Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington

államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a

számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis
törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK

A washingtoni nagy törzsfőnök elfelejtik a földet, ahol születtek.
azt üzente, meg kívánja vásárolni
a földünket. A mi halottaink sohasem felejtik el
A nagy törzsfőnök ezt a csodás szépségű földet,
elküldte nekünk mert a föld a rézbőrű embernek
barátságának és jóakaratának szavait is. édesanyja.

Ez megtisztelő számunkra, Részei vagyunka földnek,

mert jól tudjuk, őneki a mi barátságunkra
nincs szüksége
S megfontoljuk ajánlatát,
mert tudjuk,
ha nem fogadjuk el,
talán majd eljön a fehér ember,
és puskával veszi el a földünket.
és a föld része mindannyiunknak.
Nővérünk minden illatozó virág,
és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas.
A sziklás magaslatok, a termékeny rétek,
a ló testének és az ember testének melege
- egyetlen család.

Hogyan lehet az égboltot vagy a föld Ha tehát a washingtoni nagy törzsfőnök

melegét azt üzeni nekünk, hogy meg akarja
megvásárolni vagy eladni? vásárolni a földünket,
Ez a fogalom számunkra ismeretlen. sokat kíván tőlünk.

Ha nem birtokoljuk A nagy törzsfőnök azt is tudatja velünk,

a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogy ad majd nekünk olyan helyet,
hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg? ahol kényelmesen és magunk közt
Majd eldöntjük, mitévők legyünk. élhetünk.

Amit Seattle törzsfőnök mond, Ő lesz az apánk, és mi

abban a washingtoni nagy törzsfőnök
ugyanúgy biztos lehet,
ahogy a fehér testvéreink
az évszakok változásában biztosak
Az én szavaim olyanok,
akár a csillagok, nem enyésznek el
Népem gondolkodása
és tapasztalata szerint
e Föld minden darabja:
a fenyők fénylő levelei,
a vízpart fövenye,
a sötét erdőt megülő köd,
minden írtás,
minden zümmögő bogár szent.
A fákban szétáradó nedvek
a rézbőrű ember emlékét éltetik tovább.
Amikor a fehérek halottai útra kelnek,
hogy a csillagok közt bolyongjanak,
a gyermekei leszünk.
De vajon lehet-e ez így valaha is?
Isten a fehérek népét szereti,
és elhagyta rézbőrű gyermekeit.
Gépeket ad a fehér embernek,
hogy munkájában segítse,
és nagy falvakat épít neki.
A fehér törzsfőnök népe napról napra
hatalmasabb.
Nemsokára elárasztja ezt az egész tájat,
ahogy a váratlan esők után
a vízomlásokban lezúduló folyóink
szokták.
Az én népem olyan, mint a visszahúzódó
dagály
csakhogy nem tér többé vissza.
 Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington
államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a
számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis
törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK

Nem, mi két különböző faj vagyunk.
Gyermekeink nem játszanak egymással,
és véneink nem ugyanazokat a
történeteket mesélik.
jó.
A rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell
az előrenyomuló fehér ember elől,
ahogy a hajnali köd húzódik vissza
napkeltekor az erdőbe.

Isten a fehér ember népéhez pártolt, De apáink hamva szent,

mi árván maradtunk.
A nagy törzsfőnök ajánlatát
földünk megvásárlására megfontoljuk.
Nem lesz könnyű döntés,
mert nekünk szent ez a föld.
Szeretjük ezeket az erdőket.
sírja megszentelt föld,
s így nekünk szentek ezek a dombok,
ezek a fák,
szent ez a darab föld.
Tudjuk, hogy a mi érzelmeinket
a fehér ember nem érti meg.

