You are on page 1of 25

Füle Lajos

ISTEN VELÜNK, VISZONTLÁTÁSRA!

Versek
Páromról, Páromnak, családomnak
s mindenkinek, akik ismerték és szerették

Utolsó ajándékom ez:


ez a kötet seregnyi verssel.
Így élek itt, így élsz Te bennem,
lelkem szeretve így keres.
Utamba még olykor a bú áll,
de rádlelek, tudom, az Ú R N Á L .

1996.
Ajánlom ezt az írást
Páromnak, aki lélek,
mint érte való sírást
s zászlóját a reménynek,
hogy viszontlátjuk egymást,
ha én is hazaérek.
DRÁGA PÁROM, JUDITOM 1996. május 2-án este
visszaadta lelkét TEREMTÕJÉNEK. Hazahívta.
„Ha megfosztva kell lennem,
hadd legyek megfosztva.” I. Mózes 43,14

Elment, elment a drága Asszony!


Nem lázadok és nem panaszlom,
mert ISTEN hívta õt haza.
Legyen meg az akarata!

Most úgy kell enni, jönni, menni,


mintha nem történt volna semmi,
pedig hatalmas próba van
lelkemben: itt vagyok magam.

URAM, tudom: ott van Veled.


Bocsásd meg a könnyeimet,
s bocsásd meg, ha mondogatom,
hogy hiányzik nagyon, nagyon.

Te már sokat tudsz fenn, sokat,


ismersz olyan mély titkokat,
miket nem tár fel az Ige,
ha sejt is az ember szíve.

Mintha most is velem lennél,


pedig tudom: messze mentél,
s rád ott tenger csoda vár.
nem jössz vissza soha már.

„Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem


ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam,
futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.
Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet
megád nékem az ÚR ama napon, nemcsak nékem pedig,
hanem mindazoknak is,
akik vágyva várják az õ megjelenését.” 2. Timóteus 4,6-8
A tegnapnak még itt örült,
s most nem lelem a mában.
Jöhetnek fénylõ holnapok,
de õt már nem találja,
meg nem leli se nap, se szél,
sem illat, sem madárdal.
Örök végzés jött érte és
elvitte õt magával.
Nézek utána szótalan,
ocsudó döbbenéssel,
szívemre roskad, mint teher,
váratlan elmenése.
Búcsúzni kellett volna még
s az útra adni, adni,
hallgatni dobbanó szívét
kicsit még, úgy maradni
az õrhelyen s a nagy Halált
úgy várni megadással,
mert biztosan jön és levált,
helyem betölti mással,
és elvezényel engem is
az örök pihenésbe,
ahogy õt hívta most haza
az ISTEN végezése.

„Általment a halálból az életbe.”


János 5,24

A könny, a könny nekem maradt.


Ezeket a fájdalmakat
nem kell már átélned neked.
Hála érte! ISTEN szeret!
AZ ELÕZMÉNYEK

"Nem hagylak itt" —igérted ezt,


mikor láttam: szíved ijeszt,
s félni kezdtem: féltettelek...
Beteg voltál te már, beteg.

Fogtam kezed... Még egyszer visszajelzett


egy rebbenésnyi válasz–mozdulat,
de mintha búcsút intett volna lelked,
megszûnt az is egy pillanat alatt.

Fognám kezed, úgy kérve, esdve,


mint az õrzõben akkor este:
Ne menj, maradj még itt, Szívem!
—Nem tudtuk még, hogy menni kell.

70/40 volt a vérnyomása!


Mész rakta meg a koszorús eret.
Kisvárda, kórház, Õrzõ... mind hiába,
megállt a szíve ott, kiszenvedett.

Kegyelmes voltál, ISTENEM,


szenvedését rövidre fogtad:
hatórás volt a küzdelem,
lehetett volna sokkal hosszabb.

Mondják: segítségért kiáltott,


mikor utolsót vert a szíve.
Mi messze voltunk, ám az áldott
JÉZUS közel volt és segített.

