Kedves olvasó.

A megjegyzéseimért,valamint a fordításért kizárólag

engem lehet szidni avagy dícsérni, és nem a szerzőt,annak
ellenére,h könyvei tükrében,bizony számtalan esetben nagyon is
megegyezik a véleményünk, ami persze nem garancia arra, hogy
mindenki egyetértsen ezekkel …
 Paulo Coelho

Történetek szülőknek,
gyermekeknek és unokáknak

Első kötet.
 Portugálból angolra fordította Margaret Jull Costa.
Magyarította Nagy Atilla.

( Megjegyzés: e kiadvány
Ingyenesen terjeszthető a
szerzők és fordítók tudtával
és beleegyezésével!!!;ezen
ajándék forrása a szerző
honlapja :
www.paulocoelho.com.br )
 A valódi jártasság

Raman jógi, aki az íjászat

művészetének avatott mestere is volt
egyben, egy napon meghívta
kedvenc tanítványát, hogy
megmutassa neki a célba lövés
csínját-bínját. Jóllehet a tanítvány
már több százszor látta a bemutatót,
ennek ellenére engedelmeskedett
tanárának.
El is mentek a kolostor mellett
húzódó rengetegbe, és amikor egy
pompázatos tölgyhöz érkeztek,
Raman a gallérja mögül egy füzérről
levett egy virágot és a fa ágai közé
helyezte.
Ezt követően iszákjából
előhalászott három tárgyat: egy
értékes fából készített remekíját, egy
nyílvesszőt, és egy orgonával hímzett
fehér kendőt. A jógi száz lépésre a
célra tett virágtól felvette lőállását.
Pillantását a 'tárgyra szegezve
megkérte tanítványát, hogy kösse be
a szemét a hímzett kelmével. A fiú
úgy is tett, mint guruja kérte.
- Hány ízben is láthattad amint az
íjászat ősi és nemes művészetét
gyakorlom? - Tudakolta Raman.
- Minden áldott nap - válaszolta a
tanítvány. - És minden egyes
alkalommal el is találtad a háromszáz
lépésnyire kitett rózsát.
A kendővel elvakított mester,
biztosszilárdan megvetette lábát a
földön, és teljes erejéből
megfeszítette fegyverének húrját -
célba véve a tölgy ágai közé helyezett
virágot - útjára engedte nyílvesszejét.
A tollas lövedék bármennyire is
fütyülve léghasítón szállt a levegőben
a kiszemelt fától jócskán
zavarbaejtően messze fúródott
ártalmatlanul a semmibe.
- Eltaláltam?- Kérdezte a mester, a
fedő kendőt levéve.
- Nem, lövésed messze volt attól -
válaszolta a tanítvány. - Arra
gondoltam, hogy azt kívánod
megmutatni, mily nagy erő rejlik a
szellemben,és azt, hogy ezen
varázslatos hatalomnak mily nagy
birtokosa is vagy.
- Én csupán a gondolat erejének
legfőbb leckéjét szerettem volna
megtanítani tenéked - felelte Raman. -
Ha akarsz valamit, egy dolgot mindig
tarts észben: senki sem érheti el
kiszemelt célját, ha nem látja azt.
 A feledhetetlenség módszere

A szkétai* kolostor apátja Lukács

fohászkodásra hívta az atyákat.
- Adassék meg, hogy feledve
legyünk mi mind. - Kérte.
- De hát miért?- tudakolta az
egyik szerzetes. - Hisz példánk nem
jelent - e segítséget a szükséget
szenvedőknek?
- Azon a napon midőn mindenki
megigazul, akkor majd senki sem kell,
jeles példákat felidézzen - válaszolta az
apát. - Minden ember a leghelyesebb
tudás parancsát követi majd, és soha
még csak eszébe se kell jusson, hogy
ez felebarátai iránti kötelessége. Azért
követik majdan a szeretet parancsát,
mert megértik, hogy ez az élet lételeme,
és nem tesznek mást, pusztán a
természet törvényének
engedelmeskednek. Javaikat nem azon
célzattal osztják majd meg
embertársaikkal, hogy
megszabaduljanak a feleslegtől, hanem
önzetlen szeretettől vezérelve egész
életükben a szív parancsa szerint
cselekszenek. Akkor majd
szabadságban élnek egymás között a
népek, örömmel adnak és elfogadnak,
nem követelnek, és nem is hibáztatnak.
Ezért nem kell majd felemlegetni a jeles
példákat, és ezért is vészhetnek
feledésbe e nemes cselekedetek
történéseinek sorai. Ha pedig épp a
feledés szükséges ahhoz, hogy
megvalósuljon mindaz, amiért itt
fohászkodtunk: ha egy ilyen csekély
dologgal elérhetjük a dolgok jóra
fordulását, akkor nincs is szükség arra,
hogy dicsérjük azokat, akik a szív
parancsát követik.

* Sokan megszidtak, hogy mindig szkétait írok, holott

az valójában szkíta, ezennel kiigazítom a dolgot, a
szkétai tényleg szkíta, szkítiai, szittya, vagy ha úgy
tetszik szakka is lehet, mivel mind azonos jelentéssel
bír.

___________

A világ újraépítése

Egy apuka újságolvasását kisfia

folyton megzavarta. Míg végül
belefáradt a dologba és kitépett egy
oldalat a lapból - ami éppen a Föld
térképét ábrázolta - amit darabokra
vágott, és átadta csemetéjének.
- Lenne egy harcifeladatom a
számodra. Itt van világunk térképe, azt
szeretném, ha minden egyes darabkáját
gondosan visszahelyeznéd.
Elégedetten visszatért hát
olvasmányához, úgy vélvén, hogy a
gyermeket a feladat arra a napra már
kellőképpen leköti. Ám a kisfiú egy
negyedóra nem sok, már meg is jelent a
kész művel.
- Édesanyád tanított földrajzra?-
Kérdezte meglepődve.
- Apu azt sem tudom, miről beszélsz.
-Felelte a kislegény. - De a lap másik
oldalán volt egy fotó egy férfiről, így hát
összeraktam azt, és vele a világot is.

_________________
_
 Elmélkedés a halálról

Zilu így szólt Confuciushoz (kínai

filozófus kr.e. hatodik sz).
- Megkérdezhetem, hogyan
vélekedsz a halálról?
- Megkérdezheted - válaszolta
Confucius - de addig, amíg nem érted
meg az életet, miért akarod megtudni
milyen a halál. Hagyd azt akkorra,
amikor az életnek vége szakad.

A helyes ár megfizetése

Nixiván meghívta barátait

vacsorára, amire egy ízletes húst
készített. Kisvártatva azonban
észrevette, hogy egy csipet só sincs a
háznál. Így hát így szólt a fiához.
- Eredj a faluba, vásárolj egy kis
sót, de annyit adj érte amennyit ér, se
többet, se kevesebbet.
A fiú elképedt.
- Azt értem miért ne fizessek
többet érte atyám, ám ha le is
alkudhatom, miért ne takaríthatnék meg
egy kevéske pénzt?
- Az ilyesmi nagyon helyes a
nagyvárosokban, ám ugyanez a tett, és
gondolkodásmód elpusztíthatja az olyan
kicsiny falvakat, mint a mienk.*
Amikor a vendégek, akik fültanúi
voltak a dolognak rákérdeztek, hogy
miért nem szerzik be az ízesítőt
olcsóbban, mikor megtehetnék. Nixiván
a következő választ adta nekik:
- Az egyetlen oka annak, ha valaki
jócskán ár alatt adja el portékáját az,
hogy igen nagy szükségét látja a
pénznek. És bárki, aki ezt a saját
hasznára fordítja, az a legcsekélyebb
mértékben sem tiszteli mindazt a
ráfordított verejtéket, és munkát, amivel
előállították.
- De egy ilyen apróság bizonnyal
nem okozhatja egy falu pusztulását.
- Kezdetben a világon csak egy
kicsiny igazságtalanság történt, ám
ezután a soron következők mind-mind
tettek hozzá egy kis adaggal, arra
gondolván, hogy az csak egy
csekélység, egy kis, csip-csup, dolog,
és nézzétek csak hova is vezetett
mindez napjainkra.

*Ugyanezen az elven pusztítanak, az idegen érdekeltségű

multik - nem vagyok xenofób, de a tények makacs dolgok -
megvárják, amíg a lenyomott árak következtében egy adott
régió tönkremegy, legyen az föld, vagy kisvállalkozás akár
és aztán a liberál piac egyedi megnyílásával felvásárolnak
mindent bagóért, illetve annyiért adják, az elorzott terület
kincseit nekünk is amennyiért csak akarják…
Persze bizonyos agy és pénzmosó érdekek szerint -
ami a multik mammonfacsaró malmára hajtja a vizet;- a
 vidékre nincsen szükség és manapság mindennek a piac
diktál…

A hiányzó tégla

Egy napon, amikor feleségemmel

elutaztunk valahova a titkárnőm küldött
egy faxot:"A konyha felújítása közben
kiderült, hogy hiányzik egy
üvegtégla."Csatolom az eredeti tervrajz
mellé a tervező javaslatát is, amivel a
hiány kiküszöbölhető.
A dolog kettős volt, amiben két
elemnek kellett érvényesülnie egyrészt
kisfeleségem tervezésének: azaz a
téglák harmonizáljanak és szabadon
biztosítsák a szellőzéshez
elengedhetetlen könnyű nyithatóságot.
Másrészt kövessék a tervrajzot, hogy
zökkenőmentesen megoldódjon a
hiányzó tégla kérdése: egy valóságos
összerakósjáték feladványként, amiben
érvényesülnie kell az összhangnak egy
olyan üvegsarkokból adódó kesze-
kuszaságban, ami ellentmond minden
szépérzéknek.
- Nincs más teendő, csak
vegyetek még egy téglát. - Írta vissza a
feleségem. Így is történt, és maradt
minden az eredeti tervek szerint.
Azon a délutánon sokat
elmélkedtem a történteken; azon hogy
életünk során mily sokszor torzítjuk el
teljesen mindazt, amit elterveztünk
egyetlen tégla hiánya miatt.

Epiktétosz a találkozásról
 Epiktétosz (Kr.u 60 körül-Kr.u 120
körül) rabszolgaként született és az
ókori Róma egyik legnagyobb
filozófusává vált.94-ben száműzték a
városból, és ezekben az években lettek
tanításainak követői. A következő
részlet az Élet művészete című
írásában olvasható:

" Két dolog is megeshet, mikor

találkozunk valakivel: vagy barátság
szövődik közöttünk, vagy megpróbáljuk
meggyőzni a másikat mindarról amiben,
hiszünk. Ugyanez történik akkor is
amikor egy izzó széndarab kapcsolatba
kerül egy másikkal, vagy megosztja a
vele parazsát, vagy a másik túláradása
kioltja azt.
Általánosságban elmondható, hogy
mindenki bizonytalanságot érez amikor
először találkozik valakivel,ezért inkább
közönyt,dölyföt, túláradó alázatosságot
színlel. Ez azt eredményezi, hogy
másnak mutatjuk magunkat, mint akik
valójában vagyunk, és egy olyan
közegbe kerülünk, ezáltal ami teljesen
ismeretlen számunkra. Hogy mindezt
elkerülhessük, e helyett habozás nélkül
mutassuk ki jószándékainkat. Hisz az
öntelt kevélység nem más, mint
gyávaságunk nevetségesen átlátszó
álarca, ami csak arra "jó" hogy elfedje
mindazon fontos dolgaink, amik életünk
táplálói, szinesítői, gazdagítói."
 Kahlil Gibran története

Egy elmegyógyintézet kertjében

sétálva felfigyeltem egy fiatal férfire, aki
egy filozófiai könyvet olvasott.
Szokatlan elfoglaltságával, és
teljesen egészséges viselkedésével
messze kirítt a többi beteg közül.
Leültem mellé és megkérdeztem:
- Te mégis mit keresel itt?
Meglepődve rám pillantott, ám
mivel látta, hogy nem tartozom a
fehérköpenyesek közé válaszolt:
- A dolog roppant egyszerű.
Édesapám, aki briliáns ügyvéd, azt
akarta vegyem át a stafétabotot, a
bácsikám, aki hatalmas birodalmat
igazgat, azt szerette volna, ha az ő
példáját követem. Édesanyámnak az
volt dédelgetett vágya, hogy az leszek,
ami az ő imádott papája. A húgom
folyton az ő sikeres urával jött csakis az
lehetek, ami ő. Az öcsém kiváló atléta
lévén azért rágta a fülemet, hogy én is
az legyek.
Az iskolában hozzájuk hasonlóan
nyaggattak a zongora és az
angoltanár,meg akartak győzni a saját
döntésük igazáról, hogy az ő példájukat
kell, kövessem az lesz nekem a legjobb
a világon. Egyikük sem látta bennem az
embert csak vágyálmainak tükrét. Ezért
döntöttem úgy, hogy
elmegyógyintézetbe vonulok. Legalább
itt valóban az lehetek aki vagyok.

____
____
 Találkozás a királyjal

Egy perzsa király ezt kérdezte a

Shirázi Saaditól:
- A birodalmam városait járva,
vándorlásaid során, gondolsz - e rám és
tetteimre?
Felséges királyom. Minden egyes
alkalommal mikor Istent feledni hagyom
- hangzott a bölcs válasza.

__
______
 Az egyetlen vétkes

A bölcs Weng király látogatást tett

a palota börtönében. Meghallgatta az
elítéltek panaszait.
- Ártatlan vagyok - mondta egy
gyilkossággal vádolt férfi.- csak azért
kerültem ide, mert rá akartam ijeszteni
az asszonyra, és egy baleset folytán
halálát lelte szegény.
- Megvesztegetés vádjával ítéltek
el - mondta egy másik - ám nem tettem
mást mindössze ajándékot fogadtam el.
Mindegyik fegyenc az
ártatlanságát bizonygatta Weng
Királynak, mígnem egy húszas éveiben
járó fiatalember így szólt:
- Bűnös vagyok. Megsebesítettem
fivéremet egy nézeteltérés miatt, és
meg is érdemlem érte a kiszabott
büntetést. Ez a hely emlékeztet
mindarra a fájdalomra, amit vétkemmel
okoztam.
- Azonnal engedjék szabadon ezt
az elítéltet!- Kiáltott fel Weng Király.
-Mert még a jelenlétével megrontja
mindazokat, akik ártatlanul kerültek ide.
 Hogyan segítsünk az országon

Zizhang bejárta Kínát, hogy

megtalálja Confuciust. Azidőtájt az
országban óriási ínség uralkodott, és
mindez vérontással fenyegetett.
Rá is lelt a bölcsre, aki egy
hatalmas fügefa alatt meditált éppen.
- Mester sürgősen szükségünk van
a segítségedre a kormányzást illetően -
kérte Zizhang - Hajszálra vagyunk csak
a teljes zűrzavartól.
Confucius mint ha mi se történt
volna folytatta elmélyedését.
- Mester te azt tanítottad nekünk,
hogy ne legyünk tunyák - csattant fel
Zizhang. - Azt mondtad felelősek
vagyunk a világért.
 - Az országért imádkozom. - Felelt
Confucius.- Később megyek és segítek
egy embernek, aki itt lakik a sarkon. A
környezetünkben minden jócselekedet
hat. A puszta elmélkedés, hogyan is
menthetjük meg a világot, még
magunkon sem segít. Ezernyi útja van
annak, hogyan legyünk részesei a
politikának, az államügyeknek; épp
ezért nincs szükség arra, hogy
kivegyem részem a kormányzásból.
 A majomcsapda

Azt mondtam egy barátomnak:

- Van egy furcsa szólás: "Az
öreg majom nem nyúl bele a lábosba."
- Furcsának furcsa, de mégis
ésszerű. - Válaszolta. - Indiában a
vadászok fúrnak egy apró lyukat a
kókuszdióba, abba tesznek egy banánt,
és elássák azt. Jön, egy majom
megtalálja, a résbe teszi a mancsát,
hogy megfogja a csemegét, aztán
csapdába is esik, mert amikor
megragadja a banánt, hogy kihúzza, az
ökle a résben reked. Ám ahelyett, hogy
veszni hagyná zsákmányát, küzdeni
kezd, hogy megszerezze, ami persze
lehetetlen így fogoly marad, és meg is
csípik.
Ugyanez történik velünk is életünk
során. Az a vágy, hogy megszerezzünk
bizonyos dolgokat - sokszor
haszontalan apróságokat - végül oda
vezet, hogy annak a csacskaságnak
csapdájába esünk, és a rabjává válunk.
A sors megválasztása

Sok évvel ezelőtt élt egyszer

egy ember, aki bárkit képes volt szeretni
és megbocsájtani neki bármilyen vétkét,
akivel összehozta az élet. Ezen
erényességéért a Jóisten elküldött
hozzá egy angyalt.
- A Teremtő avval a
kívánságával jöttem tehozzád, hogy
jóságodat megjutalmazzam- mondta az
égi küldött. Bármi légyen is szíved
vágya. Szeretnéd a gyógyítani tudás
ajándokát?
- Természetesen nem -
válaszolta a férfi. Azt sokkal inkább, ha
erre olyanokat választana az Úr, akik
rászorulnának a gyógyulásra.
- És mit szólnál egy olyan
erőhöz, amivel rá tudod vezetni a
bűnösöket az Igaz útra?
- Ez a munka az olyan
angyalokat illeti, mint amilyen Te is
vagy. Nem akarom én egyetlen
teremtett lélek hódolatát sem, ahogy
jeles példa sem kívánnék lenni.
- Lásd be nem térhetek vissza a
Mennybe dolgom végezetlenül, anélkül,
hogy valami csodában részesíthetnélek.
Ha tenmagad nem akarsz választani
valamit, akkor én kell, megtegyem
helyetted.
A férfi egy kicsit tanakodott
magában, majd így szólt:
- Legyen hát. Az a kívánságom,
hogy a nélkül tegyek csodákat, hogy
bárki is észrevenné, hogy a jó dolgok
rajtam keresztül történnek, még én se
tudhassam, nehogy a hiúság vétkébe
eshessek.
Így hát az angyal különleges
erővel áldotta meg a jámbor árnyékát,
hogy az gyógyítsa meg azt, amire
rávetül, de csak olyankor, amikor a nap
a férfi arcába tűz. Ennélfogva amerre
csak járt ezután, a betegek
meggyógyultak, s föld pedig újra
termékennyé változott, és a szomorú
emberek arcára ismét boldogság
költözött.
A szent éveken át keresztül-kasul
bejárta a Földet, mit sem tudva
mindarról a számtalan csodáról, amit
tett, hisz amikor a nap az arcát érte, az
árnyéka mindig maga mögé került.
Eképpen élhetett és halhatott meg
anélkül, hogy tudta volna mily áldott jó
lélek is ő valójában.
______________
___
 A legnagyobb érték

A csodatévő Rámakrisna tizenhat

éves korától életét a lélek útjának
tanulmányozására szentelte. Kezdetben
azonban keserű könnyeket kellett
fizessen mindezért, mert bármennyire is
munkált benne a vágy templomi
teendőket illetően, olybá tűnt számára
azokat bizony egy örökkévalóság múlva
sem képes elvégezni.
Később, amikor híressé vált, egy
barátja azokról az időkről kérdezgette.
Rámakrisna így szólt hozzá:
- Szerinted képes egy tolvaj egy
szemhunyásnyit is aludni egy olyan
szobában, amiről tudja, hogy csupán
egy vékonyka fal választja egy másiktól,
ami telis-tele van arannyal? Bizonnyal
álom nem jön szemére, hisz valamilyen
fondorlatos terveket szövöget, míg tart
az éj. Ifjú koromban olyan buzgalommal
vágyódtam Teremtő után, ahogy
tolvajunk vágyódhatna a nemes arany
után, és évek múlva tanultam csak meg,
hogy az erényes lélek út fürkészésének,
járásának legnagyobb értéke az maga a
türelem.
 _________
__

Krisna meghallgatja a könyörgésedet

 Egy bengáliai szegény falu
özvegyasszonyának még arra sem volt
pénze, hogy kifizesse fia buszköltségét,
így hát a fiú nem tehetett mást,
gyalogszerrel, egyedül indult útnak
minden nap, ami keresztülvezetett egy
rengetegen. A fiú megnyugtatására az
asszony így szólt hozzá:
- Édes fiam ne félj a dzsungeltől.
Kérd meg Istenedet, Krisnát, kísérjen el
tégedet. Ő meghallgatja a
könyörgésedet.
A legény úgy is tett, mint édesanyja
kívánta, és Krisna annak rendje módja
szerint nap napra meg is jelent, hogy
elkísérje őt az iskolába.
Amikor elérkezett a fiú tanárjának
születésnapja, a gyermek egy kevés
pénzt kért az anyjától, hogy ajándékot
vegyen.
- Nincsen nekünk ilyesmire
pénzünk fiam. Kérdd, meg Krisna
testvéredet adjon neked Ő.
Másnap a fiú elmondta a baját
Krisnának, aki adott is neki egy korsó
tejet.
A legényke büszkén adta át a
kancsót, ám társai ajándékai olyan
gazdagok voltak, hogy a tanár szinte
ügyet sem vetett a fiúéra.
- Vigyed ezt a korsó tejet a
konyhába- utasította segédjét.
Így is történt. Ám akárhányszor
kísérelte meg kiönteni a korsó tartalmát,
az magától tüstént színültig telt újra meg
újra. Azonnal elmondta a csodát
mesterének, aki elámult a dolgon, és ezt
kérdezte a fiútól:
- Honnan szerezted azt a korsót,
és hogy lehet az, hogy soha nem ürül
ki?
- Az erdő istenétől Krisnától
kaptam.
E szókra mindannyiukból
kirobbant a nevetés.
 - Nincsenek semmiféle istenek a
vadonban, puszta babonaság az egész.
- Mondta a tanár. -Ha olyannyira létezik,
mint ahogy állítod, akkor menjünk, és
nézzük meg mi magunk.
Az egész társaság felkerekedett.
A legény szólította Krisnát, de az isten
nem jelent meg neki. Végül tett egy
utolsó kétségbeesett kísérletet.
- Krisna testvér, a tanárom látni
szeretne Téged. Kérlek, mutasd meg
magad.
Abban a pillanatban egy hang
hallatszott a rengetegből, ami
végigvisszhangzott a környéken, még a
városban is hallotta mindenki.
-Hogyan is láthatna az engem
gyermek, aki még a létezésemben sem
hisz!