Valahogy mi mások vagyunk. Számára ez ugyanolyan föld,

mint bármely másik,
Számunkra apatakok és a folyók csillámló mert idegen, ki éjszakja érkezik,
vize és elveszi a földtől mindazt, amire
nem csupán víz, szüksége van.
őseink vére az.
Neki a föld nem testvére,
Ha eladjuk a fehér embernek ezt a földet, hanem ellensége,
tudnia kell, hogy szent ez a táj, és mihelyt meghódította, továbbáll.
és gyermekeit meg kell tanítania rá, hogy
szent, Elhagyja apái sírját - és nem gondol többé
és hogy a tavak áttetsző vizében vele.
minden tovaringó kép
az én népem életének Elorozza gyermekei leendő földjét, és nem
hagyományait és eseményeit őrzi. gondol vele.

A víz csobogása az én őseim hangja. Elfelejti atyái sírját

A folyók a testvéreink - megoltják
szomjunkat.
A folyók a hátukra veszik kenuinkat,
és táplálják gyermekeinket.
Ha eladjuk ezt a tájat,
a fehér embernek meg kell tanulnia,
és gyermekeit is meg kell tanítania,
hogy a folyók a testvéreink,
a mieink és az övéik,
és mától fogva jónak kell lennie a
folyókhoz,
ugyanúgy, ahogy minden más testvéréhez az övé.
és gyermekei jogát arra, hogy
megszülessenek.
Úgy bánik édesanyjával a földdel
és testvérével az éggel,
mint holmi eladásra vagy zsákmányolásra
való dologgal,
eladja, akár a juhot vagy a csillogó
gyöngyöt.
Mohósága elnyeli a földet,
és nem hagy hátra mást csak sivatagot.
Nem tudom, a mi természetünk más, mint
 Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington
államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a
számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis
törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK

Városai látványa fáj
a rézbőrű embernek.
Talán azért, mert a rézbőrűek vadak,
és nehéz a felfogásuk.
A fehérek városaiból eltünt a csend.
Nem akad bennük egyetlen olyan hely
sem,
ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást úgy kell azt megbecsülnie,
vagy a rovarzümmögést.
De meglehet, csupán azért vélekedem így, megérezheti a szélben a réti virágok édes
mert én is vad vagyok, és mindezt nem
értem.
Ez a lárma sérti a mi fülünket.
Mi maradhat meg az életből,
ha nem hallani a madarak rikoltozását
vagy éjszaka a békák cívódását a tóban?
Rézbőrű vagyok, és számomra
felfoghatatlan mindez.
Az indián szereti a tó tükrét simogató szél melyeket a fehér ember hagyott maga
suttogását.
a déli esőben tisztára mosott szelet s a
fenyvesek nehéz illatát.
mely megosztja magát minden élővel,
melyekben lakozik.
A szél volt apáink szájában az első
lélegzet,
s a szél lesz az utolsó leheletünk.
A szélnek kell erősítenie gyermekeinket is.
És ha eladjuk a fehér embernek a
földünket,
mint különleges, megszentelt földet,
mint olyan helyet, ahol ő is
illatát.
Megfontoljuk az ajánlatát,
és, ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk,
akkor csakis egy feltétellel:
a fehér embernek úgy kell bánnia
e föld állataival, mint testvéreivel.
Vadember vagyok, s én másként nem
foghatom ezt fel.
Ezerszám láttam oszló bölénytetemeket,
után -
a bölényeket az elhaladó vonatból terítette
le.

A levegő becses a rézbőrű ember számára,Vadember vagyok, és nem értem,

mert minden egyazon levegőn osztozik. miként lehet az a füstölgő vasparipa
fontosabb a bölénynél,
Állat, fa, ember - amelyet mi csupán azért ejtünk el,
mind ugyanazt a levegőt szívja. hogy életben maradjunk.

