“A szív

is ész után kiált, mielőtt (értelem-

szerűen) megszakadna. ”

/Marno János/

Mint élő szövet a vállfán,

elhordani mondatokat,
nyűni, fényesre koptatni,
mint egy régi télikabátot.
Noha lötyög, kelő mérték-
ben. Merően. Vállfáról
vennéd (a testet fel sem
prónálni), de a sötétben
mintha visszaintegetne.
Majd arra ébredsz, bőröd
egyre szürkébb és szövetszerűbb.

..................
BLANKA DARABOKBAN
...................

ABOUT: BLANKA

Egy fehér lap kívánnál lenni, mondtad először,

amit ketten írunk majd tele, meg hogy szólítsalak
Blankának. Sosem bírtad a vizsgákat, vizsgálatokat,
legyen bár ZH, CT, stb., én is hogy olykor must-
ráltalak, majd kiforrod magad, ennyiben maradtunk.

Torkig vagyok a szép szavakkal, kifordul gyom-

romból, elteltem, teher efféle huncutság már az én
koromban. Korunkban. A költészetet akaszd a
fogasra a tornácon, hová beléptél, köszöntsük

egymást: szájból szájba, de mégiscsak foghegyről,

olyan terepszínű vagy, mondom, csak hogy betakarjalak,
szándékaimmal szemben számból mindig a szemérem

szól csak. Vagy szájból májba: az akarat körleteit hágja

át a garat laposan, takarósan, mint utca végén: sarok,
most fogd meg a nyelved hegyét, és úgy mondd.

BLANKA RAJZKÉSZLETE

Elgörbült vonalzómmal
már a körvonalakat sem
húzhatom sokáig: semmi egye-
nes, semmi tartás (ából bébe, stb.),
Blankát a folyosón hagyom égve,
kilazult körzővel húzok spirált,
ellipsziseken rugózom, csak úgy füstöl
és mállik a grafit. Kimérve, lassan ég, sárgul
a kockás hétköznaprendszer.
írtózom a naptáraktól,
hogy lehet így rács mögé dugni
az időt, én nem látok át a szitán,
pogácsaszaggató reggelek szelik
formára a bőröm a redőny
résein, ebben már rutinjuk van,
bezzeg én mindig elfelejtem,
amit az éjjel tanultam.

IRODÁMBA MINDIG

halálpontosan, karórával jöttél, épp sírig

tartasz, ez messziről leír, nem, mondod:
lerívó költészet (féltartós, mi több, hőkezelt)
azt ír, amit akar, ha tartósabbra vágysz,
azért tejelni kell, azért köpülni, ami fennkölt,
ami kefír, az jön csak mélyről, az analízis
jól csengő alumíniumtálcán kínállja magát.
De sose légy túl spontán,
fejezed be halkan, csak kimérten,
mint a menza, és fékezetten vérbő,
mint a közelgő menopauza.

FEKETE-FEHÉR

Először égszínfehér lepedőmön jelent meg

Blanka, mint kijelzőn, de sehol egy piros gomb,
noha zöld sem, hát maradt. Elnéztünk a körtérre,
hajnal négy és hat között, hazamenni már minek,
inkább meglátogattuk előző életed, ott van állásban
remeteként a körtéren, s vendégül látott minket
szilvaízű szeszesitalra meg sültkolbászra,
mit vittünk neki a húsboltból. Az égboltot reggelre
összekoszolják a felgőzölgő felejtenivalók, előző
életed kötött szoknyája és szakad gyapjúharisnyája
frissen ázott kutya illatát hordja, viszkózus frizurája
a szitáló esőben is prémgallérjához ragad. Szakadjon
rá az ég, káromolt előző életed, valami keserű nyomhatta
el nála a zsír és szesz elegyét, az élet örök visszatérését
hirdetem nektek, így szól, könnyű az élet, gyerekek,
mint a pillangó, mely átmetszette szűzhártyámat kilenc-
évesen, vagy mint a felhevített gázcső,
mellyel az éjjel megerőszakoltak.

Blanka bőrét még aznap éjjel szalonnával

kentem be, testnyílásaiból paprikaőrleményt
szívtam egy összecsavart zsírpapírral. Az ólomtól
tán leszakadt az ég, valami kerek és lepedékes sárga
lyuk fénylik afféle ánuszként a közepén, amúgy az
alap égszínfekete, mint a bőre a klopfoló nyomán.

