"Az ókoriak hívták ezt a szörnyeteget a 12.

bolygónak, és amint elhalad, ez a mágneses óriás

az északi és déli pólusok 90 fokos elfordulását fogja kiváltani. Az elmozduló pólusok
magukkal ragadják a Föld kérgét, végső soron egy új világtérképet hozva létre pár óra
leforgása alatt, egy minden földi életformát érintő súlyos kataklizmában. Ez a jelenség már
korábban is lezajlott, úgy, ahogy az ókori legendák és próféciák megjósolták, létrehozva azt,
amit az ember jégkorszakoknak értelmez, vándorló pólusoknak és az Özönvíznek, és ami a
mamutok kipusztulásához és Atlantisz elsüllyedéséhez vezetett."

Visszatér Marduk csillaga?

Kutatási anyag - 2002. szeptember

Naprendszerünk belső térségei szabályos időszakonként katasztrofális kozmikus

csapásokat szenvednek el. Ezek olykor olyan súlyosak is lehetnek, hogy bolygók térülnek
le pályájukról, megváltozik keringési idejük, tengelyforgási sebességük vagy irányuk,
netán szinte megsemmisül rajtuk az élet. A jelek szerint nincs már messze az az idő,
amikor hasonlóan válságos korszak köszönhet ránk.

Anomáliák a Naprendszerben

A Merkur bolygó rendkívüli módon hasonlít holdunkhoz. Talán egykor maga is egy hold
volt. Már a bolygók pályasíkjával is gond van. A legbelső bolygó, a Merkúr kivételével
egyetlen egy bolygó sem kering a Nap egyenlítői síkjában. Lennie kell egyfajta „külső
erőnek” amely eltéríti őket ebből a síkből.
A Merkur különös bolygó. Tengelyforgása igen lassú, két merkúri év mindössze
három merkúri napig tart. Felszíne ugyanolyan kettősséget mutat, mint a mi holdunk.
Egyik oldala kráterekkel sűrűn felszaggatott, míg a másikon inkább a nagy medencék
dominálnak. Ez a megoszlás arra utal, hogy egykoron egy nagyobb égitest holdja lehetett.
De ha így volt, vajon hogyan került új pályájára?
A Vénusz nem kevésbé különös. Tengelyforgási iránya ellentétes a megszokottal.
Ráadásul egy vénuszi nap hosszabb, mint egy vénuszi év. A felszíne nem kevéssé különös.
Hatalmas felföldek találhatók rajta, valamint olyan gigantikus repedésvölgyek, amilyenek
a kontinensek szétválásakor keletkeznek. Ilyen jellegű tektonikai tevékenységet csak egy
nagytömegű hold jelenléte válthat ki. Kézenfekvő a következtetés: a Merkur bolygó volt
egykoron a Vénusz holdja. Igen jelentős „külső erőt” kell ahhoz feltételezni, amely ezt a
bolygókettős eltépte egymástól.
 A Vénusz egyik kontinense csaknem akkora, mint az
Egyesült Államok.

A Földdel és a Marssal semmi gond, bár a Holdunk alacsony sűrűsége

mindenképpen magyarázatra szorul. E kér bolygó tengelyforgási sebessége normális,
tengelyhajlási szögük is, ennek köszönhetően mindkét égitest életet hordoz.

A Naptól távolodva a négy kőzetbolygót négy gázóriás követi, a kisbolygó öv

választja el őket egymástól. A kisbolygó-övről feltételezik, hogy egykor szintén egy
bolygó, a Pheaton, keringett itt, de aztán valamilyen „külső erő” miatt darabjaira hullott, s
manapság már csak a roncsai figyelhetők meg.
Elképzelhető, hogy a Pheaton is hordozott
egykoron életet.
A Vénuszon pontosan olyan hasadékvölgyeket
láthatunk, mint a Földön az óceánok alzatán, a
kontinensek kéreglemezeinek határán.

A Jupiter és a Szaturnusz már a

kezdetektől fogva ismert, szabad szemmel látható égitestek. Mindkettő körül keringenek
„gyanús” holdak, melyek akár életet is hordozhatnak. Amikor a csillagászati mérések
tökéletesedtek, kiderült, hogy Naprendszerünkben további hatalmas égitesteknek kell
lenniük, hiszen mind a Jupiter, mind a Szaturnusz mozgásában a számítotthoz képest
eltérések adódtak. Az Uránuszt tehát először „papíron” fedezték fel.
Az Uránuszt egykor hihetetlen erős kozmikus csapás érte. Forgástengelye szinte
benne fekszik pályasíkjában, a bolygó majdhogynem „gurul” a pályáján. Ráadásul,
tengelyforgási iránya, a Vénuszéhoz hasonlóan, fordított. Holdjai azonban pontosan
egyenlítői síkjában keringenek, ezért adódik a feltételezés: holdrendszere a bolygó
katasztrófája után születhetett. Talán ez is az oka annak, hogy nincs jelentős méretű
kísérője. A számításokban mutatkozó eltéréseket a külső bolygók pályáinak
megfigyeléséből nyert adataihoz képest, az Uránusz felfedezése sem oldotta fel, további
külső nagybolygót kerestek tehát.
 Az Atlantiszt elpusztító kisbolygó krátere
az óceánfenéken.

A Neptunuszt ismét csak „papíron” fedezték fel. A különös vele kapcsolatban az,
hogy legnagyobb tömegű holdja az ellenkező irányban kering körülötte, mint a többi,
melyek egyébként a megszokott nyugat-keleti mozgási irányt mutatják. A Neptunusz
szokatlan viselkedésű holdja más szempontok miatt is figyelemre méltó: légkörrel
rendelkezik, felszínén folyékony nitrogén tavak találhatók, és ezek a tavak akár
élőlényeknek is otthont adhatnak. A furcsaság az, hogy vajon hogyan kerülhetett ilyen
nagytömegű hold az előbb említett pályára úgy, hogy eközben a többi hold pályája
mintsem változott.
Talán említeni sem kell, a Neptunusz pályájának pontos meghatározása sem
tisztázta a helyzetet, a számításokban mutatkozó eltérések további nagybolygók létét tették
szükségessé. A Plútó felfedezése nem tette egyszerűbbé e helyzetet, ellenkezőleg, tovább
bonyolította. A Plútón túl további jelentős méretű égitestek tucatjait fedezték már fel
(Kuiper-öv), de a gázóriások mozgásában mutatkozó eltéréseket sehogy sem sikerült
megmagyarázni.
A távoli üstökösök pályáit már többen elemezték, számításokat végeztek külső
nagybolygók feltételezett helyére vonatkozóan, azonban ezeket a számításokat nem
követte a megjósolt távoli égitestek felfedezése. A „külső erő” azonban kétséget kizáróan
létezik, a Naprendszer távoli térségeiben járó űrszondák pályája eltér az előre számítottól,
igaz, csak parányi mértékben. Az eltérésekből azonban egyértelműen adódik a
következtetés: valami van odakint!

Ciklikus fajpusztulások, lesz-e ismét „világvége”?