Epitáfium
És szólt az Úr: most el kell válni tõle.
Miért? —Ne kérdjem, egyszer kiderül.
De én hiszem, hogy parancsolt felõle
angyalainak, s nem ment egyedül.
Nem így gondoltam én, URAM:
mehettem volna én korábban,
nem Juditom, ilyen korában,
élt volna még i t t boldogan,
istápolva az unokákat...
Lennék most én helyette Nálad,
de õ van ott, és én meg itt...
– Hadd mondjon Áment rá a hit.


„A tavasz jött a parttalan idõben”,
s az égi végzés elvitt benne tõlem.
Felõled jobbat gondolt az ATYA,
úgy megbecsült, hogy elhívott –haza.

Te is így vallottad Pál apostollal:


„Nékem az élet KRISZTUS,
és a meghalás nyereség.”
Filippi 1,21

Kinek KRISZTUS az élete,


annak halála nyeresége.
De veszteséggel van tele,
ki itt maradt, s az a szívébe'
nõ, egyre nõ... s a bú vele,
míg be nem tölti ISTENE.


Áprily Lajos
A TEMETÉS - A SÍRNÁL

„Íme, én meghalok, de az ISTEN veletek lesz”


I. Mózes 48,21

Nagy családi találkozóra


készültünk nyárra, új erõvel...
Meglett, mihelyt ütött az óra
máskor, másként – a temetõben.

Amíg a sírnál szólt az ének,


esõ eredt el csendesen,
minthogyha könnyei az égnek...
Így búcsúztatták Kedvesem
elárvult testét – odafönt,
s befogadta az anyaföld.

Érted szólt a harang, Drága...


Sebzett minden kondulása,
vígasztalt is: ISTEN szeret,
bekötözi a sebeket.

FÕRENDEZÕ KEGYELMES ÚR,


KI páromat most hazahívtad,
hagyd meg nekem halk vígaszul
beszédes csendjét itt e sírnak,
hol teste nyugszik rejtve, lenn,
s eloszlik lassan, csendesen...

Még néhány hét vagy néhány hónap,


s vonásaid mind elmosódnak.
Felbomlanak a drága szervek,
de él, de él, de él a lelked!
Tested omolhat porrá, röggé,
szeretni foglak mindörökké.
Ez itt a sír... gyászos óra
tanúja... így kedves nekem:
tested végsõ takarója.
Ápolgatom, öntözgetem...

ÚR JÉZUS, értem Szenvedõ,


most kell a „mindenre van erõ”
Benned, Veled... így hordhatom
sorsom, magányom, bánatom.
Filippi 4,13

Elhervadtak az ékes koszorúk,


csak az egyszerû fejfa áll itt.
– Gyászomtól a reményig visz az út,
könnyemtõl a vígasztalásig.

Beültettük petúniával,
körömvirággal sírodat.
Csak tested ott, hisz messze szárnyal
lelked – csupán a hant fogad.

A liliomok neked nyílnak


most is, ahogy rég, azelõtt,
de már csak díszéül a sírnak,
már ismerik a temetõt.

„Mit keresitek a holtak között az élõt?”


Lukács 24,5
AZ ÉLETRAJZBÓL

URAM! Tizennégy éves volt, mikor


Neked adta szívét,
így élt ötvenkét éven át...
Most már csak a Tiéd.

Negyvenhárom év együtt... Te meg én...


E nagy ajándék eddig volt enyém,
s bár fáj nagyon, hogy immár vége, vége,
kevesen kapnak ennyit! Hála érte!!

Hatvanhat év... Ez nem sok, nem kevés,


sok-sok öröm és olykor szenvedés.
A nehezét is jól bírtuk mi ketten.
A vége? — Csaknem elviselhetetlen.

Két hatkarátos gyûrû ujjamon.


Mostmár tiédet is én hordozom.
Nem szándékosan adtál rá okot.
Negyvennégy éven át hogy megkopott!

Ötvenegy évig járhattál VELE


a fönti úton... Mostmár odaát
dicsérheted az ég és föld URÁT
boldogan, hisz van örökéleted!