_______
_______
 Az odafigyelés művészete

Shirázi Saadi a bölcs

tanítványával sétálgatott, éppen amikor
egy férfira lett figyelmes, aki
megkísérelte indulásra ösztökélni
öszvérét. A jószág azonban
megmakacsolta magát és juszt sem
moccant egy tapodtat sem, mire a
gazda a legócsárlóbb jelzőkkel
ostorozta, ami csak az eszébe jutott.
- Ne légy bolond - mondta
Saadi. Ez a szegény pára soha sem
fogja megérteni a te nyelvedet.
Helyesebben tennéd, ha lehiggadnál, és
te tanulnád meg az övét.
Azzal tovább is mentek,
haladtukban így szólt a tanítványához:
 - Mielőtt vitába bocsátkoznál egy
öszvérrel, mindig jusson majd eszedbe
ez az eset, aminek most voltál a tanúja.

A tigrisűző kürt

Egy napon egy férfi érkezett egy

faluba, és hozott magával egy vörös és
sárga szalagokkal, valamint
üveggyönggyel, és állati csontokkal
ékesített csodakürtöt.
- Ennek a hangja elriaszt minden
tigrist - kérkedett a férfi.- Mától fogva
tisztes napidíj fejében minden reggel
megfújom majd, és nem lesz gondotok
azokra a borzalmas vadállatokra,többé
nem falnak föl benneteket.
A fenevadak támadásától
megrettenve, a falu lakói könnyen
kötélnek álltak, és kifizették a kívánt
összeget.
 Sok-sok év telt el, a kürt
birtokosa módos emberré változott, és
építtetett magának egy gyönyörű szép
palotát. Egy reggelen egy legényke járt
arra éppen, és ahogy átballagott a falun
rá is kérdezett, hogy kié a lenyűgöző
várkastély? Amikor megtudta, hogy s
mint esett mindez, elhatározta, hogy
meglátogatja a tulajdonost, és beszél
vele.
- Hallottam, hogy van egy
tigrisűző kürtöd -kezdte mondandóját a
fiú. - Ám ebben az országban egy tigris
nem sok annyi sincs.
E szókra a férfi azonnyomban
összehívta a falu apraját-nagyját, és
arra kérte a fiút ismételje meg nekik is
mindazt, amit mondott.
- Hallottátok? - Kiáltott fel menten
a férfi amint a legény befejezte
mondandóját.-Íme, a megdönthetetlen
bizonyítéka az én kürtöm
csodaerejének!
 Az éjszaka csendje

Egy szufi mester a tanítványával

az afrikai sivatagot járták. Amikor rájuk
borult az esti sötét,sátrat vertek, hogy
pihenni térjenek.
- Micsoda csönd van!- Szólt a
tanítvány.
- Sohase mond azt, hogy
micsoda csönd van -intette a mester.
Sokkal inkább azt, hogy nem hallom a
természetet.
 Festők ha találkoznak

Az ifjú Henri Matisse hetente

meglátogatta műtermében a nagy
Renoirt. Amikor Renoirt arthritis támadta
meg, Matisse napi rendszerességűvé
változtatta ezeket a viziteket, ételt hozott
neki, ecsetet, festéket, és soha nem
mulasztotta el annak kísérletét, hogy
meggyőzze a mestert arról, hogy túl
keményen dolgozik, és szüksége lenne
egy kis pihenésre.
Egy napon észrevette, hogy
Renoir minden egyes ecsetvonásnál
fájdalmasan felszisszen, Matisse nem
bírta tovább egyszercsak kifakadt:
- Mester te már oly hatalmas és
fontos életművet tudhatsz magad
mögött, mi szükség van hát arra, hogy
magadat így kínozzad?
- Roppant egyszerű - válaszolta
Renoir- A szépség maradandó a
gyötrelem mulandó.

Melyik oldalára esik a vajaskenyér?

Mindenkiben benne él az a képzet,

hogy bármit is tesz, az bizony rosszra
fordul, ennek oka, hogy nem hisszük el,
hogy megérdemeljük az áldást. Jó példa
erre az érzésre a következő történet.
Egy férfi csendeskén költötte
reggelijét, ám váratlanul a karéj, amit
éppen akkor vajazott meg kiesett a
kezéből és a földre pottyant.
Képzeljük csak el a
meglepődését, amikor látta, hogy a
várttal ellentétben a kenyérke a vajazott
oldalával felfelé ért földet! Az ember azt
képzelte magában vele bizony csoda
történt. Izgalomtól fűtötten el is ment hát
a barátaihoz, hogy elújságolja neki
minek is volt szemtanúja, és
mindannyian el is képedtek, hisz
köztudott, ha egy vajaskenyeret elejt az
ember, az mindig a lekent oldalával
landol a földön.
- Lehet, hogy te egy szent ember
vagy. - Lelkendezett az egyik barát. - És
ez egy Isteni jel.
Kisvártatva a falu minden lelkének
a fülébe jutott a dolog, és heves
tanakodásba fogtak: hogyan is
történhetett az, hogy minden
várakozással ellentétben a vajas
oldalával az égnek pottyant a földre az a
bizonyos kenyérszelet? Mivel senki sem
lelt hitelt érdemlő magyarázatra, ezért
hát elmentek a közelben lakozó
Bölcshöz és elé tárták az eseményeket.
A Mester egy álló éjen át
imádkozott, az Isteni
megvilágosodásért. Másnap
mindahányan visszamentek hozzá azzal
a vággyal, hogy választ kapjanak tőle.
- Igen egyszerű a dolog - mondta
a Bölcs. Annak oka, hogy a kenyér a
vajas oldalával felfelé ért földet, és nem
a másikon az, hogy a kenyér rossz
oldala lett megkenve.

A sárkányölő

Zhuangzhi a híres kínai író írt egy

történetet Zhu Pingmanról, aki útnak
indult, hogy megtalálja azt a mestert, aki
beavatja őt a sárkányölés
leghatásosabb titkaiba.
A mester jó tíz esztendeig okította
tanítványát, mígnem a legény
becsülettel kitanulta a sárkányok
elpusztításának legkifinomultabb
csínjait-bínjait.
Pingman élete hátralevő részét a
sárkányok felkutatására áldozta, hogy
bizonyítékát adja jártasságának: ám
legnagyobb csalódására, soha nem
talált még egy árva tűzokádó fenevadra
sem.
A történet írója ezt szűri le
tanulságként:"Mindenki arra készül az
életben, hogy sárkányokkal számoljon
le. Ám mégis azok a parány részlet
hangyavárak válnak az ember
végzetévé, azok falják fel, amiket
illetően még a fáradtságot sem veszi
arra, hogy észrevegye azokat."

Az igazi mesterek, tanárok és a

tanítványok ismérvei
A Családi beszélgetésekben Confucius
lejegyzett egy érdekes dialógust a
tanulásról, íme.

Confucius leült a tanítványai közé,

hogy pihenjen egy keveset, ám azok
azonnal kérdéseket kezdtek intézni a
mesterhez. A bölcsnek jókedve volt
aznap, és úgy döntött meg is válaszolja
valahányat. Az egyikük ezt tudakolta
tőle:
- Mester te képes vagy szavakba
önteni az érzéseidet. Miért nem mész el
a Császárhoz, és miért nem beszélsz
vele?
- A Császár gyönyörű beszédeket
tud mondani -válaszolta Confucius - a
szóvirágok alapja azonban pusztán
gyakorlati jártasság kérdése, amik még
nem tükrözik az Erényességet.
- Nos, küldd el hát akkor neki az
egyik verses könyvedet.
 - Az a háromszáz költemény két
szóban is összefoglalható: gondolkodj
helyesen. Ennyi a titok.
- Mit értesz ez alatt pontosan?
- Tudni annak módját, hogyan
használjuk az elménket, és a szívünket,
azaz az önfegyelmet és az
érzelmeinket. Amikor valamire vágyunk,
az élet mindig elvezet hozzá bennünket,
ám igen váratlan ösvényeken keresztül.
Ettől sokszor rág bennünk
bizonytalanság, mivel meglepődünk az
elénk kerülő utaktól, és úgy véljük,
bizonnyal rossz nyomon járunk. Ezért
mondom, engedd, hogy az érzelmeid
vigyenek, csak amerre kell, ám
fegyelemmel légy úr azok felett.
- Te is így tettél mester?
- Tizenöt esztendősen kezdtem a
tanulást. Mikor harminc lettem
megtudtam amit akartam. Negyven
évesen a kételkedés ismét munkálkodni
kezdett bennem. Amikor elértem
ötvenedik életévemet felfedeztem, hogy
a Mennyei terv része vagyok éppúgy,
mint minden egyes lélek a Földön.
Amikor elértem a hatvanat megértettem
magát a tervet, és megkaptam hozzá
azt a bölcs derűt is, hogy
tanulmányozni, követni tudjam. És
immáron hetven esztendős fejjel képes
vagyok követni szívem parancsát
anélkül, hogy az ösvényről letérítene.
- Akkor mégis mi a különbség,
aközött amit te teszel, és aközött amit
mások cselekszenek azok közül, akik
elfogadták a Menny akaratát?
- Hogy megkísérlem, megosztani
veletek a tanítást. Hisz bárki, aki ősi
igazságokat akar megvitatni,
megtanítani a felnövekvő nemzedékkel,
ezzel az akarattal, tehetséggel, és
türelemmel kell, bírjon. Ez a minőség
legfőbb ismérve.
- És mi a jó tanáré?
- Az, ha mindent, amit tanít kétkedve
fogad. Nem válhat régi eszmék,
elképzelések rabjává, mert azok is
folyton változnak, és új alakokat öltenek.
Vagyis használjuk csak fel a tobzódóan
gazdag ősi gondolkodás kincsestárát,
ám soha ne feledjük, azokat a
kihívásokat, amiket a való világ tár
elibénk.
- És milyen a jó tanítvány?
- Az, aki figyel a szavamra, és a
hallott tanítást alkalmazza az életében,
ám vakon soha nem követi azt.
Olyasvalaki, aki nem csupán munkát lát
a dologban, hanem olyan hivatást, ami
által méltóságot is nyer. Olyasvalaki, aki
nem keresi a feltűnést,ám mégis olyat
tesz, ami maradandóan emlékezetes
marad.
 A híd
Egy férfi éveken át azon
munkálkodott, és elmélkedett, hogy
megépítse a legcélszerűbb deszkahidat
a háza mellett futó folyó fölé. Ám
bármennyi munkát is fordított a dologra,
a környékbeliek csak ritkán használták,
mivel elég ingatagnak találták az
alkotást.
Egy napon egy mérnökember járt
arra. És az ottani lakosok segítségével
egy helyes és hasznos hidat készítettek,
ami igencsak felingerelte a pallós
alkalmatosság létrehozóját. Hirdette is
fűnek-fának már, ha odafigyelt szavaira,
hogy a mérnökúr műve miatt
elveszítette az emberek tiszteletét és
megbecsülését.
- De hiszen a pallóhidat nem
bontotta el senki sem! - Mondták a
helybeliek.- Az megmaradt évekig tartó
tervezésed, és munkád emlékművének.
 - Megmaradni megmaradt ugyan,
de egy lélek se használja.- Ógta-mógta
ingerülten.
- Te mindenki által igen tisztelt
helybéli polgár vagy, itt mindenki szeret
téged és ez így is marad, ám az az
igazság, hogy az új híd szemre is,
használhatóságra is sokkal szebb és
jobb, mint amit te ácsoltál.
- No, igen, de az én folyóm felett
van.
- Engedelmet kérek, a legnagyobb
tisztelettel viseltetve is a munkád iránt,
meg kell, jegyezzem, hogy a folyó nem
a te tulajdonod. Bárki átgázolhat,
átúszhat, vagy éppen evezhet rajt, és
egyébként is, ha a népek úgy tartják,
hogy azon a hídtesten járjanak által,
akkor miért nem tiszteled döntésüket? S
ha már itt tartunk, hogy bízzunk meg
abban, aki inkább minden idejét abba
öli, hogy más munkáját ócsárolja,
mintsem arra törekedne, hogy a
magáén javítson?
(Silvio Paulo Albino története alapján)

Útban egy könyvvásár felé.

New Yorkból Chicagoba repültem,

hogy ellátogassak egy könyvvásárra,
amit az American Booksellers
Association (Amerikai Könyvkiadók és
Könyvterjesztők Szövetsége) szervezett. Az
oldalhajójában váratlanul megjelent egy
fiatalember és a következőket intézte az
utasokhoz:
- Szükségem lenne tizenkét
önkéntesre, aki hajlandó egy-egy szál
rózsát a kezében tartani és a virággal
várakozni egy kicsit, miután leszáll a
gép. Megannyi kéz emelkedett az ég
felé. Köztük az enyém is, de én nem
lettem kiválasztott.
 Ennek ellenére mégis úgy
döntöttem, követem a társulatot.
Szerencsésen meg is érkeztünk, és a
férfi az O'Hare reptér várócsarnoka felé
jelzett, egy fiatalasszony irányába. Egyik
utas a másik után át is adta rózsáját a
teremtésnek. Míg végül mindenki szeme
láttára az ifjú meg nem kérte a kezét,
amire a lány igent is mondott.
Az egyik légikísérő így szólt hozzám:
- Évek óta dolgozom már itt, de ez a
legromantikusabb esemény, amit ez a
reptér valaha is láthatott.
 A kegyelem

Napóleon egyik katonája főbenjáró

bűnt követett el - hogy mi is volt ez, arról
nem szól a fáma-, amiért halálraítélték.
A golyóáltali kivégzés előestéjén a
katona édesanyja megjelent, hogy
kegyelemért könyörögjön.
- Asszonyom az ön fiának vétke nem
érdemel könyörületet.
- Tisztában vagyok véle,-válaszolta az
édesanya. Mert ha meg is kapná, az
álságos kegyelem lenne csupán. Hiszen
a megbocsátás az a kegy, ami
keresztülragyog a bosszúvágyon, és
azon, hogy a törvény szerint igazság
szolgáltassék.
E szavak hallatára Napóleon a
halálbüntetést száműzetésre változtatta.

Az arany középút

Egy szerzetest, akit Lukácsnak

hívtak, elkísérte tanítványa, mikor
sétáját végezte a faluban.
Találkoztak egy apókával, aki ezt
kérdezte:
- Istennek szolgája, meg tudnád
mondani azt nekem, hogy mi annak a
módja, hogy közelebb kerülhessek a
Teremtőhöz?
- Szerezz magadnak több
örömet, mint eleddig. És ezzel a
boldogsággal dicsérjed Urunk - érkezett
a válasz.
 Az atyák továbbmentek, amikor
egy ifjú közeledett feléjük és ezt
kérdezte:
- Mit kell tennem, hogy közelebb
kerüljek az Úrhoz?
- Töltsél kevesebb időt avval,
hogy magadnak örömet szerezz. -
Válaszolt Lukács.
Amikor az ifiúr elballagott a
tanítvány megjegyezte:
- Nem egészen világos ez nekem,
most keressük az élet örömeit, vagy
kerüljük azokat?
- A lélek útjának fürkészése az a
mélység fölé emelt híd, aminek nincsen
korlátja. - mondta Lukács. -Ha azt látom,
hogy valaki nagyon jobbra tér. Annyit
mondok neki."Eredj balra."Ha pedig azt,
hogy túlságosan balra tart. Akkor azt
javallom:"Térj jobbra."A túlzások
térítenek le mindőnket erről a bizonyos
Útról.
 A dinnye bölcsessége

Egy zen mester ejtőzött egyet

tanítványával. Kisvártatva tarisznyájából
elővett egy sárgadinnyét és kettévágta,
így egyikük is másikuk is tudott enni a
csemegéből.
Ahogy a gyümölcsöt költötték
megszólalt a tanítvány:
- Bölcs mester mivel minden
tétemény jelentéssel bír, talán te is azért
osztottad meg velem ezt a finomságot,
mert valamit jelezni szerettél volna,hogy
valamire megtaníts.
A mester csak csendben
falatozott tovább.
- Hallgatásod óhatatlanul is felvet
bennem egy kérdést- vitte tovább a szót
a tanítvány - ami a következő:annak az
örömnek a forrása,amit ennek a
zamatos gyümölcsnek az elfogyasztása
közben érzek, a dinnyében rejtezik
avagy a nyelvemben?
A bölcs továbbra sem szólt egy
szót sem. A tanítvány azonban
vérszemet kapott, és lelkesedve
folytatta:
- És mivel minden jelentéssel bír
az életben, úgy vélem közel járok
hozzá, hogy megadjam a választ a
kérdésre: az osztozás öröme volt
esetünkben, az a szeretetből fakadó
cselekmény, amit a dinnye indított el. E
finomság nélkül ugyanis hiányzott volna
az az örömforrás, amit a nyelvem, ha az
sincs...
- Elég!-Pirított rá a mester. - Az
igazi sültbolondok azok, akik
mérhetetlenül bölcsnek képzelik
magukat, és idejük nagyrészét azzal
töltik, hogy megkíséreljenek mindenre
magyarázatot lelni. A dinnye finom,
ennyit elég is tudni róla, most pedig
szeretném nyugalomban elfogyasztani!