A fentebb említett „külső erő” nem véletlenszerűen, elszórtan ad hírt magáról,

hanem ciklusosan. Kiderült, hogy a Mars és a Jupiter között húzódó kisbolygó-öv mellett
egy további is található a Plútón túl. Emellett a jól ismert Oort-féle üstökösfelhő is
folyamatos veszélyforrást jelent, amennyiben nagytömegű égitest közelíti meg az ott
keringő objektumokat, és pályájukról letérítve a Naprendszer belső tere felé zúdítja őket.
Ciklikus fajpusztulások.

1984-ben a New York Times két szerkesztőségi cikkben a Time magazin pedig
címlap történetben foglalkozott a Nemezis-hipotézissel. Két évtizede sincs tehát, hogy
először vetették fel tudósok annak lehetőségét, hogy Napunk kettőscsillag, kísérője az
üstökösfelhő megbolygatásával pusztulást hozó Nemezis, egy vörös vagy barna
törpecsillag. Erre a következtetésre az ősmaradványok elemzésével jutottak. Elméletük
megfogalmazásában korábbi, hasonló felvetések is szerepet játszottak. Összefüggést
találtak a nagyarányú fajkihalások és az adott földtörténeti rétegek magas iridiumtartalma
között. Az irídium ritka fém, a meteoritokban azonban jelentős mennyiségben található.
David Raup és John Sepkowski Jr. Az utóbbi 250 millió évet átfogó földtörténeti
leleteket tanulmányozta alaposan. Azt találták, hogy az irídium mennyisége az egyes
rétegekben jelentősen emelkedik nagyjából minden 26. millió év tájékán. Találtak egy
jellemző 30 millió éves ciklust is, bár nem annyira éleset. (Ez arra utalna, hogy a Nap nem
is kettős, hanem sokkal inkább hármas rendszer. ) A csillag a nevét a Nature egyik
szerkesztőjétől kapta: Nemezis.
A Jupiterbe csapódó üstökösdarabok akkora lökéshullám-felhőket keltettek, mint a Föld
átmérője.

Az elméletet természetesen sokan bírálták, igyekeztek mindenféle más megoldást

találni a ciklikus fajkipusztulásra. Próbálkozásaik azonban már eleve kudarcra voltak
ítélve a szilárd bizonyítékok miatt. Az ellenzők csupán egyetlen megfontolandó érvet
vetettek fel: a Nemezist látni kellene. Azonban a Kígyótartó csillagkép felől
Naprendszerünk belső tere felé sűrű kozmikus felhő tart, ha pedig a Nemezis éppen ebben
az irányban tartózkodik, akkor fénye elnyelődik.
Napközeli pontján fél fényévre közelíthet meg bennünket, hogy aztán 3 fényévre is
eltávolodjon. Mivel a legutóbbi nagy kipusztulás nagyjából 13 millió éve volt, adódik a
feltevés, jelenleg pályájának legtávolabbi pontján rója körét. Átmérője 100.000 km-nél
nagyobb lehet, tömege a Napénak 5-10%-a. Rendelkezhet saját bolygórendszerrel is,
melyen minden további nélkül élet is kifejlődhetett, hiszen a vörös törpecsillagok
rendkívül hosszú ideig sugároznak egyenletes teljesítménnyel. Természetesen akár
intelligens élet is. A látogatók a Nemezis bolygóiról is érkezhetnek (világos bőr,
átlátszatlan fekete szemüveg).

Marduk csillaga – a Nibiru

Bizonyított tény tehát, hogy a Nemezis rendszeresen „világvégét” okoz. Jelenleg
szerencsére nem kell tartanunk tőle, hiszen messze jár. A mérések az utóbbi években
finomodtak és az egész Földre kiterjedtek. Ha az írásos emlékek túlnyomó többsége meg
is semmisült, a népek emlékezete, rajzaik megőrizte történelmüket. Az események alapos
megismeréséből levonható következtetések nem jeleznek rózsás jövőképet. Ahogy azt már
Szolón révén a szaiszi papoktól is tudhatjuk, az emberi faj többször pusztult már ki szinte
az utolsó szálig. És ha eddig így volt, ezután sem lesz másként. A kérdés az: tudunk-e
valami kézzelfoghatót mondani közeli jövőnkkel kapcsolatban, magyarán: lesz-e a
közeljövőben világvége?
A Mars példáját látva nem ringathatjuk magunkat illúziókban. Testvérbolygónk
fejlett civilizációját kisbolygóbecsapódás törölte el a felszínről. Igaz, a kisbolygó-övhöz
közelebb kering mint Földünk, viszont a mi bolygónk tömege többszöröse a Marsénak.
Hasonló jelenségnek lehettünk szemtanúi, amikor 1994. július 18-án a Shoemaker-Levy
üstökös darabokra szakadva a Jupiterbe csapódott. Ilyen csapás-sorozatot a földi élet nem
igazán élt volna túl.
Immanuel Velikovsky egy zseni volt, Einstein párja, mely tényt ritkán említik az ő
becsmérlői. Ő is és Einstein is, mindketten csillaggyermekek és csakugyan barátok voltak,
akik olyan fajta baráti vitába bocsátkoztak, amilyenbe csak két zseni tehetné. Velikovsky
küldetése az volt, hogy az emberiséget gondolkodásra késztesse a periodikus kataklizmákat
illetően, amelyek oly drámai módon hagyták ott a nyomukat a Földön és az emberi
történelemben. Einsteinhez hasonlóan, őt is szidták azért, amiért feltálalt olyan dolgokat,
amiről az emberiség legnagyobb része nem akar gondolkozni: rossz híreket.

A hegyek, amik nyilvánvalóan extrém nyomás alatt vetődtek fel a magasba, a nagy
civilizációk romjai, melyeket minden ok nélkül hagytak örökségbe, a pillanatok alatt
megfagyott tetemei egészséges mamutoknak, amelyek kézzel fogható indok nélkül pusztultak
el, - ezeket mind a szőnyeg alá söprik, és nem foglalkoznak velük. Egy feltérképezetlen
területekre hatoló kutatás ritkán vezet körös-körül szilárd következtetésekre. Elméleteken
alapuló elméleteknek nincs szilárd alapjuk. Hogy ezen teóriák közül, ilyen körülmények
között, bármelyik is bebizonyosodjon, az egy kész csoda. Ezért, Velikovsky néhány elmélete,
mint például a Föld közeli kozmikus ütközéseinek okát vizsgálja, megalapozatlan. Míg a
Vénusz bolygó az egyik nemrégi póluseltolódás után lett rendellenes pályára küldve, a
felfordulásokat a Földön csak a 12. bolygó elhaladásai okozták - a fő hozzávaló a levesben.
Ellentétben Einstein relativitáselméleteivel, Velikovsky elméleteit nem lehet effektíve
bizonyítani, ameddig a Vörös Csillag, a 12. bolygó, újra vissza nem tér, hogy ismét
megtapossa a Naprendszert. Sajnálatos módon, akik nem hajlandók meghallgatni
Velikovskyt, vagy fontolóra venni az ő bizonyítékait, melyeket oly költőien mutat be, azok
számára az elméleteinek beigazolódása - túl későn fog jönni!
The closest, most easily recognizable constellation close to the 12th Planet's approach is
Orion, high in the winter sky in the Northern hemisphere. During the summer months of
June/July Orion is behind the Sun and comes forth just before sunrise in the Eastern horizon
as July fades into August. By January, Orion will be high in the southern sky at about 2200
hours. If you stand looking south, search approximately two thirds of the way towards straight
up, and wait for Orion and it's highly visible "Belt" to cross the center of the sky. Where the
12th Planet approaches from Orion, it dips below the ecliptic during the years just before
passage to an angle of 32 degrees below the ecliptic.

