1

2
 NNCL725­3EEv2.0

RAYMOND
QUENEAU
AZ ÉLET
VASÁRNAPJA
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1982

3
 VIDÁM KÖNYVEK

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ

A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL
SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (819747/08)
NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 6112.64-14-2
KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1982-BEN

A SOROZATOT BORBÁS MÁRIA SZERKESZTI

FELELŐS SZERKESZTŐ: PÓR JUDIT
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: DÉRI ERZSÉBET
MŰSZAKI VEZETŐ: SZEGLETH KÁROLY
KÉSZÜLT 78600 PÉLDÁNYBAN. 13.05 (A,5) ÍV TERJEDELEMBEN
EU-d-8283
ISBN 963 07 2702 1

4
 KÖTETÜNK
A KÖVETKEZŐ KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

RAYMOND QUENEAU

LE DIMANCHE DE LA VIE
GALLIMARD, PARIS. 1951

HUNGARIAN TRANSLATION
© BOGNÁR RÓBERT, 1982

HU ISSN 0139-4029

5
 …az élet vasárnapja ez, amely mindent kiegyenlít,
és minden rosszaságot  eltávolít; olyan emberek, akik
egész   szívükből   jókedvűek,   nem   lehetnek   teljesen
rosszak és alávalók. 
 
HEGEL 
(Szemere Samu fordítása) 

6
 A regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli
személyekkel   való   hasonlóságuk   csakis   a   véletlen
műve lehet. 

7
8
 1

Nem   sejtette,   hogy   valahányszor   ő,   Brû   katona   elmegy   a

bolt előtt, a nő, a kereskedőnő jól megnézi magának. Fesztelen
léptekkel haladt, vígan csálé katonasapkája alól szép katonásan
nyírt  haj  fényeskedett elő, két keze a nadrág varrásán,  a két
keze közül az egyik, a jobb, szabálytalan időközönként fellen­
dült tiszteletet adandó egy­egy felettes altisztnek, vagy viszon­
zandó valamely visszacivilizált egyén üdvözletét. Nem is gya­
nítván, hogy egy ámuló szempár mindennap rátapad, amint a
kaszárnyából az ezrediroda irányába vonul, Brû katona, aki ál­
talában semmire se gondolt, de ha mégis, akkor a jénai csatára,
Brû katona a jámbor gyanútlanok könnyedségével járta útját.
Jámbor   szürkéskék   szemével   és   vádliján   pompásan   feszülő,
jámbor gyanútlansággal feltekert lábszárvédőjével Brû katona
magán   viselte   mindama  jegyeket,  amik  csak  elnyerhetik  egy
olyan kisasszony tetszését, aki nem egészen fiatal és nem egé­
szen kisasszony. Ő ezt nem tudta.
Julia belecsípett Chantal nővére karjába, és így szólt:
– Ott jön, ni. 
Egy nem csekély spulni­ és gombhalom mögött lapulva né­
mán nézték, amint elhalad. Némaságukat vizsgálódásuk heves­
sége váltotta ki. Egyébiránt Brû katona úgyse hallotta volna,
mit beszélnek.
Szokásához híven befordul a Jules Ferry utca sarkán, és eltű­
nik egy időre. Amíg nem üt az ebéd órája.

9
 – Na? – kérdi Julia. 
– Na? – felel Chantal.
Odaül a kasszához.
– Mit szólsz? 
– Egy tucat tizenkettő az ilyenből – mondja Chantal. 
– És az olyanból, mint a te embered, talán nem egy tucat ti­
zenkettő? 
– Ez nem érv. 
– Na látod! 
Julia epekedve nézte tovább a Jules Ferry utca sarkát. 
– Mit látok? – kérdezte Chantal. 
Julia a nővére felé fordult: 
– Ő, vagy senki. 
– Csinálj, amit akarsz. 
Chantal   vállat   vont,   és   megerősítve   előző   mondatát,   így
szólt: 
– Csinálj, amit akarsz. 
– Nincs más mondanivalód?
Ha Julia férjhez megy, a Bolükra házaspár keresztet vethet
az örökségre, már nem maguk miatt, hanem Marinette lányuk
miatt, aki annak rendje és módja szerint átvehette volna a bol­
tot, amikor a nagynéni annak rendje és módja szerint kezdett
volna elvénhedni. Majd találnak valami mást Marinette­nek. A
Bülokra családnak nincs szüksége a nagynénei bodegára. Nin­
csenek úgy oda érte. Hadd férjesedjék a Julia!
– Nem gondolod, hogy egy kicsit fiatalka hozzád? 
– Mért, szerinted hány éves? 
– Huszonkettő­huszonhárom. 
– Na ne vacakolj! 
– Legfeljebb huszonöt. 
Nem azért mondta ezt Chantal, hogy eltántorítsa Juliát. De
hát nagyon kis zsengének találta a bakát a nővéréhez, aki sok­
kal, de sokkal kevésbé volt az.

10
 – Szép férfi – mondta Julia –, nem gyerkőc. 
– Ahogy te tévedsz! Nagyon friss eresztés ez a te bundásod.
Még rajta van a tojáshéj a popóján. Azt mondom, a popóján,
mert elismerem, hogy csinos a kicsike. 
Julia hahotára fakadt. 
– Te aztán igazán jópofa vagy! 
– De te még sokkal jópofább – szólt Chantal. – Hülyére rö­
högöm magam1 rajtad, mert akkora butaságot fogsz csinálni,
mint egy emeletes ház. 
– Mért, ha szabad kérdeznem! 
–  Mert hozzámész egy nálad húsz­huszonöt évvel fiatalabb
fiúhoz. Mi lesz ennek a vége, he? Mondd meg, mi lesz ennek a
vége? – Kacéran megrázta a sörényét, és megválaszolta a saját
kérdését: – Rossz vége lesz a te házasságodnak.

11
 Julia mélyen a nővére szemébe nézett, aztán mélyen a mellé­
be és végül mélyen a combjába, így szólt: 
– Szerinted ronda vagyok? 
–  Dehogy, dehogy, egész jól tartod magad. De azért húsz­
huszonöt év különbség, az már valami. Te még láthattad a piros
nadrágos bakákat, amint elvonultak Fallière elnök előtt. Ő meg
tán azt se tudja, hogy eszik­e vagy isszák azt a Fallière elnököt.
– Először is köszönöm a célzást. 
– Ami igaz, az igaz. 
– Továbbá nincs húsz év különbség. Még továbbá nem érde­
kel. Válaszolj: ramaty vagyok? 
– Egy csöppet se. 
– A képem? 
– Nem rossz. 
– A didkóm? 
– Állja a sarat. 
– A virgácsom? 
– Okés. 
– Hát akkor? 
– Nemcsak a küllem számít – mondja Chantal –, a lelkiálla­
pot is. 
– Ó, ó – mondja Julia –, ezt az ökörséget meg honnan szed­
ted? 
– Én magam jöttem rá. 
– Na, akkor magyarázd meg!
Chantal utalt a férfiak, a nős férfiak életmódjára és kivá­
lólag  az ő  embere, Paul Bulingra  életmódjára: megrögzött
alkoholizmus   és   patologikus   dohányzás,   nemi   tunyaság,
anyagi középszerűség, lelki otrombaság. Igen ám, csakhogy
Julia szerint a nővérével páratlanul mostohán bánt a sors a
palija személyét illetően. Sorolni kezdte a palikat, akik csak
vizet isznak, lásd a Trendelinóné férjét, nem dohányoznak,
lásd a Foucolle­néét, izzanak, mint egy bedurrantott kályha,

12
lásd a Panigère­néét,  remekül keresnek, lásd a Parpillonnéét,
és figyelmességük megannyi jelével halmozzák el hitvesüket,
lásd a már említett Foucolle­né férjét. És akkor még szó se esett
azokról, akik ki tudják cserélni a biztosítékot, cipelik a csoma­
gokat, autót vezetnek, lesütik a szemüket, ha egy kurva akad az
útjukba. Julia meg volt győződve róla, hogy az ő katonája eb­
ből a fajtából való, és kéjesen mosolygott a gondolatra. Ami
bosszantotta Chantalt. 
– Hát jó – engedett –, de amikor te hatvanéves leszel, ő har­
mincöt lesz. El fogod veszíteni. 
– Majd meglátjuk. 
– Csak hencegsz. 
– Nem fogom elveszteni. 
– Azt hiszed, hogy minden férfit ugyanazzal lehet magadhoz
láncolni, te butuska? 
– Azt tudom, hogy őt mivel. 
– Még a nevét se tudod. 
– És akkor mi van? 
– Nem ismered a múltját, nem tudod, hány éves, mi a mes­
tersége, sőt még azt se, hogy van­e végbizonyítványa az elemi
iskola elvégzéséről. 
– Na és? 
–  Jól van, fiacskám. Jól van. – Chantal nőiesen megrázta a
hajzatát. És hozzáfűzte: – Jól van. – Majd levonta a végkövet­
keztetést: – Hát rajta! Rajta! 
Julia végre beült a kasszába. Nem volt vevő a boltban, hát meg­
tehette, mert amúgy nem helyes gyakorlat ez: a kliensnek nyomban
eszébe jut cselekedetének pénzügyi következménye, és semmit se
vesz. Nem érdemes megkockáztatni. Most tehát ott ül a rugós
pénzmagbetakarító­tároló gép mögött, mely szép modern masina,
mint amilyen a patikában és a zenés sörözőkben van, és mely, már­
mint a masina, komoly és fenyegető jelleget ad a Julia Julie Anto­
inette Ségovie szerény rőfösüzletének, ami igen alkalmas rá, hogy

13
úrrá legyen az olajzöld szalagot és óaranyszín paszományt vá­
sárló hölgyek tartózkodásán és bizonytalanságán.
Elővett egy irattartót, azt, amelyikben ő, Julia, a számlákat
tartotta,   és   tanulmányozni   kezdte,   hogy   mikor   járnak   le.   Az
első alkalmat is beleszámítva már hetvenhétszer végigböngész­
te a hátralékokat, de az alaposság sosem árt. Ráadásul így nem
kellett arra gondolnia, amivel nem foglalkozott. Miközben az
ujja egy analfabéta igyekezetével rajzolgatta azokat a jeleket,
amelyeket a Nyugat a radírgumi feltalálóinak köszönhet, Julia
egy hasznos és célirányos kis szónoklaton törte a fejét, melyet a
nővéréhez volt intézendő. Csakhogy megjött Ganière. 

A rabszolga, akit megbíztak valami elintéznivalóval, hogy a
hölgyvérek  háborítatlanul tárgyalhassanak a kényes ügyről, a
tervezettnél jóval korábban megtért a bodegába. 
– Ilyenek ezek – mondta Julia Chantalnak. – Ha itt kellene
lenniük, az ember nem győzi kivárni őket, ha meg nem kell,
hogy itt legyenek, lélekszakadva rohannak. 
Ganière buzgalma elkeserítette Juliát, aki röpke egy­két má­
sodperc­milliméter alatt felmérte, micsoda távolság választja el
az   urat   a   szolgálótól   és   kivált   az   előbbi   éleselméjűségét   az
utóbbi tohonyaságától. – Micsoda seggfej – mormolta, majd ki­
mért hangon e szavakat hallatta: 
– Jó sokáig el volt! 
– De asszonyom – kezdte a lány. 
– Ne feleseljen – mondta Julia. – Már megint ellófrált.
– De asszonyom – hebegett az illető.
–  Igenis lófrált. Huligánokkal lófrált. Sőt talán katonákkal.
Pedig igazán gyorsan végzett. Ki érti ezt?
– De asszonyom!
–  Ne feleseljen!  Már megint elkapták egy fordulóra,  mi?

14
A kis szajha. Majd megmondom a mamájának meg a szegény
nagymamájának. Ilyen fiatal, és máris mekkora lotyó.
Julia felsóhajtott. 
– Valóságos hetéra. 
Az illető kinyitotta a száját, de nem adatott idő neki, hogy
tiltakozzék. Julia az illető felé hajolt, és a kassza magas volt, a
feslett nőszemély pedig akkorka, mint egy tökmag. Az illető
reszketett. 
Julia leszállt a székéről, lebukott egy pult alá, egy apró cso­
magot halászott elő, és odalökte Ganière­nek. 
– Vigye el! Egyik lába itt, a másik ott! 
– De asszonyom… 
– Mi van már megint? 
–  Ez Foucolle naccságának szól. Ső aszonta, hogy beugrik
érte. 
– Mi köze hozzá? 
– Nem tom, de… 
– Akkor meg szedje a lábát! A véleménye hidegen hagy, fi­
acskám. 
Az illető főt hajtott, mielőtt újra kilépett volna a bordeaux­i
külvárosba, majd miután főt hajtott, csakugyan kilépett az utcá­
ra. 
Ganière távoztával Julia visszamászott a székre, és így szólt:
– Egyre nehezebb rendes személyzetet találni. 
– Nekem mondod? – szólt Chantal, akinek pedig csak egyet­
len bejárónője volt. 
– Mert a kormány nem avatkozik bele. 
– Bizony. 
– Vagy talán mert túlságosan is beleavatkozik. 
– Nagyon igaz. 
– Pont mint a hivatalnokokkal. 
– A hivatalnokokat hagyd ki a játékból!
Julia   tehát   kihagyta   a   hivatalnokokat   a   játékból,   nem   is

15
annyira a sógora, Paul Breluga súly­ és mértékellenőr, mint a
nővére, Chantal Marie­Berthe Eléonore kedvéért, akinek a
hitvese, egy bizonyos Broluga (Paul) munkája és buzgalma
révén, számos szorongással teljes előzmény után elnyerte a
súly­ és mértékellenőri hivatalt Bordeaux­ban (Gironde me­
gye).   A   közelmúltban   pedig   előléptették   Párizsba   a   tizen­
ötödik kerületbe, ami nem kis dolog, és ami ürügyül szol­
gált egypár bordeaux­i dínomdánomhoz, ahol csak úgy folyt
a majonéz, csörgött az olvasztott sajt, és patakzott a veres
bor. Nővére iránt való szeretetből tehát Julia kihagyta a já­
tékból a hivatalnokokat, jóllehet valahányszor erre gondolt,
erre a már említett kérdésre, mindannyiszor marhára bepör­
gött. Na mindegy.
– Áh, tudod. A hivatalnokok – mondta. 
– Van még valami mondanivalód? – kérdezte Chantal. 
–  Tényleg az a véleményed, hogy butaságot csinálok? De
nem úgy nézett ki, mint aki komolyan kérdezi, amit kérdez. 
– Honnan tudod, hogy megteheted? 
A kicsinylő hangsúlyra Julia felnézett.
– Ezt magyarázd meg! 
– Ugyan, mi van ezen magyaráznivaló? Világos. 
– Mi világos? 
Chantal felállt.
– Most mennem kell. 
Elindult az ajtó felé, de Julia meg se moccant. 
– Magyarázd meg! – szólt. 
– Tegyük föl, hogy házasember. 
– Nincs karikagyűrűje – vágta rá Julia. 
–  Nem akarlak megbántani, de előfordulhat, hogy nem tet­
szel neki. 
– Nem fordulhat elő.
– Húsz év korkülönbség, az sok.
– Nincs húsz év köztünk.

16
 – Fogadok, hogy van.
– Csak ennyi kifogásod van? 
– Nem elég? 
Julia néhány másodpercig a számlákba temetkezett, majd rá­
juk csukta a dossziét, lecsusszant a székről, és odalépett a nővé­
réhez e szavak kíséretében: 
– Szomorú vagyok, hogy csak úgy ukmukfukk fölmész a fő­
városba, hiányozni fogsz, nővérkém. 
– Már találtál valakit, aki majd elszórakoztat. 
– Egy nővért az se pótolhat. 
– Hát igen. A nővér, az pótolhatatlan. 
A hajzata lágyan ráhullámzott a kosztümje kissé kopott gal­
lérjára.   Chantal   beletúrt   a   retiküljébe,   és   előszedte   az   arcró­
zsapírt, a púdert, a krémet, a kencét, az ajakrúzst, a púderpama­
csot, a csipeszt. 
– Bizony, bizony. Egy nővért semmi se pótolhat. Nagy mázlid
van. 
– Ugyan, Párizs nincs a világ végén. 
– Akkor is. 
Julia sóhajtott. 
Chantal  kárminpírral  vonta  be ajakát,  körbenyalogatta,  majd
mosolygott. 
– Majd meglátogatsz bennünket – mondotta. 
Julia is mosolygott. 
– Elmegyünk a Folies­Bergère­be. 
– Meg a Casino de Paris­ba. 
– Az Eiffel­toronyba. 
– Szédülni fogok. 
– És a Père­Lachaise­be. 
– Ahol a nagy halottak nyugszanak. 
Kezdtek elérzékenyülni. 
– Emlékszel – mondotta Julia Chantalnak –, emlékszel a Be­
csali közre?
– Milyen találó neve volt! 
17
 – Emlékszel az elemi kijáratára? 
– Igen. Mireille Bacroix­val és Sophie Bergier­vel becsalo­
gattátok a fiúkat, és lerángattátok róluk a gatyát. Én csak néz­
tem, mit csináltok, még kicsi voltam hozzá. 
– Halálra rémítettük a fiúkat. A dirinő meg megdicsért ben­
nünket, amiért tiszteletet parancsolunk a gyengébb nem iránt. 
Hahotára fakadtak. 
– Hát az – folytatta Julia –, amikor eljegyezted magad, és el­
hitettük a mamával, hogy a sok dinnyétől puffadt fel a hasad. 
– Apólisbevette – fűzte hozzá Chantal zokacagva. 
– Az nem igaz, hogy milyen dinnyék tudnak lenni az embe­
rek – foglalta össze Julia. 
Elcsitultak, majd Julia újra megszólalt: 
– És amikor kitaláltuk a kuruzslót? 
Újabb hahahota. 
– Így aztán – szólt Julia – szűzi tisztán mehettél férjhez. 
– Hihihi – hallatta Chantal. – Hahaha. Huhuhu. 
 Le kellett ülni neki. 
Lihegve törülgette a könnyeit. 
– Hogy te milyen jópofa vagy! – nyögte ki. 
Olyan hosszadalmas izé a férjezetlen nővér örökségére spó­
rolni. És Marinette majd csak elboldogul, hát nem? Különben
is Marinette egyelőre az agyára megy. Életében nem látott ilyen
csajt: folyton a micsodáját fogdossa, perverz, álnok, hazudozó,
képmutató, lopós meg minden. 
– És emlékszel – vette át a szót Julia, és előre nevetett a csu­
da vicces közös emléken, amelyet mindjárt felidéz. 
Chantal közbevágott: 
–  Ide figyelj! Muszáj mennem. Gyorsan mondd meg, mire
akartál megkérni! 
Julia megpuszilta. 
– Szerbusz, húgocska. És aztán majd meséld el részletesen,
hogy mit tudtál meg róla. 

18
 2

– Sejtelmem sincs, asszonyom – mondta az ezredes. 
Botugáné asszony lesújtott képet vágott. 
–  De   Bordeil   százados   bizonyára   tájékoztatással   szolgál
majd önnek. Ezen nyomban telefonozok neki. 
„Hij, de nagyszerű a stílusom”– gondolta az ezredes, miköz­
ben Botegáné asszony felállt, és azt gondolta magában, hogy a
francia hadseregben a tisztek nemigen ismerik az embereiket,
és ez roppant sajnálatos alighanem. 
– Hódolatom, asszonyom. 
Mi a franccal töltik az idejüket a tisztek, ha nem elég nekik,
hogy az embereiket nem ismerik, még ráadásul a nőkkel se pró­
bálnak ismeretséget kötni? Ez itt, ez az ezredes, épp csak hogy
udvarias. Semmi bók. Semmi. 
Bordeil százados semmivel se volt jobb. Nagyon gyanakvó­
nak mutatkozott. Minél lejjebb jutott az ember a szamárlétrán,
annál   inkább   vesztett   a   presztízséből   Guyenne   és   Gascogne
súly­ és mértékigazgatójának Péter­Pál generálishoz, Bordeaux
város helyőrségparancsnokához intézett ajánlólevele. 
– Egészen pontosan mit óhajt tudni, asszonyom? – kérdezte
Bordeil százados, és magában ezt gondolta: „Hij, de nagyszerű
a stílusom, a mindenségit!”
Ki akarván használni a pillanatnyi előnyt, gyorsan magá­
hoz ragadta a szót, amely még félúton lebegett a hölgy felé.
Nos:

19
 – Már most be kell vallanom önnek, asszonyom, hogy rop­
pant   meg   vagyok   lepve,   hogy   Péter­Pál   generális   engedélyt
adott rá, hogy bárminemű katonai jellegű tájékoztatást adjunk
egy úgynevezett gyengébb nembeli, ámbátor kétségkívül bájos
egyénnek. 
Bordeil százados lélegzetvételnyi szünetet tartott, hogy gon­
dolkozzék, mert természetesen nem tudott beszélni is meg gon­
dolkozni is egyszerre, és azt gondolta ki, hogy nyilván ez a
szemrevaló fehérnép ihlette arra a selyemmondatra, amelyet az
imént gombolyított le nagy nehezen a gubóról. 
Ezenközben Botruláné asszony, végre azt tapasztalván, hogy
a francia hadsereg képes még időről időre gálánsnak mutatkozni,
úgy döntött, hogy támadásba lendül. Jeanne d’Arc nagy tisztelője
lévén, örömest merített a hadi szaknyelvből. „A nővéremért!”–
kiáltott magában, és ezen muszáj volt röhögnie, de ez a bonyo­
lult lelkiállapot a külső szemlélő számára csak egy bűbájos mo­
solyban mutatkozott meg, mely mosoly ágyúgolyóbis gyanánt
zúzta pozdorjává a Bordeil százados által építgetett barikádot.
– Százados – szólt Chantal –, biztosíthatom, hogy Péter­Pál
generális kijelentette: mindent megtesz avégből, hogy a nővé­
rem és jómagam megismerjük a szóban forgó katona személy­
azonosságát,   pedigréjét,   szolgálati   éveinek   számát,   orvosi
törzslapját és egyáltalán mindazt, ami jelentőséggel bírhat a re­
ménybeli menyasszony családja számára. 
Bordeil százados úgy vélte, hogy a nőszemély stílusa se ku­
tya. Ámulatában megvakarta a fejét. 
– Hát, mivel a generális – szólalt meg. 
– Igen­igen – sietett a felelettel Bodrugáné asszony –, a ge­
nerális.
– Nos, ha a generális.
– Pontosan, a generális.
– Hát, mivel a generális – válaszolta Bordeil százados.
Chantal belső melegséggel árasztotta el a mosolyát.

20
 A százados lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha hasznos
tevékenységbe merülne, ide­oda rakosgatta a papírokat, ame­
lyek alkalmasint az alkalomra való tekintettel kerültek az asz­
talra. 
– Nos – mondta változatlanul szemlesütve. 
Ezt a hülyeséget, úgy ül a nő, hogy nem látni a lábát. 
– Nos – ismételte. – Hogy hívják az illető egyént? 
–  A leendő sógoromra céloz, nemdebár, százados? Bordeil
nem állta meg, hogy röpke pillantást ne vessen rá, bátortalant
és   bámulót.   Van   egyénisége   a   spinének,   és   szexepilje   meg
sármja is, és mindennek tetejébe pallérozott elme. Nem rossz.
De talán egy kicsit vastag a bokája.
– Bocsásson meg – szólt félszegen. 

21
 – Szót sem érdemel – susogta Botukláné asszony, és szánta
a tökfejt, hogy ilyen hígvelejű. 
– Nos, hogy hívják? 
– Nem tudjuk. 
Bordeil százados félénken nézett hölgyvendégére. 
– Talán nem ártana tudni – vetette fel óvatosan. 
– De hiszen – szólt Chantal – épp ez a maga dolga. 
– Hogy megtudjam? 
– Igen. Hogy megtudja.
Brodugáné asszony szigorú arcot öltött. 
–  Igaz – suttogta a százados –, igaz, én a harci állománnyal
foglalkozom, de… 
– Mennyi? 
– Hogy? Tessék? 
– Azt kérdem, mennyi a harci állományuk. 
– Négyezer­hatszázötvenhét – hadarta a százados. 
– Igazán nem lehet nehéz dolog megtalálni egy embert négy­
ezer­valahány közül. 
– Hatszázötvenhét. 
– Valahány. 
Csönd lett. Bordeil százados élt az alkalommal, és megtörül­
gette a homlokát. Chantal direkt leejtette a retiküljét, és amikor
felvette, kellőképp  hátratolta a székét,  hogy  a pasas láthassa a
vádlij át, mármint az övét, a Chantalét. A százados még csak nem
is mímelte, hogy fel akarna állni és a segítségére ugrani. Beérte a
bámulással.
– Nos? – kérdezte Brétogáné asszony. 
– De hát mégis, hogy néz ki? A személyleírása? 
Visszatért   az   önbizalma,   mert,   lám,   támadt   egy   gondolata,
amit annyival is nagyobbra tartott, mivel egy csöppet se törte raj­
ta a fejét. Brotégáné asszony gondolkodni látszott.
– Magas – mondta síri hangon, mint a kártyavetők –, haja bar­
na, arca szabályos, öltözete khakiszínű…
– Érdekes – mondta Bordeil százados –, érdekes.

22
 Töprengett, hogy mit kérdezhetne még, de hasztalan. 
– Talán érdekli a rendfokozata, nem? – kérdezte Chantal. 
– Úgy van! Pontosan. Rendfokozata? 
– Közlegény. 
– Ejjj! Hát ez baj. Baj bizony. 
– Már mért, százados? 
– Nagyon sok van belőle.
Sóhajtott. 
– Hosszas kutató tevékenységre lesz szükség. Nagyon soká­
ig fog tartani. 
Már megint támadt egy gondolata, csak úgy magától: 
– Tényleg semmi mást nem tud róla? 
–  Mindennap ott megy el a Gambetta utcában, és a lakatos
boltjánál befordul a Jules Ferry utcába. 
Bordeil százados hátradűlt a karosszékében, a diadal ólom­
szürke színt és bamba kifejezést kölcsönzött arcának. 
– Egész egyszerűen a kiegészítő keretnél dolgozik. 
– Már épp a nyelvemen volt… Nos tehát, ki ez a fiú? 
– De hát nem tudom, asszonyom! Nem tudom! Őszintén le­
sújtottnak szeretett volna látszani, de Chantalt nem tudta meg­
győzni, mert Chantal maga se tudta, miért, nem hitt a katonák
csüggetegségében, és mivel nem akarta, hogy ez az álcsüggedt­
ség túlságosan elhúzódjék, tüstént ajánlott is megoldást a prob­
lémára, amit a másik gondolkozás nélkül magáévá tett. 
Átvágtak   a   kaszárnyaudvaron,   s   a   nemi   gerjedelemmel
eltöltött legénység elragadtatott füttyei kísérték őket. Chan­
talnak ez hízelgett, hát buzgón riszált, Bordeil százados pe­
dig heves udvarlásba kezdett. Az automobilban, amely a ki­
egészítő kerethez vitte őket, tiszteletteljesen viselkedik, és
tartja   a   három   lépés   távolságot.   Az   automobilban,   mely
visszahozza őket a kiegészítő kerettől,  és amely megegye­
zik az előbb említettel, már egy árnyalatnyi szatirizmus szí­
nezi   a   viselkedését,   arra   buzdítja   ugyanis   Brétogáné  asz­

23
szonyt, hogy tapintsa meg a pantallója, az ő, Bordeil pantallója
kelméjét. Ismét átvágtak a kaszárnyaudvaron, s a hadfik, akik­
nek   dévaj   hajlandósága   a   jelek   szerint   nem   csillapult   egy­
könnyen, ismét csak füttyögettek. 
Az irodában Bordeil százados visszatért a vesszőparipájához,
aki Valentin Brû névre hallgatott. Chantal egy szempillantás alatt
azonosította   a   pótkeret­írnokocskák   között.   A   lajstromokat   la­
pozgatva a százados víg kedélyre kapott önnön ügybuzgalmától,
és önfeledt fecsegésbe fogott: 
– Brû… Brû… Furcsa egy név, nem igaz? 
– Már mért lenne az? 
–  Hát…  nem  is tudom…  Bizonyos  értelemben  minden  név
furcsa… 
– Az enyém ugyan nem. 
– Persze, persze, nem is az önére gondoltam. De itt van példá­
ul az én nevem… 
– Abban sincs semmi furcsa. 
– Csakugyan ez a véleménye? 
Kidüllesztette a mellét. 
Teltek­múltak a lajstromok. 
– Brû… Brû… sehol se találom…
Az ívek jöttek sorra. 
S röpültek az ívek.
– Brû… Brû… sehol se találom…
Egy segítségül hívott zászlós böngészéshez és nyálazáshoz lá­
tott.
– Brû… Brû… sehol se találom, szás úr… 
A zászlós által hívott őrmester böngészése és nyálazása se járt
nagyobb sikerrel. 
– Brû… Brû… nem találom, zászlós úr.
Az egész iroda legalacsonyabb rangú egyéne, egy közlegény
következett. Roppant lelkiismeretesen böngészett és nyálazott a
feljebbvalói tekintetének kereszttüzében. De ő sem bukkant rá
a Brû névre.

24
 Bordeil százados hetvenkedő katonának minősítette beosz­
tottjait,   elzavarta   őket,   majd   jókedvűen   meghajolt   Bodégáné
asszony előtt: 
–  Minden világos, asszonyom, nem szerepel az állomány­
ban, minek következtében nem áll módomban tájékoztatással
szolgálni, de kárpótlandó a fáradságáért, ha megengedi, meghí­
vom önt, jöjjön el valamelyik nap egy pohárka portóira a vado­
natúj garzonomba. 
–  Tisztességes asszonyka nem megy el a garzonba – vála­
szolta szórakozottan Butagáné asszony. 
– Bűbájos! Bűbájos! Nahát! Ez aztán szellemes! 
Valójában nem találja olyan viccesnek az élcet, de hát, iste­
nem, szeretné meghódítani a nőt. Chantal pedig azon van, hogy
hiánytalanul teljesítse, amit a nővére rábízott. 
– Hogy lehet az? – kérdezte gépiesen. A követendő haditerv
még kialakulatlan részletei foglalták le minden gondolatát. 
– Megfelelne, teszem azt, szombat, a vacsoraosztás időpont­
ja, amelyet a civilek általában a Pásztor órájának neveznek? 
Bordeil százados szemlátomást el volt ragadtatva, hogy mi­
lyen választékosán fejezte ki magát. Brétagáné asszony gépie­
sen elővette az előjegyzési naptárát, s aggodalmasan megkér­
dezte:
– Pásztorvacsora? Az meg hány órakor van? 
– Hát tizenhét óra tizenöt perckor. – S ő is aggodalmaskod­
va: – Lehetséges volna, hogy mostanáig nemigen volt dolga ka­
tonákkal, édes asszonyom? 
– Csak egypárral. S miután leszereltek. – Egyre azon törte a
fejét, hogy mit is kell kiderítenie, és közben beírta a noteszába
a légyott napját és óráját. Hirtelen eszébe jutott: 
– Százados! Még nem válaszolt a kérdésemre. 
– Miféle kérdésére, drága asszonyom? 
– Feltettem magának egy kérdést az imént, és maga nem vá­
laszolt rá. 

25
 – Határozottan emlékezni vélek, hogy én tettem fel az utolsó
kérdést. Mégpedig a következőt: Mostanáig nemigen volt dolga
katonákkal, édes asszonyom? 
– És előtte miről beszéltünk? 
– A Pásztor órájáról, aranyos. 
– És azelőtt? 
–  Az én  kis garzonomról. Részletesen leírtam önnek. Hát
nem emlékszik? Bátorkodtam felidézni fűszerszámos illatát, s
megjelenítettem a különböző bútordarabokat: a ruhafogast, az
esernyőtartót, a citromfa asztalt, a szalmafonatú széket, a bidét,
a szuszékot és a pamlagot, mely hallgat, mint a sír. 
– Nem emlékszem. 
Visszatette a noteszát a retiküljébe, és felállt. Kezet nyújtott.
–  Viszontlátásra, százados. És köszönöm a… Megvan, tu­
dom már, mit akartam kérdezni. Csuda furcsa, nem igaz? hogy
egyikünknek se jutott eszébe. Ez lenne tehát a kérdésem: Hogy
lehet az, hogy Valentin Brû nem szerepel az állományban? 
– Hát honnan tudjam én azt, aranyos asszonyom? Ha szere­
pelne, meg tudnám mondani önnek, miként volna lehetséges,
hogy ne szerepeljen, de mivelhogy nem szerepel, igazán el nem
tudom képzelni, honnan tudhatnám, hogy miként volna lehetsé­
ges, hogy szerepeljen. 
– Ez igaz – ismerte el Chantal. 

26
 3

Bourrelier őrmester belökte a Cimborák kávéház ajtaját, és
Brû katonával a nyomában belépett. Letelepedtek a törzsaszta­
lukhoz, és Didine máris megjelent, kérés nélkül hozta a zöld
posztót, a szürke kártyát, Arthur abszintját és Brû katona sziru­
pos borát. Arthur és Brû zsugázni kezdett, egy jó óra hosszat
alsóztak, és – mint mindig – az őrmester nyert. Azután szép ko­
mótosan   beszivattyúzták   az  étvágygerjesztőt,   kivált   Brû   kor­
tyolgatott óvatosan, mert amióta megjárta a gyarmatokat, ahol
mindig fennáll a májbaj, valamint a bambuszbottal való elnás­
págoltatás veszélye, félt, hogy ha nem vigyáz, a fejébe száll a
szesz. 
Amidőn végeztek, rokonszenvvel néztek egymásra, és az őr­
mester – rendes szokása szerint – azt indítványozta: 
– Még egy pohárral, jó? 
– Ha nagyon akarod. 
– A vesztes fizet. 
Játszottak, és Brû ismét vesztett. A második pohár italt még
lassúdadabban szürcsölgette. Néhány korty után letette a poha­
rat, és kerülve cimborája tekintetét bejelentette, hogy nem zu­
pál be. 
– Jól meggondoltad? – kérdezte Bourrelier. 
– Jól. Nem zupálok be. 
– És mondd csak, mit fogsz csinálni a civil életben? 
– Hát ez az. 

27
 – Nem tanultál ki semmit, igaz? 
– Nem ám. 
– Hát akkor? 
– Gondoltam, utcaseprőnek megyek. 
– Az utcaseprésnek nincs jövője. Nagyon fellendült a gépe­
sítés. 
– Azért az aprómunkára mindig szükség lesz: vannak kis ut­
cák, félreeső helyek, nehezen hozzáférhető zugok. Ott áll pél­
dául egy autó, a gép tehetetlen, én viszont alá tudok nyúlni a
söprűmmel, és a tisztaság szempontjából ez is valami. Szerin­
tem még egyáltalán nem kell eltemetni a kézi erejű utcaseprést.
– Hát lehet. De azért a gépesítésé a jövő. – Nem értek a gé­
pekhez. 
– Ha tovább szolgálnál a táposoknál vagy a műszakiaknál,
kitanulhatnál valami jó szakmát, a plakátokon is rajta van. 
– Megmondtam, hogy nem akarok bezupálni. 
Bourrelier őrmester sóhajtott: 
–  Utcaseprésből   nem   lehet   eltartani   egy   asszonyt   meg   a
gyerekeket. 
– Ki mondta neked, hogy asszonyt meg gyerekeket akarok
eltartani? 
–  Mért, talán jobb szeretnéd, ha a feleséged tartana el té­
ged? 
Brû tágra nyitotta a szemét, meg volt döbbenve. 
– Van ilyen? 
Arthur hahotára fakadt. Aztán elkomolyodott. 
– Sőt, találtam is neked egy ilyet. 
– Te? Egy milyet? 
– Erre inni kell! Hát ez nagy szám! 
– Köszönöm, nem kérek. Nekem elég volt. 
– Na, a kedvemért! 
– Hát jó.
Némán várták, míg Didine kihozta az italukat: a harma­

28
dik rundnál mindig színültebbig volt a pohár. Az őrmester oda­
koccintotta a magáét a Brûéhez, és így szólt: 
– Igyunk a szerelmedre! 
– Na, hogy is van ez a dolog? 
Brû katona csak azért kérdezte ezt, hogy örömet szerezzen
Bourrelier­nek, mert igazából nem érdekelte a dolog. 
– Beléd habarodott egy nő, ennyi az egész. 
– Hihetetlen – mondta Brû. – Na és ki az illető? 
Persze egy csöppet se érdekelte, de a társa megsértődne, ha
nem kérdezősködik. 
– Emlékszel a rőfösüzletre, ott a Gambetta utcában, mielőtt
befordulsz a Jules Ferry utca sarkán a kaszárnyából az irodába
jövet? 
– Nem. 
– A kirakata tele van masnival meg gombbal meg ilyen kis
izékkel, tudod, mindenfélével, ami a rőfösüzletek kirakatában
lenni szokott. 
– Nem figyeltem meg. 
– Én igen. 
– Én viszont nem. 
– Na mindegy. Most majd megfigyeled. 
– Már mért figyelném meg?
– Azért. 
Brû katona a figyelmes hallgatóság ülőhelyzetét vette fel. 
– Az a helyzet – vágott bele Bourrelier –, hogy a nő, aki be­
léd pistult, ennek a boltnak a tulaja. 
– Nem ismerem. 
– Majd megismered. 
– Már mért ismerném meg? Az őrmester az asztalra csapott: 
– Mi lenne, ha hagynád végre, hogy kibeszéljem magam? 
– Jó, jó, egy szót se szólok. 
Brû érezte, hogy a szirupos bor a fejébe száll. 

29
 – Mondom – folytatta Bourrelier –, a tulaj beléd habarodott,
és szeretne feleségül menni hozzád. 
– Honnan tudod? 
– A nővére mondta. 
– Ismered a nővérét? 
– Ne vágj folyton a szavamba, a hétszá
Brû befogta a száját, és Bourrelier folytatta: 
–  Délben, amikor eljöttünk az irodából, te jobbra fordultál,
én meg elindultam a kantin felé. Épp az járt a fejemben, hogy
vajon mi lesz a kaja, abban reménykedtem, hogy pacal lesz na­
túr spárgával, sőt még az is eszembe jutott csak úgy, hogy az
legalább egy kis változatosság lenne az articsóka java sajtmár­
tásban után, furcsa, mi? épp azt gondoltam magamban, hogy
kezd elég lenni belőle, a múlt héten ötször volt articsóka java
sajtmártásban, ez már igazán túlzás, és abban a szent pillanat­
ban megszólított egy nőszemély, de nem ám akármilyen, ha­
nem egy frankó, egy igazán príma bőr. „Hogy a ménkű – mon­
dok magamnak –, ilyen korán nem szokás palit fogni”, de egé­
szen másról volt szó. Mindjárt rólad kezdett el beszélni, érted? 
Brû biccentett, hogy igen, érti.
– Beültünk egy pohárkára, és akkor ő megkért, hogy mond­
jak el rólad mindent, amit csak tudok, és akkor én elmondtam
rólad mindent, amit csak tudok.
– És mit tudsz rólam?
–  Hát hogy derék fiú­e, kérdi. Mire én: Hát dereknek derék.
Hogy hány éves, kérdi. Mondom, huszonöt. Erre kérdi, hogy hiva­
tásos katona­e. Mire én: Egy hónap múlva leszerel. És még hozzá­
tettem, hogy: De könnyen lehet, hogy bezupál. Ó, kiált fel, mondja
meg neki, őrmester úr, hogy eszébe ne jusson ekkora ökörséget csi­
nálni, mert a nővérem teljesen odavan érte, és komoly a dolog, be­
nősülhet az üzletbe, dőlni fog hozzájuk a pénz, és idővel még egy
házat is megengedhetnek maguknak a zöldben. És akkor rázni

30
kezdte a vállam, és könyörgött, hogy ne hagyjam, hogy a sereg
miatt füstbe menjen az egész. 
– Csak ennyit mondtál rólam? 
– Ó, ez bőven elég volt neki. Hogy komoly ember vagy, és
nem részeges, főleg hogy nem részeges: ez nagyon tetszett ne­
ki. Hogy árva vagy és Vésinet­be valósi, és hogy öt évet húztál
le, és nemrég jöttél vissza Madagaszkárról. Hát ezeket. Nagyon
meg volt elégedve. Főleg azzal, hogy nem vagy piás. Ez na­
gyon jó benyomást tett rá. 
– Azt nem kérdezte, hogy van­e nőm?
Bourrelier őrmester gondolkozott. 
– Nem – szólt –, ilyesmiről nem esett szó. 
E megállapítás nyomán mindketten elrévedtek. 
–  Te – szólalt meg Brû katona –, általában ezt nem a nők
szokták csinálni.
– Már hogy mit?
– Hát az adatgyűjtést.
– Dehogyisnem. A rokonok mindig utánanéznek egy kicsit a
dolgoknak. Ez már így szokás. Márpedig az ő rokona az a nő­
vére, aki baromi jó spiné, azt mondhatom, de ezt már mondtam
is. Van nekik anyjuk is, de az fönt lakik a fővárosban. Így aztán
a nővére foglalkozik a hírszerzéssel és elhárítással.
– De azért általában mégis mindig a férfi teszi meg az első
lépést. 
– Lehet, hogy Madagaszkáron így van, de Franciaországban
változnak az idők. Már mért ne járhatnának a lányok is a fiúk
után? 
– Nem is tudom. 
– Franciaországban gyakran előfordul a legénykérés.
– Vegyem úgy, hogy megkérték a kezem? 
– Ezzel még várj egy kicsit! A nővér most megy, és elmond
a nővérének mindent rólad, amit tőlem hallott, és ha a rőfösnő­
nek tetszik a móka, majd megkeres. Neked nincs családod, mi?

31
 – Nincs. De attól talán – mondta Brû katona szemlesütve –
még én is utánaérdeklődhetnék a rőfösnőnek, nem? 
–  Egy ilyen üzletet nem lehet kikosarazni. Szép saját háza
van a jövendőbelidnek. Csukott szemmel elveheted. 
– Pont ettől félek. Az is lehet, hogy ronda. 
–  Csak  nem fogsz válogatni? Hiszen még szakmád sincs!
Végighallgattam a dumádat. Hogy utcaseprőnek mész. Ezt ne­
vezem életpályának! És most képes vagy fanyalogni, amikor az
öledbe hull egy jól menő rőfösüzlet. 
– És mi van, teszem azt, ha kosár­némber? 
–  Mi volna? Először is, van annál csúnyább is, másodszor
pedig, ezt azért megmondta volna a nővére. 
– Szeretnék biztosat tudni. 
–  Csak a fejedet fogják bekötni az anyakönyvvezetőnél, a
szemedet, azt nem. 
Brû katona révedező tekintettel hörpintette fel a harmadik
pohár szirupos borát. Egy kicsit szédelgett. 
– Hát ez vicces – mormolta. 
– Mázlista vagy – jelentette ki Bourrelier őrmester, és jó na­
gyot csapott a vállára. – Már úgy néz ki, hogy nyakig benne
vagy a slamasztikában, és egyszer csak felajánlanak neked egy
kellemes családi otthont. Igazán nincs okod panaszra, hát nem?
Brû katona nem válaszolt. 
–  Mi bajod már megint? – szólt Bourrelier. A társa tétová­
zott. 
– Semmi – mondta. – Semmi, semmi. 
Azért főtt a feje, mert válaszul Bourrelier rundjára, most az
ő rundjának kellene következnie, de a negyedik pohár szirupos
bortól menthetetlenül lerészegedik. Az illendőség úgy kívánja,
hogy pohárra pohárral válaszoljon, és ráadásul igazán tartozik
annyi hálával annak a férfinak, aki úgyszólván tálcán kínál fel
neki egy kecsegtető házasságot (mint egy sült galambot), hogy
akár a mámor kockázatát is vállalja.

32
 – Didine! – szólította a felszolgálót. 
– Hagyd csak – mondta Bourrelier –, én fizetek. Mármint a
harmadik rundot. Az első kettőt a vesztes. 
– Erre muszáj inni. 
– Kösz, öregem, nekem elég volt. Elkések a kantinból, pedig
igazán nem szeretnék lemaradni az első fogásról. Sejtheted !
Dubarry­leves az első fogás, azt pedig kár volna kihagyni. És
még egyszer gratulálok. Hogy te milyen mázlista vagy! 
Távozás előtt energikus és baráti hátba veresben részesítette
társát, miközben Brû várta a visszajáró aprót 
– Nyert a lutrin? – kérdezte Didine. 
– Hogy én? Dehogy. Sose veszek kontót. 
– Én mindig játszok. De kicsiben. 
– És nyertél? 
– Maga csak ne foglalkozzék velem, Brû úr! De a Bourrelier
úr mér mondta magának, hogy piszok szerencséje van? 
– Szeretnéd tudni, mi? 
– Aha, én egy kis kíváncsi vagyok. 
– Hát azért, mert megnősülök. 
– Juj de szomorú! 
– Már mért lenne szomorú, ha szabad kérdeznem? 
– Hámmer sose látom többet. 
– Attól még eljöhetek. 
– De az már egész más. 
– Nincs ötért apród véletlenül? 
Szívesen adott volna neki öt frank borravalót egy fél frank
helyett,   de   homályosan   érezte,   hogy   ezzel   a   szertelenseggel
nagyfokú tapintatlanságról tenne tanúbizonyságot. 
–  Van   egy   furcsa   izé   –   mondta   Bourrelier,   aki   közben
visszajött –, majd elfelejtettem mondani. Mintha nem szerepel­
nél a helyőrségi állományban. 
– Különben nem lep meg – mondta Brû katona. 

33
 –  Csak figyelmeztetni akartalak  –  mondotta Bourrelier.
– Viszlát, most már rohanok. 
– Viszlát – mondotta Brû katona. – Hé! Honnan tudod? 
– A spinkó mondta. 
– Hé! Nem tudod, hogy hívják? 
– Nahát! Azt nem tudom. 
– És a másikat? 
–  Azt se. De úgyis ott mész el az üzlet előtt, majd nézd
meg, mi van kiírva. Na viszlát. Még lekésem a Dubarry­le­
vest. 
– Viszlát – mondotta Brû katona. 
– Na, szóval kit vesz el, Brû úr? 
– Tudom is én – mondta Valentin higgadtan. 
– Az ilyesmit pedig tudni szokás. 
Ott állt mellette a lány, tizennyolc éve és a Cimborákban
szerzett tudása minden tapasztalatával. 
– Elvileg – válaszolt ezúttal Valentin – egy illetőt… no nézd
csak, még a nevét se tudom, tényleg, el is felejtettem megkér­
dezni, hogy is hívják az illetőt, aki hozzám akar jönni. 
– Lehet, hogy nevetséges neve van – mondta Armandine.
Brû vele nevetett. Már ivott is, fizetett is, mégse úgy nézett
ki, mint akinek mehetnékje van. 
Didine odaült mellé. A kávéház már elnéptelenedett, a tulaj
lent volt a pincében az italokat megkeresztelni, borpálinkado­
hányfüstszag lebegett az összekaristolt asztalok fölött. Brû el­
mélyülten tanulmányozta a poharat, mely a szirupos bort tartal­
mazta volt. Egy kicsit nagy volt a nyomás a fejvezetékeiben, és
az arca tökéletes kifejezéstelenséget fejezett ki. 
– Üzlete van neki? – kérdezte Didine. 
– Állítólag. Szeretne udvarolni nekem és megházasítani ma­
gával.
– Szóval ő ismeri magát.

34
 – Alighanem. No nézd csak, ezt is elfelejtettem megkérdezni
Bourrelier­től. 
– De hát csak van valami elképzelése róla, hogy ki az illető?
– Igen. Rőfosüzlete van a Gambetta utcában, egy kicsivel az
előtt,   hogy   befordulok a Jules Ferry  utcába. Mindennap arra
megyek a kaszárnyából az irodába, de sose figyeltem meg. 
– Hűhűha! – pukkadt ki Didine. – Tudom már. Ségovie kis­
asszony. 
– Ismered? 
– Még hogy ismerem­e? Hűhűha. 
Brû kedvesen elmosolyodott, és azt kérdezte: 
– Mi van? Bányarém a nő? 
Didine felpattant, a szája elé kapta a kezét, és elpirult.
35
 – Most meg mi lelt? – kérdezte Brû. 
–  Bocsásson meg! Senkiről se akarok rosszat mondani. És
senkit se akarok kicsúfolni se. 
– De hisz senkit se csúfoltál ki, Didine, és rosszat se mond­
tál senkiről se. 
– De majdnem. 
– Azért még nem házasodtam össze ezzel a kisasszonnyal…
hogy is hívják? 
– Ségovie. 
– Ez úgy hangzik, mintha spanyol volna. 
– Nem tom. 
– Ki vele, mit tudsz róla! 
– De nem sértődik meg? 
– Ha ő érdeklődik énutánam, akkor én is érdeklődhetek őu­
tána, hát nem? 
– Dehogynem. 
– Na, mondd! 
– Nem merem. 
– Na! Rajta! Mondd csak! 
– De biztos, hogy nem fog megharagudni rám, Brû úr? 
– Becsszó… 
– Hát… 
– Ne félj! 
– Hát szóval aggszűz. 
– És? 
– Szóval vénkisasszony. Úgy negyven­ötven és a halál közt. 
– Benne van a korban.
– Hát az biztos, hogy nem mai csirke.
– És? 
– Nem merem. 
– Ki vele! 
– Aggnak agg, de szűznek nem szűz. 
– Hogyhogy?