VÉGTAGOLATLAN

Blanka módszeresen kiheveri

magának a tétlenséget. Nem mintha,
egyszóval jól áll neki a mozdulatlanság,
ilyenkor kiszámítható és beleolvad
a háttérbe, szépen. Ez tetszik. A háttérnek
mindenképpen.

Maximum olvas. Én meg

a szájáról, ahogy magában magol. Vasalt
köntöse ráncosodik a gerincénél, ahogy
szóról szóra érettebbé lesz. Olyan
végtagolatlan - jut eszembe, mint
hóember az oldalán fekve.

BLANKA HAIKUT ÍR

Lendületvételi szerződés,
párnaköveken tévesen aláírt,
telegépelt bőrfelületre meredsz.
Merő hiúság, ózonlyuknyi kelés
a tarkón, premier plán, a sajtó
a nyomodban, de ezzel a világért
sem szembesülnél. Motyogsz:
Hidrogén, hélium,
gázból gáz lesz, ennyi
csak, szemfényvesztés.
Tokád, mint egy léggömb,
Odébb rúgnád, de mellé,
luftot sem találsz már,
csak ~kapálsz, orrodra nézel,
hogy veti az árnyékot,
hol késik már a helyreigazítás?

INGATLAN

El van havazva, magát félretolja

most Blanka, kotorászik a szétszórt
lapokban, kerüli az összetűzéseket.
Real Estate – áll a névjegyére írva,
s hogy mitől lesz valaki valódi birtokká
- szegezem neki: már előre kiszúrtam
magamnak. Vagy vele. Mire rámutatnék:
’immobil’,
már ki is fordul alóla. Mellékesen a célba,
mi a zsinórpadlás diszkrét homálya,
csak vesztegetnéd a szűretlen fényeket.
Fejlámpa kéne, kiszúrni a lényeget,
határt szabni legfeljebb.

BLANKA RAJZKÉSZLETE

Elgörbült vonalzómmal
már a körvonalakat sem
húzhatom sokáig: semmi egyen-
es, semmi tartás (ából bébe, stb.),

Kilazult körzővel húzok spirált,

ellipsziseken rugózom, csak úgy füstöl
és mállik a grafit. Csak lassan ég, sárgul
a négyzetrácsos hétköznaprendszer.

ÁLLÓ NAP

Egy egész álló nap törölgetünk, porzik utánunk

az iroda. Körültáncol az alpesi domesztoszillat,
besárgul a körmöm alatt. Sáros szennyeseink
fehérítjük, s még a delet
sem üti el az óra, mit beragyognak az újra-
rendezett mappák. A hófödte hegycsúcsok
kémiája beeszi magát a gondolataim közé,
martfehér, jut eszembe: ilyenek leszünk itt,
napközépre rendezve a dolgokat.
Blanka bőréről zuhanycseppek verődnek vissza,
a fény a cseppekről, a sugarakról én, szemem bőrig
ázik, míg hasáig zuhan. Mint szóközök a verset,
önti el a szalvétákat a gyűlölet, terítgetem a gyűrött
testszöveteket, a hasadékokra, úgy értem. Törülköződdel
nem leplezed szándékaid, mi az ágy ékévé tesz:
összeverődés és szétszóratás, a zuhanyrózsa
minden irányába, lélegzetvételnyi sorközökben.

BLANKA KRÉTÁT EVETT

Blanka krétát evett, dekádokkal ezelőtt,

és csak nem jött a várva várt láz,
a nagy akarás olykor mindent középre nulláz
a legvidámabb parkban is mellélőtt,
nevét többször kitéptem a geometriafüzetből,
maradék: tanítás utáni pót-anyaöl.
Én feledném már a gyerekkort, ő meg fehér
lapra köhögi nekem a száraz, meszes port.
Gyomrom felér egy felborult körhintával,
nadrágom bal szára évekig folyik patakokban,
lázmérőm azóta is a radiátoron hagytam.

FÚGA

Blanka a kórházi csendéletbe olvad, tipegve siet, köpenye fehér.

pengeéles mosollyal, ringatón kopogós klumpában ledér-
kedik. Mindig szemet szúr, kell neki a minta csarnokvizemből.
Vesémbe lát, mélyreható, ahogy katétert helyez föl.
Beleragadunk menthetetlen, bár csempék közt málló rács a fúga.
"Nekünk a vérünk is fehér" - hallom a sötétben, ahogy fülembe súgja.

