lassan merült le: így éppen hogy csak szemügyre vette a fekete
sziklákkal és a Posidonia-bokrokkal tarkított moszatos feneket, s a lány
már húzta is felfelé. Be kellett vallja magának, hogy pocsék állapotban van
a tüdeje. Egy ígéretesnek látszó, vízinövényekkel borított sziklát azért
fölfedezett. Amikor ismét lemerült, egyenesen odaúszott hozzá, és jobb
kezével végigtapogatta a gyökereket. Megérintette egy kagyló sima, ovális
felszínét, de mire elérhette volna a pálcával, Kissy már megint húzni
kezdte felfelé. Harmadik próbálkozásra azért sikerült begyűjtenie a
kagylót. Kissy elégedetten nevetett, amikor beledobta a
kádba. Körülbelül fél órán keresztül folytatta a búvárkodást,
de azután sajogni kezdett a tüdeje, és egyre jobban átjárta
testét az októberi tenger hidege. Amikor utoljára jött fel a
felszínre, David, mint egy gyönyörű, zöldesen csillogó sötét
hal, elsuhant mellette. Elégedettsége jeléül gyengéden
megcsippentette Bond haját, amikor az ötödik, egyben
utolsó kagylót a kádba ejtette.
Kissy elégedett volt vele. Volt egy durva, barna kimonója a
csónakban. Fogta, és végigdörzsölte vele Bondot, aki
sebesen emelkedő és süllyedő mellkassal, lehajtott fejjel ült
a csónakban. Amíg a férfi pihent, Kissy odahúzta a fakádat,
és beleöntötte a tartalmát a csónak aljába. Előhúzott egy
kést, és hosszában kettévágott egy halat, majd odaadta Davidnek, aki
várakozóan úszkált a csónak mellett. A kormorán két nyeléssel eltüntette a
haldarabokat, azután elégedetten tollászkodni kezdett.
Később abbahagyták a munkát és megették az
ebédjüket: rizst, néhány haldarabkával, és szárított tengeri
moszatot, aminek olyan volt az íze, mint a sós spenótnak.
Ebéd után egy keveset pihentek a csónak aljában, majd
folytatták a munkát egészen négyig, amikor egyszerre csak
hűvös szellő támadt és elvette a napsugarak gyenge
melegét. Ideje volt, hogy elkezdjenek hazafelé evezni, mert
hosszú út állt előttük. Kissy végleg bemászott a csónakba,
és néhányszor óvatosan megrántotta David zsinórját. A
madár a csónaktól nem messze bukkant a felszínre, majd a
levegőbe emelkedett és néhányszor körberepülte őket,
végül leereszkedett, és egy darabon úszóhártyás lábán
szánkázva a csónak mellett, belecsobbant a vízbe. Látszott,
hogy jól begyakorolt mindennapi szertartásról van szó.
Nagy szárnycsapkodással átvergődött a csónak oldalán, és
leült szokott ülésére. Fenségesen kiterjesztett szárnnyal szárítani kezdte
a tollait, és ebben az uralkodói pózban várta, hogy hazaevezzenek vele az
öblébe.
Kissy, rendkívül illedelmesen, ruhát váltott: a barna kimonót vette fel,
és megszárítkozott benne. Közölte, hogy hatvanöt awabit sikerült
összegyűjteniük, s ez egyszerűen csodálatos. Ebből tízet
Bond hozott a felszínre, ami igen tiszteletreméltó eredmény
egy kezdő számára. Bond nevetségesen elégedett volt
önmagával. A csónak orrával nagyjából megcélozta a
szigetet, ami apró pontnak tűnt csak a látóhatáron, mivel
nap közben messze kisodródtak a tengerre. Fokozatosan
belejött az evezésbe. Hamarosan olyan könnyedén és
egyenletesen merítgette a lapátokat a vízbe, mintha
világéletében ezt csinálta volna.
Sajgott a tenyere, a háta úgy hasogatott, mintha egy karóval
látta volna el valaki a baját, a háta csúnyán leégett az erős
naptól, de azzal nyugtatgatta magát, hogy csak azt tette,
amit amúgy is tennie kellett volna – felkészült az úszásra, a
falmászásra és mindarra, ami majd ezután vár rá. Időnként
megjutalmazta magát azzal, hogy rámosolygott Kissyre, aki
le nem vette róla a tekintetét. A lemenő nap belesütött a
barna szempárba, és aranyosra változtatta a színét.
A sziget apró pontja egyre növekedett, lassan kibontakoztak a part
körvonalai: hazaértek.
 15

A Hat őrszem

A következő nap éppoly remekül telt, mint az első. A

zsákmány ezúttal hatvannyolc awabi volt, amit jórészt annak
köszönhettek, hogy Bond egyre jobban belejött a búvárkodásba.
Előző este, mikor Kissy visszajött a piacról, ahol eladta a
kagylókat, Bondot a szoba padlóján találta: vonaglott a
hasizmait összerántó görcstől. Kissy anyja kezét tördelve
álldogált mellette. A lány félretolta az öregasszonyt,
leterítette a padlóra a puha futont, lehúzta a férfi fürdőnadrágját,
és ráhengerítette Bondot – arccal lefelé – a futonra.
Fellépett a hátára, és addig járkált rajta óvatosan a
fenekétől a nyakáig és vissza, amíg a fájdalom lassan meg
nem szűnt. Ráparancsolt a férfira, hogy feküdjön
nyugodtan. Meleg tejet hozott neki, azután bevezette az
apró fürdőszobába, ahol először meleg, azután langyos
vízzel öntözgette egy awabi-kádból, míg tökéletesen le nem
mosta a sót a bőréről és a hajáról. Óvatosan megtörölgette,
langyos tejjel bedörzsölte leégett vállát és lehorzsolt tenyerét,
azután visszakísérte a szobájába. Tettetett szigorúsággal közölte vele, hogy
ideje lefeküdni, de ha éjszaka felébredne és bármire szüksége lenne, csak
szóljon. Elfújta a gyertyát, és kiment a szobából. Bond a tücsök álmosító
ciripelése mellett hamarosan mély álomba zuhant.
Reggelre semmije nem fájt már, kivéve feltört tenyerét.
Kissy ünnepi lakomát készített neki reggelire: egy tojást is
beleütött a szójasajtos rizsbe. Bond szabadkozott előző esti
gyengélkedéséért.
– Todoroki-szan, maga tíz szamuráj akaratával és bátorságával
rendelkezik, de csak egynek a testével. Tudnom kellett
volna, hogy túl sokat követelek ettől az egy testtől.
Túlságosan szép volt a tegnapi nap. Minden másról
elfeledkeztem. Nekem kell bocsánatot kérnem. Ma nem
evezünk ki olyan messzire, hanem a sziget melletti szirtek körül
maradunk. Meglátjuk, mit találunk ott. Én fogok evezni, mert nem nagy
távolságról van szó. Maga viszont többet búvárkodhat. Tudok egy helyet
közel a parthoz, ahol már hetek óta nem voltam, s ahol mindössze hat
méter mély a víz.
Úgy történt, ahogy a lány mondta. Bond inget viselt,
nehogy újra leégjen, és estére huszonegy kagylót sikerült
összegyűjtenie. Egyedül az vetett árnyékot erre a szép
napra, hogy a szoros túlsó oldalán tisztán látszott a fekete
erőd és a hatalmas, fekete-sárga figyelmeztető léggömb,
amiről fekete jelekkel telerótt feliratok lógtak.
Egyszer pihenés közben Bond közömbös hangon
megkérdezte Kissyt, mit tud a kastélyról. Meglepődött,
mennyire elsötétült a lány arca.
– Todoroki-szan, mi általában nem beszélünk arról a helyről.
Majdnem tiltott témának számít Kurón. Olyan ez, mintha fél
mérföldnyire az otthonunktól, a szoros túlsó oldalán, a
pokol szája nyílt volna meg. Az enyéim, az amák, éppolyanok,
mint amilyennek a könyvek a ti cigányaitokat leírják. Nagyon
babonásak vagyunk. Elterjedt a szigeten, hogy maga az
ördög költözött oda. – Kissy nem nézett az erődre, csak a
fejével intett felé. – Még a kannusi-szan sem állítja, hogy alaptalan a
félelmünk. Az öregek azt mondják, a gaidzsinok mindig csak ártottak
Japánnak, ez pedig magában hordja a Nyugat összes
gonoszságát. A szigetlakók között máris kialakult egy
legenda: Jizo Hat Őrszeme átküld egy férfit, aki a tengeren
túlról érkezik majd, hogy megölje a Halálkirályt, ahogy mi
nevezzük.
– Kik ezek az őrszemek?
– Jizo a gyerekek védőszentje. Azt hiszem, buddhista
isten lehet. A sziget túlsó oldalán, lenn a parton öt szobor
áll. A hatodikat jórészt elmosta a tenger. Nagyon
félelmetesek. Egy sorban guggolnak. Durva kődarabokból
van a testük, és kerek kőből a fejük. Fehér inget viselnek,
amit az emberek havonta cserélnek. Évszázadokkal ezelőtt
állították fel őket az őseink. Az apály vonalán állnak. Amikor
jön a dagály, teljesen ellepi őket a víz, s ők a víz alatt
figyelnek és védelmeznek bennünket, amákat, mert
bennünket a “tenger gyermekeiként” ismer mindenki.
Minden évben június elején, amikor a tél után fölmelegszik
a tenger és újra elkezdjük a kagylószedést, a sziget
valamennyi lakója körmenetben kivonul a Hat Őrszemhez.
Énekelünk nekik, hogy jókedvre derítsük őket, és
megnyerjük a jóindulatukat.
– És ez a történet a férfiról, aki Kuróról, átmegy a kastélyba, honnan
ered?
– Ki tudja? Lehet, hogy a tengerből vagy a levegőből
került az emberek fejébe. Honnan szoktak eredni az ilyen
történetek? Csak annyi biztos, hogy nagyon sokan hisznek benne.
A harmadik napon, amikor Bond szokás szerint a küszöbön fogyasztotta
a reggelijét, Kissy odament hozzá, és halkan megszólalt:
– Jöjjön be, Todoroki-szan!
Bond, mit sem értve, bement a házba, a lány pedig becsukta az ajtót.
– A kannusi-szan üzent egy küldönccel – közölte halkan. –
Tegnap emberek érkeztek egy csónakkal a szárazföldről.
Ajándékokat hoztak. Cigarettát és édességet. A
rendőrmotoros látogatásáról kérdezősködtek. Azt mondták,
három utassal érkezett, de csak kettővel ment vissza. Azt
akarták megtudni, mi történt a harmadikkal. Őrök voltakba
kastélyból. Azt állították, attól félnek, hogy valaki
illetéktelen behatol a kastélyba. Az öregek elfogadták az
ajándékokat, de sirankaót vágtak, ami azt jelenti, “annak az arca, aki
nem tud semmit”. A kannusi-szanhoz küldték az embereket, aki azt
mondta, a harmadik férfi a halászati engedélyek miatt jött.
Rosszul lett idefelé, ezért a visszafelé vezető úton
valószínűleg le kellett feküdnie a csónak aljába. Amikor az
emberek elmentek, a kannusi-szan felküldött egy fiút a Magas Hely
tetejére, nézze meg, hová tart a csónakjuk. A fiú elmondta,
hogy a csónak visszament a kastély mellett lévő öbölbe,
ahol betették a csónakházba. A kannusi-szan úgy gondolja, jó ha
tud erről. Todoroki-szan! – nézett Bondra siralmas képpel
Kissy. – Úgy érzem, nagyon jó barátok lettünk. Az a
gyanúm, valami titkuk van a kannusi-szannal, ami összefügg a
kastéllyal. Azt hiszem, el kellene mondania nekem annyit, hogy eloszlassa
az aggodalmamat.
Bond elmosolyodott. Odalépett a lányhoz, két tenyerébe fogta az arcát,
és szájon csókolta.
– Nagyon szép és kedves vagy, Kissy. Ma nem evezünk ki, mert
pihennem kell. Vezess fel arra a Magas Helyre, ahonnan alaposan
szemügyre vehetem a kastélyt, és én elmondok neked annyit, amennyit
tudok. Amúgy is meg akartam ezt tenni, mert szükségem lesz a
segítségedre.
Azután szeretném megnézni a Hat őrszemet. Érdekelnek
– mint antropológust.
Kissy beletette egy kis kosárba szokásos ebédjüket, felvette barna
kimonóját, és felhúzta a cipőjét, amiben madzag szolgált
fűző gyanánt. Elindultak a kis ösvényen, amelyik a falu
szürke házcsoportja mögött kanyargott a csúcs felé. A
kamélia már jórészt elvirágzott, de itt még akadt egy-két
vörös és fehér bokor. Különösen sűrűn nőttek a kaméliák
egy kis törpenyárfa-liget mögött, amelynek sok fája már
felöltötte lángoló őszi színeit. A liget közvetlenül Kissy háza
fölött volt. A lány bevezette Bondot a fák közé, és
megmutatta neki az apró sinto szentélyt, amelyik egy
durván faragott kőfal mögött rejtőzött.
– A szentély mögött egy remek barlang van, de a kuróiak nem mernek
bemenni, mert tele van szellemekkel. Én azért egyszer bementem. Ha
tényleg vannak benne szellemek, akkor úgy látszik, barátságosak.
Kissy összeütötte a tenyerét a szentély előtt, egy pillanatra
lehajtotta a fejét, azután újra tapsolt, majd folytatták
útjukat fel, a háromszáz méter magas csúcsra. Egy csapat
kövér, aranyos farktollú fácán rebbent fel előttük nagy
rikoltozással. A madarak átrepültek a hegycsúcs fölött, és a
meredek, sziklás déli lejtő bokrai közt ereszkedtek le. Bond
megkérte Kissyt, maradjon lekuporodva, maga pedig
megállt a csúcson lévő magas kőhalom mögött. Alaposan
körülnézett, azután a szoros túlsó oldalát vette szemügyre.
Átlátott a magas erődfal fölött, végig a parkon, el
egészen a kastély magas, fekete és arany tornyáig. Tíz óra
volt. Kék parasztruhába öltözött, magas szárú csizmát
viselő alakok járták szorgosan a parkot, kezükben hosszú
rúddal, amivel időnként bekotortak a bokrok közé. Fekete
maszk volt a szájukon. Bond feltételezte, hogy szokásos
reggeli ellenőrző kőrútjukat végzik, éjszakai áldozatok után
kutatva. Vajon mit csinálnak, ha egy szerencsétlen flótásra
akadnak, aki félig megvakult, vagy egy halom ruhát
találnak valamelyik gőzforrás mellett, amelyek helyét kis
gőzfelhők jelezték a bokrok között? A doktorhoz viszik? Mi
történik azzal, aki még él? Hol rejtőzik majd el ő, Bond, az
őrök elől, miután ma éjszaka megmássza a falat? Nos,
minden napnak megvan a maga gondja. Legalább a szoros
vize csendes és az idő felhőtlen. Úgy érezte, baj nélkül át
fog jutni. Megfordult, visszament Kissyhez, és leült mellé a
ritkás kavicsra. Elnézett a kikötő irányába, az öböl közepén
szétterült ama flottára.
– Kissy, ma éjszaka át kell úsznom a kastélyhoz, meg kell másznom a
falat, és be kell hatolnom a birtokra.
A lány bólintott.
– Tudtam. Azután pedig meg fogod ölni azt az embert… és talán a
feleségét is. Te vagy az, akit vártunk, hogy eljön Kuróra a tengeren túlról,
és megteszi, amit kell. – Kissy tovább bámulta a tengert. – De miért téged
választottak? Miért nem valaki mást, egy japánt?
– Ezek az emberek gaidzsinok. Én is gaidzsin vagyok. Kevésbé lesz
kellemetlen az államnak, ha az egész ügyet külföldiek viszályaként
tálalhatja.
– Igen, értem. És a kannusi-szan is hozzájárult ehhez?
– Igen.
– És ha… utána? Visszajössz, és újra kievezel velem?
– Egy ideig. De később vissza kell mennem Angliába.
– Nem. Azt hiszem, hosszú ideig Kurón fogsz maradni.
– Miért hiszed azt?
– Mert imádkoztam érte a szentélynél. Korábban soha nem kértem ilyen
nagy dolgot. Biztos vagyok benne, hogy teljesülni fog a kívánságom. –
Elhallgatott. – Ma éjszaka pedig együtt úszom veled. – Fölemelte a kezét. –
Szükséged lesz társra a sötétben, és én ismerem az áramlatokat. Nem érnél
át nélkülem.
Bond a tenyerébe fogta az apró, száraz kezet. Lenézett a gyermekes,
töredezett körmökre. Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt:
– Nem. Ez férfimunka.
A lány ránézett. Barna szeme nyugodt volt, és komoly.
Most először keresztnevén szólította:
– Taro-szan, lehet, hogy a másik neved mennydörgést
jelent, de én nem félek a mennydörgéstől ... Minden
éjszaka, pontban éjfélkor ott leszek, és várok rád a fal
tövében a kövek között. Egy órát fogok várakozni, hátha
szükséged lesz a segítségemre a visszaúton. Azok az
emberek megsebesíthetnek. A nők: jóval szívósabbak a vízben,
mint a férfiak. Ezért van, hogy az amáknál a nők merülnek le, nem
pedig a férfiak. Úgy ismerem a vizeket Kuro körül, ahogy a
paraszt ismeri a mezőket a birtoka körül, s éppoly kevéssé
félek tőlük. Ne légy makacs! Bárhogy történjék is, úgysem
igen fogok aludni, amíg vissza nem térsz. Egy kicsit
megnyugtat majd, hogy egy ideig a közeledben leszek, és
esetleg szükséged lehet a segítségemre is. Mondj igent,
Taro-szan!
– Rendben van, Kissy! – mondta Bond nyersen. – Eredetileg csak arra
akartalak megkérni, hogy evezz ki velem oda valahová – intett balra, a
szoros felé –, ahonnan nekivághatok. De ha ragaszkodsz hozzá, hogy te is
cápacsali légy ...
– A cápák soha nem bántanak bennünket. A Hat őrszem
gondoskodik erről. Soha nem történik semmi bajunk.
Évekkel ezelőtt az egyik ama lánynak beleakadt a kötele egy
víz alatti sziklába. Az emberek azóta is emlegetik az esetet.
A cápák azt hiszik, mi is nagy halak vagyunk, akárcsak ők. –
Kissy boldogan elnevette magát. – Akkor tehát mindent
megbeszéltünk. Akkorra éppen apály lesz, és az Őrszemek
megnézhetnek téged maguknak.
A csúcsról egy másik ösvényen mentek le, amely végighaladt a
gerincen, azután a falutól keletre levezetett egy apró, védett öbölhöz. A
tenger messze visszahúzódott, így a lapos fekete
kavicsokon és köveken lépkedve meg tudták kerülni a
tengerbe nyúló hegyfokot. A túlsó oldalon egy lapos, köves
partszakaszon öt alak guggolt szögletes, nagy kövekből
összerótt talapzaton, és a horizontot kémlelte. Éppen csak
nem emberek voltak. A kőből készült testekre – ahogy Kissy
leírta – nagy, kerek köveket erősítettek fejnek. Durva, fehér
inget kötöztek mindegyikükre. Félelmetesen emberinek
látszottak, ahogy mozdulatlanul ülve szemlélődtek,
őrködtek minden fölött, ami a vízen és a víz alatt történik. A
hatodik alaknak csak a teste maradt meg. A fejét
valószínűleg egy vihar söpörhette el.
Körbementek, és megálltak az öt Őrszemmel szemben.
Felnéztek a sima, kifejezéstelen arcokra, és Bondot
életében először félelemmel vegyes megilletődöttség fogta
el. Annyi hitet, annyi hatalmat sűrítettek bele az építők
ezekbe a primitív, arctalan bálványokba, a dévaj, meztelen
ama, lányok őrzőibe, hogy Bond nevetséges módon heves
vágyat érzett rá, hogy letérdeljen és az áldásukat kérje, ahogy
egykor a keresztes lovagok kérték istenük áldását. Elhessegette magától a
gondolatot, de azért meghajtotta a fejét, és magában azt kérte, kísérje
szerencse a vállalkozását. Bond hátralépett, és összeszorult szívvel figyelte,
ahogy Kissy, szép arcán feszült és könyörgő kifejezéssel,
összeüti a tenyerét, hogy felhívja magára az Őrszemek
figyelmét, azután hosszú, szenvedélyes imát mond, amiben
többször előfordul az ő neve. Tényleg kurtán bólintottak
volna a kerek kőfejek, amikor a lány újra tapsolt? Természetesen
nem. De amikor Bond és Kissy kéz a kézben hazaindultak, a lány boldogan
megszólalt:
– Minden rendben van, Todoroki-szan. Ugye láttad, hogy bólintottak?
– Nem – válaszolta Bond határozottan. – Nem láttam.
Csendben végigeveztek Kuro keleti partja mentén, és a
fekete sziklák között egy mély hasadékban partra húzták a
csónakot. Tizenegy óra múlt, az óriási holdtányér magasan
és sebesen haladt az égen az áttetsző felhőfoszlányok
között. Suttogva beszélgettek, bár senki nem hallhatta őket,
hiszen az erődtől fél mérföldnyire voltak. Kissy levette
barna kimonóját, gondosan összehajtogatta és betette a
csónakba. Teste ragyogott a holdfényben. Élesen
kirajzolódott a lába között a fekete háromszög. A
pamutdarabot tartó fekete zsinór, ami a dereka körül futott, szinte
hívogatta Bondot: gyere, oldozz ki!
Kissy kihívóan felnevetett.
– Ne bámuld a fekete cicámat!
– Miért hívod fekete cicának?
– Találd ki!
Bond óvatosan magára húzta a fekete pamutból készült nindzsa-ruhát, –
Elég kényelmes – gondolta magában –, és melegen tart majd
a vízben. – A csuklyát lógni hagyta a hátán. Homlokára
illesztette Kissy apjának búvárszemüvegét. A csomag, amit
maga mögött húz majd, ott táncolt már az öblöcske vizén.
Jó erősen a csuklójára erősítette a zsinórját, hogy mindig érezze,
megvan-e.
 Bond Kissyre nézett. Elmosolyodott.
A lány odalépett hozzá, nyaka köré fonta a karját és szájon csókolta.
Mielőtt még Bond viszonozhatta volna az ölelést, Kissy a
szemére húzta a búvárszemüveget, és belemerült a
higanyosan sima tengerbe.
 16