36
 – Aszongyák, hogy szerelmes volt egy paliba, aki meghalt a
háborúban. 
– Melyikben? 
–  Amelyikről a hősi emlékművek vannak. Nem tegnap tör­
tént. És azóta nem akart férjhez menni. 
– Szomorú história – mondta Valentin. 
– Bizony az. 
– És hogy néz ki a nő? Láttad már? 
– De még mennyire! Néha vásárolok nála ezt meg azt. Csu­
da jópofa, mindenféle vicceset mond az embernek, ki se nézné
az ember egy ilyen boltosból, akinek még férje sincs, de igazán
olyan jó vaskos dolgokat, amilyet a katonák szoktak. Énszerin­
tem egy kicsit gyogyós, már ne is haragudjék, Brû úr! 
– Csak nyugodtan! Na és hogy néz ki? 
– Már mondtam. Nem egészen fiatal. 
Brû a szemébe nézett. 
– Mert te fiatal vagy, mi? 
– Hát persze hogy fiatal vagyok. A születési bizonyítványo­
mat is megmutathatom. 
– És te mikor mégy férjhez? 
– Majd ha a csirkének foga nő. 
– Van olyan pipi, aki nagyon tud harapni. 
– Na látja, Brû úr, az ilyen viccekkel nagyon bevágódhat a
Ségovie kisasszonynál. Csak egy kicsit jobban meg kell bor­
sozni őket. Még egy pohár bort, Brû úr? 
– Köszönöm, most már megyek. 
– Úgy megy, mintha jönne. 
– Viszlát, Didine. Majd megjövök. 
– Jöjjön csak, Brû úr. Jöjjön csak! 
A Gambetta utca sarkán megállt, nem tudta, hogy mité­
vő   legyen.   Eredetileg   az   Ínyencek   Örömébe   akart   menni
vacsorázni, de akkor el kellene haladnia a szóban forgó rő­
fösüzlet előtt. Tétovázva toporgott, és roppant boldogtalan

37
volt. A szirupos boradag nem hozta meg a bátorságát. Végül
sarkon fordult. A Cimborák tulaja ott cigarettázott a küszöbén;
odaintett Valentinnak, és ő visszaintett neki. Nem messze volt a
Virágos Nyárilak vendéglő, de Brû nem mert betérni a feltehető
ár miatt. Az Utak Vándora nagyon zajos, így hát a Párizsban
Sem Különbre esett a választása, amely nyilván meglehetősen
drága lesz, de mondd már. Egy ilyen napon, mint a mai! De mi­
helyt belép, meghátrál, és visszafordul, amerről jött. Ismét el­
haladt a Cimborák előtt, amelynek a tulaja, még mindig ciga­
rettázva, kíváncsian néz rá. Brû odaint neki, és a tulaj hangos
szóval válaszol: 
– Szép esténk lesz. 
– De még milyen – válaszol Valentin jólnevelten. 
A   Gambetta  utca  sarkán  a  rőfösüzlettel  ellenkező  irányba
fordult,  és  elosont  a hentesbolt felvágottkínálata előtt. Gyors
léptekkel   halad   a   villamosmegálló   felé.   Nem   vacsorázik   és
kész. Aztán cél nélkül kószált, lötyögött egy nagyot Bordeaux­
ban. Öreg este volt és sötét, mire visszaért a külvárosba. Meg­
közelíti a rőfösüzletet. Zárva van. Egy sárgás fényű lámpa gyér
világánál szemügyre veheti az inkább odahajigált, mintsem el­
rendezett gombosdobozokat, a kajlán feltornyozott szalagteker­
cseket. 
Jobboldalt egy orsó fehér cérna, baloldalt egy fekete. Min­
denféle  tárgyak hevernek szanaszét: kötőtűk, nadrágcsipeszek,
egy varrógéphez való kis csavarhúzó, harisnyakötők, egy nyo­
mott  kendő, amelyen a Mont­Saint­Michel látható. Láthatván,
ami látható, Valentin látta, és arra gondolt, hogy ezt a várat látni
kell. Franciaországból csak Roanne­t, Clermont­Ferrand­t ismer­
te, meg Marseille­t, ahonnan Madagaszkárba indul az ember, és
Bordeaux­t,   ahova   visszaérkezik.   Nem   emlékezett   Vésinet­re,
amelynek szépséges öléből már kétéves korában kiragadták, és
ezt fájlalta is. Lehet, hogy egyszer majd turista lesz. És akkor ellá­

38
togat néhány nevezetes vidékre és természetesen a jénai csata­
mezőre.
Hátralépett kettőt, hogy elolvassa a cégtáblát. Könnyűszerrel
elolvasta; egyetlen egyszerű szó alkotta: „Rövidáru.” Az ajtó
üvegén ezt a nevet silabizálta ki: Ja Ségovie, a vége kacskarin­
gós volt. Milyen női név kezdődik jével és végződik aval? Va­
lentin nem tudott rájönni.

39
 4

– Szervusz, Julia – mondta a belépő Paul.
Nagyon furcsa volt a képe.
– Szervusz, Paul – válaszolta Julia, és megpuszilta.
Hát igen. Valahányszor találkoztak, igazi jó sógor­sógornők
módjára kölcsönösen cuppanós csókokkal látták el egymás or­
cáját kétfelől. E művelet eredményeképpen négy ízben is annak
a zörejnek a szakasztott mását lehetett hallani, amelyet a tapa­
dókorongban   végződő   játék   nyílvesszők   keltenek,   amikor   az
ember leszedi őket a céltábláról. A búcsúzás pillanatában meg­
ismétlődött a ceremónia. 
Julia megtörölte a bal orcáját, melyet Paul egy kicsit nagyon
összenyálazott, majd haladéktalanul megkérdezte, hogy mi a jó
fenét keres itt az ő boltjában. Hát ő (Paul) csak azért jött, hogy
hiteles fém végződéssel lássa el az ő (Julia) centijét, mielőtt
még ő (Paul) elköltözik.
– Te üldözöl engem – mondta Julia. – Három hónapja sincs,
hogy hitelesítetted.
– Most is rövidebb?
–  Ó, csak két centit vágtam ki belőle, a huszonhéttől a hu­
szonkilencig.
– Ej­haj – sóhajtott Paul, és egy kis szerszámtáskát vett elő
az aktatáskájából.
– Mért sóhajtozol?

40
 – Mi lesz veled, ha én már nem leszek itt? Csúnyán megjár­
hatod. 
– Mennyi a taksa? 
– Tizenöt év kényszermunka akár. 
Julia vállat vont. 
–  Az   ember   összecsinálná   magát   ijedtében,   ha   komolyan
venné, amit mondasz – mondta foghegyről. 
Paul kiállít egy hiteles súly­ és mértékbizonylatot.
Julia némán nézte a ténykedését. 
–  Nem  szégyelled magad? – kérdezte, amikor Paul átadta
neki az igazolványt. 
Paul hökkenten bámult rá. 
– Ilyen alakokat neveznek ki a fővárosba – fűzte hozzá meg­
vetően Julia. – Szegény hazánk! 
– Nem értem, mit hánysz a szememre. 
–  Azt, hogy hamis bizonylatokat állítsz ki. De ne félj, nem
árulom el senkinek. 
Julia felvihogott. 
Paul tétova mozdulatokkal visszarakta a holmiját az aktatás­
kájába.   Kellemetlen   volt   neki,   hogy   így   indult   a   társalgás.
Egész  kis   szónoklat  volt  a tarsolyában,  de  erre  a prológusra
nem volt felkészülve.
– Hát Marinette hogy van? – kérdezte a sógornője. 
– Köszönöm, remekül. 
– Még mindig akkora kurva? 
– Nana, azért ez túlzás! 
Paul most már felingerült. Még elfuserálja a hegyi beszédét, ha
nem tudja megőrizni a hidegvérét. De Julia nem hagyta békén: 
– Hogyhogy „nana”? Udvariasabb is lehetnél. Én, ugye, nem
kürtölöm világgá, hogy tisztességtelen hivatalnok vagy. Úgy­
hogy, ha kérdezek tőled valamit az  én  kis családomról, légy
szíves, válaszolj rendesen. Ad egy. És ad kettő, csak nem aka­
rod letagadni, hogy Marinette egy kis kurva?

41
 – Jó­jó, de most nem erről van szó. 
– Hogyhogy nem erről van szó? Ha én Marinette­ről dumá­
lok neked, akkor Marinette­ről van szó, és nem a pityipalkóról. 
– Persze, persze. 
– Különben se a kicsike tehet róla. Rosszul neveled, nagyon
rosszul. Meg aztán kiütközik belőle a Breloga­vér. Elég arra a
degenerált pofádra nézni. Ó, ha Chantal anélkül szülhette volna
Marinette­et, hogy elfajzította veled a Ségovie­vért! 
– Hát jó. Marinette egy kis kurva, az apja tisztességtelen hi­
vatalnok, te viszont egy klimaxos vénkisasszony vagy, aki ir­
datlan nagy butaságot fog elkövetni. 
Julia felvihogott: 
–  Na, csakhogy kibökted! Szóval ez feküdte meg a gyom­
rod, mi? Bejöttél, és én rögtön tudtam, hogy valami disznóság­
gal fogsz előjönni, rá volt írva arra a lapátfüledre. Nem volt ne­
héz kitalálni, hogy mi van a bögyödben. Rá volt írva arra a la­
pátfüledre. 
– Tényleg hozzá akarsz menni ahhoz a fiúhoz? 
– Hozzá bizony. 
– Te megőrültél! 
– Az én dolgom. 
– De hisz több mint húsz évvel fiatalabb nálad! 
–  Csak nem képzeled, hogy egy magadfajta vén kriplihez
megyek! 
– Semmije sincs a mukinak, rajtad fog élősködni. 
– Te csak ne aggódj miattam!
Diadalittasan az automata pénztárgépére tette a kezét. 
– Na látod – kiáltott Paul –, legalább akkora butaságot csi­
nálsz, mint amikor az egész spórolt pénzedet erre a teljesen fe­
lesleges készülékre költötted. 
Ettől   a   masinától   mindig   dührohamot   kapott.   Sok   ezer
frankkal   rövidítette   meg   Marinette­et.   Gyűlölte   ezt   a   szer­

42
kentyűt, még sok mondanivalója lett volna erről a tárgyról, de
most visszatért jövetele tárgyára.
– Egy szerencsétlen flótás, aki öt évig volt katona, és közle­
gényként szerel le. 
– Nem mindenki olyan törtető, mint te. 
– Még csak nem is szerepel az állományban. 
– Ki mondta neked, hogy őt is te súly­ és mértékellenőrizd? 
– Ez meg hogy jön ide? Hülyeségeket beszélsz.

43
 –  Tudod, mi a hülyeség? Az, hogy feleslegesen koptatod a
szád. Mert ide figyelj! 
Odalépett szorosan Paul elé, hogy jól a szeme közé nézzen. 
– Mert ide figyelj! Nőül megyek Valentin Brûhöz, és ebben
senki sem gátolhat meg. Még ő se.
Paul két lépést hátrált, és azt motyogta: „Még ő se, még ő
se!” 
– Hát az anyád – mondta, mert más nem jutott eszébe –, az
anyád mit fog szólni? 
–  Nem  hinném, hogy az anyám, aki hatvanhét éves fejjel
összeállt egy ócska alakkal, bármi kivetnivalót találhatna ab­
ban, amit csinálni fogok. 
– Szóltál neki? 
– Ha megkérdezne valaki, te hülye, azt válaszold, te marha,
hogy semmit se tudsz, te ökör. 
– Na, majd én megírom a dolgot a Ségovie mamának. 
– És akkor mi van? Már régóta össze vagyunk veszve. 
– Akkor is az anyád. 
– Amíg él az a lókötő, nem az anyám. 
– Te pikkelsz rá.
– Csak treffezek. Különben is, leperegnek rólam az ökörsé­
geid. 
– A klimax elvette a józan eszedet. 
– Mit szólsz hozzá, nem vérzik a szívem a havivérzésért.
– Gondolj Marinette­re! 
– Gondoljunk rá! 
– Hát nem emlékszel? 
– Emlékezzünk! 
– Nem tagadhatod, hogy megígérted neki, hogy ő fogja örö­
kölni a boltot. 
– Orrod tőle fokhagymás.
– És azt is mondtad, hogy tizenöt éves korában magad mellé
veszed.

44
 –  Még  hogy egy hivatalnok lánya kereskedővé süllyedjen
Pfuj! 
– Beszéljünk komolyan! 
– Rendben, dumáljunk komolyan! 
– Megígérted, vagy nem ígérted meg? 
– Megígértem. De meggondoltam magam. 
Paul széttárta a karját, hogy a szentséges isten verje meg,
majd leejtette, kijelentvén, hogy kész szerencsétlenség, ha az
embernek egy ilyen csökönyös szamárral van dolga. Hóna alá
csapta az aktatáskáját, és távozása előtt még megpróbálkozott
egypár   érvvel.   Közölte,   hogy  ez   a  fiú   nyilvánvalóan  ugyan­
olyan disznó, mint a többi gyarmatokról jött alak, mert azok
mind az ópium rabjai, a testük csupa fekély a himlőtől meg a
beriberitől, és úgy isznak, mint a gödény. 
– Nem igaz: ez nem iszik. 
– Mind ezt mondja. De dugiban megisszák a magukét. 
– Mert te nem iszol dugiban, mi? 
– Most nem rólam van szó. 
– Mért, ki tart mindig egy üveg konyakot az íróasztalfiókjá­
ban?
Az anyját! Biztos valamelyik kliensétől tudja. Valószínűleg
a Pradalier feleségétől. Gondja lesz rá, mielőtt Párizsba költö­
zik: olyan minősítést ad róla, hogy megnézheti magát. És a töb­
bi beosztottjáról is. Miközben a bosszú tervét melengette, ter­
mészetesen nem tudott válaszolni. 
– Megmondom – mondta Julia rendkívül nyugodtan –, hogy
mi vagy: csaló, részeges alak. És még azt akarod, hogy meghall­
gassam egy ilyen tróger véleményét. Ezt ni – foglalta össze a
mondanivalóját, és bal kezével a jobb könyökhajlatába csapott. 
Paul   Bretuja   néhány   másodpercig   azon   gondolkozott,
hogy ne terelje­e filológiai síkra a vitát. Nem bírta elviselni
a rossz vagy stílustörő szóhasználatot, és nagy önuralomra
volt szüksége, hogy meg ne bírálja a sógornőjét, amiért az

45
folyton a dumálni igével helyettesíti a helyénvalóbb beszélnit.
De mivel még egyre ott motoszkált a fejében, hogy „senki se
gátolhat  meg. Még ő se… Még ő se”, végül is  úgy döntött,
hogy gyorsan visszavonulót fúj.
– Hát jó – kiáltott legalább olyan ingerült, mint amilyen ál­
nokul rezignált hangon –, csinálj, amit akarsz. Csak magadnak
tehetsz majd szemrehányást. 
– Ebben egyetértünk. 
Paul részvevő pillantást vetett Juliára, és feljajdult. 
– Te szegény, te! 
– Te kópé – válaszolta Julia, és megcibálta a fülét. 
– Juj – szólt Paul. 
Kétfelől megcsókolták egymást. 
– Viszlát, Julia. 
– Viszlát, Paul. 
– Várj csak egy percet – mondta Julia –, van itt valami Mari­
nette­nek. 
Előszedett egy szépen átkötött kis csomagot. 
– Hollandi csipkéből való nadrágocska a babájának. Ez leg­
alább megmaradt neki az örökségből – fűzte hozzá szívélyesen
nevetgélve. 
– Igazán kedves tőled. Úgy fog örülni neki. 
– Ugyan, hagyd el! Úgyse tudtam volna eladni ezt a hollandi
csipkemaradékot. De igazi hollandi, el ne felejtsd! 
– Mondom, igazán kedves tőled. 
Ismét kétfelől megcsókolták egymást. 
– Viszlát, Paul. 
– Viszlát, Julia. 
És Bredéga ujjongva távozott, de oly nagyon ujjongva, hogy
félt, hogy még meglátszik rajta. 
„A marha – mondta magában Julia, tekintetével követve Pault
–, most megy a nagyokos, hogy megdumálja az én kis bakámat.”
Magabiztosan vihogott egy sort, majd visszament a bolt­

46
ba sűrű „nyavalyás, nyavalyás, nyavalyás”­ozás közepette, amit
Ganière­nek címzett, mert most, hogy megszabadult a sógorá­
tól, indokolatlanul hosszúnak érezte a lány távollétét.
–   ’napot   kívánok   –   mondja   Ganière   Brodugának   a   Jules
Ferry utca sarkán, ahol összefutnak. 
– Jó estét, fiacskám – válaszol Paul szórakozottan. 
Gépiesen   hátrafordul,   és   megbámulja   a   fruska   vékonyka
vádliját, majd a kiegészítő keret felé veszi útját. Tíz óra negy­
venhárom perc. Megüzeni Brû katonának, hogy egy illető várja
tizenegykor a kapuban. Nagyon fontos ügyben. Azután meg­
vizsgálja a szomszédos piáldákat, és a Cimborák kávéházat vá­
lasztja. 
Egy csinos fiatal lány szolgálja fel a konyakját, de ő észre
sem veszi a nagy boldogságtól. Most, hogy kinevezték a fővá­
rosba, ekként jutalmazva alapos és főképpen semmilyen esz­
köztől   vissza   nem   riadó   tevékenységét   (amelyből   egyébként
Chantal is aktívan kivette a részét), igazán balfácánság lenne,
ha hagyná, hogy egy piszkos kis kalandor rátegye a mancsát a
Julia   nyanya   dohányára.   Paul   kedvesen   magára   mosolygott,
annyira el volt bűvölve a tervezett beszélgetéstől, de annyira,
hogy eszébe se jutott, hogy felkészüljön rá. Hirtelen összeszo­
rult a torka. A fene! erre nem is gondolt: egy hónap múlva el­
hagyja Bordeaux­t, és Julia itt marad egyedül. Amit ma ő, Paul,
elér, mert nem is kétséges, hogy eléri, annak a sikeres végrehaj­
tásánál már nem lesz jelen egy hónap múlva. És ha sikerül is
rávennie a fickót, hogy szolgáljon tovább még öt évig, nincs rá
biztosíték,  hogy Julia, felügyelet nélkül maradva, nem megy
hozzá a szóban forgó taknyoshoz. 
A felismeréstől kis híján sírva fakadt. Felhajtott még egy
konyakot,   majd   egy   harmadikat,   de   a   kétségbeesése   csak
nem   akart   csillapulni.   A   negyedik   konyaknál   tizenegyet
ütött az óra. Gyorsan fizetett, és elenyésző borravalót hagy­
va maga mögött, a kiegészítő keret kapujához sietett. Egy

47
csomóan jöttek kifele. Az egyik pali jobbra­balra nézegetett.
Nyilván ő Brû. Meg kell hagyni, szép fiú. Marcona, ez a helyes
kifejezés. A lexikográfiái sikerélmény egy kis önbizalmat adott
Botukának.
– Brû úr?
Csak udvariasan, de nem kell túlzásba esni. 
– Személyesen. Maga keresett? 
Na, ez is együgyű alak. Bizonyára szívesen él a szóhalmozás
és ­szaporítás nyelvi fordulataival. 
– Én, személyesen. 
Ez túlságosan atyaian hangzott. Eresszük lejjebb a han­
got:
– Jules Bodrugának hívnak. 
Nem szabad időt adni rá, hogy olyan képet vágjon, mint aki
fel akar idézni magában egy tulajdonnevet, de hasztalanul. Fűz­
zük gyorsan hozzá: 
– A menyasszonya sógora vagyok. Ez megvolna. 
Paul kezet nyújt a katonának. A katona nem nyújt kezet Pa­
ulnak. 
– Nekem nincs menyasszonyom, uram. 
S mondja ezt olyan egyszerűen és semleges hangon, hogy
Brokula megirigyli. Paul tiszta vizet önt a pohárba: 
– Vagyis hát annak a hölgynek a férje vagyok, akivel tegnap
találkozott. 
– Miféle hölgyről beszél 
Paul kezd ideges lenni: 
–  Arról a hölgyről, aki a maga Ségovie kisasszonnyal való
esetleges házasságáról beszélt magának. 
–  Világos – mondja Valentin. Egy ideig feszülten hallgat,
majd hozzáfűzi: – Most már értem. 
–  Nos,   kedves   Brû   uram,   nagyon   szeretnék   megbeszélést
folytatni magával. 
Brû katona változatlanul kimérten viselkedik.

48
 – Csakhogy az van, hogy nekem ebédezni kell menni. 
–  Higgye el, hogy nem alkalmatlankodnék, ha nem  volna
olyan fontos az ügy. 
– Ja, az más. 
Tölcsért   csinál a kezéből, és  odakiált  egy haverjának, aki
már az utca végéig jutott, hogy tetesse félre az ebédjét. Aztán
Brodoga és ő megállapodnak, hogy,egy pohár ital mellett foly­
tatják le a fentebb említett beszélgetést, és beülnek a Cimborák
kávéházba. 
– Mit iszik? – kérdi Paul már megint túlzott szívélyességgel.
– Egy pohár szirupos bort. 
– Az uraságnak meg – teszi hozzá Didine – a szokásos ko­
nyak lesz. 
Brû katona jól megnézi magának. Még sose látta itt. Pedig a
pasasnak rendkívüli méretű füle van. Biztosan nem akkor jár
ide, amikor a katonák. Brû elégedett magával, hogy erre ilyen
gyorsan rájött, és szeretetreméltóan mosolyog Paulra, aki nem
kevésbé szeretetreméltóan mosolyog vissza rá, mert a pincér­
lány megjegyzésétől teljesen paffá lett, és mert ráadásul most
jön rá, hogy egyáltalán nem készült fel a rohamra: rendezetle­
nek a sorai. Meg se mukkannak, amíg fel nem szolgálják nekik
az italt. 
–  Egészségére   –   mondja   Brodulla   az   orra   magasságába
emelve a poharát. 
Majd egy picit lejjebb ereszti, és egy slukkra lezúdítja a tar­
talmát.
– Egészségére – feleli Valentin.
Épp csak beledugja a nyelvét a szirupos borba. 
Paul csak nézi: ez nem jött be. A fickó megjátssza magát. 
– Nem valami jó, mi? – mondja cinkosán. – Nem olyan jó,
mint az abszint, igaz? 
Valentin elfintorodik, megrántja a vállát, és beszélgetőtársa
lenyűgöző fülére függesztve a tekintetét, így szól: 

49
 – Ennek fog a legjobban örülni Ségovie kisasszony, ha meg­
mondja neki… 
– Már micsodát? 
– Hát hogy nem vagyok oda az abszintért. 
– Persze, persze. 
– A neje őnagysága mondta. 
Idegesíti a pasas tekintete, amelytől egyre jobban vöröslik a
füle, és amelyet sehogy se sikerül elkapnia a délelőtt megivott
rengeteg konyaktól párás szemével. Zavarában megpróbál ki­
tépni egy szőrszálat az orrából, amely csiklandozza. Valentin
nem hagyja annyiban a dolgot: 
–  És nemcsak hogy az abszintért nem vagyok oda, hanem
egyáltalán a szeszes italokért. Tegyük föl, meghív egy pohár
konyakra, evés előtt. De evés után ritkán fordul elő. 
Kiül az arcára a feszült gondolkodás. 
– Úgyszólván soha – zárja le a témát. 
És a fül után az orrcimpát veszi szemügyre. Paul szerint ez
már tényleg több a soknál, ezt a szemét alakot, hülyének néz a
piszok, de majd én megmutatom ennek a szemétnek. Te piszok
alak, te. Te piszok.
De hirtelen, mintegy varázsütésre, a tarsolyában levő viccek
közül eszébe jut egy csuda jópofa dolog, amit még annak idején
latinórán ötlött ki, és amelynek az üdesége még mindig elbűvöli:
Mea maxima culpa, megállj, nagyszemű pulyka! – mondja ma­
gában, és jókedvre derülve bekapcsolódik a társalgásba:
– Hallom, hogy Madagaszkár szigetén harcolt. 
– Igen a malgacsmalájok ellen. 
– Nem volt tréfadolog, mi? 
– Hát. 
– Szép lehet az a Madagaszkár. 
– Nem csúnya. Meglehetősen hegyes vidék. 
– És a bennszülöttek. 
– Hát bennszülöttek aztán vannak.

50
 – Hej! Szép dolog is világot látni, és milyen sokat lehet ta­
nulni belőle! 
– Na látja, világot látni, azt én is nagyon szeretnék. 
–  Magának aztán igazán nincs oka panaszkodni! – kiáltott
fel Bredula alázatos szívélyességgel. 
– Dehogyis panaszkodok én – tiltakozott Valentin. 
– És hova szeretne eljutni, katona? 
– Jénába – felelte habozás nélkül Valentin. 
– Hova? 
– Jénába. A jénai csatamezőre. 
– Németországba? – kérdezte Paul megriadva. 
– Járt arrafelé? 
–  Be   kell  vallanom   –  mondta   Paul   gyáván   mosolyogva  –,
hogy még csak eszembe se jutott…
– Ó! – vágott a szavába Valentin. – Franciaországban is van
sok látnivaló: a Mont­Saint­Michel, az Eiffel­torony, a Mont­B­
lanc.
–  Látom, szereti a magasan  fekvő helyeket – mondta Paul
szándéka   ellenére   ostobán   nevetgélve.   –   Julia,   a   sógornőm,
vagyis Ségovie kisasszony viszont ki nem állhatja őket. 
Úgy   föl   volt   dúlva,   hogy   meredek   kanyarral   visszatért   a
vesszőparipájához. A lendülettől tovább sodortatva megragadta
Valentin   kezét,  mely   éppen  egy   pohár  felé   nyúlt,  és  könnyes
szemmel szorongatta, tapogatta: 
– Ne vegye feleségül! – makogta. – Ne vegye el a sógornő­
met! Fogadja meg az önzetlen jó tanácsot, hallgasson a sógori
szóra, egy családapa rimánkodik magának, kérve kérem, esede­
zem, ez nem smafu, halálkomolyan mondom. Ne vegye el, kato­
na! Ne vegye el! 
Pityergett. Valentin újra a pasas fülét kezdte tanulmányozni: ha
meglengetné, biztosan a levegőbe tudna emelkedni az ürge. Felné­
zett,   és   tekintete  a  Didine   tekintetével   találkozott;  odakacsintott
neki, és miközben Bradéga a könnyeit morzsolta, Valentin sza­
márfület mutatott.
51
 5

Végül úgy ment minden, mint a karikacsapás. Három hónap
múlva összeházasodtak: Brû, a kiszolgált katona és a rőföskis­
asszony. Azután fölvetődött egy fontos dolog, igen ám, csak­
hogy már októbert mutatott a naptár; nem lehet bezárni a boltot
a szezon közepén. Hosszasan beszélgettek róla: Brû, a kiszol­
gált katona és a rőfösasszony. Szembe kellett nézni a valóság­
gal: és tényleg, csak úgy özönlött a fehérnép gyöngyházgom­
bot, paszományt meg ragtapaszt vásárolni: és vétek lett volna
nem kihasználni, hogy ilyen jól megy a bolt. 
Nem, hát persze, mondta Valentin. Na ugye, mondta Julia.
Pedig,   mondta   Valentin,   pedig   ez   szorosan   hozzátartozik,   a
nászutazás.   Elvileg,   mondta   Julia,   elvileg   nem   mondom.   Na
ugye,   mondta   Valentin.   Nem   lehet   letagadni,   mondta   Julia,
nem lehet letagadni, hogy nászút nélkül egyszerűen nincs há­
zasság. Nincs, mondta Valentin, nincs bizony. Igen, mondta Ju­
lia, igen, de a szezon az szezon és nem fazon, ez már így van.
Mi lenne, ha jövő nyárra halasztanánk a nászutat, javasolta Va­
lentin. Jó, jó, vetette ellen Julia, de akkor mikor megyünk sza­
badságra? És erre nem volt mit válaszolni. 
Végül is az egyetlen lehetséges megoldást választották, az
egyetlenegy   lehetséges   megoldást,   azt   tudniillik,   hogy   Va­
lentin   egyedül   megy   nászútra,   egyes­egyedül.   Julia   tovább

52
viszi a boltot, és besöpri a pénzt. Az elvi alapokban megálla­
podván, meghatározták az időtartamot: két hetet elegendőnek
tartottak. A meghittségből is megárt a sok, és a szerelmeske­
désbe, az állandó szerelmeskedésbe egy idő múlva belefárad az
ember: két hét elég lesz a gyönyörhöz és kevés a csömörhöz.
Azután kitűzték az úticélt: a jénai harcmezőt egy későbbi idő­
pontra tartogatván, Valentin a Mont­Saint­Michelt javasolta, de
Juliának közelebb állt a szívéhez Zeebrügge, ami ott van a mo­
csárvidék közelében, és nem tévesztendő össze a két kilométer­
re levő másik Brüggével. Valentint meghatotta az a javaslat,
amelyből a családneve iránti gyöngéd figyelmet vélte kiolvas­
ni, és csatlakozott az előtte szólóhoz. Most már csak az útvona­
lat kell meghatározni : Párizst természetesen érinteni kell; hu­
szonnégy óra a fővárosban, az mindig nagy öröm, életre szóló
élményekkel gazdagodhat az ember. A Brébagráékat nem érde­
mes meglátogatni, még alig melegedtek meg az új lakásukban,
csak zavarná őket az ember, és különben is, hosszú az élet, lesz
még alkalom találkozni velük. Ellenben a Folies­Bergère­t, azt
muszáj látni. Ez az útiterv nemigen tetszik Valentinnak. Állító­
lag az valami fantasztikus, hogy milyen könnyű eltévedni Pá­
rizsban. És ráadásul elgázolják, kizsebelik, lesittelik az embert.
Jól nézünk ki, vélekedik Brû, a kiszolgált katona, de nem mert
vitába szállni Julia jogos óhajával. Ha el kell mennie a Folies­
Bergère­be, hát elmegy és kész. így aztán szépen egyetértettek
mindenben. 
Julia   kikísérte   az   állomásra;   már   korábban   foglalt   neki
egy ablak melletti helyet harmadosztályon, de azt nem kötöt­
te ki, hogy a menetiránnyal szemben legyen, mert köpött rá:
nem olyan fajta asszony volt, akinek minden csip­csup apró­
ságtól felmegy a vérnyomása. Felszállt Valentinnal a vagon­
ba;   szép   vagon   volt,   hosszú   folyosó   futott   végig   a   kupék
mellett,   és   a   két   végén   pompás   toalettek   voltak,   amelyek
használatát   Julia   melegen   ajánlotta   Valentinnak.   Majd

53
ugyancsak az ő tanácsára Valentin lefoglalta a helyét a kalapjá­
val és egy szabados sajtótermékkel, amelyet ugyancsak ő vett
neki a cél érdekében. Sose lehet elég óvatos az ember, mondta
ugyancsak ő, és ádázul körbehordozta a tekintetét, mindig van­
nak olyan szemét alakok, akik oda ülnek, ahová nincs joguk
nekik. Sőt még olyanok is vannak, fűzi hozzá Julia, akik letépik
a helyjegykártyát az ülésről. Hát nem disznóság az ilyen, most
mondják meg, hölgyeim! 
Szavait   a  kupéban  tartózkodó  két   utashoz  intézte,  két  pa­
rasztasszonyhoz, akik megszeppenten és fél fenékkel  ültek a
kupé két le nem foglalt ülésén. A többi helyjegyes, biztos lévén
a dolgában, nem rohant ki az állomásra. Valentinnak viszont si­
került huszonöt perc előnnyel érkeznie. És ebben a pillanatban
sikerült neki felrakni a hálóba egy alumíniummal felvértezett
súlyos izét, azt a gyarmatokat is megjárt ládát, amely ezúttal
bőrönd gyanánt fog szolgálni. Juliának volt egy szép kofferja a
szabadságra, de azt kár lenne elkoptatni. Valentin elragadtatot­
tan nézett Juliára, hogy ilyen sikeresen működött. 
– Hú, de ronda – mondta az utóbbi az egyik parasztasszony­
nak,  és   megtapogatta  a  kendőjét.  – Bóvli.  Lefogadom,  hogy
egy vándorárusnál vette. Igaz? 
Az ámulva mosolygott, meg volt döbbenve a hölgy éleslátá­
sától. 
–  Ha jó minőségű holmit akar vásárolni, valami örök dara­
bot, hozzám jöjjön el: Julia kisasszony, Bordeaux, Bouscat­ne­
gyed, Gambetta utca. Olcsón megszámítom. 
– Köszönöm szépen, asszonyom. 
­Jössz? – kérdezte Julia. – Csak nem fogunk itt rohadni az
indulásig! – Visszafordult a bugrisok felé, és odakiáltott nekik:
– Vigyázzanak a helyére! Értik? 
– Hogyne, hogyne, asszonyom. Számíthat ránk, asszonyom,
számíthat ránk. 

54
 A peronról megnézték maguknak a vonatot: szép gyors­
vonat. 
– Csuda jó dolog utazni – mondta Julia roppant elégedetten.
– Szerintem az utazással semmi se veheti fel a versenyt, még a
mozi se olyan jó. Különben is, az esetek nagy részében a mozi
a szájtátiknak való. Nem igaz? 
– De – mondotta Valentin. Julia végigmérte. 
– Nincs valami jó kedved – jegyezte meg. 
Valentin nem felelt azonnal, három egyként igaz válasz kö­
zül kellett választania: „Dehogyis nincs jó kedvem, csak nem
látszik rajtam. Hát nincs nagyon jó kedvem, mert nem jössz ve­
lem. Félek, hogy elfoglalják a helyem.” 
–  Hozzád dumálok – szólt Julia. – Alszol, vagy mi? Mon­
dom, nincs valami jó kedved. 
– Nekem? 
– Neked, neked, hát persze hogy neked. Nem is a szomszéd­
nak. 
Majd   a   mellettük   álló   urasághoz   fordult,   aki   úgy   csinált,
mintha ugyan nem is hallgatózna: 
–  Nem, uram, nem! Nem magához dumálok, hanem a fiú­
kámhoz. 
A pasas gyorsan továbbállt. 
– Nos – szólalt meg Valentin. Julia a szavába vágott: 
–  Ne   beszélj   butaságokat,   és   érezd   jól   magad.   Megvan   a
pénzed? 
– Igen, megvan. 
–  Vigyázz rá, nehogy megcsapják! Ki lehet húzni vele két
hétig, majd meglátod. Pezsgős vacsorára persze nem telik belő­
le. 
– Nem, arra nem. 
– És küldjél nekem képeslapokat, el ne felejtsd. 
– Nem, azt nem felejtem el. 

55
 Fel és alá járkáltak a vonat mellett. Az étkezőkocsi kivívta a
csodálatukat. 
–  Egyszer ezt is  ki kellene próbálnunk­ mondta csak úgy
Valentin. 
– Azt mondják, nagyon rossz a konyhájuk – mondta Julia. –
Többet ér egy kosárka hazai elemózsia. 
– Na persze – mondta Valentin. 
Most jutott eszébe, hogy nem hozott magával egy kosárka
hazai elemózsiát. De úgyse volt éhes. 
­Jó   sokan   vannak   –   állapította   meg   Julia.   –   Vissza   kéne
menned a helyedre. 
Megcsókolták egymást. 
Néhányan a folyosón telepedtek le. Valentin félt, hogy al­
kalmatlankodik, de úgy érezte, hogy kénytelen zavarni őket. A
kupéjában senki se foglalta el a helyét: a parasztasszonyok vité­
zül visszaverték a rohamokat. Az összes többi ülésen ültek. A
kalap probléma volt; Valentin úgy oldotta meg, hogy föltette,
mármint a kalapot. Kinézett a peronra, hogy integessen a zseb­
kendőjével, de ez utóbbit nem kellett elővennie. Julia háta egy­
re távolodott. 
Ekkor   tanulmányozni   kezdte   az   úgynevezett   szórakoztató
újságot. A címlapon egy félmeztelen fiatal nőt lát, amint éppen
egy   márványfaun   szakállát   simogatja.   Valentin   figyelmesen
szemléli a szaloncukor­rózsaszín képet, és a magazin grafikusa,
valamint főszerkesztője elképzelésének megfelelően arra gon­
dol, hogy a pucérkodó fiatal nőnek igen vonzó tulajdonságai
vannak. Főleg a domborzatát csodálja meg, és kíváncsi mutató­
ujja végigfut az idomokon. De a rajz lapos: a segg csak művé­
szi káprázat. Valentin alattomban körbepillant: a két paraszt­
asszony ellágyulva lesi, de egy kövér uraság majd átdöfi a te­
kintetével. Valentin gyorsan lapoz egyet. A mozdulatlan peron­
ról ítélve, még mindig Bordeaux­ban tartózkodnak. 
Valentin   belefog   a   következő   oldal   olvasásába:   óvszert,

56
előnyös  házasságot ajánlanak az olvasónak, meg hogy hogyan
nőjön nagyra, és hogyan védje meg magát az utcán. A következő
két oldal ugyanezeket a kérdéseket taglalja, továbbá gyarmatokon
szolgáló katonák keresnek hadfitámogató pót­keresztanyát. Mada­
gaszkáron is szórakozott ezzel egypár haver, de a kimenő után
mind azt mondta, hogy szart se ér az egész. Valentin – fel nem
foghatván, hogy az írás valótlanságok közlésére is szolgálhat –
meg se próbálkozott a trükkel. Megint körbepillantott. Most már
mentek. Mozdonyok vesztegeltek félkörívben, és takarító személy­

57
zet pucolta tisztára a leszolgált szerelvényeket. Csökkent a vá­
gányok száma, a gyors kiválasztotta a magáét, és célirányos ro­
bogáshoz látott. Megy a vonat. Beérvén a puszta ténymegálla­
pítással, Valentin újra a képeslapba temetkezett. Az ötödik ol­
dalon, fent egy rajz volt látható. Valentin szemügyre vette; sze­
gényesen és régiesen öltözött, beesett arcú egyének álltak sor­
falat a képen. A képaláírás ez volt: „Soh Seba szikh szerzetes
hívei körében”, ami rendkívüli módon megdöbbentette Valen­
tint. Bár a Diégo­Suarezben eltöltött idő alatt az első oldaltól az
utolsóig elolvasta az egykötetes A francia nyelv értelmező szó­
tára és lexikon­t (beleértve a két részt elválasztó rózsaszín la­
pokat a latin idézetekkel), és az felnyitotta lelkében a tudás zsi­
lipéit, nem volt annyira biztos a Soh Seba szikh értelmében,
hogy mulatságosnak találja az elébe tárt képet. Talán a szem­
közt ülő kövér uraság meg tudná neki magyarázni, és akkor a
közös kacagás után megkérdezhetné tőle, hogy ez­e a párizsi
gyors. 
A ménkűbe, kiáltott fel némán Valentin, tényleg, jó lenne
tudni, hogy a párizsi vonatra szálltam­e fel. Megnézte a tájat : a
közönséges növényzet semminemű felvilágosítással se szolgált.
Útitársai felé fordult: a kövér uraság változatlanul rokonszenv­
telenül méregette. Isten őrizz, hogy megkérdezze tőle. A pa­
rasztasszonyok kolbászoztak. A többi személy is felépítette a
maga barikádját. Valentin gondolkodóba esett, hogy mit csinál­
jon: csak van a vonaton olyan kellőképpen felkészült alkalmazott
– ha más nem, hát a mozdonyfűtő –, aki meg tudja mondani. Igen
ám, de hogy lépjen érintkezésbe vele? Ki kellene menni a kupé­
ból, megzavarni a parasztasszonyok falatozgatását, felriasztani
a folyosón levő embereket, csupa olyasmi, amire Valentin kép­
telennek érzi magát. Már­már egy picit búskómorságba esett,
amikor eszébe jutott, hogy úgy emlékszik: több ízben megáll­
nak Párizs előtt, ha tehát rossz vonatra szállt, egyszerűen leszáll a
legközelebbi állomáson; ha a párizsi vonaton van, egyszerűen fel­

58
száll a következő vonatra, így aztán senkinek se kell kellemet­
lenkednie. Szemére húzta a kalapját, és azon nyomban elaludt. 
A kövér pasas szendvicset és egy üveg sört vett egy alant
álló személytől. Valentin felpattant. Megragadta az utazóládá­
ját, a félénkség legkisebbjele nélkül végigcsúsztatta a többi utas
combján, és  hamarosan az állomás kijáratánál  állt. Hátlappal
felfelé nyújtotta oda a jegyét az alkalmazottnak, mert félt, hogy
magyarázat kéretik tőle; annyi mindenesetre biztos volt, hogy
nem Párizsban van. Még balfácánnak vagy gonosztevőnek né­
zik, hogy csak úgy vaktában leszállt. Legszívesebben elfutott
volna,   amikor   utánaszóltak,   de   a   csomagja   megakadályozta
benne,   hogy   rekorddöntéssel kísérletezzék. Visszafordult hát,
és nem csekély érdeklődéssel vette tudomásul, hogy megtart­
hatja a jegyét, és az továbbra is érvényes Párizsig. Oly nagynak
tűnt fel neki az alkalmazott jósága, hogy úgy érezte, nem él
vissza vele, ha megérdeklődi, hány órakor indul a következő
szerelvény az említett város felé, és kérdésére példásan pontos
választ   kapott.   Lehet­e   felhasználni   az   alkalmat,   hogy   ilyen
végtelenül kedves emberre akadt? Bizalmasan közli újdonsült
barátjával, hogy úgy hallotta, minden állomáson van egy hely,
ahol az ember elhelyezheti a csomagját, bőröndjét vagy tarisz­
nyáját, és nem kell tartania az eltulajdonítás veszélyétől, mert a
vasúti   hivatal,  nagy  kedvességről téve  tanúbizonyságot, gon­
doskodik a megőrzéséről, és teszi ezt egy szerény összeg elle­
nében. 
Nyilván a terhére vagyok, gondolta Valentin, látván, hogy
micsoda képet vág a pasas. A pasas a hüvelykujjával egy kicsit
feljebb tolta sapkarózsával ékesített ellenzős sapkáját, hogy tü­
zetesebben   szemügyre   vegye   az   utast;   három   másodpercnyi
hallgatás után visszatette eredeti helyére a főfödőjét, majd rész­
letekbe menően jelezte, hogyan lehet a csomagmegőrzőbe jut­
ni.

59
 – Ezer köszönet – válaszolta Valentin az események kedve­
ző fordulatától felvidulva. 
És a talán egy kicsit szárazra sikerült köszönetet még meg­
toldotta  egy  jópofa tréfával, amely eleddig pusztán hivatalos
kapcsolatukat az emberi melegség simogató nedveivel árasz­
tandja el. 
– Már megbocsásson, ha elnézést kérek! – vetette oda a vas­
úti embernek kedves mosollyal. 
A vasúti ember nem rejthette véka alá roppant ámulatát. 

60
 6

Járt   egy   nagyot   Angoulême   utcáin,   amelyek   aznap   éppen

rendkívül néptelenek voltak, aztán kivette a kofferját a csomag­
megőrzőből, derűsen csodálkozva, hogy ott van, ahol hagyta, és
pontban hajnali négy órakor felszállt egy gyorsított személyre,
amely inkább személy volt, mint gyorsított. Talált egy üres ku­
pét, és boldogan elaludt. 
Később több útitársa is akadt, de mulandónak bizonyultak,
mivel általában csak négy­öt állomásnyi út megtételére vették
igénybe a vasutat. Sűrű cserélődésük révén Valentinnak alkal­
ma volt megfigyelni a francia lakosság sokféleségét és egysé­
gességét, és mivel huszonnégy órán belül már másodízben vo­
natozott, atyai jóindulattal szemlélte a legtopisabbakat. De Pá­
rizs közeledtével visszatért a szerénysége. 
Az Austerlitzi pályaudvaron hagyja sodortatni magát az em­
beráradattal, mely akkora, hogy szinte hihetetlen, hogy befért a
vonatba, és mely szemlátomást határozott céllal iparkodik vala­
merre. Valentin végighalad egy hosszú folyosón, és hirtelen meg­
pillant egy metróbejáratot. Rémülten visszahőköl. El fog tévedni.
A metróban mindig elkeveredik az ember. Sarkon fordul, és ládá­
ja fémsarkait belevágja a káromkodásra mindig kész hepciások
térdkalácstájába. Mindenféle furcsa jelzővel illettetik, és nagyon
elszégyelli magát, ami pontosan egybevág ezeknek az undokok­
nak a szándékával. Imigyen megzavarva Párizs aluljáróinak pom­

61
pás közlekedési rendjét, egy járdán találja magát. A földre teszi
ruhatárát, és ráül. 
Októberi öt óra volt. Mindenfelől özönlöttek a gyalogosok,
és az úttesten  mindenfelé  özönlöttek a járművek. Zűrzavaros
kavargás lendített görcsös mozgásba állatot, embert, automo­
bilt, és ezt az egész összevisszaságot jobbára fülsiketítő zajok
kísérték. Egy szakállas vak orrhangú fuvolát fújt, a hitványka
melódiát beburkolta a tovasiető emberek és tárgyak dübörgése
és csikorgása. A rikkancsok olyan ádáz dühvei kínálták az esti
újságokat, hogy Valentin azt hitte, kitört a háború. (Ami késik,
nem múlik.) Még csak ez hiányzik máma! De nem, nem törhe­
tett ki a háború, mert akkor trombitán játszana a vak. 
Itt nem maradhatott. A járókelők, sietős dolguk ellenére,
meg­megálltak előtte egy pillanatra. A végén még törvény­
be  ütköző  csoportosulást fog okozni. Felállt,  és  határozott
karmozdulattal   felkapva   ládáját,   útnak   eredt.   Hamarosan
egy folyóhoz ért, alkalmasint a Szajnához, és megpillantott
egy   hatalmas   órával ékesített  harangtornyot,  amelyről  úgy
vélte,   hogy   egy   pályaudvar   tartozéka,   sőt,   ha   szerencséje
van, a Gare du Nord­é. 
Nem lévén szerencséje, továbbmasírozott, és pontban hat
órakor az Italie térre ért, ahol éppen vidám búcsú tombolt.
Megáll egy percre, hogy megcsodálja a forgalmas teret öve­
ző  díszes  épületek szép elrendezését,  majd fáradhatatlanul
és hősiesen, határozott léptekkel megindul a Châtilloni­kapu
felé, ahova negyvenöt perc múlva haladéktalanul meg is ér­
kezik. Meglátva a széles külső körutat, úgy véli, hogy végre
a nagykörúton van, másrészt félve, hogy lekési a vonatját,
amelynek nem is tudja az indulási idejét, kimerülten a ruhás­
láda­trógerolástól és az éhségtől, melyet az utazás során nem
tudott hogyan csillapítani, úgy dönt, hogy taxiba ül, nem ke­
rülhet sokba, hiszen – véli ő – az útnak legalább a háromne­
gyedét   már   gyalogszerrel   megtette.   De   ellentétben   az   el­

62
képzelésével, a fent említett út rendkívül hosszúnak bizonyult,
már csak azért is, mert a taxisofőr került egyet a Bois de Bou­
logne felé, majd kacskaringózott egy jót a Caulaincourt utcá­
ban. Valentint az aggasztotta a legjobban, hogy mennyi­mennyi
időt veszteget el miatta a derék taxis, aki nyilván jobban kedve­
li a rövidebb és egyszerűbb utakat. 
A Gare du Nord előtt Valentin kioperálta a bőröndjét a ko­
csiból, és a taxiórára pillantott; nem hitt a szemének, de olyan­
nyira nem, hogy ennek imigyen ad néma hangot: „Nem hiszek
a szememnek.” 
– Jó messze volt – mondotta a sofőrnek. 
– Meghiszem azt – válaszolta a másik. 
– Itt várjon meg – tette hozzá gyorsan Valentin. – Beteszem
ezt az izét a megőrzőbe, aztán elvisz a Casino de Paris­ba. 
–  Még   korán   van   hozzá   –   jegyezte   meg   a   taxisofőr   egy
őszinteségi rohamában. De látva, hogy az utast mennyire bántja
a dolog, gyorsan helyesbített: – De korán oda kell menni, hogy
helyet kapjon az ember. 
Miközben a taxikrata azon tépelődött, hogy Párizs délke­
leti vagy délnyugati csücske felé tegyen­e kitérőt, Valentin
– augoulême­i kalandja emlékéből erőt merítvén – elébb új­
fent   megízlelte   azt   az   örömet,   mely   minden   utast   eltölt,
amidőn tisztességes és rendszerető alkalmazottak kezébe te­
szi   bizonyos   időre   az   útipoggyászát,   majd   (Valentin)   két
különböző   kasszánál   kétszer   egymás   után   megérdeklődte,
hogy mikor indul a brüggei vonat. A válaszok egybevágtak.
De   azért   ellenőrzésképpen   (Valentin)   megnézte   azokat   a
sárga   színű   táblákat   is,   amelyek   a   vonatok   indulási   idejét
tüntették fel az utazóközönség okulására. Most már többé­
kevésbé megbizonyosodván felőle, hogy pontban nulla óra
tizenhét   perckor   alighanem   foganatosíthatja   az   indulását,
végre elindul egy kapu felé, amelyre az van kiírva: „Kijá­
rat”. Egy lépcsősorban végződő sötét kis utcán találja ma­

63
gát, és habozás nélkül nekivág. A lépcső tetején találomra
balra fordul.  Hamarost ismét a pályaudvar előtt áll. Az imént
valahogy egész máshogy nézett ki ez a pályaudvar; Valentin
belép, és nem ismer rá a pénztárak elhelyezésére, sem a do­
hány­ és cukorkaárudák építészeti stílusára. Egy hatalmas fres­
kó, mely a 14­es hadbavonulókat ábrázolja, Valentin tudomásá­
ra adja, hogy a Gare de l’Esten tartózkodik. Részletekbe menő­
en megcsodálja a művészi alkotást, és közben az jár a fejében,
hogy   hamarosan   újat   kell   alkotni,   új   művészi   alkotást,   mert
úgyse lehet megúszni az újabb háborút, ami hamarosan ki fog
törni, ha háború lesz. 
Szomorú gondolatokba merülve hagyta el ezt a gyászos he­
lyet, mégpedig egy olyan kapun át, amelyre az volt írva, „Bejá­
rat”, hiszen előzőleg, amikor a kijáraton át távozott, alaposan
eltévedt. Nem bánta meg az elhatározását, mert egy fényárban
pancsoló   csudás  körutat  pillantott  meg az orra előtt.  Számos,
minden kényelemmel ellátott vendéglő csalogatta a járókelőket
terasza varázsosságával és ülőkéi puhaságával. Mivel már hu­
szonnégy órája nem evett, Valentin úgy döntött, hogy megenged
magának egy vacsorát. Miután nyolc ízben elhaladt egy rakáson
levő hat étkeztetési intézmény előtt, és minden alkalommal elol­
vasta az étlapot az első sortól az utolsóig, egy olyan kisvendég­
lőre esett a választása, mely minden jel szerint egyesítette magá­
ban a kényelem és a szerény árak előnyeit. Időközben vásárolt
négy képeslapot és ennek megfelelő számú bélyeget. 
–  Na – mondta megnyerő modorban a pincérnek –, mi jót
főztek máma? 
Lassan csak kinyílik a csipám, gondolta elégedetten. 
– Ottaturistamenü – válaszolta a csálinger, és (puszta kíván­
csiságból) a plafon mintázatát kezdte tanulmányozni.
– Lássuk csak – mondta Valentin.
Hogy a fene essen belé, hol az a rohadt turistamenü, sehol se
találja az ember.