El Greco és a fény

Egy kellemes tavaszi délutánon El

Grecot meglátogatta egy barátja.
Meglepődésére a mestert teljesen
behúzott függönyű, sötét műtermében
találta.
A festő fényforrásul pusztán
egyetlen gyertya világa mellett egy
képen dolgozott, aminek központi
témája Szűz Máriát ábrázolta. A
meghökkent barát így szólt:
- Mindig úgy tudtam, hogy a
festőknek napfény kell ahhoz, hogy
kiválaszthassák a megfelelő színeket.
Miért húztad hát be a függönyöket?
- Most szükségtelen.- felelte El
Greco. Most csak megzavarná a
lelkemben ébredt ihlet ragyogó
lángjának a fényét, ami mindent betölt itt
körülöttem.

A világ dolgainak eligazítása

Egyszer amikor Confucius úton

volt tanítványaival, egy környéken járva
fülébe jutott egy igen bölcs kisfiú híre.
Confucius meg is látogatta a gyermeket
a falujában,és tréfásan ezt kérdezte
tőle:
- Hogyan segítenél nekem, hogy a
világ egyenlőtlenségeit,
rendellenességeit eligazítsam?
- De hát miért kéne?- lepődött meg
a gyermek.- Ha a hegyeket síkká
rombolnánk, a madaraknak nem lenne
menedékük. Ha a folyókat és tengereket
feltöltenénk, a halak mind
odavesznének. Ha a falu főembere
ugyanannyi hatalommal bírna, akár a
falu bolondja abból csak zűrzavar
születne. A világ elég hatalmas ahhoz,
hogy megférjen és megküzdjön benne a
sok különbözőség.
A tanítványokat mélyen
megérintette a kisfiú bölcsessége, és
ahogy folytatták útjukat egy következő
város felé menet, egyikük meg is
jegyezte, hogy milyen jó lenne, ha
minden gyermek ilyen lenne. Ennek
hallatán Confucius így szólt:
- Sok kisgyermeket ismertem, akik
játék és koruk szerint való
tevékenységek helyett azon
buzgólkodtak, hogy mihamarabb
megkíséreljék megérteni világunk, és
ezek közül a koraérett csemeték közül
egyikük sem tett soha semmi jelentőset
élete további részében, pusztán azért,
mert nem tapasztalhatták meg a
gyermekkori ártatlanság és egészséges
felelőtlenség örömét.

A nevek ismeretének fontossága

 Zilu megkérdezte Confuciust:
- Ha Weng király megkérne arra,
hogy kormányozzad az országot, mit
tennél először?
- Megtanulnám a tanácsadóim
nevét.
- Micsoda képtelenség! Hiszen ez
még magának a miniszterelnöknek is
embertpróbáló feladat.
- Senki ne reméljen segítséget
attól, amit nem ismer - válaszolta
Confucius. Aki nem érti, meg a
természetet az nem értheti Isten
természetét sem. Éppen, úgy ha valaki
nem tudja, hogy milyen emberek veszik
körül, annak barátai sem lesznek soha.
Társak nélkül tervezni sem tudhat.
Tervek nélkül a cselekedetek és azok
irányai is hamvába halnak. Irány nélkül
az ország felett a sötétség lesz az úr, és
még a tapasztalt táncos sem fogja tudni,
melyik lábát használja következőként.
Így hát egy teljesen apró bugyutaságnak
ható cselekmény - hogy megtanuljuk
azok nevét, akik körül vesznek
bennünket - döntő fontosságúvá
változik. Korunk egyik végzetes hibája
az, hogy mindenki maga rögvest
szeretné elrendezni a dolgokat,
miközben megfeledkezik arról, hogy
mindennek rendje, sora van, ezért is kell
sok társ az embernek, hogy a sorrend a
sietség miatt el ne maradhasson.
 A város és a hadsereg

A legenda szerint mikor Jeanne

d' Arc Poitiers felé tartott, seregének
vonulását megtorpantotta egy az
útközepén földdel és ágacskákkal
játszadozó gyermek.
- Hát te mit csinálsz? - Kérdezte
Szent Johanna.
- Nem látod? - Értetlenkedett a
kislegény. - Ez a város.
- Remek - mondta az Orléansi
Szűz-, ám ha nem bánnád,
megkérnélek, adj utat a seregemnek és
nekem, hadd mehessünk tovább.
A kislegény haragosan
talpraszökkent, és megállt a hadvezér
előtt.
- A város nem mozdul, egy
tapodtat sem. Egy hadsereg szétverheti,
de város ott marad ahol van.
 A gyermek eltökéltsége mosolyt
csalt Jeanne d' Arc arcára, és
megparancsolta embereinek, hogy
térjenek le az útról, és kerüljék meg a
"várost".
 Az élet öröme a gyakorlatban

Elimelekh rabbi miután egy igen

szívhez szóló szentbeszédet mondott,
elindult vissza a szülőföldjére. Hogy
megtiszteljék őt, és kimutassák, mily
nagyra is tartják, hívek egy kisebb
csoportja úgy döntött, hogy elkíséri.
Már a városon túl jártak, amikor a
rabbi megkérte a fuvarost állítsa le a
járművét, és hajtson tovább nélküle,
mert a hívei közé szeretne menni.
- Mily jeles példája ez az
alázatosságnak. - örvendezett egyikük.
- Ennek a dolognak semmi köze az
alázatossághoz, annál inkább némi
okossághoz. -válaszolta Elimelekh. - Ti
mind valahányan azért eredtetek útnak,
énekelve, bort kortyolgatva,
beszélgetve, új barátságokat kötve
egymással, mert megszívleltétek egy
öreg rabbi szavait, aki azért jött közétek,
hogy elmondja, hogyan válhattok az élet
művészeivé. Így hát úgy döntöttem az
elméletet vigye csak magával a fuvaros.
S lássuk a gyakorlatot, élvezzük hát a
mulatságot mindannyian.
 A gyógyító ima természete

Egy gazdaember megkért egy

buddhista szerzetest, mondjon néhány
imát beteg felesége gyógyulásáért. A
szent eleget is tett a kérésnek, és
fohászba fogott, könyörgött a Jóistenhez
gyógyítson meg minden beteget.
- Már engedelmet - okvetlenkedett a
gazda - de én arra kértelek, hogy a
feleségem gyógyulásáért imádkozzál, te
pedig minden betegért mondtál
könyörgést a Teremtőhöz.
- Asszonyodért is imádkoztam.
- Igen ám, de ha mindenkit
belefoglaltál fohászodba. Belevontad a
dologba gyengélkedő szomszédomat is,
akit nem állhatok, még a végén rajta is
segítenél.
- Te semmit sem értesz a gyógyítás
természetéből - mondta a szerzetes
szedelődzködve. - Az a fohász, amit
minden betegért ajánlottam föl, csak a
rászorulók millió imája mellé került.
Azok könyörgése, akiket kórság sújt
egyesült az én imámmal, mennél több
zsoltár hallatszik, annál hamarabb kerül
a Teremtő elé, és annál inkább segíthet
minden rászorulón. Ám ha ezeket a
könyörgéseket ki-ki nekiáll kiválogatni,
akkor azok abban a pillanatban
elveszítik erejüket és a semmibe
enyésznek.
 Shirázi Saadi és az ima

Shirázi Saaditól ered a

következő történet:
" Gyermekként atyámmal,
unokatestvéreimmel, bácsikáimmal,
nénikéimmel együtt imádkoztunk.
Minden áldott este összegyűltünk, hogy
meghallgassuk a Korán esedékes
passzusait.
Az egyik ilyen estén, amikor a
bácsikám éppen az egyik szakaszt
olvasta hangosan, arra lettem figyelmes,
hogy szinte valahányat elnyomta a
buzgóság. El is mondtam ezt
édesatyámnak - Az álomba
szenderültek közül senki sem ügyel a
Próféta szavára. Soha nem is kerülnek
az Örökkévaló színe elé.
Atyám ekkor így szólt:
- Édes fiam bízd rá
mindenkire, hogyan járja hitének útját, te
a magadéra viselj gondot. Ki tudja,
meglehet, hogy azok, akik
elszundítottak, éppen így az álmaikon át
beszélgettek a Jóistennel. Hidd el
sokkal szívesebben lettem volna szem
és fültanúja elalvásodnak, mint ezen
éles ítélkezésednek, bírálatodnak.
 A rabbi bánata

Ábrahám rabbi példás életet élt. Így

hát mikor meghalt egyenest az
Édenkertbe került, ahol énekelő
angyalok dicsérő kórusa üdvözölte.
Ám Ábrahám elvonult és csak fejét
kezébe temetve mély szomorúsággal,
búval bélelve, sanyarúan ücsörgött
hiába próbálták vigasztalni. Végül a
Teremtő elé vitték, aki mérhetetlenül
jóságos hangján meg is kérdezte:
- Édes fiam mily bánat nyomja a
lelkedet?
- Méltatlan vagyok minderre a
tisztességre, amivel elhalmozol Uram. -
szabadkozott a rabbi. - Népem
példaként tekintett rám, de mégis
csúfosan el kellett buknom. Egyetlen
fiam, akivel a legbőkezűbben osztottam
meg tudásom legjavát Keresztény lett.
- Egyet se félj emiatt - mondta a
Mindenható. - Nekem is csak egyszülött
fiam volt, és ő is ugyanazt tette mint
amit a tied.
 Az anya bánata

Roberto Shiniashiky elmesélt egy

történetet egy zsidó asszonyról, aki a
fiát szerette volna amennyire csak tudta
a hagyományok, a törvény szerint
felnevelni. Ám a fiú szilárd jellemmel
bíró személyiség volt, és csak a szívére
hallgatott.
Amikor az édesanyja jobblétre
szenderült, mint ahogy az előző
történetben Ábrahám rabbi is
egyenesen a Mennybe került, Földi
példamutató, buzgó hitélete miatt. Az
Édenkertbe érve az asszony a többi
édesanya lelkének, öntötte ki szívének
bánatát, mindazt a próbatételt, ami elé
fia felnevelése állította, és rá kellett
ébrednie, hogy bizony egy anya sem
elégedett azzal az úttal, amit gyermeke
választott.
Napokon át csak arról folyt a szó,
hogy mennyire is bántja őket, mert nem
voltak elég erősek ahhoz, hogy
magzataik sorsát eltökéltebben
igazítsák, mígnem az édesanyák lelkei
közt meg nem jelent Miasszonyunk.
- Boldogasszonyunk példáját
kellett volna követni, Ő helyesen nevelte
fiát. - Mondta egyikük.
És a Szűz köré telepedve dicsérő
szavakkal elevenítették fel fiának,
Jézusnak jeles tetteit.
- Mily bölcs volt. - Lelkendeztek.
- Emberként beteljesített minden próbát,
ami a sorsában írva volt, az igazság
ösvényét járta, soha egy pillanatra sem
térve le róla, és még most is a szent
család büszkesége.
- Igen valóság minden szavatok-
Mondta Boldogasszony - ám az igazat
megvallva én mindig azt szerettem
volna, ha orvos lesz belőle.

A rabbi válasza

Amikor a nagyszerű és híres

Yitzak Meir rabbi a törvény
hagyományaira okította népét egyikük
tréfásan így szólt:
- Adok néked egy ezüstforintot,
ha megmondod hol az Isten.
- Én pedig mindjárt adok kettőt
néked, ha megmondod hol nincs. -
Válaszolta a bölcs.
 Az új nap érkezése

Egy rabbi magaköré gyűjtvén

tanítványait ezt kérdezte tőlük:
- Honnan tudjuk, mikor jő el a
napnak az a szaka, amikor az éj véget
ér, és új nap virrad ránk?
- Az akkor jön el, mikor ha
ránézel egy jószágra, és még rövidebb
távolságból sem vagy képes megítélni
kutya e az amit látsz vagy éppen
bárány.
A bölcs a választ nem találta
kielégítőnek. Egy másik tanítvány így
felelt:
- Szerintem nem, sokkal inkább,
ha rövid távolságból sem tudsz
megkülönböztetni egy olajfát, a
fügefától.
- Nem ez a meghatározás is
sántít kissé.
- Akkor mi hát a helyes válasz?
- kérdezték az ifjúk.
És a rabbi így válaszolt:
- Ha egy felénk tartó idegenben
a testvérünket látjuk, ez az a
pillanat, amikor elvonulóban
éj, és érkezik az új nap.

• De jó is lenne, ha ezt a földgáza miatt (többek

közt) bombázott Palesztin népre tekintve is
így látná az izraeli haderő. És nem próbálna
 meg a megelőző támadás hazug ürügyén,
csóró fantom terroristák helyett ártatlan
gyermekeket, és anyákat gyilkolni…
És bárkire, aki e szégyenletes mainapság
folyó háborús bűn ellen emeli, szavát arra nem
sütögetné unos-untalan a cionista média az
antiszemita bélyeget, olyan több sebből vérző
sánta magyarázattal - mikoris az ember utal
azokra a tisztességes zsidó emberekre, akik
maguk is felemelik szavukat a tömegmészárlás
ellen – hogy bizony azok is antiszemiták…

Az eső bölcsessége

Olyan dolgok ellen küzdeni, amik

idővel úgyis elmúlnak maguktól, csak
erőpazarlás. Ennek kiváló példája a
most következő nyúlfarknyi kínai
történet.
Kína egyik vidékén, eleredt az
eső. Az odavalósi lakók mindahányan
rohanvást menedék után néztek,
egyvalakit kivéve, egy férfit, aki
ráérősen ballagott tovább mintha mi se
történt volna.
- Miért nem futsz biztos helyre az
égiháború elől?- Kérdezte tőle egy
ember.
- Minek tenném egyszer úgyis
végeszakad.

A balga Nasrudin

Minden áldott napon Nasrudin

elment a piacra, hogy alamizsnát kérjen,
ám az adományozók minduntalan a
következőképpen tréfálták meg őt: két
pénzérmét mutattak fel neki, hogy
válassza ki az egyiket, a turpisság
azonban az volt a dologban, hogy az
egyik fizetőeszköz tízszerte értékesebb
volt, mint a másik, csakhogy neki
valahogy mindig a silányabbat sikerült
kifognia.
Balszerencséjének híre bejárta az
egész tartományt. Nap jött napra,
emberek és asszonyok sora tette
próbára őt, ám szegény ördög csak nem
talált rá az igazi érmére.
Ám egy napon, egy nagylelkű férfi
keveredett a térre, akit szerfelett zavart,
mint nevetik folyvást a népek a pórul
járó Nasrudint, titokban magához intette
őt, és ezt mondta neki:
- Amikor arra kérnek, válassz a két
pénzérme közül, akkor te válasszad
csak a nagyobbikat. Ha így cselekedel,
akkor több pénzre teszel szert, és nem
fognak félkegyelműnek sem tartani.
- Megszívlelendő jótanácsnak
hangzik, amit mondasz - kezdte
Nasrudin - de ha a nagyobbikat
választom, akkor az emberek többé
nem ajánlanak pénzt nekem, hisz
örömmel vélik úgy, hogy én ostobább
vagyok náluk. Elképzelni sem tudod,
hogy milyen sok pénzt kerestem ezzel a
fogással. Semmi baj nincsen abban, ha
az ember sültbolondnak tetteti magát,
különösen akkor nem, ha a valóságban
vág az esze, mint a borotva.

Aki a legjobban gondoskodik

 másokról

Az író és nevelési professzor Leo

Buscagliát egyszer meghívták egy
iskolai verseny döntőbírójának, hogy
válassza ki ő azt a gyermeket, aki a
"legjobban gondoskodik másokról".
A győztes egy kisfiú lett, akinek
szomszédja egy nyolcvan esztendő
felett járó éppen akkor megözvegyült
öregúr volt. Amikor legényke meglátta,
hogy a bácsika csak üldögélve sírdogál
a kertjében, átugorva a kerítésen, az
idős ember ölébe ült, és hosszú ideig ott
maradt vele.
Amikor a gyermek hazatért,
édesanyja rá is kérdezett, hogy mit
mondott a szomorú apókának.
- Semmit - felelte a kisfiú. -
Elvesztette a feleségét, ami
mérhetetlenül fájhat .Én csak átugrottam
hozzá, hogy segítsek sírni neki.

A felelet

Egyszer egy férfi egy kérdést intézett

Joshua ben Karechah rabbihoz:
- Az Úristen miért egy égő
csipkebokron keresztül üzent
Mózesnek?
A rabbi így felelt:
- Ha olajfát választott volna, vagy
földi szedrest, akkor ugyanezt
kérdeznéd. Ám mivel nem szeretnélek
válasz nélkül hagyni, a következőt
mondom neked;a Jóisten azért
választott egy ilyen silány tüskebokrot
hírnökéül, hogy megtanítsa nekünk,
hogy a itt e Földön sehol nincs olyan
hely ahol Ő ne lehetne jelen.
 A tükör és az üveg

Egy igen tehetős ifiúr azért tett

látogatást a rabbinál, hogy a tanácsát
kérje mit is kezdjen az életével. A bölcs
odavezette az ablak elé, és
megkérdezte:
- Mit látsz az üvegen át?
- Látom az utcán jövő-menő
embereket, és egy alamizsnát kolduló
világtalant.
Ezután a rabbi mutatott neki egy
nagyméretű tükröt, és így szólt:
- Nézz bele ebbe a tükörbe, és
mondd, el mit látsz.
- Magamat látom.
- És a többieket ugye nem is
láthatod. Megfigyelheted, hogy az
ablaknak is és a tükörnek is egyazon az
alapanyaga az üveg; ám a tükörben,
mivel a felületére finom ezüstréteg borul
pusztán csak magadat láthatod. Ez a
két felület, ha összeveted olyan, mint
ahogyan az embereket látod. Vannak
szegények, ezt tartod a többi emberről,
akik iránt részvétet, szánalmat érzel. És
Gazdagok - ezüstbe borítottan-,
ahogyan magadra is tekintesz. Ha
igazán nemes tettre készülsz, akkor
elég bátorságot kell, meríts ahhoz, hogy
leszakítsad a szemedre boruló
finomkérgű ezüstös hályogot, azért,
hogy tisztán láthass megint, és szeretni
tudjad embertársaidat, felebarátaidat.
 Egy földön fekvő ember