A Paradicsomkert

Kissy egyenletes, nyugodt karcsapásokkal úszott. Bond

erőlködés nélkül tudta követni a fel-felvillanó fehér talpat
és a lány fenekének világos dombocskáit, köztük az izgató
fekete zsinórral. Örült, hogy békaláb van rajta, mert az úszó
csomag kellemetlenül fékezte: állandóan visszarántotta a csuklóját. A
szoros feléig ívben haladtak, hogy kiegyenlítsék a keleti irányú áramlás
hatását, de azután Kissy egy keveset változtatott az irányon, s attól kezdve
kényelmesen haladtak a magasba nyúló fal felé, amely hamarosan
kitöltötte egész látóhatárukat.
A fal tövénél néhány tömb hevert egymáson, de Kissy
inkább a vízben maradt egy hínárcsomóba kapaszkodva,
nehogy a holdfény elárulja csillogó testét egy őrszemnek
vagy egy véletlenül arra tévedő őrjáratnak – habár Bond
úgy sejtette, éjszaka nem cirkálnak a parkban, hogy az
öngyilkosjelöltek nyugodtan bejuthassanak. Bond
felhúzódzkodott a kövekre, kinyitotta a műanyag zsák
villámzárát és kivett egy csomag hegymászócöveket.
Néhány métert felmászott a falon, és a dagály vonala fölött
bedugta a békalábát egy nagyobb hézagba a fal
gránittömbjei közé. Ezzel fel is készült az indulásra. Csókot
dobott a lánynak. Kissy végighúzta maga előtt a kezét – a
japánok így kívánnak istenhozzádot –, és már indult is vissza. A
fehéren világító torpedó hamarosan beleolvadt a vízen csillogó holdfénybe.
Bond igyekezett nem gondolni többet a lányra. Kezdett
fázni a vizes nindzsa-ruhában. Ideje volt, hogy induljon.
Megvizsgálta a hatalmas kőtömbök illeszkedését: jókora
rések voltak közöttük, ahol biztosan megvethette a lábát az
ember, akárcsak a Tigris kiképzőközpontjaként szolgáló
kastély falán. Fejére húzta a fekete csuklyát, és a fekete
zsákot maga után húzva mászni kezdett;
Húsz percébe tellett az enyhén befelé hajló fal megmászása,
viszont csak kétszer kellett a hegymászóékeket használnia,
amikor olyan falrészhez ért, ahol túlságosan közel voltak a
kőtömbök ahhoz, hogy sajgó lábujját bedughassa közéjük.
Elérte az egyik lőrést, hangtalanul végigkúszott a fal másfél
méter széles, sima tetején, és óvatosan lenézett a párkány
fölött a parkba. Ahogy azt sejtette, a lőréstől kő lépcsőfokok
vezettek lefelé. Végiglopakodott a lépcsőn, megállt a fal
sötét árnyékában, felegyenesedett és várt, hogy
alábbhagyjon a lihegése. Hátratolta a csuklyáját és
hallgatózott. Szellő sem mozdult a fák ágai között, de
valahonnan halk vízcsobogás és annak hangján keresztül
zsíros bugyborékolás és ütemes böffenések hallatszottak. A
gőzforrások! Bond fekete árnyékként, a fal mellett maradva
araszolni kezdett jobb felé. Először is rejtekhelyet kellett
találnia, ahol tábort üthet, ahol veszély eseten
meghúzódhat, s ahol otthagyhatja a csomagjait. Jó néhány
cserjét és bokorcsoportot végigvizsgált, de bosszantóan
gondozott volt mindegyik: az aljnövényzetet pedánsán
kiirtották a gyökereik körül. Emellett soknak
hányingerkeltően édeskés, mérges illata volt. Bond
visszatért a falhoz, és nemsokára ráakadt egy fészerre,
aminek rozoga ajtaja nem volt bezárva. Hallgatózott,
azután centiről centire kinyitotta az ajtót. Amint azt sejtette,
különféle kerti szerszámok, talicskák kusza halmaza
sötétlett odabenn. Megcsapta orrát az ilyen helyiségek
szokott dohos szaga. A deszkafal széles hézagain átszűrődő
holdfény elég világosságot biztosított ahhoz, hogy minden
mozdulatára ügyelve eljusson a fészer hátsó falához, ahol
rendetlen halomban egy csomó használt zsákot tároltak.
Egy pillanatig töprengett. – A helyiségnek sok előnye van,
még akkor is, ha minden bizonnyal gyakran megfordulnak
itt a kertészek – gondolta magában. Leoldotta csuklójáról a
zsákját, és nekilátott, hogy néhány használt zsákot előbbre
húzva fészket alakítson ki mögöttük. Amikor ezzel kész volt,
egy-két mozdulattal művésziesen rendetlenné varázsolta a
zsákhalmot, és berakta mögé a csomagját. Kiosont a
parkba, és ahogy eltervezte, folytatta a birtok sietős
körüljárását, hogy legalább nagy vonalakban megismerje.
Bond a fal közelében maradt. Denevérként suhant át a fák és a bokrok
között nyíló tisztásokon. A nindzsa-ruha ugyan befedte a kezét is, de
azért nem ért a növényzethez, amely állandóan változó,
erős szagokat és illatokat bocsátott ki. Bond egyedül a som
édeskés illatát ismerte fel, egy régi kalandjának
köszönhetően, ami a karibi szigetvilágban történt meg vele.
Elérte a tavat. A sima, ezüstös tükör fölött ritkás pára ült –
amint az a légi fényképen is látszott annak idején. Ahogy
ott állt, és a vizet figyelte, az egyik parti fáról egy nagy
levél vált le, és nem messze tőle ráhullott a tó felszínére.
Abban a pillanatban megcsobbant a víz, és a mélyből
valami rácsapott a levélre. Egy pillanat múlva már újra
csendes volt a felszín. Valamilyen hal lehet a tóban,
valószínűleg ragadozó. Csak a ragadozó halakat izgatja fel
ennyire, ha valamilyen áldozatot sejtenek. A tó mögött
Bond ráakadt az első gőzforrásra, egy kénes, bugyborékoló
iszappocsolyára, amelynek szüntelen mozgásban lévő
felszínéről apró szökőkutak fröcsköltek fel. Bond több méter
távolságból is érezte a belőle áradó forróságot. Időnként
bűzös gőzfelhő csapott ki a forrásból és fehér
szellemalakként emelkedett az ég felé. Óvatosan osont
tovább, számítva rá, hogy hamarosan eléri a kastélyt
körülvevő, árulóan csikorgó kavicssávot. Egyszer csak azon
vette észre magát, hogy ott áll az utolsó fasor mögött, alig
néhány lépésnyire a kastélytól. Meghúzódott a fák takarásában. A
szíve vadul kalapált.
A hatalmas fekete és aranyszínű épület fenyegetően
magasodott fölé. Az emeletek felfelé kunkorodó,
elvékonyodó tetősarkai denevérszárnyakra emlékeztettek a
csillagos égbolt hátterén. A kastély még nagyobb volt, mint
amekkorának Bond elképzelte, a fekete gránitból épült
falak még masszívabbak. Törni kezdte a fejét, hogyan
juthatna be, bár első látásra ez lehetetlennek tűnt. Az
épület mögött lehet a főbejárat, az alacsony fal és azon túl
a sík vidék. De hiszen az ilyen kastélyoknak titkos kijáratuk
is van, valahol lent, amin keresztül feltűnés nélkül lehet
távozni! Bond előrelopakodott. Mindig az egész talpára
nehezedett, így a kavics éppen csak megmoccant a lába
alatt. A kastély a holdfényben fehéren csillogó ablakszemeivel az
abszolút hatalom magabiztosságával figyelte közeledését. Bond minden
pillanatban várta, hogy lecsap rá egy, reflektor fehér fény csóvája, vagy
felvillan egy lövés kékessárga fénye. De minden baj nélkül elért a fal
tövéhez, és elindult mellette bal felé. Még az iskolában tanulta, hogy a
legtöbb kastélynak a felvonóhíd alatt, a várárok felé is van kijárata.
Így volt ez doktor Shatterhand kastélya esetében is.
Ráakadt egy apró, szögekkel összeerősített,
megvetemedett deszkájú, időjárás tépázta ajtóra. A pántok
és a zár rozsdásak és repedezettek voltak, de egy új lakatot
és láncot szereltek fel kapcsokkal az ajtóra és annak
kőkeretére. A holdfény nem szűrődött le ebbe a
mélyedésbe, ami egykor a várárok lehetett, de mostanra
benőtte a fű. Bond gondosan végigtapogatott mindent.
Igen! A lánccal és a zárral el tud majd bánni reszelővel és
feszítővassal, de vajon nincs-e retesz az ajtó túlsó oldalán?
Nem valószínű, mert akkor nem bajlódtak volna a lakat
felszerelésével. Bond hangtalanul visszalopakodott a kavicsos
úton, figyelve rá, hogy mindig a saját lábnyomaiba lépjen. Ez az ajtó
holnap jó szolgálatot fog neki tenni.
Bond jobb felé folytatta felderítő útját, továbbra is
szorosan a fal mellett maradva. Ahogy lépkedett, egyszerre
csak valami kisiklott a lába alól és nagy zörgéssel eltűnt az
egyik fa lehullott levelei között. Melyik kígyó támadja meg
az embert? A királykobra, a fekete mamba, a fűrészes hátú
vipera, a csörgőkígyó és a lándzsakígyó. És a többiek? Azok
inkább elmenekülnek, ha megzavarják őket. Vajon a kígyók
nappal vagy éjszaka vadásznak? Bondnak fogalma sem volt
róla. Ennyi veszély között még akkora esélye sincs az
embernek, mint az orosz ruletten. Ha a pisztoly tölténytára
tele van, akkor hiába számít arra, hogy az egyik töltényűr
üres lesz.
Bond most a tó kastély felőli oldalához ért. Zajt hallott,
mire behúzódott egy fa mögé. A távolból bokrok recsegése
hallatszott, mintha egy sebzett állat közeledett volna, de
azután egy ember jelent meg támolyogva az ösvényen,
vagy legalábbis valami olyan lény, mely egykor ember volt. A ragyogó
holdfényben jól látszott, hogy a feje futballnagyságúra dagadt, csak
keskeny rések maradtak a szeme és a szája helyén. A tántorgó férfi halkan
nyögdécselt. Bond látta, amint a kezét felpüffedt arcához emelve
megpróbálja széthúzni a feldagadt bőrt a szeme' körül,
hogy kilásson. Időnként megtorpant és egyetlen szót
kiáltott a hold felé. Nem volt sem félelem, sem fájdalom a
hangjában, inkább hátborzongató esdeklés. Egyszer csak
megtorpant. Úgy látszik, észrevette a tavat. Szörnyű
üvöltéssel, kitárt karokkal, mintha a szerelmeséhez sietne,
a tóhoz rohant, és belevetette magát. Abban a pillanatban
felbolydult a víz, úgy, ahogy Bond már látta, de ezúttal
jóval nagyobb területen. A felszínen vad tülekedés támadt a
vaktában csapkodó test körül. Rengeteg apró hal
viaskodott egymással, hogy a férfihoz férkőzhessen,
különösen a kezéhez és arcához, ami szabadon volt.
Arasznyi testük csillogott-villogott a holdfényben. A férfi
kiemelte a fejét a vízből, és irtózatos üvöltés szakadt ki
belőle. Bond látta, hogy ezüstös hajfürtökként apró halak
tömege csüng az arcán. A fej visszahanyatlott, és a test
ide-oda forgott a vízben, mintha támadóit próbálta volna
lerázni. Sötét folt kezdett terjengem körülötte, végül –
valószínűleg azért, mert feltépték a nyaki ütőerét – nem
mozdult többé. Arccal lefelé lebegett a vízben, csak a feje
mozgott ide-oda a ragadozó halak szüntelen támadásai
következtében.
James Bond letörölte arcáról a hideg verejtéket. Piranha! A dél-amerikai
édesvizek gyilkosa, amely erős állkapcsával és lapos,
borotvaéles fogaival fél óra alatt csontig le tud csupaszítani
egy lovat! Ez a férfi pedig hallott erről a rettenetes halálról,
s így akart végezni magával! A tavat keresve jött ide, de
útközben valamilyen mérges bokorhoz ért az arca. A Herr
Doktor valóban tökéletes szolgáltatást nyújt áldozatainak.
Különleges fogások végtelen sorozatával kényezteti el őket.
Igazi halál-bankett!
James Bond megborzongott, és továbbment. Rendben van, Blofeld –
gondolta magában –, ez újabb rovás a kardon, amely lesújtani készül a
nyakadra! Bátor szavak! Bond tenyerével a kastély falára ütött, majd
folytatta útját. Keleten világosodni kezdett az ég alja.
De a Halál Kertje még nem fejezte be az éjszakai bemutatót.
Az egész part fölött enyhe kénszag lebegett, s Bondnak
többször is gőzölgő repedéseket kellett kikerülnie, vagy a
gőzforrások fortyogó iszapját, amelyek köré
figyelmeztetésül fehérre festett kövekből kört raktak ki. A
doktor nagyon gondos volt: valaki még beleeshet ezekbe a
természetes kohókba – véletlenül. Most azonban Bond egy
akkora körhöz ért, mint egy teniszpálya. A hátul lévő
sziklamélyedésben kezdetleges szentélyt rendeztek be, és
finomkodó gesztusként egy vázát is odatettek, benne
krizantémokkal, mert hivatalosan már tél volt,
megkezdődött a krizantém-idény. A virágokat néhány
törpenyárfa-ággal olyan formában rendezték el, ami
bizonyára hordozott valamilyen illatos jelentést az ikebana
beavatottjai számára. A szikla előtt, amely mögött Bond
lapult, kísérteties fekete öltözékében, egy japán úr állt, és
elmélyülten szemlélte a tó csillogó felszínét lágyan
remegtető gőzbuborékokat. James Bond azért nevezte
magában úrnak, mert cilindert, szalonkabátot, csíkos
nadrágot, keménygallért és kamáslit viselt, amit csak a
magas kormányhivatalnokok szoktak, vagy az esküvőn a
menyasszony apja. Az úr gondosan összecsavart esernyőt
szorongatott összekulcsolt kezében, és annak nyelére
hajtotta fejét, mintha bűnbánatot tartott volna. Halk,
zsolozsmázó hangon beszélt, mintha valamilyen templomi
szertartáson vett volna részt, de nem tett semmiféle
kézmozdulatot. Csak állt alázatosan, csendben, mintha
gyónna, vágy valamit kérne istenétől. Bond egy fa mögé
húzódott. Ügy érezte, közbe kellene lépni és
megakadályozni a férfit abban, amit, jól tudta, tervez. De
hogyan avatkozhatna közbe, mikor nem tud japánul, csak
egy kártya van nála, amin az áll, hogy ő süketnéma?
Emellett létfontosságú volt számára, hogy megmaradjon “a
kert kísértetének”, s ne bocsátkozzon értelmetlen vitába
egy férfival, akit nem ismer, valamilyen régi bűnről, amit ő soha
nem érthet meg. Bond tehát mozdulatlan maradt, és hideg,
kifejezéstelen, szoborszerű arccal várta, hogy a fák hosszú,
sötét karjai alatti színpadra bemasírozzon a hálál.
A férfi elhallgatott. Fölemelte a fejét, és felnézett a holdra.
Udvariasan megemelte csillogó cilinderét. Visszatette a
fejére a kalapot, hóna alá kapta az ernyőjét, és éleset
tapsolt. Azután – mintha csak egy üzleti megbeszélésre
menne – nyugodtan, céltudatosan megtette a bugyborékoló
gőzforrás széléig hátralévő néhány lépést, gondosan
átlépett a figyelmeztető köveken, és tovább haladt előre.
Lassan merült bele a nyúlós, szürke iszapba, közben
egyetlen hang sem hagyta el az ajkát egészen addig,
ameddig a borzalmas forróság el nem érte az ágyékát.
Akkor egy hörgő “arrghh!”-t hallatott, s fogaiban
megcsillant az arany, ahogy halálos görcsben hátrafeszült a
feje. A férfi eltűnt, csak a cilindere táncolt tovább az
időnként feltörő iszapszökőkutakon. Azután a cilinder is
összeroskadt a hőtől és elmerült. A gőzforrás ekkor nagyot
böffent, és Bond orrát megcsapta a fövő húsnak a mindent
betöltő kénszagot is-elnyomó bűze.
Bondnak sikerült leküzdenie a hányingerét. A becsületes
kishivatalnok megtért becsületes őseihez – megbűnhődött
ismeretlen bűnéért. Elszenesedett csontjai lassan leszállnak
a föld gyomrába. Blofeld pedig húzhat egy újabb vonalat
halálos nyilvántartásába. Miért nem jön ide a japán légierő
és bombázza porig ezt a helyet, miért nem gyújtja fel
napalmmal a kastélyt és a mérges kertet? Hogyan védheti
meg továbbra is néhány botanikus és tudós ezt az embert?
És hogy kerül ide ő, Bond, egy szál maga, ebbe a pokolba,
hogy fegyver nélkül, szinte puszta kézzel végezzen vele!
Hisz ez reménytelen! Legfeljebb egy a millióhoz az esélye.
Tigris és miniszterelnöke alaposan megkéri a becses Magic 44 árát!
Bond folytatta útját – áthozva a sorsát, átkozva Tigrist, átkozva egész
Japánt –, de közben egy hang halkan suttogott a fülébe: “Talán nem akarod
megölni Blofeldet? Nem akarod megbosszulni Tracyt? Talán nem
tálcán kínálja a sors ezt az alkalmat? Ma éjszaka minden jól
ment. Behatoltál az erődítményébe és kikémlelted. Még
bejáratot is találtál a kastélyába, amin keresztül
valószínűleg föl tudsz jutni a hálószobájába, öld meg
álmában holnap éjszaka! És öld meg a nőt is, ha már ott
vagy! Azután pedig vissza Kissy karjaiba, s egy-két hét
múlva a Sarkon keresztül visszarepülsz Londonba, ahol a
főnököd lelkendezve fogad majd. Gyerünk! Valahol
Japánban minden harminc percben öngyilkosságot követ el
valaki. Ne émelyegj pusztán azért, mert tanúja voltál, hogy
kettővel nőtt az Egészségügyi Minisztérium egyik
számoszlopa, hogy két ponttal magasabbra húznak egy
vonalat valamelyik táblázaton! Rázd meg magad, és
folytasd a feladatod végrehajtását!”
Bond pedig hallgatott a hangra, végigment a fal utolsó mérföldnyi
szakasza mentén, és visszatért a kertészek fészeréhez.
Mielőtt belépett volna, még egyszer körülnézett. Úgy
húsz méterről odalátszott a tó egyik nyúlványa. A hajnali
szürkületben kékesen csillogott a felszíne. Valamiféle nagy
rovarok libegtek és cikáztak a felszálló ritkás párában.
Rózsaszín szitakötők voltak. Rózsaszínűek. Ide-oda
siklottak, táncoltak a víztükör fölött. Hát persze! Tigris
haldokló ügynökének haikuja! Ez volt az utolsó, hátborzongató ötlet,
ami tökéletessé tette a hely ocsmányságát.
Bond bement a fészerbe, óvatosan tapogatózva végighaladt a
szerszámok és talicskák között, magára húzott néhány zsákot, és nyugtalan
álomba merült, amely tele volt kísértetekkel, démonokkal és üvöltésekkel.