BLANKA DARABOKBAN

A színlelés nem erőssége,

csak magát játsza meg Blanka,
a szó elszáll, a formalin megmarad,
szól. Múló hírnevet szűz földeken, ha arat.
Ha fel-feltűnik is néha darabokban,
hamar öszeszedi magát. Meg is hatna,
ha csak úgy darálna valami sztenderdet,
hova lett a szavak súlya, mit mérlegelhet.

A rutin csak parolázik, nem hallja

az egyik nyelv, miről hallgat a másik,
hisz mindkettő formalinban ázik.

Csak próbálja felparcellázni a beszédes és néma

vetésforgót, ki-be lélegzik, egy-egy nagyobb
szünetben már kékesfehérben játszik néha,
jól áll neki, mint iszapban a cölöpök és mint a széna.

.............................
PRÉSEK ÉS HAJTÓMŰVEK
..............................

KITÖLTÉSI ÚTMUTATÓ

Először töltsd ki a jelenléti ívet, de

figyelmesen, tudom, hogy a
tekinteted átsikláshoz szokott,
mint mikor csatornák közt szörfölsz,
de most gondolj inkább valami
szépre, jelentősre. Legyen pince,
kecses boltívvel, fehér, mint a hátad,
a hajlás szöge is éppoly elegáns.
Csak jobb itt, mint a padláson,
bár ugye ami fent van, ugyanaz,

kivéve parabola. Ha meguntad,

hogy a türelmesen fekvő vörös-
boros palackokat mustráld, nyiss
ki a legjobbat és tölts magadnak egy
pohárral. Ezt szükség szerint ismételd.
A végén az üres üveget egy ívelt,
lendületes és hangsúlyos mozdulattal
hajítsd ki az útra. Mutatom, így. A
talajt ne becsüld alá, előbb,
vagy utóbb minden felbomlik.
Mindenki a rászabott űrt tölti ki,
magának.

VÉRGÁZ
- egy bekerített tér körüljárása -

Attól függ, ezt mondod, ijedten sűrű

szövésű függönybe burkolod magad,
de én eggyel mélyebbre nézek, bordáid
mögé, nekem a húsodban a vénád, melleid-
ben a lélegzet, véredben az oxigén kell, az
rokon természetű veled, nem jó vagy rossz,
nem láttatja magát, így nem értelmezhető,
csak jelenléte és hiánya mentén, objektív.
Attól függök, nem megy nélküle,
de sosem mondanám: az enyém. Dialektikus
materializmus: én koszt csinálok, te rendet.

Egyszemélyes horda, privát forradalom,

mindennapi osztályharcunk add meg, csak
hogy legyen valami. Zavargok, leng a magánysávos
zászló, igyunk valamit, gyere el velem, skandálom
fás, kipirult arccal, meg hogy:
nem mondok le, nem mondok le rólad, nem-nem-soha.
A rendszer amúgy mindig helyén marad, ez alapélmény.
Nem forr csak rotyog, nem dal, csak lom.
Koponyám mögül egyenletesen párállik a vérgáz.

A csontkordonok állják ostromom, motyogva indulok haza

fele. Egészen soha, olyan nincs, a világ nem szimmetria,
a természet nem szabályszerű. Az enyém, legalábbis.

MERÜLŐFORRALÓ

Hogy kitöltsek egy tátongó teret,

merülőforralót cipelek a jó álla-
potúnak mondott ingatlanba,
a fürdőkádba hajítom egyenesen,
nehogy már technikai okokból nézzenek hüllőnek.
Jó előre kinéztem a katalógusból,
de sosem olvasom el a használati utasítást,
inkább a génjeimre hagyatkozom.

Egy ceruza áll ki hátamból, napok óta

nem találom a radírt, hogy kiszedhessem. Ami elmúlt,
hirtelen kiesik a húslevésből, pedig
emlékeznem kéne, de kimaradt szemekkel
az üres, fehér panírt fixírozom.