Egy július elsejei délutáni napon egy

után öt perccel egy ötvenes éveit taposó
férfi hevert a copacabanai parti
sétányon. Egy pillanatra lenéztem rá
elhaladtomban, folytatva utamat
talponállóm felé, ahol szokásos
kókuszitalomat iszom.
Nekem, mint Rio de Janeiroi
lakosnak "megszokott" látvány az
ilyesmi hiszen több százszor inkább
több ezerszer voltam szemtanúja
nincstelen, hajléktalan férfiaknak,
nőknek, és gyermekeknek is. És
mitagadás mint világlátott hírességnek,
szinte sajnos majd minden országban
volt részem ilyen elszomorító
látványban a gazdag Svédországtól
egész az elszegényedett Romániáig.
Láttam nyomorgókat az utcán heverni
minden évszakban, még jeges téli
fagyban is a madridi, párizsi, vagy
éppen new yorki utcákat járva, akik a
metróállomások kijáratainál tanyáztak a
meleg levegőt ontó szellőzők tövében;
vagy éppen a líbiai pokoli hőségben,
többéves háború pusztította épületek
kőtörmelékei között. Utcán heverő
embereket - részegen, hajléktalanul,
kimerülten - kilátástalanság nélkül.
Miután elfogyasztottam
kókuszitalomat. Sietnem kellett haza,
mivel az El País spanyol újságírójának
Juan Ariasnak riportot kellett adnom.
Visszafelé mentemben láttam, hogy a
férfi még mindig a földön fekszik a tűző
napon, és minden járókelő, akit arra visz
az útja, pontosan ugyanazt cselekedi,
amit én: vet rá egy pillantást és
továbbáll.
 Noha nem volt tudatos vagy
szándékos, de a lelkemben mégis
egyfajta csömört éreztem az újra és újra
ismétlődő lehangoló hasonló látvánnyal
szemben. Ám mégis mikor visszafelé
menet elhaladtam a nyomorult mellett,
valami nálamnál erősebb erő rábírt,
hogy letérdeljek, és megkíséreljem
felemelni a földről őt.
Nem állt ellen. Elfordítottam a fejét,
és észrevettem, hogy a halántéka véres.
Most mitévő legyek? Súlyos a seb? A
pólómmal felitattam, letöröltem; nem
tűnt komolynak, felületi sérülésnek
látszott.
Ekkor a férfi nyöszörögni kezdett
valami ilyesmit " ne üssenek ".Élt hál
istennek;így hát a következő dolgom az
volt, hogy olyan helyre vigyem ahol a
nap nem érheti, és aztán értesítsem a
rendőrséget.
Megállítottam az első járókelőt és
megkértem őt segítsen a part és a
sétány közötti árnyékos területre vinni a
sérültet. Az öltönye, aktatáskája, és
különféle cuccai ellenére, mindent letett
a földre és a segítségemre sietett - az ő
lelkén is érződött a hasonló látványok
miatti csömör.
Miután árnyékba vittük a férfit,
hazafelé vettem az irányt. Tudtam, hogy
a környéken van, egy tábori csendőrségi
állomáshely ahonnan segítséget
kérhetek. Ám mielőtt még elérhettem
volna oda, találkoztam két rendőrrel.
- Találnak egy megvert
szerencsétlent itt és itt. –Mondtam.-
Lefektettem a homokra. Azt hiszem
mentőt kellene hívni hozzá.
A két rendőrtiszt megígérte megteszik
a szükséges lépéseket. Jól van.
Megtettem felebaráti kötelességemet.
Egy kiscserkész mindig résen áll.
Elvégeztem az aznapra kiszabott
jócselekedetemet. A gond immáron
mások kezébe került; az ő
gondosságukon múlik hogyan lesz
tovább. Egyébként is a spanyol újságíró
bármely pillanatban megérkezhet
hozzám.
Még tíz lépést sem tehettem, meg
amikor egy ismeretlen megállított
engem. Hibás hevenyészett
portugálsággal ezt mondta:
- Már beszéltem a rendőrségnek az
embert. Azt mondták mivel nem rabló,
nem az ők probléma.
Az illető még be sem fejezhette a
mondanivalóját. Már mentem is vissza
az intézkedő biztos urakhoz, abban a
hiszemben, hogy biztos tudják ki
vagyok, bizonnyal olvastak rólam a
lapokban, vagy láthattak feltűnni a
televízióban. Az a téves képzet élt
bennem, hogy ha sikeres vagy az
gyakran segít megoldani a problémákat.
- Ön hivatalos személy, szakmabeli
vagy ilyesmi?- Kérdezte az egyik
rendőr, segítő megoldást sürgető
magatartásom láttán.
Fogalmuk sem volt róla ki vagyok.
- Nem vagyok az, csak mihamarabb
szeretném, ha a probléma orvoslást
nyerne.
Egy teljesen átizzadt véres pólós,
lestrapált megkurtított szárú, rövid
farmergatyás alak voltam. Egy
ismeretlen pofa, egy névtelen senki,
hatalom nélkül, fényévekre attól a fásult
valakitől, aki éveken át látta ugyan az
utcán heverő emberek nyomorúságát,
de soha nem tett ellene semmit sem.
És ez mindent megváltoztatott.
Vannak pillanatok, amikor váratlan
megszabadulunk bármely gátlásunktól
vagy félelmeinktől. Van úgy, hogy
szemünkben egyfajta sajátos fény
lobog, amiről a többi ember tudja a
szándékunk komolyságát. A tiszturak
jöttek velem és kihívtuk a mentőket.
Ahogy hazafelé vettem lépteim,
átgondoltam az aznap történt séta
eseményeinek három tanulságát: a.)
bárkiben megvan a hajlandóság a
cselekvés másoktól elvárt áthárítására,
ha romantikus eszmék élnek a benne a
világot illetően, b.) mindig akad valaki,
aki kimondja:"Itt az ideje véget vetni a
dolognak. És c.) mindenki megkaphatja
az egyébként más esetben hivatalos
személynek kijáró cselekedet jogát,
amennyiben teljesen bizonyosan,
hitelesen teszi, amit tesz.

*Most ahogy ezeket írtam a kertévén nem az a lényeg, hogy

emberek fagynak meg, vagy sajnos vesznek éhen, hanem
az hogy a főleg módos gyatra ízlésű sznobok által tartott
hihetetlenül undormány öldögöknek bajuk ne essen, ne
fázhassanak „szegénykék” kell hát nekik méregdrágán ruhát
szabni - varrni… ez a hír…
És persze ez a „lényeg”!
T H E S H O W M U S T GO O N !!
 Nhá Chicá Baependiben

Hogy mi az a csoda?
Különféle meghatározásai vannak:
lehet egy olyasvalami dolog, ami
ellentmond az általunk ismert természeti
törvényeknek, egy isteni, angyali
közbelépés, nagy válság, ínség idején,
olyasmi, ami a tudomány mai állása
szerint lehetetlenség és így tovább.
A csodának megvan a saját magam
szerinti meghatározása: csoda az, ami a
lelket békességgel tölti be. Nem számít,
hogyan érkezik el hozzánk
gyógyítóként, avagy megvalósult
kívánságként - végül egy dolgot
általában magával hoz a csoda, egyfajta
mélységes tiszteletet és hála érzését a
Jóisten kegyelme miatt, amit ajándékba
kaptunk Tőle.
Húsz évvel ezelőtt, vagy több
esztendeje is lehet már, amikor
keresztülmentem hippi korszakomon, a
lánytestvérem felkért elsőszülött lánya
keresztapaságára. Megrémültem és
lelkére kötöttem, hogy ne várja el azt
tőlem, hogy levágassam a hajamat
(azidőtájt a derekamat verdeste), és
semmiféle drága keresztelői ajándékot
se (nem volt rá egy huncut garasom se).
A baba világra jött, eltelt egy év, és
semmi keresztelő. Úgy véltem talán a
testvérem meggondolta magát, és
elmentem hozzá, hogy tájékozódjak a
dolog felől. Ő így felelt: te vagy a
keresztapja megígértem Nhá Chicának
és azt szeretnénk ha Baependin
keresztelnénk meg, az asszony el is
fogadta a kívánságomat.
Nem tudtam hol lehet ez a
Baependi, és az igazat megvallva most
hallottam először Nhá Chicáról is.
Hippis korszakomnak vége
szakadt, egy lemezkiadó szerzői
jogdíjvadász ügyintézője lettem, a
testvéremnek született egy másik
gyermeke, és a keresztelő még sehol.
Végül 1978-ban dűlőre jutottunk a
dologban, és a két család, a másik az
ex férjéé volt, elmentünk Baependibe. Itt
ismertem meg Nhá Chicát, akinek nem
volt rá elegendő pénze, hogy eltartsa
magát, mivel harminc éve már egy
templom építésének, és a szegények
megsegítésének szentelte életét.
Jómagam egy erősen zűrzavaros,
duhaj időszakomon voltam túl, és többé
már nem tudtam hinni sem a
Jóistenben, sem a spirituális világ
lényegi fontosságában. Az evilági
dolgok számítottak csak, és a földi javak
megszerzése. Elhagytam ifjonti őrült
álmaim - köztük azt is, hogy író leszek -
és egy szikrányi szándékát sem
mutattam, hogy visszatérjek hozzájuk.
Abba a templomba is csak egyetlen
céllal mentem, hogy eleget tegyek a
rokonságtól elvárt kötelezettségeimnek.
Kimentem sétálni, hogy elüssem az időt
a szertartásig, míg végül elkeveredtem
a Nhá Chicá kicsiny házacskájába egy a
templom melletti szerény kis épületbe.
Az apró helyiség két szobából, egy
parányi oltárból,néhány szentképből
állott,valamint egy váza is volt még
benne két vörös és egy szál fehér
rózsával.
A rámborult csend áhítatában,
valahogy támadt egy gondolatom, és
ígéretet tettem arra: ha egy napon
íróvá válhatok, ami szívemnek vágya,
visszatérek ide, ötvenesztendősen,
és hozok három szál rózsát, kettő
vöröset és egy fehéret.
Vásároltam egy képet Nhá Chicá
papnőről, pusztán csak azért, mert
szerettem volna egy emléktárgyat a
keresztelőről. A visszaúton Rióba történt
egy baleset: az előttem robogó busz
váratlanul lefékezett,és a másodperc
törtrésze alatt valahogy sikerült
elrántanom a kormányt, ahogy a
sógoromnak is, ám egy mögöttünk
közlekedő autósnak nem volt
szerencséje, egyenest nekiszáguldott a
busznak,robbanás történt, és számosan
szörnyethaltak. Lehajtottunk az
útszélére, nem tudtuk mitévők legyünk.
A zsebembe nyúltam, hogy
előhalásszam a cigimet, és ekkor
kezembe akadt a Nhá Chicát ábrázoló
kép, mintha megóvó őrangyalom néma
üzenete lett volna.
Az utazásom az álmaimhoz,a lélek
útjainak kikutatásához,írói vágyaimhoz
egyszer s mindenkorra abban a
pillanatban tért vissza, és egy napon
ráébredtem, hogy a Nemes Harcot
vívom ismét, azt a küzdelmet, amibe
szívét adja az ember, lelkemet
békesség töltötte be,hisz mindezt egy
csodának köszönhettem. A három
rózsát soha nem feledtem. Míg végül
ötvenedik születésem napja - ami
egykoron még oly távolinak tűnt - is
elérkezett.
És igen közel voltam már inkább a
következő esztendőhöz is. A Világkupa
idején járhattunk, amikor visszatértem
Baependibe, hogy ígéretemnek eleget
tegyek. Valaki kiszúrt engem mikor
megérkeztem Caxambúba (ahol az
éjszakát töltöttem), és egy újságíró fel is
keresett, egy interjú erejéig. Amikor
elmeséltem neki mire készülök, a
riporter így szólt:
- Akar Nhá Chicáról beszélni? Mivel
a papnő testét ezen a héten
exhumálták, és a boldoggá avatási
szere most folyik Vatikánban. Jó lenne,
ha az emberek tudomást szereznének a
papnő tetteiről.
- Nem ezt most megtartanám. Túl
személyes. Erről csak akkor
beszélhetek, ha kapok rá valami jelet.
És magamban ezt gondoltam:"Miféle
jel is lehetne ez? Az egyetlen
lehetséges jel az lenne, ha a papnőtől
kapna rá felhatalmazást az ember."
Másnap megvásároltam a virágokat,
beszálltam a kocsimba, és Baependibe
hajtottam. Valahogy az emlékek
megállítottak mielőtt elértem volna a
templomba, visszaemlékeztem az
egykori lemezkiadó cég menedzserére,
aki egykor járt már itt, az azóta eltelt
évek megannyi eseményére, mindarra,
ami újra visszahozott engem ide. Ahogy
az épület felé tartottam, az egyik
ruhaüzletből egy fiatalasszony jött ki
éppen és így szólt:
Láttam, hogy a Maktub című
könyvedet Nhá Chicának a boldognak
ajánlottad. Fogadok, a papnő nagyon
örül neki.
Nem is mondott többet. Ez volt az a
jel, amire vártam. És ez az a hely ahol
mindezt el akartam mesélni nektek.

A jelek olvasása

Egy ismerősöm végzetes anyagi

romlásba került annak
következményeként, hogy képtelen volt
egyensúlyba hozni álomvilágát a
valósággal. A tetejébe másokat is
magával rántott, ártalmára volt azoknak,
akiknek szíve szerint nem szeretett
volna ártani.
Felhalmozódott adósságait nem
lévén képes fizetni, még az
öngyilkosság gondolata is
megkísértette.
Mígnem egy napon az utcát járva
meglátott egy romos épületet."Ez én
vagyok"- hasított szívébe, és abban
lényegi pillanatban, olthatatlan vágy
támadt fel benne, hogy a házat
újjáépítse.
Megtalálva a tulajdonost, felajánlotta
neki a szükséges munkálatok
elvégzését; a tulaj kötélnek állt ugyan,
jóllehet elképzelése sem volt azt
illetően, barátomnak mi haszna
származhat a dologból. Együtt
szerezték be a tetőcserepeket, a fát, a
homokot és a cementet. Barátom teljes
szívét lelkét beleadta a munkába,
anélkül, hogy tudta volna miért is vagy
kiért is teszi, amit tesz. De ahogy a
felújítás haladni kezdett, úgy kezdtek el
javulni életének körülményei is.
Év végére el is készült a ház. És vele
együtt meg is oldódott minden
személyes gondja.
 Mahatma Gandhi vásárolni megy

Miután kivívta India

függetlenségét, Mahatma Gandhi
látogatást tett Angliában. London utcáit
járta éppen maroknyi kíséretével,
amikor a tekintete megakadt egy
ékszerüzlet kirakatán.
A bölcs megállott előtte,
szemügyre véve az értékes ékköveket,
és a remekmíves ékszereket. A bolt
tulajdonosa tüstént felismerte a
látogatót, és az utcára sietett, hogy
üdvözölje.
- Különösen nagy megtiszteltetés
nekem hogy érdeklődését nyilvánítja itt
folyó munkánk iránt. Számtalan igen
értékes darabunk van,
gyönyörűségesek és művészi
kivitelezésűek, szeretnénk egy
különlegességet adni önnek ajándékba.
- Igen. Elbűvöl ez a sok meseszép
ékesség. - válaszolt Gandhi. - És
tudván, hogy egy ilyet nekem kívánt
ajándékozni, méginkább fokozza ennek
a meglepetésnek az érzését, mégis úgy
kell élnem, és kivívnom embertársaim
tiszteletét, amihez nem szükséges
semmilyen ékszer.
 A repülő paripa

Ha kettébontjuk a preokkupáció szót

azaz prere és okkupációra, akkor
megkapjuk az értelmét, azaz ez annyit
tesz, hogy* valaki valami olyasmivel
foglalja el magát, mielőtt az még
bekövetkezhetne (*itt ilyen értelemben
értendő).Ez a dolog kissé nyugtalanító:ha
olyan gondok megoldására teszünk
kísérletet, amiket nem hagytunk
megérni,és rendszerint a sietség miatt
rosszul is sülnek el az események.
Természetesen, mint mindenre erre
is vannak kivételek. Ennek szép példája
a most következő rövid történetben
szereplő hős esete.
India királya bitófára ítélt egy férfit.
Amikor az uralkodó végzett az ítélet
felolvasásával, a vádlott így szólt:
- Fenséges királyom nagy a te
bölcsességed. Gondosan ügyeled
alattvalóid téteményeit. Tisztelettel
viseltetsz a guruk, megvilágosodottak,a
kígyóbűvölők, és fakírok iránt. Ezért hát
mondok néked valamit. Gyermekként
nagyapóm megtanított arra, mi annak a
módja, hogy egy fehér paripa repüljön.
És mivel kerek birodalmadban egy lélek
sem akad, aki tudná ezt a titkot rajtam
kívül, elárulom neked uram az életemért
cserébe.
A király tüstént hozatott egy fehér
lovat.
- Két évet kérnék, ennyi kell ahhoz,
hogy megtanulhassa.- mondta a rab.
- Legyen. Megkapod a két esztendőt
- válaszolta a király némi gyanakvással.
- De ha ezt a táltost nem tanítod meg
addig repülni, akkor fel fogunk lógatni.
A férfi madárfogós örömmel távozott
a lóval. Amint hazatértek, az egész
család könnyáztatta arccal
szomorkodva várta.
- Megőrültél? - siránkozták
valahányan. Hisz, ebben a házban
egyetlen lélek sem akad, nem is akadt,
soha aki képes lenne megtanítani egy
lovat repülni.
- Egyet se féljetek – válaszolta.-
Először is kerek e világon nem akad
emberfia, aki ezt megkísérelte volna,
ahogy olyan paripa, sem aki ennek
módját megtanulja. Másodszor a király
már egy aggastyán, megeshetik, hogy
nem éri meg az eljövendő két esztendőt.
Harmadszor ez a jószág is elpusztulhat,
alkalmasint kaphatok egy másikat,
melléje meg még a tanításhoz
szükséges további két esztendőt - és
még nem beszéltem a kitörő
forradalmak, államcsínyek, és kegyelem
osztások eshetőségeiről. Ám ha minden
marad a régiben, papírforma szerint,
akkor is kaptam az életemből két évet
ajándékba, amit tetszésem szerint
múlathatok el. Ami ugye beláthatjátok
nem csekélység.
 Miért nem üres a Pokol?

A fáma szerint, amikor az Isten Fia

kilehelte lelkét a keresztfán egyenest a
Pokolba tért azért, hogy megmentse a
bűnösöket a kárhozattól.
A Sátán teljesen kitért a hitéből.
- Semmi szerepem sincsen
immáron a Világon. - Panaszolta. Hisz
entől fogva minden bűnös törvényszegő,
legyen házasságtörésben, vagy az
isteni törvények megsértésében vétkes
akár, nem számít, mert tüstént a
Mennyországba kerül.
Jézus rápillantott és elmosolyodott:
- Egy cseppet se aggódj - mondta a
nyomorult Ördögnek. - Lesznek olyanok
bőséggel, akik saját maguk túlcsorduló
erényét a többiek fölé helyezve, elítélik,
és üldözik majd a többieket,
mindazokat, akik hallgatnak szavamra.
Ezek a fennhéjázó emberek jönni
fognak számosan. Csak várj nehány
száz évet, és azt tapasztalod, hogy a
Pokol sokkal inkább telve van, mint
eddig valaha is!
 Egy majd' bezárt klastrom

Egy kolostorra nehéz idők jártak. Új

vallási eszmék szele kezdett fújni, az lett
a módi, hogy a Jóistent babonaságnak
tartották az emberek, és a fiatalok többé
már nemigen akartak novíciusokká
válni. Némelyikük elment szociológiát
tanulni,vagy elmélyedt a történelmi
materializmus társadalomfilozófiai
ateista irányzataiban, mígnem
fokozatosan maroknyian maradtak csak
és már azt is fontolgatták, hogy talán
jobb lenne bezárni a klastromot.
Az öreg szerzetesek is haltak sorra.
Amikor is az egyikük még mielőtt az
Úristen magához szólította volna a
lelkét, a halálos ágyához kérette a
kolostorban maradottakat mind.
Égi látomásom volt - mondta. - Ez a
klastrom valami nagyon fontos dologra
lett kiválasztva.
- Micsoda gyalázatosság - mondta
az egyik szerzetesnövendék. -
Mindössze csak öten maradtunk, éppen,
hogy csak meg tudunk birkózni a
köznapi feladatokkal, hogy fogjuk állni
akkor ennyien a sarat az igazi kihívással
szemben.
- Valóban szégyenteljes. Hiszen egy
angyal jelent meg nekem itt a
haláloságyamnál, és azt mondta, hogy
ötötök közül az egyikteknek az a sorsa,
hogy szent legyen belőle.
Amint ezt a szerzetes kimondta
kilehelte lelkét.
A temetés szere alatt a növendékek
némi kíváncsi elegy izgatottsággal
fürkészték, vizslatták egymást. Ki is
lehet a kiválasztott? Az, aki oly nagy
segítséget nyújt a falusiaknak? Az,
akinek az imája oly különleges erővel
bír? Az, akinek fohászától könny szökik
majd mindenki szemébe, aki csak
hallgatja őt, ki is lehet az?
Mivel a szerzetesek gondolataiban
ott munkált, egy szent van soraikban,
felfüggesztették hát a klastrom
bezárásának tervét, mi több helyette
buzgó imádság mellett serény és
kemény munkába fogtak, megjavították
porladó falait, és felebarátaikkal
gyakorolták a könyörületesség és
szeretet szereinek áldásait.
Egy napon egy ifjú érkezett a kolostor
kapuja elé. Az öt szerzetes
munkálkodása hozta közéjük, és az a
cél hogy segítsen nekik részt venni
munkájukban. Csupán egy hét telt belé,
amikor egy másik fiatalember jött el
hozzájuk hasonló szándékkal. És
apránként a novíciusok híre bejárta a
környéket.
- A szemükben az örömnek lángja
ragyog - lelkendezett egy legény az
édesatyjának, mikor engedélyét kérte
ahhoz, hogy közéjük állhasson.
- Minden tettüket szeretet hatja át -
jegyezte meg egy apa a fiának.- Nézd
csak azt a kolostort, sokkal szebb, mint
valaha.
És tíz esztendő múltán, már nyolcvan
fölé emelkedett a szerzetesek száma.
Egyikük sem tudta meg soha, igazzá
vált e, vagy akár valóságos volt e a
halálos ágy mellett mondott jövendölés,
vagy az egészet csupán azért találta ki
a derék öreg,hogy módot találjon azon
lelkesedés felszítására, ami a klastrom
elveszített méltóságának
visszaállításához szükségeltetett.