17

Valami gonosz közeleg

A kiáltások, melyeket álmában hallott, valódiakká váltak,

mikor Bond négy órával később fölébredt. Csend volt a
fészerben. Bond óvatosan föltérdelt, és kinézett a rozoga
deszkák közötti széles rések egyikén. Egy kiáltozó férfi –
rongyos kék munkaruhájából ítélve japán paraszt –futott át
a látómezején a tó partja mentén. Négy őr üldözte,
nevetgélve és rikoltozva, mintha fogócskát játszottak volna.
Hosszú bot volt náluk. Egyikük megállt, és gondosan
célozva a férfi lábai közé hajította a botját, aki nagyot
puffanva a földre zuhant. A földön fekvő férfi nagy nehezen
feltérdelt, és esdekelve nyújtotta ki kezét üldözői felé. Azok
– tagbaszakadt férfiak, magas szárú gumicsizmában, fekete
maszkkal és fekete bőr orrvédővel, ami félelmetessé tette
az arcukat, ugyanolyan csúf, fekete bőrből készült
levesestányér-kalapban, amilyet az ügynök viselt a vonaton
– még mindig nevetve odagyűltek köré.
Böködni kezdték a botjaikkal, közben gúnyolódó hangon kiabáltak vele.
Azután – mintha parancsra tették volna – lehajoltak, kezénél-lábánál fogva
felkapták a férfit, egyszer-kétszer meglóbálták, és belehajították a tóba. A
tó felszíne kísértetiesen csobogni kezdett, s a férfi, most már ismét üvöltve,
két kézzel csépelni kezdte az arcát, és esetlenül kapálódzva
megpróbált kijutni a partra, de a kiáltások gyorsan
gyengültek, végül elhallgattak, amikor a feje belemerült a
vízbe. A körülötte terjengő vörös folt egyre nagyobb lett.
A parton álló őrök az oldalukat fogták a nevetéstől,
ahogy a férfi vergődését figyelték. Amikor vége lett a véres
színjátéknak, elégedetten megfordultak, és a fészer felé
vették útjukat. Bond látta, hogy a nevetéstől könny csillog a
szemükben.
Visszamászott a rejtekhelyére. Hamarosan néhány
méterre hallotta dicsekvő hangúkat és nevetésüket:
bejöttek a fészerbe, fogták gereblyéjüket és talicskájukat,
azután elindultak a dolgukra. Bond egy ideig hallotta,
ahogy a park egyik végéből a másikba kiáltoznak
egymásnak. Azután a kastély felől mély csengőszó
hallatszott, és az őrök elhallgattak. Bond megnézte az olcsó
japán karórát, amit Tigristől kapott. Kilenc óra volt. Vajon
most kezdődik a hivatalos munkanap? Bizonyára. A japánok
rendszerint fél órával korábban jelennek meg
munkahelyükön és fél órával később mennek el, hogy
kiérdemeljék munkaadójuk megelégedését, így
demonstrálják szorgalmukat és hálájukat azért, hogy
alkalmazza őket. Később egyórás ebédszünetet tartanak
majd – feltételezte Bond. A munkanapnak valószínűleg
hatkor lesz vége. Vagyis fél héttől lesz övé a terep. Addig is
hallgatóznia és leselkednie kell, hogy minél jobban
megismerje az őrök napi feladatait – amelyek közül az
elsőnek minden bizonnyal éppen az előbb volt tanúja: azon
öngyilkosjelöltek felkutatása és végleges eltüntetése, akik
meggondolták magukat, vagy túl gyávának bizonyultak az
éjszaka. Bond halkan kinyitotta a zsákján lévő villámzárat,
megevett egyet a három szelet szárított húsból és ivott rá
egy kortyot a vizesüvegből. Mit nem adna egy cigarettáért!
 Egy órával később Bond sietős léptekre lett figyelmes a
tó túlsó oldalán kanyargó kavicsos út felől. Kinézett a résen
keresztül. A négy őr felsorakozott, és merev
vigyázzállásban várakozott. Bond szíve gyorsabban kezdett
verni. Ez valamilyen szemle lesz. Lehet, hogy Blofeld
körüljárja a kertet, és meghallgatja az őrök jelentését az
éjszaka történtekről?
Bond igyekezett minél messzebb ellátni jobbfelé, de egy
fehér oleanderbokor elfogta előle a kilátást. Ezt az
ártalmatlannak tűnő, szép, fürtös virágú növényt a
trópusokon sokfelé halméregként használják. – Szép kis
bokor! – gondolta magában Bond. – Ne felejtsem elkerülni ma éjszaka.
Végre a tó túlsó oldalán húzódó úton két alak sétált be a látómezejébe.
Bond összeszorította az öklét, olyan düh fogta el, mikor meglátta kiszemelt
áldozatát.
Blofeld, csillogó páncélingben, groteszk, tarajos és szárnyas
acélsisakjában, amelynek rostélya le volt eresztve, mintha
egy Wagner-operából lépett volna elő, vagyis inkább egy
japán kabukidarabból, hiszen keleti stílusú volt a páncélja.
Acélkesztyűs jobb keze kényelmesen pihent egy hosszú,
meztelen szamurájkard markolatán, balját pedig társa – egy
tömzsi nő – karjába fűzte, akinek a koncentrációs táborok
női őreire emlékeztetett a tartása és a járása. Az arcát
teljesen eltakarta egy förtelmes, sötétzöld, szalmából
készült méhészkalap, amelyről fekete háló lógott le a
válláig. De nem lehetett semmi kétség! Bondnak ki tudja
hányszor jelent meg álmában ez a tömzsi nőalak, aki most
műanyag esőköpenyt viselt a magas szárú gumicsizma
fölött. Ő volt az! Irma Bunt!
Bond visszafojtott lélegzettel figyelt. Ha átjönnének a tó
innenső oldalára, egyetlen hatalmas taszítás elég lenne, és
a páncélos alak már a vízben kapálózna. De vajon
hozzáférnének-e a piranhák a páncél résein keresztül? Nem
valószínű. És hogyan menekülne el ő, Bond? Nem, nem ez a
megoldás.
A két alak már majdnem odaért a négy férfi vonalához. Ebben a
pillanatban azok négyen egyszerre térdre ereszkedtek és homlokukkal
megérintették a földet, majd felugrottak, és ismét vigyázzba merevedtek;
 Blofeld felemelte a sisakrostélyát, és megszólítottá az egyik férfit,
aki tiszteletteljesen válaszolt neki. Bond ekkor észrevette,
hogy ennek az őrnek öv van a derekán, rajta egy automata
pisztoly táskája. Bond nem hallotta, milyen nyelven
beszélnek. Lehetetlen, hogy Blofeld megtanult volna
japánul. Angolul vagy németül!? Valószínűleg az utóbbin,
amit a háború idején összekötőként sajátíthatott el az őr. A
férfi nevetve a tó felé mutatott, amelynek felszínén
kipukkadt léggömbként mozgott ide-oda a kék ruha a
benne nyüzsgő piranháktól. Blofeld jóváhagyóan bólintott, és a
férfiak ismét térdre ereszkedtek. Blofeld kurtán búcsút intett, leeresztette a
sisakrostélyát, és a pár királyi pózban továbbsétált.
Bond feszülten figyelt, vajon a felálló őrök arcáról
leolvasható-e megvetés vagy derültség, amikor uruk hátat
fordít nekik, de tiszteletlenségnek semmi jelét nem
tapasztalta. A férfiak kiléptek a sorból, és fegyelmezett
komolysággal a dolgukra siettek. Bondnak eszébe jutott,
hogyan illusztrálta Dikko Henderson a japánok automatikus,
hangyaszerű fegyelmezettségét és tekintélytiszteletét, ami
az évszázad egyik nagy bűncselekményének elkövetését
lehetővé tette.
De jó lenne, ha itt lenne a drága Dikko! Mennyivel
nagyobb sikerrel kecsegtetne ez az őrült vállalkozás, ha az
ő öklére és fergeteges lendületére is számíthatna!
A bűncselekmény, amit Dikko elmesélt, az Imperial Bank
egy szerény, külvárosi fiókjában esett meg, és “Teigin-
ügyként” vált közismertté, a külváros neve után.
Közönséges munkanap volt, amikor egy hivatalosnak látszó
karszalagot viselő férfi jelentkezett be a bankfiók
igazgatójához. Azt mondta, az Egészségügyi
Minisztériumból jött. Tífuszjárványtól tartanak, ezért
nagyon hálás lenne az igazgatónak, ha felsorakoztatná a
beosztottait az udvaron, hogy beadhassa nekik a
hivatalosan előírt vakcinát. Az igazgató engedelmesen
meghajolt, s miután minden ajtót bezártak, a tizennégy
beosztott felsorakozott és meghallgatta a karszalagos férfi
egészségügyi ismeretterjesztő előadását. Utána
valamennyien meghajlássál fejezték ki elismerésüket az
Egészségügyi Minisztérium bölcs gondoskodásáért, a
hivatalos személy pedig lehajolt, tizenöt poharat vett elő
egy kis bőröndből, és egy üvegből kimérte beléjük a
gyógyszert. Mindenkinek átnyújtott egy poharat azzal, hogy
egy hajtásra igyák ki, különben kárt tehet a fogakban. –
Figyelem! – mondta Dikko szerint. – Mindnyájan egyszerre!
Egy, kettő, három! – Felhajtották a gyógyszert, és az
Imperial Bank nagybecsű igazgatója és beosztottai ott
rögtön el is patkoltak. A gyógyszer tömény cián volt.
Az “Egészségügyi Minisztérium tisztviselője” kivette a
kulcsokat a szolgálatkész igazgató nadrágzsebéből,
kétszázötvenmillió jent bepakolt a kocsijába, és elhajtott a
helyszínről.
És itt is – gondolta magában Bond –, ugyanaz a tökéletes
engedelmesség és tekintélytisztelet, csak ez esetben a Fekete
Sárkány-filozófia hallgatólagos jóváhagyásáról és
elfogadásáról van éppen szó. Blofeld utasította őket, hogy
azt tegyék, aminek Bond néhány órával ezelőtt tanúja volt.
Blofeldet bizonyos állami szervek hatalommal ruházták fel.
Szerepének megfelelő öltözéket visel. Engedelmeskednek a
parancsainak. Feladatokat ad, amelyeket becsületbeli
kötelesség teljesíteni. Az újságok sokat írnak a becsülettel
teljesített feladatokról. Blofeld nagyra becsült külföldi,
akinek magas összeköttetései vannak. Miért baj az, ha az
emberek meg akarják ölni magukat? Ha nem állna
rendelkezésükre a Halálkastély – időnként egy-egy segítő
kézzel együtt –, a vasutat vagy a villamost választanák. Ez
tehát közszolgáltatás. Szinte az Egészségügyi Minisztérium
kirendeltsége. Mindaddig, amíg maszkjaik és orrvédőik
megóvják őket a kert mérgező növényeitől, a legfontosabb,
hogy lelkiismeretesen végezzék a munkájukat, s egy szép
napon talán a Parlament kinevez egy öngyilkossági
minisztert! Akkor azután visszatérnek Fekete Sárkány nagy
napjai, hogy megóvják a Felkelő Nap Országát a demokoraszu
lassan bénító mételyétől!
A két sétáló alak ismét Bond látómezejébe került, de
ezúttal balról. Megkerülték a tavat, s most visszafelé
tartottak, valószínűleg azért, hogy megszemléljék a többi
őrt is, és meghallgassák a jelentésüket. Tigris azt mondta,
az őrök legalább húszan vannak, és a birtok húsz hektár
kiterjedésű. Öt ügyeletes csoport, mindegyikben négy őr?
Blofeld feltolta a sisakrostélyát, és a nővel beszélgetett.
Alig húsz méterre voltak Bondtól. Megálltak a tó partján, és
kellemes szórakozásként, kíváncsian figyelték a vízen
bábuként lebegő kék rongycsomó körül rajzó haltömeget.
Németül beszélgettek. Bond hegyezni kezdte a fülét.
– A piranhák és a vulkáni iszap nagyon hasznosak – szólalt meg
Blofeld. – Tisztán tartják a birtokot, mint egy jó ispán.
– A tenger és a cápák is hasznosak.
– A cápák azonban sokszor nem fejezik be a munkát. Itt volt az a kém
is, akit a vallatókamrában hallgattunk ki. Szinte érintetlen volt, amikor
megtalálták a parton. A tóban sokkal jobb helye lett volna.
Nem akarom, hogy az a fukuokai rendőr túlságosan
gyakran járjon ide. Valami módon esetleg kiszedheti a
parasztokból, hány ember jön át a falon. Az pedig sokkal
több lenne, majdnem kétszer annyi, mint ahányért a mentő
idejön. Ha ilyen iramban emelkedik a számuk,
kellemetlenségeink lesznek. Úgy látom az
újságkivágásokból, amiket Kono lefordít nekem, hogy a
sajtóban máris vannak olyan hangok, amelyek nyilvános
vizsgálatot követelnek.
– És akkor mit csinálunk, lieber Ernst?
– Jókora kártérítést harcolunk ki magunknak, és
továbbállunk. Ugyanez a módszer alkalmazható más
országokban is. Mindenütt vannak olyan emberek, akik meg
akarják ölni magukat. Előfordulhat, hogy-ki kell találnunk
valami újabb csábító lehetőséget. Más népek nem
vonzódnak olyan ellenállhatatlanul a borzalmakhoz és az
erőszakhoz, mint a japánok. Egy csodálatos vízesés… Egy
kéznél lévő híd… Egy szédítő szakadék… Ezek mind
alternatívák lehetnek. Brazíliában vagy valamelyik másik
dél-amerikai államban biztosan akad ilyen hely.
– De jóval kevesebben jönnének.
– A koncepció számít, liebe Irma. Nagyon nehéz kitalálni valamit, ami
teljesen új a világtörténelemben. Én megtettem. Ha a hidam, a vízesésem
csak évi tíz hullát produkál, az pusztán statisztika kérdése lesz. De az
alapötlet tovább él majd!
– Ez így van. Te valóban zseni vagy, lieber Ernst. Máris örökre a
halál szentélyévé tetted ezt a helyet. Az emberek csak Poe,
Lautréamont vagy de Sade műveiben olvasnak ehhez
hasonló látomásokról, de még soha senki nem valósította
meg. Olyan ez, mintha valamelyik híres tündérmese kelt
volna életre. Mint a halál Disneylandje… Természetesen –
tetté hozzá sietve –, tökéletesen más: jóval nagyobb és
költőibb léptékben.
– Ha eljön az ideje, leírom az egész történetet. Akkor talán majd
rájön a világ, micsoda ember élt itt közöttük. Egy ember,
aki nemcsak hogy hálát nem kapott, s akinek dicsőséget
senki nem énekelte meg, hanem egy ember – Blofeld
hangja szinte üvöltéssé erősödött –, akit üldöznek, akit le
akarnak lőni, mint egy veszett kutyát! Egy ember, akinek
minden ravaszságára szüksége van pusztán ahhoz, hogy
életben maradjon! Hiszen ha nem tüntetem el oly alaposan
a nyomainkat, már most úton lennének a kémek, hogy
mindkettőnket megöljenek, vagy átadjanak minket a
hivatásos gyilkosoknak, akik a törvény nevében ölnének meg bennünket!
Hát igen, liebe Irma – folytatta Blofeld, most már halkabban és
józanabbul –, a hülyék világában élünk, ahol az igazi
nagyság bűnnek számít. Menjünk! Ideje megszemlélni a
többi osztagot.
Megfordultak, hogy továbbsétáljanak a tó partján, de Blofeld egyszer
csak megtorpant, és dühös arccal egyenesen Bond felé mutatott.
– Az a kalyiba a bokrok között! Nyitva van az ajtaja! Ezerszer
megmondtam az embereknek, hogy tartsák zárva az ilyen helyeket.
Tökéletes búvóhely egy kém vagy egy szökevény számára.
Megyek, ellenőrzöm.
Bond megborzongott. Meglapult, és magára húzott
néhány zsákot a halom tetejéről, hogy jobban védve
legyen. A csörömpölő léptek közeledtek, majd Blofeld
belépett a fészerbe. Bond érezte, hogy ott áll, alig néhány
méternyire tőle, érezte, hogy körbenéz, hogy kitágult
orrlyukakkal beleszippant a levegőbe. Valami megcsörrent,
s a következő pillanatban a zsákhalom újra és újra
megremegett, ahogy Blofeld nagy erővel beledöfködte a
kardját. Azután a kard néhányszor lesújtott. Bond
megvonaglott és az ajkába harapott, mert az egyik
erőteljes csapás pont a háta közepét érte. De végül úgy
tűnt, Blofeld megnyugodott, s a csörömpölő léptek
eltávolodtak. Bond halkan sípolva kieresztette visszatartott
lélegzetét. Hallotta, hogy Blofeld megjegyzi:
– Nincs ott senki, de emlékeztess rá, hogy a holnapi inspekció során
meg kell dorgálnom Konót! Rendbe kell tenni a kalyibát, és rendes zárat
szerelni rá!
A lépések zaja elhalt az oleanderbokor mögött. Bond felnyögött, és
megtapogatta a hátát. Bár a fölötte lévő zsákokból jó
néhányat átvágott a kard, éppen eleget húzott magára
belőlük ahhoz, hogy megvédjék, így a gerincén nem repedt
fel a bőr.
Feltérdelt, és újra elrendezte a rejtekhelyéül szolgáló zsákokat, közben
időnként megmasszírozta sajgó hátát. Kiköpte a szájában
összegyűlt port, ami a zsákokból szállt fel, ivott egy kortyot
a vizespalackjából, körülnézett a résen keresztül, nincs-e
valaki a közelben, azután visszafeküdt, és nekilátott, hogy
alaposan végiggondolja Blofeld minden szavát.
Nem kétséges, hogy a fickó megőrült. Egy évvel ezelőtt a
szokott halk hang, amire Bond oly jó emlékezett,
semmiképpen sem csapott volna át az eszelős, hitleri
ordítozásba. S a hideg számítás, az abszolút
magabiztosság, ami mindig jellemezte tervezését? Úgy
látszik, jórészt az is eltűnt, talán – remélte Bond – részben
amiatt a két súlyos kudarc miatt, amiben neki, Bondnak is
nagy szerepe volt. Sokat tett azért, hogy Blofeld két
legnagyobb szabású terve meghiúsuljon. Egy azonban
világos: a rejtekhelyének lőttek. Csak a mai éjszaka áll
rendelkezésére. Nos, meglátjuk! Bond még egyszer
végiggondolta magában a hevenyészett tervet, amit
kidolgozott. Majdnem biztosra vette, hogy ha be tud jutni a
kastélyba, megtalálja a módját, hogyan ölje meg Blofeldet.
De abban is majdnem biztos volt, hogy maga sem ússza
meg élve ezt a kalandot. “Dulce et decorum est…” – édes
és dicső dolog meghalni… a többi pedig marhaság! De
azután eszébe jutott Kissy, s már közel sem volt annyira
biztos benne, hogy nem sajnálja az életét, amelybe a lány újra
visszacsempészte azt az édességet, amiben, azt hitte, már soha többé nem
lesz része.
Bond elszunnyadt. Nyugtalan és éber álmát ismét lidércnyomásos
események és alakok népesítették be.
18