Úgy látszik a fehér ember Mit ér az ember állatok nélkül?

nem vesz tudomást a levegőről, amelyet
beszív;
akárcsak a napokon át haldoklóé,
az ő szaglása is eltompult,
érzéketlen a bűz iránt.
Hanem ha eladjuk neki a földünket,
nem szabad megfeledkeznie róla,
hogy számunkra becses a levegő,
mert a föld lelke az,
Ha valamennyi állat kiveszne,
az ember elpusztulna
lelkének mérhetetlen magányában.
Ami ma az állatokkal történik,
nemsokára az emberekkel is megtörténik
majd.
Minden összetartozik.
 Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington
államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a
számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis
törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK

a föld édes vizeiben,
Ami baj a földet éri, az utoléro a föld fiait évről évre visszatérnek
is. a tavasz nesztelen lépteivel,
és lelkük ott lebeg
A fehér embernek meg kell tanítania a tót tükrét fodrozó szélben.
gyermekeit arra,
hogy lábuk alatt őseink hamvai porladnak.A fehér ember ajánlatát
földünk megvásárlására megfontoljuk.
Hogy tiszteljük ezt a tájat,
mondja el nekik, Hanem azt kérdi az én népem:
a földben őseink szelleme lakozik. mit akar voltaképpen a fehér ember?

Tanítsa meg gyermekeit arra, Miként vásárolható meg

amire mi tanítottuk a mieinket:
a föld a mi édesanyánk.
Ami baj a földet éri,
az utoléri a föld fiait is.
Amikor az emberek a földre köpnek,
saját magukat köpik le.
Mert tudni való, nem a föld tartozik az
emberhez,
hanem az ember a fökdhöz -
ezt tudjuk.
az égbolt vagy a föld melege,
vagy az antilop szökellése?
Miként adhatjuk ezt el neki -
és miként vásárolhatja ezt meg?
Vagy talán azt tehet a földdel, amit akar,
pusztán azért mert a rézbőrű ember aláír
egy darab papírt,
és átadja a fehérembernek?
Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét, és
a víz csillogását,
hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg?

Minden összetarozik, Visszaadhatja a pénze a bölények életét,

ahogy a vér tartja össze a családot. ha már az utolsót is leterítette?

Minden összetartozik. Az ajánlatát megfontoljuk.

Ami baj a földet éri, Tudjuk, ha nem fogadjuk el,

az utoléri a föld fiait is.
Nem az ember teremtette a mozgást és az
életet,
ő a mozgásnak és az életnek csupán
parányi része.
Amit a fehér ember
ez ellen a mozgás ellen tesz,
azt önmaga ellen teszi.
Nem, nem élhet együtt
a nappal és az éjszaka.
Halottaink tovább élnek
majd eljön a fehér ember,
és fegyverrel veszi el a földünket.
De mi vademberek vagyunk.
A fehér ember - múlandó hatalmától
egrészegülve -
tán már Istennek képzeli magát,
aki birtokolja a földet.
De vajon birtokolhatja-e bármely ember is
a tulajdon édesanyját?
Megfontoljuk a fehér ember
földünk megvásárlására tett ajánlatát,
 Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington
államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a
számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis
törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK

a nappal és az éjszaka nem élhet együtt - Majd meglátjuk.
megfontoljuk az ajánlatát,
hogy vonuljunk rezervátumba. Egyvalamit tudunk - azt,
amire a fehér ember egy napon
Félrehúzódva és békében fogunk élni. még csak rá fog ébredni

Nem fontos, hol éljük le maradék -,

napjainkat.
Gyermekeink látták apáikat megalázva és
legyőzve.
Harcosainkat megszégyenítették.
Vereségeik után
napjaikat henyéléssel töltik, testüket
édes étkekkel és erős italokkal mérgezik.
a mi Istenünk s a fehér ember Istene
ugyanaz.
A fehér ember most talán azt hiszi,
Istent is uralja, ugyanúgy,
ahogy a mi földünk birtoklására tör;
de ezt nem teheti.
Az Isten minden ember Istene -
a rézbőrűeké éppúgy, mint a fehéreké.

Nem fontos, hol töltjük el maradék Ez a táj becses számára,

napjainkat, és megsebezni a földet annyi,
már nincsen sok hátra. mint semmibe venni annak Teremtőjét.