64
 A pincér lejjebb eresztette a tekintetét, és észrevette a ked­
ves vendég zavarát. 
– A másik oldalon – közölte megvetően. – Hét frank ötven. 
Valentin hallgatott a jó szóra, megfordította az étlapot, és azt
tapasztalta,   hogy ezért  az összegért, mely még  nem  minősül
túlzott   költekezésnek,   fogyasztásra   kínálnak   neki   szárazkol­
bászt, sertésbordát fehérbab körettel, ementáli sajtot és alma­
kompótot. És még egy negyed liter vörös bort is adnak hozzá.
Repeső öröm töltötte el a szívét, és megindult a nyálképződése.
Egyvalami felhőzte csak a boldogságát, de a pincér olyan fel­
sőbbséges eleganciával vetette elé az evőeszközt meg a felsze­
letelt kenyeret tartalmazó kosarat, hogy nem merte megkérdez­
ni tőle, vajon miféle tevékenységgel tölti az időt az olyan taxi­
sofőr, akinek az utasa nem megy vissza fizetni. A kétségei nem
akadályozták meg benne, hogy az utolsó falatig be ne kebelez­
ze a vacsorát, beleértve és ­számítva a kolbász bőrét, valamint a
sajt héját is. Végezetül minden cseppet elfogyasztott az alma­
befőtt felszolgálására rendszeresített gazdag mintázatú üvegal­
kalmatosságból,   majd   egyik   zsebéből   elővette   a   ceruzáját,   a
másikból pedig a képeslapokat. Mind a négy a Gare de l’Estet
ábrázolta. 
A   legkevésbé   légyszennyezettet   választotta   ki   Juliának.
Megnyalta a tintaceruza hegyét, majd tétovázás nélkül és len­
dületesen ezt írta rá:  Párizsban, nélküled. Szeretettel párod.
Aláírás: Valentin. Aztán elővett egy papírfecnit a címzés vé­
gett,  mert  még nem tudta betéve. Már úgyis benne volt az
írásban, hát belevágott a második képeslap megszövegezésé­
be is, és aránylag könnyűszerrel végzett a fogalmazással:  Szí­
vélyes   üdvözletét   küldi   a   fővárosból   az   új   sógor.  Aláírás:
Valentin.  Az   előzőleg   használt   papírfecniről   leolvashatta   a
Bratagáék címét is. A harmadik képeslapra már csak azt írta,
hogy:  Üdvözöl   Párizsból   a   haverod.  Aláírás:  Valentin.  Ez
Bourrelier­nek   szólt.   A   Didine­nek   szánt   negyedik   képes­

65
lapra Valentin ezt írta: Na ki?, és nem írta alá. Felragasztotta a
bélyegeket, majd zsebre vágta a négy helyzetjelentést. 
A számla kiegyenlítése minden bonyodalom nélkül zajlott
le. A borravaló, amit az asztalra tett, szemlátomást teljes mér­
tékben kielégítette a pincért, és – örvendezve, hogy az illető
egyén kedvében járt – Valentin a krumplira nézett, amelyet Ju­
liától kapott házassága alkalmából, és úgy ítélte meg, hogy bő­
ven   van   ideje   sétálni  egyet,  mielőtt  újból  keresni   kezdené   a
Gare du Nord­t. 
Első blikkre úgy látta, hogy az üzletek egészében véve elég
rendesek, habár nem olyan fényűzőek, mint a bordeaux­i Inten­
dance úton levők. Az első üzlet, amelyik igazán magára vonta a
figyelmét,   drótnélküli   távírókészülékeket   árusított.   Valentin
arra gondolt, hogy Julia biztos örülne neki, ha volna neki egy
ilyen izéje, ami télen­nyáron jó nagy zajt tud csapni. Odalenne
tőle. Megnézte az árat. Sokallta. Látva, hogy a bolt szerencsére
zárva van, arra gondolt, hogy milyen boldog lesz Julia, ha meg­
tudja, hogy nem pazarolta a pénzét egy ilyen masinára, amely
folyton   hülyeségekkel   traktálja   az   embert.   Egész   felvidult,
hogy   örömet   szerzett   oldalbordájának,   és   már   éppen   tovább
akart indulni, amikor észrevette, hogy ott áll mellette egy fiatal
hölgy,   és   mosolyogva   néz   rá.   Miután   körkörös   pillantással
meggyőződött róla, hogy a mosoly igenis őneki szól, udvaria­
san megemelte a kalapját, és e szavakkal adott hangot gondola­
tainak: 
–  Elnézést, kisasszony, de nem jut eszembe, honnan isme­
rem önt. Remélem, hogy nem haragszik meg ezért rám.
A kisasszony meghökkent, elfojtotta a mosolyát, és gyanak­
vóan végigmérte. 
– Tudom – folytatta Valentin –, hogy a hölgyek megsér­
tődnek, ha az ember nem tud rögtön nevet aggatni az arcuk­
ra, és én a jelen pillanatban egyetlen dolgot kívánok, még­
pedig azt, hogy meg ne sértsem kegyedet véletlenül. Ezért

66
nagyon kérem önt, kisasszony, hogy tegyen meg egy szívessé­
get a kedvemért: juttassa az eszembe, hogy milyen körülmé­
nyek között találkoztunk! 
A lány még mindig nem jutott szóhoz, Valentin hát továbbra
is magánál tartja a szót, és ekként folytatja: 
–  Azt hiszem, tudom már. Nem bordeaux­i kegyed véletle­
nül? 
– Én? Bordeaux­i? – kiált fel a lány, aki még sose hallott ek­
kora marhaságot, és kivált nem a Gare de l’Est vidékén. 
– Igen. A Bouscat­negyedből. Lefogadom, hogy a feleségem
vevője. 
– Szóval nős vagy, mi? 
Ügyet se vetve a tegezésre, Valentin így felelt: 
– Igen, és épp most vagyunk nászúton. 
– Ja, értem! Mért nem ezzel kezdted? 
És sarkon fordult más kuncsaft után nézni. De Valentin utá­
naszaladt. 
–  Kisasszony! Miért fut el, kisasszony? Csak nem ijesztet­
tem meg? 
De a hölgy változatlanul majdnem szigorúan nézett rá. 
– Te?! 
– Ugye, meghívhatom egy pohár italra? 
A lány habozott, de mivel úgyse nagyon ment az üzlet, úgy
döntött, hogy érdemes vállalni a kockázatot, és elfogadta a meg­
hívást. Egy nagyon szerény presszóba vitte be Valentint, idejárt
egypár kolléganője is erőt gyűjteni a strichelés folytatásához.
A lány egy mentalikőr elfogyasztására vállalkozott, Valentin
egy pohár szirupos bort rendelt. 
– Szóval – mondta a lány a társalgás megindítása végett, és
hogy tisztában legyen a helyzettel – nászúton vagy? 
– Igen – szólt Valentin sallangmentesen. 
– És hol a feleséged? 
– Bordeaux­ban.

67
 E   párbeszéd   hallatára   két   barátnő,   aki   a   pultnál   kávézott,
odalépett Valentin asztalához, és leplezetlenül fülelt. 
– Hülyéskedsz velem – mondta a lány. 
–  Isten őrizz! – tiltakozott Valentin. – Ez a színtiszta való­
ság. Amit az is bizonyít, hogy Zeebrüggébe megyek. Tényleg,
le ne késsem a vonatomat! 
– Hánykor indul? 
–  Tizenegy óra tizenkettőkor – válaszolta Valentin óvatos­
ságból. 
– Akkor bőven van időd lehúzni egy numerát. 
– Mit kell lehúzni? – kérdezte Valentin. 
A két barátnő közbeszólt: 
– Hát csak vesztegesd az időd – mondta az egyik –, ha nincs
jobb dolgod. 
– Mado – mondta a másik –, nem tudtam, hogy ennyire hü­
lye vagy. Hát nem látod, hogy szórakozik veled? 
És sopánkodva, hogy micsoda idők járnak, és mit meg nem
kell érnie az embernek, visszatették a poharukat a pultra. 
Mado dühtől sápadva az asztalra könyökölt, és Valentin ké­
pébe hajolva azt kérdezte: 
– Jössz vagy nem jössz? 
– Nem megyek. 
– Nem tetszem neked? 
– Dehogynem! 
– Nem tetszik az alakom? 
– Dehogynem! 
–  Azt hiszed, hogy nem csinálom olyan jól, mint a szüzi­
kéd? 
– Nem tudom. 
– Hát akkor?
– Nem megyek – mondta Valentin. – Én csak egy pohár ital­
ra akartam meghívni kegyedet. Mert az olyan kedves dolog.

68
69
 A lány a barátnéihoz fordult, és tanúskodásra szólította fel
őket: 
– Halljátok, mit mond ez a seggfej? Hát mit szóltok ehhez a
seggfejhez?
– Halljuk – mondják rezignáltán azok ketten. – Halljuk. 
– Hát ez igazán kellemetlen – dünnyögte Valentin. 
Mado az asztalra vágott: 
– Már vagy tíz perce hallgatom az ökörségeidet, és én nem
ingyen dolgozom ám! Nincs igazam? – kérdezte attól a kettő­
től. 
– Jól néznénk ki – mondta az egyik. 
– Ha hagynánk magunkat – mondta a másik. 
– Meghívhatnám egy pohárkára a hölgyeket? – próbálkozott
Valentin. 
– Na viszlát – mondták a hölgyek Madónak. 
Aprópénzt vetettek a pultra, és távoztak. 
– Jól itt hagyták magát – jegyezte meg tárgyilagosan Valen­
tin. 
– Elbánok én veled egyedül is – mondta Mado. 
– Csak azt ne! Csak azt ne! Inkább megtérítem a kárát. 
– Hogyan? 
– Adok magának annyit, amennyit akkor adtam volna, ha le­
húztam volna a cipőmet az ön társaságában. 
– Hát te dinka vagy! 
– Ne is tiltakozzék! Mennyivel tartozom? 
– Hé, hé, kisapám, csak nem képzeled, hogy csak úgy elfo­
gadok pénzt, amiért nem dolgoztam meg? Minek nézel te en­
gem? 
A tulaj felé fordult, aki időtöltés végett úgy próbálta olvasni
az újságját, hogy fordítva tartotta. 
– Hallja ezt, Grégoire úr? Sérteget a pasas!
– Fogadd el a dohányt, és tűnjetek el mind a ketten – jelen­
tette ki lakonikusan Grégoire, pillantásra se méltatva őket.

70
 –  Na   ugye   –   mondta   Valentin   Madónak.   –   Mennyivel
jövök? 
– Harminc frankkal – válaszolta jobb meggyőződése ellené­
re Mado. 
Valentin a jobb kezével a bal tárcája felé nyúlt, de hirtelen
mozdulatlanná merevedett, és hozzá meglepett füttyöt hallatott.
– A fenébe is! – mondta köntörfalazás nélkül. – Drága. 
–  Csak nem gondolod, hogy neked árkedvezményt adok! –
nevetett a képébe Mado. 
– Nem, de akkor is az a véleményem, hogy drága. Majdnem
mint a taxi. 
– Na, ne mondd! – mondta Mado. – És különben is, minek
jár taxival, aki ilyen zsugori. 
– Nagy volt a bőröndöm, borzasztó nehéz volt. 
– Mi a francot csináltál vele? 
– Beraktam a poggyászmegőrzőbe, de kijövet nem találtam
meg a taxit. 
– Na és aztán. 
– Nem fizettem ki a sofőrt. 
Grégoire úr és Mado hahotára fakadt. 
– Azt mondta neki, hogy a poggyászmegőrzőbe megy?
– kérdezte a tulaj, végre bekapcsolódva a társalgásba. 
– Természetesen – mondta Valentin. 
– Hát akkor biztosra veheti, hogy ott várja magát. 
Valentin megvakarta a fejét. 
– Jól benne vagy a szarban – mondta nevetgélve Mado. 
Valentin segélyt kérőén nézett rá. 
– Lenne egy megoldás! – kiáltott fel Grégoire úr. – Mado ki­
vehetné azt a koffert maga helyett. 
Mado rásandított a tulajra. 
– Hát persze – bólintott elkomolyodva. 
Valentin  láthatólag azt fontolgatta, hogy mi szól a dolog
mellett, és mi szól ellene, aztán hirtelen felállt, és mielőtt a

71
másik kettő közbeléphetett volna, átvágott a termen, mondván:
„Ez az, megyek és hívok egy taxit.” Az ajtóból visszafordul, és
kacsint egyet: „Remélem, nem ugyanabba a sofőrbe botlok.”
Amin Grégoire úr és Mado jót nevetnek. Kimegy, az első utca­
sarkon befordul, nyargal a következő sarokig, és a végén egy
ezer fényben ragyogó széles útra ér, amelynek a sarkán tényleg
ott egy taxiállomás. Meg se várva a sofőr engedélyét, beszáll az
elöl álló kocsiba, és úticél gyanánt a Gare du Nor d­t nevezi
meg. A sofőr nem indít, hanem hátrafordul az utasa felé: 
– Azt nem – mondja. 
Valentin tépelődik egypár másodpercig, hogy megkérdezze­
e, hogy miért, de a másik máris folytatja: 
–  Minek   szórni   a   pénzt?   Itt   van   kétlépésnyire   a   Gare   du
Nord. Öt perc gyalog. 
–  De három perc múlva indul a vonatom – tesz ellenvetést
meggyőződés nélkül Valentin. 
– Nem igaz. Nem indul vonat három perc múlva a Gare du
Nord­ról. Fejből tudom, hogy mikor indul vonat Párizs minden
pályaudvaráról.   Képzelheti,   harminc   éve   taxizok.   Tudja,   mi
volt az első kocsim: egy Brasier. Hogy az micsoda autó volt!
Akkoriban még kevesen voltunk. Sportból csináltuk. És én a
Marne­nál is ott voltam, uram, ott bizony, Joffre és Gallieni pa­
rancsnoksága alatt. Maga talán már nem is tudja, mit vittünk
végbe mi, a marne­i taxisok! 
–  De, de tudom. A marne­i csata – mondta álmodozva Va­
lentin. – Érdekes csata volt, de engem főleg Jéna érdekel, a jé­
nai csata. 
– Amiről a hidat is elnevezték – vágta rá a sofőr. – Meg a te­
ret meg az utat. Sőt még Jénai köz is van, nem messze a Cham­
perret­i­kaputól. 
Valentin egy fénysugár felé hajolva a krumplijára pillant. 
– Ha akarja, elugorhatunk megnézni ezeket a helyeket – ja­
vasolja a sofőr.

72
 –  Szívesen   benne  volnék   –   válaszol   Valentin   máris   meg­
győzve –, de nem tudom, van­e rá időm. 
–  Lefogadom,   hogy   a   tizenegy­harminchetes   boulogne­i
gyorsra száll. 
– Hát ezt meg hogy találta ki? 
– Ó – mondja szerényen a taxis­, rögtön tudtam én. Attól fél,
hogy lekési a vonatát, igaz? 
– Igaz. 
– Mondom, rögtön tudtam. Na, elvigyem a Jénai közbe? Az­
tán az Étoile érintésével végigmegyünk a Jénai úton, át a Jénai
téren, a Jénai­hídon, a rakparton visszajövünk a Szent Mihály
térig, ott átjövünk a Szajnán, és akkor már csak a Sébastopolon
kell végigjönnünk. Mit szól hozzá? Nem kell majrézni, idejé­
ben ott lesz a pályaudvaron. 
Valentin lelkesedik az ötletért, de még tétovázik: 
– És mibe fog kerülni? – kérdezi meg nagy bátran. 
– Húsz frank lesz az egész móka. 
– Az egész autókázás? 
Valentinnak kételyei támadtak a másik taxisofőr becsületes­
ségét illetően. 
– Hát persze – válaszolta a másik. – És tudja, mit, üljön ide
mellém,   és   útközben   beszélni   fogok   a   főváros   szépségeiről,
mert azt is rögtön láttam, hogy nem idevalósi. Igaz? 
– Igaz. 
Valentin, engedelmeskedve a parancsnak; a számára kijelölt
ülésre telepedett. 

73
 7

Az elbűvölő sétakocsikázás végeztével Valentin forrón kezet
szorított a taxisofőrrel. De mivel hajszálpontosan a féltizenket­
tes boulogne­i gyorshoz ért vissza a pályaudvarra, bevette ma­
gát a vécébe, ahonnan csak öt perccel a saját vonata indulása
előtt óvakodott elő. Gyorsan jegyet váltott, és még éppen elérte
a vonatát, valamint azt, hogy senki ismerőssel se találkozzon. 
Brüggében   apróbb kellemetlenségei  támadtak  a  poggyász­
nélküliség miatt. Mindennap előre ki kellett fizetnie a hotelt,
nem   tudott   fehérneműt   váltani,   és   másnaponként   borbélyhoz
ment. így telt el a tizenkét nap.
Párizsba való visszatérése után úgy döntött, hogy lemond a
bőröndjéről, még ha fájó szívvel is, hiszen vele volt a malgacsma­
lájok elleni hadjáratban. Majd azt mondja, hogy ellopták. Ilyesmi
bárkivel előfordulhat. Még csak átlagon felüli marhának se kell
lenni hozzá. És így legalább szabad a keze, ami nagyon kelle­
mes, ha sokat akar gyalogolni az ember. És tényleg sokat gyalo­
golt, és alig kerülte el az Austerlitzi pályaudvart, hiszen három
órával a Gare du Nord­ról való távozása után már nagyban a Cha­
renton utcán masírozott. Ez a hosszú és változatos útszakasz rend­
kívüli mértékben megragadta a figyelmét. A 306­os számú ház
falára erősített tábla pedig Párizs  egyik nagy látványosságának
tűnt fel a szemében: „Ezen határon túl és kívül szigorúan  tiltva

74
van mindennemű építkezés stb. 1726.” Micsoda hülyeség! Bi­
zonyítékul ott az a csomó ház a „határon túl”. Valentin meg­
csodált egy távoli méltóságteljes kupolát, amelyet a Sacré­Coe­
urnek tulajdonított, de amely valójában a Szentlélek­templomé
volt, és jobb kéz felől hamarosan megpillantott egy káprázatos
teherpályaudvart. 
Mivel lassú léptekkel haladt, hiánytalanul kiélvezendő a táj
kínálta szépségeket, megelőzte egytemetési menet; szerény me­
net volt: se pap, se posztó; az egyszerű vonalaival tüntető halot­
taskocsi   előtt   sovány   gebe,  mögötte  alig   tízfős   sokaság.  Azt
mondják, érdekes dolog ismeretlen emberek gyászolóihoz csat­
lakozni; roppant különös isme­
retségekre   tehet   szert   az   em­
ber. Valentin tudta, hogy ez is
csak   afféle   közhely,   amelyet
megszokásból   mondogat   az
ember, de amely néha kiállja a
gyakorlat próbáját, mint példá­
ul az, hogy: „Nem zörög a ha­
raszt, ha nem fújja a paraszt”,
és   mivel   nemigen   volt   isme­
rős neki a terep, úgy döntött,
hogy hitelt ad az ősi közmon­
dásnak, amelyet egy gyönyörű
falvédőn látott: „Igyuk meg az
áldomást, a temető is csak ál­
lomás.” Beállt hátra a csoport
végére,   és   lötyögött   tovább.
Még   senkivel   se   elegyedett
beszédbe,   és   máris   kiértek   a
reullyi   temetőbe.   Egy   nagy
fülű pasas ment előtte, és ho­
mályosan emlékeztette valaki­
re vagy valamire, de már­már

75
feladta a gyanakvását, megállapítva magában, hogy ez a köz­
mondás  is csak humbug, ugyanúgy, mint a többi, amikor az
egyik élen haladó személy megfordult (vajon mire volt kíván­
csi?!), és Valentin Juliára vélt ismerni az illetőben. 
És tényleg ő volt. Ő bizony. A koporsó (kit vagy mit tartal­
mazott?) leereszkedett a sírgödörbe, minekutána az öt főt szám­
láló család egyenes vonalban felsorakozott fogadni a gyászme­
net többi öt tagjának részvétnyilvánítását, amit azok végrehajt­
ván, eltávoztak, minekutána előlépett egy hatodik személy, for­
rón megszorította a Bretaga kezét, majd meghatottan a Chanta­
lét, és végül Juliával akart feldúltan lejattolni, de ekkor ez utób­
bi megismerte őt. 
– Nahát ilyet – kiáltott fel –, hisz ez Valentin! 
És a nyakába ugrott. 
– Hát szerbusz, drágaságom! Szerbusz, utyuliputyulim! 
Majd a másik kettő felé fordulva: 
– Ehhez mit szóltok? 
– Hát ilyet – mondta Paul. 
– Jó kis meglepetés! – jelentette ki Chantal. 
Kacagtak, főleg Julia. 
– De mi a francot keresel errefelé! – kérdezte Paul. 
– Sétálgatok – felelte Valentin. 
– Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal. 
– Erről jut eszembe – kiáltott fel Valentin­, van itt valami nek­
tek.
Belenyúlt a zsebébe, és egy gyűrött képeslapot bányászott elő,
amely a Gare de l’Estet ábrázolta. Ellenőrizte a címet, aztán át­
nyújtotta a lapot Brutagáéknak.
– Ezt nektek hoztam – mondotta.
Aztán egy másik lapot húzott elő, de azt nyomban visszatette
a zsebébe, megállapítván, hogy Bourrelier őrmesternek van cí­
mezve.   Remélte,   hogy   szerencséje   lesz,   és   nem   a   Didine­nek
szánt lap kerül a kezébe. De persze pont az került a kezébe. Az­
tán újra a Bourrelier őrmesteré. 

76
 – Mi van, nekem nem írtál? – kérdezte Julia jót mulatva. 
– Várj egy picit – mondotta Valentin. 
– Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál ránk – mondták kó­
rusban   Brebugáék,   miután   kisilabizálták   a   levelezés   számára
fenntartott részt a képeslap hátoldalán. 
– Szót se érdemel – viszonozta Valentin fesztelenül. 
Végre megtalálta a Juliának szóló lapot. 
– Jaj de aranyos vagy, mókuska! – bődült el a hitves. Elol­
vasta a szöveget, és nevetve hozzáfűzte: – Nem erőltetted meg
magad. 
Valentin vele nevetett, a másik kettő meg velük. 
– Hát Brügge? – kérdezte Julia. – Csakugyan voltál Brüggé­
ben? 
– Amint látod – válaszolta Valentin. 
– Szép hely? 
– Attól függ, hogy nézzük. 
– De nem bántad meg? 
– Neem, dehogy. 
Julia újra megcsókolta, majd hátralépett.
– Hé – jegyezte meg –, hiszen te büdös vagy. 
– Én? 
– Te hát. Nem is a római pápa. 
Valentin összevonta a szemöldökét, de kisvártatva roppant
elégedett mosoly jelent meg az ajkán. 
–  Tudom, miért – kiáltott fel diadalmasan. – Két hete nem
váltottam fehérneműt. 
– Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal. 
– Pedig volt veled elég ümög – jegyezte meg Julia. 
– Elvesztettem a bőröndömet – mondta Valentin. – Igazából
nem vesztettem el. De olyan, mintha elvesztettem volna. 
– Hol van? 
– A Gare du Nord poggyászmegőrzőjében. 
– Elvesztette az elismervényt? – kérdezte Paul. 

77
 – Nem. 
– Akkor egyszerűen ki kell váltani. 
– Tényleg – mondta Valentin. 
Egy pillanatra mindannyian elhallgattak. 
– Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal. 
Egy sírásó lépett oda hozzájuk, és megkérdezte, hogy sokáig
maradnak­e még. Nem mintha zavarnák őket, mármint a hozzá­
tartozók a sírásókat, csak most van nekik az ebédidejük, és csak
kajálás után fogják betömni, mármint a sírásók a gödröt. 
–  Ebédeljenek csak nyugodtan, emberek – mondta Paul. –
Jó lesz ez így is, nem mászik ki a pasas. 
Mindenki udvariasan nevetett a viccen. 
– Kopjunk le – mondta Julia. 
– Meg vagytok híva hozzánk – jelentette ki Chantal. – Te is
jössz? 
Az illető, akihez a kérdést intézte, mozdult egyet, amit min­
denki beleegyezésnek minősített. 
–  Fogni kéne egy kocsit – mondta Paul, és távozáshoz lá­
tott. 
Valentin elmosolyodott. Amit most már nem tudott a taxik­
ról, az belefért egy mogyoróhéjba. 
– Maga szerint nem fogunk találni? – kérdezte tőle Paul só­
gori érzékenységgel. 
– Nem tudom – válaszolt Valentin egyszeriben elkomorod­
va. 
Ők ketten haladtak elöl, nyomukban a három nővel. Valen­
tin úgy gondolta, hogy szeretetreméltónak kell mutatkoznia,
hát társalgást kezdeményezett. 
– Ismeri az imént elhantolt személyt? – kérdi ünnepélye­
sen. 
– Nem – felel Paul. – Sose találkoztam vele. 
– Én is így vagyok.
– Sejtettem – válaszol Paul halkan felnyerítve.

78
 – Gyakran szokott így gyászmenethez csatlakozni? 
–  Mikor   hogy.   Maga   még   sose   figyelte   meg?   Előfordul,
hogy az ember két­három évig nem megy temetésre, máskor
meg majdnem hogy hetente megnéz egy­egy elhantolást. 
– Ez most temetés volt vagy elhantolás? 
Paul elbizonytalanodva Valentinra sandít a szeme sarkából.
– Egyik se: ez itt egy dög elkaparása volt. 
Most   Valentin   sandít   Paulra   a   szeme   sarkából,   meg   van
döbbenve az erőteljes stílustól. 
– Tyűha – szól, és megjegyzését elismerő füttyel kíséri. 
– Ahogy mondom. 
És Bratragra szerényen lesüti a szemét. 
Valentin kifújja magát, majd egy amúgy logikus kérdéssel
folytatja a faggatózást: 
–  De hisz akkor  maga ismerte az illetőt!  Azt mondta  az
imént, hogy nem ismerte. 
–  Ismerni, és ismerni nem ugyanaz – szűrte a foga közt a
szót Paul –, mint ahogy más temetni és más elhantolni. 
– Ez nem világos­ mondta Valentin bosszúsan. 
Paul megtorpan, és megragadja sógorát a kabátja hajtókájá­
nál fogva, ami Valentint megállásra kényszeríti. 
– Csak nem képzeli – mondja Brébága –, hogy én, hogy mi
úgy követtem, úgy követtünk egy gyászmenetet, hogy azt se
tudtuk, ki van a négy szál deszka közt! 
– Hat – szállt­vitába Valentin. 
Néhány kézmozdulattal elmagyarázta, hogyan érti a dolgot,
egyszersmind kiszabadult a sógora kezéből, aki nem erőskö­
dött tovább. 
– Igaza van – mondta Paul. – A hat szál deszka közt. 
– Na ugye. 
És Valentin szeretetre méltó arcot vágott. 
A hölgyek utolérték őket, és Paul azt javasolta, hogy sé­

79
 táljanak el a külső körútig, ott majd biztos sikerül taxit fogni.
A javaslat kedvező fogadtatásra talált, és a két férfi ismét a me­
net élére állt, a nők pedig, kissé lemaradva, folytatták ételekről
való élénk eszmecseréjüket. 
Valentin lemondott az elhunyt személy kilétének firtatásá­
ról, és új mederbe terelve a beszélgetést, az iránt érdeklődött,
hogy kicsoda az a hölgy, aki Chantal és Julia között halad. Paul
gépiesen hátrapillantott, és így felelt: 

80
 – A pápa. 
Valentin is hátrapillantott, és határozottan, bár illő szerény­
séggel kijelentette: 
– Na, ezt már nem hiszem el magának. 
Paul kuncogni kezdett, és a világ legtermészetesebb hangján
azt mondta: 
– Pedig így van. 
Hirtelen abbahagyta a nevetést és a menést, és rácsapott a
homlokára.   Valentin   kettőt   lépett   hátrafelé,   nehogy   a   másik
megint a kabátgombjába csimpaszkodjon, mert azt ki nem áll­
hatta. 
–  Nahát, tényleg! – kiáltotta. – Még ilyet! – Az arca csak
úgy ragyogott a felismeréstől, de azért a tétovázás is tükröző­
dött rajta: röhögőgörcsben törjön ki, vagy érje be további szó­
beli közlésekkel. – Hogy én milyen buta vagyok! – mondta, a
második megoldást választva. 
–  Kár mondanod, anélkül is tudjuk – mondta Chantal, aki
közben a másik két hölggyel egyetemben utolérte őket. 
–  Mi lesz már azzal a taxival? – kérdezte Julia. – Látom,
hogy nekem kell kézbe venni a dolgot. 
–  Hölgyeim!   Nem   vettek   észre   valamit?   –   kérdezte   Paul
sunyiskodva. 
– Teszek az észrevételeidre – mondta Chantal. 
– Meghalok, ha nem falok – mondta Julia. 
–  Jobb sír mellett falni, mint fal mellett sírni – mondta síri
hangon a harmadik nő. 
Valentin   figyelmesen   szemügyre   veszi.   Hajdani   szépségét
zsírréteg  fedi,   és   gyászruhája  se  mentes  az említett  anyagtól
származó pecsétektől. Leplezetlenül óvakodik tőle, hogy em­
bertársaira nézzen, legalábbis azokra, akik jelenleg a társaságá­
ban tartózkodnak. Inkább a földön heverő tárgyak szemlélésébe
merül, vagy nagy, nemes veretű feje mozdítása nélkül tekinte­
tével követi egy­egy arra szálló madár röptét. 

81
 Kihasználva, hogy közbeszólása csöndet  teremtett,  hangos
ásítást hallat. 
– Mi lesz? – kérdezi hátat fordítva a társaságnak. 
Majd ismét feléjük fordul, és zajosan rájuk ásít. 
– Mi lenne, ha innánk egyet – javasolja elvékonyodott han­
gon Paul. 
Beleegyeztek, jóllehet ez nem vitte előbbre a dolgokat, és
mivel Párizsban voltak, kávézóban, borozóban igazán nem volt
hiány, legfeljebb a bőség zavarában szenvedhettek. 
Még elég szép idő volt, hogy élvezhessék a terasz kellemeit,
letelepedtek hát egy asztal köré. 
–  Na,   kis   bogaram   –   mondta  Julia  hüvelyk­  és   mutatóujja
közé csippentve Valentin orcáját –, minden rendben van? 
– Minden – válaszolt szélesen mosolyogva Valentin 
Ezenközben odalép hozzájuk egy csálinger. Türelmes és fen­
sőbbséges. Más dolgokra gondol, mint amik körülveszik. Siet­
ség és undor nélkül várja a rendelést. Paul leereszkedően meg­
szólítja: 
– Mondja, errefelé nem tudják, mi az a taxi? 
– Mi köze hozzá – válaszolja higgadtan a pincér. 
–  Valami közöm csak  van hozzá,  öcskös. Taxiba akartunk
szállni.
–  Mért nem ezzel kezdte? – Hirtelen érdekelni kezdi a gyá­
szuk: – Családtag? – kérdi részvétteljesen. 
–  A fiúja – felel Chantal, és hüvelykujjával az öregasszony
felé bök. 
– Nem fogja elhinni – mondja Julia –, hatvanhét éves fejjel állt
össze azzal a trógerral. Mit szól hozzá? Hatvanhét éves fejjel. 
– A szerelem csapongva száll, de útja néha gyász – válaszol
oktatólag a pincér. 
– Maga szerint nem nevetséges?
Juliát nagyon meglepi a pincér engedékenysége. A pincér el­
mosolyodik:

82
 – A szerelemben semmi sem nevetséges, kisasszony. 
–  Hallottad ezt? – csíp a húga karjába Julia. – Kisasszony­
nak nevezett! 
Mutatóujjával megfenyegeti a pincért: 
– Maga csibész – prüntyög –, maga nagy csibész! 
–  Hogy ez mennyi hülyeséget össze tud hordani! – mondja
Paul. 
Az öregasszony, aki eddig a pincér tálcájának körkörös ki­
képzését   látszott   elmélyülten   tanulmányozni,   az   öregasszony
lassan ráfüggeszti a tekintetét valakire, és ez a valaki Paul. Paul
elsápad,   és   úgy   csinál,   mintha   az   utcát   figyelné,   hátha   arra
megy egy taxi. 
–  Végül is mindegy – mondja a pincér befejezésül –, ami
történt, megtörtént, így aztán – fűzi hozzá keresetlen egyszerű­
séggel   a   vén   skatulya   felé   fordulva   –   a   hölgy   másodszor   is
megözvegyült. 
– Nem özvegyülhetett meg – mondja Chantal megvetően –,
nem voltak összeházasodva. 
–  És az előző emberem után talán nem vagyok özvegy? –
vág vissza a nyanya fenyegetően. 
– De, de – siet elismerni Chantal. Valami nem fér Julia fejébe. 
–  Mondja csak, mért mondta, hogy „Így aztán a hölgy má­
sodszor is megözvegyült”? Honnan tudta? 
– Semmit se tudott – mondja Chantal –, hiszen csak egyszer
özvegyült meg. 
–  Talán   rendelhetnénk   valamit   –   mondja   ingerülten   Paul,
magához térve a nagy izgalom után. – Kezd késő lenni. Szétfő
az ebéd. 
– Te meg az idegeinkre mész – mondja Julia. 
–  Jó lenne enni is valamit a közeli napokban – mondja az
öreglány.
Paul   győz.   Magára   vonja   a   figyelmet:   pattint   az   ujjával,
ahogy a kiskölkök szoktak:

83
 – Pincér! Hozzon nagyon gyorsan öt ribiszkelikőrt! 
De Julia nem engedi el ilyen könnyen a pincért; alaposan
meghányta­vetette magában a fickó kijelentését. És most kitör
belőle a harag: 
–  Maga egy szennyes orrú rohadt kurafi – mondja neki. –
Kisasszonynak nevezni engem, amikor pedig itt a férjem! 
Valentin   megemelkedik   egy   picit   a   székén,   jelezve,   hogy
róla van szó. 
– Azt hiszi talán, hogy a szeretőm ez az úr – fűzi tovább a
szót Julia­, és hogy vadházasságban élünk! Ilyen sértést még
nem vágtak a fejemhez. Egy percig se maradok itt tovább – je­
lenti ki végül, és nem moccan. 
– Jó kis cirkusz – jegyzi meg halkan Paul. 
Valentin feláll, és – mintha mindenki követné – nekiindul. 
Elmegy. 

84
 8

Amikor Ganière megérkezett, hogy kinyissa az üzletet, ott
talált előtte egy pasast, aki egy alumíniummal felvértezett uta­
zóládán üldögélt. A szóban forgó személy – jóllehet borostás
volt – módszeresen pucolta a körmét egy fogpiszkálóval. Ga­
nière rögtön megismerte a főnöknő hitvesét. Megilletődve kö­
szönt neki. 
– Erre jártam – mondta nyugodtan a férfi –, sajnos nem volt
nálam kulcs. Zavarom? 
–  Dehogy   –   dadogta  Ganière  megfélemlítve.  Megpróbálta
bedugni a kulcsot a kulcslyukba, de remegett a keze. Valentin a
segítségére sietett. 
– Tetszik tudni – mondta Ganière –, az asszonyom nincs it­
ten. Elutazott. 
– Na és hová? 
– Annak a zúrnak a temetésére, aki össze volt állva az anyjá­
val Párizsba – hadarta Ganière. 
– Ühüm – mondta Valentin szórakozottan. – Tegye nyugod­
tan a dolgát, mintha itt se lennék. Fölviszem a bőröndöt, meg­
borotválkozom, és visszajövök. 
– Ezt fogja csinálni? – kérdezte Ganière elborzadva. 
–  Nem is vitás– válaszolt Valentin kósza pillantást vetve a
lányra. – És aztán – tette hozzá saját magának – fehérneműt
váltok. – Rámosolygott, és kacsintott: – Büdös vagyok – mond­
ta magyarázatképpen. 

85
 Úgy tett, ahogy mondta, és félóra múlva visszajött az emele­
ten levő lakásból. Ganière ott állt az üzlet közepén; a jelek sze­
rint meg se moccant időközben. 
–  Hogy megy a bolt? – kérdezte tőle Valentin, és leült egy
székre. 
Ganière összerezzent, a szeme tágra nyílt. 
–  Az asszonyom nincs itten – kezdte eszelősen mondani a
magáét. 
– Megvárom. 
Valentin körbepillantott. 
–  Egész csinos kis üzlet ez – jegyezte meg, hogy a leány
kedvében járjon. – Mostanáig nemigen néztem körül. Nagyon
el  voltam  foglalva – tette hozzá mosolyogva. – Pedig hozzá
kell majd szoknom. 
A lány csak állt ott tátott szájjal. Valentin folytatta: 
– Kevesebb lesz a dolga, ha én is itt leszek. Nem fogok ölbe
tett kézzel üldögélni. Majd meglátja, milyen jól besegítek ma­
gának. 
Felállt, amire Ganière gyors visszavonulásba kezdett az ajtó
irányába. Valentinnak a szeme se rebbent; odalépett a polcok­
hoz,  ahol különféle gombokat tartalmazó dobozok tornyosul­
tak. Mindegyik dobozra rá volt varrva egy vagy több mintapél­
dány, attól függően, hogy hány méretben volt kapható az illető
gomb. 
–  Vannak szépek is köztük – mondta Valentin figyelmesen
megszemlélve őket. – Ezek itt például. 
Ezüstös csíkozású rózsaszín üveggombokra mutatott. Nem
kapván választ, hátrafordult, és észrevette, hogy Ganière köz­
ben olajra lépett. Különösebben nem aggasztotta a dolog, foly­
tatta hát vizsgálódását, sőt odáig merészkedett, hogy még a fió­
kokat is kinyitogatta, megnézni, hogy mi van bennük. Aztán
áhítattal megszemlélte az automata pénztárgépet.

86
 Egyszer csak belépett egy hölgy. Nyugtalanul körbepillan­
tott,   s   azon   töprengett,   hogy  megszólítsa­e  ezt   az  úriembert.
Mivel az úriember beérte annyival, hogy kíváncsian, de némán
rábámult, a jóasszony úgy dönt, hogy ő teszi meg a kezdő lé­
pést, s e szavakat hallatja: 
– Ségovie kisasszony nincs itt? 
– Ségovie kisasszony nincs többé. 
–  Mit mond? – jajdul fel a hölgy, keblére szorítva mindkét
kezét. 
– Nyugodjék meg, asszonyom, nyugodjék meg! Csupán azt
akartam mondani, hogy Ségovie kisasszony Brûné asszony lett.
–  Ja, vagy úgy! Ezt már mindenki tudja, fiatalember. Csak
nem képzeli, hogy magától fogom megtudni! De Ségovie kis­
asszony Ségovie kisasszony marad minden vevője számára. 
– És ön hűséges vevő, ahogy mondani szokás. 
– Úgy bizony. És tudja, miért, fiatalember? 
– Nem, de néhány másodperc múlva tudni fogom. A hölgy
megzavarodott: 
– Honnan fogja tudni? – kérdezte. 
– Öntől, asszonyom. 
A hölgyet gyanakvás kerítette hatalmába, és néhány másod­
percig törte a fejét, de mivel nem tudta min törni, elvesztette a
szónoklata fonalát. 
– Mit is mondtam? – kérdezte. 
– Semmit se mondott – válaszolta Valentin. 
A hölgy nyugtalanul elhallgatott. 
– És hogy van a férje? – kérdezte Valentin. 
– Rosszul – vágta rá a másik. – Vedel. 
– Még egy alkoholista – sóhajtott fel Valentin. 
– Hogy találta ki? 
Valentin szerényen lesütötte a szemét.
A jóasszony el volt képedve.

87
 –  Várjon   csak  – mondta  Valentin,  és   felállt  –,  ha  akarja,
megmutatom, micsoda gombok vannak itt. 
Elővette az ezüstös csíkozású rózsaszín üveggombokat tar­
talmazó dobozt, és kinyitotta. 
– Szépek,mi? 
Megcsillogtatta őket a sápadt októberi nap sugarában. Aztán
becsukta a dobozt, és visszatette a helyére. 
– Nincs kedvem eladni őket ­jelentette ki. – Nagyon ragasz­
kodom   hozzájuk,   a   gyűjteményem   miatt.   Gombokat   fogok
gyűjteni. Innen – mondta, és széles mozdulattal az üzlet polcai­
ra mutatott – hiányzik egypár gomb, például a gyarmati hadtest
tizenharmadik ezredéé, amelybe tartozni volt szerencsém. 
–  Az   én   kisfiam   meg   villamosjegyet   gyűjt   –   mondta   a
hölgy. 
– Az is érdekes – ismerte el Valentin. 
Kotorászni kezdett a zsebében, és egy papírgalacsint vett
elő belőle. Gondosan kisimította. 
– Nahát, ezt a szerencsét! Itt van, ni, egy brüggei villamos­
jegy.   Ritka   példány.   Az   öcsike   gyűjteményének   egyik   leg­
szebb darabja lesz. 
– Ó, ezt nem fogadhatom el. 
– Dehogyisnem, dehogyisnem. 
– Igazán nagyon kedves. 
A hölgy tisztelettel nézett a fecnire: 
– Brügge – suttogta. – És használta is? 
– Igen, asszonyom. 
– Jó magának, hogy ennyit utazott. 
– Ó, nem volt az olyan sok. 
– Nana. Én, én sose jutottam Royanon túl. 
– Az se csekélység. 
–  Tudja, mit szeretnék nagyon megnézni? A Mont­Saint­
Michelt. 
– Azt én is szeretném, de főleg Jénát.

88
89
 – Nem tom, mi az. 
– Egy csatamező. 
– Na nem, abból nem kérek. Egyszer úgy alakult, hogy elme­
hettem volna megnézni a tizennégy­tizennyolcas háború lövész­
árkait, és képzelje el, hogy én, aki pedig nemigen láttam világot,
én azt mondtam: háborúból épp elég volt, és nem mentem el. 
–  Erre mondják, hogy volt mersze kiállni a meggyőződése
mellett. 
– Nagyon igaz. 
Mindketten hallgatnak egy kis ideig. A vevő szólal meg: 
– Maga aztán csudaszépen tud dumálni! 
Csábos­csábult tekintetet mereszt rá. 
– Drága kincsem! – üvölti egy illető. – Nyuszikám! Prüntyi­
müntyim! 
Julia Valentin nyakába ugrik, és cuppanós puszikkal borítja
orcáját. Nyomában egy idős hölgy lép be, csillogó ruhája püs­
pöklila, indigókék, zöld, sárga, narancssárga és piros színekben
játszik. Ez a személy legott odaül a kasszagéphez, nekikönyö­
köl, és a mennyezetre függesztve tekintetét, a szezonvégi le­
gyek jövés­menését nézi. 
Julia, miután kiosztotta Valentinnak a neki járó pusziadagot,
a vevő felé fordul: 
–  De hisz ez a mi kedves Panigère­nénk! Jó napot, ked­
ves   Panigère­né!   Na,   hogy   ityeg   a   fityeg?   Még   mindig
olyan jól áll a Panigère úrnak? Hohó, kedves Panigère­né!
Nagyon karikás a szeme máma. Nagy hancúr volt az éjsza­
ka,  mi?   Ne,   ne,   ne!   ne   tiltakozzon!   Biztos   vagyok   benne,
hogy   Panigère   úr   nem   panaszkodhat   magára.   Lefogadom,
hogy még repetát  is kér, maga kis hamis. Ne, ne, ne, ne is
tiltakozzon, na és mit szól az én kis férjecskémhez? Szép fiú,
mi? Hohó, kedves Panigère­né, ne méregesse így rá a szemét,
mert úgy kirúgom, mint a pinty. Az én kis férjecském csakis
az enyém. Ne nyulka­piszka! Világos? Mi van, a Panigère

90
úr már nem a régi talán? Kezdem azt hinni, kedves Panigère­
né, hogy szeretőt keres. Ne, ne, ne, ne is tiltakozzon! De mon­
dok   én   magának  valamit,   teszek   rá,   hogy  felszarvazza­e Pa­
nigère urat vagy se, de engem maga nem fog felszarvazni, de
nem ám! Különben is úgy, úgy, de úgy szeret engem az én kis
Valentinom, hogy az csuda. Igaz? 
– Persze – mondta Valentin. 
–  Ide figyeljen, kedves Panière­né, mindjárt be is bizonyí­
tom ezt magának. Eltemettük azt a trógert, akinek még a nevét
se akarom a számra venni, ezért is nem voltam itt, Párizsba kel­
lett mennem a gyászszertartásra. 
– És csak azért utazott fel Párizsba, hogy eltemessen egy tró­
gert, ahogy maga mondja? – kérdezte lenyűgözve Panigère­né. 
– Bizony, bizony. Hiába, a családi összetartás. Egy szó, mint
száz, tegnap délelőtt történt a dolog. Először is, egy jópofa izé:
kiérünk, ugye, a temetőbe, és észrevesszük, hogy valaki követte
a gyászmenetet, és észre se vettük, hogy követte, na, találja ki,
ki volt az? Hát az én Valentinom. 
– Még ilyet! – mondta Panigère­né, aki egy kicsit lassú ész­
járású lévén, nemigen értette, mi olyan mulatságos ebben. 
– Na, mit szól? Fantasztikus, mi? 
– Nem mondom – egyezett bele Panigère­né. 
– Aztán megyünk, hogy na, iszunk egy pohárkával, világos?
Szépen letelepszünk egy teraszon, na és akkor jön a pincér, és
sértéseket vág a fejemhez. Én meg, ugye, nem vagyok egy lek­
vár, mondom: egy percig se maradok tovább ebben a koszos
kocsmában,   menjünk  a francba.  No,   kérem,   az  egyetlen,   aki
fogta magát, és tényleg elment a francba, az az én Valentinom
volt. Hát nem kedves tőle? 
– Dehogynem – mondta Panigère­né. 
– És ne felejtse el, hogy egyedül ő ment el.
–  Volt neki mersze kiállni a meggyőződése mellett mondta
Panigère­né.

91
 – Hohohohó – szólt Brûné –, mondja csak, kedves Panigère­
né, csak nem fűzte meg máris magát az én Valentinom? Ő szo­
kott ilyen ökörségekkel előjönni. Vigyázzon, kedves Panigère­
né!   Vigyázzon!   Mert   nagyon   megharagszom.   Tényleg,   mit
óhajt, kedves Panigère­né? 
– A pasztellszínű blúzomhoz keresnék gombot, Ségovie kis­
asszony. 
–  Épp a napokban kaptam egy nagyon szépet. Üveggomb.
Rózsaszín, ezüst csíkkal. Mindjárt megmutatom. 
És már ment is érte. Panigère­né csöndben, nagyon figyel­
mesen nézi a gombot. 
– Szép gomb – mondta végül –, de azt hittem, nem akarja el­
adni. 
– Még hogy én? Hogy nem akarom eladni? 
A puszta gondolat szégyent hozott a fejére. 
– Az úr mondta – állította Panigère­né Valentin felé intve a
fejével, de gondosan ügyelve, hogy rá ne nézzen. 
– Ő? Neki fogalma sincs a dolgokról. 
–  Sőt   az   összeset  meg akarja  tartani.  –  Panigère­né  némi
megvetéssel fűzi hozzá: – Gombgyűjteményt akar. 
– Ha nincs ellene kifogásod – mondja Valentin. 
–  Még   hogy   nincs   ellene   kifogásom?   De   még   mennyire,
hogy van ellene kifogásom! Az Isten se látott olyan kereskedőt,
aki megtagadná, hogy eladjon bármilyen portékát. 
– Gondolod? – kérdezte Valentin kényszeredetten. 
– Hogy gondolom­e? De még mennyire, hogy gondolom! És
különben se fogsz nekem gombot gyűjteni! Vagy bármi mást. 
– Nem ragaszkodom hozzá okvetlenül – mondta Valentin. 
– Látja? – mondta Julie Panigère­nénak. – Látja, milyen ara­
nyos és szófogadó? Ezt nevezem én férjecskének. Hány kelle­
ne? 
– Az egész dobozzal – válaszolta Valentin. 

92
 –  Sok lesz az egy blúzhoz – jegyezte meg Julia a pénztár­
géphez lépve. 
–  Az almazöld blúzához is ezt veszi a hölgy – mondta Va­
lentin. 
–  Jé, azt a blúzát nem is ismerem­mondta Julia a gombok
becsomagolásába merülve. 
Hirtelen megrázkódott. 
–  Hát Ganière? Hol van Ganière? Hol az a szajha? Tizen­
nyolc frank lesz, kedves Panigère­né, ne, ne sokallja, az egész
dobozzal, az olyan luxus, amit nem  mindenki engedhet meg
magának. De meglátja, remekül be fog válni, és ez garantáltan
párizsi   áru.   Tessék,   kedves   Panigère­né.   Én   köszönöm.   Vi­
szontlátásra, kedves Panigère­né. És ne hajszolja halálra a fér­
jét, kedves Panigère­né! Ne, ne, ne, ne is tiltakozzék! Ja igen,
hol a piszok Ganière? Biztos megint elkapták egy fordulóra­a
kis kurváját. Meséld el, mi volt veled! Az első vonattal hazajöt­
tél? Na, erre fogadni mertem volna. Szóval tizenegykor megér­
keztél. Az állomáson aludtál? Nem volt pénzed, hogy szállodá­
ba menj? És a bőröndöd? Kiváltottad? Akkor jó. 
Leült egy székre, szétvetette a lábát, és elégedetten mosoly­
gott. Az öreg hölgy elébb megragadó biztonsággal beütött vala­
mit a pénztárgépbe, majd tovább figyelte a legyek vonulását a
plafonon. Valentin szórakozottan babrál egy méterrudat, mely a
pulton hevert. 
– Na mit gondol? – kérdezte az idős hölgy. 
– Két centivel rövidebb – vágta rá Valentin. Julia hitetlenke­
dő pillantást vetett felé. 
– Ne ámuldozz, Nanette! Én mondtam meg neki. Tényleg –
tette hozzá ültő helyében nyújtózva egy nagyot –, még nem is
ismeritek egymást. 
Unottan kinyújtotta a bal kezét: – A hitvesem, Valentin Brû,
leszerelt másodosztályú közlegény. – Majd a jobbot: – Anyám,
Nanette. A tegnapi özvegy. – Ásítva hozzátette:

93
 – És a holnapi. – Majd témát változtatva: – Álmos vagyok.
Nem bírok aludni a vonaton. Te nem vagy álmos? 
– Nem – felelte Nanette kerek perec. 
–  Na jó, én megyek, fölveszek egy másik cipőt, aztán al­
szom egyet ebédig. Ha vevő jön, küldjétek a francba. Ganière­
nek meg mondjátok meg, ha visszajön, hogy várjon meg, be­
szédem van vele. 
A parancsosztás után felment lefeküdni. 
Nanette és Valentin csöndben folytatta korábbi ténykedését:
az előbbi a legyekkel, az utóbbi a centikkel volt elfoglalva. 
Valentin időnként az öregasszonyra sandított, és kifigyelte,
hogy izzadságkarika van a hóna alatt, hogy egész bazáráruda fi­
tyeg   a  nyakában, és  minden ujján vastag és  csillogó  gyűrűk
vannak. 
Belépett egy hölgy. Meglepődött, hogy nem látja a tulajt, a
tekintete ide­oda cikázott a pénztárosnő és a méterrudat babráló
pasas között. Végül is a pasast választotta: fiatal és rokonszen­
ves férfi. 
– Szeretnék egy hetvenöt centis cipzárat – mondta neki. 
– A hölgy és jómagam – felelte szeretetreméltóan Valentin –
nem vagyunk felkészülve rá, hogy kiszolgáljuk önt. Az intéz­
mény igazgatónője ma délelőtt nem óhajt kereskedelmi tevé­
kenységet folytatni. 
– Mi? Micsoda? Hol van Ségovie kisasszony? 
– Alszik. 
– Maga viccel. 
–  Esküszöm. Feltételezem, hogy nem ismeri az édesanyját.
Az a hölgy az, aki ott ül a kasszában. Szerénységem pedig a
férje. 
– Mi? Ségovie kisasszony férjhez ment? 
–  Én vagyok rá az élő bizonyíték. De ugyan foglaljon már
helyet.
–  Köszönöm,   leülök,   mert   mindjárt   összeesek.   Ő,   aki

94
folyton azt mondogatta, hogy minden férfi tróger és strici és
iszákos. 
– Változatlanul ez a véleménye – mondta jelentőségteljesen
Valentin. – Nem igaz, Nanette? 