A csapda

Este hatkor a kastély felől röviden megszólalt a mély

hangú csengő. Leszállt az alkony, mintha ibolyaszínű
függönyt eresztettek volna le lassan, jelezve, hogy véget
ért a nap. Megszólalt a tücskök hangos kórusa, és a gekkók
vartyogni kezdtek a bokrok között. Eltűntek a rózsaszín
szitakötők, és számtalan ormányos teknős bújt elő tóparti
iszapágyából. Amennyire Bond meg tudta állapítani a
kémlelőnyílásán át, szúnyogokat fogdostak, amiket szemük
csillogása csalt oda hozzájuk. Megjelent a négy őr is, és
Bond orrát hamarosan füstszag csapta meg: valószínűleg
meggyújtották a szemetet, amit napközben
összegyűjtöttek. Odamentek a tó partjára, egy gereblyével
kihúzták a kék ruhafoszlányokat, és elégedett nevetéssel
hosszú csontokat ráztak ki belőlük a vízbe. Egyikük
elszaladt a rongyokkal, bizonyára azért, hogy tűzre vesse
őket. Bond visszahúzódott a rejtekhelyére, mert a többiek
feltolták talicskáikat az emelkedőn, és betették őket a
fészerbe. Vidáman beszélgetve ácsorogtak a szürkületben,
míg a negyedik meg nem érkezett, azután anélkül, hogy ügyet
vetettek volna a sarokban összehányt zsákhalomra, libasorban elvonultak a
kastély felé.
Bond várt egy kicsit, azután felállt, kinyújtózkodott, és kirázta a hajából
meg a ruhájából a port. A háta még fájt, de annyira kívánt egy cigarettát,
hogy az minden egyébről elterelte a figyelmét. Hát jól van!
Lehet, hogy ez lesz az utolsó. Leült, ivott egy kis vizet,
elrágott egy nagyobb darabot az erősen fűszerezett
szárított húsból, azután még egyet húzott a vizesüvegből.
Elővette egyetlen csomag Shinseijét, a cigarettát tenyerébe
rejtve rágyújtott, és gyorsan elfújta a gyufát. Mélyen
leszívta a füstöt. Mennyei gyönyört érzett. Még egy
szippantás, és az éjszaka kilátásai már nem is tűntek olyan
riasztóaknak. Biztos, hogy minden rendben fog menni! Egy
pillanatra felidézte magában Kissy képét, aki most bizonyára szójasajtból
és halból álló vacsoráját eszi, közben azon gondolkozik, hogyan fog
átúszni ide az éjszaka. Még néhány óra, és itt lesz a közelében. De mi
történik majd ez alatt a néhány óra alatt? Bond addig szívta a
cigarettáját, amíg az már az ujjait égette, azután elnyomta,
a csikket pedig belepréselte a padló egyik repedésébe. Fél
nyolc volt, az alkonyatot jelző rovarhangok kezdtek elülni.
Bond gondosan készülődni kezdett.
Kilenckor elhagyta a rejtekhelyét. A hold ismét teljes
fénnyel ragyogott. Csend volt, csak a gőzforrások távoli
bugyborékolása, böfögése hallatszott, és Időnként egy-egy
gekko baljóslatú vartyogása a bokrokból. Ugyanazt az
útvonalat követte, mint előző éjszaka, elért ugyanaddig a
fasorig, ott megállt és felnézett a fölé tornyosuló masszív,
denevérszárnyú vártoronyra. Észrevette, hogy a
figyelmeztető léggömb, amelyről a veszélyt jelző feliratok
függnek, a harmadik emelet erkélyéről kinyúló rúdhoz van
kikötve. Úgy tűnt, a harmadik a fő szint, az épület
központja. Ezen az emeleten néhány ablakból halvány,
sárga fény szűrődött ki. Bond úgy sejtette, ott lehet a
célpontja. Mélyet sóhajtott, hangtalanul átlopakodott a
kavicsos területen, és baj nélkül megérkezett a fahíd alatti
apró bejárathoz. A fekete nindzsa-ruha úgy tele volt
zsebekkel, mintha bűvészfrakk lett volna. Bond elővett egy
ceruzalampát meg egy apró vasreszelőt, és dolgozni
kezdett az egyik láncszemen. Időnként megállt és
beleköpött a mélyülő vágatba, hogy csökkentse a fémes
csikorgást. Végül meghallotta az elpattanó fém zaját. A
reszelőt feszítővasként használva szétnyitotta a
láncszemet, azután levette a keresztrudakról a láncot és a
lakatot. Enyhén megtaszította az ajtót, és az engedett.
Fogta a lámpáját és tovább nyomta befelé az ajtót, közben a vékony
fénysugárral pásztázta a benti sötétséget. Szerencséje volt, hogy ezt tette.
A kőpadlón, ahová a nyitott ajtóból először lépett volna,
egy embercsapda ásítozott. Méternyi széles, rozsdás
vaspofái csak arra vártak, hogy rálépjen a vékony
szalmarétegre, ami részben eltakarta a szerkezetet. Bond
összerázkódott: képzeletében szinte hallotta a fémes
csattanást, amivel a fűrészfogak összezárultak volna a
térde alatt. Több ilyen rejtett csapda is kell hogy legyen itt –
minden érzékszervével feszülten kell figyelnie.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót, kikerülte a csapdát, és
lámpájával körbevilágított. Mindenütt bársonyos sötétség. Semmit sem
látott. Valamiféle hatalmas pincehelyiségben lehetett, ahol egykor
minden bizonnyal egy kisebb hadsereg ellátásához
elegendő élelmet tároltak. Egy árnyék suhant át a lámpa
előtt, azután még egy, majd még egy, és minden irányból
magas, cincogásszerű hangok hallatszottak. Bond nem félt
a denevérektől, és nem hitt a Viktória korabeli babonában
sem, hogy belekeverednek az ember hajába. Ahhoz
túlságosan is jó a radarjuk. Lassan óvakodott előre, csak a
lába alatti durva kőlapokra figyelt. Elhaladt egy-két vaskos
oszlop mellett, s észrevette, hogy a hatalmas pince szűkülni
kezd: jobbra és balra falat látott, feje fölött pedig
pókhálóval teli boltívet. – Igen, itt van a felfelé vezető
kőlépcső! – Felment a lépcsőn – húsz lépcsőfokot számolt
meg – a bejáratig, egy széles, kétszárnyú ajtóig, aminek
nem volt zár a belső oldalán. Óvatosan nekidőlt az ajtónak.
Érezte és hallotta, ahogy a rozoga zár megfeszül. Elővett
egy erős, villás végű feszítővasat és átdugta az ajtó résén.
Az éles pofák valamiféle zárnyelvbe vágtak bele. Bond
oldalirányba nyomta a feszítővas nyelét, míg fémes
recsegést nem hajlott, majd a kőre hulló csavarok vagy
szögek csörrenését. Óvatosan nyomni kezdte a rés mellett
az ajtót, mire rettenetes zajjal leesett a zár maradéka, és az
egyik ajtószárny nyikorogva elfordult, az öreg
sarokvasakon. Az ajtó mögött újra csak sötétséget talált.
Bond belépett, és eloltott lámpával hallgatózott. De még
mindig mélyen a kastély gyomrában volt, semmilyen
hangot nem hallott. Újra felkattintotta a lámpáját. Újabb
lépcsők vezettek fel egy modern, lakkozott fából készült
ajtóig. Felment, és óvatosan lenyomta a fém ajtókilincset.
Ez az ajtó nem volt bezárva! Óvatosan kinyitotta, és
kilépett egy hosszú folyosóra, amelynek kőpadlója enyhén
emelkedett. A folyosó végén lévő újabb modern ajtó alatt
vékony fénycsík látszott!
Bond hangtalanul fellopakodott az emelkedőn és lélegzetét
visszafojtva a kulcslyukra tapasztotta a fülét. Halotti csend!
Megfogta a kilincset, és centiről centire kinyitotta az ajtót,
majd megnyugodva belépett rajta, és becsukta maga
mögött. A kastély előcsarnokában volt. A balra lévő nagy
bejárati ajtótól kopott vörös futószőnyeg vezetett a tizenöt
méter hosszú helyiség árnyékba borult túlsó végéig, amit
már nem világított meg a bejárat fölötti egyetlen nagy olaj
lámpa. A helyiség teljesen dísztelen volt, eltekintve a vörös
futószőnyegtől. A plafon hosszanti és keresztgerendák
labirintusa volt, köztük bambuszháló fedte ugyanazt a
durva vakolatot, ami a falakat is borította. Itt is – ahogy az
egész kastélyban – a kő hideg leheletét lehetett érezni.
Bond nem lépett a szőnyegre, inkább a fal melletti
árnyékban haladt tovább. Úgy sejtette, valahol a fő szinten
van, alig néhány szobányira áldozatától. Jócskán behatolt a
vártorony belsejébe. Eddig minden jól ment!
A következő ajtó, minden jel szerint az egyik
fogadószoba bejárata, egyszerűen kilincsre volt csukva.
Bond lehajolt, és a kulcslyukra tapasztotta a szemét. Az
ajtón túl egy újabb, homályosan megvilágított szobabelső
látszott. Semmi zaj! Lenyomta a kilincset, egészen lassan,
résnyire nyitotta az ajtót, azután kitárta és belépett. Ez a
helyiség is hatalmas volt, de nagyúri pompával berendezve
– a fő fogadószoba, feltételezte Bond, ahol Blofeld a
vendégeit fogadja. A hosszú, arannyal szegett, vörös
függönyök között remekmívű páncélok és fegyverek
függtek a vakolt fehér falakon, a terem közepén lévő
vöröseskék szőnyegen pedig súlyos antik bútorok álltak
hagyományos módon csoportokba rendezve. A padló többi
része olyan fényesre lakkozott deszka volt, hogy
visszatükrözte a két jókora olajlámpa fényét. A mennyezet
ugyanolyan volt, mint az előcsarnokban, de itt a
gerendákat bíborvörös, cikcakkos motívumok díszítették.
Bond körülnézett, hol rejtőzhetne el, végül a nagyobb
közökben elhelyezett függönyöket választotta. Hang nélkül
lopakodott egyiktől a másikig, végül elérte a terem végén
lévő kis ajtót, ami – feltételezése szerint – a
magánlakosztályhoz vezetett.
– Lehajolt hallgatózni, de nyomban oda is ugrott a
legközelebbi függönyhöz, hogy elrejtőzzön. Lépések
közeledtek! Bond leoldotta derekáról a láncot, rácsavarta a
bal öklére, jobbjába vette a feszítővasat, és szemét a
porszagú anyag egyik hasadékához nyomva várakozott.
A kis ajtó félig kinyílt, és megjelent benne az egyik őr
háta. Fekete övet viselt pisztolytáskával. Lehet, hogy Kono
az, aki Blofeldnek szokott tolmácsolni. A háború alatt minden
bizonnyal a németeknek dolgozott – talán a Kempeitajnál. Mit csinálhat?
Úgy látszik, valamilyen berendezéssel foglalatoskodik az ajtó mögött.
Villanykapcsolóval? Nem, a kastélyban nincs villanyvilágítás. A férfi
befejezhette a dolgát, mert kihátrált, mélyen meghajolt a szoba
belseje felé, azután becsukta az ajtót. Nem volt rajta
maszk, így Bond egy kis időre megpillantotta a komor,
vágott szemű, barnás arcot, amikor az őr elhaladt a
rejtekhelye előtt, és végigment a fogadótermen. Bond
hallotta a terem túlsó végében lévő ajtó kattanását, azután
csönd lett. Várt jó öt percet, óvatosan félretolta a függönyt,
és végignézett a termen. Egyedül volt.
Az utolsó szakasz következett.
Bond továbbra is kézben tartva fegyvereit, visszalopakodott az ajtóhoz.
Ezúttal semmilyen zaj nem hallatszott mögüle. De akkor
miért hajolt meg az őr? Hát persze! Valószínűleg a Mester
aurája iránti tiszteletből. Bond halkan, de határozottan
kinyitotta az ajtót és beugrott rajta, készen arra, hogy
rárohanjon a bennlévőkre.
Egy teljesen üres, teljesen jellegtelen folyosó ásított rá, amint drámai
pózban megállt az ajtóban. Körülbelül hat méter hosszú volt, és egy
középen elhelyezett olajlámpás halvány fénye világította meg. A padlója a
szokásos fényesre lakkozott deszkából készült. “Fülemülepadló"
lenne? Nem. Az őr léptei alatt nem nyikorgott árulkodó
módon. A folyosó túlsó végén lévő ajtón viszont zene
szűrődött ki. “A walkürök lovaglása" szólt Wagnertől,
közepes hangerővel. – Köszönöm, Blofeld! – gondolta
magában Bond. – A zene elnyom majd minden zajt! –
Hangtalanul lopódzott előre a folyosó közepén.
Ami történt, arra egyáltalán nem számított. Pontosan abban a
pillanatban, amikor átlépte a folyosó középvonalát, a teljes hatméternyi
padlózat, mint egy mérleghinta, hangtalanul lebillent valamilyen
középponti tengelyen, és Bond, miközben kétségbeesetten
próbált megkapaszkodni valamiben, kalimpálva csúszni
kezdett a lenti fekete üresség felé. Az őr, aki az ajtó mögött
matatott! Ő állította be a kart, ami működésbe hozta a
csapdát, a régi várak hagyományos csapdáját! És ő
megfeledkezett erről! Teste a ferde padló végétől lezuhant
a mélybe, közben egy riasztócsengő, amit a csapda
mechanizmusa hozott működésbe, hisztérikusan berregni
kezdett. Bond még érzékelte, hogy a padló, megszabadulva
a súlyától, visszalendül eredeti helyzetébe, majd egy
hatalmas ütéstől elveszítette az eszméletét.
Bond vonakodva emelkedett felfelé a sötét alagúton; át a vakító
fénypont felé. Miért pofozzák egyre? Mivel érdemelte ezt ki? Két awabit
hozott fel. Érezte a kezében az éles szélű, érdes kagylókat.
Ennél többet nem követelhet tőle Kissy.
– Kissy! – motyogta. – Hagyd abba! Hagyd abba, Kissy!
A fénypont kiterjedt, és egy darabka szalmával fedett
padló lett belőle, amin összegörnyedve feküdt, miközben
valaki nyitott tenyérrel pofozta. Piff! Puff! A fejét hasogató fájdalom
minden egyes ütésnél ezer külön fájdalom-darabkára hasadt. Bond látta
maga fölött a csónak szélét, és kétségbeesetten kinyújtotta a kezét, hogy
megragadja. Feltartotta az awabikat, hogy láthassák: ő megtette a
kötelességét. Kinyitotta a kezét, és beleejtette őket a
kádba. Ebben a pillanatban újra visszanyerte az eszméletét,
és látta, ahogyan a két maréknyi szalma lehull a földre. De
az ütések abbamaradtak. S most már látott is, bár a
fájdalomtól homályosan. Egy barna arc! A ferde szemek!
Kono, az őr. Egy másik alak pedig a lámpát tartja neki.
Emlékezett már. Se awabik, se Kissy! Valami szörnyű
történt! Mindent elrontott! Shimata! Hibáztam! Tigris! A
névről hirtelen eszébe jutott minden. Légy óvatos!
Süketnéma vagy. Japán bányász vagy Fukuokáról. Hozd
rendbe a dolgokat! Az ördögbe a fejedet hasogató
fájdalommal! Semmit nem tudnak még. Az a fő, hogy
nyugodt maradj! Bond leeresztette a kezét az oldala mellé.
Csak ékkor vette észre, hogy csaknem meztelen: mindössze a
nindzsa-ruha apró, V alakú alsónadrágja volt rajta. Mélyen meghajolt,
aztán felegyenesedett. Kono, kezét az automata pisztoly nyitott táskáján
tartva, dühösen ordítani kezdett vele japánul. Bond érezte, hogy az arcán
lecsorog a vér, és értetlen, ostoba képet vágott. Kono elővette a
kis pisztolyt, és intett vele. Bond újra meghajolt, felállt,
körülnézett a szűk veremben, ahová lezuhant, és követte a
lámpát tartó őrt, akinek arcát eddig nem látta.
Fölmentek egy lépcsőn, azután végig egy folyosón.
Megálltak egy ajtó előtt. Kono előrelépett és bekopogott.
Bond egy kellemes, könyvtárszerű szoba közepén találta
magát. A második őr szétrakta a padlón Bond nindzsa-
ruháját, és zsebeinek árulkodó tartalmát. Blofeld tekergőző
arany sárkánnyal díszített, pompás fekete selyemkimonót
viselt. A kandalló párkányára támaszkodott, amelyben
japán parázstartó izzott. Ő volt az, semmi kétség. A szelíd,
magas homlok, a vörös sebre emlékeztető, lebiggyedő száj,
amit most tömött, szürkésfekete bajusz árnyékolt be, ami –
talán azért, hogy a mandarinok bajuszára emlékeztessen –
lelógott a száj sarkától, a fehér haj, amit Monsieur le Corate
de Bleuville mintájára hosszú sörénnyé növesztett, és a
fekete, golyó ütötte lyukakra emlékeztető szempár.
Mellette, hogy teljes legyen a vacsora utáni kényelembe
helyezkedett, meghitt pár képe, Irma Bunt ült egy előkelő
japán hölgy teljes ünnepi ruházatában. Még egy szál
krizantém is hevert az ölében, arra várva, hogy a hurkás
kezek felvegyék, ha végre sikerül kideríteni, ki volt olyan
illetlen, hogy megzavarja ezt a kellemes estét. A puffadt, szögletes arc, a
szoros kontyba fogott egérszürke haj, a keskeny, gonosz száj, a
világosbarna, majdnem sárga szempár! “Istenem – ötlött fel Bond még
mindig ködös agyában –, itt vannak! Karnyújtásnyira! Mostanra már
mindketten halottak lennének, ha nem követi el ezt az
egyetlen, bűnös hibát. Vajon fordulhat-e még a kocka? Csak
ne lüktetne úgy a feje!”
Blofeld hosszú kardja a fal mellé támasztva állt. Kézbe vette, és
odasétált a szoba közepére.
Megállt Bond holmija mellett, és a kardja hegyével piszkálni kezdte a
halmot. Fölemelte a fekete ruhát.
– Mi ez, Kono? – kérdezte németül.
Az őr is németül válaszolt. Szorongás volt a hangjában,
és vágott szeme időnként – nem minden tisztelet nélkül –
Bondra tévedt.
– Ez egy nindzsa-ruha, Herr Doktor. Ezek az emberek a nindzsucu
titkos tudományát gyakorolják. A titkaik ősrégi időkből
származnak, én nem sokat tudok róluk. Észrevétlenül
tudnak mozogni, láthatatlanná tudnak válni és fegyver
nélkül képesek ölni. Régen nagyon féltek tőlük Japánban.
Nem tudtam róla, hogy még léteznek. Ezt az embert
kétségkívül azért küldték, hogy megöljön téged, uram. Ha
nem lett volna a mágikus folyosó, bizonyára sikerült is
volna neki.
– És kicsoda ez az ember? – nézett Blofeld kíváncsian Bondra. – Túl
magas ahhoz, hogy japán legyen.
– A bányászok között sok a magas férfi, uram. Volt nála
egy papír, amin az áll, hogy süketnéma. Meg más, teljesen
szabályosnak tűnő papírok is. Ezek szerint a fickó bányász
lenne Fukuokáról. De én ezt nem hiszem. A körmei töredezettek,
de a tenyere nem bányászra vall.
– Én sem hiszem, hogy az lenne. De hamarosan
megtudjuk az igazat. Mit gondolsz, drágám? – fordult
Blofeld a nőhöz. – Neked jó orrod van az ilyesmihez, a női
ösztön csalhatatlan.
Irma Bunt felállt, és odalépett mellé. Átható tekintettel vizsgálgatni
kezdte Bondot, azután tisztes távolságot tartva körbesétálta.
– Du lieber Gott! – suttogta félelemmel vegyes tisztelettel, amint a férfi
bal profilját megpillantotta. – Ez lehetetlen! – mondta rekedten,
miközben még mindig szinte rettegve bámulta Bondot. –
Pedig az! A jobb arcán végigfutó sebhely. A profilja! Hiába
borotválták japánosra a szemöldökét. – A nő Blofeld felé
fordult. – Ez az az angol ügynök – jelentette ki határozottan.
– Ez az ember Bond. James Bond, akinek megölted a
feleségét. Akit Sir Hilary Bray álnéven ismertünk.
Esküszöm, hogy ő az – tette hozzá indulatosan. – Ha hiszed,
ha nem.
Blofeld összehúzta a szemét.
– Valóban hasonlít rá valamennyire. De hogy jutott el idáig? Hogyan
talált meg? Ki küldte?
– A japán Geheimdienst. Bizonyosan kapcsolatban vannak a Brit
Titkosszolgálattal.
 – Nem hiszem. Ha így lenne, letartóztatási paranccsal jöttek volna. Túl
sok a rejtély ebben az ügyben. Nagyon gondosan kell eljárnunk. Ki kell
szednünk belőle a teljes igazságot. Rögtön megtudjuk,
valóban süketnéma-e. Ez lesz az első lépés. A
“vallatókamra” majd megoldja a nyelvét. De mindenekelőtt
meg kell puhítanunk.
Konóhoz fordult:
– Mondd meg Kazamának, vegye kezelésbe!
 19
A “vallatókamra”