Még néhány óra, néhány tél - A fehérek is elenyészenk,

és azoknak a nagy törzseknek,
amelyek egykor ezen a tájon éltek,
vagy most maroknyi csapatokban
kóborolnak az erdőkben,
egyetlen gyermeke sem maradt már,
hogy elsírassa azt a sírba hullt népet,
amely valaha ugyanolyan erős
és bizakodó volt, mint a fehér ember.
De miért keseregnék
népem pusztulásán,
minden nép emberekből áll,
semmi egyébből.
Az emberek jönnek és mennek,
épúgy mint a tenger hullámai.
Még a fehér ember sem,
akivel Isten úgy bánik és úgy beszél,
mint barát a barátjával,
mert ő sem menekülhet el mindnyájunk
közös rendeletése elől.
Talán mégis testvérek vagyunk.
talán hamarabb, mint az összes többi
törzs.
Folytassák csak hajlékuk szennyezését,
és egy éjjel belefúlnak majd
tulajdon hulladékaikba.
De fényes lesz a pusztulásuk,
ha majd elemészti őket Isten haragja,
aki ide vezérelte őket, erre a földra,
és elrendelte, hogy uralkodjanak
e táj fölött és a rézbőrű ember fölött.
Ez az elrendelés számunkra rejtély.
Ha majs minden bölény le lesz terítve,
és minden vadló be lesz törve,
ha az erdő rejtett zugait
emberek sokaságának bűzétől lesznek
terhesek,
és a termékeny dombok látványát
beszélő drótok rútitják el,
hol lesz akkor a rengeteg,
hol lesz a sas,
és mit jelent majd búcsút mondani
 Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington
államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a
számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis
törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK

a gyors lónak és a vadászatnak?
Az élet végét és a tengődés kezdetét.
Valamilyen különös oknál fogva
Isten hatlmat adott a fehéreknek az
állatok,
az erdők és a rézbőrű ember fölött,
ez az ok számunkra rejtély.
Talán megérthetnénk, ha tudnánk,
miről álmodik a fehér ember - miféle
reménnyel
kecsegteti gyermekeit a hosszú téli
estéken,
és milyen látomásokkal népesíti be
képzeletüket,
hogy folyvást a holnapra vágynak.
De mi vademberek vagyunk -
a fehér ember álmai rejtettek előttünk.
És mivel rejtettek,
ő is, mi is
a magunk útját járjuk majd.
Mert mindenek fölött tiszteljük az ember
jogát,
hogy kedve szerint éljen - tekintet nélkül
arra,
miben különbözik testvéreitől.
Nem sok az, ami összeköt bennünket.
A nagy törzsfőnök ajánlatát megfontoljuk.
erdőkben
még mindig élni fog apáink szelleme.
Mert ők szerették ezt a földet,
ahogy az újszülött szereti
anyja szívének dobogását.
Ha eladjuk a fehér embernek a földünket,
szeresse úgy,
ahogy mi szerettük,
viselje gondját,
ahogy mi viseltük,
őrizze meg emlékezetében olynnak,
ameilyen akkor volt,
amikor birtokába vette.
És minden erejével,
lelkével,
a szívével őrizze meg
a gyermekeinek, és szeresse,
ahogy Isten szeret valamennyiünket.
Mert egyvalamit tudunk -
a mi Istenünk és a fehér ember Istene
ugyanaz.
És az Istennek szent ez a föld.
A fehér ember sem kivétel,
nem menekülhet el a közös rendeletetés
elől.
Talán mégis testvérek vagyunk.
Majd meglátjuk.

És ha beleegyezünk,
akkor csupán azért,
hogy biztosítsuk magunknak a
rezervátumot,
amelyet ígért.
Ott talán a magunk módján tölthetjük el
rövidre szabott napjainkat.

Ha majd az utolsó rézbőrű ember is

távozik erről a földről, és emléke
már csak egy felhő átfutó árnyéka lesz a
préri fölött,
ezekben a nyírfákban és ezekben az