95
 9

Nanette remekül nézett ki a felkötött állával. Gondosan be­
csomagolták, és kivitték a reullyi temetőbe. 
Kezet   szorítottak   környékbeli   kereskedőkkel,   mindenféle
névtelenekkel, majd ezek szétszóródtával a családtagpótlókkal. 
– Ha belegondol az ember, hogy alig fél év telt el – sóhajtott
Paul. 
– A gyászhuszárok lassan törzsvendégként üdvözölnek ben­
nünket – mondta Valentin. 
Ezúttal autót béreltek, hogy ne kelljen taxi után rohangászni.
–  Nem   gondoltam  volna  a  múltkor,  hogy  ilyen   rövid  idő
múlva megint itt leszek – mondta Paul ünnepélyes komolyság­
gal. 
– Emlékszik, mit mondott nekem a múltkor? – mondta Va­
lentin. – Hogy a baj sose jár egyedül. 
– Nem lep meg, hogy ekkora marhaságot mondtál – mondta
Julia, majd hozzáfűzte: – Úgy látszik, nem hoztál neki szeren­
csét. 
Paul felhorkant: 
–  Azért ez már  mégiscsak túlzás!  Jó,  hogy nem mondod,
hogy én öltem meg. 
– Ki tudja? – mondta Julia szenzációs rosszhiszeműséggel.
– Minden előfordulhat.

96
 –  Legfeljebb téged lehetne ilyesmivel gyanúsítani. Ki húz
hasznot   belőle,   hogy   Nanette   bekrepált?   Ki   ápolta   az   utolsó
időkben? 
– Mi – felelt tárgyilagosan Valentin mindkét kérdésre. 
– Na ugye – mondta Julia Paulnak –, te is belátod, hogy mi
ápoltuk. És ha ápoltuk, akkor nem ölhettük meg. 
–  Máskülönben  –   mondta  Chantal   –  alaposan   kibasztatok
velünk. 
– Ne légy már ilyen trágár! – mondta Julia. 
–  Nevén kell nevezni a gyereket – vágott vissza Chantal. –
Gyakorlatilag az egész örökségre rátettétek a kezeteket. Először
a Brèche­aux­Loups utcai üzletre. Aztán meg mindenre, amit
sikerült kicsalnotok tőle azóta. 
– Mindez csak feltételezés – mondta higgadtan Julia. 
– Majd meglátjuk a közjegyzőnél – mondta higgadtan Paul. 
– Majd meglátjátok a közjegyzőnél – mondta higgadtan Ju­
lia. 
–  Talán hagyott végrendeletet, amely majd igazságot szol­
gáltat – mondta izgatottan Paul. 
– Arra ugyan számíthatsz, kisapám – mondta higgadtan Ju­
lia. 
Kiszállnak   a kocsiból,  Valentin  kifizeti  a sofőrt, az árban
már előzőleg megállapodtak, Brûéknél lesz a gyászuzsonna, hi­
szen legutóbb a Bratugráéknál volt. Julia a szobájába megy má­
sik cipőt húzni, Valentin észreveszi, hogy elfogyott a rövidital,
és elszalad, hogy vegyen. 
– Hát tudod – mondja Chantal félhangon –, piszkosul kitol­
tak velünk. 
– Nekem mondod? – bólogat keserűen Paul. 
– Főleg a pasas – mondja Chantal. 
–  Meg kell hagyni, úgy az ujja köré csavarta az öreglányt,
ahogy én sose tudnám. 
– Mit tudsz te! 

97
 – Figyeled? Hat hónap alatt kidumálta belőle a boltot is meg
a lóvét is. 
– Levette a lábáról. 
– És a tetejébe akkor dobja fel a papucsot a spiné, amikor a
vejének már nincs rá szüksége. 
– Gondolod, hogy megmérgezték? 
– Nincs kizárva. 
– Exhumáltatni kellene. 
– Sokba kerül. 
–  Mindenféléket   mondsz,   és   aztán   bemajrézol.   Szerinted
megölte, vagy nem ölte meg? 
– Nem hiszem. 
– Na látod! ­Mit látok? 
– Hogy ökörségeket beszélsz. Valentin a légynek se árt. 
– Te csak hallgass, te bele vagy esve. 
– Na ne viccelj! 
– Akarom mondani, téged is az ujja köré csavart, mint Na­
nette­et.   Alapjában   csodálod,  hogy  milyen  ügyesen  kibabrált
velünk. Pedig hát jól elhalászta előled az anyád örökségét. Tu­
dod, mi marad neked az örökségből? A csirkecomb, amit ma itt
bekajálsz. És az is rágós lesz, mert Juliánál mindig pocsék a ka­
ja. 
– Ez igaz – mondta Valentin, és egy palackot tett az asztalra.
– A szakácsnők nem melegednek meg nálunk. Elég, ha meg­
kérdezik tőlem: az úr a borjúhúst vagy a disznóhúst szereti job­
ban, és Julia máris kirúgja őket. Hihetetlenül féltékeny – jelen­
tette ki elnéző derűvel. – A fenébe! nincs itt a dugóhúzó. Biztos
a konyhában lesz. Látták már az új lányt? 
Közel hajolt hozzájuk, és azt suttogta: 
– Bányarém. 
Paul szemügyre vette a butykost. 
– Hű, de rázzák a rongyot! – mondta megvetően. – San­
deman   portói.   Hogy   nem   szégyellik   magukat!   A   Nanette

98
dohányából vették a portóijukat. A mi dohányunkból! Hej! a
fűzfán fütyülő, jégen kopogó rézangyalát, mért is nem akadá­
lyoztuk meg ezt a házasságot! Én legalább megpróbáltam. De
te! te mindent megtettél, hogy összeboronáld őket. Még Borde­
il századossal is lefeküdtél. A többi alkalommal mindig volt
valami mentséged. De Bordeil százados! Csak azt érted el vele,
hogy elúszott az örökséged. Ilyet is csak egy ostoba liba csinál. 
– Nem értem, mi ütött Juliába, hogy elmesélte neked. 
–  Nincs más hátra, még keményebben kell dolgoznom –
szónokolta Paul. – Hogy a leányunknak legyen hozománya. 
– Hogy te milyen maradi vagy – mondta Chantal, és kisi­
mította a harisnyáját Bordeil százados emlékezetére. 
Paul összevissza rángatta a vállát. Önnön áldozatkészsé­
gétől meghatódva, minden ízében remegve fogdosta a portó­
is üveget. 
– Hol a fenébe marad ez a Valentin? – zsörtölődött. 
– Bassza a bányarémet – felelte Chantal. 
–  Folyton   azon  jár  az   eszed  –   állapította   meg  keserűen
Paul. – Hohó – kiáltott fel –, támadt egy ötletem. 
Chantal nem mondta, hogy: ez igazán meglepő; türtőztette
magát. Julia viszont nem bírta magába fojtani a megjegyzé­
sét. Csakhogy ő nem volt jelen, hogy megjegyzést tegyen; ci­
pőt váltott, Így aztán Bataga általános csönd közepette vette
elő a zsebéből a bicskáját, melynek harminchét pengéje, va­
lamint egy dugóhúzója volt. 
– Rajta, ne zavartassa magát – mondta a keresett tárggyal
visszatérő Valentin. – Mindegy, hogy milyen a dugóhúzó, az
számít, hogy mi van az üvegben. Nem igaz? 
Letelepedett, és nézte, ahogy a sógora nekivörösödve bir­
kózik a makrancoskodó üveggel. 
– Alaposan bedugaszolták, mi? – szólt részvéttel.
Chantal felé fordult. 

99
 – Még a végén sérvet kap. 
– Ne aggódjon – mondta Chantal. – Nem az üvegnyitás szo­
kott megártani neki. 
– Nahát, hogy magának milyen pöpec retikülje van, Chan­
tal! Csuda divatos. 
– Honnan tudja, hogy divatos? – nevetett Chantal. 
– Láttam a Marie­Claire­ben. 
–Miféle  retikül? – kérdezte Paul felfüggesztve  a dugóhú­
zást. 
Odapillantott. Vadonatúj. Észre sem vette. Újra a munkájá­
ba merül.
Chantal   Valentin   felé   hajol,   és   combközépig   felhúzza   a
szoknyáját.
– Nem volt rendes hozzánk – susogja.
– Hát ez igaz – mondja Valentin könnyedén. 
– Nem is tudom, nem kellene­e pert indítanunk maga ellen. 
– A mindenségét. 
– Az örökségelsikkasztás miatt. 
– Jópofa lenne – mondta Valentin. – Sose képzeltem volna,
hogy a bíróság padján találom magam. 
–  A vádlottak padján – szólt Paul, miközben a portói azt
mondta: ppakk. 
– Na persze, a bírói székben még jópofább lenne – ismerte
el Valentin. – Egyébiránt mint bejegyzett kereskedő esküdt is
lehetek: olvastam az újságban. 
– De előbb még pereskedhetnénk egyet – mondta Chantal. 
– És muszáj ügyvédet fogadnom? – nyugtalankodott Valen­
tin. – Jobb szeretném magam ellátni a védelmet. 
–  Maga már rendesen ellátta magát – mondta Chantal ne­
heztelően. 
–  Ugyan, ki haragszik érte? – tette fel a kérdést Paul, aki

100
kóstolás címén már felhajtott egy tele pohár Sandemant, és újra
is töltött magának. 
Jól   megisszuk   a   portóijukat   nekik,   ismételgette   dühödten
magában. A  bosszúnak ez a neme annál is inkább az ínyére
volt, mert semmiféle akadályba sem ütközött. 
– De még mennyire, hogy haragszunk érte – mondta Chan­
tal. 
Paul egy­egy teli poharat nyújtott oda nekik, majd gyorsan
kiürítette a magáét, hogy harmadszor is teletölthesse. 
Chantal és Valentin koccintott egymással. Valentin Chantal­
ra mosolygott.

101
 – Ugye, nem fog kellemetlenkedni nekem? Higgye el, min­
dent megtettem érte, ami emberileg lehetséges, de tényleg. És
hát mit csináljak? Nanette megszeretett, és átadta nekem a bolt­
ját. 
– Potom áron – mondta Paul. 
– Nem potom áron, hanem olcsón. És én nem akartam bána­
tot okozni neki. Már úgyis elég szomorú volt a fiúja halála mi­
att. Egyébként fél évvel se élte túl. Hát nem megható? 
–  Az   ő   korában   már   megengedhette   magának   –   mondta
Chantal. 
– Nem hiszem, hogy te a síromon fogod kilehelni a lelked –
mondta Paul egy kicsit már portói­rózsaszínben látva a világot,
ami sokkal barátságosabb szín, mint az abszintzöld, amelyben
mindig van egy adag agresszivitás. 
– És maga? – kérdezte Chantal Valentintól. 
– Azt hiszem, hogy én se Paul sírján fogom kilehelni a lel­
kem. 
Ez a vicc megkacagtatta őket. 
– Hanem tán a Juliáén? – kérdezte Chantal. 
Valentin gondolkodóba esett. 
– Ha már itt tartunk, sietek tiszta vizet önteni… 
– A bögrébe… sárga börge, göbre börge – jegyezte meg zá­
rójelben Paul. 
– …  a pohárba: a házassági szerződésünk értelmében min­
dent a túlélő házastárs örököl. Úgyhogy ne is tápláljanak hiú
reményeket. 
– Hagyjuk ezt a témát! – mondta Paul kedélyesen. – Keresz­
tet vethetünk   az örökségre.  A szó szoros  értelmében – fűzte
hozzá ravaszkás képpel. 
Az ötödik pohár portóit is kitöltötte magának, és boldogan
állapította meg, hogy még ebéd előtt sikerül végezni az üveg­
gel.
– Maradt még belőle? – kérdezte a belépő Julia. 

102
 Kiürítette a poharat, amit Paul odanyújtott neki, majd leült
egy karosszékbe, szétvetette a lábát, és fújt egy nagyot. 
– Miről dumáltatok? – kérdezte mérsékelt kíváncsisággal. 
– A mamáról természetesen – mondta Chantal. 
–  Szegény mama – mondta szórakozottan Julia. – Szegény
Nanette – tette hozzá egy kicsit több melegséggel. – Szegény
mama – ismételte heves fájdalommal. – Szegény Nanette. Sze­
gény mama. 
Végül csukladozva zokogott: 
– Mama! Mama! 
– Jól van, na – szólt Chantal. Odaült a fotel karfájára, és ma­
gához szorította a nővérét. 
– Őt már nem támasztja fel a sírás– mondta Paul derűlátóan.
–  Ki tudja – szólt Valentin. – Lehet, hogy eddig csak azért
nem sikerült senkinek, mert senki nem sírt elég sokáig. 
–  Tartsátok   meg   magatoknak   a   baromságaitokat   mondta
Chantal. – A végén még mindenfélét bebeszéltek szegénykém­
nek. 
A bányarém jelent meg az ajtóban. 
– Lehet enni – mondta. 
– Már kezdtem éhes lenni – mondta Paul. 
–  Gyere – mondta Chantal a nővérének –, neked is jót fog
tenni az evés. 
Julia szipákolva felállt. 
– Most már igyuk meg a maradékot – javasolta Paul. 
Mindenkinek  töltött   a  portóiból,  és   diadalittasan   magának
tartotta meg sűrűjét. Jól kitolt Brûékkel, semmi se maradt az ő
jussából vásárolt portóijukból. 
– Egészségükre! – kurjantotta. 
Koccintottak (a Sandeman rögtön jobbacska kedvre derí­
tette Juliát), majd átvonultak az ebédlőbe, mely kicsi volt,
ámde hamisítatlan XXXV. Lajos stílusú bútorokkal volt be­

103
rendezve. Valentin már a küszöbről megpillantotta az asztal kö­
zepén levő halmot, és kiguvadt a szeme. Osztriga!
Leleményes   hallgatással   mindmostanáig   sikerült   elérnie   –
noha már a telet is maguk mögött hagyták –, hogy Julia egyszer
se vegye fel az étlapra ezt a tenyésztett kagylóállatot. 
Még épp csak kezdte kimódolni magában a követendő ak­
ciótervet, amikor három asztaltársa már fejenként egy fél tucat
osztrigát beszürcsölt. 
– Mi van, nem eszel? – kérdi Julia. – Isteni finom. 
– Nem vagyok éhes. 
– Az osztrigaevéshez nem kell éhesnek lenni. 
– Ez már nagyon az utószezonja. 
– Áh, még csak április van. 
– Nem láttam friss árut a környéken. 
– A Bastille térről hozattam. 
– Én a csirkére spórolok. 
– Nincs csirke. Hagymás párolt marha van. 
– Remek – mondta Paul, és csak úgy nyelte a kagylóbelet. 
Pompás hangulatban volt. Elméje csacska gondolatok óce­
ánján siklott, röpült. 
– Mondd csak, Valentin, vannak rododendronbokrok Mada­
gaszkárban? 
–  Kit érdekelnek a rododendronjaid – mondta Julia. – Ha­
nem mondd csak, Valentin, lehetséges volna, hogy nem szere­
ted az osztrigát? 
– Nem nagyon – válaszolt gyáván Valentin. 
– Vagyis utálod. 
– Sosem eszem osztrigát. 
– Mért, ha szabad érdeklődnöm? 
– Mert él. 
Valentin asztaltársai megdermedtek, szigonyuk, amelyen
egy­egy  kocsadékos puhatestű remegett, megállt a levegő­
ben.

104
 – Mit mondsz? – kérdezte Julia elvékonyodott hangon, 
– Azt, hogy él. És én nem zabálok eleven állatot. 
– Csak nem akarod bebeszélni nekem, hogy ez az izé él? 
– Alig­alig él – mondta Paul. 
– Éppolyan eleven, mint te vagy én – mondta Valentin. 
– Fura hasonlataid vannak – mondta Julia. 
– De ha mondom – erősködött Valentin –, igenis él az oszt­
riga. Akárcsak én. Nincs különbség. Csak a holtak és az élők
közt van különbség. 
– Egy csöpp tapintat sincs magában – mondta Chantal. 
–  Csak azt nem értem – mondta Paul Valentin kapcsán –,
hogy Chantal meg te mért nem tegezitek egymást. 
–  Csak nem akarod bebeszélni nekem, hogy ez él mondta
Julia figyelmesen szemlélve az átszúrt állatot –, nincs is szeme
neki. 
– A tengeri sünnek sincs – vágott vissza Valentin. 
– Ez nem állat – érvelt Julia –, mert senki se nevezi állatnak.
Minden rendes osztrigakereskedő boltjára az van kiírva : tenge­
ri ínyencségek. 
Bekapta az osztrigát. 
–  Állat vagy nem állat – fűzte hozzá nevetve –, védekezni
nemigen tud. Úgy lecsúszik, mint a pinty. 
Chantal és Jules – ha lanyhuló lelkesedéssel is – szintén be­
kapta a maga osztrigáját. 
–  Nézze csak meg – mondta Valentin Chantal felé hajolva,
aki éppen citromot nyomott a tányérjában heverő lemezes ko­
poltyús testére –, na mit mondtam: összerándul, amikor a sav
rácsöppen. 
Chantal borzadva nézte a jelenséget. 
– Na de ilyet – suttogta. 
–  Ebben   a   kérdésben   nem   szállók   vitába   Valentinnal   –
mondta Paul messzire eltartva magától kiszemelt áldozatát –,
tökéletesen igaza van: ez itten egy állat, mégpedig eleven állat. 

105
 Letette a villáját, és feltette a rododendron madagaszkári ho­
nosságára vonatkozó kérdését. Hogy mi erről Valentin vélemé­
nye: 
– Nem hiszem, hogy láttam volna ottan – válaszolta amaz. 
– Hát mit látott ottan? Mármint milyen növényeket. 
– Egy csomó egzotikusat – mondta Valentin. 
– Ritkán mesél Madagaszkárról – jegyezte meg Chantal. 
– Mért nem tegezed már – mondta Paul –, hiszen a sógorod?
És a sógor az olyan, mint a testvér. 
– Igen – mondta Chantal Valentinnak –, ritkán mesélsz Ma­
dagaszkárról. 
–  Hát ha tényleg érdekel – mondta Valentin Chantalnak –,
én nem bánom. 
Azzal mindketten néma tegeződésbe burkolóztak. 
– Mi van – nézett körül Julia –, nem esztek több osztrigát? 
– Ööö, izé – szólt Paul. 
– Csak nem vette el az étvágyatokat a Valentin hülyéskedé­
se? 
– Remek ez a kis fehér bor – mondta Paul.
– Mi ez a szamárság? Úgy csináltok, mint aki életében most
látott először osztrigát. Először is, jó, rendben van, lehet, hogy
ezek a kis állatkák élnek, de az biztos, hogy félóra múlva egy­
től egyig megdöglenek. Mert amit én meghagyok, meg amit a
lány meghagy, ne felejtsünk el neki is hagyni egypárat, szóval
ami megmarad, az megy a szemétbe. És akkor jó sokáig kell
szenvedniük   szegénykéimnek.   Hát   nem   lenne   ez   sokkal   na­
gyobb kegyetlenség tőlünk? 
–  Van   benne   valami   –   mondta   a   könnyen   befolyásolható
Paul. 
Chantal még tétovázott. 
– Rajta – biztatta Julia –, ne hagyd, hogy pocsékba menjen! 
És  mindhárman újra belemerültek a nyers  puhatestűek él­

106
vezetébe. Miközben Valentin azzal próbálta elütni az időt, hogy
a villájával vakargatta az orra hegyét, a többiek úgy belelendül­
tek a kannibalizmusba, hogy alig tudtak erőt venni magukon és
meghagyni néhány osztrigát a szakácsnőnek. A boldogság ne­
héz köde lebegett az asztal fölött. 
Mutatóujj a körmével a foga közeit piszkálva, Julia hanya­
gul megkérdezte a Bátagra házaspártól: 
– Hát Marinette hogy van? Még mindig olyan kis kurva? 

107
 10

Meghívtak egy csésze kávéra néhány környékbeli kereske­
dőt: úgy kívánta az illendőség. Julia azt is tervezte volt, hogy a
temetési menet végighaladjon az egész XII. kerületen, végtére
is nem árt egy kis reklám, de erről le kellett mondani, mert sok­
ba került volna. A Brûék szalonjában ott szorongott Panneton
úr és neje, Balustre úr és neje, Verterelle úr és neje, Poucier úr
és neje, valamint Houssette úr és Virole úr, akik egyedül jöttek,
és kimentették háztartási, pontosabban boltosi tevékenységük
miatt akadályoztatott hitvesüket. 
A kórus Nanette dicséretét zengte, sőt a legbalfácánabbak a
Chignol úrét is, de a Brû család oda se bagózott, vagy alig ba­
gózott oda. Julián megint erőt vett a görcsös zokogás, amit a
vendégek úgy igyekeztek csillapítani, hogy egy szót se ejtettek
többé az elhunytról, és a jó társaság néma leplét borították az
emlékezetére. 
Julia olyan eltökélten nyeli a könnyeit, mint az osztrigát, és
azt javasolja, hogy igyanak egy pohár konyakot. 
– Nincs itthon konyak – mondja Valentin –, megyek, hozok.
– Ugyan, ne fáradjon – csicsereg a kórus, és magában meg­
állapítja: „Szép kis vircsaft!”
– Dehogyisnem, menj csak – köti az ebet a karóhoz Julia, és
arra gondol: „Néha muszáj egy kis áldozatot hozni.”
– Rohanok – mondja Valentin. 

108
 – Veled megyek – mondja Paul. 
Vették a kalapjukat, és a lépcsőn lefelé menet Valentin meg­
vallotta a sógorának, hogy zavarban van: 
– Nem tudom, hogy Houssette­hez vagy Virole­hoz menjek.
Valamelyiket mindenképpen megsértem. 
– Vegyél két üveggel, te málé! Ennél is egyet, meg annál is
egyet. 
– Ötletnek nem rossz – mormolta Valentin –, csakhogy nincs
elég pénzem hozzá.
– Meg akarsz vágni? 
– Nem, komolyan. Egyre is épp hogy futja. 
– Naponta kapod a zsebpénzedet Juliától? 
– Hetente. Ma reggel külön adott pénzt a gyászhuszárok bor­
ravalójára, a kocsira, az üveg portóira és a konyakra. De csak
egy üveg konyakra, nem kettőre. 
– Tudod, mit – mondta Paul virágos jókedvében –, én veszem
az egyik üveget. 
– Jó gondolat – mondta Valentin. 
Bementek Houssette­néhez, illedelmesen köszöntek, és Paul
vett egy üveg Courvoisier­t, majd elmentek Virolenéhoz, aki a
fűszerüzletben egy kis talponállót is üzemeltetett. Virole­né csak
egyféle konyakot tartott, és Paul nem ismerte ezt a márkát. Ok­
vetlenül meg akarta kóstolni. Bár a Csimanampecsocsa­tó vize
alaposan kikészítette volt a gyomrát, Valentin nem hárította el
Paul meghívását. 
–  Kiváló – csettintett Paul. – Kérek egy üveggel, Virolené
asszony, és még két pohár lesz. Te csak hallgass, fiacskám! Kü­
lönben tényleg majdnem az apád lehetnék.
– Mért csak majdnem? – kérdezte Valentin. És a kocsmáros­
néhoz   fordulva:   –   Olyan   nincs,   hogy   majdnemapa,   az   ember
vagy apa, vagy nem, igaz, Virole­né asszony?
–  Igaz, igaz. Ez úgy van, mint a felszarvazással. Vagy fel
van szarvazva az ember, vagy nincs.

109
 –  Már bocsánat – vetette ellen Paul. – Előfordulhat, hogy
csak majdnem van felszarvazva. 
– Hohó, látom már, hogy hova fog kilyukadni – kiáltotta Vi­
role­né –, malacságokkal akar traktálni engem! 
– A malacságok hozzátartoznak az ember életéhez – jelentet­
te ki Paul –, és igenis állítom, hogy van olyan, hogy csak majd­
nem van felszarvazva az ember. 
–  Ez egy majdnemista – humorizált Valentin, hogy magára
vonja Virole­né figyelmét. 
De a hölgy ügyet se vetett rá. 
–  Kuss!  – mondta Brubala.  – Téged  senki se kérdezett,  te
majdnem­szüzike. 
– Mit mondtam? – mormogta Valentin. 
–  Hogy az én saját példámnál maradjunk – folytatta Paul –,
én   egyszer   teljesen   fel   vagyok   szarvazva,   másszor   meg   csak
majdnem. 
– Hohohó – szólt Virole­né. 
– Még egy rundot, Virole­né asszony! 
– Én nem kérek – mondta Valentin. – Kifizetem az üveget, és
megyek haza. 
– Nem olyan sürgős – dörmögte Paul. Mindkét pohár konya­
kot felhajtotta. 
– Mivel tartozom? – dadogta. 
– Az üveggel együtt? – kérdezte Virole­né. 
– Természetesen. 
Valentin az ajtóban várta. 
– Na gyere, szedd a lábad, majdnempapa – mondta Valentin,
és magával vonszolta. 
– Válaszoltál már a kérdésemre a madagaszkári fennsíkok ro­
dodendronizáltságát illetően? 
– Természetesen. 
– Na és egyetértesz velem?
– Teljes mértékben.
– De tényleg egyetértesz velem?

110
111
 – Tökéletesen. 
– Akkor te egy testvér vagy. 
– Egy szesz. 
–  Egy szesztestvér sógor, az olyan, mint egy testvér. Én a
házassági rokonság híve vagyok. 
– Van benne ráció. 
– És ha én a testvéred vagyok, akkor Chantal is az. 
– A sógornővérem – felelte Valentin, akit a két konyak kö­
vetkeztében cserbenhagyott a józansága. 
– Na látod – mondta Paul –, ha megprütykölnéd Chantalt, az
vérfertőzés lenne. 
– Szó se lehet róla. 
Paul belekapaszkodott Valentinba, és zokogva a vállára bo­
rult: 
– Ne vérfertőzz nagyon, Valentin, ne vérfertőzz nagyon! 
Valentin nagy nehezen tett néhány lépést Paullal a vállán. 
– Megérkeztünk – mondta Valentin. 
Paul elővette a zsebkendőjét, és megtörülte a szemét. Aztán
jó alaposan kifújta az orrát. 
– Most már jobban vagyok – mondta. 
Beléptek a szalonba. 
–  Jó   sokáig  el  voltatok   – mondta  Julia,  és  aggodalmasan
összevonta a szemöldökét a két üveg konyak láttára. 
– Virole­né asszony és Houssette­né asszony üdvözletét kül­
di önöknek, uraim – mondta Valentin Housette­nek és Virole­
nak. 
Az illető urak tüstént elértették Brû úr célzását, és megfogadták
magukban, hogy hűséges vevői lesznek ennek az igen­igen jól ne­
velt fiúnak. Brû úr miniatűrökhöz és fotográfiákhoz való képkerete­
ket árusított. Elődje, Chignole úr, csak miniatűrkeretekkel foglalko­
zott; egy Saint­Martin utcai kisiparos kizárólag neki dolgozott. Ám
ennek a művészetnek – mármint a miniatűrnek – a hanyatlása (mely
hanyatlás a nyomda  felfedezésével  kezdődött,   aminek   az  idő­

112
pontját, legalábbis Nyugaton, nem lehet pontosan megállapíta­
ni,   de   annyi   bizonyos,   hogy   megelőzte   a   tizenötödik   század
második felét, és a fotográfia 1839­be visszanyúló felfedezésé­
vel tetőzött) tekintélyes mértékben megcsappantotta Chignole
úr vásárlókörét. A Népfront aztán végképp betette neki a kaput,
mivel a kisiparosa belépett a szakszervezetbe, és olyan árakat
állapított meg, amelyek figyelemre méltó emelkedést mutattak
az   ezerhyolcszázkilencvenkettő   óta   alkalmazottakhoz   képest.
Ez az árulás undorral töltötte el Chignole­t, és nem kis mérték­
ben siettette a nevezett polgár halálát. 
Amidőn Valentin, Nanette irányítása alatt, átvette a bol­
tot, szemrebbenés nélkül magáévá tette a miniatűrök és ke­
reteik eszméjét. Csakhogy a heveny aggkorral sújtott szállí­
tó   immár   mindösszesen   három   vagy   négy   keretet   gyártott
évente, és ebből bajosan lehetett volna eltartani három sze­
mélyt,   valamint   az   esetleges   gyermekeket.   Ekkor   Nanette
azt   javasolta,   hogy   vessék   bele   magukat   a   modernségbe,
azaz a fényképkeretbe. A fényképkeret csakugyan jogos re­
ményeket kelthetett a klientúra számottevő bővülését illető­
en az önmagukat továbbra is miniatürizáltatni óhajtó vevő­
körhöz képest. Valentin tehát a legkiválóbb gyártókhoz for­
dult, például a León Leville művekhez, és ténykedése nyo­
mán   hamisítatlan   díszműáruval   örvendeztethette   meg   a
díszműkedvelőket. Hamarosan az egész XII. kerület Valen­
tin Brûnél a Brèche­aux­Loups utcában keretezte be a sze­
relmesét   és   az   emlékeit.   „Valentin   Brû,   Rabelais
keretezője”   –   hirdették   a   reklámkártyái,   és   ez   a   kitüntető
cím nagy hatást tett a lakosságra a Lyoni pályaudvartól egé­
szen   a   Poniatowski   körútig.   Valentin   más   eszközökkel   is
szerette volna népszerűsíteni magát, és kivált a híradó utáni
reklámrajzfilmhez fűzött vérmes reményeket, de Nanette le­
beszélte róla a költségek miatt.
Hat órakor kelt, és maga készítette el a reggelijét, mivel a

113
szakácsnőnek titulált takarítónő hat órakor még nem volt ott.
Aztán lement a boltba, és levette a táblát az ajtóról, de még
nem  nyitott   ki. Egy ideig a munkába siető embereket nézte,
majd   újra   fölment   az   emeletre,   megmosdott,   felöltözött,   így
ütötte el az időt  fél nyolcig. Akkor ruhástul visszafeküdt, és
nyolcig aludt. Julia – ha korán ébredős napja volt – ilyenkor
kezdte nyitogatni a szemét. Rögtön a reggelijét sürgette, amit
az időközben megérkezett bányarém vitt be neki. Akkor Valen­
tin lement, átugrott a szomszéd virágüzletbe, és vett egy szál
rózsát vagy egy csokor ibolyát, amit a pénztárgépen levő kis
mázas vázába tett (nagyon jól mutatott), és ezúttal már, pont­
ban kilenc órakor, annak rendje és módja szerint kinyitotta mi­
niatűr­ és fotográfiakeret­boltját. 
Valamennyi jelenlevő tőle szerezte be a felmenői és a leme­
női díszpofakeretét. Az életének különböző pillanataiban meg­
örökített  Marinette fémvályúba szorított üveglapok közül né­
zett szembe a Babagra szülőkkel, Pannetonék és Poucier­ék vi­
szont  –  másokkal egyetemben – változatlanul a bronz virág­
pompát kedvelték, amely nyomban művészi hangulatba helyezi
a megképmásított illetőt. 
Konyakospoharukat kiürítvén, a környékbeli kereskedők ud­
varias bókok közepette búcsúzkodni kezdtek, de az eszük már
másutt járt. Juliának köszönhetően jó néhány estét betöltő be­
szédtémával   gazdagodva távozhattak.  Zamatos beszédmodora
és történeteinek trágár jellege megdöbbentette őket. Mostanáig
alig ismerték Juliát; ritkán jelent meg a boltban, ez az új üzlet­
ág, amelyhez vajmi kevés köze volt a réginek, egy csöppet se
érdekelte. 
Chantal és Paul – mint családtagok – utolsóként távoztak.
Elhatározták,  hogy hamarosan újra találkoznak a fehér asztal
körül Batrügáéknál. 
– És Marinette is velünk fog vacsorázni – mondta Julia. 
– Már­már azt kell hinnem, hogy rejtegetitek előlem. 

114
 A Bütrága házaspár nem tett ellenvetést: sokkal egyszerűbb
lesz majd akkor mentséget találni. Aztán általános puszizkodás
következett. Jules árgus szemekkel nézte, ahogy Valentin szű­
zies ajka épp csak hogy megérinti Chantal rózsapírpúderes or­
cáját, és közben ifjúkora egyik slágerét dúdolta, azt, hogy „hiá­
ba keresem a szád”, ami derűs kacajra fakasztotta Juliát. 
Bütagráék léptei egyre halkultak a lépcsőn. 
– Arról szó se lehet, mit képzelsz! – mondta Julia konyakot
töltve magának. 
Bügratáék becsapták maguk mögött az utcára nyíló ajtót. 
–  Miről? – kérdezte Valentin szomorúan nézegetve a rúzs­
foltokkal eléktelenített meg hamuban tapicskoló kávéscsészé­
ket. 
Batratráék léptei egyre távolodtak az utcán. 
– Hogy összeszűrd a levet Chantallal – mondta Julia. 
– Óóó – szólt Valentin döbbenten. – De hát arról tényleg szó
sincs, ahogy mondod. 
– Addig­addig mondogatjuk, hogy a végén még elültetjük a
gondolatot a fejedbe. Vagy a farkadba. Lefogadom, hogy Paul
csak azért ment veled, hogy erről dumáljon. 
– Ez igaz – ismerte el meglepve Valentin. 
– És mit mondott? 
– Részeg volt. 
– Hadd halljam! 
Valentin megdörzsöli a fejét a tenyerével. 
–  Azt mondta, hogy néha teljesen fel van szarvazva, néha
meg csak majdnem. 
– Ugye, mondom, szinte rábeszél. 
– Mire beszél rá? 
– Hát még? Mit mondott ezenkívül? 
Valentin   már   rég   elfelejtette,   mit   mondott   még   Paul,   de
hogy Julia kedvében járjon, így válaszolt: 
– Még azt is mondta, hogy a Chantalnak ilyen didije van, ni.

115
 És mutatta, hogy milyen kemény. 
Julia a combjára csapott: 
–  Na ne röhögtessen, a köldökéig lóg neki a csöcse. Csú­
nyán vihogott. Majd hirtelen fordulattal: 
–  Erről   jut   eszembe,   hogy   is   van   ezzel   a   két   üveg
konyakkal? Te vetted őket? 
–  Egyet  én, egyet ő – válaszolta Valentin, és elhatározta,
hogy vesz magának egy malacperselyt, vagy betétkönyvet nyit
a takarékpénztárban. 
Persze lehet, hogy a takarékbetéthez szükséges a házastárs
hozzájárulása. 
– Mi jár a fejedben? 
Julia figyelmét egyetlen arcrándulás sem kerülte el: 
– Mind a kettőt ő fizette, mi? 
– Azért annyira nem volt részeg. 
De csúnya dolog is hazudni, gondolta Valentin, miközben
Juliát szemlátomást más problémák foglalkoztatták. 
– Hiszel az asztaltáncoltatásban? – kérdezte váratlanul. 
– Nem is tudom. 
– Verterelle­né azt mondta, hogy nem humbug. 
– Na és mire jó? 
– Kapcsolatba lehet lépni a holtakkal. 
– Tyűha! 
Valentin behúzta a fejét. 
– Kapcsolatba léphetnénk Nanette­tel – folytatta Julia. – Ta­
nácsokkal láthatna el. – Valentin szemébe nézett: – Nincs ked­
ved hozzá? 
– Hát nem nagyon. 
– Mért? 
– Nem tetszik a dolog. Madagaszkárban például…
– Az agyamra mész az örökös madagaszkározásoddal. Ez itt
nem Madagaszkár, hanem Párizs. Megpróbáljuk. Ennyit igazán
megtehetsz a kedvemért.

116
 – Jó, jó – mondta Valentin, mivelhogy az asztaltáncoltatás­
tól kevésbé irtózott, mint az osztrigától. 
– Hozd ki a kerek asztalkát a hálószobából. Verterelle­né azt
mondta, hogy pont ilyen kell. 
– Nem lesz egy kicsit korai ez Nanette­nek? Kár lenne meg­
zavarni. 
– Ellenkezőleg. Örülni fog, hogy most, frissiben gondolunk
rá.
Valentin kihozta hát az asztalt, és – magánszorgalomból –
becsukta a zsalugátereket. 
– Mit kell csinálni? 
– Az asztalra tesszük a kezünket, így ni. És várunk.
Valentin az asztalra tette a kezét, így ni, és várt. 
– Van itt valaki? – kérdezte Julia szokatlan hangon.
Az asztalka felemelkedett, és koppantott egyet. 

117
 – Látod, van itt valaki – suttogta Julia megrendülve. – Most
kérdéseket   fogunk   feltenni   neki.   És   számoljuk,   hogy   hányat
koppant, azaz az ábécé hányadik betűjét jelenti. 
– Borzasztó sokáig fog tartani – mondta Valentin. 
– Hallgass! 
Julia a mennyezet felé fordította az arcát, behunyta a sze­
mét, és mély hangon ezt mondta: 
– Hogy hívnak, szellem? 
Nyolc koppantás volt a válasz. 
– H – mondta Valentin és Julia egyszerre, ujjaikon számol­
ván a betűket. 
– Ez nem név – tette hozzá Valentin. 
– Hallgass! 
Húsz koppantás következett. 
– U – állapították meg. Aztán tizennyolc.
– S! 
Aztán huszonkettő. 
– Hogy ez mit összekopog! – mondta Valentin.
Az asztal nagyot dobbantott. 
–  A végén még türelmét veszti a türelmetlenséged miatt –
mondta Julia.
– Az már biztos, hogy nem Nanette az. 
– Várjuk ki a végét.
Olyan   kitartással,   amelyre   bármely   más   esetben   képtelen
lett volna, Julia végre megtudta, ki jelent meg Nanette helyett:
„Huszár vagyok, a nevem Brû.”
– Biztos valamelyik ősöm – mondta Valentin. 
–  Kérdezd meg tőle te magad – mondta sértett önérzettel
Julia,   amiért   az  asztal   a   Brû   famíliát  választotta   és   nem  az
övét. 
– Az egyik leszármazottad vagyok? – kérdezte Valentin. 
– A dédunokám fia.
– Adj isten, nagyapó! – mondta Valentin.

118
 – Szervusz, öcskös – felelte az asztal. 
– Elzászi kiejtése van az ősödnek – suttogta Julia. 
– Melyik ezredben szolgáltál? – kérdezte Valentin. 
–  A   kilencedikben   kezdtem.   Ott   voltam   a   jénai   csatában.
Lannes seregében, Treilhard tábornok parancsnoksága alatt. 
– És mit csináltál ottan? 
– Kardomat suhogtatva komolyságot vittem a német filozófi­
ába. 
– Ezt nevezem – mondta Valentin. 
– Jó estét – mondta az asztal, és egyetlen koppantást se lehe­
tett többé kihúzni belőle. 
Valentin kinyitotta az ablakokat. Mentegetőzött: 
– Nem is tudtam, hogy az egyik ősöm részt vett a jénai csatá­
ban 1806. október 14­én. 
– Honnan tudod, hogy pont akkor volt? 
– A fali kalendáriumban olvastam – válaszolta óvatosan Va­
lentin. 
–  Az   mindenesetre   biztos,   hogy   nem   dumálunk   többet   az
ősöddel. 
– Felőlem, tudod… 
–  Tudom – mondta Julia. – És most mit csináljunk? – fűzte
hozzá ásítva. 
– Szívesen kinyitnám a boltot, de az ma rosszul venné ki ma­
gát. Mi lenne, ha moziba mennénk? 
– Megnézni valami baromságot? Mint amire a múltkor is el­
vittél, és ami olyan tré volt. Mi is volt a címe? 
– Modern idők.
– Az az. Ki nem állhatom a te Chaplinedet. És különben se il­
lene, hiszen gyászban vagyunk. 
– Hát akkor nézzünk meg egy szomorú filmet – javasolta Va­
lentin. 
–  Ha kitudódna a környéken, hogy alighogy eltemettem az
anyámat, moziba mentem, kibeszélnének az emberek. 
– Akkor hagyjuk az egészet – mondta Valentin előzékenyen.
119
 –  Szarok én rá, hogy mit beszélnek az emberek. Magasról
szarok rájuk. De nézzünk meg valami jót. Nem játsszák valahol
A kantinosnő három szeretőjé­t? 
– Nem – mondta határozottan Valentin,.
– Add csak ide az újságot! Mit mondtam? Még nagy reklá­
mot is csapnak neki. A Rexben megy. Imádom a Rexet, gyö­
nyörű az az orgona meg a csillagos égboltozat, meg minden. Is­
teni egy hely. 
– Mi érdekes van az ilyen katonahistóriákban? 
– De furcsa vagy! Oda vagy a büszkeségtől, hogy az a matu­
zsálemed kardcsörtető volt, a maiakat meg nem akarod megnézni.
Valentin beletörődött a sorsába, és elment megfésülködni: a
Rexbe mégse lehet akárhogy elmenni. 
Julia felhúzta a cipőjét. 
Az   előszobában   észrevett   egy   kendőt.   Valamelyik   kedves
vendég vagy a neje veszthette el. 
– Nem tudod, kié?
– Nem – mondta Valentin. – Talán a Verterelle­néé. 
– Útközben beadjuk neki – mondta Julia. – Örülni fog. 
– Jó gondolat. 
Julia a kezébe vette a kendőt, és hirtelen megjelent a szeme
előtt egy utca, alkalmasint egy párizsi utca, de hát alig ismerte
Párizst. Egy nő ment az utcán, nyilván Verterelle­né. Hirtelen
összerogyott.   A   járókelők   odarohantak.   És   Julia   tudta,   hogy
meghalt. 
Valentin feléje fordult: 
– Mi bajod? 
Julia nem válaszolt. 
–  Itthon maradhatunk, ha akarod. Ne menjünk a Rexbe?
– kérdezte Valentin feléledő reménnyel.
–  Beugrunk Verterelle­néhez ezzel a ronggyal, aztán pedig
megnézzük  A   kantinosné   három   szeretőjé­t.   Biztos   vagyok
benne, hogy ez a film Nanette­nek is tetszene.

120
 11

Jó napot kívánok, asszonyom. Szép időnk van, igaz? Mind­
járt itt a nyár. Miniatűrhöz vagy fényképhez lesz? Fénykép­
hez? És mekkorához? Nem tudja? Önnél van a kérdéses fotó?
Nincs? De kedves asszonyom, akkor honnan tudhatnám, hogy
milyen keretre van szüksége? Csak úgy, szemmértékre akarja
kiválasztani? Ne tegye, asszonyom, ne tegye! Túl nagyot vagy
túl  kicsit   fog   választani. És  én  ragaszkodom   hozzá, hogy  a
kedves vevő jót kapjon. Én, kérem, adok a szakmai becsület­
re. Az a jó, ha a keret a fotográfia szerves tartozéka. Valóban
bűn valami vacakba belerakni a szívünknek kedves lény kép­
mását. Mert ugye kedves a szívének az illető, akit… A fia? Na
látja. Ha tudnánk a pontos méretet, ezt ajánlanám önnek, ez
olyan fiatalos. Mert nyilván kisfiúcska még. Egy ilyen fiatal
anyának nem is lehet nagyfia… de, de, komolyan… Tizenhá­
rom éves? És tudja már, hogy mi akar lenni? Ó, mérnök. Szép
hivatás.   Motorbiciklit  tervezni  meg dugóhúzót  meg gátakat.
Úgy hallom, mostanában nagy szükség van gátakra a Csen­
des­óceánnál. Ezt a keretet választja inkább? Igen, ez nagyon
divatos.   Ha   pedig   nem   illik   a   kis   Pierre…   pardon,   Jean…
fényképéhez,   nyugodtan   hozza   vissza.   Kicserélem.   Ugyan,
asszonyom, mi sem természetesebb. Tizenkilenc frank kilenc­
venöt lesz. Lenne szíves meghagyni a címét, asszonyom? El­
küldöm   majd   az   árucikklistámat,   és   értesítem,   ha   érkezik

121
valami új, ami számot tarthat az érdeklődésére. Máris jegyzem:
Lornier­né, Madagaszkár utca 12, igen, Madagaszkár, jól isme­
rem. Hogy itt van a közelben? Hát, ahogy vesszük. Én köszö­
nöm. Viszontlátásra, asszonyom.
Jó napot kívánok, kedves Foucet­né. Fogadok, hogy a kis­
asszonyka   elsőáldozási  fényképéhez  lesz  a  keret.  Na  ugye,
kitaláltam. Csak azért mondok kisasszonykát, mert az valami
hihetetlen,   hogy   milyen   nagylány   a   korához   képest.   Egész
nőies már az alakja? Hű, nem mondom! És nem viselte meg?
Hát   igen,   nagyon   odavolt.   Fel   kellett   volna   készítenie   rá,
Foucet­né, ez bizony az anya feladata. A Marie­Claire min­
den egyes száma figyelmezteti az anyákat. Hiába, az ilyesmi
velejár a gyengébb nemmel. Nincs magánál a fénykép? De
hát, Foucet­né, hogy adhatnék el magának egy keretet csak
úgy   találomra!   Én,   kérem,   nem   végzek   kontármunkát.   Tu­
dom,   bízik   a   szemmértékében,   de   meglátja,   Foucet­né,   túl
nagyot vagy túl kicsit fog választani. Ha nagy a keret, akkor
elvész benne a fotó, ha meg kicsi, akkor le kell vágni belőle,
és az valóságos bűn. Ugorjon be holnap a pontos mérettel,
Foucet­né,  jó? Persze szerette volna, ha már  ma este meg­
van? Megértem, hogy sürgős, megértem. Tudja, mit? Vegyen
kettőt.   Egy   nagyot   meg   egy   kicsit.   A   másiknak   később   is
hasznát veheti. Vagy ki is cserélhetem. Ezt a két modellt vá­
lasztotta? Tökéletesen egyetértek magával: ragyogó és finom
mind a kettő. Negyvenegy frank öt centimé lesz, az öt centi­
me­ot elengedem magának. Én köszönöm.
Jó   napot   kívánok,   uram.   Miniatűrhöz   vagy   fényképhez?
Fényképhez.   Szülők?   nővérek?   menyasszony?   Dehogynem,
uram, de még mennyire, hogy rám tartozik, nem adhatok el
magának   akármit.   Maga   fiatal.   Tizenkilenc   éves…   Pardon,
húsz. Április 14­én volt a születésnapja. De… mondja csak,
nem   az   Houssette   úr   unokaöccse   véletlenül?
Tehát   jól   gondoltam.   Van   valami   családi   vonás.   az   édes­

122
 anyja Houssette úr nővére? Hát persze, az Houssette úr báty­
jának a felesége. Ezek szerint magát is Houssette­nek hívják.
Szép név, és nem nagyon gyakori. Van testvére? Egy nővére.
Remek,   remek. A  nagybátyja jó barátom. Őszinte lehet  hoz­
zám. Egy kis barátnő fényképéről van szó? Nem? Hát akkor?
Értse meg, Pierre… pardon, Jean úr, hogy csak akkor tudok ta­
nácsot adni, ha tudom, hogy kit fog keretezni a keret. Egy bi­
cikliversenyzőt? Lapébie­t? Az aztán a bajnok! Van jövője a fi­
únak. Még a Tour de Franceot is megnyerheti. Magánál van a
fényképe?   Nagyszerű.   Ezt   nevezem   ideális   vevőnek.   Nézze
csak, a Léon Leville műveknek ezt a kis exkluzív modelljét szív­
ből ajánlhatom: rozsdamentes acélból van a bicikli, és az első
kerék direkt úgy van megcsinálva, hogy a fotót bele lehessen
tenni, az üveg benne van az árban, a hátsó kerék meg dísz, ugye.
Hogy tetszik? Drága egy kicsikét? Nincs gond, megegyezünk,
máris csomagolom, Így ni. Harmincegy frank lesz. Sok? Tudja,
mit? Most kifizeti a felét, és ráér holnap vagy holnapután ren­
dezni az adósságot. Ugyan, szóra se érdemes. Tizenöt frank, én
köszönöm. Hohó, de hisz magának maradt még tizenöt frankja.
Hogy este szórakozni megy? Higgye el, jobb rögtön megadni az
adósságot, csak így lehet meggazdagodni. Legalább nem fő a
feje miatta. Tizenöt meg tizenöt az annyi, mint harminc. Én kö­
szönöm. Viszontlátásra, Pierre úr. És hajrá, Lapébie!
Jó napot kívánok, asszonyom. Ööö… Gache­né, igen, per­
sze. Szóval túl nagy a keret. Mi sem egyszerűbb, kicseréljük,
kérem. És a fénykép? Ja, hogy benne hagyta. Hű, de szép fiú,
a mindenségét! Egy Adonisz. A kedves férjeura? Nem kell
pirulni,   asszonyom.   Én,   kérem,   ahogy   egy   gyóntatóatya
mondaná, néma vagyok, mint a sír, és titoktartó, mint a pira­
misok. Hát igen, tényleg elvész benne a fotó. Mindjárt kere­
sek   magának   valami   megfelelőt.   Nézze   csak,
ezt a modellt a Marie­Claire is melegen ajánlja. Engedelmé­

123
vel a két üveglap közé illesztem ezt a dzsentlement. Nos, mit
szól hozzá? Ezt választja? Egy kicsit drágább, mint a másik,
nem baj? Hogy visszaveszem­e a másikat? Természetesen. Ez
ugye harminckettő­kilencvenöt lesz. Levonok belőle tizenhat­
tízet, az annyi, mint… Hogy huszonötért vette? Már ne is hara­
gudjon, asszonyom, de nézze meg ezt a karcolást. Nem látja?
Pedig tisztán látszik. Itt. Itt, ni. Ez a dísztárgy némileg meg van
rongálódva.   Önnek   akartam   szívességet   tenni   vele,   hogy
visszaveszem, de az ön érdekében azt kell javasolnom, hogy
tartsa meg, előbb­utóbb biztosan akad majd egy nagyobb mére­
tű fénykép, ami pontosan beleillik. Nem fogja megbánni, hogy
hallgatott   a   jó   tanácsra.   Nos   tehát   harminckettő­kilencvenöt.
Tudja, mit? Eltekintek a centime­októl, és odaadom harminchá­
romért. Csak tréfáltam. Öt centime az harminchárom, meg ket­
tő az harmincöt, meg tizenöt az ötven, én köszönöm.
Vannak lanyhább időszakok, mindennap jut idő portörlés­
re, tisztítgatásra, rendezgetésre. Valentin mindent megcsinál,
még   a  kirakatot  is   lemossa.  És   még így  is   marad  ideje.  A
kézköröm­ és fülpucolászati munkálatokat oly mértékben el
lehet   húzni,   hogy   azt   még   csak   nem   is   sejtik   a   kérdésben
nem kellőképpen járatos egyének. De ez se tart a végtelensé­
gig. Valentin fájlalja, hogy a pedikűrözésre nincs módja ; két
ízben   megpróbálkozott   vele,   de   mindkétszer   azt   kellett   ta­
pasztalnia, hogy elszalasztottá a vevőt. Sose szabad elhamar­
kodottan általánosítani, de nagyon úgy fest, hogy a mezítláb­
ra   vetkőző   és   bütykeibe   temetkező   kereskedő   alárendelt
helyzetbe kerül a vevővel szemben. Valentin úgy döntött hát,
hogy   olvasni   fog.  De mit?   És  hogyan?  Újságot   böngészve
várni a vevőket: hogy néz az ki? A könyvvel se jobb a hely­
zet.   Valentin   egy   jól   ismert   megoldást   választ:   a   művet
vagy kiadványt egy dossziéba csúsztatja, amire szép kerek
betűkkel   az   van   ráírva:   Számlák.   Persze   vigyázni   kell,ne­
hogy   túlságosan   belemerüljön   az   olvasmányába.   Feltéve,