Most már tíz őr volt a szobában. A fal mellett sorakoztak

fel. Kono mögött. Valamennyien hosszú bottal voltak
felfegyverkezve. Kono odakiáltott valamit az egyiknek. Az a
falhoz támasztotta a botját, és kilépett a sorból. Nagydarab
férfi volt, vaskos, szinte szögletes mellkassal. Tökéletesen
kopasz feje úgy fénylett, mint az érett gyümölcs, a tenyere
pedig akkora volt, mint egy sonka. Odament Bondhoz, és
szétvetette a lábát, hogy biztosan álljon. Vicsorgásszerű
mosolyra, húzta az ajkát, kivillantva fekete, törött fogait.
Meglendítette jobb kezét: az irtózatos erejű ütés pontosan
ott találta el Bond fejét, ahol megsebesült. Bond úgy
érezte, szétrobban a feje a fájdalomtól. Ebben a pillanatban
meglendült a bal kéz is. Bond megtántorodott az ütéstől. A
szemébe szivárgó vértől homályosan látta csak Blofeldet és
a nőt. Blofeld csak egy tudós hűvös kíváncsiságával
figyelte, de a nőnek kinyílt a szája és az ajka nedvesen
csillogott.
Bond tíz ütés után tudta, hogy cselekednie kell, amíg tiszta még az
öntudata és megvan hozzá az ereje. A szétterpesztett lábak
tökéletes célpontot kínáltak. Persze csak akkor, ha a fickó
nem ismeri a szumó-birkózók trükkjét! Bond elködösülő
tekintettel célzott, azután, éppen amikor a következő
hatalmas ütést készült rámérni a férfi, teljes erőből rúgott.
Talált. A férfi állati üvöltést hallatott, lerogyott a földre, és
kezét az ágyékára szorítva ide-oda tekergett a kíntól. Az
őrök egyszerre ugrottak Bond felé, botjukat magasra
emelve, Kono pedig előrántotta a pisztolyát. Bond egy
magas szék mögé ugrott, felkapta és belevágta a vicsorgó
őrök falkájába. A szék lába úgy szájon találta az egyiket,
hogy hangos reccsenéssel törtek ki a fogai. A fickó arcára
szorított kézzel összeesett.
– Halt! – hangzott fel a hitleri üvöltés, amit Bond már korábban is
hallott. Az őrök megtorpantak, és leeresztették botjukat.
– Kono, távolítsd el ezeket az embereket! – mutatott
Blofeld a földön fekvő két áldozatra. – És büntesd meg
Kazamát az ügyetlenségéért! Csináltass új fogakat a
másiknak! Ebből elég volt. A fickó nyelvét nem lehet a
szokott módszerekkel megoldani. Ha nem süket, a
“vallatókamra” hatni fog rá. Vidd oda! A többi őr várjon a
fogadóteremben! Also! Marsch!
Kono parancsokat osztogatott, az őrök pedig
futólépésben igyekeztek teljesíteni azokat. Kono ezután
intett Bondnak a pisztolyával, kinyitott egy kis ajtót a
könyvespolc mellett, és a keskeny, kőburkolatú folyosóra
mutatott. Mi jöhet most? Bond lenyalta a vért a szája
széléről. Érezte, hogy fogytán van az ereje. Újabb kínzás?
Túl sokáig már nem fogja bírni. És mi lehet ez a “vallatókamra”?
Gondolatban megvonta a vállát: Még nincs oda minden esélye, hogy
elkapja Blofeld torkát. Legföljebb magával viszi a túlvilágra! Végigment a
folyosón. Elengedte a füle mellett Kono parancsát, hogy nyissa ki a durván
ácsolt ajtót a folyosó végén, így az őr volt kénytelen kinyitni,
miközben a gerincéhez szorította a pisztolyát. Egy furcsa,
durva kövekből összerótt helyiségbe jutottak, ahol undorító
kénszag terjengett és rettenetes volt a forróság.
Blofeld és a nő belépett, az ajtó bezárult mögöttük, ők
pedig helyet foglaltak a két fa karosszékben egy olaj
lámpás és egy nagyméretű konyhai ébresztőóra alatt,
amelynek egyetlen különlegessége az volt, hogy minden
negyedórányi időközt vörös vonalak jeleztek a számlapján.
A mutatók állása szerint éppen tizenegy óra múlt. Ebben a
pillanatban a nagymutató hangos, fémes kattanással
előremozdult egy percet. Kono intett Bondnak, hogy
menjen át a szoba tizenkét lépésnyire lévő túlsó végébe,
ahol egy magas, kartámasszal ellátott kőtrón állt. Csöpögött
róla a száradófélben lévő szürke iszap, ami a környező
padlót is beborította. A trón fölött egy kerek lyuk volt a
mennyezetben, amin keresztül Bond láthatta a sötét égbolt
egy darabkáját és néhány csillagot. Kono gumicsizmái
utána cuppogtak. Az őr intett neki, hogy üljön le a kő
trónra. Az ülőrész közepén nagy, kerek lyuk volt. Bond
engedelmeskedett. A bőre összerándult, ahogy a forró,
ragadós iszaphoz ért. Kimerülten a kőtámaszra fektette a
karját, és várt, összeszorult gyomorral, mert rájött, miről van
szó.
Blofeld a szoba túlsó végéből beszélni kezdett hozzá.
– Bond kapitány, vagy a 007-es ügynök a Brit Titkosszolgálattól, ahogy
tetszik – szólalt meg angolul olyan hangosan, hogy a helyiség puszta falai
között visszhangzottak a szavai. – Ez a “vallatókamra” az én
találmányom. Itt szinte mindig megoldódik a hallgatag
emberek nyelve. Amint azt maga is tudja, a birtok erősen
vulkanikus területen fekszik. Most pontosan egy gejzír fölött
ül, amelyik körülbelül ezer °C-os iszapot lövell a levegőbe,
mintegy harminc méter magasra. Az ön teste most
körülbelül tizenöt méter magasságban van a kráter fölött.
Az a szeszélyes ötletem támadt annak idején, hogy
felvezetem ide a gejzírt egy kőből épített kürtőn át. Maga
most ezen a kürtőn ül. Ez a fajta gejzír periodikus gejzírként
ismert. Az adott krátert úgy szabályoztattam be, hogy minden egész
órában, azután pedig pontosan tizenöt percenként kerüljön sor egy-egy
kitörésre.
Blofeld a háta mögé nézett, azután visszafordult Bond felé.
– Tehát, amint látja, pontosan tizenegy perce van a következő
kitörésig. Ha nem hall sem engem, sem a tolmácsomat, aki
mindjárt beszélni fog, ha tényleg süketnéma japán, ahogy
azt állítja, akkor nem fog elmozdulni arról a székről, és
negyed tizenkettőkor a legszörnyűbb halált szenvedi el:
elég az alsóteste. Ha viszont feláll a székből a halálos
pillanat előtt, azzal bebizonyítja, hogy hall, és megértette,
amit mondtam. Ebben az esetben további kínzás vár
magára, ami elkerülhetetlenül meggyőzi majd, hogy
válaszoljon a kérdéseimre. Ezek a kérdések azt szolgálják,
hogy megbizonyosodjunk a maga személyazonosságáról,
kiderítsük, hogy került ide, ki küldte, mi céllal, és hogy
vannak-e bűntársai. Ért engem? Nem akarja inkább
abbahagyni ezt a színjátékot? Nos, jól van! Arra az esetre is
számítva, hogy a papírjai esetleg részben valódiak – bár
ennek a valószínűsége minimális –, az őrségem
parancsnoka röviden elmagyarázza magának japánul e
szoba rendeltetését ... Kono, sag' ihm auf japanisch den Zweck
dieses Zimmers! – fordult az őrhöz.
Kono, aki eddig az ajtó mellett várakozott, pattogó japán szónoklatot
intézett Bondhoz. Bond nem figyelt rá. Arra koncentrált, hogy visszanyerje
az erejét. Kényelmesen elhelyezkedett, és közömbösen körülhordozta
tekintetét a helyiségen. Eszébe jutott az a korábban látott gejzír
Beppuban, s keresni kezdett valamit. Igen! Ott van! A kis
fadoboz a tróntól jobbra lévő sarokban. Nincs rajta
kulcslyuk. Minden bizonnyal a gejzír szabályozó kereke van
benne. Talán még hasznára lesz ez a felfedezés…
Elraktározta a dolgot az emlékezetében, és valamiféle
tervet igyekezett kicsiholni fáradt agyából. Legalább a
kínzó lüktetés megszűnne a fejében. Rákönyökölt a térdére
és összevert arcát óvatosan a tenyerébe temette. Csak az
vigasztalta, hogy annak az őrnek még cudarabbak a
fájdalmai.
Kono elhallgatott. Bond felnézett az óra fekete-fehér
számlapjára. Tizehegy óra tizennégy volt. Mély, fenyegető
morgás hallatszott a mélyből, azután forró levegő csapta
meg Bondot. Felállt a székből, és lassan odébbsétált a
bűzlő kőlyuk mellől, míg olyan helyre nem ért, ami nem volt
nedves az iszaptól. Akkor megfordult és figyelte, mi
történik. A morgás távoli moraj lássa erősödött. A
morajlásból mély dübörgés lett, ami úgy erősödött a
szobában, mint az alagútból előrohanó expresszvonat
hangja. Nagy robbanással csillogó szürke csőként tömör
iszapsugár lövellt ki a lyukból, amin az előbb Bond ült, és
pontosan a mennyezeten lévő nyílás közepén távozott.
A kitörés körülbelül fél másodpercig tartott. Olyan
perzselő hőség árasztotta el a szobát, hogy Bondnak le
kellett törölnie a verítéket a homlokáról. A szürke oszlop
azután visszahullott a lyukba. Iszap fröccsent a szoba
falaira, és nagy, gőzölgő iszapcsomók toccsantak le a
mennyezetről. Mély bugyborékolás és böffenések
hallatszottak fel a csövön. A szoba úszott a gőzben, és a
kénszag émelyítőén erős lett. A beállt tökéletes csendben
szinte gongütésnek hangzott, amikor az óramutató egy
kattanással tizenegy óra tizenhatra ugrott.
Bond az óra alatt ülő pár felé fordult.
– Nos, Blofeld, maga őrült gazember. Elismerem, hogy a
lenn ülő trükkmestere érti a dolgát. Most hívja be a tizenkét
ördöglányt, és ha olyan csinosak lesznek, mint Fraulein
Bunt, akkor felkérjük Noel Cowardot, hogy írjon az
előadáshoz zenét, és karácsonyra bemutatjuk a Broadway-
n. Mit szól hozzá?
– Kedvesem – fordult Blofeld Irma Bunthoz –, igazad volt! Ez valóban
a Britischer. Emlékeztess rá, hogy vásároljak neked egy újabb
füzért a kitűnő Mr. Mikimoto szürke gyöngyeiből! Most
pedig végezzünk a fickóval egyszer és mindenkorra! Már
rég ágyban lenne a helyünk.
– Valóban, lieber Ernst. De először beszélnie kell.
– Természetesen, Irmchen. De azzal hamar megleszünk. Már
felmorzsoltuk a tartalékai egy részét. A végső megtörése
rutinmunka lesz. Menjünk!
Vissza a kővel borított folyosóra. Vissza a könyvtárba.
Irma Bunt ismét fölvette a krizantémot, Blofeld odaállt a
kandalló mellé. Kezét könnyedén a hosszú kard markolatán
nyugtatta. Mintha csak valamilyen békés, vacsora utáni
szórakozást követően tértek volna vissza: egy biliárdparti, a
bélyegalbumok megtekintése, vagy a családi filmek
bemutatásával töltött unalmas negyedóra után. – Pokolba a
fukuokai bányásszal! – döntötte el magában Bond. A
könyvespolc előtt egy íróasztal állt. Kihúzta a széket és
leült. Cigarettát és gyufát is talált. Rágyújtott, hátradőlt és
élvezettel leszívta a füstöt. Miért ne helyezhetné
kényelembe magát az ember, mielőtt elindul a Nagy Útra?
Leverte a hamut a szőnyegre, és keresztbe vetette a lábát.
– Kono, vidd innen ezeket! – mutatott Blofeld Bond holmijaira, melyek
a padlón hevertek. Majd később átvizsgálom őket. Te is várj
kinn az őrökkel a külső teremben! Készítsd elő a
benzinlámpát és az elektromos gépet, hátha szükség lesz
rájuk! Most pedig – fordult Bondhoz – beszéljen! Cserébe
gyors és tiszta vég vár magára a kardom által. Ne
aggódjon! Mesterien kezelem, és borotvaéles. Ha viszont
nem beszélne, lassú és szörnyű halál vár magára, s a végén
akkor is meg fogjuk oldani a nyelvét Maga nem amatőr,
tudja, hogy így van. Van a tartós kínnak egy olyan foka,
amit ember képtelen elviselni. Nos?
– Blofeld, maga soha nem volt ostoba – szólalt meg Bond könnyed
hangon. – Londonban és Tokióban sokan tudják, hogy ma éjszaka itt
vagyok. Jelenleg ki tud bújni a gyilkosság vádja alól. De ha megöl engem,
akkor biztosan meghal.
– Mister Bond, maga nem mond igazat. Ha tudnának arról,
hogy itt vagyok, egy század rendőrt küldtek volna, hogy
letartóztassanak. És a CIA egyik vezetője is velük jött volna,
hiszen ez az amerikaiak befolyási övezete.
– Ki mondta, hogy ez rendőri akció? Amikor Angliában
hallottam egy-két pletykát erről a helyről, arra gondoltam,
az egész terv magára vall. Engedélyt kértem, hogy
idejöhessek körülnézni. De tudnak róla, hogy itt vagyok, és
megtorolják, ha nem térek vissza.
– Erre nem kerül sor, Mister Bond. Nyoma sem lesz annak, hogy maga
valaha is látott engem, hogy valaha is járt a birtokon. Vannak bizonyos
információim, amelyek jól illeszkednek a maga látogatásához. Az egyik
ügynököm nemrég jelentette, hogy a japán titkosszolgálat, a Kóan-Chósa-
Kyóku feje, egy bizonyos Tanaka utazott ide egy japánnak öltözött külföldi
társaságában. Úgy látom, ügynököm leírása ráillik magára.
– Hol van az az ember? Szeretnék egy-két kérdést föltenni neki.
– Nem ér rá.
– Gondolhattam volna…
Blofeld fekete szeme mélyén vörös szikrák kezdtek izzani.
– Elfelejti, hogy én hallgatom ki magát, Mister Bond, és
nem maga engem. Nos, véletlenül mindent tudok erről a
Tanakáról. Abszolút könyörtelen ember, aki már
elveszítette egyik legjobb emberét; akit ideküldött, hogy
nyomozzon utánam. Maga kéznél volt, bizonyára
valamilyen, a hivatását érintő ügyből kifolyólag, és
valamilyen díjazás fejében, vagy cserébe valamiért ráállt,
hogy megöl engem. Ezzel elsimított volna egy ügyet, ami
némi fejfájást okoz a japán kormánynak. Nem tudom, de
nem is érdekel, mikor jött rá, hogy doktor Guntram Shatterhand
valójában Ernst Stavro Blofeld. Megvan rá a személyes oka, hogy meg
akarjon ölni, s én a legcsekélyebb mértékben sem kételkedem benne, hogy
fölfedezését megtartotta magának, senkinek sem szólt róla, attól való
félelmében, hogy személyes bosszúja helyett arra a hivatalos akcióra kerül
sor, amit az imént említettem. – Blofeld elhallgatott, majd rövid szünet
után halkan így folytatta: – A világ egyik legnagyobb elméje vagyok,
Mister Bond. Ezt ne felejtse… Akar netán valamit válaszolni? De
ajánlom, hogy meggyőző legyen!
Bond kivett egy újabb cigarettát és rágyújtott.
– Csak az igazat mondhatom – mondta nyugodtan. – Ha
bajom esik, maga és valószínűleg a nő is, mint bűntárs,
karácsonyra halottak.
– Rendben van, Mister Bond. Csakhogy én annyira biztos
vagyok a tényekben, amiket elmondtam, hogy saját
kezűleg ölöm meg magát. Túlságosan sokszor keresztezte a
terveimet… Ismeri a japán kiriszute gomen kifejezést?
– Ne próbálja nekem megjátszani a Japánszakértőt,
Blofeld! – nyögött fel Bond.
– A szamurájok idejéből származik. Szó szerint azt jelenti:
“megölni és továbbmenni”. Ha egy alacsonyabb rendű
személy a szamuráj útjába állt, vagy nem mutatott iránta
kellő tiszteletet, a szamurájnak joga volt leütni a fickó fejét.
Én kései szamurájnak tekintem magam. Remekmívű
kardom pengéjét még nem érte vér. A maga feje éppen
megfelelő lesz rá, hogy felavassam. Egyetértesz velem,
mein Liebchen? – fordult Irma Bunthoz.
A nő fölemelte tekintetét a virágról.
– Hát persze, lieber Ernst. Te mindig helyesen döntesz. De légy óvatos!
Veszélyes állattal van dolgod!
– Rossz a memóriád, mein Liebchen. Elfelejted, hogy január óta
többé már nem állat. Egy egyszerű sebészeti
beavatkozással, amit azon a nőn követtem el, akit
szeretett, emberi léptékűvé változtattam.
A magas, ijesztő alak kézbe vette a kardját és elindult a
kandallótól.
– Nézz csak ide!…
 20