GENDER STUDY
(temegéntérkép)

Mikor találkoztunk, másnap közölték az újságok

frissen megtalált géntérképeinket. Az illusztrációkból
tudtuk, hogyha puzzle jelleggel egymásba illesztjük
majd a szép, klasszikus spirálformába sodorjuk őket,
abból még akár kisülhet valami. De sosem bíztál a
receptrovatokban, inkább a horoszkópunkat olvastad
föl reggelente, aztán nem győztük megfelelő szögbe
állítani a Vénuszt a Merkúrral, és összes holdjával együtt.
Az égitesteket meg mindig is közhelyes motívumnak
tartottam.

Szemem formailag tökéletes gömb, a tömegmozgás törvényei

meghatványozódnak, a túlélés szempontjából mégis,
mondhatni vakon tapogatózom: vérszegény próbálkozások.
De rúzst sohasem használtál, hiába mondtam: előnyére válna
vértelen ajkaidnak, de azt isccsak, hogy valaki végre mondjon
valamit a vérről. Legközelebb inkább poharat török mosogatáskor,
hogy a kőre spriccenő képek láttán azt hihesd, a szilánkok miatt
szitkozódom.

TEJET ÉS KÓLÁT

ittam napokig felváltva - hogy folyékonyan és fekete-

fehéren menjen minden. De a dohány nem esett jól.
Itt szennynek tűnik a füst, mi otthonom volt otthon,
talán a kitisztult látás, a friss levegő teszi, talán csak
nem érzem magaménak a homály, a takarás kényszeres
akarását: szennynek érzem és kioltom lassan, amiért
Pesten éjszakánként éltem. A berúgás is csak kirúgás
a hámból és nem esti rutin. Az otthoni világból csak
Hamvas Karneválja maradt - 4-5 év halogatás után
- egyetlen magyar regényként (és instant pácként,
amiben mind benne vagyunk) cipeltem magammal.
És itt van még Marno Nárcisza, mert anélkül még
vidékre sem szívesen mentem. Ennyi függőség fért
bele a bőröndbe, haza a sorokban. Máshogy szól itt
a szervesen fémes, tűnődő költőhang, “Egyik szemem sír,
a másik meg gödör” Ahogy egyik kezem ír, a másik meg ököl-
ben, (gyenge hommage) miközben mindkettő disznóláb,
gyöngyök közt taposok, mindkettővel, az írás is disznóság,
ürítés és napi betevő, szófósás és szorulás, (ökölbe).
Görcsök közt sem akarom befejezni, aminek az eleje már
megvan, kiinni a doboz alját, elmenteni a szöveget, ráhúzni
a függönyt Southamptonra, kikapcsolni a zenét, határozott
mondatvégi írásjeleket vár tőlem a végére érő nap, (végre egy
város, ami aludni is tud). 00: 55, már rég holnap van elvileg,
de milyen elv ez, akár a Föld: sötétebbik oldalamra fordultam
és itt ülök valaminek a végén, a múltra könyökölve derékszögben,
mit ki nem verhetek fejemből, s mi olyan halványfehér, hogy
a müzlibe keverném, amiben mind benne vagyunk, legyünk bár
gyümölcs, gabona, protein, őrölt vagy szaturált. Itt tej-, ott
kólareklám, párját ritkítja mindkét szemem, én a rádiót nézem,
a tévé engem. Szemtelennek fekszik a világ, kelni mentem.

PRÉSEK ÉS HAJTÓMŰVEK

Csikorgást és csörömpölést
hallatni odabentről. Darálni a
nyelvet. Lassan, egyben
lenyelni egy villanykörtét,
óvatosan mozogni,
meg ne törjön a fénysugár.
Méltósággal kihordani a ragyogást.

Hintázni egy ágyrugón, bőrre

simuló szobafalak. Felöklendezni
üvegszilánkot, wolframszálat.
Tudni: Prések és hajtóművek
dolgoznak odabent, ellened.

Paradicsomlét pumpálni
a bőr alá, szégyenérzetet
színlelendő. Majd foszlani
porhanyósan - a beszédaktus
eróziója. Kiszúrni a verset a
legsötétebb tömegben is,
vagy mindenhol verseket látni.
Menekülni a világos szavak elől,
kicsavarni magadból mindent, ami izzó.