Balkányban látta meg a napvilágot


‘30-ban, hogy az „ideje betölt”.
‘96-ban lelke tovaszállott,
testét benyelte a naményi föld.

Élhetett volna még sokáig,


van ki hosszú életet áhít,
de hogy mennyit érdemes élni,
azt nem hossza, mélysége méri.
A GYÁSZ

Görögországba készült... más utat


készített neki a MINDENHATÓ.
Nem fogta még fel bennem a tudat,
hová ragadta... Úgy lett volna jó,
ha sorsos útján elkisérhetem,
letéve véges földi életem.

Felült a bú az ablakunkra:
gyászolni kell, gyötrelmes munka,
emelni szívet és szemet
az ÚRHOZ, AKI él, szeret.

És õ is él, a drága Társ,


ebben van a vígasztalás.
Én itt vagyok még, bús magam,
õ jobb helyen, hisz Nála van.

Ágoston meglát és csupa mosoly,


azt kérdi mindjárt: „Mama, Mama... hol?”
Nem tudja: többé nem láthatja... Most
nem fogja fel – tizenhat hónapos.
május 3.

S mert többé testben én sem láthatom,


vad hullámokban jön a fájdalom,
alámerít, hogy szinte elveszek,
de föllelek egy átszegzett Kezet!

Május elsõ vasárnapján


– Anyának már mitse használ –,
lelke elszállt, mint a sóhaj,
fáradt teste koporsóban...
csokorral jön Lajos fiam:
„Mégiscsak Anyák napja van!”
Nem látok bár a fájdalomtul,
de itt belül valami rezdül:
„Ímé, ott áll a falakon túl
és néz az ablakon keresztül”.
Énekek Éneke 2,9

Az anyáknapi margaréták
három hétig nézték a képed,
nem is akart hervadni csokruk,
Fiam hozta... Szeretett téged...

Ugye, URAM, könnyeimet


megérted és megbocsátod?
„Te is sírtál Lázár felett,
pedig tudtad, hogy föltámad.”

„Amit én teszek, most még nem érted,


de késõbb majd megérted.”
János 17,7

Nem mérhetem Jóbhoz magam,


bármily nagy is a veszteségem.
kérlek, ne hagyj vígasztalan
így sem ATYÁM, e szenvedésben!

Aki boldog volt már nagyon,


az tudja, mi a fájdalom.
Ha az egyik tovatûnik,
csak a múltja marad hû itt.

A „sátorház” ím, összeomlott!


Nehéz lelkemnek tompa gyásza.
De ki megérkezett, már boldog
ott, az örökkévaló házba’.
Hát fáj megint, lám fáj megint...
Testvéreim! Testvéreim!
Egy ember él itt, van szava,
van otthona, mégis maga!
S mégsem maga, mert itt van Õ,
a MEGVÁLTÓ, a SZENVEDÕ.
Övé is ez a fájdalom,
itt van velem minden napon.

Tudom, már sírni nem szabad,


örülni kell, hogy jó helyen van,
de mit tegyek, ha nincs hatalmam
a könny felett, ha – megmarad ?!

Virágaid mind körülállnak,


Hová lettél? – kérdezik tõlem.
Aztán elindulnak utánad
s keresnek kint – a temetõben.

A madarak csak mondják önfeledten,


nem tudhatják, hogy özvegy, árva lettem.
De hogyha én... most õ lehetne árva,
s hogy fájna néki! Fájna, fájna, fájna...

Üres a ház, senki se vár már,


egyedül járok az úton,
s az elengedés, elbocsátás
nehéz leckéjét tanulom.

Hajlékunkban senki se vár ma,


leesett fejem koronája:
a derék Asszony messze jár a
túlparton, az örök hazába’...
„Az igaz elvész, és nem veszi eszébe
senki, és az irgalmasságtevõk elragadtatnak,
és senki nem gondolja fel, hogy
a veszedelem elõl ragadtatik el az igaz.”
Ésaiás 57,1

Milyen veszedelem elõl


ragadtad el ilyen sebesen?
Lelkét, URAM, hol is keressem?
Hisz testét nyelte el a föld,
de Lélek õ, ki messze szárnyalt
s elvitte a kedvem magával.