A előrejelzésünk helytállóságát illetően, hogy késő tavasszal, kora nyáron, a 2003-as évben.
Ezt napra pontosan nem lehet leszögezni. Mivel az üstökös és a Föld hatnak egymásra,
mégpedig egymás közelségében, az elcsúszás pontos pillanatát sok dolog határozza meg. A
kontinensek pontos helyzete, amikor a Föld forgása a megállásig lassul. Mennyire fog a Föld
belső magja felpezsdülni, mielőtt a Föld kérge megcsúszik. Ezek olyan dolgok, amelyeket
nem lehet pontosan megjósolni, mert túl sok változó van játékban.

Az üstökös látható lesz szabad szemmel hozzávetőlegesen 7,3 héttel, de semmiképp sem
kevesebb, mint 43 nappal a nagy gravitációs és mágneses megbomlás előtt, amelyet leírtunk.
Mindenki tudatában lesz az üstökösnek, bár a legtöbben nem fogják kellőképp figyelembe
venni a jelenlétét. Ahogy említettük, az emberiség többsége vagy tagadásban, vagy túl nagy
sietségben lesz ahhoz, hogy észrevegye, vagy hogy foglalkozzon vele. A kormányotok és
mások már tudnak az üstökösről, és látható a számukra. Erről vitáznak most maguk között.
Hogy mit választanak a világ kormányai, hogy mit mondjanak a lakosságuknak, azt nem tudni
- ez a szabad akarat dolga, bármilyen, ebben az időben tett találgatás hamisnak bizonyulhatna.
Mi azt választottuk, hogy figyelmeztetjük az embereket. Azok, akik cselekedni kívánnak,
megtehetik. Azok, akik azt választják, hogy nem veszik tudomásul, meghozták a
választásukat maguk és a szeretteik számára. Azok, akik nem tudnak cselekedni, kapacitás
hiánya miatt, készülhetnek a békéjükre.

Az üstökös periodikusan jelenik meg, átlagosan minden 3,657-ik évben. Az ingadozás nem a
Naprendszer bármely helyzetének tulajdonítható, hanem bolygó testek gravitációs
vonzásának, melyek az üstökös útjába belengenek, amikor az messze van a Naprendszertől.
Mi azt ajánlanánk, hogy olvassatok néhány irodalmat, melyek ennek az üstökösnek a
periodikus természetéről íródtak, amit a naprendszeretek egy bolygójának is lehet tekinteni. A
Földetek, kézzelfogható földrajzi nyomaiban, tanúként szolgál az üstökös periodikus
természetű megjelenésére.
A 12. bolygó már látható az emberi szem számára, bár csak a művelt szem látná. Jelenleg a
12. bolygó fényességben körülbelül 2.0 magnitúdójú, és csupasz szemmel olyan nagynak
tűnik, mint egy csillag. Nem ragyog a legtöbb csillag intenzitásával, de van egy tompa, szórt
izzása. Olyan, mintha egy haldokló csillag utolsó zihálása lenne, egy gyenge, elmosódott,
vöröses izzással. A szemetek átsuhanna rajta, ha a csillagok tűhegy-fényéhez hangolódott.
Egy csillag fényes a közepén, és gyorsan csökken itenzitásában a folt szélei felé, amit ti
csillagnak neveztek. Egy csillag fénye egyetlen pontból jön, és szétterül, a széleken kicsit
kevesebb fénnyel, mint középen, aztán befele egyre fényesebb, de a közepén nagyon erőteljes.
A 12. bolygó, közelebb lévén, nektek az egész felületéből bocsát ki fénysugarakat, így a fénye
egyenletes minőségében mutatkozik meg. A távolságát nem lehet lemérni, de ahogy az idő
halad, észre lehet majd venni, hogy más tárgy nem halad át előtte. A Comet Watch segíthet.

A közeli bolygóitok ismerős fényt vetnek vissza nektek, visszavert napsugarat, és így a
szemetek felismeri őket annak, amik. Ahogyan néhány bogár rejtőzködik azoktól, akik
zsákmányul ejtenék, a környező terep színeit véve fel, a 12. bolygó is, számotokra, az éjszakai
égbolt ellenében éppúgy rejtőzködik. A megjelenése nem olyan, mint az ismerős
objektumaitoké, amelyeket, felismerve őket, kiemelitek, amikor az eget pásztázzátok - a
tűhegyek erőteljes középponttal, amelyek csillagok, egy szétrobbanó csillag szétszórt
fényessége, vagy egy elhaladó üstökös jellegzetes elnyúlt csóvája. Míg jelenleg a mérete
hasonló egy csillagéhoz, és a felületén szétterjedő diffúz fény kiterjedése és konzisztenciája
még olyan is, mint ami a visszaverő bolygóitokon tapasztalható, mégis jelentős különbségek
vannak, amelyek azt eredményezik, hogy a szemetek a beható megvizsgálás helyett elsiklik
felette.

1. Az összetétele nem a visszaverődő napfény összetétele, hanem majdnem

kizárólagosan abban a színtartományban van, amit ti vörös fénynek neveznétek. Ezért
a legjobb, ha vörös fényre szűrtök, és ezalatt azt értjük, hogy mindent kiszűrtök,
kivéve a vörös fényt.
2. Bár nagy bolygó, négyszer akkora, mint a Föld, és így nagyobb, mint a Mars vagy a
Plútó, ezekétől jelenleg jóval nagyobb távolságban van, és ezért a láthatósága nem
egyenértékű a Marséval vagy a Plútóéval.

Az amatőr csillagász csalódott lesz jóval a millennium utánig, mert jelenleg a 12. bolygó
mozgása az égen keresztül csak akkor látható, ha ismételt képeket készítenek róla, és azokat
számítógéppel hasonlítják össze, és itt a nagyítás óriási kell hogy legyen. Ha csupasz szemmel
nézünk az égre, a 12. bolygó még mindig mozdulatlannak tűnik. Az üstökös útvonala
pontosan felénk irányul. A Napotokat célozza meg, ti pedig igen-igen közel vagytok a
Napotokhoz. A Föld elmozdulása erre vagy arra az oldalra csekély, a dolgok rendszerében, az
üstökösnek ezzel a legjobb esetben is csak alig érzékelhető imbolygást adva. A csupasz szem
nem fog mozgást észrevenni ezen a 12. bolygón, egészen a kataklizmák évéig, már csak egy
pár héttel az eltolódás előttig. Akkorra a mozgása el fogja árulni, hogy egy üstökös
természetét hordozza magán. Az utolsó pár hét alatt, a hobbi csillagászok képesek lesznek
mozgást felfedezni az égen haladó üstökösön, amit egy távoli csillag nem tenne. A távcsővel,
és a készített és tárolt képek összehasonlítására képes számítógépes szoftverrel rendelkezők
ezt tudni fogják, de el lesznek hallgattatva vagy le lesznek járatva a szokásos, a vezetői réteget
védő módokon.