HORDALÉK
Olyanok vagyunk, mint ez a folyó,
ami önnön mozgásában is statikus,
szövegbuburékokat pukkasztunk
az este fóliáján, utcalámpányi
történeteket rajzolunk magunk köré.
Az üres üvegbe suttogsz egy altatót,
fújhatod, a szöveg elpattan, mint a
buborék, mint egy beteg kő a
sziklakórházban: lábadozik, magát
lejáratandó. Hogy hány párhuzamos
falécet nevezhetünk már padnak, merül
fel uszadékként a tények tükrén, hány
lépésre álljunk meg a víztől, hogy azt
mondjuk, az már a part. Nyelvünkkel
körzőzünk a korzón, a Duna patakokban
folyik rólam, a testeden a medreket csak
mélyítik a megnyúlt árnyékok. A móló
korlátjának dőlsz, úgy hajolsz fölém,
mint egy kérdőjel. Holnapra helyet cserélünk,
akár a parti lámpa íve és a hold, a pont az alján
Azért szorult belénk némi kohézió. Mint ez a folyó,
olyanok vagyunk: a tükrünk mélyebb, mint maga
a meder, mint hátunk mögött a hordalék.

MINT A GÉP

Úgy nyúlok feléd, lomposan, kuszán,

mintha az öngyújtóm keresném, de
csak a Petri-kötettel osztom meg
fekhelyem már napok óta.
A nők tudniillik. A hölgymenyétek.
Feleség-féleségek. Asszonykacatok.
Akik napot is éjjé feketítve,
holdat kormozva nem szeretnek engem,
megállás nélkül, sőt, visszamenőleg,
éveknek soka óta. Hogy nem vagy itt,
(nem itt vagy, ez így kíméletesebb? hátha)
már csak ráadás: sose voltál itt, bárhogy
is koncentráltam, vagy próbáltalak körül-
járni, de hiányod mindig erőltetetten jön
rám, mint egy fürdőköpeny, amit kinőttem
már, és különben is: senki sem hord már
ilyen frottírköntöst. De a szokatlanul
feszes testtartástól eltekintve, elmegy.

Csak a torkom, azt kaparja, kábé mint

az éhgyomorra lehajtott kupica pálinka.
Kupica, ez is milyen szó. Vagy stampedli?
Majd jobban odafigyelek a mozdulataimra,
de akkor meg a természetesség. Az milyen?
Aztán megy minden, jár, mint a gép, tovább.

..............................
SZÓRÓANYAG
................................

FORMALIN

A feromon elszáll, a formalin megmarad,

szerinted meg pont fordítva, hiába mondom,
hogy minden fordítás, egyben: tudod,
perverzió. Hajlamos vagyok oda-vissza
beszélni, mindig ugyanoda lyukadunk: vissza.
Ettől persze még nem lesz érvényes amit mondok.
Sőt. Könnyen elcsíped állítmányaim, nyelvem bizsereg,
mint jegy a kezelés után: lábadozik, magát lejáratandó.
A színe megkopik, a fonákja megmarad.

ADÓBEVALLÁS

Megkapó, elismeréssel adózom. Csak úgy hallomásból,

megismerés, mint olyan, ha volna, az meg már milyen.
Egy adótoronyra nézek az ablakból, de a vevőtoronysághoz
még mindig nem elég fent, bár nekem az már magas. A tér-
iszony híg ürülékként távozik belőlem. Pupillámból a vér
kapkodva szökik, a szemem már fehérjedús, a vallomásos
líra mossa tisztára, nézd. Az időjárási és a bérleti viszonyok
terén állok – rosszul – sejtettem, pedig erősségem a biokémia.
Gyengéimbe, mint a gondolatiság, bele se merek gondolni.
Adós maradok a csattanóval, elismerésem: tényleg.

RAKTÁRVÁROS

Kétoldalt márkajelzéssel ellátott raktárépületek.

Az utat, mi összeköt (már ha ez bármit is jelent),
kamionoknak tervezték, ember sehol, félig sem.
Blanka meg fülledt nagykabátba puhulva,
esőszagúra ázott nedvesen járkál ott, feje kilóg
a képből. Jelenléte a haladás akadályává lesz, nem győz
oldalra húzódni, hogy ne zavarja az áramlást,
táskájával bajlódik, valami lehúzza a válláról

a szíjat, matat, belegabalyodik, majdnem

a kerekek alá, magában káromkodik. Maradás
nincs, szóba sem jöhet, semmi esetre sem.
Remetemód, találomra választ irányt,
kötetlen, önző szabadsággal. Sehol egy ember-
szabás, mintha álmodtam vagy fotóztam
volna ilyesmit egyszer, de a több kötetnyi kép
szakszerűtlen tárolása folytán fele sem lenne elő-
hívható. Már kigyúlnak a reflektorok, felbőg a világ
mellette, majd elhúz, mint ősszel kötözőmadár.