Vér és mennydörgés

Bond eldobta égő cigarettáját, ami tovább parázslott á

szőnyegen. Egész teste megfeszült.
– Gondolom, tudják, hogy mindketten mániákus őrültek?
– Ahogy őrült volt Nagy Frigyes, Nietzsche és Van Gogh.
Remek, illusztris társaságban vagyunk, Mister Bond. Ezzel
szemben micsoda maga? Maga egy közönséges orgyilkos,
puszta eszköz, akit a magas pozíciót betöltő tökfilkók
mozgatnak. Miután valamiféle rosszul értelmezett
hazafiságból vagy kötelességtudatból megtette, amire
utasították, alkohollal, nikotinnal és szexszel elégíti ki
állatias ösztöneit, a következő bűnös portyájáig. A főnöke
eddig kétszer küldte el magát, hogy vívjon meg velem,
Mister Bond. A szerencse és a nyers erő kombinációjának
köszönhetően sikeresen meghiúsította két zseniális
tervemet. Maga és a kormánya az emberiség elleni
bűntettnek minősítette ezeket a terveket.
Különféle szervek még mindig keresnek, hogy bíróság elé állítsanak
értük. De próbálja meg összeszedni a fantáziáját. Mister
Bond, és reálisan, az én gondolkodásom magasabb
szempontjai szerint szemlélni őket!
Blofeld erőteljes testalkatú, 190 centiméter magas ember
volt. Szamurájkardját, amelynek éle szinte egy handzsáréra
emlékeztetett, szétterpesztett lábai közt a padlóra
támasztotta, inas kezét a markolaton nyugtatta. Bond, aki a
szoba túlsó végéből nézett fel rá, el kellett ismerje, hogy
van valami nagyobb, mint életnágyságú a gőgösen
tornyosuló alakban, a hipnotikusan rámeredő szempárban,
a vastag, őszes szemöldökben, a gonoszul legörbülő
keskeny szájban. Az egyenes szabású, sűrűn redőzött
kimonó, ami eredetileg arra szolgált, hogy a kis termetű
férfiakat erőteljesebb testalkatúaknak tüntesse fel,
hatalmassá tette amúgy is termetes alakját. Az arannyal
hímzett sárkány, amit az ember hajlamos lett volna a
gyermeki fantázia termékeként kigúnyolni, fenyegetően
tekergett a fekete selymen, és úgy tűnt, valódi tüzet okád a
bal melléről. Blofeld szünetet tartott a szónoklatában. Bond
várta, hogy folytassa. Pontosan tudta, hányadán állnak.
Biztos volt benne, mi következik: az önigazolás. Mindig így
volt ez. Amikor azt hiszik, a markukban tartják, azt hiszik,
végleg két vállra fektették, akkor a végső csapás előtt
igazolni próbálják a hóhérok tettüket a halálra várón áldozat
előtt. Kellemes és megnyugtató érzés, hogy védőbeszédet
tarthatnak – előre lemoshatják magukról a bűnt, amit
elkövetni készülnek. Blofeld szorítása lazult a kard
markolatán, és tovább beszélt. A hangja magabiztos és halk
volt, mint aki valami magától értetődőt akar elmagyarázni.
– Nos, Mister Bond, vegyük például a Gömbvillám-akciót, ahogy a
maga kormánya nevezte. Az volt a tervem, hogy váltságdíj fizetésére
kényszerítem a nyugati világot két atomfegyver megszerzése útján. Hát
bűn ez? – kivéve persze, ha a nemzetközi politika görbe
tükrén át nézzük. A gazdag fickók drága játékokkal
játszanak… Jön egy szegény fickó, elveszi a játékukat, és
felajánlja, hogy pénzért visszaadja nekik. Ha a szegény
fickónak sikerült volna a terve, az az egész világ számára
értékes tanulságul szolgált volna. Ezek veszélyes játékok,
amelyek, ha egy kellőképpen sarokba szorított fickó – hogy
ne beszéljünk tovább rébuszokban, mondjuk egy Castro –
kezébe kerülnek, az egész emberiség értelmetlen
pusztulását okozhatják. Az akciómmal drámai példát
szolgáltattam mindenki számára. Ha sikerül a tervem, és
megkapom a pénzt, vajon az akció megismétlődésétől való
félelem nem vezethetett volna komoly leszerelési
tárgyalásokhoz, ezeknek a veszélyes játékoknak a feladásához,
amelyek oly könnyen kerülhetnek illetéktelen kezekbe? Követi a
logikámat? Vagy itt van ez a legutóbbi ügy, az Anglia elleni bakteriológiai
támadás terve. Kedves Mister Bond. Anglia, bármilyen mércével mérve,
beteg nemzet. Ha felgyorsult volna a romlás, ha eljutott volna a pusztulás
küszöbére, vajon nem kényszerült volna Nagy-Britannia arra, hogy lerázza
magáról a letargiát, hogy újra összefogjon a közösség, amint annak a
háború alatt tanúi lehettünk? Kegyetlen, de hatásos gyógymód. Mister
Bond. Miért lenne ez súlyos bűn? Végül itt van az én
úgynevezett “Halálkastélyom” ügye. – Blofeld elhallgatott
és töprengő arckifejezést öltött. – Bevallok magának
valamit, Mister Bond. Az utóbbi időben szellemi kimerültség
kezd úrrá lenni rajtam, ami ellen határozottan fel kívánom
venni a küzdelmet. Ez részben annak az eredménye, hogy
egyedülálló géniusz vagyok, aki magányos, akit nem
ismernek el – sőt, ami rosszabb, félreismernek. Nem
kétséges, hogy e tunyaságnak alapjában testi okai vannak
– a májam, vesém, szívem –, a középkorúak szokásos
gyenge pontjai. Bizonyos szellemi ürességet érzek
magamban: nem érdekel az emberiség és a jövője,
végtelenül untatnak az emberiség ügyei, így hát, akárcsak
az ínyenc, akinek ínye túlságosan kifinomult, már csak az
erősen fűszereset, a testi és szellemi ízlelőbimbóimat
megbizsergetőt keresem, a valóban különleges izgalmakat.
Ezért aztán, Mister Bond, megálmodtam ezt a hasznos és
alapjában véve humánus intézményt – a halál ingyenes
felajánlását azoknak, akik meg akarnak szabadulni az élet
terhétől. Ezzel nemcsak az egyszerű embereknek kínálok
megoldást a lenni vagy nem lenni problémájára, de a japán
kormány számára is létrehoztam – bár nagylelkűségemet
egyelőre nem ismerték föl – egy takaros, félreeső,
csontkamrát. Ezzel megszabadítom őket a sorozatosan
ismétlődő kellemetlen esetektől, amik a vonatok,
villamosok, vulkánok és az öngyilkosság céljára szolgáló
egyéb, visszataszítóan nyilvános eszközök alkalmazása
folytán fordulnak elő. El kell ismernie, hogy ez nemhogy
bűn, hanem inkább a világtörténelemben egyedülálló közszolgáltatás.
– Tegnap láttam, hogy aljas módon meggyilkoltak egy embert.
– Takarítottak, Mister Bond! Takarítottak! A fickó azért jött ide, mert
meg akart halni. Maga csak annak volt tanúja, hogyan segítenek be egy
embert a Styx folyón közlekedő ladikba. De úgy látom, nem
vagyunk azonos hullámhosszon. Képtelen vagyok
kapcsolatot teremteni azzal, amit ön agy helyett használ.
Maga nem képes távolabbra látni, mint az utolsó cigaretta
nyújtotta egyszerű öröm. Elég volt hát ebből az üres
fecsegésből! Már így is túl sokáig maradtunk fönn maga
miatt. Mit választ: vulgáris dulakodás során kaszaboljam
össze, vagy inkább idenyújtja a nyakát, ahogy a tisztesség
kívánja?
Blofeld előrelépett és két kézzel a feje fölé emelte hatalmas
kardját. Az olajlámpa fénye megcsillant a pengén, kirajzolva az aranyozott
bevésést.
Bond tudta, mit tegyen. Attól a pillanattól fogva tudta,
hogy vissza vezették a szobába és egy árnyékos sarokban
észrevette a sebesült őr botját, ami még mindig a falhoz
támasztva állt. A nő mellett azonban ott volt egy
csengőgomb. Először vele kell elbánnia! Kiderül, eléggé
megtanulta-e a bodzsucuban használt döféseket és
hárításokat a nindzsa-kiképző táborban tartott bemutató
alatt. Bond elvetődött balra, megragadta a botot és egy
ugrással a nő mellett termett, aki már emelte is a kezét.
A bot nagyot puffant Irma Bunt halántékán, aki groteszk
pózban elterült a széke előtt és mozdulatlanul fekve
maradt. Blofeld kardja Bond vállától néhány ujjnyira süvített
el. Bond megpördült a tengelye körül és egész testével
előrelendült: a botot úgy tartotta baljában, mint valami
biliárddákót, és hegyével keményen eltalálta Blofeldet a
mellcsontján. Blofeld nekitántorodott a falnak, de rögtön
lendületet vett és feltartóztathatatlanul tört előre, nagyokat
sújtva a kardjával, mint valami cséphadaróval. Bond
megcélozta a jobb karját, de nem találta el és kénytelen
volt hátrálni. Arra összpontosította a figyelmét, hogy a
fegyverét és a testét is távol tartsa a csapkodó
acélpengétől, ami úgy elnyiszzantotta volna a botot, mint
valami gyufaszálat. Pedig egyedül az nyújthatott számára
némi reményt a győzelemre, hogy a botja valamivel
hosszabb, mint a kard. Blofeld váratlanul, szakértő módon,
jobb térdét behajlítva kitört. Bond úgy tett, mintha balra
hajolna, de a kelleténél valamivel lassúbb volt: a kard
hegye megvérezte a bal oldalát. Viszont mielőtt még
Blofeld visszahúzhatta volna a kardját, Bond két kézre fogta
a botot és oldalról rásújtott a lábára. A bot csontot talált.
Blofeld elkáromkodta magát és Bond fegyvere felé szúrt, de
nem talált. Blofeld azonban újra támadott. Bond a szoba
közepén állva csak elhajolni tudott, és színlelt
támadásokkal zavarni ellenfelét. Időnként rövid, gyors
kitörésekkel próbálta védekezésre kényszeríteni. De
hátrálnia kellett a vadul csapkodó penge elől, s Blofeld,
közelinek érezve győzelmét, villámgyorsakat lépett előre,
alattomosakat vágva felé, akár egy kígyó. Bond oldalt
ugrott, és kihasználva a kínálkozó lehetőséget, nagyot
suhintott a botjával. Eltalálta Blofeld jobb vállát, amit az egy
káromkodással nyugtázott. Vívás közben elsősorban a jobb
kezét használta! Bond előrenyomult, s úgy döfködött a
botjával, mint valami lándzsával. Többször is eltalálta
Blofeld testét, de annak kardja az egyik hárításkor elkapta a
bot végét, és úgy lenyisszantott belőle harminccentis
darabot, amivel az hosszabb volt, mintha viaszgyertya lett
volna. Blofeld észrevette, hogy előnyösebb helyzetbe
került, és támadásba lendült. Dühödten szurkált Bond felé,
aki csak úgy tudott védekezni, hogy a kardpenge lapjára
mért ütésekkel térítette el a döféseket. De a botot markoló
keze csúszóssá vált az izzadságtól, és most először
meglegyintette a vereség szele. Blofeld, úgy látszik,
megérezte ezt, mert váratlanul előrevetette magát, és
megpróbált Bond közelébe férkőzni. Bond megbecsülte,
mennyire lehet mögötte a fal, és hátraugrott, neki a falnak.
Még így is érezte, hogy a kard hegye a gyomra előtt suhan
el. Visszarúgta magát a faltól, félrecsapta a botjával a
kardot, és fegyverét eldobva két kézzel megragadta Blofeld
torkát. Egy pillanatig a két verítékező arc kis híján összeért.
Blofeld kardjának markolatát újra és újra Bond oldalába
vágta, de Bond szinte nem is érezte a hatalmas ütéseket.
Csak a hüvelykujjait préselte, préselte, préselte. Hallotta, hogy a
kard csörrenve lehull a földre. Érezte, hogy Blofeld az arcát karmolja,
körmeivel a szemét keresi. – Halj meg, Blofeld! Halj meg! – suttogta Bond
összeszorított fogain keresztül. Egyszer csak Blofeld szájából kibukott a
nyelve, fennakadt a szeme, és teste ernyedten a földre csúszott. De Bond
nem engedte el: fölötte térdelt, görcsösen szorongatva a vaskos nyakat.
Vakká és süketté tette a gyilkolás szenvedélye.
Bond lassan magához tért. A fekete kimonón lévő
sárkányfej tüzet okádott felé. Sajgó kezével elengedte a
nyakat, és anélkül, hogy még egyszer a bíborszínűre vált
arcra nézett volna, felállt.
 Támolygott… Te jó isten, mennyire fáj a feje! Mit kell még tennie?
Megpróbált visszaemlékezni… Volt egy jó ötlete. Mi is volt az?… Hát
persze!…
Fölvette Blofeld kardját, és a kővel borított folyosón át,
mint valami alvajáró, átment a “vallatókamrába”. Felnézett
az órára: öt perc múlva éjfél. Ott, az iszappal befröcskölt
fadoboz a trón mellett, amin – úgy tűnt – napokkal, évekkel
ezelőtt ült. Odalépett és egyetlen kardcsapással felhasította.
Igen, a nagy kerék van benne, ahogy feltételezte! Letérdelt mellé, és
tekerte, tekerte, míg a szelep be nem zárult…
Mi történik most? Eljön a világ vége?
Bond visszafutott a folyosón.
Ki kell jutnia, el kell hagynia ezt a helyet! De a visszavonulás
útját elzárják az őrök.
Félrerántott egy függönyt, és a kardjával kiverte az ablak üvegét. Kint
egy erkély húzódott, amely – úgy látta – körbefutja az emeletet. Bond
körülnézett, mit vehetne magára. Csak Blofeld pompás kimonója volt
kéznél. Habozás nélkül letépte a holttestről, belebújt, és
megkötötte a széles selyemövet. A kimonó belseje olyan
hideg volt, mint a kígyó bőre. Bond lenézett Irma Buntra. A
nő nehezen szedte a levegőt és olyan hangot adott, mint
mikor egy részeg horkol. Bond odament az ablakhoz és vigyázva, hogy
az üvegszilánkok fel ne sértsék a lábát, kilépett rajta.
Tévedett! Az erkély rövid volt és mindkét végén zárt.
Végigbotorkált az egyik végétől a másikig, de nem talált
lejáratot. Átnézett a korláton. Harminc méter zuhanás,
egyenesen a kavicsra. Föntről halk fütyülés ütötte meg a
fülét. Felnézett. Csak a szél fütyült annak az átkozott
léggömbnek a kötelei között. De ekkor őrült ötlete támadt.
Eszébe villant az egyik régi Douglas Fairbanks-film jelenete,
amiben a hős úgy lendült keresztül egy széles termen, hogy
a csillárba kapaszkodott. Ha a héliummal töltött gömb elég
erős ahhoz, hogy feszesen megtartson tizenöt méter
bekeretezett vászoncsíkot, amire a figyelmeztető jeleket
festették, miért ne lenne elég erős ahhoz, hogy elbírja egy
ember súlyát?
Bond odarohant a léggömböt tartó kötélhez, amit az
erkély sarkához erősítettek. Meghúzogatta. Feszes volt,
mintha jól kihúzott drót volna. Valahonnan a háta mögül
hangos lárma hallatszott a kastélyból. Magához tért volna a
nő? A feszülő kötélbe kapaszkodva fellépett a korlátra,
lyukat vágott a vászonfeliraton, hogy legyen hová
beakasztania a lábát. Jobb kezével megmarkolta a
rögzítőkötelet. Blofeld kardjával maga alá sújtott, és ellökte
magát az űrbe.
Sikerült! Az enyhe esti szellő végigsodorta a holdfényben
ragyogó park, a csillogó, párázó tó fölött, a tenger felé. De
a héliumgömb ahelyett, hogy süllyedt volna, emelkedett
vele. Meg se kottyant neki a súlya. Ebben a pillanatban
kékessárga láng villant a kastély legfelső emeletén, és
valami elsüvített mellette. Bond keze és lába sajogni
kezdett a megerőltető kapaszkodástól. Egy golyó eltalálta a
fején, éppen azon az oldalon, amely már úgyis lüktetett a
fájdalomtól. Tudatára ébredt, hogy a lövés végzetes volt.
Da annyit még látott, hogy a kastély fekete sziluettje
meginog a holdfényben, azután úgy tűnt, felfelé és oldalt
ugrik, végül lassan elolvad, mint a fagylalt a napon. Először
a legfelső emelet omlott össze, azután a következő, majd
sorban a többi, végül hatalmas narancsszínű tűzoszlop tört
fel a pokolból a hold felé. Forró légnyomáshullám csapta
meg Bondot, vadul megrázta a léggömböt és rögtön utána
mennydörgésszerű robbanás hallatszott.
Mi történt? Bond nem tudta, de nem is törődött vele. Már
csak a fejét hasogató kínt érezte. Az előbb egy golyó
átlyukasztotta a léggömböt, és az gyorsan veszített a
magasságából. Lent a csendben hullámzó tenger puha
ágyat kínált. Bond keze-lába elernyedt. Zuhanni kezdett
valami végtelen békesség felé, valamilyen gyengéden
hívogató gyermekkori álom felé, ami menekvést ígért a fájdalomtól…
 21