12. bolygó azonban egyre fényesebb lesz, úgyhogy egy most felvett kép, összehasonlítva egy
majdan egy év múlva felvett képpel, kimutatna egy megnövekedett fényességet, ami egy
távoli csillagtól nem várható. A csupasz szem nem venné ezt észre. A csupasz szem
hozzávetőlegesen 1 évvel és 7 hónappal a kataklizmák előtt, vagyis 2001 végétől kezdődően
fog megnövekedett fényességet érzékelni. Ezt a megjelenést a legtöbbek nem veszik majd
figyelembe, akik a légkör torzítására fognak okként mutatni, vagy egy felrobbanó csillagnak
fogják ezt magyarázni, amelynek fénysugarai a Földön most lettek láthatóak. A fényesség
növekedése fokozatosan fog történni, így ha nem rendelkezik a kapacitással, hogy a fényesség
idővel való változását érzékelje, és hogy a változásokat alaposan összehasonlítsa, a
megfigyelő ezt sem bizonyítani, sőt egészen a legutolsó időkig, még gondolatilag észrevenni
sem fogja tudni. Nagy teljesítményű berendezések képesek rá, és rögzítették is ezt a
megnövekedett fényességet. A képeket számítógépes vizsgálattal kell összehasonlítani, de a
nagyításnak nem kell óriásinak lennie, csak kicsinek. Ezeket az információkat itt megintcsak
nem fogják nyilvánosságra hozni. Épp ellenkezőleg. Ezek az információk le lesznek tagadva,
meg lesznek cáfolva azok által, akik a bizonyításhoz szükséges nagy teljesítményű
berendezéseket az ellenőrzésük alatt tartják.

A csillagászat ugyanannyira van teóriákra alapozva, mint tényekre, aminek így is kell lennie,
ha valaki oda néz, ahová nem mehet el és amit nem mérhet meg! Ennélfogva a csillagászok
lényegében a legjobb feltételezésüket adják közre, és gyakran nem értenek egyet. Milyen
mesze van egy objektum? Különböznek a vélemények. Ha egy objektum elhalad egy másik
előtt, akkor az egy biztos vezérfonal, mert ez esetben az első objektum nyilvánvalóan
közelebb van, mint a második. Mi az összetétele egy objektumnak? A kibocsátott sugarakat
azon ismert tudományos tények tükrében analizálják, hogy milyen alkotókra bontható az
anyag, azonban számos tudományos tényt az emberiség még szintúgy nem ért. A legjobb
becslésüket végzik el, de gyakran annyira rosszul, hogy azok ijesztően félrevezetőek lesznek.
Mi a csillagászoknak nem mondunk semmi olyat, amit ők maguk nem tudnak. Az övék egy
olyan tudomány, amelyre igazán vonatkozik a szállóige - minél többet tudok, annál jobban
tudom, hogy milyen keveset tudok!

Akiket elkedvetlenít az égboltra bámulás, és különösen, akiket elkedvetlenít a számtalan

alternatív magyarázat arra, ami látható, emlékezzenek, hogy az üstökös közeledtét, a
kataklizmák előtti utolsó évig, legjobban a Földnek az őrá adott válaszáról lehet lemérni.
Ahogy azt már korábban elmagyaráztuk, a Föld magja már most válaszol, és ez a mérés már
meg is mutatkozott, az óceánok emelkedő hőmérsékletében, világszerte. A következő tünet,
amit keresni kell, az a megnövekedett vulkáni tevékenység, és a nagyobb erejű és gyakoribb
földrengések, világszerte. Ez biztosan nem tulajdonítható az üvegházhatásnak. Amikor a
Földre vörös por szóródik az üstökös csóvájából, amint az belép a Naprendszerbe és elhalad a
Föld és a Nap között, akkor lesz az, amikor a tagadás többé nem lesz lehetséges. Ekkor
azonban már csak napok lesznek hátra a kataklizmákig.

A maya naptár nem annyira pontatlan, mint amennyire félreértelmezett. A naptár a 12.
bolygóról származó humanoid látogatók által hátrahagyott naptárakból és felosztási
módszerekből ered. Sok naptár volt és van érvényben; a nyugati 365 napos naptár egy
alkalmankénti szökőévvel csak egy ezen módszerek közül. A dátumok, amikor rájuk
mutatnak egy adott naptár-módszerhez képest, nem mindig állnak pontosan egymás mellé, ha
lefordítják őket egy másik naptárra. Mindamellett, az elsődleges nehézséget a maya kalendár
értelmezésében a helyes kezdőpont meghatározása jelenti. Lehet, hogy valaki pontos az
események közötti napok, hónapok és évek meghatározásában, de kivéve, hogyha a kiindulási
pont pontosan ismert, a végpont megkérdőjelezhető. Így különböző magyarázatok ismertek,
hogy hol végződik a maya naptár
Nehéz pontosnak lenni ezekben az ügyekben, mivel minden mozgásban van, és minden
hatással van a pontos végkifejletre. Ez hasonló a part felé közeledő hurrikánhoz, ahol meg
lehet állapítani a hurrikán haladásának irányát és a szél sebességét, de vannak
bizonytalanságok, hogy egy gát be fog-e szakadni, vagy hogy egy vízi jármű éppen a kikötőbe
befelé vagy a kikötőből kifelé haladva, útjába esik-e a hurrikánnak. Ilyen események alapján
egy város biztonságos lehet vagy akár pusztulás is várhat rá. Ami a póluseltolódás esetében
mozgásban van, az:

1. A 12. bolygó, mely ki fog tartani a már kiszámított pályája mellett, mivel az ebben
szerepet játszó tényezők a csillagászaton alapszanak, és nincsenek változásnak kitéve.
2. A Föld aktuális helyzete, amely kissé változó lehet abban, hogy a Föld melyik része
fog a 12. bolygó felé nézni. Bár ez az Atlanti-hasadék lesz, a megállás pontos pontja a
forgás sebességétől függ, amint a megálláshoz közeledik, ez a sebesség pedig a
magban lévő örvénylés függvénye, hogy a mag mely részei lesznek közel vagy messze
az Atlanti-hasadékhoz képest, ahogy a megállás pillanata közeledik.
3. Maga az elcsúszás, amely egy meghatározhatatlan pillanatban fog megkezdődni,
annak köszönhetően, hogy nem ismert, hogy az Atlanti-hasadéknak pontosan melyik
része fog a 12. bolygóval szembenézni. Az eltolódás ezért, lehet, hogy egy kicsivel
hamarabb vagy egy kicsivel később kezdődik meg, a mágnesesség erőssége alapján a
közeledő 12-ikkel szembenéző Föld felszínén.
4. Az elcsúszás megállása, amely az eltolódás sebességének megfelelően fog változni. Ez
erőteljes lesz vagy enyhébb, a mágneses befolyások függvényében, de nemcsak
aszerint, hogy a Föld melyik része lesz szemben a 12. bolygóval, amint az közel ér,
hanem aszerint is, hogy az örvénylő magban mely mágneses összetevők kerülnek
szembe a 12. bolygóval, vagy el attól, messze.