ÉRDES

A kimért tempó adott, sétálok valami mélyén, szok-

ványban, kiérlelt művelet, pár köpetnyi felejtés,
öv alatti ütemben, át- meg átfehéríti szöveteim.
Érdesen alakul, mint a zavart adás, állagra szem-
csés, megremeg az egész, ha elég érdekes és
nem csak úgy merengve, hanem ilyen erősen
nézem, látod. Mit művelek. Nem is az erőről
szól az egész, sokkal inkább tűhegynyi, szú-
rós pontosságról, hogy legyezzük el az ezt
övező homályt, s a csatot szorosabbra húzva
bevégezzük azt, mi rendeltetett, egy hosszú
lépést, és valami rövidet. Az idő szorít, a pro-
tézis visszaharap. Mit ér a vasakarat az óceán
renyhesége ellen, s ilyen mélyen a töprengés.

IRRITATÍV

Az odasimulás, felületek összedörgölése

mindig is az üresség érzetének viszolygó
emlékével töltötte el, mintha számára
az anyag, mint olyan lett volna irritatív.
Nem volt maradása, fárasztó, koncentrikus
köröket róva hordta ki a fel-feldobott
következményeket, tekintet nélkül.

Hogy a sejtemlékezet tudatos, vagy

a tudaté csak sejtés, ezen töprengett épp,
hogy a test elengedhetetlen kellék,
és a ragaszkodás több -e az ösztön
és hormon biokibernetikájánál,
vagy a templomba csak halni jár a lélek?
Minden olvasásnál új alakzatba gyűltek

a betűk, ha bosszankodva összecsapta a

fedelet, az alcímek pihenjt vezéreltek.
Vérének nem volt maradása szája szegletében,
ahogy megcsúszott valami befagyott tócsában,
arcára a születőben lévő, hártyás jég
rajzolt vöröses, indázó ornamentikát.
Kétszer ugyanazt a nyelvet nem haraphatod el.
MATT

Szemgolyód nehézkedve fordul,

ahogy próbálsz lenézni a sárga földig.
Valami mattot adni a túlexponált délelőtti
levegőnek. Megpihentetni az össze-
visszaverődő fényt. Ha minden fekete
-fehér lenne, könnyebb lenne előre
tudni, mit lépsz te, és mit az árnyékod.

HUZAMOS

Légy láthatatlan, mintha tejüveget ittál volna

reggelire, és illetlen, mint pirkadatkor a délibáb.
Néha fogalmam sincs, mit piszkálok
a nyelvemmel, máskor meg úgy sejtem,
együtt csavarjuk fel a lerobbant síneket,
hogy elférjünk egymás történetében,
ruhánk porzsák, ágyunk hamutál. Felfogni,
mit széthordana a szél, eddig már eljutottunk.

FORDULAT

Úgy bújok beléd esténként, akár

régen a paplan alá, asztal mögé.
Ingaszerűen, meredek szögben,
amit ki se tudsz verni a fejedből,
tetteted magad velem. Hogy ti.
tudjam a helyem, ha létezik egy
helyről tudás egyáltalán. Ami
változatlan, ez a lényege mindennek.

Mintha olykor megmozdulna bennem

valami szunnyadó, de mindig csak a másik
oldalára fordul, és ha így megtesz egy teljes
fordulatot, váratlanul felébred. Erre készülök,
kifelé, ne csodálkozz, ha nem mindig tudok
figyelni rád, aki olyan fehér tudsz lenni,
hogy attól falnak megyek. Minek ecsetel-
ném, ennivaló, csak nézem, mire mész.

DIÓHÉJ

Simára gyalul az idő, idén az átlátszó

és lapos a divat, plasztikus, mondanád,
és nem akarsz kimenni a fényre, mert ott
túl sokan vannak, és túl nagyra nő a magány.
Kapaszkodnál, de már minden fogódzót simára
markolásztál, a hálóban csak a lyukakat látod,
a textúra hiányát, a vákuumot, ami motivál,
ami szippant önmagába, és a szemed is le-leragad,
dióhéjban görnyedten szorítod a kezed a füledre,
hogy meghallgasd, ráng -e még az a böszme izomcsomó,
amihez szeretünk érzelmes dolgokat kapcsolni
olajosnak, magvasnak gondolunk mindent a héj alatt,
pedig a lényeget a felület barázdái rajzolják körül.