Egyre többen – nem nézve hátra –


költözködnek már odaátra.
Nélkülük, kik odaát élnek,
mit is érne itt lent az élet?!

Nem járok mindíg feketében,


belül hordozlak rejtve, szépen,
mint anya hordja gyermekét.
Lelkemnek sûrû csendje véd.
A VÍGASZTALÁS

„Áldott az ISTEN és a mi URUNK JÉZUS


KRISZTUSNAK ATYJA, az irgalmasságnak atyja
és minden vígasztalásnak ISTENE,
Aki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban,
hogy mi is megvígasztalhassunk minden nyomorúságba esteket
azzal a vígasztalással, amellyel ISTEN vígasztal minket.”
2 Korinthus 1,3-4

„Ne bánkódjatok, mint akiknek nincs reménységük.”


1 Thesszalonika 4,13

Üzeneteidet szívem falára írjam,


vígasztalásaid legyenek itthon nálam!
Reménységeimet a keresztfához kössem,
a LÉLEK legyen út Közötted és közöttem!

Elmentél... Hívtak... Messze vagy.


A múlt – történelem.
Boldogságomnak veszte nagy,
de itt az ÚR velem !

A kereszt most is áll, ragyog!


Az ÚRBAN most is jól vagyok,
de napról–napra jobban érzem
fölmérhetetlen veszteségem.

Találkozunk! A lelked él még,


s tudod, szívem most milyen árva.
Ha nem lenne ez a reménység,
bele is halnék bizonyára.
Téged test, vér már nem kötözhet,
neked gond vagy bánat nem árthat.
ISTEN fénylik immár fölötted
s szépsége az ISTEN FIÁNAK.

Még néha sírok halkan, befelé...


Pedig van élõ, örök vígaszom.
Ha hull a könnyem Érte, aki él,
rádöbbenek: magamat siratom.

Itt vannak a gyermekeink,


megérkeztek az unokákkal!
Szeretetét elhozza mind,
kötözgetik eltörött szárnyam
remélve: még szállni tanít,
magam fölé emel a hit.

Egy korszak immár véget ért.


Fáj, fáj, de hálás is azért
szívem, hisz ISTEN LELKE vitt,
s Judittal jártam benne itt.

Igéid csillagos ege


befogadta érkezõ lelkét,
otthon van Nálad, ISTENEM,
asztalodnál nem csupán vendég.

Mit mondtál volna utoljára,


ha még lett volna rá erõd?
– Elláthattál volna pár tanáccsal,
hogy éljek eztán, s mint elõbb,
bíztattál volna vígaszul,
hogy semmi baj, hisz él az ÚR!
Az imádságok szárnyain
lebegve könnyebb már a kín,
a veszteség fájdalma itt,
mert látni véli õt a hit.

Meghalt, mert élni ment el.


Kétésfél hónap telt el
azóta... Forró nyár van
sok elnyílt, volt virággal.
Magam vagyok már végképp.
Néz rám sok régi fénykép,
s róluk szeretve, szánón
felejthetetlen Párom.

Szemem már nem, csak szívem láthat,


hátulról nézek már utánad,
nyomodban ballagván tovább,
keresve lelked otthonát.

Te boldog voltál itt sok éven át,


még boldogabb vagy, hiszem, odaát.
Nagy, nagy seregben, ránk is várva még,
éneklitek a BÁRÁNY énekét...

Enyhülni kezd a gyászom,


már nyugtot ad.
Elment, hát elbocsátom
a Páromat.
S mert sírni, sírni, sírni
már nem lehet,
szavak kelyhébe rejtem
a könnyeket.
Szelíd örömmel töltsön
el élete, halála!
Okkal volt itt a földön,
és nem volt itt hiába.

Csodálatos e kicsi lélek,


nem fog feledni, úgy lehet:
két hónapja nem látott téged

Ágoston s most is emleget!

másfél éves

Továbbra is ez – s nem lesz soha más –


életem titka: a hálaadás
az ÚRÉRT, AKI ÖRÖK SZERETET,
és Páromért, ki nagyon szeretett.