Ezért az új Északi- és Déli-sark pontos helyzetét nehéz hajszálpontosan megjelölni, de a

közelítő elhelyezkedésük megbecsülhető

MARDUK – Babilónia állami istene Hammurapi korától kezdve. Feltehetően már a Kr. e. III.
évezred végén, a III. Ur-i dinasztia korában Babilon védőistene volt, temploma az É-sag-íl-a
(a felemelt fej temploma). Kultuszának felemelkedése és elterjedése szorosan összefügg
Babilon politikai és kulturális jelentőségének növekedésével. Körülbelül a Kr. e. XIV.
századtól Asszíriában is népszerű istenné vált. Gyakran hivatkoztak rá Bel (úr) néven is. – A
babilóniai teremtés-eposzban (Enuma elis) Marduk az istenek királya, az emberi világ
megteremtője. Apja Enki, ill. Éa, felesége Szarpanitu, fia az írnoki tudomány istene, Nabű.
Marduk jelzőit és tulajdonságait jelentős részben más istenektől vette át, amelyekkel
azonosították. Többek között a mágiát, a bölcsességet, a vízet, a növényzetet, a gyógyítást és a
bíráskodást/igazságszolgáltatást lehet hozzá kötni. – Kultuszának egy formájában a többi
istent Marduk aspektusainak tekintették, ami a monoteizmushoz közelítő felfogás, ám nem
tagadták más – részben nőnemű – istenek létezését. – A babiloni új évi ünnep (akitu)
középpontjában Marduk állt. Ennek során az isten szobrát végighordozták Babilonban egy
meghatározott útvonalon, és a király »megragadta Bel kezét«. – Marduk szimbóluma az ásó,
állata pedig a kígyó-sárkány (mushussu) volt.
 Az Oort-féle felhő

Az üstököspályák elemzése révén jutott Oort és Lindblad arra a feltevésre, hogy a

Naprendszert egy „külső” üstökösfelhő burkolja, ennek távolsága a Naptól körülbelül
150.000-200.000 CSE (CSE = Nap-Föld távolság). Itt mozognak milliárd számra az
üstökösmagok. A Naprendszerhez közeli csillagok perturbáló hatására – vagy más
okokból – egy-egy ilyen nagy pályasugarú üstökösmag mozgása megváltozhat, és olyan
irányt vehet, amely a Nap felé tart. A Jupiter távolságában légkört, majd látványos
csóvát fejleszt. Az üstökösök élete többféleképpen folytatódhat: visszatérhetnek a
végtelen kozmoszba, ahonnan érkeztek, a Nap vagy valamelyik nagybolygó hatására itt
maradhatnak a Naprendszer belső terében, felaprózódhatnak és meteorrajjá
alakulhatnak, netán becsapódhatnak valamelyik nagybolygóba vagy holdjába.

A Föld írott történelmét mindössze párezer évesre teszik, habár rendelkezünk a

Pont d’Arc barlang múzeumában látható legalább 33.000 éves feliratos kőtáblával is,
ilyesmiről nem igazán szeretnek a régészek beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy ha az
emberiség írásos korában történik jelentős kozmikus katasztrófa, akkor a civilizáció
túlnyomó többsége megsemmisül, egyszerűen nem maradnak fenn régészeti emlékek. Az
emberi alkotások többsége így is, úgy is elporlad 5.000 évnyi időtávlatban, a nyomokat
tehát nagyon nehéz felkutatni. A nehézségeket csak fokozza a Föld szüntelenül változó
arculata, a jelentős erózió.
 A Tunguszka meteorit

1908. nyarán hatalmas katasztrófa történt a szibériai köves Tunguszka folyó

vidékén. A legújabb feltevések szerint üstökösmag okozhatta. 6 km-es magasságban
felrobbanva több tucat kilométeres körzetben kidöntötte a fákat. A lökéshullám-front
háromszor megkerülte a Földet. Az északi féltekén hónapokon át „ezüst éjszakákat”
lehetett megfigyelni. A detonáció ereje másfél ezerszer múlta fölül a hirosímai
atombomba robbanását. A tunguszkai eseményeket a mai napig titokzatosság veszi
körül, hiszen a katasztrófa területén megnövekedett radioaktív sugárzás mérhető, és ez
az ott élő növények és állatok szervezetére is folyamatosan hatást gyakorol.

A Nibiru felfedezését biztosító képlet.

A NASA 1982-ben igen precíz elemzést készített az ősi sumer-magyar szövegekben leírt,
a NASA által Planet-X-nek nevezett, Nibiru pontos helyzetére vonatkozóan. Az Infravörös
távcsővel felszerelt csillagászati mesterséges hold, az IRAS, a pályára állítását követően
szinte azonnal meg is találta az előre kiszámított helyen, mint ahogy erről be is számoltak
akkoriban. Azóta azonban a helyzet megváltozott, a hírek és álhírek összevisszaságában
szinte lehetetlen rátalálni az igazságra.
Mezopotámiai feljegyzések

Mielőtt a régészeti leleteket ismertetem fontos megjegyezni, hogy a sumér-

magyarok által leírt égitestet a legtöbben számos holddal rendelkező bolygóként
azonosítják. A lehetősége azonban annak is fennáll, hogy a Nibiru nem bolygó, hanem
barna törpecsillag, hét kísérővel. Ha ez utóbbi feltételezést fogadjuk el – márpedig a
NASA mérései erre utalnak -, akkor könnyebben értelmezhető az égitest napközelben
megfigyelt jelentős sebessége, a leírt gravitációs hatásai (áradások, földrengések), erős
mágneses tere, hirtelen felfénylései, mélyvörös színe.

1. ábra. Nippurban (Nap - Úr -ban) talált pecséthenger. Földművesek figyelik az égen

nappal is látható Nibirut.

A mezopotámiai szövegek nem győzik hangsúlyozni az égitest jelentős

fényességét, kiemelni, hogy az még nappal is megfigyelhető: „látható napkeltekor és
napnyugtakor tűnik el”. Egy Nippurban talált pecséthengeren (1. ábra) egy csoport
földművest ábrázolnak amint feltekintenek a kereszttel jelölt 12. bolygóra (Zecharia
Sitchin ismert műveiben ezen a néven hivatkozik rá). Az égitest több okból is kaphatta ezt
a jelet. Talán azért, mert gyűrűrendszere van, s a megfigyelők éppen oldalról láttak rá. Ha
pedig az „istenek” is innen jöttek, akkor célszerű volt a bolygó jelével azonosítani őket, a
kereszt jel tehát így vonulhatott be a legtöbb nép ábrázolásába „Isten” jeleként.