A fohász fontossága
 Egy napon egy embert
meglátogatták barátai.
- Nagyon szeretnénk, ha
megtanítanál bennünket azon
bölcsességre, aminek esztendők
folyamán lettél birtokosa. - Kérte az
egyik vendég.
- Vén vagyok már - felelte.
- Öreg és tudós. - mondta egy
másik.- Az eleddig hosszan eltelt évek
során láttuk szüntelen imádkozol. Mit
mondtál Őneki? Mik hát azok a
lényeges dolgok, amit imáinkba
foglaljunk?
Az aggastyán elmosolyodott.
- Kezdetben az ifjonti hév buzgott
bennem, akinek hite számára hihetetlen
a lehetetlen. Azidőtájt letérdeltem az
Úristen színe elé, és arra kértem adjon
nekem elegendő erőt, hogy az ember
természetét jobbá tehessem.
Fokozatosan rá kellett ébredjek, hogy a
feladat túlnő rajtam. Aztán azért
kezdtem fohászkodni a Teremtőhöz,
hogy segítsen közvetlen környezetemet
jelesebbé változtatnom.
- Egyebütt erre a dologra
valahányan példával szolgálunk,
kívánságod e része meghallgatatott.
Hisz jómagad jeles példája sokaknak
vált segítőjévé.
- Így igaz. Sokaknak segített az én
példám, és sokáig nem is leltem
nyomára a tökéletes imának. Csak,
most ahogy éltem lassan vége felé
közeledik, most értettem csak meg miért
is kellett volna könyörögnöm a
kezdetektől fogva.
- Miért mondd meg hát?
- Hogy megkapjam annak
képességét, hogy magamon
változtassak.
 Egy ima amit elfeledtem

Egy napon Sao Paulo utcáit járva

egy barátom- Edinho- egy írást adott
nekem, ami a Szent Pillanat címet
viselte. A brosúra egyetlen lapból állott
csupán négy színre nyomták, minőségi
papírra, se felekezet, se vallás nem
szerepelt rajt' mindössze egy ima a
hátoldalán.
El lehet képzelni azt a
meglepődést, ami az arcomon ülhetett,
mikor a fohász szerzőjének nevét
elolvastam, ott ugyanis nem szerepelt
másé, mint az -ENYÉM! A könyörgés a
nyolcvanas évek kezdeti időszakában
jelent meg egy verseskötet fülborítóján.
Soha nem hittem volna, hogy kiállja az
idő próbáját, vagy azt, hogy ilyen
különös módon kerüljön vissza
hozzám;de amint ismét elolvastam,nem
volt okom szégyenérzetre amiatt amit
írtam.
Ott volt hát egy röpiraton, és mert
hiszek a jeleknek, hát úgy érzem,
helyesen teszem, ha itt is leközlöm
nektek ismét. Remélem, hogy ez
minden olvasómat arra bátorítja majd,
hogy megírja a saját maga imáját, hogy
magának és többi felebarátjának olyan
dolgokat kérhessen általa, amit a
legfontosabbnak ítél. Imígyen
biztosítván kinek
kinek azt, hogy a szívében ébredő
pozitív lüktetés betöltse a minket
körülvevő mindenséget.
Íme, hát az ima:

Urunk óvjad meg Kétségünk,

mert a Kétség az az ösvény, ami az
imához vezet. Segít naggyá válnunk,
mert a Kétség bír rá arra, hogy
félelem nélkül szemlélődjünk
megannyi olyan válasz közt, amit
egyetlen kérdés hívott életre. Ezért
hát hadd válhasson a Kétség
Lehetőséggé...
Urunk óvjad meg Döntésünk,
mert Annak meghozása is ima. Ami a
Kétség elmúltával, megadja a
bátorságot a két út közötti választás
kegyelmére. Add meg nekünk, hogy
sohase változhasson az IGEN
NEMMÉ és NEM se válhasson
IGENNÉ. És ha döntöttünk egy út
felett, amit járni akarunk, soha ne
kelljen visszanézni a másikra, és a
lelkünket se rághassa bűntudat
emiatt. Ezért hát Döntésünk hadd
válhasson Lehetőséggé...
Urunk óvjad meg
Cselekedetünk, mert Az is mind ima.
Hadd lehessen általa mindennapi
kenyerünk mindannak eredménye,
annak a legjava, amit mindannyian
lelkünkben hordozunk. Téteményeink
és munkálkodásaink által hadd
viszonozhassuk, ha egy kicsit is, de
hadd adhassuk viszonzásképpen a
kapott Szeretetért. Azért add meg így
legyen ez is lehetőség legyen...
Urunk óvjad meg álmaink. Azok
is imák valahányan,mert biztosítják
tekintet nélkül bármely korra és
körülményre, hogy szívünkben
megőrizhessük a remény és kitartás
szent kegyelmének lángjait .Ezért hát
vigyázz rájuk is...Legyen ez is hát
lehetőség.
Urunk add meg nekünk a
Lelkesedést. Mert ezen ajándékod is
ima. Ez a lajtorja köt minket az Égi s
Földi dolgok megismeréséhez, a
felnőttek és a gyermekek világában, a
lelkesedés az ami megsúgja, hogy a
vágyaink mily fontosak,és érdemesek
minden rendű és rangú
erőfeszítéseinkre .A Lelkesedés az
ami megerősít abban minden
lehetséges, ha a dologhoz a szívünk
lelkünk adjuk. Ezért add meg hát a
Lelkesedés kegyelmét is. Ez is
lehetséges legyen...
Urunk vigyázz ránk, mert az Élet
az egyetlen ösvény, amivel
bizonysággá tehetjük a Te csodáidat
Uram. Add meg nekünk a dolgok
sorát a földön, a magvakból
fejlődhessen búza, és abból
kisülhessen a kenyérke is. Ami
csakis a Szeretettel lehetséges;
éppen ezért ne hagyj minket
magunkra. Mindig légy velünk,
mindazokkal, emberekkel és
asszonyokkal, akik kételkedünk, akik
lelkesedéssel töltjük meg álmaink és
tetteink, és minden napunkat úgy
éljük meg, annak szentelve, hogy
minden téteményünk a Te
dicsőségedet hirdethesse.
Ámen.
 Az elefánt és a kötél

Létezik egy cirkuszidomári

furfang, ami biztosítja, hogy az elefántok
soha ne lázadozhassanak - gyanítom,
hogy ez a csalókaság sokakat az
emberek világában is hasonlómód
gúzsbaköt.
A dolog a következő. Az
elefántborjút egy igen vastag kötéllel
egy a földbe mélyen, szilárdan bevert
cölöphöz pányvázzák. A jószág persze
többször is kísérletet tesz arra, hogy
kiszabaduljon, amihez persze nincs meg
az ereje. Egy év elteltével kikötik ismét
ugyanoda, a cölöppel, és a kötéllel,
amivel persze még mindig nem bír,
hasztalan minden szabadulásra tett
kísérlet. Ekkor ébred rá az elefánt, hogy
a kötél mindig erősebb lesz nála így hát
feladja.
Ezt a leckét felnőtt állatként sem
feledi, hogy mily sok fölös energiát
csapolt abba mindhiába, hogy
kiszabaduljon a fogságból. És az idomár
akár egy seprűnyélhez is kötözhetné
egy madzaggal, amivel egy elefánt játszi
könnyedséggel boldogulna ugyan, ám
mivel megtapasztalta, amit
megtapasztalt, a jószág kísérletet sem
tesz arra, hogy magát szabaddá tegye.
 A zsiráfanya nem kíméli csikaját

A nőstény zsiráf állva vagy menet

közben ellik, ezért hát csikajának élete
egy kb. 2 méteres zuhanással veszi
kezdetét.
A még mindig kába újszülött ezután
megkísérel felállni a négy lábára, ám az
anyja nagyon különösen "segíti"
ténykedését: gyengéden megrúgja,
amitől kicsinye elterül. Amikor a borjú
talprakecmeregne megint kap egy
rúgást.
Ez a folyamat néhányszor
megismétlődik, míg végül a kiscsikó
annyira kimerül, hogy erejét veszti a
további próbálkozásokhoz. Ekkor a
tehén megint megrúgja, arra
kényszerítvén ezzel kölykét, hogy
felálljon. Ezután már nem "sanyargatja"
tovább.
Minderre egyszerű a magyarázat:
mindezt a ragadozóktól való túlélés
érdekében teszi, a zsiráf első leckéje,
amit meg kell, tanuljon, a gyors felállás.
Anyja célszerű "kegyetlenségére" egy
arab szólás is magyarázatul
szolgál:"Sokszor a jó megtanításához,
bizony olykor elkél némi kíméletlenség."
 Az alkalmazkodó ponty

A koinak azaz a japáni pontynak

van egy természetes képessége,
mégpedig az hogy környezetéhez
igazítja a méretét. Így például egy
kisebb tartályban mindössze öt - hét
centiméter, ám egy tóba helyezve
növekedése meghaladhatja ennek
háromszorosát is.
Ugyanígy nőhetnek az emberek is a
környezetükhöz, jóllehet ez nálunk
korántsem fizikálisan történik, hanem
sokkal inkább lelki, spirituális,
intellektuális fejlődés
következményeként.
Míg a ponty esetében ez az
alkalmazkodás a hal kényelmét, vagy
éppen életben maradását szolgálja az,
hogy elfogadja az őt körülvevő világ
korlátozott határait, addig az ember
ezeket álmai szerint, szabadon saját
maga határolhatja be. Ha mi földi HAL-
andók túlnövünk az „akváriumunkon”,
amiben élünk, ahelyett, hogy
alkalmazkodnunk kellene a dologhoz,
lehetőségünk van kikutatni egy óceánt
akár, még akkor is, ha a kezdeti
alkalmazkodási, ’illeszkedési időszak,
alkalmasint kényelmetlennek, avagy
akár fájdalmasnak is bizonyulhat.
 Megszabadulni egy szellemtől*
(A japáni neveket nem rómadzsi azaz angol fonetikával
írom hanem „hangaridzsi” magyar kiejtés szerint így s =
s és nem sz pl.)

Éveken át Hitosi mindhiába kísérelte

meg felébreszteni a vágynak lángját egy
asszonyban, akit élete nagy
szerelmének hit. Ám a sors különös
olykor kegyetlen tréfamester: hisz azon
a nagy napon, amikor végül elfogadta őt
jövendőbeli urának, akkor tudta meg,
hogy gyógyíthatatlan kór emészti, és az
asszonynak nem sok van már hátra.
Hat hónap elteltével a halál
előszobája előtt az asszony így szólt:
- Ígérj meg nékem egy dolgot: azt,
hogy soha senkivel nem esel
szerelembe. Ám ha mégis megszegnéd
adott szavad, én minden éjjel eljövök
majd kísérteni téged.
Ezután az asszony szemeit örökre
lehúnyta. Hónapokon át Hitosi
mindhiába kerülte a fehércselédeket, a
végzet élce csak rátalált ismét, és a férfi
ráébredt, hogy egy új szerelemre
gyulladt. Amikor megkísérelt újfent
megházasodni, néhai szerelme
szelleme ígéretének eleget téve
kísérteni kezdte őt.
- Elárultál - vádolta a szellem.
- Évek hosszú során át kínáltam
neked a szívemet, amit te elutasítottál -
vágott vissza Hitosi.- Nem gondolod hát,
hogy járna nekem egy második esély a
boldogságra?
Ám egykori szerelme kísértetének
hasztalan volt minden szó, és jött is
minden éjjel, hogy a férfit riogassa. A
rém a fejére olvasta mindazt sorra, ami
nappal megesett, a mátkapár minden
egyes szó és csókváltását és öleléseit.
Hitoshi többé nem tudta fejét álomra
hajtani, ezért hát tanácsért elment egy
zen mesterhez Basóhoz.
- Kivált okos kísértet lehet ez az
’alak.- Mondta Basó.
- Az bizony tud minden egyes
körülményről, az utolsó részletekig. És
mostanra széjjelrombolni látszik
szerelmemet, mert nem csak az álmot
veri ki a szememből, hanem gyengéd
együttléteink pillanatait is arámmal
széjjelveri.
- Egyet se félj, elbánunk mi avval a
szellemmel - mondta Basó.
Azon az éjen, amikor a kísértet
megjelent, Hitosi azonnal megszólalt,
mielőtt még a démon megtehette volna.
Mivel kivált eszes kísértet vagy,
ajánlanék hát egy egyességet. És mivel
folyvást szemmel tartasz, kérdeznék is
tőled valamit azt illetően, amit ma
megtettem. Ha helyesen válaszolsz,
akkor ígérem, elhagyom mátkámat, és
többé mást sem veszek nőül. Ám ha
helytelen felelsz, meg kell, ígérjed, soha
többé nem tűnsz fel, nem riogatsz, mert
különben az istenek arra ítélnek, hogy
az örök sötétség birodalmában botorkálj
örökkétig.
- Legyen - vágta rá a kísértet
magabiztosan.
- Mai napon délután egy fűszeresnél
jártam, és egy zsákból ki is vettem egy
marékra való lisztet.
- Igen láttalak. - Felelte a kísértet.
- A kérdésem annyi csak, hogy hány
lisztszemecske volt a tenyeremben.
A jelenés ráébredt veszített, hogy
erre a fogas kérdésre, míg világ a világ
addig se tud megfelelni, és azért, hogy
elkerülje, hogy az istenek a vég nélküli
fekete kárhozatba száműzzék, úgy
döntött, eltűnik örökre.
Két nap elteltével, Hitoshi
visszament Basó házába.
- Eljöttem hozzád, hogy köszönetet
mondjak neked.
- Bizony vésd be jól ezeket a
leckéket, ennek a megtapasztalásnak a
tanulságit. Először: a kísértet csak azért
térhetett vissza hozzád minduntalan,
mert, féltél, tartottál tőle. Ha meg akarsz
szabadulni egy átoktól, egyszerűen
hagyd figyelmen kívül. Másodszor: a
kísértet a bűntudat felkeltésével talált
fogást rajtad. Akárhányszor rágjon
bennünk bűntudat, mindannyiszor tudat
alatt el is ítéltetünk. Végezetül senki, aki
igazán szeret, nem bírhat rá egy ilyen
ígéretre. Ha valaki meg akarja érteni a
szeretet lényegét, annak először meg
kell tanulnia a szabadon engedés
szabadságát is.*

*A fordító megjegyzése: idekívánkozik egy régi mondásom:

ha szeretsz, valakit engedd el, űzzed el egy idő után, ha
nem tér vissza mondj köszönetet azért az ajándékért, hogy
osztozhattatok egymással egymáson, és tudd soha nem volt
a tiéd. Ha visszatér, adj hálát érte, hogy egymáséi lehettek,
de tudd semmi sem örök sem a magányos lét, sem pedig
társad, társaid az Úton. Ezért hát kit szeretsz, engedd el
űzzed el egy idő után...

A két angyal

Az Úr 1476. esztendejében, két

férfi beszélgetett egy középkori
templomban. Elidőztek egy kissé egy
festmény előtt, ami két angyalt ábrázolt,
akik kéz a kézben tartottak egy város
felé.
A búbópestis borzalmait kellett
túléljük - kezdte egyikük. Emberek
halálát, nem akarok hát angyalos
képeket látni.
Ez a festmény a Pestisjárványt
ábrázolja- szólt a másik férfi. - Az Arany
Legendát. A vörös ruhás angyal Lucifer
a Gonosz Fejedelme. Láthatsz egy
övéhez erősített szákocskát; abban
hordja a járványt, ami elpusztította
emberek tömegét, és megtizedelte
családjaink.
A férfi csendesen szemügyre
vette a képet. Noha Lucifernél valóban
ott volt a kis vésszel terhes zsák, ennek
ellenére azon az égi hírnökön, aki
vezette őt, nyoma sem látszott a
nyugtalanságnak mitöbb békességet,
szeretetet, derűt és
megvilágosodottságot sugárzott.
- Ha Lucifer a Pestis hordozója,
ki hát a vezetője a másik angyal, aki a
kezét fogja?
- Ő az Istennek angyala az
Úristennek hírnöke. Mivel az Ő
engedélye nélkül még a Pokol
Fejedelme sem mutatkozhatna.
- És mi lenne a feladata a
hírvivőnek?
- Megmutatni a ’fajzatnak azt,
helyet, ahol az emberekre csapást
mérve, a tragédián keresztül
megtisztulhatnak valahányan.

A kihívás

Edmund Hillary volt az első ember a

világon, aki megmászta a Mount
Everestet a földkerekség legmagasabb
hegycsúcsát. Sikeres teljesítménye
éppen egybeesett II.Erzsébet királynővé
koronázási szerével, akinek a hódítást
ajánlotta, amiért Őkirályi Fensége lovagi
címet adományozott a férfinek.
A Sir megkísérelt egy második utat is
ám ebben teljes kudarcot vallott. Bukása
ellenére az angolok, értékelték
teljesítményét, erőfeszítéseit, és
meghívták egy hallgatósággal zsúfolásig
telt terembe, hogy meséljen élményeiről.
Hillary a beszámolót nehézségeinek
ecsetelésével kezdte, és a dörgő
tapsvihar ellenére közölte, hogy
csalódottnak, ostobának és
életképtelennek érzi magát. A beszéd
közben váratlan ellépett a mikrofon elől,
és elszántan átvágott a termen, majd
megállt egy hatalmas rajz előtt, ami az
útját ábrázolta és így kiáltott:
- Lehet, hogy most legyűrtél engem
Mount Everest, ám egy egyszerű oknál
fogva jövőre én, hódítalak meg téged,
mert te olyan nagyra nőttél csak
amilyenre nőhettél, ám én még mindig
tudok növekedni!

(Akit bővebben érdekel, a téma annak ajánlom a szerző

nagyszerű önéletrajzát: Kockázat nélkül nincs győzelem
címmel, ami a világjárók sorozatban jelent meg ’82-ben A
Gondolat Könyvkiadó világjárók sorozatában.)

A tökéletes asszony
 Naszrudin egy barátjával
beszélgetett, aki megkérdezte:
- Megfordult már a fejedben, hogy
megházasodj mollah*?
- Meg bizony. - válaszolta Naszrudin.
-Ifjúként eltökéltem magamban, hogy a
felkutatom a tökéletes asszonyt.
Keresztülszelve a puszta sivatagon,
eljutottam Damaszkuszba, és ott
találkoztam egy bájos szép,
lélektársamnak való lánnyal, csakhogy a
teremtés mit sem tudott a világról.
Folytattam hát utamat Iszfahánba; ott a
sors elibém vezérelt, egy teremtést ki a
lelki és a világi dolgokban is igen jártas
volt, csakhogy csúnyácska volt a lelkem.
Eztán úgy döntöttem Kairónak veszem
az irányt, ahol ebédemet egy
gyönyörűséges nő házában költöttem el,
aki műértője volt mind a földi mind az
égi titkok legjavának.
 - Akkor miért nem vetted nőül?
- Sajna barátom, biza ő csakis a
tökéletes férfit kereste.