124
hogy a hogyan kérdésre ez a megfelelő megoldás, hátravan
még   a   mit   megválaszolása.   Valentint   semmi   nem   vonzza
különösképpen.   Jó,   ott   vannak   a   lapok   által   ajánlott   új
könyvek,   csakhogy   elég   sokba   kerülnek,   akár   tizenkét­ti­
zenöt frankba is. És ott vannak a régi szerzők, az ő művei­
ket könnyen megtalálhatni a kerületi könyvtárban, csak az a
baj, hogy rengeteg van belőlük. Kin kezdje a sort? Vissza­
menjen   évszázadokkal, vagy érje be  egypár nemzedékkel?
Valentin   egy   igen   gyakorlatias   módszert   tesz   magáévá:   a

125
legközelebbieket választja, vagyis azokat, akiknek utcájuk van
a XII. kerületben: Charles Baudelaire, Taine, Diderot, Ledru­
Rollin. A XII. kerületi könyvtár, fájdalom, egyetlen Ledru­Rol­
lin­művel sem rendelkezik: a kudarc kedvét szegi Valentinnak.
És közben új gondolata támadt: leteszi az érettségit. Nem leve­
lező úton, az pénzbe kerülne, hanem magántanulóként. Tervét
elújságolja Juliának, aki tüstént talál tizenkét szükséges és ele­
gendő okot, bizonyítandó a vállalkozás hiú voltát. Valentin be­
látja.
Marad a barkácsolás. Megpróbálkozhatna asztalosmunkával,
lakatosmunkával – még kereteket is csinálhatna! Új stílust al­
kothatna,   egyedi   modelljei  lennének,  megrendelésre   gyártaná
őket. Csakhogy nincs elég hely hozzá. Tervéről szívfájdalom
nélkül lemond, már csak azért is, mert előre tudta. A probléma
tehát továbbra is megoldásra vár. Egy ízben azzal kísérletezett,
hogy bezárta a boltot, és kitett egy kis táblát: „Öt perc múlva itt
vagyok”, aztán egy óra hosszat csatangolt, de utóbb megtudta,
hogy Mentonnet­né, a tisztítós, akit nem is hívtak meg a kávé­
zásra, távollétében ott járt, és kijelentette, hogy ő ugyan nem
fog többé potyára fáradni, és kár is a gőzért, Brû keresztet vet­
het rá, Mentonnet­néra mint képkeretvásárlóra. 
Hétkor zárás. Valentin ráfordítja a kulcsot, és olajra lép.
Az ajtótáblákat csak kilenc körül teszi fel, vacsora után. Hét
óra öt perckor belép a Wattignies utcában levő Cimborák ká­
vézóba. A környék összes bisztrója közül ezt kedveli a leg­
jobban: a neve miatt. Nem ül le, ott marad a pultnál, egy cso­
mó  embernek  kezet ad, és már kérés  nélkül hozzák neki a
Dubonnet­t.   A   szirupos   bortól   átpártolt   ehhez   a   legalább
olyan egészséges, de férfiasabb italféleséghez. Megy a duma,
ő hallgat. Aztán ő is dumál egy kicsit, nehogy tartózkodónak
lássék. A 37­es Világkiállításról folyik a szó, amely meg se
fog nyílni talán a sztrájkok miatt, de amely fel fogja lendíte­
ni   az   üzleti   forgalmat,   ha   mégis   megnyílik.   Spanyolország

126
meg a Népfront is szóba kerül. A fő téma a biciklisport, a fut­
ball és a lófajnemesítés. Valentin bólogat, mosolyog, elismétel
egy­egy, az újságban olvasott mondatot, aminek általában nagy
sikere van, és ez mindig meglepi Valentint, hiszen a többiek is
elolvassák az újságot. Végül pedig a környék csip­csup esemé­
nyeiről beszélgetnek; Juliát kizárólag ez érdekli. 
– Mennyi volt máma? – kérdi Valentintól. 
– Kétszázharmincnégy frank. Jó nap volt. 
– Mi a fene ütött a népekbe, hogy folyton bekereteztetik ma­
gukat? – zsörtölődik Julia, és félreteszi a bevételt. 
–  És ez még semmi. Meglátod, mi lesz a Világkiállítás
alatt. 
– Ez is micsoda ökörség, sose fog megnyílni ez a hülye kiál­
lításuk. 
– Azt mondják, hogy de. 
– Majd meglátod. Ugyanolyan hiszékeny balek vagy, mint a
kocsmai haverjaid. Mit mesélnek máma? 
Valentin   az   utolsó   csepp   zöldséglevest   is   kikanalazza:   jó
sűrű leves, olyan, mint a csiriz. Megnyalja utána a száját. Aztán
kezdi kis kockákra aprítani a kenyeret. 
– Verterelle­né feldobta a talpát – újságolja. – Az utcán. Sé­
tálgatott, és egyszer csak puff, szívrohamot kapott, összeesett,
úgy szedték föl a járdáról, de már meg volt halva. 
Valentin fogja a tányérokat, és kimegy a második fogásért, a
délről maradt raguért. 
–  Kíváncsi   vagyok,   bebújik­e  az  asztalba, hogy  dumáljon
velünk egyet. 
Valentin egy csöppet se bánja, hogy ugyanazt eszi vacso­
rára, amit ebédre. Sőt. Estére jobban meg van főzve az étel,
ízesebb, zamatosabb. Váltakozva ízlelgeti a birkahúsdarabká­
kat   meg   a   szaftjával   átitatott   kenyérdarabkákat.   Időnként
nagyot kortyint a borból, teljessé téve ekként az ízharmóni­
át.   Hogy   ma   este   miért   élvezi   ilyen   rendkívüli   módon   az

127
evést? Őbenne is felködlik a kérdés, de szerencsére csak akkor
találja meg rá a választ, amikor már olyan fényesre van törülve
a tányérja, hogy kész vízpocsékolás lenne elmosogatni.
Fölemeli a tekintetét, és a szeme elé táruló különös látvány­
tól még a szája is tátva marad egypár másodpercig. Julia nem
táplálkozik. A ragu ott vesztegel a tányérjában, ahelyett hogy
lefele haladna az emésztőcsatornájában.
– Nem szereted? – kérdi hitedenkedve Valentin.
És mivel Julia nem válaszol, egy másik, hasonlóképpen va­
lószínűtlen feltételezésnek ad hangot: 
– Csak nem a Verterelle mama halála hozott ilyen állapot­
ba? 
– Ezt te nem értheted – hangzik a villámgyors válasz, és Ju­
lia pillanatok alatt eltünteti a kaját. – Mondd tovább – mondja
megtörülve a száját, miközben Valentin feltálalja a sajtot és az
aprósüteményt. 
– Nem tudok mást. Holnapután lesz a temetés. 
– Reullyben? 
– Nem, Bagneux­ben. 
– Elmegyünk. 
–  Valamelyikünknek   a   boltban   kell   maradnia.   Menj
egyedül. 
– Egyedül nincs kedvem. 
– Nem zárhatok be megint egy egész délelőttre. 
– Fölvehetnél egy inast. Fizetés nincs, ebédet kap. 
– Nem hiszem, hogy menne a dolog az új törvényekkel. 
– Szarok én a Népfrontra meg a törvényeire. 
– Különben sincs senkire se szükségem. 
– Hány vevőd volt ma? 
– Négy. Foucet­né, Houssette unokaöccse, egy hölgy a Ma­
dagascar utcából, ezt nevezem véletlennek. 
– Miért? – kérdezte Julia.

128
 –  Csak úgy. Meg egy Gache nevű hölgy, aki visszahozott
egy keretet kicserélni. 
– Remélem, semmit se cseréltél ki. 
– Persze hogy nem. 
– És miket mondtak? 
– Az Houssette unokaöccse húszéves, van neki egy nővére,
és odavan a biciklisportért. Elhozta a Lapébie fényképét. 
– Az ki? 
– Biciklibajnok, azt akarta bekereteztetni. Amúgy egész jó­
képű a gyerek, barna haj, barna szem, ovális arc. Különös is­
mertetője: a bal mutatóujjának első perece deformálódva van.
Érdekel? 
– Talán. És Foucet­né? 
– A kislánya most volt elsőáldozós neki. De formás is már a
kicsike. 
– Az anyja meg deformált – vihogott Julia. 
– A Gache nevű hölgy behozta a fiúja fényképét. Azt a jampecet!
– Hogy néz ki a nő? 
– Egész jól. 
Valentin   tartózkodott   a   túlságosan   lírai   leírásoktól;   szíve
szerint ugyanis azt mondta volna: jó bőr, egy kicsit érett, de jó
bögyös. 
– Bővebben! 
– Hát szőke. De asszem, mesterséges szőke. 
– Kora? 
Valentin megvakarta az orra hegyét. A kor mindig kényes
kérdés Juliával. 
– Harminc – bökte ki. 
– Hogy volt öltözve? 
– Kabát volt rajta, ha jól emlékszem. 
– Milyen színű? 
–  Nem figyeltem meg. Egy rubintos gyűrűt meg jeggyűrűt
viselt. 

129
 – Ez nem elég, hogy megismerjem – mondta elgondolkozva
Julia. 
– Minek neked megismerni? – kérdezte csodálkozva Valen­
tin. 
Julia nem válaszolt. 
Valentin   piskótát   mártott   a   borába:   az   a   nagy   művészet,
hogy addig kell benne hagyni, amíg jól meg nem szívja magát,
de még nem mállik szét, pont amikor az ember kiszedné a po­
hárból. A nagy figyelmet követelő tevékenység következtében
Valentin nem vette észre, hogy Julia bájos mosolyt vet rá. 
Egy sípcsontra mért rúgás aztán megtette a magáét. 
– Szeretem, amikor az emberekről mesélsz – mondta Julia. –
Olyan kedves tőled. 
– Tényleg? Nem untatlak? 
Csüggedten nézte, ahogy a piskótája szétúszik a borban. 
– Csak épp több részletet kellene mondanod. Konkrét dolgo­
kat. Apróra leírhatnád őket. Nem tudnál fényképet szerezni a
vevőidről? 
– Hogy tudnék? 
– És a kocsmai haverjaid nem avatnak a bizalmukba? 
– Annyira nem vagyunk jóban. 
– Még egy­két pohár megoldaná a nyelvüket. De te hallgass!
Sose dumálj, ez a legfontosabb. 
– Csak nem arra biztatsz, hogy iszákos legyek? 
– Dehogy, dehogy, bogaram, de hát értsd meg! 
– Mit értsek meg? Julia nem válaszolt. 
– Mi van emögött? – kérdezte Valentin. 
– A székem támlája – nézett hátra Julia, és kényelmesen el­
terpeszkedett a fotelban. 

130
 12

A vasárnap volt a legnehezebb nap; idő múltával a mozinál
kötöttek ki, és hogy ne támadjon vita belőle, hogy melyikbe
menjenek, mindig ugyanabba mentek, már csak azért is, mert
Crampon úr, a moziigazgató mindig fenntartott nekik két he­
lyet. 
–  Mi a ménkű ütött Chantalba? – dohogott Julia. – Hogy
pont vasárnap! Pont vasárnap kell neki teára hívni bennünket!
A feje lágyára esett ez a lány. És pont amikor a Tarzan megy a
moziban. 
–  Hát ez tényleg pekk – bólogatott Valentin, aki pedig na­
gyon is örült, hogy teázni mennek. 
Azt hitte, hogy a teázás, az csak a Marie­Claire­ben létezik. 
Csak kétszer kellett átszállniuk a metrón, és meg is érkeztek
Butugráékhoz. 
– Valami rosszban sántikálnak – mondta Julia. – Majd meg­
látod. 
– Jót tesz egy kis változatosság– mondta Valentin békítőleg.
– Így legalább jól megéhezünk, és este is jól fog esni a pacal. 
– Túrót! – mondta Julia. – Mindent bezabálok, amit csak az
asztalra tesznek. 
–  Egyedül is el fogok boldogulni a pacallal – mondta Va­
lentin.

131
 – Lehet, hogy kölcsön akarnak kérni tőlünk. 
– Úgy néz ki, hogy jól megy nekik. 
– Ne hidd! A tisztviselők éhenkórászok, és mindig a pénzen
jár az eszük. A tisztviselő­feleségeknek meg az izélésen. Isme­
rem az én kis Chantalomat. 
– Mit csinálunk, ha meg akarnak pumpolni? 
– Tiszta sor: annyi az adó meg az adósság, hogy egy vasunk
sincs. 
– Nem is beszélve a gázszámláról – jegyezte meg Valentin.
– A gázszámlát hagyd a fenébe! Elég az adóról meg az adós­
ságról beszélni. Világos? 
–  Az nem igaz, hogy az idén micsoda adót varrtak a nya­
kunkba! Még a tavalyinál is többet. Mi lesz ebből? 
– Ez az. Szép dolog szociális törvényeket hozni, de ebből is
a hivatalnokok húznak hasznot, a kereskedőknek meg felkopik
az álluk. 
– Ez az. Azt hiszem, nem lesz baj – mondta Valentin derűlá­
tóan. 
–  És ne hagyd, hogy Chantal, a kis szerelmed, behúzzon a
csőbe. 
– Miféle csőbe? 
Csöngettek.   Egy   kellemdúsan   szubrettnek   álcázott   fiatal
teremtés nyitott ajtót nekik. Julia szúrós szemmel mérte vé­
gig. 
– Ez valami új – mondta. – Régóta szolgál itt, fiacskám? 
– Egy hete, asszonyom. 
– Ezek a fejük lágyára estek – sóhajtott Julia. 
A kellemdúsan szubrettnek álcázott fiatal teremtés megsza­
badította őket a kabátjuktól és a fejfedőjüktől, majd kinyitott
előttük egy ajtót, és utat mutatott nekik. 
– Ismerjük a járást – morgott Julia. – Előbb ismertük, mint
te.
Chantal   egyedül   várta   őket.   Valentin   gyors   pillantást   vet

132
körbe, nézi, hol vannak a teáscsészék meg az aprósütemény, de
semmi effélét nem tud felfedezni. Nyilván később fogják be­
hozni. Más vendégek nincsenek, meg bridzsasztalok se. Meg­
próbált egyedül megtanulni bridzsezni, de nem ment, és le is
tett a szándékáról, mert rájött, hogy egyetlen ismerőse se ismeri
ezt a kártyajátékot. 
–  Min   ábrándozol, Valentin?­kérdezte Chantal, és megpu­
szilta.

133
 Ma olyan nagyon szende volt és egy csöppet se démonias. 
– Mondd csak – kérdezte tőle Julia –, ki ez a kurva, akit ki­
küldtél ajtót nyitni? 
– A szobalány. 
– Sokba fog még kerülni neked. Nemcsak a bére miatt. Sz­
sz­sz… nem vagyok kíváncsi, mennyit adsz neki. De a képéről
ítélve, benne van a szakszervezetben a csaj. És majd nézd csak
meg, mit fog elszámolni, ha bevásárolni küldöd! 
– Az a fontos, hogy nagy segítség nekem. 
– Nem volt elég a takarítónő? 
– Azt is megtartom. 
Julia feldúlt képpel Valentin felé fordult; a szeme majdnem
kiugrott üregéből, és a parkettára pottyant. 
–  A disznók! – bömbölte. – Ezek nyertek a lutrin! Chantal
szívből és kedvesen felkacagott: 
– Ugyan, dehogy – mondta –, ugyan, dehogy. Odalépett egy
asztalkához, elvett róla egy rézcsengettyűt ugyanolyan fémből
való hosszú nyéllel, és kecsesen megrázta. A ténykedése nyo­
mán felhangzó vígan gyöngyöző csengettyűszó örömmel és re­
ménységgel töltötte el Valentin szívét. 
Rögtön megjelent a kellemdúsan szubrettnek álcázott és vál­
tozatlanul mosolygós fiatal személy. 
– Catherine! Jelentette az úrnak, hogy megérkeztek a vendé­
gek? 
– Igen, asszonyom. 
– Akkor hozhatja a teát és a süteményt, Catherine. És portóit
is hozzon az uraknak, hátha inkább azt isznak. 
– Melyik üveg portóit hozzam, asszonyom? 
– Talán az 1878­as évjáratú Sandemant, Catherine. 
– Igenis, asszonyom. 
Julia   tátva  maradt  szájjal, arcán  a legrémesebb bárgyúság
valamennyi jelével, némán hallgatta a párbeszédet. 

134
 – Nos, Valentin, hogy megy a bolt? – kérdezte Chantal fesz­
telenül, és a sógora felé fordult. 
Valentin, akit – éppen ellenkezőleg – fellelkesített a Chan­
tal­Catherine párbeszéd, így válaszolt: 
–  Remekül! Mint a karikacsapás! Tegnap például kétszáz­
hatvanegy frank meg egy hamis ötfrankos volt a bevétel. Pedig
ritkán   lehet   átvágni   ilyesmivel.   Tényleg,   elhozhattam   volna,
hogy megmutassam Paulnak, talán érdekelte volna. 
– Azt hiszem, ez nem tartozik az ügykörébe – mondta Chan­
tal igen jóságos mosollyal –, az pedig biztos, hogy ha érdekli
is, most már nem sokáig. 
Julia, akihez vastag­vastag köd­ és vattarétegen át jutottak el
a társalgás foszlányai, a nővére utolsó szavainak hallatára na­
gyon lassan felhúzta a szemöldökét. Ebben a pillanatban táncos
kedvvel és táncos léptekkel belépett Paul. 
– Á, á, üdvözöllek, kedves Julia, üdvözlöm, kedves Valenti­
nom – harsogta hamisan csengő hangon. 
Két­két tálcával megjelent Catherine és a bejárónő. Az apró­
sütemény mennyisége és változatossága, valamint a Paul új öl­
tönye szövetének a minősége csak növelte Julia elképedését,
azt hitte, mindjárt megőrül. 
– Megpróbálom a teát – válaszolta Valentin az egyik hozzá
intézett kérdésre –, még sose ittam. 
Hogy süteményt kér­e? De még mennyire! Rögtön az első
csak úgy szétolvadt a szájában, bizonyítékul, hogy nemhiába
volt optimista. Egyre újabb és újabb süteményt választott ki,
választék aztán volt, és ez volt a legszórakoztatóbb az egész­
ben. 
– Jól megy a bolt? – kérdezte tőle Paul. 
–  Fantasztikusan. Tegnap kétszázhatvanegy frank meg egy
hamis ötfrankos volt a bevétel. Épp mondtam Chantalnak, hogy
az esetleg magát is érdekelné.
–  Nem.   A   pénz   az   egyetlen   olyan   területe   a   metrikus

135
rendszernek, amely nem tartozott az ellenőrzésem alá. Hozzá
kell tennem, hogy két hete jómagam sem tartozom a súly­ és
mértékhivatal ellenőrzése alá. 
Julia, aki mindmostanáig úgy viselkedett, mint akit főbe kó­
lintottak, magához ragadta a szót, és reménytől duzzadva, gyá­
szos hangon azt kérdezte: 
– Kirúgtak? 
– Nem, én mondtam fel. 
Julia markolt egy nagyot a süteményből, és nekiveselkedett:
a szárazakat gyorsan szétmorzsolta, a töltöttekből elébb kiszív­
ta a krémet, majd a szájüreg hátsó fertálya felé irányuló nyelv­
csapással a tésztájukat is lenyelte. 
– Hát Marinette? – kérdezte, eltökélve, hogy nem foglalko­
zik többet Paullal. – Hol van Marinette? 
– Sétálni ment a nörsszel – felelte hanyagul Chantal. – Elra­
gadó teremtés, dán, és egy szót se tud franciául. Bűbájos. 
– A végén még kimeríted az uradat, ha ennyi sok szép lányt
szerzel be neki – mondta Julia, elhatározva, hogy nem hagyja
elkápráztatni magát. 
–  Könnyű   megtartani   a   férjünket,   ha   csupa   bányarémmel
vesszük körül – mondta Chantal. 
– Mindenkinek megvan a maga módszere – vágott vissza Ju­
lia. 
Valentin zavarban volt, Paulra nézett, és bambán rámosoly­
gott. 
–  Ne is törődjön vele – mondta Paul könnyedén. – Ezek a
női dolgok nem ránk tartoznak. Kér egy szivart, Valentin? 
Julia   kikapta   a   kezéből   a   szivartokot,   megtapogatta   a
bőrt, és hirtelen egy műhely képe jelent meg a szeme előtt:
szorgos   munkások,   esztergagépek,   hajtószíjak,   egy   kép   a
Két elzászi gyerek bejárja Franciaországot című könyvből,
amelyet gyerekkorában, még a tizennégyes háború előtt ol­
vasott: csakhogy most látta, ahogy forognak a kerekek, sü­

136
rögnek­forognak a munkások, még a műhely lármáját is hallani
vélte. Aztán eltűnt a kép. 
– Köszönöm­ mondta Valentin. – Én legfeljebb két vagy há­
rom cigarettát szívok el naponta. 
Julia visszaadta a szivartokot Paulnak, és így szólt: 
– Na, hadd halljuk a mesét! Alig bírod már magadban tarta­
ni. Szóval fogtad magad, és felmondtál? 
– Igen, otthagyom az államigazgatást. 
– Az iparban helyezkedsz el – mondta Julia. Paul hökkenten
és ijedten nézett rá. 
– Honnan tudod? – kérdezte. 
– Nem tudom. 
– Most mondtad. 
– Kitaláltam. 
– Mondd meg, honnan tudod! – próbált szigorú hangot meg­
ütni Paul. 
– Mi a franc! – tört ki Julia. – Ki tilthatja meg, hogy kitalál­
jak valamit? 
Chantal kíváncsian fürkészte a nővére arcát. Valentin, nos,
Valentin épp felfedezett egy olyan fajta aprósüteményt, ame­
lyet még nem kóstolt. 
– Hát – mondta Paul elkedvetlenedve –, kitaláltad. Igen, az
iparban helyezkedem el. Elfogadtam egy igazgatóhelyettesi ál­
lást… 
– Csak helyettes? – mondta Julia. 
– …egy puskatusgyárban. 
– Puskatusgyárban? – kiáltott fel elragadtatva Valentin. 
– Igen, puskatusgyárban. Châtellerault­ban van. 
– Ki a csudának van szüksége puskatusra? – kérdezte Valen­
tin. 
– A puskagyártóknak adjuk el – válaszolta Paul. 
– Mért, ők nem tudnak maguk gyártani tust a puskáikhoz? 
– Mi erre vagyunk specializálódva.

137
 – Na – kurjantott Valentin –, akkor kapóra jön maguknak az
új háború. 
– Ne dumálj olyasmiről, amihez nem értesz! – mondta Julia.
– Nem lesz háború, és a puskagyártók Paullal együtt nemsoká­
ra tönkremennek. 
– Elfelejted – mondta Paul –, hogy Európán kívül is kitörhet
háború, másrészről pedig a háborún kívül is sokféle tevékeny­
ség van, amely nem nélkülözheti a puskát, példának okáért a
vadászat és a csendőrség. 
– Na de azért – kötötte az ebet a karóhoz Valentin – főleg az
új háború fogja fellendíteni a forgalmukat. 
– Már most se panaszkodhatunk a forgalomra – mondta Paul
öntelten.   –   Ha  békét   akarsz,  készülj   a   háborúra!  Fegyverke­
zünk.
– Az más – mondta egy kissé homályosan Julia.

138
 Valentinhoz hasonlóan ő is úgy képzelte, hogy csak akkor
kezdenek puskát gyártani, ha már megvolt a hadüzenet. 
– Akkor is el tudjátok adni a puska tust, ha nem lesz háború?
– kérdezte még mindig nem értve egészen a dolgot. 
– Természetesen. Vannak megrendeléseink. 
És  Paulnak véletlenül  sikerült egy füstkarikát bodorítania.
Minden téren diadalmaskodott. 
– És hogy találtad ezt az állást? 
– Nem most fordult elő először, hogy a nagyiparosok, akik
tisztában vannak a képességeimmel, állásajánlatot tesznek. Ed­
dig mindig elutasítottam. De ezúttal olyan szép volt a meny­
asszony, hogy nem mondhattam nemet. 
Kedélyesen kacarászott. 
–  Én   is   így   voltam   vele   –   mondta   komolyan   Valentin.   –
Amikor felajánlottak egy rőfósüzletet, nem tudtam nemet mon­
dani. 
–  Szép posztot találtál neki – mondta Julia Chantalnak. –
Mennyit fog keresni? 
– Úgyse hinnétek el – mondta Paul. 
– Azért csak mondd! 
– Csupán az a kellemetlen, hogy ki kell költöznünk Châtel­
lerault­ba – mondta Chantal. 
– Ebből még nem tudom, hogy mennyit keres – mondta Julia.
–  De   gyakran   jövünk   majd   Párizsba.   A   kocsival   gyorsan
megy. 
– Miféle kocsival? – kérdezte Julia. 
–  Hát géperejűvel – felelte Paul a tőle telhető legközönyö­
sebben. 
– Autótok is lesz? 
–  Nem tudtuk eldönteni, hogy Renault­t vagy Citroent vá­
lasszunk­e, végül is egy Delage­unk lesz. 
Julia az ég felé emeli a karját:
–  Ezek  a  fejük lágyára estek. Szeretnéd tudni, Valentin,

139
milyen az a pénzkidobás? Hát nézd meg jól magadnak ezeket
itten! Egy fél év múlva a betevő falatjukra se lesz pénzük, és
hozzánk jönnek majd koldulni. 
– Remélem, nem fogsz elkergetni minket – mondta Chantal.
–  Nem – mondta Julia. – Annyira fogok örülni, hogy úgy
látlak benneteket, hogy egy állati nagy kaját csinálok a tisztele­
tetekre, és ti betegre, sőt halálra fogjátok zabálni magatokat,
mert az az összement koldusgyomrotok nem bír majd bevenni
egy rendes vacsorát. 
– Egyelőre azonban én hívlak meg benneteket vacsorára. 
– Elfogadjuk – mondta Julia. – Örömmel elfogadjuk. 
–  És mi lesz az ebédről maradt pacallal? – aggodalmasko­
dott Valentin. 
–  Szarok rá. Nem utasítunk el egy vacsorameghívást. Már
csak azért se, mert Brébagra úr valami jó helyre akar elvinni
bennünket. Igaz, Paul? 
–  Pontosan. A kiállítás német pavilonjának éttermére gon­
doltam. 
– Maga ugrat minket – mondta Valentin. – Az a legdrágább
hely. Az újság is megírta. 
– Bízd rá! – mondta Julia. – Nem látod, hogy nem tud micsi­
nálni azzal a rengeteg pénzével? És így legalább a kiállítást is
látni fogom. 
– Még nem voltál a kiállításon? – kérdi Chantal. 
– Azt hiszed, volt rá időm? 
Valentin érdeklődve néz a feleségére. Már jó ideje nem fér a
fejébe, mi a fenét csinál naphosszat. 
– Olyan sok munkád van a bolttal? – kérdi Chantal. 
–  Mért, asziszed, magától megy? Ez nem úgy van, mint a
gyárban, ahol a munkások melóznak, mint az állatok, a gyáro­
sok meg malmoznak egész nap.
– Nocsak, milyen népfrontos lett a mi kis Juliánk – nevetgélt
kedélyesen Paul. 

140
Catherine bejött a lepusztított tálcákért. 
– Szaladjon le taxiért! – utasította Chantal. 
– Hát a kocsitok, a Delamicsoda? – kérdezte Julia. 
– Az még nincs meg – mondta Chantal. 
– Látod? – mondta Julia Valentinnak. – Csak nagyzoltak. 

141
 13

Valentin   roppant   figyelemmel   szemlélte   a   katonát,   aki

hosszan fejtegette jövetele közvetlen és közvetett okait. 
– Tudod – mondta a katona –, csak nem megyek el úgy a ki­
állításra, hogy be se köszönök az én Valentin barátomnak. Ilyet
mégse tehetek. 
–  Rendes tőled – mondta Valentin körültekintően. Örülök,
hogy nem felejtettél el. 
– Egy ilyen havert? Soha! 
Valentin   szerényen   lesütötte   a  szemét.   A   katona   elismerő
bólogatás közepette szemügyre vette a helyiséget. 
– Csinos kis bolt. 
– Mindennap kisöprök – mondta büszkén Valentin. 
– Azt mindig is szeretted. Sőt utcaseprő akartál lenni a civil
életben. 
– És a port is letörlöm, ha van egy kis időm. 
– Látszik is. Minden ragyog. Hasznát látod, hogy olyan ki­
váló másodosztályú közlegény voltál. 
– És hamarosan még több hasznát fogom látni. 
– Már mért? 
Bourrelier láthatólag meg volt lepve. 
– Hát mert jön a háború – válaszolta Valentin. 
– Te begolyóztál. Ki a fene ellen harcolnánk?
– Nem tom – mondta óvatosan Valentin. – De érzem, hogy
közeleg.

142
 – Mi? A háború? 
– Naná. 
– Hé, neked odalett a jókedved, amióta rendes mesterséged van!
– Ugyan dehogy! Dehogyis! – És jókedvűen felkacagott.
– Ide figyelj – mondta Bourrelier. – Nem léptünk bele a spa­
nyolországi   darázsfészekbe.   Egy   okkal   kevesebb   a   háborúra,
nem igaz? Meg aztán Hitler nem bolond, nagyon jól tudja, hogy
ha háborút indítana, akkor kitörne a forradalom odahaza nála,
hát majd bolond lesz, érted? Jó, meghuzigálja majd a Sztálin fü­
lét, de az nem a mi dolgunk. És kész. És elhiheted, hogy olyan
valakivel állsz szemben, aki konyít egy kicsikét a kérdéshez. 
Azzal odadugta a karját Valentin orra alá. 
– Most látom csak – szólt Brû, a hajdani katona –, hogy egy
karsávval kevesebbed van. 
– Hát igen, öregem. Előrukkoltam zászlóssá. 
– Örülsz, mi? 
– Még jó. 
–  Látod, én sose vittem volna ennyire – mondta Valentin.
Bourrelier jól meglapockatja a lapogóját. 
–  Meghiszem azt! De a másodosztályúak nélkül nem lehet
megvédeni Franciaországot. 
Valentin   megfontolásra  méltónak   találja  ezt   a bölcs   mon­
dást, de Bourrelier nem hagy neki időt rá.
–  Erről jut eszembe. Hogy te milyen mázlista vagy! Mivel
részt vettél a malgacsmalájok elleni hadjáratban, nem kell részt
venned a kiképzésben. Benne van a Közlönyben. És ha mégis
ki akarnak képezni, jogod van fellebbezni. 
–  Hogy te mi mindent tudsz – mondta Valentin. – Megér­
demled, hogy még jobban előléptessenek. A háborúban még tá­
bornokságig is viheted. 
– De ha mondom, hogy nem lesz háború!
Valentin nem forszírozza a dolgot, és Bourrelier­nak szem­
látomást nincs több mondanivalója.

143
 – És – fűzi hozzá –, és. 
– He? – mondja Valentin. 
– Egyedül vagy a boltban? 
– Amint láthatod. 
– És? És? 
– He? – mondja Valentin. 
– És Brûné őnaccsága? 
– Brûné otthon tartózkodik. Valentin a plafonra mutat. 
– Ott fönt van a lakásunk – magyarázza. – A feleségemnek
nincs ideje az üzlettel foglalkozni. Különben tudod, mit, bezá­
rom a boltot. Gyerünk, igyunk egy pohárkával. 
– Benne vagyok – mondja Bourrelier. 
– Majd meglátod, egy olyan kávézóba megyünk, amelyet jól
ismersz. 
– Ki van zárva – mondja Bourrelier. – Sose jártam errefelé.
Isten háta mögötti környék ez itten, hallod­e. Van egy have­
rom, aki párizsi, és amikor mondtam neki, hogy megyek, meg­
látogatom   egy haveromat, aki  Párizsban  lakik a Brèche­aux­
Loups utcában, nem hitte. 
– Most aztán megnézheti magát – mondta Valentin. 
–  Hej, te betyár Valentin! És most mesélj! A házasság? A
meló? Meg a többi? Nincs semmi hézag? Jól mennek a dolgok?
– Lassacskán. 
– Azt meg hogy érted, hogy lassacskán? 
– Észrevehetted, hogy ez itt már nem rövidáruüzlet. 
– Észre is vettem. Tudod, én nem értek a kereskedéshez, de
mondd, a képkeretből is meg lehet élni? 
–  Élek,  nemdebár? Tényleg, adok neked ajándékba egyet.
Egy képkeretet. 
– Köszönöm szépen. 
– Látod? Cimborák kávézó. Pont mint Bordeaux­ban.
– Jó, jó, Cimborák kávézó, pont mint Bordeaux­ban. De ez
mégse az. Ezt itt nem ismerem. Miért akarod bemesélni?

144
 –  Hú, de szőrszálhasogató lettél, amióta zászlós vagy – je­
gyezte meg Valentin. 
–  A Cimborákról jut eszembe – szólt Bourrelier –, Didine
szeretne Párizsban elhelyezkedni. Nem tudsz valamit? 
– Ajjajaj, a feleségem hallani se akarna róla. 
– Mért? 
– Hogy az milyen féltékeny! 
– De azért, ha tudsz segíteni Didine­nek, tudod, milyen ren­
des lány! 
– Persze, persze, küldd csak el hozzám! Csak lesz valami a
környéken. 
Helyet foglalnak, és hangot adnak óhajuknak. 
– Mi a szösz – jegyzi meg a zászlós –, áttértél a Dubonnet­
hoz. Meglátod, abszinttal fogod végezni. De térjünk vissza a
tárgyra! Az oldalbordád? Mesélj! Bevált az asszonyka? 
– Minden rendben – mondta Valentin. 
– Na látod, ez a legfontosabb. 
Negyven másodpercig hallgatnak. 
– Szóval fogtad magad, és feljöttél a kiállításra – szól Valentin.
– Nem akartam kihagyni. Az ilyen élmények egy egész élet­
re szólnak.
– És mi szépet láttál? 
– Várjál, várjál, még csak ezután megyek. 
– Én velem már egy hónapja megnézették. 
–  Akkor   legalább   tudsz   tippeket   adni,   hogy   mit   érdemes
megnézni. 
–  Hát,   tudod,   annyi   minden   van.   Rendkívül   érdekes   a
Miniatűrök   Pavilonja. A  Fotomontázs  szárnyat  is   érdemes
megnézni. Aztán ott a Fejlődés Keretei, de az talán egy ki­
csit túl szakmai dolog neked. Én persze megnéztem a Mada­
gaszkári Pavilont is, de semmit se ismertem meg. Már azon
kezdtem   gondolkozni,   hogy   jártam­e   valaha   is   Madagasz­
káron. De majd meglátod. A társaságomban levőknek per­

145
sze  azt mondtam, hogy „teljesen ilyen volt”, meg hogy „egy
csomó   mindent   eszembe   juttat”,   a   sógorom   meg   kioktatott,
hogy nem helyes azt mondani, hogy „csomó minden”. Te tud­
tad ezt, zászlós? 
– Hát persze. Mit gondolsz, kivel dumálsz itten? 
– Na látod, a sógorom most kioktatna, hogy úgy kell monda­
ni: „kivel beszélsz”. 
– De nagy seggfej lehet a sógorod, hallod­e! 
–  Te csak ne féltsd, gyáriparos lett belőle. Majd felveti a
dohány. Annak a hölgynek a férje, aki kifaggatott engem ille­
tően. 
– Aha. 
– Mit is mondtam? Ja, igen, szóval ott voltunk mind a né­
gyen a kiállításon. Paul, Chantal, aranyos neve van, mi, és Ju­
lia, az a feleségem, és persze összevissza faggattak. Hogy pél­
dául mi a különbség a szakaláv meg a hova törzs közt. Te tu­
dod? 
– Tudtam, de elfelejtettem. 
– Hát én tudtam. Még szerencse, hogy mindenkit untatott a
dolog,   úgyhogy   továbbmentünk.   Aztán   megnéztük   az   orosz
pavilont, ami csuda méltóságteljes és nagyon érdekes. Például
látni lehet egy autót, amit ők csináltak teljesen egyedül. 
– Mi az, kommunista lettél? 
– Isten bizony, majd meglátod: igazi gépkocsi. 
– Azt is láttad, hogy megy? 
– Nem. 
–  Na látod. Csalás az egész. Egy rakás bádog. Ha azt hi­
szed, hogy amilyen rendszerük nekik van, két csavart is össze
tudnak csavarozni, hát nagyon tévedsz. 
– Akkor hogy csinálták? – kérdezte Valentin.
Bourrelier  egy kicsit hátradűlt, hogy jól  megnézze, mi­
lyen pusztítást vitt végbe a bolsevizmus egykori alárendelt­
je fizimiskáján.

146
 – Biztos, hogy nem vagy egy kicsit bolsevista? 
– Én csak bodegista vagyok – válaszolt Valentin. 
– Jó, jó, de hogy tessél a vevőidnek? 
–  Nem kell, hogy én tessek, elég, ha az áru tetszik nekik.
Aztán a német pavilonba mentünk vacsorázni. 
– Micsoda? 
– A német pavilonba mentünk vacsorázni. 
– A svábokhoz mentél vacsorázni? 
– Istenem, hogy bezabáltunk! – sóhajtott Valentin. 
– Undorító. Én semmi pénzért be nem tenném oda a lábam.
És mit kajáltál? Káposztát? 
– Piszok menő volt és állati drága. Paulnak igazán tele van a
brifkója mostanában, de még ő is vágta a pofákat, amikor meg­
látta az étlapot. Ettél te már kaviárt? 
– Azt se tudom, mi az. 
– Mi meg akartuk kóstolni, Julia meg én. Julia a feleségem. Az
a keresztneve, hogy Julia Julie. Egyszer így hívom, másszor meg
úgy. A változatosság kedvéért. Szóval ott tartottam, hogy Julie
meg én meg akartuk kóstolni a kaviárt. Már csak azért is, mert
egyeden adag annyiba került, mint az én egész napi bevételem. 
– Na ne hantálj! 
– Az adólevonás után? A tiszta bevétel? Nehogy azt hidd.
Na szóval Paul azt mondta, hogy ezt a moslékot csak az oro­
szok bírják megenni. Végül is lemondtunk róla, még Julia is,
pedig Juliának elég, ha Paul mond valamit, ő rögtön az ellen­
kezőjét   állítja.   De   ebben   a   kaviár­ügyben   Paul   túljárt   az
eszén, nem győztem csodálni. De ez eltartott egy jó darabig,
és   közben   a   pasas,   akit   németül   főpincérnek   neveztek,   ott
várt egy kis notesszal meg egy ceruzával. Nem tom, mit fo­
gott fel az ökörségeinkből, de oda se bagózott, csak állt ott
mereven, mint egy faszent, és olyan komoly volt, mint a fa­
lióra   percmutatója.  A   kismutató,   az   sokkal   jópofább,   az
olyan kis pocakos, és nem izgatja magát, a fordulóban úgyis

147
elkapja a másikat. A pénztár mellől pont odalátok az órás fali­
órájára, ott van az üzlete fölött. Ha éppen nincs más dolgom,
azt szoktam nézegetni. 
Elhallgatott. 
– Azelőtt nem voltál ilyen nagy dumás – mondta Bourrelier
zászlós. 
– Hol is tartottam? 
– Még mindig a kaviárnál. 
– Igen, szóval a pasasnak a szeme se rebbent, tuti, hogy kém,
Julia meg is akarta kérdezni tőle, de Paulnak sikerült megakadá­
lyoznia. Azt el is felejtettem mondani, hogy ez az étterem állati­
ra   pipec,   elegáns,   meg   hogynenaccságosasszonyomos,   tömve
van köldökig kidekoltált nyanyákkal meg direkt az alkalomhoz
illően kinyalt­kifalt ürgékkel, pont mint a moziban, csokornyak­
kendővel, hogy le ne malackodják a szósszal. Szó, ami szó, mi
elég csórón néztünk ki közöttük, főleg szegény Julia, aki szó,
ami szó, nem valami sikkes teremtés, először azt is hittem, hogy
nem fognak beengedni minket, de végül aztán találtak nekünk
egy asztalt, ahol senki se fog zavarni bennünket, és beültettek
egy ilyen bemélyedésbe, ami úgy el volt dugva, hogy a pincérek
néha egy félóráig keresgéltek, mielőtt megtalálták volna.
– És végül mi finomat ettél? 
– Káposztát. 
– Nem megmondtam? 
–  Paul langusztát rendelt amerikai módra, Chantal angolos
vegyestálat, Julie meg marhaszeletet burgundi mártással, hát én
féltem, hogy megsértem őket, ha nem a nemzeti ételüket vá­
lasztom. 
– Én juszt se ettem volna a kolbászukból. Amíg vissza nem
adják Elzász­Lotaringiát! 
– Hát nem vettük vissza tőlük tizennyolcban? 
– Tényleg, el is felejtettem. De újra vissza akarják venni.
– És még azt állítod, hogy nem lesz háború?

148
149
 –  Még mindig nem érted. Az elzásziak, azok németül be­
szélnek, igaz? Mi meg megtartjuk magunknak a lotaringiaiakat.
Békésen el fog intéződni, Hitler megmondta. 
– Hogy te mi mindent tudsz! – dörmögte Valentin. 
–  És a káposzta után? – kérdezte Bourrelier, aki nem akart
visszaélni diplomáciai síkon elért győzelmével. 
–  Utána? Majd kipukkadtam. Olyan finom volt, hogy idáig
belaktam belőle. 
Egyik kezét az ádámcsutkájához emelte. 
– Már csak azért is – folytatta –, mert ilyen púpos volt a tá­
nyér. 
Másik kezét harminc centiméterrel az asztal síkja fölé emelte.
–  Utána – fűzte hozzá – épp csak hogy le tudtam nyomni
egy ekkora szelet tortát. 
Mindkét keze segítségével egy tíz centiméter magas, húsz
centiméter sugarú, százhúsz fokot bezáró köralapú hasábcikket
rajzolt a levegőbe. 
–  Ha nincs az az isteni kis bor – mondta végezetül –, még
megfulladtam volna, annyit zabáltam. Johannisbergi bor, ahogy
ők mondják. 
– Eh, ez csak propaganda – szólt Bourrelier. – Közelébe se
jöhet a Beaujolais­nak. A svábok nem tudják, milyen a jó bor. 
– Csuda vidáman jöttünk el, még Paul is, aki pedig jó nagy
dohányt hagyott ott. 
– Mennyibe került? 
– Több mint száz ruppó volt fejenként. 
– Olyan nincs. 
–  Paul megmutatta a számlát. Mivel ő hívta meg a társasá­
got, nem akarta, hogy azt higgyük, hogy valami lepra helyre fi­
zetett   be   bennünket.  Kérlek  szépen,   majdnem   ötszáz  frankot
hagyott ott.
– Hogy mik vannak! Hanem, tudod, mocskos dolog így lete­
jelni a sváboknak.

150
 – Aztán elsétáltunk oda, ahol mindenféle vicces dolgok van­
nak. Például egy torony, és le lehet ugrani róla ejtőernyővel. 
– Milyen magas a torony? 
– Hát úgy húsz­harminc méter. 
– És nem törik össze magukat a pasasok? 
– A zsinórok megtartják őket. 
– És a zsinórok nem szakadnak el? 
– Nem láttuk, hogy elszakadtak volna. 
– Te is ugrottal? 
– Julia nem engedte volna. 
– Én le fogok ugrani. 
– Jól teszed. Jó időtöltés és nem veszélyes. Utána felültem a
hullámvasútra. Állati jót tesz a káposzta után. Ilyen meredekek
vannak. 
A karjával egy kilencvenöt fokosat mutat. 
– És nincs karambol? 
– Nem láttam, hogy lett volna. És ez még semmi. 
– Na, mesélj! 
– Hát szóval, képzeld el, előre kell bocsátanom, hogy Chan­
tal meg én szem elől vesztettük Pault meg a nejemet, Chantal a
sógornőm, tudod, az a hölgy, aki mindenféléket kérdezgetett
tőled. 
–  Ezt   már   mondtad  –   mondta   Bourrelier   türelmetlenül.   –
Meséld már, érzem, hogy most jön a java. Sejtem, hogy mi kö­
vetkezik. 
– Mit sejtesz? – kérdi Valentin, és csodálkozva néz a zász­
lósra. 
– Majd aztán megmondom. Előbb meséld el. 
–  Julie is mindent kitalál: hogy hány pohárral ittam, hány
vevőt szolgáltam ki, hány újságot olvastam el. 
– Sokat olvasol? 
–  Leginkább a hetilapokat. A  Marie­Claire­t, anélkül nem
lehet meglenni az üzlet miatt. Azonkívül főleg a Hop­là­t és

151
a  Robinson­t. A napilapok közül a  Le Petit Parisien­t veszem
meg Julie­nek és az Autó­t magamnak.
– Mi az, sportember lettél?
– Muszáj, a vevők miatt. 
– És milyen sportot űzöl? 
– Semmilyet. Én csak tájékozódok. Különben igaz is, egész
jó időtöltés lenne vasárnapra. 
Az álmok szárnyaitól a képzelet rétjére röpítve, Valentin bé­
késen kérődzött frissen született ötletén. 
– Mondd tovább a történetet! – szólt Bourrelier. 
– Szóval, ott tartottam, hogy Julia is mindent kitalál. Még ha
téved is, akkor is kitalál valamit a dologból. És van, hogy sem­
mit se talál ki belőle. 
És Valentin tovább legelészett az álom lucernaföldjein. 
–  Hé,   még   nem   fejezted   be   a   másik   történetet   –   mondta
Bourrelier. – A sógornőddel a hullámvasúton. 
– Ez igaz. Elmondom töviről hegyire. 
– Rajta! 
–  Na   szóval   elvesztettük   a   többieket,   és   akkor   kettesben
Chantallal felültünk egy menetre. Szűkek azok a kis vagonok,
meg aztán sikítoztunk is, és az ilyesmi közelebb hozza az em­
bert egymáshoz. Érted. 
– Értem. 
–  Még egy menetre befizettünk. Ettől még közelebb kerül­
tünk egymáshoz. Utána sétafikáltunk, állati jól szórakoztunk, és
már nem is nagyon törtük magunkat, hogy megtaláljuk a többie­
ket. Már most mondom neked, hogy a kiállítás tele van sötét zu­
gokkal, csuda érdekes volt, hogy mennyi sötét zugot találtunk.
És akkor egy kicsit átfogtam a derekát az egyik karommal.
Vizsla tekintetet vetett a zászlósra, és megkérdezte: 
– Világos? 
– Folytasd csak, folytasd!
– És aztán megcsókoltam.

152
153
 – Előre tudtam! – kiáltott Bourrelier diadalmasan. 
– Tényleg erre gondoltál? 
– Pontosan. 
– Akkor jó. Mert még nincs vége. 
– Folytasd csak, folytasd! 
Valentin néhány másodpercig hallgatásba burkolózott, majd
a mennyezetre emelve tekintetét, áhítatos hangon közölte:
– Jó szagú fogkrémet használ. 
Bourrelier   kiguvadó   szemmel,   cserepes   ajakkal,   elvéko­
nyodó hangon rimánkodott: 
– Folytasd, folytasd! 
– Utána, mivel már fájt a virgácsunk a sok menéstől, ke­
restünk egy izét, ahova leülhetünk, és így fedeztük fel a va­
rázsgondolát. Berakják az embert egy gondolába, ami magá­
tól megy, illetve úszik, és ráadásul sötétben. Tisztára olyan,
mint egy föld alatti csatornában. Időnkint aztán egy kivilágí­
tott hogyishívják előtt halad el az ember, ami Velencét ábrá­
zolja, de amúgy végig sötét van. És senki más nincs a gondo­
lában. El tudod képzelni? 
– Hogy el­e? – nyögte ki Bourrelier, és megtörölgettc a fe­
jét. 
Zászlós lévén, rendkívül fejlett volt a vizuális memóriája,
és gyakran  előfordult, hogy Chantalt képzelte átlagon  felül
ronda szeretői helyébe. 
– Na és? Na és? 
–  És én levettem a csukámat, mert piszkosul szorította a
lábam. 
– Kész? 
Valentin lassan a végkifejlethez közeledett: 
– És valami nagyon furcsa történt. 
– Micsoda? 
–  Valami   üzemzavar   vagy   mi   lehetett,   mert   a   gondola

154
hirtelen befutott egy kivilágított terembe, és ott állt egy csomó
ember, és röhögtek rajtunk. 
– Mért, mit csináltatok? 
– Mindketten a lábunkat masszíroztuk. 
– Nem mondom – mondta Bourrelier felzaklatva. 
– És akkor felvettük a cipőnket, és kimásztunk, és az embe­
rek meg tapsoltak. Jól szórakoztunk. Nem messze onnan talál­
koztunk a többiekkel, akik minket kerestek. Ennyi. Neked is
kellemes estéd lesz a kiállításon, majd meglátod. 
Valentin előszedte a pénztárcáját, és hívta a tulajt. 
– Örülök, hogy végre találkoztunk, de most muszáj ebédelni
mennem. Brûné már vár, és nagy balhét fog kiverni, amiért így
elkések. De biztos kitalálja, hogy mért kések. Talán. Tényleg, a
varázsgondolánál semmit se talált ki. 
– Na és a sógornőd meg te? Igen? 
– Azóta se találkoztunk. Egy hónapra rá kiköltöztek Châtel­
lerault­ba Paullal. Hagyd csak! Én fizetem a cehhet, főnök. Ka­
tonának ingyenes. Erről jut eszembe, nézd ezt a prospektust, a
német pavilonban osztogatták. 
Bourrelier felolvasta a szöveget: 
„A   Francia–Német   Közeledés   Bizottsága.   Turisztikai   osz­
tály. A napóleoni csatamezők Németországban, jutányos áron,
luxusbuszon.   Kizárólag   francia   győzelmek:   Ulm,   Eckmühl.
Lützen. Auerstadt. Jéna.” 
–  Egyszer befizetek rá – mondta Valentin. – Csak az zavar
egy kicsit, hogy engem csak Jéna érdekel.