2. ábra. A Nibiru közeledésekor metszett jellegzetes pontok.

Számos pecséthengeren találkozhatunk az égitest mozgását bemutató

ábrázolásokkal, feltüntetve azokat a különösen fontos csillagászati pontokat, melyeken
áthaladásakor könnyedén azonosítható a Földről nézve. Földközelbe érve megfigyelésére
első lehetőségként az az időpont adódik, amikor együttáll a Merkúrral (A – pont).
Számítások szerint ekkor a földpálya kistengelyével a közelítő égitest éppen harminc
fokos szöget zár be. Amint tovább közeledik az előző pozíciójához képest ismét kb.
harminc fokra kerül akkor, amikor a Jupiter pályáját metszi (B – pont). Végül pedig eléri
napközelpontját, ahol egykoron a születő Földnek ütközhetett - vagy valamelyik holdja (C
- pont).

A manapság a „Mennyek Királyságának” visszatéréséről szóló spekulációk alapjául azok a

tények szolgálnak, miszerint az ősi emberek többször is megfigyelték a 12. bolygó
áthaladását Naprendszerünk belső terén.
Az égitest ismételt megfigyelése alátámasztja azt a feltevést, miszerint jelenléte a
napkörüli pályán folyamatos, tehát Naprendszerünk része, hasonlóan számos hosszú
periódusú üstököshöz.

3. ábra. Berlini Múzeumban őrzött pecséthenger - a Naprendszer ábrázolásával.

Mezopotámiai és bibliai források nagy határozottsággal állítják: a 12.

bolygó keringési ideje 3600 év. A sumér-magyar ősi szövegekben a 3600-as szám jele egy
nagy kör volt. Az égitest epithetonja egyébként a „Sár”, melynek jelentése többek közt
„tökéletes ciklus”, illetve „teljes kör”, egyben a 3600-as számot is jelöli. A három
kifejezés-tartalom – égitest/ciklus/3600 – szoros összefüggése nyilvánvalóan nem lehet
puszta véletlen. A sumér-magyar isteni királyok uralkodási ideje minden esetben
tökéletesen osztható 3600-zal. A következtetés mindebből csakis az lehet, hogy a isteni
királyok uralkodási ideje egyértelműen összefügg a Nibiru 3600 éves keringési idejével.
Az ősi feljegyzések teljes mértékben egyetértenek abban, hogy a 12. bolygó
feltűnését váratlan katasztrófák, nagyarányú változások és korszakváltás kíséri. A
mezopotámiai szövegek az égitest periodikus megjelenéséről mint előrelátható, pontosan
kiszámolható, megfigyelhető eseményről beszélnek. „A hatalmas égitest megjelenésében
sötétvörös.” Megjelenésének napját az Ószövetségben leírtak szerint esőzések, áradások és
földrengések kísérik.
A következő képen a Berlini Múzeumban őrzött, az ősi Közel-Keletről származó
pecséthenger látható. Amikor a középső istenalakot, illetve mennyei lényt kinagyítjuk,
megfigyelhetjük, hogy igazából egy hatalmas, sugárzó csillagot ábrázol, 11 égitesttől
övezve. Ezenkívül, mintegy láncra felfűzve, 24 kisebb objektumot láthatunk. Igen
valószínűnek látszik, hogy ezek a kisebb testek Naprendszerünk nagyobb holdjait
képviselik.
 4-5. ábra. A törökországi Nimrud-tábla és az ábrázolt égitestek beazonosítása

Természetesen bizonyítást igényel az a kijelentés, hogy ez az ábrázolás valóban

Naprendszerünket reprezentálja. Még ha a Napot és a Holdat belevesszük is, akkor is csak
11 égitestet kapunk (Nap, Merkur, Vénusz, Föld, Hold, Mars, Jupiter, Szaturnusz,
Uránusz, Neptunusz, Plútó). A sumér-magyarok azonban mindezt pontosan
megmagyarázzák. Határozottan állítják, hogy a Naprendszer 11 bolygóból áll (beleértve a
Holdat is), meggyőződéssel hangoztatják, hogy a manapság ismert nagybolygókon kívül
van még egy tagja Naprendszerünknek, a 12. bolygó, a bibliai Nephilimek (Annunakik)
otthona, a manapság Planet-X-ként hivatkozott égitest.
A régészek bárhol is kutassanak a közel-keleti társadalmak nyomai után,
mindenhol beleütköznek a 12, a szárnyas bolygó jelképébe. Uralkodó jelképként
figyelhető meg templomokon és palotákon, sziklákba vésve, pecséthengereken, falakra
festve. De megtalálhatjuk királyokkal és papokkal együtt ábrázolva a trónjaik felett.
A különböző vallási tárgyú és csillagászati ábrázolások között rendszeresen
visszatérő momentum visszatérésére és a nagy ciklusra vonatkozó információk. A
Földpályát rendszeresen megközelítő égitest, a „találkozás”, az „elhaladás”, vagy a
„kereszteződés” bolygójának jele a kereszt. A kettős kereszt (csillag – dingir) egyébként
„isten” jelentéssel is bír.

A Nephilimek

De kik is azok a Nephilimek, akik nevét a legtöbb Biblia-fordító „óriásnak”

értelmezi, „égből jött lakók” helyett?
Mózes első könyvében a következőket olvashatjuk a Vízözön biblikus
változatában:
„Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek lányaihoz, és azok
gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is – óriások (Nephilimek) éltek a Földön. Ők
azok a vitézkedők, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.”
A sok ezer évvel korábbi sumér-magyar táblák tömege említi a Vízözönt. Az
egyik, Úr-Ninurtáról szóló így beszél:

„Azon a napon, a hajdankor hajnalán,

azon az éjjelen, a hajdankor éjjelén,
abban az évben, a hajdankor távoli évében,
amikor a Vízözön eláradt a Földön.”
 A földlakókat figyelmeztették a közelgő Vízözönre. A veszélyt felismerők nem
lehettek mások, mint a Nephilimek, akik aztán el is menekülhettek a Földről. De honnan
tudták a Nephilimek, hogy mikor indul pusztító útjára a Vízözön?