*a mollah szó jelentése vezető ő vezeti az imádkozásokat a

mecsetben,ezenkívül lehet törvényalkotó,bíró, is. Bárki lehet
mollah, egyetlen feltétele az igazhitű mohamedánság, mivel
az iszlám nem ismeri a papság fogalmát. A legnagyobb
hatalmú mollahok válnak ajatollahá.
 A kacsa és a macska

- Hogyan kerültél rá a lélek útjának

ösvényére?- Tudakolta egy tanítvány
szufi mesterétől Samsz Tabrizitől.
- Édesanyám azt tartotta nem
vagyok elég őrült a bolondokházához,
és szent sem eléggé ahhoz, hogy
kolostorba vonulhassak- válaszolta
Tabrizi. - Így hát arra a döntésre
jutottam, hogy a szufizmusnak
szentelem magamat, amit szabadon
lelki magunkba mélyedéssel
sajátíthatunk el.
- És hogyan hoztad édesanyád
tudtára a dolgot?
- Elmondtam neki a következő
tanmesét: valaki egy nőstény macskára
bízott, egy kiskacsát, viseljen gondot rá.
A jószág mindenüvé követte örökbe
fogadó mamáját; mígnem egy napon,
elérkeztek egy tónak a partjára. A
kismadár már a vízbe is vetette magát,
mindhiába hívogatta a macska a part
széléről:
- Menten gyere, ki onnan még
megfulladsz!
Ám a kiskacsa csak így szólt:
- Nem cselekszem édesanyám.
Megtaláltam mi az, ami jó nekem, most
ez ahol vagyok ez az én lételemem. És
én maradok is itt, még akkor is, ha te
nem értheted a tó mire is való.
 Az életmentő hal

Naszrudin egy barlang mellett

elhaladva, észrevett egy lelki
gyakorlatába mélyedő jógit, akitől
megkérdezte mily titokra keresi a
választ. A mester így szólt:
- Az állatokat tanulmányozva,
megannyi gyakorlatot lestem el tőlük,
amit az emberek is hasznosíthatnak a
saját életükben.
- Egyszer egy hal megmentette az
életemet. - mondta Naszrudin. -Ha
megtanítasz minden dologra, amit csak
tudsz, akkor elmondom neked, hogy s
mint történt mindez.
A bölcsnek a hallottak szöget ütöttek
a fejébe; egy hal csakis egy szentéletűt
menthet meg. Így arra a döntésre jutott,
hogy megtanítja minden dolgára
Naszrudint.
A tanítás végeztével, így szólt
hozzá:
 - Immáron birtokosa lettél minden
tudományomnak, megtisztelnél, ha
megosztanád velem azt, mint is
mentette meg egy hal az életedet.
- Teljesen egyszerűen - válaszolta
Naszrudin. - Már majd megölt az
éhhalál, amikor sikerült kifognom, és a
halacskának hála, lett is jó három napra
való élelmem.
 A vágy erőssége

Egy bölcs elvitte tanítványát egy

tóhoz.
- A mai napon megmutatom
neked, mit jelent, amikor igazán
vágyunk valamit. - mondta.
Arra kérte együtt gázoljanak be a
vízbe, majd ezután, megragadta a fiú
fejét, és lenyomta a víz alá.
Így telt el egy perc. Majd eljött a
második fele is, amikor a legény küzdeni
kezdett, minden erejét beleadva ki akart
szabadulni a mester markából, hogy
visszajusson a felszínre.
Mígnem végül a bölcs elengedte.
A növendék kalapáló szívvel,levegőért
kapkodva állt fel.
 - Te megpróbáltál megölni
engem! –Sikoltotta.
A bölcs megvárta a fiút, míg
lecsihad, és így szólt:
- Korántsem akartalak megölni
téged. Ha azt szerettem volna, akkor
most nem lennél itt. Pusztán arra
szerettem volna választ kapni, mint is
érezted magad, a víz alá kerülve.
- Azt hittem, itt a vég! És csak
egyetlen vágy hajtott, hogy egy kis
levegőhöz juthassak.
- Pontosan .A vágy igazi
természete akkor ölt testet, amikor
csupán az marad egyetlen
kívánságunk,és ha nem érjük, el azt, a
halálunkat okozza.
 A mennybe vezető ösvény

Amikor Antonio atyát

megkérdezték, hogy az önfeláldozás
azon ösvény e ami a Mennyországba
vezet, ő így felelt:
- Az önfeláldozás útja kétirányú. Az
első azoké az embereké, akik azért
sanyargatják testüket, és azért
vezekelnek, mert hiszik, bűnösök
vagyunk, elkárhozunk valahányan. Az
ilyen emberekben múlhatatlan bűntudat
rág, és önmagukat méltatlannak tartják
a boldogságra. Nem is jutnak el sehova,
mert a Teremtő nem leli kedvét, abban a
hajlékban, amit a bűntudat emészt. A
második ösvényt azok járják, akik tudják
a világ korántsem olyan tökéletes, mint
ahogy azt a földi halandók kívánnák,
épp ezért fohászkodnak, vezekelnek, és
minden idejük, munkájuk azzal a
célzattal születik, hogy a környezetük
javulására, jobbulására szolgáljon. Ők
azok, akik felismerték a "sacrificio"
velejét, ami a sacro oficioból - szent
munkálkodás vagy szolgálatból ered.
Őket folyamatosan segíti a Jóisten, és
jutalmul kapják a Mennyeknek országát.
 A sértő alázatosság

Pásztor apát egy szkétai

szerzetessel sétálgatott, éppen amikor
egy ebédmeghívást kapott. A házigazda
a szentatyák tiszteletére jelesül
megparancsolta, hogy mindenből csakis
a legjobbat szolgálják fel vendégeinek.
Ám a szkíta éppen böjtölése közepén
járt, és amikor megérkezett a
terüljasztalkám, ő mindössze egy árva
borsószemet vett magához, és azt
kezdte lassan rágicsálni. A lakoma alatt
mindössze ennyit fogyasztott, s más
semmit. Távozás közben az apát így
szólt:
- Testvérem, ha vendégségbe
mégy, tégy úgy, hogy szent alázatod ne
hathasson sértőnek, támadónak.
Legközelebb, ha böjtölsz, egyszerűen
ne fogadd el szíveslátást.
A szerzetes megértette az
Apátot. És attól fogva mindig aszerint
cselekedett, ahogy azt egy vendégnek
illik.
A baj gyökere

Egy szkétai szerzetes így

panaszkodott Máté apátnak:
- A nyelvem mindig bajba sodor.
Amikor igazán hívő emberek közé
kerülök, egyszerűen nem tudok
uralkodni magamon, elragad a hév, míg
végül ostorozni nem kezdem helytelen
cselekményeiket.
Az idős apát ezt mondta a
kétségbeesett szkítának:
 - Ha valóban úgy érzed képtelen
vagy uralkodni érzelmeid felett, akkor
hagyd a tanítást, és eredj ki a sívó
pusztába. Ám nehogy becsapjad
magad: hisz a magány az elvonulás
választása, nem más pusztán
menekülés a gondok elől, ami mindig a
gyengeség bizonyítéka.
- Akkor mit tegyek hát?
- ismerd fel nem vagy hibák nélküli
földi halandó, így elkerülheted az
ártalmas felsőbbrendűség fennhéjázó
érzületét. Ezután pedig a tudásod
legjavát nyújtva, hozd ki a legjobbat a
dolgokból.
 Hogyan is dícsérjük az Urat

Egy novícius megkereste Macario

apátot, hogy a tanácsát kérje, mi a
leghatásosabb módja az Isten
dicséretének.
- Eredj el a sírkertbe, és
sértegessed a halottakat. - Mondta
Macario.
 A testvér a mondottak szerint
cselekedett. A következő napon
visszament Macariohoz.
- Mit válaszoltak? - Tudakolta az
apát.
- Semmit sem- felelte a növendék.
- Akkor hát térj vissza a temetőbe
ismét, és dicsérjed őket szitok helyett.
A szerzetes engedelmesen így is
tett. Még azon a délutánon visszament
az atyához, aki újból megkérdezte, mit
mondtak erre a halottak.
- Semmit. - Válaszolta ismét a
novícius.
- Az Úr dicséretére te is cselekedj
pontosan, úgy ahogy a halottak.
-Tanácsolta Macario. - Ne végy
tudomást se arról, ha mások átkoznak,
se arról, ha dicsérettel illetnek; ha így
munkálkodsz, képes leszel a saját
ösvényed megépítésére.
 Az ógó-mógó Mogo

Sok - sok éve élt Kínában egy

legény akit Mogonak hívtak, és aki
kőtöréssel kereste a kenyerét. Noha
erős volt és egészséges, mégsem volt
elégedett mindavval, amit az élettől
kapott, és éjt nappallá téve csak
siránkozott. Addig káromolta az Úristent,
mígnem egy napon megjelent előtte
őrangyala.
- Duzzadsz az egészségességtől,
és még előtted áll az egész élet -
mondta az angyal.- Minden ifjú azért
veszi nyakába a világot, hogy ilyen
munkát szerezhessen, mint a tied.
Akkor miért panaszkodsz folyvást?
- Az Úristen igazságtalanul bánik
velem, és semmi esélyét sem adja
annak, hogy naggyá lehessek. - Ógta-
mógta Mogo.
Az angyalt elfogta a nyugtalanság,
így hát elment az Istenhez, hogy a
segítségét kérje, és bizonyságát, hogy
védence legvégül nem veszíti el lelki
üdvösségét.
- Legyen, mint kívánod. - Mondotta
az Úr. - Mogo minden óhaja teljesül.
A következő napon Mogo mint
ahogy eddig is követ tört, amikor
meglátott egy hintót elhaladni, amiben
egy nemesember utazott talpig
ékszerekben. Letörölve mocskos arca
verejtékét Mogo keserűen kifakadt:
- Miért nem lehetek én is
kegyelmesúr? Ez a sorsom!
- Legyen hát! - dörmögte
örömtelien az angyal.
És uramfia, láss csodát Mogo
azonmód egy fényűző palota módos
urává vált egy hatalmas nagybirtokkal,
tengernyi szolgával, paripával. Minden
áldott napon elhagyta kastélyát szemet
gyönyörködtető kíséretével,és kedvtelve
figyelte hajdani sorstársait, akik az
útszélen felsorakoztak és
tiszteletteljesen néztek reá.
Ám egy bizonyos nap délutánján,
elviselhetetlenül tombolt a forróság; még
az arannyal bevont napernyő védelme
alatt is úgy megizzasztotta Mogot,
mintha csak az egykori közönséges
kőtörő lett volna. Ez rádöbbentette arra,
hogy az ő személye igazából nem is
főfontosságú: felette hercegek és
uralkodók állnak, ám mindőjük felett a
nap az úr, aki senki emberfiának sem
kell, engedelmeskedjen - a nap az igazi
király.
- Kedves angyal miért nem lehetek
én a nap? Ez a sorsom!- Nyígta Mogo.
- Legyen hát!- Kiáltotta az angyal
magába rejtve bánatát ekkora nagyra
törő vágy láttán.
És Mogo a Nappá változott
kívánsága szerint.
Ahogy ragyogott az égen,
megcsodálta mérhetetlen erejét, ami
szeszélyei szerint érlelte vagy égette fel
a gabonát, amikor egy fekete folt
közeledett feléje. Ami csak nőt egyre és
egyre, és kisvártatva Mogo látta, hogy
egy felhő az, ami olyannyira elborított
mindent körüle, hogy már a földet sem
látta.
- Angyal! - Visította Mogo. - A felhő
a napnál is erősebb! Sorsomból van
írva, hogy felhővé változzam.
- Legyen hát!- Mondta az angyal.
Mogoból felhő lett hát, és úgy vélte,
végre beteljesült az álma.
- Mily hatalmas vagyok!- Rivallta,
ahogy sötétségbe vonta a napot.
- Legyőzhetetlen vagyok!-
Mennydörögte, a hullámok űzése
közepette.
Csakhogy az elhagyatott óceán
homokos partján ott állt egy hatalmas
gránitszikla, olyan ősöreg volt, mint a
világ maga. Mogo arra gondolt, hogy a
kőmonstrum ellenszegül az akaratának,
és olyan vihart támasztott amilyet még
nem látott a természet. Óriás, tombolva
száguldó hullámok korbácsolták a
sziklát, megkísérelték kifordítani a
földből, hogy magába nyelje a forrongva
feneketlen óceán mélye.
A kőtömb rendíthetetlen szilárd
rezzenéstelenséggel, egy íznyit sem
moccanva, a helyén maradt.
Angyal- zokogott Mogo - a szikla
erősebb a felhőnél is. Az hát a sorsom,
hogy kőszikla legyek.
És Mogo kősziklává változott.
- Na vajon ki győzhet le most
engem? - hivalkodott. - Én vagyok
mindfölött a legerősebb kerek e világon.
És évek teltek el, mígnem egy
reggelen, Mogo érzett valamit, ami
heves fájdalommal járva beledöfött,
belehasított a belsejébe, és úgy érezte
mintha kőkemény gránit testét
darabokra törnék. Ezután tompa
kemény puffanásokat hallott, és ismét
érezte a borzalmas kínt.
Félelemtől őrülten sivalkodni
kezdett:
- Angyal valaki megpróbál megölni
engem! Sokkal erősebb nálamnál, olyan
akarok lenni, mint ő.
- Legyen meg az akaratod! - kiáltott
fel az angyal sírva.
És így vált Mogo kőtörővé megint.

( Ezt a történetet Shirlei Massapust

küldte)
 Olykor a szembesítés a
legcélszerűbb

Mindez akkor történt, amikor egy

Írói Fesztivál* díszvendége voltam
Ausztráliában. Délelőtt tíz óra volt, a
terem zsúfolásig hallgatósággal. Egy
helybéli író tett fel kérdéseket nekem,
akit John Feltonnak hívtak.
Az emelvényre léptem
szokványszabvány szorongással. Felton
bemutatott, és nekiállt feltenni kérdéseit.
Mielőtt még befejezhettem volna a
kérdés megválaszolását, megakasztva
azt, már vágott is a szavamba egy
újabbal. Ám amikor megfeleltem rá,
akkor valami ilyesmit mondott „hogy ez
nem volt egészen világosan érthető".Öt
perc elteltével a hallgatóság soraiban
érezhető nyugtalanság támadt;
mindenki tudta valami nincsen egészen
rendjén. Eszembe villant Konfuciusz és
megléptem az egyetlen lehetséges
dolgot.
- Kedveli az írásaimat?-
Tudakoltam.
- Ez badarság - válaszolta Felton. -
Azért vagyok itt, hogy interjút készítsek,
és nem fordítva.
- Téved nagyon is lényeges.
Tekintetbe véve, hogy még azt sem
hagyta, hogy befejezzem a
mondandómat. Konfuciusz szerint:
„Lehetőség szerint mindig tisztázzad
dolgaid".Most pedig követvén a nagy
bölcs tanácsát, öntsünk tiszta vizet a
pohárba: Kedveli a műveimet?
- Nem. Egy cseppet sem. Két
könyvét is elolvastam, de mind a kettőt
utáltam.
 - Remek, most pedig folytassuk.
A csatasorok rendeztével. A
hallgatóság ellazult, a légkör csak úgy
szikrázott az elektromosságtól, és az
interjú egészséges valódi eszmecserés
vitát eredményezett, aminek
végkifejletével mindenki elégedett
lehetett-beleértve magát Feltont is.

• A 2005-ös budapesti könyvfesztiválon

hasonló dolog történt, és megvallom kissé
nyersen fogalmazva az én pofám égett azok
helyett, akik mindezt így intézték: Popper
Péter mondott "laudációt" erősen
macskakörmözve, a Vendég tiszteletére,
bevallotta még nem olvasta igazán a
könyveit, de ez nem is lényeg, mert nem is
tetszik neki nagyon, amit csinál. Nem is érti
mire ez a nagy siker. Mitöbb róla mindig egy
szomorú bohóc (!) jut az eszébe.
Evvel a legősibb törvényt sértette meg, a
VENDÉG tiszteletét, mindegy, hogy most egy
V.I.P-ról van e szó, vagy éppen egy másik
minőségű akárhonnan előkerült jövevényről; de
könyörgöm vendégről (!) ez a tett minősíti az
elkövetőjét. Aki tanulhatott ugyan bármely indiai
asramban, vagy bárhol másutt a
 világban,megírhatta könyvek tucatjait is akár, az
maradt aki volt, egy képzett ugyan mégis
műveletlen legalábbis alapműveltségében
foghíjas tudással bíró ember, és mielőtt még
bárki nagy garral kardot rántana reám,
esetleges tiszteletüknek örvendő tanítójának,
vagy mesterének védelmében, nem árt
tisztázni , nem említettem és nem is említek
meg mást, (amit tudok vagy hallottam biztos
vagy ellenőrizetlen forrásból) csupán ezt az
egyetlen dolgot, itt ugyanis a szegénységi
bizonyítványt, nem mások pletykás viperanyelve
állította elő cáfolható,és cáfolni is való áskálódó
al-koholmányként)) (v.ö.Maktub), korántsem
mindezt Popper Péter önmaga alkotta meg
független attól, hogy nem magáról tartott
öntömjénező kiselőadást a nagyra
becsült(mégis általa semmibe vett) közönség
szeme és füle hallatára...vagy mégis?!
(Ismétlem nagyon bántott a dolog, és evvel nem
voltam egyedül, ami azért egy kissé
megnyugtatott.)
Ismerek valakit, aki kellőképpen alázatos
mind az írással, mind pedig embertársaival. Ez az ember
jellemében nevéhez méltó. Ha bárki valaha is találkozott
Vele netán beszéltek is egymással, akkor rögvest érti miről
is írok itt, ugyanis ennek az illetőnek az adja meg
hitelességét, mind a transzcendens mind pedig a
gyakorlatban élt élet dolgaiban, hogy kellő tisztelettel,
szeretettel és nyílt alázattal, és gyermeki kíváncsisággal
fordul minden dolgok felé. Az illető nevét elhagyom. Aki nem
pusztán ismertsége,útmutató sikerkönyvei, avagy regényei
folytán lett volna érdemes arra, hogy Ő mondhassa a
méltatás szavait, és alkalmasint Ő tegyen fel kérdeseket is
írótársának, egyrészt mivel kiválóan tud riportot készíteni,
másrészt ezzel együtt sok tekintetben sorstársak is egyben.
Itt pedig megköszönöm a sorsnak, hogy egy véletlen(?!)
folytán mindez megtörténhetett, kevéssel az után, hogy első
megjelent spirituális könyvét kezembe vehettem. Ha ezt
most Te is olvasod, valószínűleg fogalmad sincs, róla ki is
lehetek. Mosolyogva gondolok rá, hogy mikor még kiválóan
üzemelő kenyere javát ugyan megette már fehér
Mercedesedben utaztunk fel a fővárosba, és későbben is
akármikor, bárhol kiszúrtál Te is tüstént elmosolyodtál, azzal
a gesztussal, amivel csak kedves ismerősöket ajándékozunk
meg, a beszélgetéseink is mindig úgy folytak le, mint
jóbarátok között szokás. Minden kényszeredettség nélkül,
felszabadult természetességgel. Innen is kívánok minden jót
Néked ismeretlenségbe burkolódzó ismerősként így a 2008
Karácsonyának már a küszöbén állva! A nemesség nem
hatalmi, anyagi, vagy uram bocsá’ politikusi kérdés, sokkal
inkább viselkedés és az emberekkel való bánásmód egyfajta
életművészi kivitelezése. Mivel a lélekkutató írók közül
Kettőtökkel volt szerencsém megismerkedhetni, azok közt,
akik híresekké váltak nagyobb tömegek számára. Rólatok
írnék egy kevéskét engedelmetekkel. Te akinek nevét
elhagytam Te mondtad első találkozásunkkor Hatvan
városában a következőket, amit fekete noteszembe le is
jegyeztem:” Én mindig az egyént nézem meg, sosem a
mozgalmat.” Valamint:” Szembesülnünk kell azzal, hogy
Teremtő Hatalommal rendelkezünk, amit az Isteni hatalom
szolgálatába kell állítanunk. Az előző életekből jövő bármely
kudarcnak csak akkor van értelme, ha ebben az életben
meglátjuk az okot, a megoldást is…”
Mind a Kettőtökben azt a hihetetlen szerénységet láttam,
ami az igazán tapasztalt nemes emberek, ha úgy tetszik
nemes lelkű emberek jellemzője. Az egyik Te vagy, a másik
az az Úr akinek a könyvét éppen most ültetem hazai
nyelvezetünk örökszép, termékeny, ékes, játékos formájába.
És mivel tudom, hogy gyűjti a saját írásait más nyelveken a
világhálón, ha esetleg ezeket a sorokat olvassa, olvasod Te
is Zarándok - (mármint fordításban) tudd, hogy mindez azért
születhetett, meg ami itt van, mert a Személyes Történetem
kívánalma szerint jártam el, és mivel hiszek a jelekben, ezért
ennek a történetét majd máskor el is mesélem, azt is tudom
már mikor.)))
Most még annyit zárszóként mind a Kettőtöknek Áldott
Békés Ünnepeket, és sok szép, remek, elgondolkodtató,
egészséges vitára késztető könyvecskét, és mindehhez sok
erőt, egészséget, humort, és olvasók millióinak mindennél
többet jelentő szeretetét kívánom világszerte, nem csupán
Fényünnepen, hanem kívánom, hogy a szürke
hétköznapjaitokat is bárhol bármerre legyetek is ez a
húnyhatatlan meleg Fény hassa át, és sugározzon
mindenkire írásaitokon keresztül.
 Kerry Lee és az író