Körülkerítve kegyelemmel
mindent másképpen lát az ember,
érti, mit nem lát s látva lát,
az életet és a halált.

„Ha csak ebben az életben reménykedünk


a KRISZTUSBAN, minden embernél
nyomorultabbak vagyunk.
Ámde KRISZTUS feltámadott a halottak közül,
zsengéjük lõn azoknak, akik elaludtak.”
1 Korinthus 15,19-20
KI VOLTÁL NEKEM?

Társam voltál és szolgatársam,


testvér is a vígasztalásban
próbák, keresztek idején,
együtt emeltük: Te meg én.

Éltem fele, lelkemnek jobb fele!


Négy évtized jóságoddal tele.
Hozzám egész szíveddel volt közöd,
áldott voltál – az asszonyok között.

Termõ szõlõ voltál


házam belsejében,
gyümölcseid ízét
könnyezve is érzem. Zsolt. 128,3

Mindíg különb voltál Te nálam,


hibáim is szemeddel láttam.
Ki fog eztán úgy nézni rám?
Pedig akad még sok hibám.

Szárnyam volt õ s letörve hült ki.


– Taníts egy szárnnyal is repülni
ÉN ISTENEM, minõ hiány ma!
Csodára van szükség, csodára.

Együtt vannak s mégsem... de hányan!


Mi nem éltünk „páros magányban”.
Nem szürkülõ, szép szeretetben
voltunk együtt mindíg mi ketten.
Micsoda áldott volt az életed!
Micsoda gazdag voltam én veled!
Rám hagytad lelked jó gyümölcseit,
örökségedbõl élek én ma itt.

Tehettem volna többet érted,


de nem sejtvén a földi véget,
megelégedtem kevesebbel.
Te meg – köszönted amit tettem.

Látlak csodának, szépnek, jónak...


Mint ég alján a lebukó nap,
nézel a lombok közein,
s csupa szépség vagy, csupa szín.

Sokáig kértük, hittük, s lásd csak,


mi sem maradtunk meg egymásnak.
Ige szerint van itt a részünk:
„Hogyha élünk, az ÚRNAK élünk,
ha meghalunk, Neki halunk meg”,
s Õ áld vele, nem pedig büntet.

URUNK elõtt álltunk mi értük,


ketten hordozva a családot,
hogy hadd legyen áldásban részük.
Ma már csupán én kiáltok.
Halkul a hang (a könny szivárog),
mert rajta hangfogó a bú,
egyszólamú, egyszólamú...

Hiába érzem én adósnak


magam, s van is rá fedezet,
de messze vagy már, és én jó csak
az ittlevõkhöz lehetek.
Bizonyosságul ez maradt:
én szegényebb, Te gazdagabb.
Én hitben járó szenvedõ,
Te látva látod, hol van Õ,
KI értünk annyit szenvedett,
és háladalod zengheted.

Nagy asszony volt õ, aki messze ment, de


azért, mert nagy volt ISTEN LELKE benne.
Ha vége lesz e gyötrõ szenvedésnek,
õ még tovább nõ bennem, míg csak élek.

Végig õrhelyeden álltál,


haláloddal is szolgáltál.
Ki innen így érhet haza,
megbecsüli azt az ATYA.

Osztoztunk minden szépen, örömön.


Köszönöm, ami elmúlt, köszönöm.

Ajtónk kulcsoddal zárom és nyitom,


kávémat csorba csészédbõl iszom,
tolladdal írom vérzõ versemet
s azt képzelem, hogy ujjadtól meleg.

A mosolyod velem maradt,


szereteted is itt belül,
de a cseresznyefa alatt
egyedül vagyok, egyedül.

Hogy szeretted az akácillatot!


Ballagok az árnyas akácsoron,
ébren ugyan, mégis ezt álmodom:
veled vagyok, most is veled vagyok.
Múlhat a nyár, õsz, tél, tavasz,
nekem Te mindíg megmaradsz,
amíg a szívem csak dobog...
Igy voltunk s leszünk boldogok.