Gyászjelentés
The Times
Meghalt James Bond kapitány, a Szent Mihály- és Szent György-rend
tulajdonosa, a Királyi Haditengerészet Önkéntes Ezredének volt tagja

M nekrológja

Amint arról az olvasók a korábbi számokból már értesülhettek, a

Védelmi Minisztérium magas rangú tisztje, James Bond kapitány, a Szent
Mihály- és Szent György-rend tulajdonosa, a Királyi Haditengerészet
Önkéntes Ezredének volt tagja, Japánban teljesített hivatalos szolgálata
közben eltűnt, valószínűleg meghalt. Mély fájdalommal
vagyok kénytelen bejelenteni: többé nincs rá remény, hogy
élve megtalálják, így aztán rám hárul a szomorú
kötelesség, hogy annak az osztálynak a vezetőjeként,
amelyet oly kiválóan szolgált, megemlékezzek róla és az
országnak tett kiemelkedő szolgálatairól.
James Bond skót apa, Andrew Bond of Glencoe és svájci anya, a
Canton de Vaudból származó Monique Delacroix gyermekeként látta meg
a napvilágot. Mivel apja a Vickers Fegyvergyár külföldi képviselője
volt, iskolai tanulmányait külföldön kezdte meg – aminek
köszönhetően kitűnő francia és német nyelvtudásra tett
szert. Tizenegy éves volt, amikor szülei életüket vesztették
egy hegymászó-baleset során a Chamonix fölötti Aiguilles
Rouges-on. A fiú az azóta elhunyt Miss Charmian Bond
gyámsága alá került, és hozzá is költözött a kenti
Canterbury mellett lévő, fura nevű Pett Bottom falucskába.
A divatos Duck fogadó közvetlen közelében, egy apró házikóban laktak.
Nagynénje, aki minden bizonnyal rendkívül művelt és csiszolt
modorú hölgy volt, felkészítette rá, hogy angol
középiskolában folytassa tanulmányait. Tizenkét éves kora
körül sikeresen felvételizett Etonbe. Az igazsághoz tartozik,
hogy etoni szereplése rövid volt, és nem éppen dicsőséges.
Fájdalommal kell leírnom, hogy alig két félév után felkérték a
nagynénjét: írassa át más iskolába, mivel állítólag meg nem engedett
viszonyt létesített az egyik szobalánnyal. Nagynénjének sikerült átíratnia
Fettesbe, apja régi iskolájába. Az ottani légkör némiképp kálvinista
volt: szigorú követelményeket szabtak a tanulásban és a
sportban egyaránt. Bond, bár természeténél fogva hajlott a
magányosságra, szoros barátságot kötött az iskola
hagyományosan jó hírű sportcsapatának több tagjával. Mire
tizenhét éves korában elhagyta az iskolát, már kétszer
szerepelt az iskola színeiben könnyűsúlyú ökölvívóként, és
megalapította a brit magániskolák első komoly dzsúdó-
szakosztályát. 1941-et írtak akkor, s ő tizenkilenc évesnek
adva ki magát, apja egyik régi, Vickers gyári kollégája
segítségével bejutott a későbbi Védelmi Minisztérium
elődjébe. Bizalmas jellegű feladataira való tekintettel
hadnagyi rangot kapott a Királyi Haditengerészet önkéntes
Ezredének Különleges Szolgálatánál. Hogy felettesei
mennyire elégedettek voltak szolgálataival, mi sem mutatja
jobban, mint az, hogy a háború végére fregattkapitányi
rangfokozatig vitte. Ebben az időben történt, hogy jelen
sorok írója bizonyos területeken bekapcsolódott a
Minisztérium munkájába. Nagy örömmel fogadtam el Bond
kapitány jelentkezését, aki a háború után tovább kívánt
szolgálni a Minisztériumban, ahol – sajnálatos eltűnése
idejéig – főmunkatársi rangot ért el.
Bond kapitány munkaköre, amelynek kiváló ellátását a Minisztérium
1954-ben a Szent Mihály- és Szent György-rend odaítélésével ismerte
el, továbbra is bizalmasnak, sőt titkosnak minősül. De
kollégáim a Minisztériumból bizonyárá egyetértenek velem
abban, hogy feladatait kiemelkedő bátorsággal, kiválóan
látta el, még ha időnként lobbanékony természete folytán
olyan vakmerő cselekedetekre ragadtatta is magát, amelyek miatt
összeütközésbe került feletteseivel. Birtokában volt annak a képességnek,
hogy a legnagyobb veszély pillanataiban szinte nelsoni zsenialitással
cselekedjék, és szinte karcolás nélkül került ki abból a számtalan
veszélyes kalandból, amibe feladatai teljesítése közben
keveredett. Az elkerülhetetlen hírverés, amit elsősorban a
külföldi sajtó csapott egyik-másik kalandja körül –
bármennyire szerette volna is ezt elkerülni –, közismert
hőssé tették. Ez – cseppet sem meglepő módon – ahhoz
vezetett, hogy számos népszerű könyv jelent meg róla,
egyik személyes barátja és volt kollégája tollából. Ha ezen
írásművek minősége némileg jobb lett volna, vagy
tartalmuk némileg közelebb állt volna a valósághoz, a
szerzőt kétségkívül bíróság elé állítják hivatali titok
elárulása miatt. Jól mutatja, milyen megvetéssel kezelik a
Minisztérium munkatársai ezeket a regényeket, hogy
egyelőre – hangsúlyozom, egyelőre – nem foganatosítottak
intézkedéseket ezen dagályos, egy kiemelkedő
köztisztviselő karrierjének epizódjait romantikus
karikatúraként megjelenítő művek szerzője és kiadója ellen.
Ezen rövid nekrológ befejezéseként már csak annyi maradt hátra, hogy
biztosítsam Bond kapitány barátait: utolsó feladata felmérhetetlen
fontosságú volt az állam számára. Bár úgy tűnik, sajnos többé
nem tér vissza, a legmagasabb helyről kaptam
felhatalmazást annak megerősítésére, hogy akciója
százszázalékosan sikeresnek bizonyult. Nem túlzás annak
egyértelmű kijelentése, hogy ezen egyetlen ember
legutóbbi erőfeszítéseinek köszönhetően a Birodalom
biztonsága jelentős mértékben megszilárdult.
James Bond rövid ideig házasságban élt Teresával, a marseille-i Marc-
Ange Draco egyetlen lányával. A házasság tragikus körülmények között ért
véget, ahogy arról a sajtó annak idején beszámolt. A
házasságból nem született gyermek, s legjobb tudomásom
szerint James Bondnak nem maradt hátra élő rokona.

M. G. megemlékező sorai

Boldog és büszke vagyok, hogy az utóbbi három évben közvetlen

munkatársa lehettem Bond kapitánynak a Védelmi
Minisztériumban. Ha az, amitől tartunk, igaznak bizonyulna,
a következő egyszerű szavakat javaslom sírfeliratnak,
amelyek – a fiatalabb kollégák többségének véleménye
szerint – jól kifejezik életfilozófiáját: “Nem vesztegettem
napjaimat azzal, hogy megpróbáltam meghosszabbítani
őket. Kihasználtam a nekem jutott időt.”
 22
Egy fecske könnyei