Miután megtartottam
előadásomat az ausztráliai Brisbaneben
elhagytam az auditóriumot, azért, hogy
dedikálhassam a könyveimet. Késő
délutánra járt már ugyan, ám olyan
meleg volt az idő, hogy a szervezők,
inkább a könyvtár épülete elé tettek egy
asztalt, hogy ott történjen meg az aktus.
Csevegő emberek jöttek sorra,
noha távol voltam az otthonomtól,
mégsem éreztem idegennek magam:
hisz műveim jó előfutárai voltak, a
bekövetkezett harmóniának.
Váratlanul egy huszonkét
esztendős leány vágott át az
emberkígyón, rám nézett és így szólt.
 - Sajnos lekéstem az előadását
- de volna néhány fontos dolog, amit
szeretnék elmondani önnek.
- Attól tartok, hogy ez most
lehetetlenség. - válaszoltam. - A
következő órában dedikálom műveimet,
azután pedig vacsorára vagyok
hivatalos.
- Ó ez nagyon is pazarul
lehetséges - felelte. Kerry Lee
Oldritchnak hívnak. Most pedig
elmondom mindazt, amit szeretnék, itt
és most az ön a könyveinek ajánlása
közepette, ön csak tegye a dolgát.
És még mielőtt bármit tehettem
vagy mondhattam volna akár,
hátizsákjából előhúzott egy hegedűt, és
játszani kezdett.
Beletemetkeztem a dolgomba,
ami jócskán tovább tartott egy óránál*
miközben Kerry Lee muzsikája kísért.
Az emberek pedig nem siettek dolguk
után, hanem a háttérbe húzódva,
hallgatták a nem várt ajándékkoncertet,
figyelték a napszállatot, és megérthették
mindazt, amit a lány a játékán keresztül
el akart, és el is mondott nekem.
Mikor befejeztem a dedikálást,
ő sem folytatta tovább a zenélést. Nem
hallatszott taps, pusztán a szinte sűrű,
megfogható csönd.
- Köszönöm neked. - mondtam.
- Az életben minden lényeges
dolog lelki osztozás. - Búcsúzott Kerry
Lee.
És amint érkezett oly
észrevétlen távozott.

*Valamiért ez most így alakult, de itt szeretnék

Veletek megosztani valamit, amit fontosnak tartok, így
hát elmondom. Azoknak, akik ott voltak nem
szolgálhat újdonságként, ám azoknak talán érdekes
lehet, akiknek nem volt érkezésük, ott lenni, a szó
valódi és más mondjuk az esetleges fővárosi
tömegközrekedési értelmében sem...
Ismét csak a budapesti Könyvfesztivál a történtek
színhelye. A szervezők kitalálták, hogy egy tesztet
kitöltve, lesz nehány szerencsés személy, aki ha
helyesen válaszol minden kérdésre (már bánom,
hogy indulatomban gombóccá gyűrtem, mert akkor
leírhatnám mik is voltak az esetleges nyereménnyel
kecsegtető kérdések, persze csak akkor, ha az
istenek az illetőkre mosolyintanak) és kihúzzák a
neveik a szent kalapból, akkor nyereményük egy
darab könyv Paulo Coelho aláírásával! A Hagyomány
egyik mondása, azaz az ember tervez, Isten végez,
mondása itt is érvényesült...
Ugyanis amikor a szerző fülébe jutott ez a dolog, nem
hagyta annyiban – látván a tömeget - ekkor látszott
kizárólagosan egyfajta indulat a szemében, és az
arcán - hanem az előadása után kihirdették lesz
aláírás még pedig nem is egy könyvet illetően, hanem
jó egy két órás aktus. A dologból közel négy óra lett,
persze előtte megtörtént egy fogadás ahol a nagyra
becsült Vendég kiváló borainkkal kimosott magából
minden kellemetlenséget, majd következett az
elmaradhatatlan cigaretta (megkínáltam egy százas
cigarettával, amire nagy elégedettséggel gyújtottunk
rá, ki a magáéra.) És a szünet végeztével.
Elkezdődött a derekas munka, ami közel négy órán (!)
Keresztültartott, aki ott járt láthatta, ahogy a mester
egyre csak fárad, ennek ellenére mindenkire
rávillantott egy- egy őszinte, nem talmi 'médiás
mosolyt, nem hárított el egyetlen fényképet, vagy
kézfogást sem, azaz kellő alázattal és szeretettel
tette, amit kell, és minden kapott ajándékot olvasóitól
gyermeki kíváncsiság elegyes örömmel fogadott.
A történetnek van egy rövidke csattanója. Ugyanis
másnap tehette volna, hogy ül a babérjain és pihen,
avagy bármi mást tesz, ami elűzi a fáradtság
gúzsnyűgjeit. Azonban Ő egy Harcoshoz méltóan
eljött másnap is olvasóihoz, és mindenki örömére
folytatta Zarándoklatát másutt, mielőtt továbbutazott
volna.
A vadász tanonc

Egy vénülő rókavadász, a környék

legjelesebbje, arra a döntésre jutott
örökre visszavonul. Összegyűjtötte a
betyárbútort, és elhatározta, hogy az
ország déli tájékára költözik, ahol
enyhébb az éghajlat.
Ám mielőtt még végezhetett volna a
személyes dolgainak
összecsomagolásával, egy fiatalember
látogatta meg.
- Szeretném, ha megtanítanál a
módszereidre. - Kérte a jövevény.
Cserébe megveszem tőled a
kereskedésedet,a vadász
engedélyedet,és ráadásnak megfizetek
minden titokért, amit megosztasz velem.
Az öreg beleegyezett, írásba is
foglalták a dolgot, és ki is tanította a
róka elejtés minden féltve őrzött
csínjára. A kapott pénzen vett is egy
takaros házat délen, ahol az éghajlat
igencsak enyhe volt, így nemigen kellett
gondja legyen a télire - való
tűzifagyűjtésre.
Ám a tavasz beköszöntével,
megsajdult benne a vágy, ahogy
visszagondolt az egykori vidékre, és úgy
döntött visszatér, hogy láthassa barátait.
Amikor megérkezett, össze is futott
a tanonccal, aki néhány hónappal előtte
csinos összeget fizetett a titkaiért.
- Mesélj- kezdte az öreg - milyen volt
a vadászidény?
- Egy sánta róka nem sok annyit
sem fogtam.
Az apó igen megütközött a dolgon.
- Követted é tanácsaim?
A tanonc lesunyt szemmel adott
választ:
- Nos, az igazat megvallva nem.
Úgy véltem a te módszereid felett eljárt
már az idő, és arra jutottam az a
legjobb, ha magam fedezem fel a
ravaszdi vadászat módozatait.

Őrizzed meg a dobozt

Egy apóka végigdolgozta az életét.

Mikor nyugalomba vonult, vett a fiának
egy gazdaságot, és úgy döntött
hátralevő napjait nagyobbrészt a
hatalmas ház előtti verandán töltögeti el.
Fia három évig dolgozott. Majd
haragosan zúgolódni kezdett.
- Apám nem csinál semmit, egy
szalmát sem tesz keresztbe. -
Füstölögte a barátainak. - Egész álló
nap csak a kertet lesi, ezzel múlatja az
idejét, míg én csak dolgozok rá, etetem.
Egy napon a fiúnál betelt a pohár,
és úgy döntött véget vet az igazságtalan
állapotnak. Összeeszkábált egy
hatalmas fadobozt, a verandára ment és
így szólt:
- Apa megkérlek, menj bele a
dobozba.
Az apó engedelmeskedett. Fia
pedig teherje platójára tette a dobozt, és
egy szakadék széléhez hajtott vele. Már
a mélybe lökte volna, amikor
megszólalt az édesapa:
- Fiam vess csak a szakadékba, ha
ezt kell tenned, ám őrizzed meg ezt a
dobozt. Példát mutattál, így hát biztos a
gyermekeidnek is szüksége lesz rá, a te
számodra.
 A feketerigó döntése

Egy öreg rigó talált egy darab

kenyeret és felszökött vele az égbe.
Amint ezt meglátták fiatal madártársai
űzőbe vették.
A közelgő vész láttán inkább
belepottyantotta a cipó darabkát egy
kígyó szájába, miközben ez járt a
fejében:
- Egy vén madár mennyire
másképpen látja a dolgokat. Igaz
elvesztettem az eleségemet, de mindig
akad egy következő, amire rálelhetek.
Ám ha ragaszkodtam volna a
zsákmányhoz körömszakadtamig, akkor
azzal égi háborúság tört volna ki, a
győztes minden madár irigységének lett
volna kitéve, a többiek összefogtak
volna ellene, és gyűlölség költözött
volna be minden szárnyas szívébe, ami
akár több esztendeig sem enyészett
volna el. Ez az időskor bölcsessége:
tudni azt hogyan váltsunk gyors
győzelmeket, tartós diadalokká.

A macska lényege a lelki

elmélyedésben

Egy nagyhírű Zen mester, aki a

Maju Kagi buddhista kolostor vezetője
volt, tartott egy macskát, a jószágért
valósággal rajongott a bölcs. A
lelkigyakorlatok közben, mindig maga
mellett tartotta cicáját, azért, hogy
lehetőség szerint örömét lelhesse a
társaságában.
Egy reggelen a bölcset, aki jócskán
benne járt már a korban, holtan találták.
Legidősebb tanítványa lépett a helyébe.
- Mitévők legyünk a macskával? -
Tudakolta testvéreitől.
Végül megboldogult mestere
emlékének tisztelegve, a friss vezető
úgy döntött, engedélyezi a macskának,
hogy jelen lehessen a meditációs
gyakorlatok alatt.
A környező kolostorok
szerzetesei, akik bejárták széles a
vidéket, miután látták a dolgot, hírét is
vitték, hogy a tájék egyik leghíresebb
templomában egy macska is részt vesz
az elmélyedésekben. És az esemény
híre csak terjedt.
 Évek szálltak el. A macska
elpusztult, viszont a tanítványok, úgy
hozzászoktak már a jelenlétéhez, hogy
szereztek egy másik példányt. Ám az
eltelt esztendőkben más kolostorok is
átvették ezt a szokást; mivel úgy vélték,
hogy valójában csakis kizárólag a
macska alapozta meg a Maju Kagi
hírnevét, és elfelejtették mily tökéletes
minőséget képviselt, aki mindezt
létrehozta.
Elmúlt egy generáció, és
módszertani tanulmányok sora jelent
meg, a macska fontosságáról a Zen
elmélyedésében. Egy egyetemi
professzor szakdolgozatot is írt, aminek
tanait az akadémia is szentesítette,
miszerint a macskának van egy
olyanfajta képessége,ami fokozza az
ember összpontosító képességeit,és
megsemmisíti a negatív energiákat.*
Így esett, hogy egy század múltán
a macskára úgy tekintettek azon a
tájékon, mint a Zen Buddhizmus
tanulásának lényeges kellékére.
Ezután jött egy mester, aki
túlérzékeny volt a macskaszőrre, és ő
úgy döntött, hogy a napi gyakorlatok
végzéséből száműzi a jószágot.
Mindenki tiltakozott, ám a
szerzetes kérlelhetetlen volt.
Tehetséges tanár lévén, a növendékek
a macska nélkül is folytatták
tanulmányaikat.
Fokozatosan a kolostorok
szerzetesei - folyvást új ösvények
kutatásától fűtötten, illetve belefáradva a
macskanép folyamatos etetésébe -
kezdték az egerek rémeit kizárni a
gyakorlatokról. A következő húsz év
elteltével, forradalmian új tézisek
kerültek írásba, hasonló címeket
viselve, mint például a "lelki elmélyedés
fontossága macska nélkül" illetve "A Zen
világának kiegyenlítődési módja az
egyén elméje által, állati segédlet nélkül.
 Ismét eltelt egy század,ami a
macskát végleg száműzte a Zen
meditációs szerekből azon a tájékon
.Ám kettőszáz esztendőnek kellett
eltelnie ahhoz, hogy a dolgok ismét
visszatérjenek a rendes
kerékvágásba,és mindez csak azért
történhetett, mert nem akadt senki sem,
akinek megfordult volna a fejében, hogy
rákérdezzen, hogy miért is van ott egy
macska egy ilyen szeren.
És az író, aki századok múlva
tudomást szerzett az eseményekről így
ír naplójában:
"És vajon mennyire számos lehet
mindazoknak az embereknek a száma,
akikbe a saját életüket illetően nem
szorul elegendő kurázsi ahhoz, hogy
merészen feltegyék maguknak ezt a
kérdést: tulajdonképpen miért is
viselkedem így, és miért nem máshogy?
A cselekményeinkben vajon mennyire is
ragaszkodunk jelentéktelen
"macskáinkhoz", elegendő bátorságunk
hiánya folytán, ami miatt nem tudunk
megszabadulni tőlük, hisz elfogadtuk
mások állítását, azokról az ominózus
"macskákról", hogy milyen lényegesek
dolgaink zökkenőmentes
működéséhez?

* Ha azt mondom, vízér, mindenki vágja rá kapásból

Hartman háló, az legalábbis aki egy kicsit is tisztában van a
radesztéziával, pszichotronikával, illetve az alternatív,
homeopátiás gyógymódokkal. Pedig nem árt tudni, hogy
ennek eredményeit tudományos keretek közt egy Magyar
férfi, név szerint Hernádi Gyula jelentette be egy párizsi
orvos kongresszuson, és saját magán elvégzett
szisztematikus kísérleteivel igazolta, hogy a vízerek az
egészségre milyen káros sugárzást bocsátanak ki. No
persze azt hozzá kell, még tegyem, hogy már a középkorban
is ismertek voltak a „pácás emberek”, aminek a nyomai
visszavezethetők egész az ősidőkig, az Arany Korig.
 A türelmetlen tanítvány

Piedra kolostorában egy kimerítő

reggeli imagyakorlat után egy növendék
így szólt az apáthoz:
- Mindazon imák fohászok, amiket
megtanítottál nekünk, közelebb visznek
az Úristenhez?
- Erre egy másik kérdéssel felelnék
meg -válaszolta az atya - Minden
elmondott imád miatt kél fel a nap
holnap?
- Természetesen nem! A nap a
mindenség törvényeit követve szentül
fel.
- Ez hát a válaszom kérdésedre.
Isten velünk van, bármely buzgó imáink
ellenére is.
A novícius meghökkent.
- Azt mondod ezzel, hogy az
imádság haszontalan?
- Éppen ellenkezőleg. Hogyha
nem ébredsz meg időben, akkor soha
nem láthatod a napkeltét. És noha az
Úristen mindig velünk van, ám ha nem
imádkozunk, akkor soha nem sikerülhet
megérezni az Ő jelenlétét.
 Meg szeretném találni az Istent

Egy kimerült vándor érkezett egy

kolostorba.
- Nagy ideje keresem már az Istent -
mondta. - Talán tőled megtanulhatom
atyám annak legjobb módját, hogy
rálelhessek az Úrra.
- Lépj be, és nézz szét
klastromunkban. - javasolta a szerzetes,
megfogta a zarándok kezét, és
bevezette a kápolnába - Itt láthatsz
néhány remekmívű tizenhatodik századi
festményt, a Jóisten életéről, és dicső
tetteiről.
A jövevény megvárta, míg a
szerzetes végigmutatta a kápolna
ékességeit minden egyes képet és
szobrot. Aminek végeztével így szólt:
- Minden, amit láttam nagyon
gyönyörű, de én az Istenhez vezető
legigazabb utat keresem.
 -Ó, igen Istenhez!- Kiáltott fel a
szerzetes. - Teljesen igazad van a
Jóistenhez!
És a refektóriumba vezette a
vendéget, ahol vacsorához készülődtek
a testvérek.
- Nézz csak körül. Az ételt
rövidesen felszolgáljuk, és meghívunk,
költsed el közöttünk. És míg éhedet
csillapítod, felolvasunk a Szentírásból.
- Nem étkezni jöttem, és olvastam
az Írás minden passzusát. - mondta a
vándor hajthatatlanul. - Azért vagyok itt,
hogy megtaláljam a Jóistent.
Az atya ismét megfogta az idegen
kezét és keresztül kasul bejárták a
klastromot övező gyönyörű kertet.
Testvéreim lelkére kötöttem, hogy
a pázsitot nyírják gondosan, és a
közepén látható szökőkút vizéről
távolítsanak el minden egyes lehullott
levelet. Úgy vélem ez a legtisztábban
tartott kolostor kies e vidéken.
 A jövevény egy kicsit elidőzött még
a szerzetessel sétálgatva, majd
kimentette magát, mondván mennie kell.
- Nem maradsz vacsorára?-
lepődött meg az atya.
Ahogy a vándor felült a lova hátára
így szólt:
- Köszönök mindent, hogy
láthattam az ékes kápolnát, a
szíveslátást a refektóriumban, a
kifogástalan tisztaságú takaros udvart.
Noha azzal a céllal tettem meg
mérföldek sokaságát, hogy
megtanuljam, miképpen találhatom meg
az Istent, és nem azzal, hogy
elkápráztasson a szépség, kényelem,
hathatóság, és önfegyelem vagy éppen
azok eredményei.
Ekkor mennydörgéssel lesújtott a
tüzes istennyila, a paripa hangosan
felsikoltott, és remegve megrázkódott a
föld. Váratlanul a jövevény letépte
álcáját, és a szerzetes előtt ott állt az
Úrjézus.
- Istennek mindenütt hajléka van,
ahova beengedik Őt. - mondta Jézus. -
Ám ennek a klastromnak a kapuját
bezártátok Előtte,a
szabályzataitokkal,dölyfösségetekkel,ga
zdagságotokkal,hivalkodástokkal. Ha
legközelebb egy idegen azért jön
közétek, hogy megtalálja az Úristent, ne
mutassatok neki semmit azokból a
javaitokból, amit az Ő kegyelme folytán
nyerhettetek el, hanem fegyelmezzetek
magára a kérdésre, és próbáljátok
eleget tenni neki szeretettel, alázatosan,
és egyszerűséggel.
Mondta Jézus azzal el is tűnt.
 Narcissus és a víztükör*

Majd mindenki ismeri Narcissus

eredeti görög történetét: a csinos ifjú
mindennap belenézett a forrás vizébe, s
lenyűgözte saját szépsége. Annyira el
volt telve magával, hogy egyszer
belezuhant a vízbe és megfulladt. Azon
a helyen virág nőtt, amelyet nárcisznak
neveznek. Ezzel azonban Oscar Wilde
nem fejezte be a történetet. Elmondja,
hogy amikor Narcissus meghalt,
előjöttek az oreádok, az erdő tündérei,
és látták, hogy a forrás édesvizű kis
tava sós könnyek helyévé változott.
– Miért sírsz? – kérdezték az
oreádok.
– Narcissus miatt – felelte a forrás.
– Ó, nem vagyunk meglepve, hogy
gyászolod Narcissust – folytatták az
oreádok. – Hiszen mi is mindannyian
kábultan követtük őt, amerre csak járt az
erdőben, de egyedül te csodálhattad
meg a szépségét közelről.
– Hogyhogy, Narcissus szép volt? –
Ki tudhatná ezt nálad jobban? –
döbbentek meg az oreádok. – Hiszen a
te partodról hajolt a víztükröd fölé nap,
mint nap!
A forrás egy kis ideig hallgatott, majd így
szólt:
– Narcissust siratom, de hogy szép
volt, azt sosem vettem észre. Azért
sírok, mert amikor fölém borulva rá
vetette pillantását, láttam, hogyan
tükröződik szemének mélyén az én
szépségem.