155
 14

Elkezdett filmtekercset árusítani, de hamarosan felkereste őt
a Durance utcai fényképész, kifejtette, hogy milyen tisztesség­
telen konkurrencia ez, és Valentin senkivel se akart tisztesség­
telenül konkurrálni. Aztán azt gondolta ki, hogy tisztítószerosz­
tállyal egészíti ki áruházát, de Balustre, a háztartási bolt tulaj­
donosa haladéktalanul közölte vele, hogy mennyire bántja ez
őt, és Valentin senkit sem akart bántani. És amikor arra az elha­
tározásra   jutott,   hogy   díszmű­   és   dísztárgykereskedésbe   fog,
Panneton úr, aki a Reully Bazárt igazgatta, legott lebeszélte ter­
véről, kimutatva, hogy a viszály magvait hintené el a negyed­
ben,   márpedig  Valentin  sehol   sem  akarta  elhinteni  a  viszály
magvait. 
Lemondott hát róla, hogy kibővítse árukínálatát, és ezzel
végképp   tétlenségre   kárhoztatta   magát.   Nem   maradt   neki
más,   csak   az  idő   végtelen   űrje.  Akkor   megpróbálta   az   idő
múlását   fülön   csípni,   ami   éppoly   nehéz   vállalkozás,   mint
megfigyelni   az   elalvás   pillanatát.   Ott   ült   a   pénztárgépnél,
nézte a Poucier úr boltja fölött levő nagy órát, és a nagymu­
tató   járását   figyelte.  Látta,   ahogy   ugrik   egyet,   aztán   még
egyet, aztán még egyet, és hirtelen negyedórával később ta­
lálta magát, a nagymutató pedig kihasználta az alkalmat, és
alattomban   előreszaladt.  Hogy   hol   járt   ő,   Valentin,   ezen­
közben? Olykor Madagaszkár tájain barangolt, olykor újra
átélte kedvenc képregényhősei, Flash Gordon, a szuperman,

156
és Mandrake, a mágus egy­egy kalandját, olykor meg egyszerű­
en újra jóllakott egy jó ebéddel vagy – többé­kevésbé töredéke­
sen – újra látott egy filmet. 
Kéthónapi   fáradozás   eredményeképpen   odáig   jutott,   hogy
három mutatóugrást is észlelt, de négyet soha, és erre az időtöl­
tésre   csak   később   emlékezett   vissza,   amikor   egy   kacagtató
vicclapot olvasgatott, vagy amikor, mint egy rossz lemez, egyre
ismételte­ismételte magában az Houssette­tel, Virole­lal vagy
valamelyik másik szomszéddal való amúgy érdektelen társalgá­
sát. Hiába volt minden: valami mindig ott motoszkált a fejében.
Persze az is előfordult, hogy éppen amikor a perc halni ké­
szült, átváltozni azzá a kis fehér térközzé, amelyet egy arra hi­
vatott festő két egyenlő hosszúságú fekete vonás közé szorított
az óra kerületén, belépett egy illető, illetve egy illetéktelen, és
rámaügyekkel árasztotta el Valentint, akit ez az idétlenség időt­
lenné tett egy időre. Vevői iránt való szívélyessége komoly kli­
entúrát biztosított számára, és Valentin lassan­lassan azt is fel­
fedezte, hogy a kör két kisebb körre oszlik: egy komoly vevő­
körre és egy nem kevésbé komoly nemvevő­körre. Ez utóbbi
természetszerűleg nem járult hozzá az üzleti forgalom fellendí­
téséhez, hanem mint bizalmasához járult Valentinhoz.
Kezdettől fogva kellemes társalgónak, kellemes egyéni­
ségnek,  kellemes kereskedőnek találták Valentint. És ami­
kor – Julia buzdítására – kérdezgetni kezdte az embereket,
diszkréten persze, a mesterségük, a gyermekeik és a gyer­
mekeik   gyermekbetegségei   felől,   később   pedig   a   szerelmi
életükről   és   anyagi   helyzetükről,   készséggel   válaszoltak
neki, és hamarosan már azzal se kellett fáradnia, hogy val­
lomásra sarkallja őket; csak úgy, maguktól, özönlöttek a leg­
bizalmasabb   közlések,   és   a   nők,   amikor   életükben   először
betették a lábukat a Valentinhoz, rögtön kitálaltak neki, hogy
hány szeretőjük van, és hogy hogy állnak anyagilag. A ká­

157
véházban még a legzárkózottabb törzsvendégek is a fülébe sug­
dosták kisded titkaikat, és mielőtt valami fontos döntést hoztak
volna, apróra elmondták neki a probléma mibenlétét, habár ta­
nácsot azért nem kértek tőle. Rájött, hogy minél nagyobb figye­
lemmel kíséri az idő futását a nagy óra puszta porondján, annál
jobban elárasztják a csip­csup ügyek, banális esetek és titkok,
amiket aztán Julia mohón szív magába az ő, Valentin tolmácso­
lásában. 
Este, a délről maradt ebédmaradék elpusztítása után, Valen­
tin kivitte a konyhába a maradék maradékát, Julia pedig nekifo­
gott kávét inni; a fekete nedű álmosító hatással volt rá. És mi­
közben Valentin beszélt, Julia szürcsölve megivott belőle két­
három jól megcukrozott csészével. Ő, Valentin pálinkát töltött
magának egy kúp alakú, vastag és nehéz pohárkába, amelyet
nagyon kedvelt, és amelyet csak az est végén ürített ki, egy haj­
tásra. 
– Bajok vannak Virole­éknál – szólt Valentin. 
– Nahát! Mi történt? 
– Áll náluk a balhé. Most hallom Virole­tól. 
– Felcsinálta a cselédlányt? 
–  Nem egészen. Vagyishogy igen, de nem most. Van neki
egy tizenhat éves lánya, akiről eddig nem tudott a Virole ma­
ma. Az esküvőjük után három évvel született. Virole szépen ki­
taníttatja, most fog érettségizni. Az anyát se ejtette, ad neki egy
kis apanázst. 
–  Aha, most már világos! Szóval ezért hiányzott mindig a
havi pénzből, Virole­né meg sose értette, hogy lehet az. 
– Honnan tudod? 
A monológ egyre gyakrabban vált dialógussá, és Valentin­
nak nem fért a fejébe, honnan a csudából szedi ezt vagy azt a
pletykát, amikor pedig ki se mozdul otthonról, és senkivel se
találkozik. Mindig ugyanazt a választ kapta:
– Nem emlékszel? Te magad mondtad.

158
 Ezúttal nagyon is jól emlékezett. Soha nem mondott ő effé­
lét. Sőt most oda is figyelt:
–  De   mért   mondtad, hogy  Aha,  most  már   világos?  Miért
aha?
Sőt odáig merészkedett, hogy fürkész pillantásokkal mére­
gette Juliát. Julia tudta, hogy Valentin egyszer úgyis rájön a do­
logra, vagy legalább megsejt valamit, de igyekezett késleltetni
a pillanatot, és ez remekül elszórakoztatta. Meg aztán így Va­
lentin   nem   fog  mindent  egyszerre   megtudni,   az   elhullajtott
morzsák is kielégítik egy ideig, a többi pedig rejtve marad előt­
te a következő elszólásig, sőt talán egész életére. Hirtelen meg­
rohanta   a   gondolat,   hogy   a   Valentin   egész   élete   nyilván
hosszabb lesz, mint az övé; már ha az egész életet mostantól
kezdve kezdi számítani. „Még olyan kis fiatal” – gondolta, és
félelem, irigység és szánalom szorította össze a torkát, és a szí­
ve lassabban kezdett verni, a balsors lassúdad ütemére. 
– Nos? – szólt Valentin.
Julia még sose hallotta ilyennek a hangját, volt benne valami
kis ingerültség és erőszakosság, ami nagyon férjhez illővé tette.
És mivel Julia komolyan vette a kettejük kapcsolatát,  ezt  rop­
pant mulatságosnak tartotta.
– Miket képzelsz be magadnak? – válaszolta nevetve. 
És mivel Valentin nagyon szégyellte, hogy olyan férji han­
gon tette fel a kérdést, lesunyta a fejét, és azt válaszolta: 
– Semmit. 
Julia visszatért Virole­néra. 
– Hogy fedezte fel a dolgot? 
– Zafir asszony vezette nyomra. 
– Kicsoda? 
– Zafir asszony, a Taine utcai látnok. Úgy fél éve telepedett
itt le, és az összes környékbeli nőszemély jár hozzá. Te nem
voltál nála? 
– Én nem vagyok nőszemély – mondta Julia.

159
 – Az biztos – folytatta Valentin, nem firtatva tovább a kér­
dést –, az biztos, hogy Virole­né az egész kerületet rá fogja sza­
badítani. Engem is mindenáron el akart küldeni hozzá. 
– Miért? 
–  Mindenért.   Egészség,   üzlet,   szerelem,   szerencse.   De   én
nem hiszek benne, és ráadásul tojok rá. 
– Igazad van. 
–  Te sose voltál nála? – ismételte meg a kérdést félénken
Valentin. 
– Gondolom, szóltam volna róla – igyekezett sértődött han­
got megütni Julia, de Valentin elengedte a füle mellett a vá­
laszt, és távolba vesző tekintettel kijelentette: 
–  Én csak azon csodálkozom, hogy az emberek hogy nem
fáradnak   bele   az   életük   mesélésébe.   Amikor   meghallottam,
hogy az a jósnő itt telepedett le a környéken, azt gondoltam
magamban, hogy na, énrám most már nem lesz szükségük, de
pont   ellenkezőleg.   Egyre   többen   és   többen   jönnek,   úgyhogy
néha már azt gondolom, eltévesztették a címet. 
– Remélem, te nem mondod meg nekik a jövőjüket – mond­
ta nyugtalanul Julia. 
– Hát persze hogy nem jósolok nekik. 
Majd hozzátette: 
–  Tulajdonképp nem kéne csodálkoznom. Ez más. Nálam
észre se veszik, hogy kiteregetik a magánéletüket. 
Megint gondolkozott egy sort: 
–  Attól a Taine utcai jósasszonytól meg azt várják, hogy ő
teregesse ki nekik a magánéletüket. A jósnál nem adhatják elő
a csip­csup meséiket, ott majd ő mondja a mesét. 
Levonta a végkövetkeztetést: 
– Ez más. 
– Persze hogy más – bólogatott hevesen Julia, aki szorongva
figyelte Valentin gondolatainak menetét.
Julia   nem   sejtette,   hogy   Valentin,   ha   akarja,   leplezni   is

160
tudja a gondolatait, és e téren szerzett gazdag tapasztalatait a
gyakorlatban is kamatoztatja. Igaz, az üzletmenetet meg a cim­
borákkal kölcsönösen fizetett rundok számát illetően nem volt
képes   megtéveszteni   Juliát,   lassanként   mégis   rájött,   hogy   az
asszony azért nem lát a fejébe, és ha a gégefőből egyenesen az
agyba futó belső hang azt mondja valamiről, hogy fekete, fenn­
hangon nyugodtan kijelentheti ugyanarról a dologról, hogy fe­
hér, Julia nem veszi észre a turpisságot. 
– És még mi volt? – kérdezte az asszony. – Összesen hatan
voltak ma nálad, nem? 
Csakugyan hatan voltak nála. 
Akkor egyenként előhalássza őket emlékezete hálójából, le­
hántja róluk mindennapi létük apró  pikkelyeit, majd vissza­
dobja őket az emlékek fenekeden tavába. 
Küldetése mára bevégeztetett. Julia mehet lefeküdni. És ő
is. 
Lassan elszívja második aznapi cigarettáját. Megkérdi: 
– Nincs valami ötleted, hol tölthetnénk idén a szabadságun­
kat? 
– Nincs. Nem érdekel. 
– Az első évben egyedül voltam Brüggében. – Az nem sza­
badság volt. 
– Te nem is vettél ki szabadságot. Tavaly itthon maradtunk
a kiállítás miatt. Nem volna kedved kettesben elutazni valaho­
va? 
– Dehogyisnem, bogárkám. Van valami ötleted? 
Azt kitalálta, hogy van neki valami ötlete, de azt nem, hogy
miféle, és – mint minden ilyen esetben – Valentin meglehető­
sen büszke volt magára. 
– Mi lenne, ha Németországba utaznánk? 
– Én benne vagyok – vágta rá Julia. – Nekem tökmindegy,
hogy hova megyünk.
–  Tudok egy rendkívül érdekes turistautat – mondta Va­
161
lentin, és egy papírt vett elő a zsebéből. – Egy hét luxusbusszal,
és nem is drága. Mit szólsz hozzá? 
– Mondom, hogy nekem tökmindegy. Ha nem túl drága, be­
fizetünk. 
–  Jaj   de   örülök   –   mondta   Valentin.   –   Szóval   rendben
van?
– Igen, bogaram. 
–  Különben – mondta Valentin – nem hiszem, hogy el fo­
gunk menni. Előbb fog kitörni a háború. 
–  Mit   beszélsz   ilyen   hülyeségeket!   Én   mondom   neked,
hogy nem lesz háború. Nem is értem, honnan szeded ezt az
ökörséget. 
Valentin régebben el­elejtett egy­egy ilyen jellegű megjegy­
zést, de mostanában megtartotta magának a véleményét. És ez
még szeretetreméltóbbá tette őt az emberek szemében. 
Most hanyatt feküdt, és megpróbált rájönni, hogy mi kü­
lönbség van aközött, ha az ember csukott szemmel semmire
se gondol, vagy ha álomtalanul alszik. Mint rendesen, ez az
erőfeszítés   most   is   nyomban   felébreszti   kilenc   órával   ké­
sőbben, és egész délelőtt söpröget, pucolgat, port törölget,
sőt még árusítgat is néha­néha. Főleg délután van módja rá,
hogy   belemerüljön   az   óramutató   járásának   figyelésébe;
agyából,   melyben   kusza   gondolatfoszlányok   kergetik   egy­
mást, megpróbálja kimosni a mindennapok lerakódott hor­
dalékát.   Gépies   mozdulatok   és   megfakult   tárgyak  sistergő
hangnyalábok szabdalta kietlen birodalma ez, de nem pusz­
taság.   Balustre  reggel   azt  mondta:   „Príma   kályhafestékem
van az ezüstrámáihoz”, és a mondat – a hangsúly nyomaté­
kától röpítve – olyan lidérces állhatatossággal zeng, vissz­
hangzik,   mint   a   hollandi   menyecskék   kakaóreklámja.   Va­
lentin   hallgatja a torz visszhangot, mely hirtelen eltávolo­
dik;  egy  ismeretlen, személytelen, kongó hang tolakszik a
helyébe, mely ellentmondást nem tűrően „radírt, radírt, ra­

162
dirt!” követel, és mely maga is távolodni kezd két, csupa egy­
forma Balustre­ből álló sorfal között, majd az üres vödörbe hul­
ló felmosórongy puha neszével elhal a messzeségben. A hango­
kat elnyeli a saját árnyékuk, a Balustre­öket eltakarják Párizs
látképei vagy az újságok fotói, és emezekre is ólomszürke fé­
nyű közömbös és ismeretlen tájak nyomódnak rá; erdők teli­
holdnál vagy az óceán vihar előtt. Valentin megfigyeli, hogy
sosem esik az eső. Most éppen semmit sem figyel meg. Mere­
ven néz egy faágat vagy egy gömbölyű kavicsot, és szem elől
veszti az időt. Az idő tíz perccel előbbre lökte a mutatót, és Va­
lentin nem tudta megfigyelni, hogy csinálta. És a faág, a kavics
óta semmi sem történt. Előfordul, hogy – önkéntelenül – újra az
órára függeszti tekintetét, és az is, hogy már javában beszél va­
lakivel, de még mindig a villódzó káprázatok foglyának érzi
magát. 
A vásárló  és a nem­vásárló klienseken kívül (az utóbbiak
száma napról napra gyarapszik az előbbiek rovására) ott vannak
a vigécek, a kifutófiúk, a különböző hatóságoktól jövő hivatal­
nokok,   a  koldusok  (Valentin  közéjük  sorolja  az apácákat, az
alamizsnát gyűjtőket, a biblia­ és ceruzaárusokat, a keleti sző­
nyeggel és a próféta lányának átokűző szent ezüstkezével háza­
lókat is). Semmit se vásárol, de szívesen ad alamizsnát. A bib­
liaárus már kezd dühbe gurulni: rendszeresen bejár a boltba, de
még egyetlen evangéliumot se sikerült elsütnie. Pedig már azt
is felajánlotta, hogy ha Valentin nem talál minden problémájára
megoldást benne, visszaveszi. Valentin hallani se akar róla, de
szívesen ad egy frankot; az árus duzzogva távozik, és nem fo­
gadja   el   a  pénzt. Az arab már  feladta a  hiábavaló szócsatát;
néha már be se megy a boltba, csak elhaladtában odamosolyog.
A környék koldusai viszont rendszeresen megjelennek; négyen
vannak, és persze nem terjesztik el Valentin jó hírét Picpus ut­
cai vagy Aligre téri kollégáik körében, így aztán a lokálpatrio­
tizmus határt szab Valentin bőkezűségének. Valentin nem tartja

163
pontosan számon, de hétfőtől péntekig mindennap egy frankot
és   szombaton  kettőt   ad Pommier   atyának,  Csupacsontnak   és
Thimothée­nak;  Miss   Párizs   beéri  heti  öt   frankkal,  amit   egy
összegben vesz fel, pénteken tizenöt óra tájban. Miss Párizs,
cserébe, kézbe veszi Valentin zenei nevelését; negyven évvel
azelőtt volt neki egy­két fellépése, és kornyika­repertoárjában
kizárólag olyan dalok szerepelnek, amelyek a tizennégyes há­
ború   utolsó   puskalövéseivel   feledésbe   merültek.   A   zeneórák
mérhetetlenül   untatták   Valentint,   de   úgy   gondolta,   hogy   ez
nyilván így megy Párizs­szerte; ha hinni lehet az újságoknak,
minden sanzonművész így végzi. Meg is próbálta meggyőzni
róla Miss Párizst, hogy nem áll egyedül az esetével, de aztán
nem erőltette a témát, mert látta, hogy bánatot okoz vele a mű­
vésznőnek. 
A teljes jogú koldus és az ócskaságárus közt ott volt átme­
netnek Fejenincs János, akit Valentin őszintén a szívébe zárt.
Az ádáz kedélyű és enyhén idegengyűlölő Fejenincs János nem
szerette, ha új arc tűnt fel a környéken. Valentin már több mint
egy éve boltoskodott a Brèche­aux­Loups utcában, mire meg­
tisztelte a látogatásával. Azóta kölcsönös rokonszenv alakult ki
köztük, és mindent őszintén megtárgyaltak egymással. 
Így aztán a vevők számának csökkenésével egyenes arány­
ban fogyott a tétlenséggel tölthető órák száma is. Ez utóbbi vé­
delmében   Valentin  megreformálta a reggeli menetrendjét. Öt
órakor kelt, hétkor nyitotta ki a boltot, és így nyert két órát,
amit – üde reggeleken és ködös hajnalokon – az idő figyelésé­
nek szentelhetett. 

164
 15

Egy csomó cirokseprűvel megrakodva belépett Fejenincs Já­
nos. A seprűt gondosan a pultra helyezte, és Valentin felé nyúj­
totta a kezét. 
–  Cigaretta – mondta, nem határozva meg pontosan, hogy
parancs vagy kérés esete forog­e fenn. 
Valentin odaadta neki a cigarettát, és egy skatulya gyufát is
csatolt mellé. 
Fejenincs János szívott egyet a cigarettából, az orrán keresz­
tül kifújta a füstöt, majd figyelmesen megszemlélte a parazsat. 
– Blü, blü, blü, blü, blü, blü – szólt. – Blü, blü, blü, blü, blü,
blü, blü. 
– Mit ettél ebédre? – kérdezte Valentin. 
– Tesárut – felelte Fejenincs János. – Tesárut, blü, blü. 
– Tyűhű – szólt Valentin –, akkor jól belaktál. 
Fejenincs János a combját csapkodta. 
–  Beszarásig – mondta, és majd megfulladt a kacagástól. –
Beszarásig. 
Ujját felemelve csendet intett, felemelte a fél lábát, és fin­
gott egyet. Aztán két ujja közt elnyomta a cigarettát, és lassan
rágni kezdte. 
– Mingyá meglátod – mondta, ügyet se vetve rá, hogy a ba­
góié őszbe vegyülő szakállára csordul. 
Benyúlt a zsebébe, és egy mindkét végén megkezdett hurkát
húzott elő.

165
 – Tesáru! – mondta. – Tesáru! 
Két szembefordított tenyerével mutatta, hogy a hossz mint­
egy hetvenöt centiméter volt, gyors körkörös csuklómozdulat­
tal, hogy csórta, majd hüvelykujjával bizonyos irányba bökött,
jelezve, hogy  az áldozat egész egyszerűen Verterelle,  akinek
három üzlettel odébb van a hentesáruboltja. 
– És onnantól idáig meg is etted? – kérdezte Valentin. 
A másik intett, hogy: hogyne, természetesen. 
– És nem láttak meg?
Fejenincs János kacsintott. Fogta az egyik söprűjét, és úgy
csinált, mintha a nyelét rágná, közben pedig mohón nyelte a
maradék hurkát. 
– Nagy kópé vagy te – mondta Valentin elragadtatva. Feje­
nincs János is ezen a véleményen volt; bólogatott és – immár
majdnem jóllakottan – leült. 
– Na és hogy van, Brû úr, hogy van Brû úr, hogy hogy hogy
van Brû úr. 
–  Még   mindig nem bírom négy percnél  tovább követni a
nagymutatót – mondta Valentin, tekintetét a Poucier nagy órá­
jára irányítva. 
Fejenincs is arrafelé nézett, és eltátotta a száját, de mihelyt
Valentin megszólalt, hevesen visszafordult: 
– Négy percen túl olyan, mintha elaludnék, már nem tudom,
min   gondolkozok,   és   az   idő   kicsúszik   az   ellenőrzésem   alól,
vagy   pedig   megrohannak   a   képek,   lankad   a   figyelmem,   és
ugyanúgy, mint az első esetben, már tovább is szaladt az idő, és
nekem nem sikerült fülön csípnem. 
Fejenincs János megértőén bólintott. 
– Blü, blü, blü, blü – szólt. – Blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü,
blü, blü. 
Majd elgondolkozva megismételte a mondatot.
– Őrködöm az idő felett – mondta Valentin –, de néha meg­
ölöm. Pedig ezt nem akarom.

166
 Beszélgetőtársa égnek emelte, majd fáradtan és együttérzően
leejtette a karját. 
– Főleg a képek zavarnak – folytatta Valentin. – Minden­
felől rám rohannak. Még olyan is van, amelyet nem is isme­
rek. Olyan tájakról, ahol sose jártam, s amelyek tán nincse­
nek is. 
– Kocsival – mondta Fejenincs –, kocsival, kocsival. 
Felállt, és több ízben körbevonatozta a székét. Aztán gyor­
san véget vetett eme tevékenységének, leült, és visszavedlett
figyelmes hallgatósággá. Valentint meghatotta ez a közjáték,
mely arról tanúskodott, hogy beszélgetőtársa mély érdeklődés­
sel kíséri az ő időpróbálkozásait. Tovább fűzte a szót: 
– Meg aztán ott vannak a hangok, a zajok, a szavak, mind­
az, ami az ember fülébe hatol. Vannak nagyon távoliak; mint­
ha rádió bömbölne egy hegy túloldaláról. És vannak monda­
tok, amelyek hülyén ismétlődnek és ismétlődnek. 
Elhallgatott, igazán nem akart tapintatlan lenni. 
Fejenincs János bólintott, és felállt. 
– Cigaretta – mondta. 
Ez azt jelentette, hogy távozni készül. 
Kifújta a füstöt az orrán keresztül, és odanyújtott egy söprűt
Valentinnak. 
– Vedd meg! – mondta. – Vedd meg! 
Valentin átvette tőle a söprűt, és azt kérdezte: 
– Te csináltad? 
A barátja intett, hogy igen. 
– Messze – mondta –, messze. 
– Mennyi? – kérdezte Valentin. 
– Húsz frank. 
– Hohó, ez milliomosnak való seprű! 
– Húsz frank. 
Valentin elgondolkozott rajta, hogy Julia ki fogja­e talál­

167
ni, hogy képes volt egy ciroksöprűért húsz frankot adni egy fél­
kegyeiműnek. Talán nem. A söprű nemigen tartozik a kedvenc
területei közé. 
Odaadta a húsz frankot Fejenincs Jánosnak, aki nem tudott
különbséget   tenni   húsz   centimé,   húsz   frank   és   húszmilliárd
között, de Valentin most az egyszer nem akarta a méltányos
árat fizetni. A húsz frank méltóságteljesen zsebre vágatott. Fe­
jenincs János távozott a söprűkkel a vállán, ment az orra után. 
Valentin   rokonszenvvel   szemlélte   szerzeményét.   Kapóra
jött neki, hogy egy járókelő floki pont arra a járdadarabkára
rondított, amelyet Valentin a sajátjának tekintett, és amelynek
a köztisztasága végett gyakorta együttműködött Párizs város
arra hivatott alkalmazottaival. Kipróbálta a szerszámot, és az
eredmény kielégítőnek bizonyult. Houssette kint állt az üzlete
előtt (az utca túlfelén, öt házzal odább, balra), és odakiáltott
neki: 
– Be kéne dugaszolni a feneküket a mocskosoknak! 
Valentin nem hallotta tisztán a javaslatot, amely ellen pedig
nyilván tiltakozott volna, ha felfogja az értelmét, és válaszkép­
pen vidáman meglengette a söprűjét, mint egy lobogót. Ami
megnevettette Houssette­et, aki – a többi környékbeli kereske­
dőhöz hasonlóan – elnéző jóindulattal volt Valentin iránt. 
Köztisztasági küldetése bevégeztével Valentin, maga után
húzva a söprűjét, visszament a boltba, és némiképp homályos
eszmefuttatásba bocsátkozott a környékbeli ebeknek potyadé­
kuk színe és halmazállapota szerint való azonosíthatóságát il­
letően.   Berakta   új   szerzeményét   az   üzlet   hátsó   fertályában
levő faliszekrénybe, majd előrejött, a pénztárgép elé ült, és a
Poucier­féle nagy órára emelve tekintetét, várta, hogy ugorjon
egyet   a   nagymutató,   ami   kezdete   lesz   a   versenyfutásnak,   a
mozdulatlanság (Valentin) és a körbeszaladás (a mutató) pár­
viadalának.

168
169
 Mindig az első perc a legkönnyebb. De a második percben
már jön az Houssette mondatának értelme. Mit is kiabált oda a
fűszeres? Vékonyka, de jól érthető babahang hatol Valentin fü­
lébe: „Be kéne dugaszolni a feneküket a mocskosoknak!” Sze­
gény kutyák. Ha legközelebb találkozik Houssette­tel, azt fogja
mondani neki: „Nem dugót kéne a fenekükbe rakni nekik, ha­
nem egy kosárkát a farkuk alá.” Ez kutyaságosabb, és Housset­
te jót fog nevetni rajta. Valentin még nem vesztette szem elől a
nagymutatót, de már érzi, hogy nem bír sokáig kitartani: maguk
alá temetik a szavak és a képek. És amikor megjelenik Hous­
sette, és úgy tántorog, mint tavaly július tizennegyedikén, Va­
lentin   megérti,   hogy   miért   adta   neki   Fejenincs   János   ezt   az
ajándékot. Tudja már, hogy ajándékot kapott, és Fejenincs csak
tapintatból kért érte húsz frankot. 
Szemét egyre az órára függesztve látja magát, amint hát­
ramegy a söprűért. Visszajön, és egyetlen lendülettel kisöp­
rűzi Houssette­et. Beletaszajtja a járdaszegély mentén csor­
dogáló folyókába, és a víz elsodorja a mosolygó fűszerest.
Aztán eltünteti a házakat a seprűjével, aztán a járdát és vé­
gül   a   szennyvízfolyókát.   Eléri   a   negyedik   percet,   és   még
mindig nem hullott ki az időből. Arra biciklizik egy csend­
őr.   Elsöpörve.   Egy   másik   gyalog   jön.   Az   is   elsöpörve.
Visszajön Houssette, két csendőr közt. Mért fogja közre két
csendőr   szegény   Houssette­et?   Mögöttük   feltűnik   két
csendőrtől   közrefogva   Houssette,   és   őket   meg   Houssette
követi   két   csendőrtől   közrefogva.   Valentin   elfelejtette   el­
söprűzni őket, és lám, máris annyi van belőlük, mint a nyű.
Tovább haladva ezen a nyomon egy Fejenincs János­sereget
pillant   meg,   amint   éppen   megostromolnak   egy   dombot;   a
védők   mindegyike   le   van   nyakazva.   Valentin   nagyot   söp­
rint, de már késő, képhulladék tapad a cirokszálakra, és hiá­
ba   erőlködik,   a   hulladék   képmássá   tapad   össze.   Ezt   hogy
fogja eltüntetni! Minden izmát és módszerességét latba vet­

170
ve   sikerül   helyreállítania   a  pusztaságot,   de   ekkor   észreveszi,
hogy közben eltelt öt perc, és ő nem tud számot adni róluk.
Első   próbálkozásra   ritkán   sikerül   célt   érnie   az   embernek.
Valentin most már ismeri az elméletet, de még nem tett szert
kellő rugalmasságra a gyakorlat terén, és főleg nagyobb gyor­
saságra, hajthatatlanságra lenne szüksége. Nem szabad várni a
söprűzéssel. Reszketős hang kezd dúdolni a tarkójában : „Pa­
csirta szól a”, puff, letaglózza, a hang kinyúlik, és kész. Már az
előbb is ezt kellett volna csinálnia. A füle mögé csúsztatja a
söprűt, és megfogadja, hogy legközelebb ügyesebb lesz. 
Belép egy csendőr. Miért nem kettő? A nevezett kérdésére
Valentin Brû azt válaszolja, hogy igen, ő Valentin Brû. Nahát
akkor   itt   van   Valentin  Brû új  mozgósítási  besorolása. Az  új
mozgósítási lap rózsaszínű, meglehetősen vidám színárnyalatú.
Valentin még egy kicsit kóválygó fejjel veszi tudomásul, hogy
a mozgósítás kezdetétől számított tizedik napon kell bevonul­
nia Nantes­ba, a gyarmati hadsereg 10. kiegészítő keretébe. 
– Most már biztos – mormolja Valentin. 
–  Mi biztos? – kérdezi a csendőr. Repes az örömtől, hogy
így le van sújtva a miniatűr­ és fényképkeret­kereskedő. 
– A háború – felel Valentin. 
A csendőr nevet: 
– Nem holnap fog kitörni. 
– De nemsokára. 
– Nem azért jöttem, hogy politizáljak magával. 
A csendőr kezd mérges lenni a leendő másodosztályú közle­
gényre. 
–  Meg aztán – fűzi hozzá ádázul – magának nincs oka pa­
naszkodni. Csak a tizedik nap kell bevonulnia, és akkor is Nan­
tes­ba.   Vegye   tudomásul,   hogy   vannak   öregebbek   magánál,
akiknek rögtön a Maginot­vonalhoz kell bevonulni, és rögtön
az első napon! 

171
 Valentin tisztában van vele. Megpróbálja megokolni, miért
fogadta kegyeibe az igazságtalanság. 
– Talán hogy én részt vettem a malgacsmalájok elleni hadjá­
ratban – vélekedik. 
– Az nekem tökmindegy – mondja a csendőr. – Viszont be
kell szednem az előző lapját. 
– Odafent van. Itt lakom az emeleten. 
– Na és nem tud fölmenni érte? 
– De igen. De akkor senki se marad az üzletben. 
– Majd én itt megvárom. Remélem, nem tart sokáig. 
Valentinnak szemlátomást nemigen volt ínyére ez a megol­
dás. Hogy néz az ki, egy csendőr az üzletben? Mi lenne, ha ve­
vővé alakítaná át? 
– Nincs szüksége véletlenül egy szép rámára? – kérdi. 
– Nincs időm nekem viccelődni, kérem – mondja a csendőr.
– Menjen, hozza le az előző lapját, itt megvárom. 
Valentin már elszokott a katonaélettől, ízetlen dolognak tar­
totta, hogy valaki csak így parancsolgat neki. Hát igen, mind­
járt itt a háború. 
– Megyek – mondta kurtán. 
Fölment a lépcsőn, belépett az otthonába (az ajtó, várakozá­
sának megfelelően, nyitva volt), és senkit se talált otthon, csak
a konyhában szunnyálladzó bányarémet, vagyis hát – miként
sejtette – Julia elment hazulról. Könnyűszerrel megtalálta a ka­
tonakönyvét, mely gondosan el volt dugva a lepedők közé, és
lement. Megejtették a mozgósítási lapok cseréjét. 
– Na, ezzel megvolnánk – mondta szellemesen a csendőr. 
– Senki se jött, amíg nem voltam itt? – kérdezte Valentin. 
– Senki. 
– Gyengén megy az üzlet mostanában – sóhajtott Valentin. –
Mindenki a háborúról beszél.
A   csendőr   némán   tisztelgett,   és   távozott.   Houssette­hez
vezetett az útja. Valentin türelmesen várt hét óráig, majd át­

172
sétált a fűszereshez, és szívélyesen azt indítványozta neki, hogy
igyanak egy pohárkával a Cimborákban. 
– Maga is megkapta az új mozgósítási lapját? – kérdezte Va­
lentin. 
– Ó, az nem jelent semmit – válaszolt a fűszeres. 
– Már milyen értelemben? 
– Hogy ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy háború lesz. 
– Hát persze. 
– Nem lehet úgy élni, hogy folyton arra gondol az ember. 
–  Természetesen – mondta Valentin. – Nekem nincs okom
panaszkodni, Nantes­ba megyek. 
–  Az nem jelent semmit – mondta a fűszeres. – Onnan to­
vább is küldhetik. 
– Na persze. 
–  És  különben is, ha kitör a háború, mindenütt bombázni
fognak. Párizs is megkapja a magáét, figyelje csak meg! 
Derűlátóan felnevetett. 
– Maga Párizsban marad? – kérdezte merészen Valentin. 
– Maga csak ne féltsen engem – válaszolt kitérőén Housset­
te, ami elszomorította Valentint. 
–  Így legalább nem unatkoznak a csendőrök – mondta Va­
lentin. 
– Szép idő volt máma, mi? – kérdezte Houssette. 
Valentin nemigen vette észre, hogy szép idő lett volna. 
Júniusban ez természetes. Találomra válaszolt: 
– Csudaszép. 
Az idő, a múló idő, sose szép vagy csúnya: mindig egy­
forma. Néha talán átvonul egy­egy másodperc­zivatar, és le­
het, hogy a délután négyórai napsütés visszaránt néhány per­
cet,   ahogy   a   megbokrosodó   lovakat   szokták.   A   múlt   talán
nem mindig tudja megőrizni azt a szép rendet, amit a ketye­
gő   óra   ad   a   jelennek,   és   lehet,   hogy   rendezetlen   sorokban
ront   elő   a   jövő:  a  pillanatok   lökdösődve  furakodnak  előre,

173
174
hogy minél hamarább felszabdaltassanak. Lehet, hogy malaszt­
tal teljes bűverő vagy rút ördögi akarat rántja görcsbe az időt,
és lövelli ki belőle a múltat s az eljövendőt. Lehet. De Valentin
sohasem bocsátkozott efféle feltételezésekbe. Ehhez még nem
volt elég tudása. Ő beérte volna egy különböző hosszúságú vá­
laszokra   szabdalt,   de   mindig   egynemű   azonossággal,   melyet
nem akart megfesteni az ősz színeivel, megfürdetni március je­
ges záporában, lebegtetni az illékony felhők foszlányai közt. 
– Rosszul van? – kérdezte Houssette. 
– Én? Dehogy! 
Beléptek a Cimborákba, mindenkit üdvözöltek, majd leül­
tek. Egy­egy abszintot rendeltek. 
– A papír miatt van úgy oda? Énnekem már harmadszor cse­
rélik ki a mozgósítási lapomat, mégse tört ki a háború. 
– Addig jár a struccmadár a kútra, amíg meg nem kopasztják
– jegyezte meg Valentin. 
– Ehh! Igyon egy jót, az majd rendbe hozza. 
Koccintottak, és Valentin elfintorodott. 
– Nahát, nem láttam még franciát, aki fintorgott volna az ab­
szinttól – mondta Houssette. 
– Csak azok miatt a nyavalyák miatt, amiket a gyarmatokon
szedtem össze – mondta Valentin. 
– Mért nem rendelt valami mást? 
– Ki akartam próbálni, hogy még mindig rosszul esik­e. 
Houssette gondterhelten nézett rá. 
– Furcsa egy fickó maga – foglalta össze a véleményét. Va­
lentin csöppet se akart ilyen színben feltűnni az emberek előtt. 
–  Nem furcsább, mint bárki más – vágott vissza némi hév­
vel. 
– Ó, nem akartam én megsérteni. 
– Én se magát.
Kortyintottak egyet a méregből.

175
 – Na és jól megy a bolt? – kérdezte Houssette.
–  Nem. Egyre rosszabbul. Nem tudom, hogy mászunk ki a
csávából.
– Nem kell világgá kürtölni – tanácsolta Houssette. 
Ez igaz. Julia is folyton ezt mondogatja neki: „Ne dumálj !
Te sose dumálj!”
– Nagy baj nincs azért –jelentette ki elégedetten. 
Most persze minden szempontból ajánlatos ugyanazt a kér­
dést feltenni Houssette­nek. Ez nyilvánvaló. 
– Hát magának? – kérdezte. 
– A zaba – mondta Houssette megvetően –, a zaba, az min­
dig jól megy. Ha jól boldogul valaki, akkor örömében zabál, ha
meg baj van, akkor vigaszul.
–  Maga szerint ha szomorú az ember, akkor jó étvágya
van?
– Gondoljon csak a temetés utáni nagy zabálásokra. 
– Lehet, hogy örömükben esznek. 
A válasz hallatán Houssette megint fürkész pillantást vetett
Valentinra. 
– Maga szerint mindenki szemétláda? – kérdezte a fűszeres. 
– Ugyan dehogy! 
– Hát akkor? 
Valentin nem tudott mit válaszolni. 
Houssette   leplezetlen   kíváncsisággal   méregette   tovább,   és
Valentin   azon   tépelődött,   hogy   miért  látta  őt   nemrégen   két
csendőr között. Afféle megsejtés ez, amilyet Julia szeret művel­
ni, vagy puszta fantaziálás, aminek semmi köze ehhez a jelen­
levő Houssette­hez? 
Néhány   másodpercig  mindketten  hallgattak.  Szemlátomást
nem zavarta őket a csend. 
–  Hogy van a felesége? – szólalt meg a fűszeres. – Ritkán
látjuk mostanában.
–  Ritkán   –   mondta   Valentin,   csodálkozva,   hogy   most

176
őneki tesznek fel kérdéseket, őneki, aki oly sok bizalmas vallo­
mást szedett ki a környékbeli emberekből, sőt idegenekből is. 
Elismételte magában a julianus alapszabályt: „Te sose du­
málj!”, de aztán mégis úgy gondolta, hogy a kurta „ritkán” egy
kicsit udvariatlannak tűnhet. 
– Sose megy el hazulról – jegyezte hát meg. 
– Agorafóbiája van neki? – kérdezte szabatosan a fűszeres. 
Valentin nem emlékezett, hogy olvasta volna­e ezt a szót a
Larousse kislexikonban. Nyilván elfelejtette Diégo­Suarez óta.
Ha nem foglalná le annyira az idő, újra elolvashatná. 
– Egy kicsit – válaszolta Valentin. 
–  Olyan nincs, hogy egy kicsit – vitatkozott  Houssette. –
Vagy van neki, vagy nincs. Bármelyik orvostól megkérdezheti. 
– Igen – mondta Valentin. – De ő külön eset. 
Úgy gondolta, hogy ügyesen megfelelt. Az is igaz viszont,
hogy egy kicsit talán túl sokat beszélt. 

177
 16

– És természetesen a mi vendégeink vagytok – mondta Paul.
– Mint mindig – mondta Valentin. 
– Mindig? Egy év alatt most másodszor – jegyezte meg Ju­
lia. – Elég idő eltelt a kiállítás óta, most már talán arra is futja
neki, hogy kaviárra fizessen be minket. 
A bolt előtt egy igen hosszú Delage várta őket. Egypár kör­
nyékbeli kereskedő vette magának a fáradságot, és köréje se­
reglett, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A gyerekek ál­
modozva nézték az autócsodát. 
– Én ebbe bele nem ülök! – sikított Julia. 
Valentin viszont alig várta, hogy beleülhessen. 
– Meg fognak dobálni bennünket – folytatta Julia. – És egy­
általán, el tudod te kormányozni ezt a masinát? 
Paul nem méltatja válaszra; a kormányhoz ül. Valentin hátul
foglal helyet. Julia is rászánja magát, hogy beszálljon. 
Méltóságteljes csöndben indulnak el, és Valentin visszaint a
némán álló barátoknak és ismerősöknek. A kocsi eltűnik, és az
emberek szó nélkül hazamennek. 
Az   utazás   alatt   Julia   ki   se   nyitotta   a   száját,   Paul   pedig
időnként egy­egy kérdést vetett hátra, ilyesféléket: „Milyen
volt Németországban? Na, majd mesélsz róla. Hogy megy az
üzlet? Hova szeretnétek menni?”, de Valentin átadva magát

178
a passzív autósport gyönyöreinek, csak tagolatlan félszavakkal
válaszolt.
Chantal a Champs­Élysées­n található piszok menő Kis Ha­
zug   vendéglőben   várta   őket.   Annyi  vásárolnivalója   volt   sze­
gény asszonykának, hogy nem volt ideje elkísérni az urát a ti­
zenkettedik kerület távol eső és kietlen tájaira. 
– Hát Marinette? – kérdi Julia. 
– Intézetben van, Bouffémont­ban. 
Julia nem esik hasra a hírtől. 
– Még mindig olyan kis kurva? 
– Kezd javulni– mondta Paul higgadtan, mert érzi, hogy Julia
inkább csak megszokásból tette föl a kérdést. – Mit isztok? –
kérdezi asztaltársaitól. 
– Én egy koktéltot – mondja Julia. 
A Bubraga házaspár mukkanni se tud a döbbenettől. 
– Milyet kérsz? – kérdezi tőle jót derülve Valentin, aki a Ma­
rie­Claire receptjeiből ismeri ezt a szakkifejezést. 
– Dryt? Manhattant? Rose­t? – sorolja a csálinger. 
– Rose­t – válaszolja Julia habozás nélkül. 
– Négyet – siet hozzátenni Paul. 
– Nem, nem! – tiltakozik Valentin. – Én dzsúszt kérek. 
– Gépfrut? Ananász? Paradicsomdzsúsz? – kérdezi a csálinger
cinkos mosollyal, azt gondolva, hogy jópofáskodik a kedves ven­
dég. 
– Melyik most a legdivatosabb? – kérdi Valentin. 
–  Azt hiszem, a gépfrut – válaszol a csálinger,  elbűvölve a
kedves vendég szellemességétől.
– Akkor hozzon nekem egy gépfrutdzsúszt! 
A   Butraga   házaspárra   néz,   akik   ők   maguk   is   őt   nézik.   Jól
megnézi magának a sógor fülét, a sógornő lábát, majd Julia felé
fordul:
– És mondd csak, tudod te egyáltalán, mi az a róz?
– Azt hiszed, hasra esek tőle? 
Jön a főpincér a dossziéival, és kezdődik elölről az egész.
179
 – Mindenkinek kaviárt, jó? ­javasolja Paul.
Julia   tétovázik.   Lehet,   hogy   Paul   azért   ajánlja   a   kaviárt,
hogy visszautasítsák. De az is lehet, hogy nem, és akkor ő, Ju­
lia, nem Paullal, hanem saját magával tol ki, ha hagyja, hogy
rátukmálják ezt a szart. Kényes kérdés. Julia mindig attól fél,
hogy Paul túl akar járni az eszén. Valentin viszont nem tétová­
zik. Mintha egy álló hete csak azon gondolkozna, hogy mit ren­
deljen ma este. És ez így is van. 
Kíváncsian   vizsgálja   a   Rose­koktélt,   és   kísérleti   célzattal
szürcsölgeti a gépfrutdzsúszt. Nagyon savanyúnak találja egy
dzsúszhoz   képest.   Chantal  szemlátomást   kínosan  érzi  magát.
Julia rosszkedvű. Ezt mindhárom asztaltársa megállapítja ma­
gában, és próbálják megfejtem az okát. A sógor hirtelen meg­
gazdagodása már nyilván nem bosszantja annyira. A közös csa­
ládi étkezések hangulata mindenesetre megváltozott, és senki
sem tudja, hogy miért. 
– Na és milyen volt Németországban? – kérdezi Paul Valen­
tintól. 
Még szerencse, hogy itt ez a németországi utazás, különben
miről beszélgethetnének? Már megint csak a politikáról: a bel­
ről, és Paul most már osztja Julia véleményét a hivatalnokokat,
adót, társadalombiztosítást és minden egyebet illetően; a külről,
és akkor előbb­utóbb óhatatlanul ugyanoda lyukadnak ki, Hitler
titkos szándékaihoz, amiket mindannyian világosan látni véltek,
meg a puskatushoz, amely – függetlenül egyesek derű­ és mások
borúlátásától – egyre kelendőbb árucikk a világpiacon.
– Egy hét buszon – mondta Valentin illő komolysággal. 
Gyengéd és hálás pillantást vet Juliára, aki megajándékozta
őt   ezzel   az   utazással.   Júniusban,   amikor   megvonta   az   üzleti
mérleget, azt kellett tapasztalnia, hogy kevesebb, mint három­
ezer­ötszázharminchét   frank   50   centime­ot   keresett   egy   év
alatt.  Józanul   végiggondolva   a   dolgot,   tekintve   az   összeg
csekélységét,   nem   engedhették   meg   maguknak   Juliával,

180
181
hogy elutazzanak nyaralni. De az asszony roppant egyszerűen
megoldotta a kérdést, először is olyan pénzösszeget teremtett
elő, amelynek a forrását sűrű homályban hagyta (talán a nanet­
te­i örökségből maradt), továbbá pedig lemondott az utazásról:
ő – az elmúlt évekhez hasonlóan – nem fog kimozdulni otthon­
ról. Valentin nagy nehezen hagyta meggyőzni magát, majd el­
ment a német utazási irodába, ahol olyan mázlija volt, hogy
még éppen elcsípte az utolsó jegyet, mert a körutazásnak óriási
sikere volt. 
–  Az összes utasnak ősz kecskeszakálla volt – mondta Va­
lentin –, és néhányuknak felesége is. 
– Nyugdíjas katonatisztek, ez nyilvánvaló – mondta Paul. 
– Pontosan – mondta Valentin –, és egytől egyig bonapartis­
ták. Én leghátul ültem, és aztán Strasbourg érintésével átkel­
tünk a Rajnán. Szép folyó. 
– Volt útleveled? – kérdezte Paul. 
– Persze – mondta Valentin. 
– Hogy váltottad ki? – kérdezte Paul. 
– Azt hiszed, agyalágyult? – mondta Julia. 
Paul nem válaszolt. 
Valentin elmosolyodott, és tovább fűzte a szót: 
– Először Elchingenben és Ulmban voltunk. 1805­ös hadjá­
rat. Egy pasas mindent elmagyarázott. A kisöregek főleg a tér­
képet nézték. Nekem nem volt, úgyhogy kölcsönadtak egyet,
de aztán, amikor továbbmentünk… 
– Berchtesgadenban is voltatok? – kérdezte Paul. 
– Nem. Mért lettünk volna? 
– Ne szólj folyton közbe! – mondta Chantal. – Tetszett Né­
metország? 
– Vannak régi városok. Jéna, Weimar. De előbb még elmen­
tünk Eckmühlbe. 1809­es hadjárat. Ezek, ugye, az osztrákok el­
leni győzelmek, mint ismeretes.
– Osztrákok, németek, az most ugyanaz – mondta Paul.

182
 – A körutazás nem érinti Austerlitzet, mert az Csehszlováki­
ában van – mondta Valentin. 
– Mi a véleményük a Szudétákról? – kérdezte Paul. 
– A svábokkal nem dumáltunk. Istentelenül nagy hazafi volt
az összes kisöreg, én meg, tudod, nem tudok németül. 
–  Furcsa egy ötlet a németektől, hogy pont egy ilyen utat
szervezzenek – mondta Paul. 
– Azt mondják, a népek közeledése végett. De senkit se ho­
zott közelebb. Várd csak ki a végét. 
–  Hagyd már, hogy nyugodtan kibeszélje magát! – mondta
Chantal. 
– Jó itt a kaja – jegyzi meg közbe vetőleg Julia, és ettől a jó­
indulattól Paulnak leesik az álla. 
– Igen, nem rossz hely – bólint. Nem állja meg, hogy hozzá
ne fűzze: – Párizs egyik legjobb vendéglője. 
– El is hiszem – mondja Julia, akinek a nyájassága most már
tényleg túlmegy minden határon. 
Paulnak majdnem elmegy az étvágya tőle. 
– Ott viszont nagyon rossz a kaja – mondja Valentin. 
– A fenébe is – mondja Paul –, vagy vaj, vagy ágyú. Göring
is megmondta. Vagy Göbbels? 
– Na látod – mondja Julia Paulnak –, ha sok puskatust adsz
el, mi is moslékot fogunk zabálni. 
–  Ki mondta, hogy Valentin ágyúkereskedőkkel evett egy
asztalnál ottan? – vág vissza Paul. 
– Hát nemigen – mondja Valentin. – Legfeljebb talán Regens­
burgban, ahol jó volt a kaja, és ahol együtt ettem egypár némettel.
Regensburg   után felmentünk  Bayreuthba, ahol  nagy zenei  élet
van, majd végigmentünk a Saale völgyén, ugyanúgy, minta Napó­
leon hadserege. Jénában megmutatták nekünk egy német filozófus
házát, aki a csata napján a Világ Lelkiismeretének nevezte.
– Kit nevezett így? – hangzott a kérdés.
– Napóleont.

