John J.

Sherwood
Zarándoklat

(részlet az ’A hit városa’ c. antológiában megjelent novellából)

A próféta aznap reggel lépte át Új-Pyarron kapuját. Nem a térkapuk egyikét, nem is a
roppant tengeri kaput, amely a városba vezető csatorna bejáratánál emelkedett, s az
Államközösség összes címere díszítette, fölöttük Antoh szigonyos lobogója – nem; ő a
délnyugati kapun át jött, amelyet éppen csak megépítettek, még nem volt kész rajta a festés,
és szárnyait is csak aznap akarták a helyükre tenni.
Senki sem állt az útjába, nem kérdezték, honnan és miért jött, merre tart. Fel se figyelt rá
senki, egyedül az a kis borzas oroszlán, aki a kapunál kéregetett. A próféta megállt előtte, ő
pedig felnézett rá vizenyős, vaksi szemével; homlokát tűzte a reggeli nap. A próféta lehajolt
hozzá, beletúrt szőke sörényébe, végigsimította az arcát. Aztán csontos ujjai közé fogta a
mancsát, s ő egy pillanatra úgy érezte, mintha a próféta a világ minden kincsét tette volna
bele. Eltűnt a gyomrát mardosó éhség, a lábában sajgó fájdalom; szagokat és illatokat érzett, a
próféta verejtékét, átizzadt saruja szagát. Maga előtt látta az arcát, olyan élesen és tisztán,
mint még soha senki másét.
Menj! – intett a próféta, s kezét elengedve felállt. Ő is felemelkedett vele együtt, mintha
eloldozták volna minden kötelékét, pedig nem egyenesedett ki a lába, nem forrtak be a sebek
a tenyerén és a térdén, nem nőtt meg a teste, hogy elbírja hatalmas fejét és szőke sörényét.
– Köszönöm – suttogta, és meg akarta csókolni a próféta piszkos lábát, ám ő akkor már
messze járt, és hiába kérdezősködött utána: úgy tűnt föl előtte, csak ő látta egyedül.

A kaputól a próféta északnak indult, végig a városfal mentén. Az is épült még,

embermagasra nyúlt csak, állványok magasodtak körülötte, kötésig meztelenre vetkőzött
férfiak hordták rá a követ, a habarcsot. Egy szakaszon azonban jó ideje állt már a munka: a
próféta szertehagyott szerszámokat látott, elszakadt kötelet, odahagyott vödröket és beléjük
száradt maltert. A kötél alatt homokkal szórták be a földet.
A próféta, mint aki hírt kapott, meggyorsította lépteit, s hamar elhagyta a fal közelét:
keletnek tartva kopott, szűk utcákba jutott, a régi Ternan házai közé. Feje fölött kifeszített
köteleken ruhák száradtak, piszkos gyerekek vették körbe, ámultak utána. Néhány felnőtt is
felfigyelt rá, vagy inkább a zsivajra körülötte, s jobb híján elindultak utána, mert tán jó
szórakozás lesz, kevés akad abból.
Egy háromemeletes ház előtt állt meg, amely semmivel se tűnt ki a többi közül. Akkorra
már egész siserehad gyűlt össze körülötte, négy-öt éves gyerekek, akik sem a polgárházaknál,
sem az építkezéseken, sem a kikötőkben nem kaphattak még munkát. Nagy hanggal nevették,
visongtak mellette, ő viszont ügyet sem vetett rájuk, hanem csak állt, szemben a házzal,
némán.
A szülők léptek ki először, aztán a fivérek és a nővérek, majd a koporsóvivők – bár az
inkább csak faláda volt, akkora, hogy egy tízéves-forma fiúcska még éppen beleférjen.
Amikor a gyerekek meglátták, egyszerre elcsöndesedtek, s így tettek a bámész férfiak és
asszonyok is.
A próféta előbb szótlanul állt, majd megfordult és elindult visszafelé, amerről érkezett.
Látszólag nem törődött azzal, hogy követik-e: ő csak ment a maga se nem gyors, se nem lassú
lépteivel – a szülők és a gyászolók viszont úgy indultak utána, mintha mindig is így tervezték
volna.
A Kegyes Araita temető esett oda a legközelebb, így a próféta arra indult, mit sem törődve
azzal, hogy tán túl drága az ilyen egyszerű népeknek. Lehet, meg sem fordult a fejében, hogy
megállítják, s úgy tűnt, másnak sem jutott ez eszébe a gyászmenetből.
Amikor a próféta elérte a kaput, egyedül az a kispap vette észre, aki aznap ült először a
kapuban. A virágárusok, a kőfaragók, az ácsok és az őrök ügyet se vetettek rá, mintha nem is
látnák. A kispap azonban felállt székéről, s a próféta elé sietett.
Félúton sem járt, amikor meglátta mögötte a gyászmenetet, s a rengeteg embert, akik a
munkásházaktól odáig csatlakoztak hozzá. A temető rendje megkövetelte, hogy Darton papjai
vezessék a szertartásokat, ők búcsúztassák a holtakat, vigasztalják az élőket, s a kispapnak
erre a rendre kellett volna ügyelnie. Elszánhatta volna magát, elébük állhatott volna, a próféta
azonban csak ránézett, s ő meggondolta magát.
Másnak eszébe sem jutott, hogy megállítsa, a papoknak pedig fel sem tűnt, hogy ott járt.
Ők csak egy gyászmenetet láttak, a kispappal az élen.
Pedig ő csak végigállta a néma szertartást.

(…)