6. ábra. Fantáziakép a Nibiru áthaladásáról

A mezopotámiai szövegek a Vízözönt és az azt megelőző klímaváltozást

hét „elhaladáshoz” kapcsolták, ami kétségkívül a 12. bolygónak a Föld melletti rendszeres
elhaladását jelenti. Tudjuk, hogy a Hold, a Föld kísérője is, a tömegvonzás révén árapályt
okoz. A mezopotámiai és a bibliai szövegek egyaránt megemlékeznek arról, miképpen
rázkódott meg a Föld, amikor az Égi Úr elhaladt a Föld mellett. Elképzelhető-e, hogy a
Nephilimek, akik az éghajlati változásokat megfigyelték, felismerték a labilitásokat, és
rájöttek arra, hogy a soron következő „elhaladás” nagyarányú katasztrófát vált ki?
Az ókori szövegekből erre következtethetünk.
Egy Asszurban talált sumér-magyar miniatűr tábla azzal a kijelentéssel kezdődik,
hogy hatalmas ereje és nagy termete dacára a bolygó („a hős”) a Nap körül kering.
Idézzük:

„Fegyvere a Vízözön;
fegyvere halált hoz a gonoszakra.
Fenséges, fenséges, felkent úr!…
ki mint a Nap halad át az országon,
s a Napot, istenét, rettegés tölti el.”

Az áradás végéről is olvashatunk:

„Amikor a bölcs így kiált: Áradás! –

Nibiru isten az [„a Találkozás Bolygója”],
A hős, a négyfejű bolygó.
Az isten, kinek rettenetes fegyvere
az áradást hozó vihar,
visszafordul.
Visszatér nyughelyére.”

7. ábra. A Nibiru mérete a Naprendszerünk égitestjeihez képest

A Vízözön léte ellen az egyik leghatározottabb érv, hogy egyszerűen nincs

annyi víz a Földön, mely elboríthatná a legmagasabb hegyek kivételével az egész Földet.
Néhány hónappal ezelőtt még legalábbis mindenki így tudta. A nyáron azonban brit
geofizikusok kiderítették, hogy a kontinensek gyökereiben akkora mennyiségű víz van,
mely a Föld óceánjainak háromszoros tömegét jelenti! Ha tehát a gravitációs hatások
folytán ennek az irdatlan vízkészletnek csak a töredéke is kiszabadult, már meg is van a
„hiányzó vízkészlet”.

Teremtés-eposz

Székhelyet teremtett az isteneknek.

Csillagkép-hasonuk gyanánt a Lumasi-csillagokat
az égre fölszegezte.
Megmérte az esztendőt,
felosztá szakaszokra,
tizenkét hónapja fölé eggyel-egyen
három csillagot rendelt.
Megjelölvén az évnek napjait,
Níbirunak székhelyet szentelt, köré feszes övet vont.
Hogy ne kísértsen vétek, tévedés:
Enlil s Éa helyét is kijelölte.
Kaput nyitott ki mindkét oldalon,
balra-jobbra erős reteszt rakott föl;
az égbolt tető-csúcsát Tiámat legbensőbb bensejébe helyezé.
Fölragyogtatta Nannart fényesen, reábízta az ég Őrizetét:
villanjon, mint a zord éj ékszere, sugáraival mérje az időt.
"Hónapról-hónapra, jöjj csak elő, lépj ki az ékes tiarából;
hó elején, a föld fölött ragyogva
hat napon át szarv alakban világíts;
 hetednapon fél-koronát utánozz,
sabbátu-napon állj szembe a Nappal!
Ha pedig a látóhatáron utólér a Nap tüzes fogata,
attól fogva izzó korongod kisebbedve ragyogjon!
Bubbulu-napon közelítsd meg a Nap-pályát, majd
a harmincadik napon újra szemtől-szembe kerülj a Nappal!
Adj jósjelet, útján haladván.
Közeledvén hozzá, ítélkezz!"

Gilgames – Teremtés eposz (Enúma Elis).

5. tábla.
Nyersfordítás: Komorócy Géza, Vers: Rákos
Sándor

Barna törpék

Fantáziarajz egy barna törpéről

A csillaggá válás kritikus határa a naptömeg néhány százalékánál húzódik (a Jupiter tömege
kb. 1%-a a Napénak). Az ennél nagyobb tömegű összesűrűsödő gázgömbök elegendően nagy
tömegűen ahhoz, hogy saját súlyuk hatására a középpontjukban elegendően nagy hőmérséklet
és nyomás alakuljon ki a fúzió beindulásához. És ha a sűrűsödő gázgömb tömege kevéssel
alatta marad ennek a határnak? Akkor belsejében sohasem indul meg a fúzió és az
összehúzódásából származó gravitációs energia lassan szétsugárzódik a felszínéről. A kicsiny
égitest felszíne is szükségképpen kicsiny, így a szétsugárzódás, a hűlés is nagyon lassú lesz. A
modellszámítások szerint ezek a soha lángra nem lobbanó csillagzsarátnokok akár a Nap
élettartamánál tízszer hosszabb ideig is elpislákolhatnak, azaz 100 milliárd évig. Az ilyen
égitest felszíne legfeljebb néhány ezer fok hőmérsékletű. Energiáját elsősorban az infravörös
tartományban sugározza ki. A valamivel melegebb, már igazi csillagnak számító vörös törpék
sugárzási maximuma a közeli infravörösben van. a teljesen kihűlt fekete törpék már szinte
semmit sem sugároznak. A vörös törpék és a fekete törpék közé illeszkednek a csillaggá válás
határát éppen megközelítő égitestek, a barna törpék. Az első barna törpe, a HD 114762 körül
keringő, a Jupiternél 11-szer nagyobb égitest felfedezése óta kb. 10 éve telt el. Azóta
számolatlanul bukkantak rá a csillagászok. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a
Naprendszerek születésének teljesen normális „melléktermékei” a barna törpék. A Nibiru
tömegére vonatkozó számítások elég jelentős szórást mutatnak, a legbizonyosabb érték
nagyjából 5 Jupiter-tömegre adódik. Mivel a barna törpék rendkívül hosszú ideig bocsátanak
ki állandó sugárzást, az élet minden nehézség nélkül kifejlődhet körülöttük.