183
 – El kell ismerni, hogy Napóleon nem volt akárki – mondta
Paul. 
– Hát igazán nagy marha az olyan, aki ennyi cirkuszt csinál
azért, hogy a végén Szent Ilonán dobhassa fel a talpát – mondta
Julia. 
Másnap megmutatták nekik a harcmezőt, ahol 1806. október
14­én Napóleon tönkreverte a porosz sereget. Auerstadtba is el­
vitték őket, ahol ugyanazon a napon Davout is győzedelmeske­
dett.   És   az   éjszakát   Weimarban   töltötték.   Másnap   látogatás
Goethe házában. 
– Ja igen, Goethe! – mondta Paul. 
– Ki is volt az? – kérdezte Julia. – Már mondtad, de mindig
elfelejtem.
– A Faust, a Werther és a Mireille alkotója.
– Tehetséges ember volt – mondta Paul.
– Azt mondják, konyított a költészethez – mondta Valentin.
– Kavicsokat meg régiségeket is gyűjtött,  telezsúfolta vele a
házát. Elmesélték nekünk, hogy imádta Napóleont, és a poro­
szok veresége után kijelentette: nincs más hátra, be kell hódol­
ni, és jóba kell lenni a franciákkal, mert ők az okosabbak és
erősebbek. Mert hogy Jénában akkora ruhát kaptak a poroszok,
hogy olyat még nem látott a világ. A porosz királyságot meget­
te a fene, és a poroszok már csak azon golyóztak, hogy hogyan
lehetnének puszipajtások a franciákkal. 
– Ez nagyon is a németekre vall – mondta Paul. 
– Csakhogy azért voltak olyan poroszok is, akik nem kértek
a   franciákból,   és   nagyban   készülődtek,   hogy   a   pofájukra
másszanak. Goethe ki nem állhatta ezeket. Különben Napóleon
személyes jó barátja volt, és a Becsületrendet is megkapta tőle. 
Paul elpirult. Igenis ő is meg fogja kapni a következő becsü­
letrendosztáskor! 
–  Az a jénai pasas is utálta az ilyen hepciáskodó poroszo­

184
kat. 1813­ban, amikor elkezdtek megint ugrálni, a jénai pasas
azt   mondta,   hogy   a   németek   szívesebben   elszállásolnak   hat
franciát, mint egy orosz disznót, és három oroszt, mint egy né­
met önkéntest.
–  Mért mesélték el nektek ezt az egészet? – kérdezte Julia
felcsillanó józansággal. 
– Biztos a francia­német közeledés végett – mondta Valen­
tin. – Csakhogy a kisöregeket ezzel se tudták megpuhítani, a
markukba röhögtek, és mind azt mondták, hogy a németek írói
meg filozófusai rongy emberek, bezzeg a franciák sose voltak
ilyen nyámnyila alakok, még a Százéves Háború idején se. 
– Na és Cauchon? – mondta Chantal. 
– A németek mindenesetre megsértődtek – mondta Valentin
–, és azután már, Lützen kivételével, csupa vereséget láttunk.
Még Rossbachot is meg kellett néznünk. 
– Ott mi volt? – kérdezte Paul. 
– Alaposan elnáspángolták a franciákat 1757­ben. 
– 1757­ben? De hisz akkor nem lett volna szabad bevenni a
programba! 
– Nagy szemétség volt tőlük – mondta Valentin. – És legvé­
gül jött Lipcse, ahol megmutatták a Népek Csatája emlékmű­
vét. 1813. október 16­tól 19­ig tartott. És a franciák utána már
sose tudtak átmenni a Rajna jobb partjára. A kisöregek sírtak
mérgükben. 
– Hiába, ha egyszer benne volt a programban – mondta Julia
egyre hajmeresztőbb józansággal. 
– Végig azt remélték, hogy a szászok nem állnak át, és hogy
Napóleon végül győzni fog. 
– Ezt a gyerekességet! – mondta Julia. 
– Roppant tanulságos – mondta Paul. 
– Nem olyan nagyon – mondta Valentin. 
–  Akkor meg minek mentél el a társasutazásra? – kérdezte
Chantal.

185
 –  Halálra   untattalak   benneteket   az   utazásommal,   mi?   –
mondta Valentin. 
–  Többet   meséltél   róla,   mint   Madagaszkárról   –   mondta
Chantal. 
–  Madagaszkárban átültetik a holtakat – mondta váratlanul
Valentin. 
– Micsoda? – hitetlenkedtek a többiek. 
– Eltemetik, aztán bizonyos idő múlva előszedik, és másho­
va temetik őket – mondta Valentin. 
– Micsoda vademberek! – mondta Julia. 
– Pont olyan, mint a történelem – mondta Valentin. A győ­
zelmek és a vereségek sohasem ott érnek véget, ahol lezajlot­
tak. Bizonyos idő múlva előszedik őket, rontsák máshol a leve­
gőt! 
–  Nagy kár, hogy olyan kevés iskolája van neki – mondta
Julia. – Az újságokba is írhatott volna. 
–  Nem akartad, hogy megpróbáljam letenni az érettségit –
mondta Valentin. 
– Kész időpocsékolás lett volna – mondta Julia. – Rámake­
reskedő, maradj a rámáidnál, és utazgass, ha kedved van. Per­
sze ne túl gyakran – fűzte hozzá. 
– Nagyon megváltoztatok mind a ketten – mondta Paul. 
– Szerintem is – mondta Chantal. 
– Ti is – mondta Julia. 
Némán   méregették   egymást,   miközben   a   főpinccr   sebészi
műgonddal babrált a kacsasültben. 
–  Ha  Paul  megkapja a Becsületrendet, az se lesz  feltűnő,
hogy mekkora nagy füle van – mondta Julia. 
– Honnan tudod, hogy erre gondoltam? – pirult el Paul. 
–  Na látod  – mondta Chantal Juliának –, régebben biztos
odafordultál volna a pincérekhez, hogy „Igaz, uraim?”. 
– Ezt mondom én is. Öregszünk. Nem igaz? – kérdezte Julia
a pincértől, aki püspöki műgonddal bort töltött a poharába.

186
 – Ó, asszonyom! – válaszolt az ember. 
– Más nem jut az eszébe? 
– Hagyd békén! – mondta Chantal. 
– Nem bántom én – mondta Julia. – Csak megjegyeztem, hogy
nem valami beszédes. 
– Te Valentin – szólt Paul, aki babonából szerette volna elke­
rülni, hogy visszatérjenek az „ő” Becsületrendjére –, mit akartál
mondani azzal a halotthistóriával? 
–  Őszintén be kell vallanom, hogy néha nem gondolom meg,
mit beszélek – mondta Valentin. 
– Nem vagy te próféta véletlenül? – mondta Paul. 
–  Remélem,   nem   gúnyolódsz   Valentinnal!   –   háborodott   fel
Chantal. 
–  Dehogyis. Komolyan kérdem, annál is komolyabban, mivel
én nem hiszek a prófétákban. 
– Én sem – mondta Valentin. 
– Nem a jövőre akart vonatkozni, amit mondtál? – erősködött
Paul. 
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Valentin. 
– Mire akartál kilyukadni azzal a Jénával? Hogy háború lesz,
és meg fognak verni minket? 
E szavak hallatára a Butagra úr asztaltársasága körül sürgölő­
dő csálingerhad borzadva megmerevedett. 
–  Egy   filmről   beszélgetünk   –   mondta   Paul,   és   bárgyú   mo­
sollyal meredt a semmibe. 
A szolganépség felderülve szorgoskodott tovább. 
– Igen – mondta Paul Valentinnak. – Hova akartál kilyukadni?
És mit bizonyít az egyáltalán? Mi volt hetvenben? Meg a tizen­
négy­tizennyolcas háborúban? Azt elfelejted? 
– A kákán is csomót keresel – mondta Chantal. 
– Idegeskedik – mondta Julia. 
– Egy puskatus­kereskedőnek talán csak joga van idegeskedni,
ha a mindennapi kenyeréről van szó! – mondta Paul. Valentinra
szegezte   a   mutatóujját:   –   Csak   nem   azzal   rágalmazol,   hogy
rosszak a puskatusaim?
187
 – Egyetlenegyet se adtál ajándékba – mondta Valentin. 
Paul erre már nem tudott mit felelni. 
–  Tényleg  – mondta Valentin –, nem is  rossz ötlet. Igazi
puskatus, amibe egy érem van beleillesztve. Egy ilyen kerethez
jól illenének a katonafényképek, nem igaz? 
– Ebből ugyan nem fogsz meggazdagodni – mondta Julia. 
Valentin jóízűen felkacagott, Paul pedig elrévedve végzett
az utolsó falat kacsasülttel.

188
 17

München után még jobban megcsappant a képkeretkereslet,
csak karácsonyra élénkült meg egy kicsit a forgalom. Napok tel­
tek el úgy, hogy egyetlen vevő se tért be a boltba, és a környék­
beliek – nem lévén más meséinivalójuk, csak a megélni való tör­
ténelem – egyre ritkábban látogatták meg Valentint, és egyre je­
lentéktelenebb részleteket mondtak el harsogó újságcímek jegyé­
ben csordogáló életükből. Továbbá a képkeret­kereskedő német­
országi útja is nyugtalanította a szomszédságot. Mindenféle ta­
lálgatásokba bocsátkoztak a rendkívüli kiruccanás valódi okait
illetően, és még a kém szó is elhangzott. Nagyon rejtélyes volt a
dolog, ráadásul hiába is faggatták Valentint: válaszai csak növel­
ték   a  kérdezők   tanácstalanságát.   Végezetül   köztudomású  volt,
hogy Valentin – bár újabban bölcsen hallgat róla – elkerülhetet­
lennek tartja a háborút, és az elhúzódó béke miatt egyesek sze­
mében vesztettek hitelükből az ő mégoly általánosságban megfo­
galmazott nézetei, sőt egyes egyesek úgy vélték, hogy Valentin
szándékosan alakított ki ilyen véleményt maga körül. Ha nem
tart ki mellette néhány olyan tiszteletre méltó kereskedő barátja,
mint Houssette, Virole, Crampon és Poucier, alighanem úgy elural­
kodik az ellenséges érzület, hogy azt az üzleti sikertelenség egy­
magában nem tudja eloszlatni. Ezzel szemben a Taine utcai jós­
nő, aki békét jósolt híveinek, olyan tekintélyre tett szert, hogy még

189
a  tizenhatodik   kerületi   dámák   is   elzarándokoltak   hozzá
Reullybe. 
Újév után ismét teljesen leállt a kereteladás. Január ötödiké­
ig kellett várni az első vendégre. Fejenincs János leült, és azt
mondta: 
– Cigaretta! 
Valentin adott neki egy cigarettát. Fejenincs Jánosban azt ta­
lálta a leglenyűgözőbbnek mostanában, hogy München idején
behívták katonának. Fejenincs János pedig bevonult, mint bárki
más, de sőt, vissza is jött. A seregben való egyhetes vendéges­
kedése a jelek szerint idillikus volt, és szavaiból arra lehetett
következtetni, hogy végig részeg volt. Valentinban gyanú tá­
madt, hogy Fejenincs szimuláns, és ahogy tartalékosi tevékeny­
ségéről faggatta, úgy érezte, olyan, mint a környékbeli kereske­
dők, mikor éppen kérdésekkel halmozzák el őt, Valentint, a né­
metországi útját illetőleg. 
– Boldog új évet – mondta. 
Fejenincs János a combjára csapott, mintha valami ínyenc­
nek való viccet hallott volna. 
– Hát igen – mondta Valentin. – Ezt az évet már nem ússzuk
meg. 
Fejenincs János megunta a füstölést, egyszersmind sürgető
vágya támadt, hogy táplálkozzék, és mivel nem volt más a keze
ügyében, csak a szivarka, nekilátott, hogy elfogyassza. 
Valentin   figyelmesen   nézte,   és   arra   a   felismerésre   jutott,
hogy lám, Fejenincs már csak kicsike csikkeket eszik. 
– Azért szívni jobb, nem? – szólalt meg. 
Fejenincsnek nem volt kialakult véleménye a dologról. 
– Boldog új évet– mondta. – Boldog új évet. Boldog új évet.
Blü­blü­blü­blü­blü­blü­blü­blü. Boldog új évet. 
Valentin követte a példáját, és nagy vígan a combjára csa­
pott.
– Boldog új évet – folytatta Fejenincs János, és begörbítve

190
a mutatóujját, hozzáfűzte: – Tak­tak­tak­tak­tak­tak­taktak­tak.
Bumm­bumm! – üvöltötte, de olyan vadul, hogy megijedt tőle,
és gyorsan egy szék mögé bújt. 
– Nagy hecc lesz – sóhajtott Valentin. 
Fejenincs János némán reszketett rejtekhelyén, mint egy ku­
tya. 
– Hát aztán! – mondta Valentin. 
A barátja lassan felegyenesedett, és két csuklóját összetéve,
a volgai hajóvontatók lassú lépteivel odament hozzá. Megállt a
pénztárgép előtt, amely mögött Valentin ült, és kezét a Chigno­
le idején aranypénzt is látott divatjamúlt rézlapra helyezve azt
suttogta: 
– Enni! Enni! 
Valentin bólintott. 
– A környék többi kereskedőjének is el fogod mondani? 
Fejenincs János ravaszkásan elmosolyodott, és vékony han­
gon hadarva szavalni kezdett: 

A Tücsök dalolt egyre, bár
Izzott a nyár,
Hát ment is a Hangyához át
Elpanaszolni nyomorát.
Akkor ma táncolj, szaporán *

– Nem hagytál ki véletlenül néhány sort? – kérdezte Valen­
tin. 
–  Bumm­bumm! – dördült el ismét Fejenincs János, majd
reszketve egy szék mögé lapult. 
–  Már megint lidérces álmom volt az éjjel – mondta Va­
lentin. – Valami füves pusztában mentem egy eldugott falu
felé, és már messziről bűzlött. Aztán beértem a faluba, és kö­
* Összefüggéstelen sorok Lafontaine A tücsök és a hangya című verséből,
Kosztolányi Dezső fordításában.

191
rös­körül elhagyott kunyhók voltak, és döglött állatok hevertek
az utcán. Már egy csomószor álmodtam ilyesmiket.
Fejenincs János még mindig ott kuporgott a szék mögött, és
csendesen sírdogált.
– Mért nem ülsz le? – kérdezte Valentin. 
A barátja egy kézmozdulattal jelezte, hogy jobb neki így. 
– A söprűdnek köszönhetően­fűzte tovább a szót Valentin –
több mint hét percig követni tudtam az időt, csak az időt. De
most már tudom, hogy nem követnem kell, hanem meg kell öl­
nöm az időt. Mit gondolsz, amikor sikerül kiszabadulnom, és
már nem kell feszülten figyelnem, és ugyanott vagyok, ahonnét
egypár   perce   mozdulatlanul   elindultam,   az   nem   olyan,   mint
amikor az ember álomtalanul alszik? 
Fejenincs János egy szót se szólt. 
Belépett egy csendőr. 
Rendkívül udvariasan üdvözölte a tulajt, és közölte vele jö­
vetele célját: Brû (Valentin) mozgósítási lapját szándékozik ki­
cserélni. Imigyen tudtul adván óhaját, mely annál is inkább jo­
gos volt, mert nem egyéni szeszélyből, hanem a hon védelme
megmásíthatatlan   terveiből   fakadt,   a   csendőr   szórakozottan
körbepillantott, és meglátta a szék mögött lapuló Fejenincs Já­
nost,   aki   a   nemtelen   majré   minden   jelét   magán   viselte.   A
csendőr – bár látott már egyet s mást életében – meglehetősen
meglepődött, s alkalmasint módszeres nyomozáshoz látott vol­
na, de akkor azt kellett hallania, hogy megkérdezik tőle: kíván­
ja­e elvinni a régi mozgósítási lapot. Még szép, hogy kívánja,
hiszen ez küldetése fontos részét képezi! Oldaltáskájából elő­
vette az új lapot. És Valentin megtudta, hogy a mozgósítást kö­
vető tizenegyedik napon kell jelentkeznie Nantes­ban a 10. ki­
egészítő keretnél. Nyert tehát egy napot, de minek? 
Minden sértő szándék nélkül azt mondta a csendőrnek: 
– Hát ezzel nem sokat nyerek.
– Mi közöm hozzá? – felelte derűsen a csendőr.

192
 Mindazonáltal a szék mögött lapuló személy miatt a hadfi
nem  teljesíthette háborítatlan örömmel a küldetését. Valentin
észrevette ezt. 
– Vigyázz! – kiáltotta el magát. 
Fejenincs János talpra szökkent, és vigyázzállásba mereve­
dett, egyébiránt a csendőr is végrehajtotta a parancsot. 
–  Jobbra   át!   Lépés   in­dulj!   Egy,   kettő!   Egy,   kettő!   Ajtót
nyit! Egy, kető! Egy, kető! 
És   Fejenincs   János,  a  csendőr  nyomában,  kimasírozott  az
üzletből. 
Valentin nézte, ahogy távolodnak. „Vissza fog jönni – gon­
dolta –, mármint a csendőr.” Bezárta az utcai ajtót, és fölment a
katonakönyvéért. 
A lakás üres volt, mint általában, pontosabban, mint mindig,
ha nagy ritkán felment. Valentin ezúttal nem nézett ki a kony­
hába, hogy futó pillantást vessen a bóbiskoló bányarémre, ha­
nem egyenesen a hálószobába ment, hogy elővegye a szekrény­
ből az ágyneműhalom alól a katonakönyvét, és egyszer csak a
padlón találta magát. Valami puhában botlott el. 
Juliában. 
Ott hevert az asszony, elterülve, és pontosan úgy viselkedett,
mint egy hulla. 
"Már csak ez hiányzott” – gondolta Valentin, és nem moz­
dult.   Aztán   az   futott   át   az   agyán:   „megváltozik   az   életem”,
majd:   „az   övé   is”.   Ebből   mindjárt   levonta   a   következtetést:
„Nem is vagyok olyan egoista, hiszen őrá gondolok.” Villanás­
nyi idő múlva már azon töprengett, hogyan tolakodott ez a szó,
az egoista, a gondolatai közé. Akkor aztán átugrott Julia testén,
és lefutott a lépcsőn. Odalent beleütközik a mérgeskedő csend­
őrbe. 
– Meghalt a feleségem – mondja –, rohanok orvosért. 
Faképnél hagyja a hadfit, aki elgondolkozik, szabályszerű­e
mozgósításilap­csere közben bekrepálni.

193
 Valentin rohan. Valójában nem orvoshoz rohan, mert egyet­
len orvost se ismer. Julia mindig makkegészséges volt, és ő,
Valentin   se   betegeskedő   fajta.   Poucier­hez   szalad   segítséget
kérni. Poucier és a felesége ott lohol Valentin mögött, hamaro­
san   Houssette   és   a   virágáruslány   is   csatlakozik   hozzájuk.   A
csendőr is felmegy: az elsőbbség végett. Most már ketten szo­
rulnak orvosi segítségre, a bányarém ugyanis, mihelyt kilép a
konyhából, epilepsziás rohamot kap, felfedve így a kórt, ame­
lyet mindeddig sikerült ellepleznie. 
Valentin   körül   tevékeny   és   hatékony   tömeg   sürög­forog,
olyan a lakás, mint egy ördögtanya. Váratlanul befut egy orvos.
Valentint magával ragadja a cselekvés szelleme, gyorsan meg­
ejti a mozgósításilap­cserét, a csendőr dolgavégezetten távozik,
és Valentin   meg van elégedve magával, mert lám, fel  tudott
emelkedni a feladat nagyságához. 
Kisvártatva   odalép   hozzá   a   doktor,   és   tapintatosan   közli
vele, hogy a hölgy nem halt meg. 
–  Apró plekszia – mondja. – Valószínűleg béna marad. A
cselédje   viszont   egyszerűen   epilepsziás.   Vegyen   fel   valaki
mást, fiacskám, az édesanyja ápolására. Húsz frank lesz, de ne
féljen, jövök még. 
– Rohadt egy ügy – mondta Julia néhány nappal később, ami­
kor újra beszélni tudott. – Szarban vagy, mi, tündérbogaram?
– Á, minden rendbejön – mondta Valentin. 
– A francokat­mondta Julia­, nincs mese, nekem lőttek. 
– Mondom, hogy minden rendbejön. 
–  Annak   a   marhának   is   pont   most   kellett   becsavarodnia!
Rúgd ki, és keress valakit, aki ápolni tud! 
–  Nem   lehetne   őt   is   megtartani?   –   próbálkozik   Valentin,
mert a szíve szakad meg a gondolatra, hogy ki kell rúgnia sze­
gény bányarémet, és különben is tudja, hogy ő képtelen lenne
lefolytatni az eljárást.
– És miből fogod fizetni őket?

194
 Valentin lekókad. 
Julia nézi, nézi. 
– Szegény kicsikém – sóhajt fel. – Na jó, tudod, mit csiná­
lunk? Fogsz egypár ekkora papírlapot, ráírod, hogy cseléd­
lányt keresünk, és kiteszed az ismerős boltosoknál.
– Ez aztán az ötlet! – mondja Valentin. 
És tüstént munkához lát.
– Kiírjuk, hogy mennyit adunk? 
– Megőrültél? 
– Csak tudnám, miből fogjuk fizetni – mondja Valentin –,
változatlanul nem megy az üzlet. 
–  Van egy kis dugipénzem – mondja Julia. – De sokáig
nem húzzuk belőle. 
Valentin megvakarja a fejét. 
– Talán mást is árusíthatnánk, nemcsak képkeretet mond­
ja. – Ha jobban nekiveselkedek, talán kijön belőle valami. 
–  Szűkecske   neked   az   agyad   ahhoz   –   mondta   Julia,   és
megsimogatta Valentin haját. 
Katonaruhában látja. De nem amint elhalad a rőfösüzlete
előtt:  teherautón  ül a katonatársai közt, és lógázza a lábát.
Vajon a múltra vagy a jövőre vonatkozik a kép?
–  Esetleg bevonulhatnék – javasolta Valentin –, megkap­
nám az önkéntesi jutalmat. Olyan mindegy, hogy most rög­
tön húzom­e föl az angyalbőrt vagy három hónap múlva…
– Buta vagy – mondta Julia. 
Valentin nem erősködik. Más ötletei is vannak: 
–  Paul   talán   el   tudna   helyezni   munkásnak   a   gyárában.
Igaz, nincs kedvem hozzájárulni a világ felfegyverzéséhez –
teszi gyorsan hozzá. 
– Na ugye. 
– De talán tud valami kényelmes és jól fizető állást.

195
 –  Arra ne számíts! Úgy csinál, mintha a haverod volna, de
igazából rohadt egy alak. 
– Gondolod? 
– Nagyon a bögyében vagy, amióta megcsöcsörészted Chan­
talt a Világkiállításon. 
– Meglátott minket? 
– Chantal mondta el neki. 
– És te honnan tudod? 
– Nekem is elmondta. 
Miket   beszélhettek   róla   a   háta   mögött!   Valentint   szerfölött
bántotta a dolog. Felcsillant előtte egy reménysugár: 
– Megláttatok minket? 
– Csak amikor összetalálkoztunk. 
Valentin rnegvakarta a fejét. 
– Kitaláltad? 
– Minden lehetséges. – Julia elmosolyodott. – És te? Te kita­
láltad már? 
– Mit kellett volna kitalálnom? – kérdezte Valentin meglepőd­
ve.
Julia nem válaszolt. 
– Megyek, kiosztom a cetliket – mondta Valentin. 
Beletelt   egy   időbe,   mire   végzett,   mert   mindenütt   be   kellett
számolnia a felesége betegségéről. Olyan sokszor kellett elismé­
telnie ugyanazt a szöveget, hogy egy kicsit fáradtan ért már haza.
Julia ezzel fogadta: 
– Szeretnélek megkérni egy szívességre. 
– Mondd csak nyugodtan. 
–  Fogj egy ekkora kartonlapot, ni, és jó olvashatóan írd rá:
„Holnap jövök”, aztán menj el a Taine utca tizenkettőbe, hátsó
lépcső, második emelet, bal oldali ajtó, és négy rajzszeggel tűzd
ki a feliratot, jó? 
– Igenis, értettem! – mondta Valentin.
Nagy műgonddal megcsinálta a feliratot, és művében gyö­
nyörködve így szólt:

196
 – Kész is. Megyek. Taine utca tizenkettő, hátsó lépcső, má­
sodik emelet balra? 
– Igen. De várj még egy percet! Menj le az udvarra! Van há­
tul egy ajtó. Egy kis közre nyílik, amely egészen a fatelepig és
a rézműves  raktáráig vezet. A raktár  előtt  befordulsz jobbra.
Néhány lépés, és egy kékre festett ajtó előtt találod magad. Be­
nyitsz, és  máris ott vagy a Taine utca tizenkettő udvarán. A
kulcs a fiókban van, abban ott, ni. Vadonatúj kulcs. El ne ve­
szítsd! 
– Nem vesztem el. De mit csinálok, ha valaki meglát, amint
éppen   felrajzszegezem   a   feliratomat   az   ajtóra,   és   megkérdi,
hogy mi a fenét keresek ott? 
– Senkivel se fogsz találkozni. 
– De hiszen lakói is vannak annak a háznak. 
– Csak ügyesnek kell lenni, akkor senkivel se találkozik az
ember. 
– De én nem vagyok ügyes. 
– Hát ügyeskedj! 
– De ha mégis meglát valaki, akkor mit mondjak? 
– Küldd el a francba! Szabad országban élünk, vagy nem? 
– Már nem sokáig – mondta Valentin. 
– Magadtól jöttél rá? 
– Semmire se jöttem rá. Mindennap ezzel vannak tele a la­
pok. 
– Tudsz olvasni az emberek arcából? 
Valentin nem válaszolt. 
– Nem ördöngösség – mondta Julia. 
– Én azt látom, ami nincs rávésve az idő számlapjára. 
– Azzal semmire se mész – mondta Julia. 
– Egyszer két csendőr közt láttam Virole­t – mondta Valen­
tin.   –   Nem,   Houssette  volt   az. Igen,   Houssette,   nem  Virole.
Annyi biztos, hogy sose következett be. 
– Virole­né mögött ott ólálkodik a halál – mondta Julia.

197
 – Megmondtad neki? 
– Tudja. 
– Én nem akarok beleavatkozni az emberek életébe – mond­
ta Valentin. 
– Ahogy gondolod. 
– Ezt hogy érted? 
– Zafir asszony nagy pénzeket keres. Te fogod helyettesíte­
ni, amíg gyengélkedik. 
– De én nem hiszek a jósnőkben! – tört ki Valentin. – És kü­
lönben is, isten bizony nincs tehetségem hozzá. 
– Bármit összefecseghetsz. 
–  De az emberek Zafír asszonnyal akarnak találkozni, nem
pedig velem. 
– Zafír asszonnyal fognak találkozni. 
– Csak nem azt akarod, hogy nőnek sminkeljem magam? 
– Nem kell kisminkelned magad. Anélkül is szép leszel. 
– De a hangom, az alakom… 
–  Elfátyolozod az arcodat. Van nekem egy szép fátylam az
összes állatöv jegyével. Egy kicsit összehúzod magad a széken,
és úgy változtatod el a hangod, hogy ne lehessen megismerni. 
– Az új kliensekkel még csak­csak sikerülhet a dolog. De a
törzsvendégek gyanakodni fognak. 
– Nyugi – mondta Julia. – Ha egyszer az emberek be akarják
venni a maszlagot, lehetetlen észhez téríteni őket. Az ökörség­
nek nincs határa. 

198
 18

Plakát az ajtón:  Madame Zafir. Múlt. Jelen. Jövő. Be lehet
menni, ha nincs kulcsra zárva. Tessék húzni egy Bűvös Számot
az asztalon és várni, hogy a nevezett Számnak megfelelő számú
csöngetés beszólítsa. Méltányos tarifák. Valentin rárajzszögez­
te   a   maga   feliratát   a   plakátra,   közben   nem   győzte   csodálni,
hogy milyen világosan vannak megfogalmazva az utasítások,
és  hogy   Julia  erre képes volt.  Egyébként  csodálkozott,  hogy
egyáltalán csodálkozik még valamin. 
Lement a lépcsőn (senkivel se találkozott, ahogy Julia előre
megmondta), átvágott a Taine utca tizenkettő udvarán, újra vé­
gighaladt a folyosón, majd a fatelep mellett húzódó sikátoron,
kulcsra zárt maga mögött egy ajtót. 
Ily módon belekóstolván Párizs rejtelmeibe, máris otthon ta­
lálta magát. Úgy döntött, hogy iszik egy pohárkával, mielőtt
felmenne   jelenteni,   hogy   küldetését   sikeresen   teljesítette.   A
lépcsőházon át kiment az utcára. 
Arra lett figyelmes, hogy csődület van Virole­ék előtt egy
kis teherautó körül, odasietett a bámészkodókhoz, de már csak
azt látta, hogy a teherautó elporzik. 
– Mintha ugyan nem lenne más baja az embernek manapság,
amilyen időket élünk! – mondta valaki. 
Valentin meglátta Houssette­et. 
– Mi történt? 
– Virole megölte a feleségét – mondta Houssette. 

199
 – Még ilyet – mondta Valentin. 
Gépiesen elindultak a Cimborák felé. Valentin azon gondol­
kozott, hogyanjöhetett volna rá, hogy az „Houssette két csend­
őr közt” azt jelentette: „Virole rabkocsiban”. Az is megfordult
az agyában, hogy ha Julia nem bénul meg, vajon Zafír asszony
figyelmeztette volna­e Virole­nét a rá leselkedő veszélyre, és
egyáltalán elkerülhető lett volna­e a baj. És végül azon is eltöp­
rengett   –   amire   eddig   még   nem   gondolt­,   hogy   vajon   Zafír
asszony megjósolta­e magának a betegséget, mely derékba tör­
te pályafutását. 
–  Hát, kérem – mondta Houssette, mihelyt helyet foglaltak
–, az angol király Párizsba látogat. 
– A háború jele – mormogta Valentin. 
De máris magával ragadta őket az általános társalgás hullá­
ma. Hogy történt pontosan? Ki a hibás? Igaz, az idegeire ment
a nő, de azért még nem kellett volna megölnie. Egy ilyen derék
asszonyszemélyt! Egy ilyen derék férfiembernek! Micsoda kor­
ban   is   élünk,   hogy   egy   ilyen   derék   férfiember   egyszer   csak
megöl egy ilyen derék asszonyszemélyt! 
– Pedig a Taine utcai jósnő idejében figyelmeztette, Virole­
né mondta is Balustre­nének, aki aztán továbbmondta nekem.
Azt mondta Balustre­nének: „Tudja, Balustre­né, nagyon gya­
nakszom az  uram iránt.” Zafír asszony is megmondta : „Vi­
gyázzon, Virole­né – azt mondja –, könnyen lehet, hogy nem
az ágyában fog meghalni a férje miatt.” Nahát, ezt mondta Za­
fír asszony Virole­nénak, ahogy Balustre­nétől hallottam. 
Valentin   a  jól tájékozott személy felé  fordult. Az illető
Verterelle­nek   bizonyult,   akit   őszinte   özvegysége   hosszú
ideig   távol   tartott   a   kocsmáktól.   Julia   Verterelle­nének   is
megmondhatta volna, hogy az ágyában fog meghalni. De ő,
Valentin,  mi a csudát mondhatott volna meg Virole­nénak
meg   Verterelle­nének?   Hogy  nyerni   fognak  a  lottérián,  és
százéves   korukig   fognak   élni   egy   tengerparti   villában?

200
Örömet szerzett volna nekik, de attól ők még nyugodtan fel­
dobták volna a talpukat. 
Valentin körül víg röhincsélésbe torkollott a társalgás, már
ahogy ez nagy sorscsapások alkalmával lenni szokott. Valentin
látta magát, amint ott lépdel a házak mögött nyíló sikátorban,
amelynek létezéséről eddig nem is tudott, majd megy fölfelé a
Taine utcai ház lépcsőjén, olyan biztonságban, mintha láthatat­
lan volna. Egyetlen pohár lőrétől beleszédült ebbe az alattomos,
sötét világba, ahol furcsamód nagyon is otthonosan érezte ma­
gát. Igazán nem lenne ildomos, ha nem fogadná el a Julia aján­
lotta új hivatást! 
–  Elgondolkoztatja   az  embert   ez  a  história,   mi?   –   szólalt
meg Houssette. 
– Más is van – mondta Valentin. – Még egy változás lesz a
kerületben. Becsukom a boltot. 
– Csak nem? 
– Nem megy az üzlet. Találtam egy állást. Bent a központ­
ban. Aztán majd meglátom. 
Látta, hogy Houssette elhiszi a mesét. Ettől úgy megzavaro­
dott,   hogy   legszívesebben   megmondta   volna   neki   az   igazat.
Ámult, hogy milyen könnyen el tudta ültetni ezt a kis hazugsá­
got a fűszeres józan elméjében. Mostanáig azt hitte, hogy a be­
széd az igazság kimondására, a hallgatás pedig az elrejtésére
való. Az, amit Zafír asszony ügyfeleinek fog mondani, nem is
tévhiteket kelt majd, hanem olyan téveszméket és ábrándokat,
amelyek egész a sírig elkísérik az illetőt. 
A legelső kliensnek azt fogja mondani, hogy egy hindu her­
ceg veszi feleségül. Nem biztos, hogy az lesz az első házassága,
sőt, az se, hogy a második, így a lehetőségek tág tere nyílik
meg a hölgy előtt: víg bizakodásban töltheti életét a szenilitás
végső határáig. Az első ügyfele egy fiatal nő volt. 
– Hamarosan férjhez megy – mondta Valentin fejhangon, és
a saját hangja hallatára majdnem elnevette magát.

201
 – Egy hete volt az esküvőm – mondta a páciens. 
– Ugye, megmondtam. Minekünk nem számít az idő. Mi az,
hogy tegnap vagy holnap az örökkévalósághoz képest? 
„Na, ezzel biztos sikerült bepaliznom” – gondolta Valentin
gyönyörködve önnön ékesszólásában. De a leányzó szívós fajta
volt: 
– Nem mondom, szép dolog az örökkévalóság, csakhogy en­
gem nem a tegnap érdekel, hanem a holnap. 
– A tegnap is fontos – mondta Valentin. – A tegnapok nél­
kül nem lennének holnapok. 
– Akárhogy is, egy hete férjes asszony vagyok. 
– Mit kíván tudni? 
– Mindent. 
– Az bizony sok – mondta Valentin komoran. 
– Kerül, amibe kerül. 
„A   fene   egye   meg   –   gondolta   Valentin   –,   nem   is   olyan
könnyű ez. Julia jól kitolt velem: el kellett volna próbálnunk,
mielőtt bedob a mély vízbe. Persze már az is szép tőle, hogy ki­
találta ezt a dolgot.”
– Most koncentrálni fogok – közölte megfellebbezhetetlenül.
Az ifjú hölgy ezt természetesnek találta.
„Bevessem neki a hindu herceget? – töprengett Valentin. –
Ez az egyetlen, amit én találtam ki, saját erőmből, de nem biz­
tos, hogy a nő beéri vele.” Rádöbbent, hogy nem lesz többé al­
kalma rekordot dönteni a Poucier nagy óráján. Pedig már éppen
kezdte valamiképpen meghódítani az időt, bár azt még mindig
nem tudta felfogni, hogy bizonyos számú másodperc ide vagy
oda miképpen  tudja befolyásolni azt, ami csak a végtelennel
mérhető.  És ha tíz perc néha egyeden szempillantássá zsugoro­
dott, ez a szempillantás mindig egy emberi életre vonatkozott,
olyan életre, melynek kezdete és vége van. Lehetséges vol­
na, hogy az élet trambulinja valójában mérleghinta? Valen­
tin lebillent.

202
 Visszatérve   csillagjós­fátyla   mögé,   Valentin   észrevette,
hogy a páciens alszik. Megkocogtatta az asztalt, és jó hangosan
kijelentette: 
– Tíz frank lesz, asszonyom. 
Az asszonyka felriadt, leszurkolta a tíz ruppót, és réveteg te­
kintettel   távozott.   Valentin   büszke   volt   magára.   „Kezdetnek
nem rossz” – gondolta, majd követve Julia utasításait (amelyek,
ugye,   oly   világosan  voltak  megfogalmazva  az  ajtón),  kétszer
megrázta a csengettyűt, hogy jelt adjon a kettes számúnak. De
senki se lépett be. Valentin megvakarta a fejét; három lehetőség
volt: a kettes számú elaludt; a kettes számú elment, de kint vár
a hármas számú; és végül, hogy nincs kettes számú, vagyis se
kettes, se hármas, se senki nem vár. Az első esetben nemigen
valószínű, hogy az újabb csengettyűzés inkább fölébreszti az il­
letőt, mint az előző: a második esetben három csöngetés a meg­
oldás; a harmadik esetben mindegy, mit csinál. Valentin tehát
hármat  csöngettyűzött. Egy úr lépett  be, letette az asztalra a
sorszámát, a kettes számot, majd ravaszkásan mosolyogva leült.
„Csuda agyafúrtnak képzeli magát – gondolta Valentin –, az
a baj, hogy nem tudom, hogy járjak túl az eszén. Micsoda szak­
ma!”
– Tehát nem tudta, hogy nem mentem el – mondta az agya­
fúrt. – És elárulhatom, hogy nincs harmadik kliens. A jelek sze­
rint ezt se tudta. 
– Kettő vagy három, az minekünk egy és ugyanaz – mondta
Valentin. – Az idő kettős: múltra és jövőre oszlik, és egyszers­
mind hármas is, hisz a kettő közt ott a jelen. 
– Ha a konzultáció három frankba kerül – szólt az agyafúrt
–, de én csak kettőt adok magának, be fogja látni, hogy kettő
vagy három nem ugyanaz. 
–  Húsz   frank   a   konzultáció   –   mondta   Valentin   eltökélve,
hogy jól megfeji ezt a piszok alakot. – Előre kell fizetni.
A fickó leszurkolta a húsz ruppót, és Valentin szemérme­

203
sen letakarta a pénzt az illető Bűvös Számával. Csakhogy eköz­
ben láthatóvá vált a kézfeje, és a pasas nagy érdeklődéssel stí­
rölte azt a kezet. Valentin rögtön rájött, hogy zsaruval van dol­
ga, és megállapította magában, hogy egykettőre lefülelték. És
most le fogják csukni? Börtönbe csukják­e az embert jóslásért? 
A pasas türelmesen várt, magabiztos volt, és enyhén ironi­
kus. 
„A   rohadt   disznó!   –   gondolta   Valentin.   –   Julia   persze
könnyen elbánt volna vele. Én meg csak lejáratom a szakmát.”
Nagyot sóhajtott. 
– Nos? – kérdezte a kettes számú. 
– Van egy kollégája, aki rosszakarója magának – vágott bele
Valentin. 
– Hogy néz ki? – kérdezte a pasas most már kihívó gúnnyal. 
– Barna hajú, bajuszos, keménykalapot visel, folyton magá­
val cipeli az esernyőjét, és akkora csukája van, mint egy hege­
dűtok. 
– Forradás van neki a jobb arcán? Valentin nem esett bele a
csapdába. 
– A balon – mondta. 
– Ő az – suttogta döbbenten a páciens. 
–  Le fogja pipálni magát egy ügyben, amellyel mindketten
meg vannak bízva. 
– A tányértolvajok ügyében? 
–  Pontosan.   Legyen   résen,   különben   nagyon   behúzza   a
csőbe. 
– Mit csináljak? 
– Tíz frank a tanács – mondta Valentin. 
A pasas máris fizetett. 
–  Holnap reggel hétkor menjen a Sacré­Coeur elé, és meg­
látja, mit kell tennie. 
– A Sacré­Coeur elé?

204
 – A Sacré­Coeur elé. 
A pasas meg volt rökönyödve. 
– Maga hülyének néz engem – bökte ki végül. 
– Mondja meg, mit kockáztat vele, ha odamegy a Sacré­Co­
eur elé? 
– Hát az igaz. 
– Mondok én magának még valamit. 
– Igen? 
–  A feleségével van kapcsolatban. A maga egyik kollégája
legyeskedik körülötte. 
– Hogy néz ki? 
–  Barna hajú, bajuszos. Keménykalap, esernyő. Nagy lába
van neki. 
– Biztos benne? 
– Látom. 
– Anatole! Sejtettem. 
– Vigyázzon vele, nagy csibész. Sajnálom, de most már bú­
csúznom kell magától. Jöjjön el újra, ha segíthetek valamiben.
Legközelebb már csak tíz frank lesz a konzultáció. 
–  Köszönöm. – A jagaló gondolkozott valamin. – Kesztyűt
kellene felvennie – mondta végül. 
– Én köszönöm – mondta Valentin. 
A jagaló távozott. 
Valentin az ablakhoz ment, és látta, ahogy a pasas áthalad az
udvaron. Érezte, hogy kliense meg se áll a Sacré­Coeurig. 
Csöngetett hármat, aztán négyet, de nem volt foganatja. Ki­
nézett a váróterembe: senki. Mese, amit Julia mondott, hogy
valóságos aranybánya ez. Hogy mindig tele a váró. Egy álló
órát kellett várnia a hármas számúra, Miss Párizsra. Ez már is­
merős terep lesz. 
– Mit kíván tudni? – kérdezte Valentin teli torokból. Tényleg,
vajon mit kíván tudni szegény bolond? Ha a múltját szeretné hal­
lani, jó helyen jár: ő, Valentin alaposan felkészült a témából.

205
 – Ha ön jósnő – szólt Miss Párizs odahajolva Valentinhoz és
majd átfúrva tekintetével a fátylat –, ha ön jósnő, akkor tudnia
kellene, hogy én mit kívánok tudni.
„Még csak az hiányzik, hogy ez a szerencséden öreglány is
kételkedjen! – sóhajtott Valentin. – Na de majd én megmuta­
tom neki!”
– Azt kívánja tudni, hogy mit hoz a jövő – mondta tagol­
tan.
– Ez az! – bólogatott diadalmasan Miss Párizs. 
Most, hogy elnyerték a bizalmát, nem titkolta tovább, hogy
mi jövetele célja: 
–  Egyetlen dolgot szeretnék tudni –  mondta. – Azt, hogy
lesz­e háború. 
Szóval ez a nyomorult öreg liba képes kidobni tíz frankot az
ablakon, csak hogy ünnepélyesen meghallja azt, amit minden
józan elmétől ingyen is megtudhatna. „Furcsák az emberek” –
gondolta Valentin, és hirtelen rádöbbent, hogy valójában mind­
egy, a háborút jövendöli­e meg vagy a hindu herceget. Mindig
jön a háború, hacsak be nem adja a kulcsot az ember, még mi­
előtt kitörne. Valentin most valami újjal próbálkozott. 
–  Nyugodjon meg, asszonyom – jelentette ki tökéletes eu­
nuchhangon –, nem lesz háború. 
Miss Párizsnak elsötétedett az arca. 
– Pedig úgy reméltem! – suttogta. 
– Mért? – kérdezte kíváncsian Valentin, kizökkenve a szere­
péből, de Miss Párizs semmit se vett észre, és így válaszolt : 
– Mert jól betenne a rohadt szemeteknek. Egy jó kis há­
ború, nagy rakás halottal, az aztán adna a pofájukra nekik!
Hogy dögölne meg minden boltos meg tulaj, zsaru, tisztvi­
selő,   filmsztár,   pap,   biciklista!   bombát   a   fejükre,   bumm!
hogy szakadnának miszlikbe a rohadtak! Tavaly, München
előtt,   odavoltam   a   boldogságtól.   Minden   pénzt   megért,

206
amilyen savanyú pofákat vágtak. Beszari rongy alakok. És az­
tán a leggyávább közülük, a Daladier, elsimította a dolgot. De
én azért reméltem, hogy csak elnapolták a háborút. Tényleg azt
hiszi, hogy nem lesz háború? 
– Nem hiszem, hanem tudom – jelentette ki Valentin. 
– Na persze – mondta Miss Párizs porig sújtva. 
– Csupán ennyit kívánt megtudni? 
– Igen, asszonyom. 
–  Nos, akkor én még valamit elárulok magának: anyagi ter­
mészetű csalódás fogja érni pénteken. Nem kapja meg az össze­
get, amelyre számít. 
– Még ilyet! 
Valentin nem tudta eldönteni, mi döbbenti meg jobban a höl­
gyet: a jövendőmondó precizitása vagy a rámakereskedő pálfor­
dulása. 
– El nem tudom képzelni, mért tagadná meg tőlem Brû úr a
zsebpénzt – mondta Miss Párizs támadó éllel. 
„Szóval egyedül én adok neki rendszeresen húsz frankot pén­
tekenként”­ gondolta Valentin, és hirtelen agyába hasított a fel­
ismerés: ha Miss Párizs zárva találja a boltot, képes és fölmegy
az emeletre. 
– De nehogy erősködni próbáljon! – tette hozzá rémisztőén. –
Szörnyű nagy baj érné, szörnyű! 
Miss Párizs rémülten hallgatott egypár másodpercig, aztán sí­
rós hangon azt mondta: 
– Ha ezt tudom, hát el se jövök. Csupa rossz hírt tudtam meg
magától. 
– Van azért egy jó hírem is. 
– Micsoda? 
– Magának kivételesen ingyenes a konzultáció. 
– Jaj, köszönöm szépen, asszonyom! Köszönöm szépen. 
És Miss Párizs pánikszerűen távozott, nehogy Zafír asszony
megbánja a jószívűségét, és az utolsó pillanatban kivasalja belő­
le a dohányt. Az ilyenektől minden kitelik.
207
 19

Valentinnak olyan hamar feltámadt az érdeklődése a szak­
mája iránt, hogy másnap reggel hétkor már ott állt a Sacré­Coe­
ur  előtt.   Fél  hatkor kelt,  felültette Juliát az ágyban, hogy az
asszony lássa a bányarémet, ha megjön, aztán átszaladt Zafír
asszonyhoz, és kitűzött egy cetlit, amelyen tudatta a kliensek­
kel, hogy csak kettőkor kezdődik a rendelés. Megvette a Mari­
e­Claire­t, majd metróra ült. Úgy elmerült az olvasásban, hogy
kétszer is tovább ment, mint ahol át kellett volna szállnia, vi­
szont   mi   mindent  meg nem  tudott!   Valósággal lenyűgözte a
hölgyek közkedvelt lapjának az az oldalpárja, mely arra volt hi­
vatva, hogy meggyőzze az olvasót: vajmi keveset tud Párizsról,
a város történelméről, topográfiájáról és nevezetességeiről. Va­
lentin rádöbbent, hogy e tárgyban mérhetetlen az ő tudatlansá­
ga.  Hiszen  mostanáig csak azt a néhány pályaudvart ismerte
meg a tömérdek párizsi negyed egyikének egypár utcáját (igaz,
az összes  Jénáról elnevezett közúti egységet is), a Charenton
utca 306. falán levő emléktáblát és a reullyi temetőt… még
mit is?… futólag és felületesen a nagykörutat meg a Champs­
Élysées­t; ezenkívül homályosan emlékszik a Világkiállítás –
azóta   lerombolt   –   pavilonjaira,   és   kész;   fogalma   sem   volt
azonban Camulogène gall vezér létezéséről és arról, hogy Iso­
ré   óriás   sosem   létezett,   és   még   azt   se   tudta,   hogy   milyen
hosszú  a  földalatti vasút, amelynek éppen most élvezi szol­

208
gálatait. Arról is csak most értesült, hogy nem a Montmartre
Párizs legmagasabb pontja (micsoda csalódás!), a név alkal­
masint azt jelenti, hogy Mars hegye, és túlzás nélkül felté­
telezhető, hogy azokban az időkben, amikor még mindenki
latinul beszélt, egy Mars­szentély emelkedett azon a helyen,
ahol utóbb, az 1870­es háború után és a 71­es vereség kö­
vetkezményeként   felépítették   a   bazilikát.   Harmadik   kísér­
letre végre sikerült az Abbesse állomáson kiszállnia, minek­
utána – váltig ámuldozva, hogy mennyi mindent tudott meg
a hölgyek közkedvelt magazinjából – némi bolyongás árán
a   Sacré­Coeurt   is   megtalálta.   Megcsodálta   a   nagyszabású
építészeti remeket (bár többre becsülte nála a reullyi Szent­
lélek­templomot),   majd   hátat   fordított   a   bazilikának,   és
megpillantotta  Párizst,  mely vidáman  borzongott   a  júniusi
napban. Sose gondolta volna, hogy ilyen nagy ez a város, és
egykettőre   belátva,   hogy   hasztalan   volna   a   Brèche­aux­
Loups utcai kis házát keresgélni a szemével, minden figyel­
mét a kupolákra és tornyokra irányította, bár éppoly kevés­
sé tudta megnevezni őket, mint az égbolt csillagait. Meg is
feledkezett róla, hogy azért jött ide, hogy – kíváncsiságtól
és új mestersége jobb megismerésének vágyától hajtva – el­
lenőrizze,   követi­e   a   tanácsát   a   kliens.   Egyébként   meg   se
fordult a fejében, hogy felismerhetik, lévén hogy úgy volt
öltözve,  mint  mindig,  kivéve az előző napot, vagyis férfi­
nak.
Gondtalanul szemlélte tehát a várost, és némi szomorúsággal
arra gondolt, hogy hamarosan semmi se marad belőle. A két előző
háború nem okozott jelentős károkat. De hogy most mi lesz! Meg­
fordult, hogy alaposabban szemügyre vegye a Sacré­Coeurt, és
vállat vont. Nem hisz ő a papokban meg a meséikben. Csupán azt
ismeri el, hogy van némi érzékük az építőművészethez és – na jó!
– a zenéhez. Megint hátat fordított a bazilikának, és megpróbálta
azonosítani a műemlékeket. Az Eiffel­torony jól látható, de hol az

209
Invalidusok palotája?  Hát a Diadalív? a Panthéon? az École
Militaire? a Val­de­Grâce­templom? a Notre­Dame­des­Vic­
toires? Csupa olyan építmény, amellyel kapcsolatban csuda
érdekes részleteket ismertet a Marie­Claire. És amelyek egy­
től egyig valamilyen háborús okból vagy céllal épültek; hát
nem különös? Még a Sacré­Coeur is a fegyvereknek köszön­
heti létét. Lehetséges volna, hogy Párizs mindig is Mars is­
tennek áldozott? Magára és párizsi barátaira gondolt (Hous­
sette­től Fejenincs Jánosig), és a lelke mélyéig megrendítette
ez a felismerés.
Egy   kicsit   később   azzal   tért   magához   a   kábulatból,   hogy
megállapította: itt él a világ közepén, és erre még sose gondolt.
Persze egy kicsit nevetséges, hogy ez pont most, a főváros tető­
inek szemlélése közben jut az eszébe. Valentin elgondolkozott
a dolgon, és úgy találta, hogy nincs miért megváltoztatnia véle­
ményét. Megint hátat fordított a városnak a bazilika szemrevé­
telezése végett, és azt tapasztalva, hogy már ily korai órán is
sorra jönnek a hívek, úgy ítélte meg, hogy a vallás nyilván nem
rossz időtöltés, és arra is jó, hogy a kicsit magányos vagy elha­
gyott személyek ne érezzék egyedül magukat. Egyébként ezzel
csak Julia véleményét szajkózta, úgyhogy eltöprengett, nincs­e
esetleg   saját   véleménye   is   a   kérdésről,   és   igenis   hogy   volt,
mégpedig az, hogy egy külön egyéni vallásnak is meglehet a
maga vonzereje. A reményteljes perspektíva hatására elmoso­
lyodott, és mivel ebben a szent pillanatban meglátta a jagalót,
beletelt bizonyos időbe, míg a mosoly leolvadt az ajkáról. 
Az ügyfél különben igen gyorsan eltűnt, és Valentin még
csak meg se tárgyalhatta magában kedvére a jelenséget,  mi­
vel  (újabb  felfedezés!)  egy szobrot  pillantott  meg egy fák
övezte   térségen,   és   olyan   különös   volt   az   a   szobor,   hogy
érdemesnek látszott odamenni hozzá, amit Valentin haladék­
talanul   meg   is   cselekedett.   A   szoborban   megörökített   sze­
mély helyzete és a talapzatot ékítő felírás a végsőkig csigázta

210
Valentin érdeklődését, annál is inkább, mert semmit se tudott
La Barre lovag életéről és eszméiről. Felvilágosítást keresendő
fellapozta   a  Marie­Claire­t,   amelyet   még   mindig   a   kezében
szorongatott, de a lap egy árva szót sem írt erről a nevezetes­
ségről. Mivel nyilván nem ok nélkül állították fel ott a szobrot,
ahol   felállították,   és   mivel   egy   lovagról   volt   szó,   tehát   (és
megint csak) katonaféléről, Valentin némi habozás után feltéte­
lezte, hogy – tekintve a szobor helyét – alighanem a megláncolt
Marsot ábrázolja a mű, és nyomban úgy érezte, hogy ez a leg­
megfelelőbb istenség az ő külön vallása számára. 
Ekkor nyolc órát harangoztak, és Valentin sietve hazaindult
a Brèche­aux­Loups utcába, hátha visszhangra talált az apróhir­
detése; igaz, ennek vajmi kevés esélye volt, mivel a Virole­né
meggyilkolásával az embereknek bőven volt meghányni­vetni­
valójuk.   Az   utcasarokra   érve   a   legcsekélyebb   jelét   se   látta,
hogy sorba állnának a kapu előtt a jelentkezők, ezzel szemben
megpillantotta a Brabagáék kocsiját. 
Ennek előbb­utóbb be kellett következnie, mivelhogy megír­
ta nekik, mi történt. Nem tudta rászánni magát, hogy hazamen­
jen,   benézett   hát   a   környékbeli   kereskedőkhöz,   azzal   az
ürüggyel persze, hogy szeretné tudni, van­e érdeklődés a hir­
detménye   iránt.   Látogatása   eredményeképpen  főleg   azt   tudta
meg, hogyan vélekednek az emberek a Virole­né meggyilkolá­
sa felől (a vélemények nemigen különböztek az előző napiak­
tól). Végre rászánta magát, hogy hazamenjen. Chantal és Julia
éppen remekül szórakozott valamin. 
Valentin   szívélyesen   üdvözölte   Chantalt,   majd
megkérdezte : 
– Senki se jelentkezett szobalánynak? 
– Senki – válaszolta nevetve Julia. 
– Ugye, milyen jól van? – fordult Valentin Chantalhoz. 
– Remekül – mondta Chantal. – Nagyon megijesztettél a le­
veleddel. 

