Ritka magyar népmesék - 13 népmese

Jáger László

Ritka magyar népmesék

13 népmese

Árnikának, Noénak, Ádámnak

© Bridges And Hearts Publishing - 2023

Ritka magyar népmesék

Mesék a könyvben

A repülő kastély

A táltos ökör

A farkas mulatni megy, azután szállni tanul

A loncsos medve

A legerősebb állat

A titkolódzó kisfiú és az ő kis kardja

A virágfejű ember

A halkisasszony

A buták versenye

A róka, a medve és a szegény ember

Három aranyszőrű bakkecske

A két lány meg a vasorrú banya

A zöldszakállú király

A repülő kastély

Egyszer volt, hol nem volt, a hetedhét országon is túl volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nagy szükségben éltek, mégis mindig azon tűnődtek, hogy őnekik miért nem lehetett gyerekük.

Ennek a szegény párnak volt egy almafája.

Egy szép őszi napon kiment az asszony a kertbe, s amint az almafa mellé ért, egyszerre csak lepottyan arról három alma. A földön pedig, láss csodát, kettéválik a három alma, és három kis fiú csecsemő fordult ki belőlük.

Lett is ám nagy öröme az asszonynak! Vitte nagy boldogan a gyerekeket a házba:

- Adj hálát, apjuk, bizony mondom, megáldott minket az Isten megáldott bennünket három egészséges gyerekkel!

El is mondta azután úgy, ahogyan történt: amint megy a kertben, egyszerre csak lepottyan három alma, és három fiúgyerek terem ott az alma helyett. Most már, csak az volt a tennivaló, mi legyen a gyerekek neve.

Tanakodtak, míg abban nem állapodtak meg, hogy mindnek Almafi lesz a neve: Első Almafi, Második Almafi és Harmadik Almafi.

Nőttek a gyerekek, nődögéltek, egyik jobban, mint a másik. Úgy hasonlítottak egymásra, hogy a szomszédok nem tudták megkülönböztetni, melyik másik.

Csak a szülők tudták, más senki. Mikor a fiúk elérték a tizennyolcadik évet, azt mondja az édesapa egy napon az Első Almafinak:

- No, fiam, a tizennyolcadik évedet betöltötted. Látod, szegénységben vagyunk. Eredj világot próbálni, szerencsét keresni.

Az édesanyja sütött neki útravalóul egy árpacipót. Első Almafi búcsút vett a szülői háztól, búcsút a testvéreitől.

Ment, ment egész nap. Estefelé már nagyon elfáradt, meg is éhült. Leült az út szélén egy kőre. Elővette a tarisznyából az árpacipót, falatozni kezdett. Alig evett néhány falatot, egyszerre ott terem előtte egy igen ősz öregember.

Köszönti az öregember:

- Adjon a jó isten jó estét, fiam!

- Azt már megadta, kedves öregapám! - mondta a fiú.

- Látom, fiam, hogy neked megadta - válaszolta az öreg -, mert jóízűen falatozol. De én már három napja egy betevő falatot sem ettem.

- Elég baj az, kedves öregapám, hanem segíthetünk rajta. Nekem sincsen sok, de amim van, azt megfelezzük.

Avval a fiú kettétörte az árpacipóját, s felét átnyújtotta az öregnek. Az öreg - hamm! - szinte egy falatra lenyelte. Aztán így szólt:

- Köszönöm fiam, hozzám való szívességedet, talán még visszaszolgálhatom. Kérdezném, hogy mi járatban vagy, de hát úgyis tudom, kedves fiam, hogy szerencsét próbálni jöttél. Éppen jó helyre vetődtél. Várd meg este a Kaszáscsillag feljöttét; majd amerre a nyele áll, abba az irányba indulj utadnak. Arra találod meg a szerencséd! Hanem egyre figyelmeztetlek, fiam. Elérsz majd egy rohanó patakhoz, vad sebesen sodródik a vize, de te csak menj bátran a vízre, ne félj tőle. Bűvös patak az: mihelyt rálépsz, mintha száraz mezőn mennél.

A fiú figyelmesen hallgatott. Az öreg meg így folytatta:

- Mikor annak a folyónak a közepe tájára jutsz, nagyon szép vízirózsákat látsz. Egyik szebb, csábítóbb lesz, mint a másik, de akárhogy tetszenek is azok a rózsák, le ne szakítsál belőlük egyet sem, mert vesztedet okozzák. Ha pedig általérsz a vízen, találsz egy ezüstrétet. Ott minden szál fű és rózsa ezüstből van. Azok is nagyon megtetszenek, de a világért le ne szakíts belőlük egyet sem, mert az is vesztedet okozza. Ha szerencsésen átjutottál, aranyrétet találsz. Ott meg minden szál fű és rózsa aranyból van. Az is csábít majd, de abból se szakassz le, mert az is vesztedet okozza! Ha azon is átjutottál, ott már megtalálod a szerencsédet!

A fiú megköszönte az öregnek a szíves útbaigazítást. Az öreg aztán elbúcsúzott a fiútól, és rögtön úgy eltűnt, mint a kámfor. Észrevétlenül jött, észrevétlenül ment.