A tudományos világban a vezető tudósok szinte „nemzetiségi alapon” kerülnek

kiválasztása, nem pedig tudományos munkájuk értéke alapján. Mindehhez a politika is
keményen asszisztál, jobban mondva diktál. A mai világban szinte lehetetlen „független”
kutatásokat végezni, hiszen az ember szinte mindenhol félrevezetéssel, szándékos
megtévesztéssel, érdekekkel, hatalmasságokkal találkozik.
A relativitás-elmélet is „ideológiai alapon” született. Be kellett bizonyítani, hogy
az ember az egyetlen értelmes lény a világegyetemben, tehát szabadon kizsákmányolhatja,
tönkreteheti azt. Földönkívüliek nincsenek, hiszen az élet „véletlenül” keletkezett. Ha meg
netán „véletlenül” mégis léteznének, akkor sem tudnának meglátogatni bennünket, mert
„fénysebességnél gyorsabban semmiféle hatás nem terjedhet”, tehát számunkra nincsenek.
Az ufómegfigyelések, az ufóleszállások, a személyes találkozások a földönkívüliekkel
tehát már eleve a „képzelődés” kategóriába sorolhatók, hiszen az ufonauták úgysem
képesek meglátogatni bennünket, hiszen már a Michelson-Morley kísérlet is igazolta,
hogy fénysebességnél… stb. A kísérletből aztán azt a következtetést is levonták, hogy
„természetesen” éter sem létezik. A Nobel-díjas Wheeler (biztosan véletlenül kapta meg!)
hiába számolta ki az 1980-as években az éter tömegét és sűrűségét, senki a „hivatalos”
tudomány részéről nem foglalkozott komolyan vele.
Természetesen a Michelson-Morley kísérlet értelmezése is, hm, legalábbis
megtévesztő… Mindössze azokat a részeket „felejtették el” közzétenni, amelyek az éter
létezését bizonyították, és teljesen ellentmondtak a fénysebesség abszolút voltát illetően…
A Michelson-Morley kísérlet
Soha még egyetlen, többször is megismételt kísérlet sem gyakorolt talán akkora
hatást a fizikára, mint az, amelyet Abraham Michelson hajtott végre 1881-ben, 1883-ban
és végül, Williams Morley-vel közösen 1887-ben. E kísérletek némiképp különböztek
egymástól elrendezésben. Lássuk az egyiket!
Ebben a következő felépítést látjuk: a fénysugarat egy félig áteresztő tükörrel
kettéosztották, és egymásra merőlegessé tették. A Föld a világűrben 30 km/s sebességgel
halad a Nap körül. Az első fénysugár útja egybeesik a haladás irányával, a másiké pedig
merőleges arra. A két fénysugarat aztán tükörrel újra egyesítették egy interferométerben,
ahol interferencia-vonalakat kaptak. Ezután 90 fokkal elfordították az interferométer-
karokat, és azt várták, hogy az interferencia-vonalak ismét megjelennek, de eltolódást
szenvednek. Azonban nem volt eltolódás. Valójában nem is lehetett, hiszen a kísérlet
kiindulópontja már eleve hibás volt!
Nézzük a két esetet!
1. eset I. fényútja (1/I) a következő – előre: A; vissza: A/2; merőlegesen: A/2;
összesen: A+A/2+A/2=2A az 1/II fényút – előre: A/2; merőlegesen: A/2; előre: 2A;
összesen: a/2+A/2+2A=2A
2. eset I. fényútja a következő – merőlegesen: A; merőlegesen A/2; előre: A/2;
összesen: 2A a 2/II fényút – merőlegesen: A/2; vissza: A/2; előre: A; összesen 2A
Az 1/I=2/II és 2/1=1/II, vagyis a fényutak egyszerűen felcserélődtek. Miért kellett
volna eltolódást kapni az interferencia-vonalakat illetően??? (Az előbbi cáfolat
vektorösszegzéssel is alátámasztható.)
A Michelson-Morley kísérlet – ez a része legalábbis – azt igazolta, amit Galilei óta
tudunk: egyenes vonalú, egyenletes mozgást semmiféle „trükkel” sem lehet kimutatni.
Ebből a néhány elrendezésből a fénysebesség abszolút voltára, és az éter nem létezésére
következtetni, hm, legalábbis nagy merészség… De mindenféleképpen tudománytalan.
 Amit nem szoktak elmondani a kísérlettel kapcsolatban az a következő: amikor a
rendszert megforgatták, azonnal megjelentek az interferencia-eltolódások. Az elrendezés
tehát érzékeny volt a gyorsuló mozgásra (minden körmozgás gyorsuló mozgás!). Ha
tehát „valami” hatást fejt ki a gyorsuló mozgással mozgó fényre, akkor ott van is valami.
Ez pedig a vákuum, vagy más szóval az éter, melynek létét éppenséggel cáfolni
igyekeztek…
Ha pedig a fénysebesség nem abszolút sebesség, ha létezik éter, akkor
természetesen az idegenek is meglátogathattak bennünket. Ez esetben viszont el kellene
ismerni a létezésüket, a beismerést viszont nemzetközi szerződés tiltja meg. Patthelyzet.
Mellesleg a Nibiru eléréséhez nincs is szükség különleges technikára. A küldetés
megvalósításán lelkesen dolgoznak is. De mivel „idegenek nem léteznek”, az „Interstellar
Probe” nevű katonai űrszonda sem létezik. Tehát most „nem létező dolgokról”
beszélgetünk.
Az USA a következő költségvetési évre közel háromszorosára növelte katona
űrprogramjának kiadásait, az előrejelzések szerint további, hasonló arányú bővítés várható
az elkövetkezendő években. Vajon mire, ki ellen irányul ez a lépés, ha nincs odaát senki?

Csillagközi utazás
A NASA csapkodószárnyú repülőgépe.

Ember-alkotta űreszközt juttatni egy távoli csillaghoz még az ezredvégi tudásanyag

birtokában is nagy kihívás. Mindenesetre már az 1950-es években is próbáltak olyan
űrhajót tervezni, amely elhagyhatná a Naprendszert. Abban az időben, amikor hivatalosan
még semmiféle űrhajó sem létezett… akkoriban minden áron emberes küldetést szerettek
volna megvalósítani, így született meg az Orion-terv. Az űrhajó meghajtását kicsiny
atombombák felrobbantása szolgáltatta volna.
Hasonlóan fantasztikus elvekre építve született a Nova-program, amelyben az
óriási távolságok leküzdésére magfúziós elven működő hajtóművet alkalmaztak volna. A
cél a Barnard-csillag lett volna, hajtóanyagként folyékony deutériumot, illetve a hélium
hármas izotópját használták volna.
Az első, csillagközi repülésre vonatkozó reális terv a
Daedalus volt, amelyet a British Society dolgozott ki 1977-ben.
Az általuk elképzelt űrhajó 500 tonnás, az utazás mintegy 40 évig
tartana.
A robot-technika alkalmazása azonban olcsóbbá és
kivitelezhetőbbé tesz egy ilyen vállalkozást.

A szemtanúk szerint így nézett ki a roswelli ufó.

Jelenleg alkalmazott technika segítségével a Voyager űrszondák jutottak

legtávolabbra bolygónktól, mintegy 11 milliárd km-re, 25 év alatt. Ez a Plútó távolságának
nagyjából kétszerese. Ezzel a sebességgel haladva több tízezer év kellene a legközelebbi
csillag elérésére, tehát egy ilyen vállalkozás végrehajtásának különösebben nincs sok
értelme. A tervezés alatt álló Kuiper-express űrszonda 17 év alatt érné el a Plútót.
Nagyobb távolságba indulva lényegesen más technika szükséges.
A 2005. táján indítandó (szigorúan titkos) katonai űrszonda „hivatalosan” a
csillagközi teret vizsgálná, a napszél és a csillagközi tér ütközésekor keletkező
lökéshullámfront térségét. Ha „csak” erről volna ténylegesen szó, akkor természetesen
fölöttébb buta dolog lenne a titkolódzás és a honvédség bevonása. Tehát nemcsak erről
van szó. A véletlen úgy hozta, hogy a Nibiru is nagyjából ebben a távolságban található.

És még sok minden elmondható a csillagászattal, térrel idővel … kapcsolatban.

Ez nem az a fórum 