Mondd, odaát imádkozol-e


értünk, akik még itt vagyunk?
Indít-e rá URUNKNAK LELKE,
vagy könnyeink, vagy sóhajunk?
S megérzed-e, hogy túl a gyászon,
Te itt nekünk nagyon hiányzol?!

Nem–várt öröm gyakorta lep meg:


gyermekeink szánnak, szeretnek.
Nem szerethet úgy senki, mégsem,
ahogy anyám s a Feleségem.
TALÁLKOZUNK!

ISTEN velünk, viszontlátásra!


Egy múló pillanat az élet.
Ha átlépjük testünk határát,
odafent majd keresünk téged.

A titkok útján merre mentél?


Hol az a hely, hol áldva áldod
hûn követett URAD, KIRÁLYOD?
S van-e nagyobb jutalom ennél?

Ha láthatnál onnan túlról,


tudom, szíved visszahoznád,
de nem lehet. – E borúból
én megyek majd egykor hozzád.

Ha majd lelkem hozzád elindul,


s tér és idõ határain túl,
hit–szárnyait bízvást kibontva
megérkezik abba a honba,
ahol, URAM, áldhat, csodálhat,
majd meglelem Párom Tenálad!

Bár járjuk még utunk, a végest,


halottak vagyunk hozzád képest.
Te élõkkel vagy már örökre,
eztán hullunk mi még a rögre.
A lelked már test nélkül ott van
(titok egy még nagyobb titokban)
az Úr elõtt, hol énekelhet
karban... az üvegtenger mellett...
URAM, eddig is vártalak,
de most, hogy Párom odaát már,
szorongva ácsorgok a vártán:
mikor jön az a pillanat,
hogy föltetszik jeled az égen,
s én is Eléd borulhatok
a megváltottak seregében?!

Elõtted állok itt is – ott is,


ha menni kell, ha üt az óra.
Név szerint ismersz, szólhatsz most is,
kész vagyok a találkozóra,
hisz JÉZUS KRISZTUS mondja:

„Én vagyok a feltámadás és az élet,


aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”
János 11,25
A kert, A KERTED

Szép ez a május, szép és szomorú:


virágainkon itt lebeg a bú,
illatuk némán vánszorog tova,
elment a kertünk boldog Asszonya.

Már csak virágot adhatok,


de azt sem én, hanem a kerted.
Keresnek kóbor illatok,
madár, bogár... s egyik se lel meg.

Sétálgatok a nyári kertben,


hálát adok, hogy szép a kertem,
a kertje, melyet itthagyott:
termést, virágot, illatot.

Én nem tudom, hogy merre, hol van


az a Kert... sokkal szebb bizonnyal,
olyan lehet, mint egykor Éden.
O t t lehet most a Feleségem.

I t t kertészkedtünk együtt, ám azóta


Te átléptél már más dimenzióba:
olyan országban élsz és jársz, ahol
nincs könny, nincs sírás, gyász és fájdalom.
Drága Párom!

Boldog születésnapot kívánok és


kérem Urunkat, hogy ezután is jól
végezhesd dolgodat, mindnyájunk
örömére és az Õ dicsõségére.

Szeretettel: Juditod

Ezek az utolsó sorok,


nekem írtad Te, áprilisban.
Üzenetük szívemben itt van,
szolgálni mindíg így fogok.

Nõ, nõ a csend bennem, körültem...


Emléke, hogy örült s örültem.

„Mintha nem lenne...” – úgy kell élni


azoknak is, akiknek van még
feleségük, s a közös hajlék
borul föléjük, ama régi.

Mikor a bánat elköszönt,


a szívben nõni kezd a csönd.
már nem keres, már nem kiált,
bebalzsamozza – a hiányt.

„Boldogok a halottak, akik az ÚRBAN


halnak meg mostantól fogva.
Bizony, azt mondja a LÉLEK,
mert megnyogosznak az õ fáradságuktól,
és az õ cselekedeteik követik õket.”
Jelenések 14,13

You might also like