Amikor Kissy látta, hogy egy ember fekete szárnyként

szétterülő kimonóban belezuhan a tengerbe, megérezte,
hogy a kedvese az. A kétszáz méter távolságot a fal tövétől
olyan gyorsan tette meg, amilyen gyorsan még életében
nem úszott.
A szörnyű ütés, ami a vízbe való becsapódáskor érte, egy
pillanatra elállította Bond lélegzetét, de azután az élni
akarás, amit a fejét hasogató kín szinte már kioltott, újra
feltámadt benne. Felismerte az új ellenséget, a tengert, s mire Kissy mellé
ért, már azon küszködött, hogy kiszabadítsa magát a kimonóból.
Bond először Blofeídnek nézte a lányt, és megpróbált felé
sújtani.
– Kissy vagyok! – mondta a lány sürgetően. – Kissy Suzuki!
Nem emlékszel rám?
Bond nem emlékezett. A világon semmire sem
emlékezett, csak ellenfele arcára és az elkeseredett vágyra,
hogy végezzen vele. De egyre fogyott az ereje, s végül
halkan szitkozódva tűrte, hogy a lány kihámozza a
kimonóból és engedelmeskedett a könyörgő hangnak:
– Ússz utánam, Taro-szan! Ha elfáradsz, majd magam után húzlak.
Nekünk valamennyiünknek gyakorlatunk van a mentésben.
De amikor elindult, Bond nem követte, hanem erőtlenül,
egyre táguló körökben körbe-körbe úszott, mint egy sebzett
állat. A lány majdnem elsírta magát. – Mi történhetett vele? Mit tehettek
vele a Halálkastélyban? – Végül megállította és halkan beszélni kezdett
hozzá. Bond engedelmesen hagyta, hogy a lány átfogja a hóna alatt és fejét
a mellei közé fektetve a hagyományos lábtempóval úszni kezdjen vele.
Hihetetlen feladat volt ez egy lány számára: fél mérföldet úszni,
megküzdeni az áramlatokkal, úgy, hogy közben csak a hold és egy-egy
hátrafelé vetett pillantás alapján tájékozódhat. De sikerült neki:
kivonszolta Bondot a kis öböl partjára, és maga is ájultan
hanyatlott le mellé a sima kőre.
Bond nyögésére tért magához. A férfi eddig csendben öklendezett, most
pedig fejét a kezére támasztva ült és az alvajárók üveges tekintetével
meredt a tengerre. Kissy átkarolta a vállát, mire bizonytalanul a lány felé
fordult:
– Ki vagy te? Hogy kerültem ide? Hol vagyok? – Alaposabban
szemügyre vette a lányt. –Nagyon szép vagy.
Kissy fürkészve nézte. Hirtelen merész terv bontakozott ki a fejében.
– Semmire sem emlékszel? – kérdezte. – Nem emlékszel rá, ki vagy és
honnan jöttél?
Bond a homlokára tette a kezét és szorosan behunyta a szemét.
– Semmire nem emlékszem – mondta kimerültén. – Semmire, csak egy
férfi arcára. Azt hiszem, halott lehetett. Azt hiszem, rossz ember volt. Mi a
neved? Mindent el kell mondanod.
– Kissy Suzuki a nevem, és te a kedvesem vagy. Taro Todoroki a neved.
Ezen a szigeten élünk, és együtt járunk halászni. Nagyon jó élet ez. Tudsz
járni valamennyire? Haza kell vigyelek, meg kell etesselek és orvost
kell hívnom hozzád. Szörnyű seb van oldalt a fejeden és
egy vágás a bordáidon. Biztosan akkor zuhantál le, amikor
sirálytojások után kutatva felmásztál egy sziklára. – Kissy
felállt és kinyújtotta a kezét.
Bond megfogta a lány kezét és nagy nehezen lábra állt. Kissy
kézen fogva végigvezette az ösvényen a Suzuki-ház felé.
De elhaladtak a ház mellett és tovább mentek a
törpenyárfa- és kaméliabokor-ligethez. Bevezette Bondot a
sinto szentély mögötti barlangba. A barlang tágas volt, az
alján lévő föld száraz.
– Itt élsz. Én is itt élek veled. Az ágyunkat kivittem. Megyek,
visszahozom és hozok ennivalót is. Feküdj le, szerelmem, és pihenj! Én
majd vigyázok rád. Beteg vagy, de az orvos majd meggyógyít.
Bond engedelmeskedett, és fejének ép oldalát a karjára fektetve
nyomban elaludt.
Kissy boldogan kalapáló szívvel rohant le a hegyről. Sok
mindenről kell gondoskodnia, sok mindent el kell intéznie,
de végre visszakapta a kedvesét. Elszánta rá magát, hogy
mindent megtesz azért, hogy megtartsa. Majdnem
hajnalodott, a szülei már ébren voltak. Kissy izgatottan suttogva sürgött-
forgott a házban: egy kevés tejet melegített, összecsavart egy futont,
összecsomagolta apja legjobb kimonóját és Bond néhány tisztálkodó
eszközét – semmi olyat, ami a múltra emlékeztethette volna a férfit. A
szülei már megszokták a szeszélyeit és az önfejűségét. Az
apja csak annyit mondott halkan: ha a kannusiszan áldását
adja rá, nincs kifogása a dolog ellen. Kissy ezután lemosta
magáról a sót, fölvette saját egyszerű, barna kimonóját, és
felsietett a hegyoldalon a barlanghoz.
Valamivel később a sinto pap gondterhelten fogadta.
Szinte úgy tűnt, már várta. Fölemelt kézzel beszélni kezdett
a térdeplő lányhoz:
– Kissy-csan, mindent tudok. Az ördögfatynyú meghalt. Halott a
felesége is. A Halálkastély megsemmisült. A tengeren túlról jött
férfi vitte véghez ezt, ahogy a Hat Őrszem megjósolta. Hol
van most?
– A szentély mögötti barlangban, kannusiszan. Súlyosan
megsebesült. Szeretem őt. Szeretném itt-tartani és gondját
viselni. Semmire nem emlékszik a múltjából. Szeretném, ha
ez így maradna, ha összeházasodhatnánk, és ő örökre Kuro
fiává válhatna.
– Ez lehetetlen, lányom. Előbb-utóbb felépül majd, és
visszamegy a világ másik végébe, ahonnan jött.
Hivatalosan nyomozni fognak utána Fukuokáról, sőt
valószínűleg Tokióból is, hiszen a hazájában biztosan híres
ember lehet.
– De kannusi-szan, ha megkéred Kuro öregjeit, akkor azt
fogják mondani az érdeklődőknek, hogy nem tudnak
semmiről. Azt mondják majd, hogy az a Todoroki nevű férfi
átúszott a szárazföldre, és azóta senki nem hallott róla.
Akkor az érdeklődők elmennek majd. Csak ápolni akarom
és megtartani őt magamnak addig, ameddig tudom. Ha
eljön a nap, amikor el akar menni, nem fogom visszatartani.
Segíteni fogok neki. Boldog volt itt, amikor velem és David
madarammal együtt kievezett halászni. Ő mondta. Ha
felépül, gondoskodni fogok róla, hogy továbbra is boldog
legyen. Vajon nem illő-e, hogy Kuro tisztelettel és
szeretettel gondozza ezt a hőst, akit az istenek küldtek
hozzánk? Vajon nem akarja-e a Hat őrszem, hogy egy időre
vendégül lássuk? Vajon nem érdemlek-e meg egy icipici
viszonzást azért a szerény erőfeszítésért, amivel Todoroki-
szan segítségére voltam?
A pap egy ideig csukott szsmmel, szótlanul ült, aztán
lenézett a könyörgő arcra. Elmosolyodott.
 – Megteszem, amit lehet, Kissy-csan. Most pedig hívd ide a doktort,
azután kísérd föl a barlanghoz, hogy elláthassa a sebesültet! Beszélni fogok
az öregekkel. De néhány hétig nagyon kell vigyáznod, és a gaidzsin nem
mutatkozhat az emberek előtt! Ha minden elcsendesedett,
visszaköltözhet a szüleid házába és lejöhet a faluba.
A barlangban az orvos letérdelt Bond mellé és kiterített a földre egy
jókora ábrát, amin számok és írásjelek jelölték az emberi fej egyes részeit.
Óvatosan végigtapogatta Bond sebeit, azt vizsgálva: nincs-e valahol
törés. Kissy mellettük térdelt és Bond verejtékező kezét
szorongatta. Az orvos előrehajolt és Bond szemhéját
felhúzva egy erős kézinagyítón át gondosan belenézett
előbb az egyik, majd a másik üveges tekintetű szembe.
Kissyt elküldte forró vízért és nekilátott, hogy kitisztítsa a
sebet, amit a golyó ütött Bond fejének azon az oldalán, ami
már előtte is szörnyen feldagadt, amikor a várbörtönben
lezuhant. Azután beszórta a sebet sebhintőporral, és
szakavatott kézzel gondosan bekötözte Bond egész fejét.
Sebészeti tapaszt tett a bordákon lévő vágásokra, azután
felállt, és kihívta Kissyt a barlang elé.
– Életben marad – mondta –, de hónapokba, vagy akár évekbe telhet,
mire visszanyeri az emlékezetét. A legsúlyosabban a halántéklebeny sérült
meg, ahol az agy az emlékeket tárolja. Ezért hát sok-sok oktatásra lesz
szüksége. Igyekeznie kell, Kissy, hogy minduntalan régi helyekre és
dolgokra emlékeztesse. Azután az elszigetelt tények, amikre
visszaemlékszik, emlékláncokká kapcsolódnak majd össze. Feltétlenül át
kell vinni Fukuokára, hogy megröntgenezzék, de úgy látom, nem tört el
semmije. A kannusi-szan egyébként is úgy rendelkezett, titokban kell
tartani, hogy a szigeten van. Azt mondta, maga fogja gondozni. Én
természetesen engedelmeskedem a tiszteletre méltó kannusi-szan
utasításának, és mindig más úton jövök majd ide, kizárólag éjszaka. De
magának nagyon sok dolga lesz vele, mert legalább egy hétig mozdítani
sem szabad. Most pedig jól figyeljen! – folytatta az orvos, és a legapróbb
részletekre is kiterjedő utasításokat adott neki, hogyan
etesse és ápolja Bondot, azután távozott.
A napokból hetek lettek. A rendőrök újra és újra átjöttek
Fukuokáról, lejött a Tanaka nevű hivatalnok is Tokióból,
később pedig egy nagydarab férfi, aki azt mondta, ausztrál.
Kissynek őt sikerült a legnehezebben leráznia. De az
arcokra rákövesedett a shiran-kao, a titoktartás, és Kuro
szigete megtartotta magának a titkot. James Bond lassan
visszanyerte testi erejét, és Kissy éjszakánként kivitte
sétáira. Időnként lementek úszni az öbölbe, ahol eljátszottak
Daviddel. A lány elmesélte Bondnak az ama nép és Kuro történetét,
mesteri módon elhárítva minden kérdését, ami a szigeten kívüli világra
vonatkozott.
Eljött a tél, az amák kénytelenek voltak a parton maradni: a hálóikat
javítgatták, rendbe hozták a csónakjaikat és a hegyoldalon
lévő kiskertjeikben dolgoztak. Bond visszatért a házba, és
ácsmunkával meg egyéb alkalmi feladatok elvégzésével
hasznosította magát, közben japánul tanult Kissytől. A
tekintete többé már nem volt üveges, de gyakran
elkalandozott és töprengővé vált. Minden éjszaka furcsa
álmai voltak: egy egészen más világot látott, fehér
embereket, nagy városokat és ismerősnek tűnő arcokat.
Kissy azonban megnyugtatta, hogy ugyanilyen lidérces
álmai vannak neki is, és az egésznek nincs semmi
jelentősége. Bond lassanként beletörődött, hogy csak az
apró, kőből és fából épült ház meg a tenger végtelen
horizontja az ő világa. Kissy gondosan távol tartotta a
sziget déli partjától. Előre rettegett a naptól, amikor május
végén újra kezdődik a halászat, és Bond megpillantja majd
a nagy, fekete falat a szoros túlsó oldalán, ami az emlékek
tömegét ébresztheti fel benne.
Az orvos csodálkozott, miért nem javul Bond
emlékezőképessége. Kénytelen volt beletörődni, hogy
valószínűleg teljes az amnéziája. Hamarosan szükségtelenné váltak a
vizitek, mert Bond testileg egészséges volt már, és teljes elégedettsége a
sorsával azt mutatta, hogy minden egyéb tekintetben is rendbe jött.
Egy dolog azonban rettenetesen nyugtalanította Kissyt. A
barlangban töltött első éjszakától kezdve egy futonon aludt
Bonddal. Amikor Bond felépült és visszaköltözött a házba,
Kissy minden éjszaka várta, hogy a férfi végre magáévá
tegye. De annak ellenére, hogy időnként megcsókolta és
gyakran megfogta a kezét, Bond teste – úgy tűnt – nem
vesz róla tudomást, bármilyen szorosan préselte is magát
hozzá éjszakánként, bárhogy cirógatta is. Lehet, hogy a
sebesülés miatt elvesztette férfierejét? Megkérdezte az
orvost, aki azt mondta, a két dolog közt nem lehet
semmiféle kapcsolat, bár az előfordulhat, hogy Bond
egyszerűen elfelejtette, hogyan kell szeretkezni.
Egy szép napon azután Kissy Suzuki bejelentette, hogy a heti
postahajóval átmegy Fukuokára bevásárolni. A nagyvárosban megkereste a
helyi szexboltot, az úgynevezett Boldogság-boltot, ami minden,
magára valamit is adó japán városban megtalálható.
Elmondta a problémáját a gyanús külsejű, szürke szakállú
öregembernek, aki az ártatlannak látszó pult mögött ült,
amin erősítő italokon és óvszereken kívül semmiféle
különösebben csábító portéka nem kínálta magát. Az öreg megkérdezte
Kissyt, van-e ötezer jenje, ami nagyon sok pénz. A lány igennel válaszolt,
mire bezárta az üzlet ajtaját és behívta Kissyt a hátsó traktusba.
A szexkereskedő lehajolt és elővett egy apró, drótból
készült, nyúlketrecszerű valamit. Letette egy padra. Kissy
felfedezte, hogy mohaágyon négy teknősbéka van benne.
Ezután elővett egy fémszerkezetet, ami úgy nézett ki,
mintha egy villanyrezsó lapjára egy kis drótketrecet
erősítettek volna. Óvatosan kiemelt egy teknősbékát és
betette a ketrecbe úgy, hogy az a fémlapon feküdt Ezután
behozott egy nagy autóakkumulátort, föltette a padra és
drótokkal rákötötte a szerkezetre. Ezután néhány biztató
szót szólt a teknőshöz és hátralépett.
A teknős enyhén remegni kezdett. A szemében lévő
keresztek dühösen villogtak Kissyre, mintha tudná, hogy
őmiatta van ez az egész. A szexkereskedő a kis ketrec fölé
hajolt, aggódva figyelt, azután elégedetten dörzsölni kezdte
a markát. A teknős rücskös bőrét kövér izzadságcseppek
lepték el. Az öreg fogott egy fém teáskanalat meg egy
üvegcsét, óvatosan fölemelte a drótketrecet, gondosan
felfogta a teknős testéről az izzadságcseppeket és az így
nyert folyadékot belecsepegtette az üvegcsébe. Mire
befejezte a műveletet, körülbelül fél teáskanálnyi átlátszó
folyadék gyűlt össze az üvegcsében. Az öreg bedugaszolta
az üveget és átnyújtotta Kissynek, aki olyan óvatosan és
tisztelettel vette át, mintha valami ritka ékszer lett volna. A
szexkereskedő ezután szétkapcsolta a drótokat, visszatette
a teknőst a ketrecbe, és visszacsukta a fedelet. Kissyhez
fordult és meghajolt.
– Amikor egy nagyra becsült vásárlónak erre a termékre
van szüksége, mindig behívom, hogy tanúja legyen, miként
készül. Ellenkező esetben még megfordulhatna a fejében
az a méltatlan gondolat, hogy az üvegcse puszta csapvizet
tartalmaz. De ön most láthatta, hogy a készítmény valóban
egy teknős verítéke. Úgy készül, hogy a teknőst enyhe
áramütéseknek teszem ki. Az állatnak ez csak átmeneti
kellemetlenséget okoz, ma este pedig dupla adag léggyel
és tücsökkel jutalmazom meg. Ez pedig – vett ki egy kis
faliszekrényből egy orvosságos üveget – szárított gyíkból
készült por. Ha a kettő keverékét vacsoránál beleteszi a
szerelmese ételébe, biztos lehet a hatásban. Ahhoz, hogy
emellett a fantáziáját is felkelthesse, újabb ezer jenért a
legkitűnőbb párna-könyvet tudom ajánlani önnek.
– Mi az a párna-könyv?
A szexkereskedő újra odalépett a faliszekrényhez és
kivett belőle egy gyenge minőségű papírra nyomott, sima
fedelű kis könyvet. Kissy kinyitotta. Szájához kapta a kezét
és mélyen elpirult. De gondos lányként, aki nem szeretné,
ha becsapnák, végiglapozott néhány oldalt. A felháborítóan
pornográf képek, kinagyítva, rendkívül pontosan,
valamennyi elképzelhető szögből nézve ábrázolták a nemi
aktust.
– Jól van! – suttogta Kissy. Visszaadta az öregnek a könyvet. – Kérem,
csomagoljon be mindent gondosan!
Elővette a pénztárcáját és elkezdte kiszámolni a
bankjegyeket.
Kint a bolt előterében a gyanús külsejű öreg átadta neki
a csomagot, mélyen meghajolt és kinyitotta előtte az ajtót.
Kissy viszonzásul gépiesen bólintott, és úgy futott ki a
boltból, mintha magával az ördöggel kötött volna üzletet.
De mire odaért a Kuróra induló postahajóhoz, már majd
kibújt a bőréből az izgatottságtól és az örömtől. Azon kezdte
törni a fejét, hogyan magyarázza ki magát a könyv miatt.
Bond a kikötőmólón várt rá. Ez volt az első nap, hogy a
lány magára hagyta. Rettenetesen hiányzott neki. Kéz a
kézben, boldogan csevegve sétáltak végig a parton a hálók
és csónakok között. Az emberek mosolyogtak, amikor
meglátták őket, de üdvözlés helyett csak keresztülnéztek
rajtuk, hiszen a pap úgy rendelkezett, hogy a gaidzsin
hivatalosan nem létezik. A pap szava pedig törvény.
Amikor hazaértek, Kissy nekilátott, hogy elkészítse az
erősen fűszeres szukijakit, a japán nemzeti ételnek számító párolt
marhahúst. Nemcsak ünnepi vacsorának számított ez, hiszen a japánok
ritkán esznek marhahúst, de jól illett Kissy tervéhez is. Nem tudta ugyanis,
van-e valami íze a szerelmi bájitalnak, és semmit nem akart
kockáztatni. Amikor az étel elkészült remegő kézzel
beleöntötte a barna port meg a folyadékot Bond adagjába,
és jól összekeverte Bevitte a tányérokat a másik
helyiségbe, ahol a család az alacsony asztal körül a tatamin
guggolva várta
Lopva figyelte Bondot, aki az utolsó morzsáig befalta az
adagját, kitörölte a tányérját egy rizsgombóccal, megitta a
teáját, azután megdicsérte a kitűnő vacsorát, és
visszavonult a szobájukba. Bond esténként általában még
hálót vagy horgászzsinórokat javítgatott, mielőtt lefeküdt
volna. Kissynek, miközben segített az anyjának
elmosogatni, az járt a fejében, vajon ezt az estét is ezzel a
foglalatossággal tölti-e.
Kissy hosszú ideig fésülködött és szépítkezett, mielőtt
fogoly madárként verdeső szívvel bement volna Bondhoz.
Bond felnézett a párna-könyvből és elnevette
– Kissy, honnan vetted ezt, az isten áldjon meg?
A lány zavartan elnevette magát.
– Ó azt? Elfelejtettem elmesélni neked. Egy szörnyű alak
próbált rámakaszkodni az egyik boltban. A kezembe
nyomta, és randevút kert tőlem ma estére. Megígértem
neki, hogy elmegyek, csak hogy lerázzam. Mi párna-
könyvnek hívjuk. A szerelmesek használják. Nem izgatóak a
képei?
Bond ledobta magáról a kimonóját, és a padlón lévő puha
futonra mutatott:
– Kissy! – mondta tüzesen. – Vetkőzz és feküdj le ide! Az első
oldalon kezdjük.
 A tél tavaszba fordult, és újra kezdődött a halászat. Kissy
most már meztelenül merült le, akár a többi lány. Bond
meg a madár vele együtt búvárkodtak. Voltak jó napjaik és
rosszak. A nap azonban egyenletesen sütött, a tenger kék
volt, és vadíriszek borították a hegyoldalt. Mindenki nagy
hűhót csapott, amikor a bimbózó cseresznyefák egyik
napról a másikra kibontották a virágaikat. Kissy már azt
fontolgatta, mikor mondja el Bondnak, hogy gyermeket vár
tőle, és azon töprengett, vajon megkéri-e majd a kezét.
De egyik nap, amikor lefelé tartottak az öböl felé, Bond
gondterheltnek látszott. Amikor pedig arra kérte, hogy
várjon egy percet, mielőtt vízre tennék a csónakot, mert
valami komoly dologról szeretne vele beszélni, Kissynek
összeszorult a szíve. Leültek egy lapos kőre, Kissy a férfi
köré fonta a karját és várt.
Bond elővett a zsebéből egy gyűrött papírdarabot és
odatartotta elé. Kissy megborzongott a félelemtől, mert
tudta, mi következik. Visszahúzta a karját és megnézte a
papírt. Egy durván négyrét tépett újságlap darabja , volt az
illemhely szögéről. Kissy mindig maga tépte az újságokat,
és kidobott minden olyan darabot, amin angol szavak
voltak – hiszen sosem tudhatja az ember.
– Kissy, mi ez a szó: “Vlagyivosztok" – mutatott Bond a papírra. – Mit
jelent? Valamilyen üzenetet rejt a számomra: Egy nagyon nagy ország jut
róla eszembe. Azt hiszem, Oroszországnak hívják, így van?
Kissynek eszébe jutott a papnak tett ígérete. Az arcába temette a kezét.
– Igen, Taro-szan. Úgy van.
Bond megdörzsölte a szemét az öklével.
–Az az érzésem, hogy korábban sok dolgom volt ezzel az
Oroszországgal, hogy a korábbi életem nagy része hozzá
kapcsolódott. Lehetséges ez? Annyira szeretném tudni, hol
éltem, mielőtt Kuróra jöttem volna! Segítesz nekem, Kissy?
Kissy elvette a kezét az arcáról és Bondra nézett.
– Igen, segíteni fogok, szerelmem – mondta halkan.
– Akkor el kell mennem oda, Vlagyivosztokba. Ott talán más emlékeim
is visszatérnek, és segítségükkel teljesen visszanyerhetem az
emlékezetemet.
– Így van, ha te mondod, szerelmem. A postahajó holnap
indul Fukuokára. Ott felültetlek egy vonatra, pénzt adok
neked, és pontosan útbaigazítalak. A hirdetések szerint az
ember az északi szigetről, Hokkaidóról áthajózhat
Szahalinra, ami már az orosz szárazföldhöz tartozik. Onnan
pedig bizonyosan eljutsz majd Vlagyivosztokba.
Vlagyivosztok nagy kikötőváros Szahalintól délre. De
vigyáznod kell magadra, az oroszok barátságtalan
emberek.
– De azért egy szegény kurói halászt talán mégsem bántanak?
Kissyt már fojtogatták a könnyek. Felállt és lassan lement
a csónakhoz. Végigtolta a kavicsokon és belökte a vízbe.
Szokott helyén a csónakfarban várta, hogy Bond is
beszálljon, és térde közé szorítsa az ő térdét, ahogy szokta.
James Bond elfoglalta a helyét és kitolta az evezőket. A
kormorán átvergődött a csónak oldalán, és királyi tartásban
letelepedett az orrban. Bond végignézett a horizonton,
merre van a többi csónak, és evezni kezdett.
Kissy mosolyogva a szemébe nézett, a nap melegen sütött a hátára, és
James Bond úgy érezte, ez a nap is olyan gyönyörű,
felhőtlen, mint az eddigiek voltak.
Azt persze nem tudta, hogy James Bondnak hívják. Az az egyetlen
orosz szó azonban, a darabka papíron, olyan életbevágóan fontos volt
számára, hogy ahhoz képest kurói élete, Kissy Suzuki iránti szerelme –
Tigris szavaival élve – csak annyit számított, mint egy fecske könnyei.
 I. P. C.
KÖNYVEK
A sorozat főszerkesztője:
Ivanics István
Felelős szerkesztője:
Morcsányi Géza

Szerkesztő: Wéber Péter

Kontrollszerkesztő: Talpas János
Műszaki szerkesztő: Hupján Mária
Kiadja az I. P. COOP Kft.
Felelős kiadó: Ivanics István
Szikra Lapnyomda, Budapest (90-1164)
Felelős vezető, dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató
HU ISSN 0365-2928
ISBN 963 7930 10 8
Megjelent 12,6 (A/5) ív terjedelemben