Az Első Almafi megvárta a csillagok följövetelét. Ismerte a csillagok járását, így nyomban nekiindult az útnak, abban az irányban, ahogy az öreg magyarázta. Meg is találta a rohanó patakot. Habozott, hogy az öreg talán nem is mondott igazat, merthogy tudná a víz őt fönntartani. De aztán eszébe jutott az öreg biztató szava, hogy csak bátran lépjen rá. Gondolta, lesz, ami lesz. Nekiindult, és valóban! Amikor az első lépést tette a vízen, mintha száraz mezőn járna. Mikor elérte a folyó közepét, hát valóban gyönyörű szép rózsák nyiladoztak előtte. Emlékezett az öreg óvásaira, de akár a vizet, ezeket is kétkedve nézte. Mit árthat nekem ez a gyönyörű szép rózsa? - gondolta. - Leszakítom, milyen szépen illik a gomblyukamba! - Le is szakította, beletűzte a gomblyukába a rózsát. Abban a pillanatban hallá változott, belecsobbant a bűvös patakba, és eltűnt. Múlik az idő, az Első Almafi csak nem tér vissza. Azt mondja az apa a Második Almafinak:

- No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét próbálni, keresd meg a bátyádat!

Útra kelt a Második Almafi.

Ő is kapott egy árpacipót útravalóul. Hogy, hogy nem, ő is éppen arra az útra talált, amelyiken a bátyja ment. Elfáradt, megéhült, leült ő is ugyanarra a kőre, amelyen a bátyja falatozott. Ott termett őelőtte is az ősz öregember. Neki is panaszkodott, s ő is megosztotta vele az árpacipóját, éppúgy, mint a bátyja, az Első Almafi. Az öreg neki is ugyanazt az útbaigazítást adta. Öt is figyelmeztette a bűvös patakra és a bűvös rétre, hogy le ne szakítson egy rózsát se. Ezt mondta:

- A jó múltkor itt járt a bátyád, annak is vesztét okozta a leszakított rózsa. Vigyázz tehát, kedves fiam, nehogy a bátyád sorsára juss!

Az öreg aztán őtőle is elbúcsúzott, s eltűnt, mint a kámfor.

Útnak indult a Második Almafi. A bűvös patakon keresztülment szerencsésen. Már nyúlt le ő is a vízirózsáért, hogy leszakítsa, de eszébe jutott a bátyja sorsa. És bárhogy csábították a rózsák, nem szakított le egyet se. De mikor az ezüstrétre ért, tovább nem tudta magát türtőztetni, ott leszakított egy ezüstrózsát, betűzte a gomblyukába. Abban a pillanatban ezüstgyíkká változott, s azonmód besiklott a kövek közé.

Most már két Almafi tűnt el.

Telnek-múlnak az idők, nem jön a két fiú. Azt mondja az édesapjuk a Harmadik Almafinak:

- No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét próbálni, keresd meg a két bátyádat!

Az is kapott, szegény, útravalóul egy árpacipót. Ő is azon a nyomon ment, amelyen a két bátyja. Azon a kövön is falatozott, ahol azok. Előtte is megjelent az öreg, ősz ember, és ő is megosztotta vele az árpacipót. Azt mondja neki az öreg:

- Látom, jószívű vagy, fiam, te talán majd okosabban cselekszel, mint a két bátyád!

Elmagyarázta neki is a bűvös patakot, a rétet, meg hogy nagyon vigyázzon, nehogy a bátyjai sorsára jusson. A fiú megfogadta az öreg, ősz embernek, hogy majd mindenre vigyáz.

Odaért a bűvös patakhoz. Ő is akart szakítani a rózsából, de emlékezett az öreg tanácsára. Szerencsésen át is kelt a bűvös patakon. Át az ezüstréten is. De mikor az aranyrétre ért, ott már ő is alig tudta magát türtőztetni. Már nyúlt is a rózsáért, hogy leszakítsa, de akkor megint eszébe jutott az öreg figyelmeztetése.

Ment hát, ment, s egyszerre csak hova jutott az aranymezőről? Egy puszta homoksivatagra.

- No - mondja magában -, igazán eltalálta az öreg, hogy hol találom meg a szerencsémet, mert itt aztán éhen pusztulok! Se fű, se fa, se semmi nem látszik, semminek semmi nyoma.

Nagy búsan mégiscsak folytatta az útját. Gondolta, míg bírja az éhséget, addig megy, mert úgyis éhen kell elpusztulnia ezen a halott homoksivatagon.

Három nap, három éjjel mindig gyalogolt, éhen-szomjan. Már közel volt ahhoz, hogy összeesik. De egyszerre csak meglát igen messziről egy borzasztó nagy házat. Talán a házban csak lesz lakó! S talán odáig még eljut az éhségtől.

Mikor a ház elé ért, akkor esett csak csodálkozásba. Egy ablak, de egy picinyke sincs azon a borzasztó nagy palotán. Csak elrejtve egy egész kis ajtó. Mindegy, amit az Isten ád! Benyit a fiú a palotába, hát egy rettenetes