211
 – Na, azért mozdulni, azt nem bírok – sietett közölni Julia. 
– Hogy van Paul? – kérdezte Valentin. 
– Rengeteg munkája van a fegyverkezéssel – mondta Chan­
tal.  –   Azt   állítja,  hogy a francia  hadseregben nemsokára  két
puska fog minden katonára jutni. 
– Az egyiket majd a lábuk között hordják – mondta Julia. 
– Rajtad mindig halálra nevetem magam – mondta Chantal. 
– Tudod, min röhögtünk, mikor megjöttél? – kérdezte Julia. 
– Nem – mondta Valentin. – Na min? 
– Azon, hogy sose vettük észre, hogy epilepsziás a cselédlá­
nyunk. Hát nem fantasztikus? 
– Tényleg vicces a dolog – mondta Valentin. 
– És pont aznap jövünk rá, amikor én megbénulok. 
– Nagy nap volt – mondta Valentin. 
– Hogy micsoda véletlenek vannak! – mondta Chantal. 
– Valentin szeretné, ha megtartanánk – mondta Julia. 
– Nem szabad ilyet csinálni – mondta Chantal Valentinnak.
– Először is nem neki való ez a munka. Mi lesz, ha egy szép
napon   ráesik   a   tűzhelyre,   vagy   leesik   a   létráról?   Másodszor
meg lefogadom, hogy nem vagytok biztosítva. 
– Nem őrültünk meg – mondta Julia. – Na látod – tette hoz­
zá Valentinhoz intézve a szavait. 
– Hát igen – ismerte el Valentin. De közben már talált egy jó
megoldást:   Zafir   asszony   igazán   felfogadhatná  a   bányarémet
takarítani meg ajtót nyitni a klienseknek. A csöngettyűzés és a
Bűvös Szám­módszer nem tökéletes: ő majd megreformálja a
dolgot. 
– Hogy megy az üzlet? – kérdezte Chantal. 
– Rosszabbul már nem is mehetne – mondta Valentin. – Kü­
lönben láthatta: bezárjuk a boltot.
– És miből fogtok élni? A betegség nagyon sokba kerül.

212
 –  Gondolom, tőled is kérhetünk kölcsön valamicskét
– mondta Julia. 
– Hát persze, persze – mondta Chantal. 
–  Ne ijedjen meg­ mondta Valentin. – Találtam munkát. A
két asszony kíváncsian, bár más­más okból kíváncsian, meredt
Valentinra. 
– Miféle munkát találtál? – kérdezte Julia. El nem tudta kép­
zelni, milyen hazugságot fog kitalálni a férje, és előre mulatott
rajta. 
– Még te se tudod? – csodálkozott Chantal. 
– Egy kártyavető jósnőnél helyezkedtem el – mondta Valentin.
– Miket beszélsz? – hitetlenkedett Chantal. 
Juliából kitört a nevetés. 
–  Az   illető   jósnő   nem   győzi   egyedül   a   munkát,   ezért   át­
passzolja nekem az ügyfelei egy részét – mondta Valentin. 
– Ez valami svindli – mondta Chantal. – Még sose hallottam
olyanról, hogy férfi kártyát vetett volna. 
– Nőnek öltözöm – mondta Valentin. 
Julia fuldoklott a kacagástól. 
– És ezt el is higgyem neked, mi? – mondta Chantal. 
– Nyugodtan elhiheted­ mondta Valentin, és nagyon élvezte
a feljavított igazság nyújtotta örömöket. 
– Hisz nem is tudsz olvasni a kártyában – mondta komolyan
Chantal. 
– De tudok – mondta Valentin. 
– Na ne mondd! 
Valentin elővett egy pakli kártyát, megkeverte. 
– Emelj! – mondta. 
– Kétszer szokták elemeltetni – mondta Chantal. 
– Énnálam csak egyszer kell emelni. 
Valentin kirakott öt kártyát: a treff ászt, a káró királyt, a kör
királyt, a treff kettest és a pikk kettest. 
– Szőke férfi – mondta Valentin, és a treff ászra bökött.

213
 – A treff ász soha a büdös életben nem jelentett szőke férfit
– mondta Chantal. 
– Nekem külön módszerem van – mondta Valentin. 
–  Hogy te milyen hülye liba vagy! – mondta Julia. – Hát
nem látod, hogy a bolondját járatja veled? 
–  Piszok alak! – dühöngött Chantal. – Már majdnem elhit­
tem neki. 
– Amint találunk egy jó cselédlányt, Valentin kinyitja a bol­
tot – mondta Julia. 
– Nem akarod tudni, mit mond még a kártya? – kérdezte Va­
lentin Chantaltól. 
– Hagyj engem békén! – mondta Chantal. Csöngettek. 
–  Na, ez  biztos egy cselédlány  lesz – mondta elégedetten
Valentin, és máris ment ajtót nyitni. 
–  Ráhagyod, hogy ő válassza ki a cselédet? – csodálkozott
Chantal. – Nem ismerek rád. 
–  Persze hogy nem ismersz rám – mondta Julia –, ez a ro­
ham cefetül betett nekem. 
– Nem úgy gondoltam. 
– Na mindegy – mondta Julia. 
– Keresek neked egy specialistát – mondta Chantal. 
– Tudod, mit csinálj a specialistáddal – mondta Julia. – Az
orvosok annyit se érnek, mint a jósnők. 
– Mondd csak, van valami igazság a Valentin meséjében? 
Valentin visszajött. 
–  A Virole­né koszorújára gyűjtenek a kereskedőtársak ne­
vében. Te mennyit adtál volna? 
– Semmit – vágta rá Julia –, hiszen már nem is vagy keres­
kedő. 
– És ha újra kinyitja a boltot? – mondta álszent arccal Chan­
tal. 
– Tíz frankot adtam nekik – mondta Valentin.
– Te meg vagy őrülve – mondta Julia.

214
 Húsz frankot adott, és lám, Julia nem találta ki. Lehet, hogy
soha semmit se fog már kitalálni, és ő, Valentin, egész életére
Zafir asszony marad. Furcsa élet lenne – de hát ki tudja, mit
hoz még a jövő. El kéne talán menni egy jóstárshoz; nem is
lenne rossz. 
Julia látta, hogy Valentin mosolyog magában, és pusztán lé­
lektani érzékére hagyatkozva azt mondta: 
– Lefogadom, hogy húsz frankot adtál. 
– Annyit hát – nevetett Valentin. Chantal ingerülten nézett rá.
–  Hozzánk   kellene  költöznöd  –  mondta  Juliának.  –   Nagy
kertünk van. Megfelelő ápolást kapnál. Nálunk rendes személy­
zet szolgál, nem olyan némberek, akikre egyszer csak rájön az
elmebaj. Úgyse találsz cselédet, és pláne nem olyat, aki ápoló­
nőként is megállná a helyét. Azonkívül van egy remek orvos
Châtellerault­ban. 
–  Már megint az orvosaiddal jössz – mondta Julia, akinek
szemlátomást tetszett az ötlet. 
Csöngettek. 
– Na, ez már csak cselédlány lesz – mondta elégedetten Va­
lentin, és máris ment ajtót nyitni. 
– Van valami igazság a meséjében? – kérdezte Chantal, mi­
helyt Valentin kiment. 
– És hogy jutok el hozzátok? Mozdulni se bírok. 
–  Berakunk a Delage­ba. Semmiség az egész, majd meglá­
tod. 
– Gondolod? 
–  Hát persze. Különben is, ez így van rendjén. Most, hogy
mi  vagyunk  gazdagok, igazán tartozom ennyivel a nővérem­
nek, hát nem? 
– Meg akarsz alázni, mi? 
– Jaj, de buta vagy! 
– Ha jól meggondoljuk, soha semmit nem tettem érted. 
– Aranyos voltál hozzám, amikor kicsi voltam.

215
 – De később. 
– Ugyan, ne töprengj már annyit! 
– Szóval, szerinted gyagya vagyok? 
– Jaj de buta vagy! 
– Mit csinál ennyi ideig? – szólt Julia. 
Ebben a pillanatban belépett Valentin. 
– A gázleolvasó volt – mondta. – Kifizettem a számlát. 
– Mi az, már ehhez is értesz? – mondta Chantal. 
– Nem mintha szórakoztatna a dolog – vetette oda Valentin. 
– Nemcsak szórakozás van az életben – mondta Chantal. 
– Nem bizony – mondta Valentin –, ne feledkezzünk meg a
Delage­ról meg a selyemharisnyáról se! 
– Hogy ez milyen hülye lett – mondta Chantal, amin Juliá­
nak kacagnia kellett. 
Valentin   ügyet   se   vetett   a   személyét   illető   megjegyzésre,
amelyet egy olyan hölgy tett, akinek annak idején, réges­régen,
oly üdének találta a leheletét és forrónak a kebelét, ügyet se ve­
tett rá, mert két, Zafír asszonnyal kapcsolatos probléma foglal­
koztatta: pro primo, keresni fog­e valaha annyit a jósnő, hogy
vehessen magának egy géperejű kocsit, pro szekundó, hordani
fog­e valaha is selyemharisnyát. Mert egyelőre ócska pamutha­
risnyát hord, harisnyakötő gyanánt pedig spárgát használ. Nem
volt ideje kellőképpen elmélyedni e kérdések tanulmányozásá­
ban, mert megint csöngettek. 
– Na, ez már csak cselédlány lesz – mondta elégedetten Va­
lentin, és máris ment ajtót nyitni. 
– És Valentin? – mondta Julia Chantalnak. – Vele mit kez­
dünk? 
– Sejtheted, hogy Paul nem fogja kitartani – mondta Chan­
tal. 
– Ó, egyedül is el fog itt boldogulni – mondta Julia.
– Látod, milyen vagy? Titkolsz előttem valamit.

216
 – Hosszú mese – mondta Julia. – Egyszer majd elmondom. 
– Hát ha van neki miből eléldegélni, hagyd itt a fiút. 
– Hülyeségeket fog csinálni, ha egyedül marad. 
– Egypár hülyeség ide vagy oda, mit számít az? 
– Eddig még nem is csinált olyan sokat – tiltakozott Julia. 
–  Tönkretett. A te üzletedből meg a Nanette üzletéből csak
egy bezárt üzlet maradt. 
– Nehéz idők járnak – mondta Julia. 
– Na jó. Válassz! A te dolgod, ha itt akarsz megpenészedni,
mert   úgy   gondolod,   hogy   egy   kártyavető   jobban   tud   ápolni,
mint én. 
Julia elnevette magát a kártyavető szó hallatára. 
– Kezded hinni a dolgot, mi? – mondta. 
–  Mert látom, hogy titkolsz valamit. És különben is, te is
megpróbálkoztál vele, nem? 
–  Döntöttem – mondta Julia. – Odaköltözöm hozzád, amíg
jobban nem leszek. 
– Csakhogy megjött az eszed! 
– Talán inkább elment, hogy így egyedül hagyom Valentint.
– Ugyan már! – szólt Chantal. – Még csak le se fog feküdni
a cselédlánnyal. Nincs mitől félned. 
– Gondolod? Ha te így gondolod, akkor én is. Ebben te vagy
a szakértő. 
– Hát értek hozzá egy picikét – mondta Chantal. 
Valentin visszajött. 
– Felfogadtam egy cselédlányt – mondta, és csak úgy sugár­
zott az arca. 

217
 20

Pusztán a véletlenre és a negyedben felcsipegetett bizalmas
közlésekre   támaszkodva   Valentin   jobb   eredményeket   ért   el,
mint Julia. Zafír asszony nem vesztett jó híréből, sőt új hűséges
ügyfeleket szerzett, például Tortoni főfelügyelőt, aki mihelyt a
Sacré­Coeur grádicsára hágott, rájött a tányértolvajok rejtélyé­
nek nyitjára, valósággal felfénylett előtte a megoldás, és ő az
érdemet Brûnek tulajdonította. A felügyelő könnyűszerrel meg­
állapította   Zafir   asszony   személyazonosságát,   és   engedélyt
szerzett a főkapitányságon (méghozzá díjtalanul), hogy Brû női
ruhában mutatkozhasson, amiért Valentin rendkívül hálás volt,
és szolgálatáért cserébe megjósolta neki a lutri nyerőszámait és
a nyerő lovakat. A vesztőket is megjósolta, de Tortoni elfelej­
tette a kudarcokat, és csak a sikereket jegyezte meg; egyébiránt
a   többi   ügyfél   is   ugyanilyen   jóindulatú   volt,   ami   ugyancsak
kellemessé varázsolta a jósmesterséget. 
Azokon   a   közszerepléseken   kívül,   amiket   a   helyi   élet
eseményeiről tájékozódandó Valentin Brûként kellett meg­
ejtenie a környékbeli bisztrókban, Zafir  asszony most már
mindig jósnő képében mutatkozott, sőt – a nyilvánvaló koc­
kázat ellenére – otthon sem öltözött át. Jósnői ruhában ment
el   minden   vasárnap   a   Sacré­Coeurhöz   imádkozni   a   város
fölé magasodó leláncolt Mars előtt. Hamarosan megerősö­
dött   szívében   a   hit,   óriási   csalódás   volt   hát   számára,

218
amikor megjelentek a mozgósítási plakátok. A lanyhább forgal­
mú augusztus után most újra özönlöttek hozzá az ügyfelek, és
Valentin   az   olyan   ember   cinizmusával   csöpögtette   beléjük   a
béke ópiumát, aki már megint világosan látja, hogy nem hoz
semmi   jót   a   jövő.   Mihelyt   megtörtént   a   hadüzenet,   Zafir
asszony eltűnt. Valentin adott egy kis pénzt a bányarémnek, be­
zárta a jósdát, és leszedte a feliratot. 
Másnap   reggel kalappal a fején, bepakolt bőrönddel  várta
Didine­t. 
– Didine, hű szolgálóm – szólt ünnepélyesen Valentin –,
köszönöm   neked,   hogy   megőrizted   titkomat.   Tessék   egy

219
kis pénz, ebből eléldegélhetsz, amíg új helyet nem találsz. Ha
nem   félsz   a   bombázásoktól,   nyugodtan   ellakhatsz   itt   is.   Én
most elmegyek a feleségemhez, aztán pedig jelentkezem az ala­
kulatomnál Nantes­ban.
Didine kétfelől arcon csókolta, és békés háborúzást kívánt
neki.   Ami   nem   is   váratott  sokáig   magára.   Valentin   azóta   se
szállt vonatra, amióta Párizsba jött átvenni a Chignole­cég irá­
nyítását. Alaposan megváltoztak az idők. Jegyváltásról szó se
volt, s mintha ez volna a világ rendje, dugig voltak a folyosók,
sőt még az ütközőkön is lógtak. Talány, hogyan jutottak ülő­
helyhez azok, akik ültek, és olthatatlan gyűlölet támadt a sors
kegyeltjei és a függőlegesek közt; általában ez utóbbiak diadal­
maskodtak, oly módon, hogy folyamatosan megszállás alatt tar­
tották a vécét. Valentint az döbbentette meg a legjobban, hogy
a  serdületlen   korú   gyermekeket   leszámítva   minden  jelenlevő
emberi lény megkülönböztetett tiszteletre tartott igényt, és be­
tegesen önérzetes volt, pedig hát civilek voltak még, sőt olyik
hadszolgálatra alkalmatlan személy. Úgy viselkedtek, mintha a
hadüzenet   (amely   egyébként   következmény   nélkül   maradt
egyelőre)   láthatatlan   Becsületrend   viselésérejogosította   volna
fel őket ama sebesüléseik jutalmaképpen, amelyeket hiú érzé­
kenységük miatt kellett elszenvedniük. „Ezeket kellene össze­
ugrasztani, hadd tépjék egymást!” – gondolta Valentin, miköz­
ben a nők a Maginot­vonal hőseiről beszéltek nagy lelkesen,
azok   a  férfiak,  akik   Toulouse   környékén  kívánták  meghúzni
magukat, azt fejtegették, hogy ha kell, csúzlival is meg lehet
védeni a hazát, azok pedig, akiket Limoges­ba küldtek, megve­
tően méregették az előbbieket, hiszen ők, a limoges­iak, való­
sággal a frontharcok viharában fognak élni, és kedvükre éke­
lődhetnek majd a toulouse­i dekkolók rovására. 
Valentin,   noha   sűrűn   megzavarták   a   pisilni   vonulók,
megpróbált az időölésbe menekülni a csöppet sem kedvére
való jelenetek látványa elől. De valahányszor már­már sike­

220
rült elrévednie és lefaragnia egypár percet a vonat menetidejé­
ből, jött egy kólikás kiskölök, és ott vonszolta el az ő orra előtt
házsártos anyukáját, ideges apukáját vagy durcás és pipiskedő
nővérét. Néha egy­egy teljes család vonult fel jajgatva és hétrét
görnyedve a katasztrófa előszelétől. 
Valentin döbbenten vette észre, hogy kezd ellenséges érzü­
lettel viseltetni útitársai iránt. Miféle magasabbrendűség nevé­
ben nevet ő az önérzetességükön, és érzi sértőnek ostoba felfu­
valkodottságukat?Jó­jó, ő az egyetlen letéteményese a leláncolt
Mars kultuszának, ő a világ egyetlen férfi jósnője, ő Julia Ség­
ovie egyetlen hitvese, de mindezek a címek nem jogosítják fel
rá, hogy különbnek tekintse magát ezeknél a fajankóknál, vén
spinéknél és taknyosoknál. 
„Pont olyan vagyok, mint ők – gondolja magában –, hat éve
félek, hogy jön a háború, a fronttól ezer kilométerre van az ál­
lomáshelyem, és jobb szeretnék ülni, mint állni.” Megpróbált
beszélgetésbe elegyedni egyik utastársával, egy fancsali képű
magányos férfival. 
– Gyönyörű idő van­szólalt meg Valentin, kihasználva a pil­
lanatnyi nyugalmat, amikor az ember hajlamos azt hinni, alap­
talanul, hogy a kupé összes belei és húgyhólyagjai kiürültek, és
most végre nyugta lesz egy darabig. 
A férfi komor pillantást vetett felé. 
– Na igen – felelte. 
– Kellemesebb szép időben felhúzni az angyalbőrt, mint ha
zuhog az eső – fűzte tovább a szót Valentin. 
– Én nem vagyok behíva – mondta megvetően a férfi. 
–  Én se­ válaszolja Valentin, mert nem akarja megbántani.
Gyorsan témát változtat: – Nicsak, már egy ideje nem zavarnak
minket a vécére menésükkel. 
A komor pillantású férfi, akinek, úgy látszik, túlságosan el­
vont téma volt a meteorológia meg az egyetemes történelem, a
tárgyszerű megjegyzés hallatára tüstént baráti hangot üt meg:

221
 –  Nézze meg ezeket a mocskosokat – mutat a fülke nyolc
padhoz ragadt utasára. – Meg nem mozdulnának egy fél véka
tökmagért! 
– Azért túlozni nem kell – mondta Valentin. 
– Egy csipetnyi emberség sincs bennük – folytatta a férfi. –
Csak magukra gondolnak. Ó, szegény Franciahon! És én? Én
mért nem ülhetek le? Én is fáradt vagyok, kérem. Ez persze
eszükbe se jut nekik, egyiknek se jut az eszébe. 
– Egoisták, igaz? – mondta Valentin. 
– Bizony így van, csakis magukra gondolnak, énrám nem. 
– Mért, azt hiszi, hogy énrám gondolnak? – mondta Valen­
tin. 
– Mi közöm nekem ahhoz? – Gyanút fogott: – Mi az, belém
akar kötni? Korábban kell ahhoz felkelnie, tisztelt uram! 
– Előfordul, hogy másra is gondol, nemcsak magára? 
– Na de uram! 
–  Nem   mondom,   magunkra   is   nehéz   gondolni   –  folytatta
Valentin.  – Tudja, uram, én az időre szoktam gondolni, már
nem az időjárásra, mert minek az, ha egyszer mérsékelt égöv
alatt él az ember, hanem a múló időre, és mivel ez az idő min­
dig azonos önmagával, én mindig ugyanarra gondolok, vagyis
végül is semmire. 
A férfi csodálkozva nézett rá. Valentin kedvesen hozzáteszi:
– Lélekemelő dolog. 
Az egyik ülő utas elővett egy butykost, és egy fogmosópo­
hárba töltve a vörös bort, körbekínálta a társaságot. Aztán meg­
bízott egy kisfiút, hogy vigyen a folyosón álló két pasasnak is. 
– Csak ön után – mondta Valentin.
A férfi felhajtotta a borocskát, és csettintett a nyelvével.
– Isteni! – kiáltott oda a jótevőnek. – Igazán kedves ma­

222
gátol. Egy pohárka borocska, és máris otthon érzi magát az em­
ber. Mi, franciák, már csak ilyenek vagyunk! 
A hátulgombolós most Valentin adagját hozza, és ő egy pil­
lanatra arra gondol, hogy mi lenne, ha átengedné honfitársának
a bort; „á, még megsérteném” – fut át az agyán; iszik, visszaad­
ja a poharat, és azt mondja: – köszönöm szépen –, és érzi, hogy
gyáván viselkedett, és miközben a pasas a testvériség érzetétől
nekibuzdulva leül a kiskölök helyére, és elkezd fecsegni, ő, Va­
lentin elveszti a gondolatmenete fonalát, és képtelen meghatá­
rozni, mi is a gyávaság. 
Julia már járni is tudott, igaz, botra támaszkodva, és el volt
ragadtatva, hogy milyen jólétben él. Chantal nem volt otthon.
Paul, tartalékos tiszti minőségben, bevonult, de hamarosan le­
szerelik, mert szükség van rá a puskatusgyártásban. 
– Nem felejtetted el elzárni a gázt? – kérdezte Julia. 
–  Fölösleges lett volna – mondta Valentin –, ott maradt a
cselédlány. 
– Hogyhogy? Nem bocsátottad el? 
– Nem. Derék lány, felszolgáló volt a Cimborákban, tudod,
az volt a kedvenc bisztróm Bordeaux­ban. Már vagy két­három
éve fel akart jönni Párizsba dolgozni. Pont aznap érkezett, ami­
kor cselédlányt kerestünk, és úgy gondoltam, hogy nem lenne
szép tőlem, ha rögtön elbocsátanám. 
– Na, ezt még sose mesélted. 
– Nem volt jelentősége. 
– Talán még azt a boszorkányt is megtartottad. 
– Őt Zafir asszony fogadta fel. 
–  Kiteszem a lábam, és te máris csak úgy szórod a pénzt.
Két cselédlányt tartani! 
– Mégis sikerült félretennem valamit. Ide nézz! Kinyitotta a
bőröndjét, és elővett belőle egy kis bőrtáskát, amely telis­tele
volt különböző címletű bankókkal.

223
 –  Tedd el! – szólt Valentin. – És küldj néha pénzes utal­
ványt! 
– Jól dolgoztál – mondta Julia. 
–  Zafir asszonynak kialakult klientúrája volt – mondta Va­
lentin. 
– Féltékeny vagyok – mondta Julia gyors fejszámolás után,
több pénzt hoztál össze, mint én. A két cseléd ellenére. Hogy
néz ki ez a másik? 
– Semmi különös. Armandine­nak hívják. 
– Hány éves? 
– Huszonegy­huszonkettő. 
– Tudta, mivel keresed a pénzt? 
– Hát persze. 
– És nem fecsegte ki? 
– Á! 
– Nem csináltad fel véletlenül? 
– Hova gondolsz! 
–  Csak nem akarod bemesélni nekem, hogy le se feküdtél
vele! 
– Pedig így volt. 
– Nekem mindent be lehet mesélni. 
– Mért? Már nem találod ki a dolgokat? 
– Nekem befellegzett – mondta Julia. – Mozogni már tudok,
sőt ezen a téren egyre javul az állapotom. De soha többé nem
leszek jó Zafir asszony. 
– Ugyanolyan jó Zafir asszony leszel, mint én. Egyenlők va­
gyunk.
– Hát lehet. De te vagy az első az egyenlők között. Te fogod
folytatni. 
Valentinnak nincs  ellenére, hogy a háború után újra Zafir
asszony szerepét kell majd alakítania, hiszen őneki úgyse lesz
háború után. Pontosabban semmi se lesz a háború után. Még
pontosabban elképzelhetetlen az egész. Egy ilyen háború után
nem lesz háború után.

224
 A rendkívül sajátos események menete hamarosan megerő­
sítette Valentint a véleményében. Bevégezvén három tahiti, egy
hindu és öt, csak a fonok nyelvén beszélő dahomeyi kartoték­
lapjának iktatását, teljes tétlenségre lett kárhoztatva, már csak
azért is, mert ezeket a gyarmatiakat a legváratlanabb pillanatok­
ban különböző állomáshelyekre helyezték át, és az emiatt meg­
csappant létszámot nem töltötték fel. Valentin, tíz gyalogostár­
sával együtt, egy százados, két főhadnagy, egy zászlós, három
őrmester és hat káplár irányítása alatt várta, hogy a hon jobban
kihasználja a képességeit, s tartalommal töltse meg beosztása
kereteit.
Egy olyan rendkívül kifinomult bürokratikus védelmi rend­
szer demokratikus és bajtársias kidolgozása után, melynek ré­
vén az alakulat úgyszólván illegalitásba vonult, tisztek, altisz­
tek és közkatonák boldog és békés életvitelre rendezkedtek be.
Egyesek maguk után hozatták a feleségüket és gyermekeiket,
mások   a   kártyának   és   alkoholizmusnak   szentelték   magukat,
megint   mások   a   háziasszonyi   szenvedélyüket   élték   ki,   és   a
gyarmati   hadsereg   10.   kiegészítő   keretének   jól   táplált   tagjai
kellemes gőzfürdővé varázsolt körletekben óhajtották átvészel­
ni a rendkívül kemény telet. A csontig hatoló fagyok még von­
zóbbá varázsolták ezt a gyöngyéletet, amely egyáltalán nem ke­
csegtetett azzal a reménnyel, hogy alapjául szolgálhat az eljö­
vendő háború valamely krónikájának. 
A tél közepe táján Valentin elhatározta, hogy szentté vá­
lik. A vállalkozás könnyűnek ígérkezett, hiszen ő csak egy
álistenben, mégpedig jelentéktelen álistenben hitt, és nyil­
ván tetemes  előny a szentté avattatásra áhítozó keresztény
kollégákkal szemben, hogy az ő tetteire a leendő megjutal­
mazás leghalványabb reményének árnyéka sem vetődik. Fo­
inard   nevű   semmittevő­társa,   aki   plébános   volt   civilben,
szívességből bőségesen ellátta a tárgyra vonatkozó ismeret­
terjesztő   irodalommal.   Foinard­nak   eleinte   sikerült   majd­
225
nem valamennyi bajtársát elcipelnie a misére; de hát akkor még
senki se tudta, mi fog történni. Most már, hogy látni való volt,
hogy semmi se történik, és még sokáig, talán évekig nem fog
semmi se történni, a kényelem langy vizeire evező istenfélők
hitbuzgalma alábbhagyott; a templomba járás már csak a vasár­
napi szertartássorozat egyik olyan tartozéka volt, mint a reggeli
kifli, a déli négyszeres adag aperitif és az estéli mozi. Foinard
mi mást tehetett, várta, hogy propagandája számára kedvezőbb
idők jöjjenek, vagyis egy kicsit  kiadósabb katasztrófák, mint
amilyen a Nantes­vidéki kellemdús táborozás. 
Amidőn Valentin – meg akarván ismerkedni a mások mód­
szerével­megkérte, hogy szerezzen neki szentek életéről szóló
műveket, Foinard eleget tett a kívánságnak, de valamiféle elfa­
jult irodalmi ízlésnek tulajdonította a témaválasztást. Valentin
egyetlenegyszer volt ott a misén, és annyira unatkozott, hogy
soha többé nem ment el, pedig félt, hogy bánatot okoz Foinard­
nak. Foinard egyébként egy csöppet se bánkódott: nem voltak
illúziói.   És   most   se   ringatta  magát   hiú   reményekbe,   mert   el
nem tudta képzelni, miért fogamzott volna meg az istenhit ép­
pen most ennek az élvhajhász barbárnak a lelkében, de mivel jó
cimborának akart mutatkozni, összeszedett egypár, együgyű el­
mének szánt füzetet, és odaadta őket Valentinnak. Az arsi plé­
bános, lisieux­i Kis Teréz, lourdes­i Szent Bernadette, Jeanne
d’Arc, IX. Lajos francia király, Dionysos Aréopagita, valamint
Donatius, Rogatius és néhány helyi szent alkotta a példaképvá­
lasztékot, de Valentin egyiket se választotta. Szent Terézt talán
még csak­csak követte volna, de végül is úgy döntött, hogy a
saját feje után megy. 
Arra hivatkozva, hogy ő semmi másra nem használható
(valójában   azért,   hogy   ne   tűnjön   hivalkodásnak   a   többiek
érdekében   való   fáradozása),   a   legszarabb   melókat   vállalta
magára,   például   a   söprést,   krumplihámozást,   hólapátolást,

226
mosogatást. Az volt a nehéz, hogy közben lepleznie kellett ön­
zetlen odaadását. Amikor már mindennap ő pucolta a klotyót,
és Foinard ezt észre se vette, Valentin elégedetten nyugtázta,
hogy hűhó nélkül eljutott az önmegtagadás egy bizonyos szint­
jére. Most már az volt a feladat, hogy az efféle önelégültségről
is lemondjon, ami nem ment egykönnyen. És amikor azon kap­
ta magát, hogy őszinte örömét leli a hóeltakarításban vagy sze­
métláda­kiürítésben, rádöbbent, hogy nem az övé az érdem, kö­
vetkezésképpen egyetlen lépést se tett a szentté avattatás útján. 
A csökkentett létszámú alakulat életvitele egyébként nem­
igen adott alkalmat a ritka erények csillogtatására. A dohány­
zásról vagy az asztali vörösről, a kártyázásról vagy a heti mozi­
ról való lemondás hívságos kérkedés lett volna. Valentin eltöp­
rengett, hogy mit is tehetne. Kérvényt intézett a századoshoz,
melyben azért folyamodott, hogy küldjék a Maginot­vonalra: a
százados rimánkodott neki, hogy tartsa féken magát, és ne tépje
ki derék bajtársait feleségük és hölgyismerőseik karjaiból, ami
pedig   bekövetkezne,  ha   ráirányítaná   valamely   ügybuzgó   föl­
jebbvaló figyelmét az ő szerény kis egységükre. Valentinnak
meg kellett hajolnia a százados érvei előtt. Most aztán már iga­
zán nem tehetett mást, mint hogy ölte az időt, és söprögette ma­
gában annak a világnak a képeit, amelyet a történelem most ké­
szült letörülni.

227
 21

Paul Batragra diadalmas arccal lépett be a szobába, egyéb­
ként gyalogos századosi mundér feszült rajta, amit teljes joggal
viselt. 
– Megtaláltam. 
– Ne viccelj! – mondta Chantal. 
– Találkoztál vele? – kérdezte Julia. 
– Nem, de tudom, hogy hol állomásozik az alakulata. 
– Már megint csak hencegsz – szólt Julia. 
– Most mondd meg, hogy mért ne lenne az alakulatánál! 
– Lehet, hogy fogságba esett – mondta Julia. 
– Rövidesen kiderül. Különben az se lenne olyan nagy baj.
A németek egy héten belül szabadon engedik őket. 
– Lehet, hogy megölték – mondta Julia. 
– Ez azért túlzás – mondta Chantal. 
– Ne nézd hülyének! – mondta Paul. 
–  Mért? Mi is majdnem feldobtuk a papucsot, amikor egy
német odapörkölt a géppisztolyával – mondta Julia. 
– Na és én, a Saar­vidéken, amikor pont az autóm előtt rob­
bant fel egy akna? – mondta Paul. 
– Az életben nem felejtjük el – mondta Chantal. 
– Arról nem is beszélve, hogy csak úgy fütyültek a golyók a
fülem mellett – mondta Paul.
– Hát ha valakinek ekkora füle van! – mondta Julia. – Gyö­
nyörű céltábla.

228
 A két nővér hahotában tört ki. 
– Hogy ti milyen ostobák vagytok! – mondta Paul. 
– Hé, hé! – mondta Julia. 
–  Akarod tudni, vagy nem akarod tudni, hogy hol van Va­
lentin? Illetve, hogy hol lehet Valentin? Hogy hol az alakulata?
– Hát persze hogy szeretném megtalálni az én kincsemet! –
mondta Julia. 
– Nos, kérem, a gyarmati hadsereg 10. kiegészítő kerete tő­
lünk tíz kilométerre délre állomásozik. 
–  Jól meghúzták a csíkot – mondta Julia –, még nálunk is
messzebb futottak. 
–  Nem   hiszem,   hogy   jobb,   ha   egy   nem   harcoló   alakulat
hagyja elfogni magát – mondta Paul. 
– Te magad mondtad, hogy a németek úgyis elengedik a ha­
difoglyokat – mondta Chantal. 
– Csak pocsékolták a benzint – mondta Julia. 
–  Nem az ilyen felesleges viták fogják felemelni a hazát –
mondta Paul. 
– Hát, ami azt illeti, egyelőre tényleg jó mélyen van a haza –
mondta Julie jókedvűen. 
–  Na jó– mondta Paul –, azt mondd meg, hogy találkozni
akarsz­e Valentinnal vagy sem. 
– Hát ha már itt van a szomszédban! 
– Jó. Odamenjünk? 
– Hát persze hogy odamenjünk, te majd szépen elviszel. 
– Kettőkor indulunk – mondta Paul. 
– Ej, de sürgős neked! – mondta Chantal. 
– Alig várja, hogy elmesélje neki, mivel érdemelte ki a hadi­
keresztet. 
Bretaga megvonja a vállát. 
– De tényleg – mondja Chantal –, az embernek az az érzése,
hogy ha egyedül lennél, máris rohannál hozzá. 
– Lehet – mondta Paul. 

229
 – Nagyon fenn hordod mostanában az orrod – mondta Julia. 
– Csak most érthetjük meg, miért foglalkozott annyit Valen­
tin   a   jénai   csatával   –   mondta   jelentőségteljesen   Paul.   –   A
clemenceau­i Franciaországnak ugyanolyan sors jutott osztály­
részül, mint II. Frigyes Poroszországának. 
– Mondd csak, hékás – szólt Julia –, csak nem a marsall szó­
noklatai vették el az eszedet? 
Paul merev tekintettel folytatta: 
– Megcsinálja­e Hitler Európát, sikerül­e neki az, amibe Na­
póleon belebukott? Vagy az oroszok és angolok segítségével
feltámad   Franciaország,   ugyanúgy,   mint   Poroszország   1813­
ban? 
– Mi ment neki jobban az agyára, a Saar­vidék vagy a mene­
külés? – kérdezte Julie Chantaltól. 
–  Akárhogy is, kell várni vagy hat évet, míg kiderül – sut­
togta elgondolkozva Paul. – Nagyon hasznos lenne tudnom –
tette hozzá, most már csak saját magának. 
– És gondolod, hogy Valentin meg tudja mondani neked? –
kérdezte Chantal. 
–  Valentin próféta volt – felelte Paul, és ujját a zenit felé
emelte. 
– Talán jóst akartál mondani – mondta Julia. 
És a két nő megint nevetőgörcsöt kapott. 
A tanya, ahová irányították őket, ötszáz méterre volt a falu­
tól. A külső kerítésre egy falap volt rászögezve, rajta egy festett
horgony és ez a felirat volt látható: „Gy. Hds. 10. kieg. ker.” A
kapuban egy új­kaledóniai bennszülött (a francia hadsereg má­
sodosztályú közlegénye) bóbiskolt egy padon. Ő aztán az ala­
kulat parancsnokához, egy századoshoz vezette a vendégeket.
Megtörtént a bemutatkozás. 
– Bordeil? – mondta homlokát ráncolva Paul. – Ismerős ne­
kem a név.
–  Még   sose   volt   alkalmam   találkozni   önnel   –   mondta

230
Bordeil irigyen sandítva Paul hadikeresztjére, közben pedig ezt
gondolta magában: „Micsoda mázlija van a mocsok tartalékos­
nak! Végigcsinálta a Saar­vidéket vagy Dunkerque­et.” 
–  Nekem viszont alkalmam volt találkozni önnel – szólalt
meg Chantal. 
„Nahát ilyet – gondolta Bordeil százados –, de hisz ez…!”
–  Bordeil százados úrnak köszönhetjük, hogy Valentin le­
szerelhetett négy évvel ezelőtt. Emlékszik, százados úr? Nem
volt létszámba véve, és ezért élete végéig a seregben maradt
volna, ha maga nem lép közbe. 
– Hogy emlékszem­e! – mondta Bordeil százados. 
– Nos – mondta Paul szárazon –, most ismét Brû közlegény
ügyében kerestük fel önt. Ha jól tudjuk, az ön alakulatába tarto­
zik. 
– Igen, illetve csak tartozott. 
– Meghalt? – sikoltott Julia. 
– Nem, leszereltem. 
– És mikor távozott? – kérdezte Paul. 
– Tegnap. 
– Ej – kiált föl Paul –, igazam volt, hogy sietni kell. 
– De nem siettél eléggé – mondta Chantal. 
– És hova ment? – kérdezte Julie. 
– Toulouse­ba költözött az egyik bajtársához, de az a szán­
déka, hogy visszamegy Párizsba… Csuda egy pasas – tette hoz­
zá Bordeil. 
– Miért „csuda egy pasas”? – kérdezte Paul szigorúan. 
– Tényleg, miért? – mondta Bordeil. 
– Én kérdezem – mondta Paul. 
– De hiszen a maga sógora – mondta nagy ravaszul Bordeil
százados –, maga legalább úgy ismeri, mint én, ha nem jobban. 
– Nem mondta, mit akar Párizsban csinálni? – szólt Julia.

231
 – Nem az. 
– Egészséges volt? 
–  Kiváló egészségnek örvendett. Figyelemre méltó áldozat­
készséggel tűrte nehéz visszavonulásunk minden gyötrelmét. 
– Lőttek magukra géppuskával? – kérdi Julia. 
– Azt azért nem mondhatnám. 
–  Na látja! Minket viszont nem kíméltek – mondta Julia. –
Pedig mi csak civilek vagyunk, ezt ne felejtse el! Ott feküdtek
a hullák az út mentén. Látott már maga hullákat, százados úr? 
– Hogyne láttam volna, asszonyom! 
– Na jó, lehet – egyezett bele Julia. – De civil hullákat? 
– Tudja, asszonyom – magyarázkodott Bordeil –, Marokkó­
ban például elég nehéz megkülönböztetni a bennszülötteknél a
civileket meg a katonákat. 
– Hát ez az – mondta Julia –, ezek a rohadt németek arabok­
nak néznek bennünket. 
– És hogy vélekedett a háborúról? – kérdi Paul. 
– Megjósolta magának a jövőt? – kérdezte Julia. 
– Micsoda ostoba kérdés! – mondta Paul. 
– Mit szól, hogy beszél a sógornőjével? – fordult Julia Bor­
deil felé. – Százados létére olyan neveletlen, mint a disznó. Az
ilyenek miatt kaptunk a pofánkra.
– Elfelejted – mondta Paul –, hogy én, én német földre tet­
tem a lábam. 
– Nem maradtál sokáig. 
– Hagynád végre szóhoz jutni a százados urat? 
– Szarok én a meséjére – mondta Julie, és felállt. – Azonnal
vigyél el Toulouse­ba, hogy megkeressem az én kis Valentino­
mat. 
– Nagy az a Toulouse – szólt Chantal. 
– Majd a százados úr megmondja, hol lakik az a haver
– mondta Julia.

232
 – Remélem, hogy a nyomozása ezúttal több sikerrel jár, mint
legutoljára – mondta Chantal. 
– Ó, asszonyom – mondta a százados –, én egyetlenegy ka­
tonát se hagytam el ebben az egész háborúban, és biztosíthatom
róla, hogy nekem érdemeim vannak a visszavonulásban. 
– Nyugodjon meg – mondta Julia –, ki fogják tüntetni. Nos,
hol az én kis Valentinom? 
–  Valentin Brû azt nyilatkozta, hogy Teulat­né asszonynál
keres szállást, Raymund várgróf utca 10 – olvasta Bordeil. – A
Raymund várgróf utca a Matabiau pályaudvar közelében talál­
ható, és Teulat­né asszony Foinard abbénak, az egyik bakám­
nak az édesanyja. Brû és Foinard együtt távoztak. Tegnap. 
–  Csodálkozom,   hogy   Valentin   egy   pappal   haverkodott
össze – mondta Julia. 
– Ebben a háborúban minden előfordul – mondta Chantal. 
– Na igen – mondta Paul –, és hogy vélekedett a háborúról? 
– Brû? 
– Igen, Brû. Hát persze hogy Brû. Mi Valentin Brû vélemé­
nye a háborúról, ezt szeretném tudni. – Paul a kényszeredetten
nevetgélő Bordeilhez hajolt. – Nos? 
– Nos, azt mondta, hogy az angolok fognak győzni, mert ők
a legerősebbek. 
– Hihetetlen – nyögött fel Paul. 
– Nagy kópé ez a Brû, csuda nagy kópé – mondta Bordeil,
és nyájasan a hölgyekre mosolygott. 
– Biztos, hogy jól értette? – kérdezte Paul. 
– Na de százados, csak nem néz hülyének! 
–  És azt nem mondta, hogy mikor fognak győzni az ango­
lok? 
–  A kedves férje, úgy látszik, hisz ezekben az ökörségek­

233
ben – mondta még mindig mosolyogva Bordeil Chantalnak.
– Feleljen – mondta Paul –, fontos. 
– Azt mondta, hogy még eltart egy darabig. 
– Ó – mondta Paul. 
–  Minek ez a sok duma? – mondta Julia. – Az idegeinkre
mész a hülyeségeiddel, kit érdekelnek? 
–  Na és az amerikaiak? – mondta Paul. – Róluk mit mon­
dott? Ők mit fognak csinálni? 
– Egy bomba jó murit – válaszolt Julia. – Na gyere már! –
mondta, és magával vonszolta a sógorát, aki el volt keseredve,
hogy   nem   tudhat   meg   többet   az   egyetemes   történelemről.   –
Már nagyon szeretném látni az én kis férjecskémet. 
Csakhogy a kis férjecske már elment. 
–  Mindjárt   ebéd   után   –   mondta   Foinard   abbé,   aki   már
visszavette a reverendát. – Az állomásra ment. Állítólag van
egy vonat Párizsba. 
– Én is elmegyek vele – mondta Julia. 
– Nincs is itt a bőröndöd – mondta Chantal. 
– Szarok rá. Gyerünk! 
– Bocsánat, tisztelendő úr – mondta Paul –, ön, ugye, igen jó
barátságban volt Valentin Brûvel? 
–  Ó,   hogy   barátok   lettünk   volna,   azt   azért   nem   merném
mondani,   inkább,   ahogy   mondani   szokás,   „katonacimborák”
voltunk. 
– Na, mi lesz – szólt Julia Paulnak –, jössz már? 
– Ez a kissé, hogy úgy mondjam, hűvös hang talán meglepi
önt egy papi személy, sőt egyáltalán egy keresztény ember ré­
széről. De hát, nemdebár, ön ugyanúgy, sőt jobban ismeri őt,
mint jómagam, hiszen, mint említette, a sógora, ugye, úgyhogy
biztos érti, igaz?, hogy mit akarok mondani. 
– Na, most többet tudsz – mondta Julie Paulnak. – Lekéssük
a vonatot.

234
 – Attól nem kell félnie, asszonyom, hét óra előtt biztos nem
indul, de alighanem éjfél is lesz abból. 
– Na látod – mondta Paul. 
– Igen, csakhogy én – mondta Julia –, én ülni akarok. Mert
tudja – tette hozzá az abbé kedvéért –, most azt látja, hogy szé­
pen járok, de tavaly béna voltam. Úgyhogy muszáj ülőhelyet
találnom. Különben – fordult Chantalhoz – majd a mankómmal
megyek, és akkor csak akad egy seggfej, aki átadja nekem a he­
lyét. 
– Na de Julia! – szólt rá erélyesen Chantal. – Hogy beszélsz
a tisztelendő úr előtt!
235
 – Eh, különbet is hallott már – mondta Julia. 
– Mi tagadás – ismerte el Foinard. 
Balukra, kihasználva a tizedmásodpercnyi csöndet, gyorsan
megkérdezi: 
– És hogy vélekedett a háborúról? 
– A háborúról vagy a fegyverszünetről? 
– Kezdődik elölről – mondta Julia. 
– Hát szóval arról, hogy mi lesz most – mondta Paul. 
– Ugyanúgy volt vele, kérem szépen, mint mindenki: fogal­
ma se volt, hogy mi lesz. 
– Gondolja? – mondta Paul. 
– Az ön sógora – mondta az abbé – a maga módján, mond­
hatni, afféle, azt azért nem mondanám, hogy szent, hiszen az
csak a mi, mint ismeretes, apostoli és római vallásunkban for­
dul elő, de hogy is mondjam, aszkéta volt. 
– Micsoda? – fortyant fel Julia. 
– Hallgass! – mondta Paul. 
– Azért se hallgatok – mondta Julia. 
– Biztos benne, hogy sose beszélt magának a jövőről? – kia­
bálta túl Juliát Paul. 
– Ha az ön sógora – szólt az abbé – megpróbálkozott is av­
val, amit, hogy úgy mondjam, bizonyos fajta aszkézisnak ne­
vezhetnénk, ami egyébiránt roppant veszélyes az ateistára néz­
vést, mivelhogy avval a következménnyel járhat, hogy, mond­
juk, visszavezeti őt az istenhit útjára, amit persze mi, istenfélő
keresztények nemigen fájlalnánk… 
– Na, bassza meg – mondta Julia. 
–  Dicsértessék – köszönt  vissza az abbé.  – …vagy éppen
örökre eltávolítja tőle, és meg kell mondanom, hogy a Valentin
Brû­féle jámbor ateista örökre el van távolodva tőle, ha tehát a
bajtársam, ismétlem, megpróbálkozott is bizonyos fajta aszké­
zissal, soha, legalábbis tudtommal soha nem áhítozott a prófé­
taság adományára.
– Ahogy maga téved – mondta Julia.

236
 – Errare humanum est – mondta az abbé kenetteljesen.
–  Hallottad?–   mondta   Julie   Paulnak.   –   Minek   macerálod
szegényt a kérdezősködéseddel, csak vesztegeti rád a latinját.
Na gyere! Siess már! Azért köszönjük – szólt oda Foinardnak.
– Ne felejtse el a mankót – felelt az abbé.
De a mankóra nem volt szükség. Valentin még egy üres vo­
naton is nehezen talált volna ülőhelyet, Julia azonban a zsúfolt
és csak egyre zsúfolódó szerelvényen is az ablak mellett ter­
peszkedett. Paul és Chantal összevissza rohangáltak, hátha fel­
fedezik Valentint a tolongásban, de nem lelték. Julia ennek el­
lenére ragaszkodott hozzá, hogy még így, a poggyásza nélkül is
felutazzon Párizsba, hiszen Valentin is oda tart, és ha ma nem
találja meg, hát majd megtalálja holnap.
A peronon változatlanul óriási tömeg tolongott, de a szom­
széd vágányra váratlanul egy üres szerelvényt tolattak, és meg­
indult a roham. Ádáz küzdelem bontakozott ki a légtornászok,
az erőművészek és a kis fifikások közt, vitézül hadakoztak az
aggastyánok és a terhes asszonyok is. Julia élvezettel szemlélte
a jópofa látványt, és hirtelen megpillantotta Valentint. A férfi
rendíthetetlen nyugalommal, mozdulatlanul nézte a komédiát.
Julia már­már odakiáltott neki, de sikerült uralkodnia magán.
Valentin ugyanis mozgásba lendült, és körültekintő hadműve­
letbe kezdett. Három, érthetetlen módon alpinistának öltözött
lány – kihasználva ruházata szemérmes voltát – megpróbált az
ablakon át bemászni az egyik fülkébe. Valentin szolgálatkészen
a segítségükre sietett.
Julia   felkacagott:   Valentin   azért   csinálta  az  egészet,  hogy
megfogdossa a feneküket.

237