TENGELYES TÜKRÖZÉS

Nincs kedvem magyarázkodni,

hogy miért esik le minden alufólia-
virág a falról hibás feltevéseid miatt,
mintha el se indultál volna,
tátogod magadban csengő és csukódó
buszajtók közepette.

Minden sarkon kirakatüvegek vagy más

reflektáló felületek adódnak, külön féligazságok,
oda kell figyelnem, hogy ne nézzek folyton oda.
Tengelyeket fúrok magam alá, hogy felosszam

valamiképpen a teret, de senki sem vesz észre,

mintha elő sem bújtam volna, még bennem
a pokróc szúrós utóérzete, és az eljövendő,
ráncos, összeakadt tekintetek a tarkómon.

Csak szeleteket látok mindenből. Ami fehér

és puha, ódzkodva kerüli az éles és fényes
körvonalazódást. Ezek rossz beidegződések
- vágom oda reflektálatlanul két szem közé.

SZÓRÓANYAG
(centrifugális)

Nekem szórófejem van,

fejvesztve lassulok,
prüszkölök: jöjjön ki aminek.
Amilyen feszült vagyok,
arra csak földelés; levezetni
az idegi alapokra.
Csak a talajt
nyomom, a gázt soha.

Én egyedül is szétszóródom,
magányos diaszpóra lennék.
Te meg fél lábbal a zsírban,
szemem becsípődik deréktájadon,
hogy testeden vagy a pupillámon
támadt repedés, tudhatjuk -e,
hiszen hasadó anyagból volnánk mind.

SZÓRÓANYAG
(centripetális)

Sötétre kent körmöd tud néha végtelennek

tűnni, az is csak éjjel, míg ott
kopogsz sarkamban, mint egy fehér árnyék,
gyűlölni eszedbe sincs, az
már sok lenne egy napra,
egy éjszakára meg kevés.

Hunyorgásod lőrés a fejeden,

A jó fekvés fontos, a kelések nemkülönben,
tésztaképedre a piac csarnokvizét szórod,
síkidomba dőlnél, ha vállad meg nem vonná magát:
majd elválik. Darált szavakat rósz egy tépett szilviára,
Eltakarva, mit eltakarítani ildomos: a köröm alá
szorult éjjeli morzsákat.
Lassan viaszosvászonra hajtod a fejed,
a reggel majd húsz éve kitépett
mandulád helyén ásít beléd ,
torkolattüzet ereszt rád.
Magából kikel, mit mindig is megvetettél:
az ágyad.

SZOLARIZÁCIÓ

A sorok közé húzódom, akár egy csigaházba,

a falak közt főni puhára, fényes csíkokat
hagyni magamnak hátra, csévélem lefelé
a csökkenő terhet, egy fakuló, fogyó filmtekercset.

Ha lesz egy kis átütő fény, megmutatom,

mit forgattam neked a fejemben, de most
még sötétkamra a házam, sose hívsz elő
belőle: ingatlan, és mégis megbillen a
legkisebb jelre. Táncoltam már körben:
az ív mindig befelé szűkült, és ott lyukadtam
ki, hogy nem akarok megint fényt kapni.

Ég az arcom idekint, a tűzfal a földdel tette

egyenlővé az utakat, mint megeresztett
kerti csap, folyik szét minden, mi fehér
fény és sötét tinta lehetett egyszer.

IPAR-
kodtunk, a tengerhez a félsötétben, a hajnal első
pillanatát akartad elkapni, szereted fotózni
azt, ami természeténél fogva mozgásban van.
A vízből kimagasló toronydarukat néztem,
rokontestek, bennem is van valami indusztriális,
állapítottuk meg: ha már tengerpart, ilyet képzelsz
nekem, nem pálmafás kubait. Lehoztuk egymásnak
a csillagokat és egy új napot rajzoltunk a helyére.
Míg kicsik voltunk, a kép sarkába firkáltuk a sárga foltot,
ma mi szorulunk a szélre és a fény lesz a központi elem.