(Simkó György és Piros Ákos fordítása)

 *Ezt a remek fordítást az Alkimistából bátorkodtam áttenni ide,
mivel Coelho jogdíjmentesítette ezen írását, és mivel csupán
egyetlen apró változtatás van eközött és az eredeti között, remélem a
fordítókat sem sértettem meg vele. Ezért tehát Simkó Györgyöt és
Piros Ákost illeti köszönet!

Boldogasszony mutatványosa *

Egy középkori legenda szerint

Napba Öltözött Boldogasszonyunk
karjában a kisded Jézussal lejött a földre,
hogy meglátogasson egy kolostort.
Örömükben a lelkiatyák sorba álltak,
hogy kinyílvánítsák tiszteletüket, és
szeretetüket:
egyikük verset citált, másikuk színes
bibliai miniatúrákat, mutatott be, a
Szentíráshoz készült képeket egy
harmadik az összes szent nevének
felsorolásával hódolt Miasszonyunknak.
Míg végül egy alázatos apátra került a
sor, akinek soha nem adatott meg, hogy
bölcsebb emberek oktassák. Szülei
egyszerű vándorcirkuszosként keresték a
kenyerüket, és minden tudománya amit
tőlük tanult, csupán néhány látványos
labdaügyességi bemutatóra korlátozódott.

Amikor ő következett a szerzetesek véget

akartak vetni a tiszteletnyilvánítási
szernek, hisz mi fontosat is mondhatna
éppen egy egykori csepűrágó, és nem
szerették volna, hogy folt essen miatta a
kolostor hírnevén. Ám ő is teljes szívéből
szeretett volna valamit adni magából a
Szűznek és a Kisdednek.
Igen nagy zavarban volt, érezvén
testvérei
rosszallását, zsebéből előhalászott egy
pár szem narancsot, és elkezdte ügyesen a
levegőbe hajigálni,mivel ez volt az
egyedüli dolog a világon aminek ismerte
boszorkányos fogásait. Kisvártatva
Jézuska elmosolyodott, és Miasszonyunk
ölébe telepedve
örömében tapsikolni kezdett. Így őt az,
egyszerű szerzetest érte a megtiszteltetés
hogy a Szentszűz, felé nyújtotta a
Gyermeket, hogy egy kis ideig ringathassa
a karjaiban.

*Ennek az írásnak egy változata már megjelent a Maktubban

is.

A lemondás

A Női Energia szemináriumon

találkoztam Miie Tamaki
festőművésznővel. Megkérdeztem
milyen vallás szerint él?
- Semmilyen szerint. - Válaszolta.
 - Meghökkenésemre még
hozzátette:
- Buddhistaként nevelődtem. A
szerzetesek arra tanítottak, hogy a
léleknek útja az az út, ami folyamatos
lemondás: uralnunk kell az
érzelmeinket, azokat, amiket irigység
vagy gyűlölség táplál, vagy kétségek a
hitünket illetően, illetve a vágyaink.
Fokozatosan arra törekedtem, hogy
mindezektől megszabaduljak, mígnem
egy napon a szívem üressé nem vált;
minden bűnöm elenyészett, mentessé
váltam az emberi természettől. Elsőül
nagy öröm járt át, ám hamarosan
ráébredtem, hogy a többi emberrel nem
tudom megosztani az örömteli dolgaimat
sem. Ekkor döntöttem el, hogy
elhagyom a vallásomat. Most pedig igaz
tovább élnek konfliktusaim, az életem
azon pillanatai, amikben kétség vagy
düh munkál, de egy dolog biztos, hogy
így sokkal közelebb kerültem
embertársaimhoz és ez által az
Úristenhez is.

Pókhálóink megértése

A mágikus hagyomány szerint végzett

négy zarándokutam közül a Rómain a
majd húsz napon át tartó teljes
magányosság ráébresztett arra, hogy
sokkal rosszabb állapotba kerültem,
mint mikor a szent útnak nekiindultam.
Egyedüllétem hatásaként gonosz,
tisztátalan, alantas gondolatok
kavarogtak bennem.
Felkerestem hát segítőmet, hogy
tanácsát kérjem. Elmeséltem neki, hogy
amikor a szentútnak nekivágtam, azt
hittem, hogy evvel Istenhez közelebb
kerülök, ám ez a majd három héttől csak
úgy érzem még mélyebb pokolba lettem
taszítva.
- Nincs okod aggodalomra, jobban
leszel, meglásd. - mondta az
asszony – Tény mikor valakiben
fellobban a belső megvilágosodás
fénye elsőre azt a pókhálót és port
tárja fel, amik a gyengeségeink. A te
esetedben is így történt, ennek oka,
hogy a sötétség miatt nem láthattad
azokat. Ennek tudatában pedig
sokkal könnyebb lesz, azoktól
lelkedet megtisztítsad.

Az acél megedzése
 Lynell Waterman mesélt egy
történetet egy fegyverkovácsról, aki
úgy döntött feladja ifjonti gyarlóságait
és ezen túl az Úristennek szenteli az
életét. Évekig dolgozott keményen, és
számtalanszor mutatta a
könyörületesség jó példáját; ám
mindhiába vágyai csak nem
teljesültek, nem fordult jobbá a sorsa.
Éppen ellenkezőleg, a gondjai és
adósságai csak halmozódni látszottak
egyre.
Egy napon egy barátja meglátogatta
és sajnálkozva így szólt látván sanyarú
sorsát:
- Bizony igen különös, hogy éppen
ahogy eldöntötted Istenfélővé válsz,
a sorsod azonmód rosszabbá
változott. Nem kívánom bírálattal
gyengíteni a hitedet, de szilárd
eltökéltséged ellenére a lelki utat
illetően az életed egy szemernyit
 sem javult.
A kovács nem felelt; gyakorta rágódott
hasonlóképpen maga is, nem értvén
miért is forog így sorsának kereke.
Mindazonáltal választ szeretett
volna adni barátjának, és ahogy szóra
nyitotta száját, és befejezte
gondolatait, rá is ébredt, meglelte a
keresett magyarázatot. Ami így
hangzott:
- Az acél nyersen kerül a
műhelyembe, amiből kardot kell,
készítsek. Tudod mi ennek a módja?
Először is addig izzítom a fémet, míg
vörössé nem hevül, azután
könyörtelenül csépelni kezdem a
legnehezebb pörölyömmel,
mindaddig, míg fel nem veszi az
általam kívánt alakot. Ami után hideg
vizes vödörbe merítem, az egész
műhelyben csak úgy forr, sziszeg a
gőz, ahogy sisteregve pattog a fém
válaszul a hirtelen
 hőmérsékletváltozásra. És mindezt a
folyamatot kell, folytassam, amíg a
kard tökéletessé nem válik: egyetlen
alkalom nem elegendő hozzá.
A kovács hosszan hallgatott,
cigarettát gyújtott, majd folytatta
mondanivalóját.
Megesik, hogy az acél nem állja az
ilyen próbát. A hevítést, a kalapálást,
a hideg vizet és megroppan,
megreped. Ebből tudom, hogy ebből
az életben nem készíthetek kiváló
kardpengét. És ezt az anyagot a
műhely előtti vashulladék halomba
hajítom, amit jómagad is láthattál.
Egy megint csak hosszú hallgatás
után a kovács zárásképpen így szólt:
- Tudom, hogy a Jóisten
próbatüzekbe vetett engem.
Elfogadtam sorsom rám mért
csapásait, és gyakorta éreztem
magam oly hidegen közömbösnek
akár a víz, ami annyi fájdalmat okoz
az acélban. De egy fohászom segít:
Kérlek Téged Teremtő Istenem,
hogy mindaddig álljam a
próbatételeket, mígnem fel nem
veszem azt az alakot, ami
Kívánalmaid szerint való. Tedd, azt
aszerint bármily legyen is, amit a
legjobbnak vélsz kívánságod szerint,
de soha egyetlen alkalommal se
hajíts engem a hulladék lelkek
halmába.
 A Sátán szabadvására*

A Sátán hallgatva az idők szavára

úgy döntött kiárusítja a raktáron levő
kísértés készletét. Fel is adott hát egy
újsághirdetést és a következő napját az
üzletébe belépő vásárlóinak szentelte.
Akadt néhány bámulatos áruba
bocsájtott portéka is: kövek, amik az
erényt megrontják, tükrök, amikben
bármely lélek fontossága hatalmassá
változik, szemlencsék, amelyekben
másoké elenyészik. A falakon ott lógott
néhány sejtelmes darab: egy
csavartpengéjű tőr az emberek hátba
döfésére szolgálandó, valamint olyan
magnetofonok, amik csak pletykák és
hazugságok felvételére és lejátszására
voltak alkalmasak.
- Egyet se féljen a fizetség miatt!
-Harsogta a vén Sátán minden
esetleges vásárlójának. - Vigye csak
el akár még ma, és akkor fizessen
meg érte, amikor csak tud!
Az egyik jövevény észrevett két
igencsak elhasznált szerkezetet az
egyik sarokba hajítva. Nem látszott
rajtuk semmi különlegesség,
leszámítva a borsos árat. Kíváncsian
firtatta hát a szembeszökő
ellentmondás okát.
- Ezek az kedvenceim, azért oly
elhasználtak már mivel ezeket
alkalmazom leginkább – felelte
nevetve a Sátán. Nem igazán
 óhajtottam oly nagyon közszemlére
tenni őket, nehogy még az emberek
kitanulják a védekezést ellenük. Ám
az egyszer szentigaz hogy kincset
érnek mind a ketten: az egyik neve a
Kétség a másiké pedig
Kisebbrendűségi érzés. Ahol minden
rendű-rangú kísértés befuccsol, ez a
kettő bizony még mindig működik.

*Az ördögi üzletre számtalan példa akad az

irodalomban. Coelhonál is mindjárt ott a Prym
kisasszony. Vagy Kingnél (mitagadás nagy kedvencem)
a bájosan brutális Hasznos Holmik, de említhetném még
Twaintől a Titokzatos idegent, Bulgakovtól a Mester és
Margaritát illetve szerintem minden idők legnagyszerűbb
történetét Madách Imre Az ember tragédiáját is. Ha
valaki még nem olvasta érdemes. Goethét már meg sem
említem…

A hasznos zsémbelés

Jákob rabbi neje őnagysága, a

zsidó pap minden barátja szerint,
erősen bonyolult lélek volt; olyan
teremtés, akinek egy szikrányi ürügy
is elegendő a vitára.
Jákob mindenesetre mindig
felülemelkedett a dolgon.
Mígnem éppen fia Ishmáel
menyegzőjének a napján, vendégek
százainak örömteli vigadalma
közepette a rabbi nekiállt szapulni
asszonyát, mégpedig olyan garral,
hogy ez mindenkinek fel is tűnt a
sokadalomban.
- Mi a baj? – firtatta az egyik barát
miután csillapult a vihar. – Hova lett
az a vezérelved, ami szerint soha
nem veszed fel asszonyod
kesztyűjét?
- Nézz rá, csak úgy ragyog a
boldogságtól.
És valóban a felesége szemlátomást
örömét lelte a mulatságban.
- De hiszen társaságban zsémbeltél
vele! Nem értem egyikőtök
viselkedésmódját sem, se a tiedet se
 az övét!-Pirított rá a barát.
- Néhány nappal ezelőtt rájöttem,
hogy ami a nejemet igazán zavarja
bennem az a hallgatásom. Azzal a
hallgatással, amit válaszul kapott
tőlem olybá tűnhettem a számára,
mintha semmibe venném, illetve
egyfajta erkölcsi felsőbbrendűség
ürügyén tartanék távolságot vele
szemben így felkeltve benne az
alsóbbrendűségi bűntudatot, amitől
semmi kis pontnak érezheti magát.
Erről szó sincsen, mivel mindennél
jobban szeretem, úgy döntöttem hát,
hogy itt mindenki előtt alaposan
lekapom a tíz körméről. Amiből
láthatja megértettem olykor min is
mehet keresztül emiatt, azzal, ha
úgy teszek, mint ő, ezzel pedig
megnyitom előtte a kommunikálás
csatornájának zsilipjét.
Majom úr és majom asszonyság
összeszólalkozása
Majom úr és asszonya egy fa ágai
közt ülve a naplementét nézték.
Egyszercsak a nej így szólt:
- Mi okozza az égbolt színének
változását, amikor a nap eléri a
szemhatárt?
- Ha mindenre magyarázatot
kísérelnénk keresni, akkor nem
maradna időnk arra, hogy éljünk. –
Felelte az ura. - Csak ücsörögjünk
csöndeskén, és hagyjuk, hogy ez az
ecsetre kívánkozó festői napszállat
betöltse szívünk.
Majom asszonyságot elöntötte az epe:
- Hogy te milyen egy babonás és
primitív alak vagy. Mit neked a
logika, csak habzsolhassad az élet
örömeit.
Éppen abban a pillanatban járt arra a
százlábú.
- Százlábú koma! - Szólította meg
majom uraság. Hogyan vagy képes
ilyen tökéletes harmóniában
 mozgatni egyik lábadat a másik
után?
- Az igazat megvallva eszembe se
jutott eddig. - érkezett a válasz
- Ha megkérhetlek, gondold át! Az
asszony magyarázatot keres a
dologra.
A százlábú végtatjait vizslatva így
szólt:
- No, akkor lássuk csak… először ezt
az izmot mozdítom meg, nem nem is.
Először a testemet errefele billentem
így…
A százlábú majd két fertályórát* ölt
annak kísérletébe, hogy
elmagyarázza, mint is mozgatja a
végtagjait, ám mennél inkább szerette
volna, annál jobban belezavarodott.
Mitöbb a dolog oda fajult, hogy mikor
szerencsétlen jószág tovább szerette
volna folytatni az útját, az bizony nem
sikerült, mert elfelejtette, hogyan is
kell lépni.
 - Mit tettél?- sivalkodta
kétségbeesetten. – Annyira el akartam
magyarázni nektek, hogy el is
felejtettem, hogyan is teszem, amit
tettem.
- Na, most már látod, hogy mi
történhetik akkor, ha valaki
megkíséreli mindennek kikutatni a
magyarázatát? – Mondta majom
uraság neje őnagyságának és a
naplemente felé fordult, hogy
csendben élvezze a látványt.

*egy fertályóra;15 perc

 A hasznos és a haszontalan
igazsága

Jean nagyapójával a párizsi

utcákon sétálgatott. Mikor kisvártatva
arra lettek figyelmesek, hogy egy
cipészt éppen szapulja az egyik
ügyfele, aki állítása szerint
elégedetlen a munkájával. Az iparos
nyugodtan végighallgatta a
kifogásokat, és megígérte jóváteszi a
hibát.
Ezt követően tettek egy
kávészünetet. A mellettük levő
asztalnál a főúr arra kért egy
vendéget, hogy egy kicsit húzza el a
székét, hogy elférhessen. A férfi
azonban hevesen kikérte magának az
inzultust, és nem mozdult egy íznyit
sem.
- Soha ne felejtsed, amit ma láttál –
intette a nagypapája. – Míg a
cipőkészítő elfogadta vásárlója
kifogásait, addig ennek a másik
alaknak esze ágában sem volt
megmozdítania a hátsófelét. A
hasznos ember nem veszi
sértésnek, ha kifogást találnak a
munkájában, ám a semmihaszna
igen fontos személynek véli magát,
és hozzá nem értését tekintéllyel
álcázza.
 Az ajándékba kapott sértés

Élt egyszer Tokió mellett egy

méltán híres szamuráj, aki most, hogy
immáron kenyere javát megette már,
vénségére úgy döntött, hogy életét a
zen buddhizmus tanításának szenteli
a jövő számára. Élemedett kora
ellenére azt tartották róla, hogy
bármelyik ellenfelét képes legyőzni.
Egy délutánon meglátogatta egy
harcos, akiről hírlett nem ismer
félelmet, és hírhedett volt kihívó
módszeréről, magatartásáról, ami a
következőből állott; kivárta, míg a
hergeléstől türelmét vesztett
ellenlábasa elsőként rátámad, és
kivételes szellemi képességeivel
kifigyelt bármilyen végzetesnek
bizonyuló hibát és akár a villámlás
már küldte is a válasz ellencsapást.
A nyughatatlan ifjú vitéz eladdig
még soha nem veszített bajvívásban.
Hallotta az öreg katona hírét, és azzal
a célzattal jött, hogy a saját tekintélyét
növelendő legyűrje őt.
Tanítványai tiltakozása ellenére a
veterán vitéz elfogadta a kihívást.
A város apraja-nagyja összegyűlt a
város főterén, és az ifjú sértegetni
kezdte az öreg tanítót. Egy kevés
kaviccsal dobálta, arcul köpte,
ráokádta tarsolya tartalmának minden
szitkát, a mesterre és őseleire. Órákon
át mindent aljasságot elkövetett, amit
csak tudott, hogy kibillentse a bölcset,
ám az öreg fel sem vette
mocskolódást. Mígnem a délután
estbe hajlott, éppen amikor a tűzheves
harcos kimerülten és
megszégyenülten visszavonulót fújt.
A tanítványok azonban abbéli
csalódottságukban, hogy a bölcs
válasz nélkül hagyta az inzultust
megkérdezték:
- Hogyan tudsz belenyugodni
ilyesfajta megaláztatásba? Miért nem
vállaltad még az esetleges vereség
kockázatát sem a kardoddal, mintsem
hogy gyávának mutatkozhass a
szemünkben?
- Ha valaki adományt hoz néked,
amit te nem fogadsz el, akkor ez az
ajándék kit illet? – Kérdezte a bölcs.
- A hozót, aki megkísérelte átadni. –
felelték a tanítványok.
- Ugyanez vonatkozik nem
különben az irigységre, a haragra,
vagy sértésekre, szitkokra – válaszolta
a mester – amennyiben nem fogadjuk
el azokat, akkor annak a tulajdonában
maradnak továbbra is, aki eddig is
magában hordozta.

Az esernyő

Tíz éves tanulmányai végeztével,

Zeno úgy vélte, készen áll zen
mesterré válni. Egy esős napon
látogatóba ment egy híres tanárhoz
Nan-inhez.
Amint belépett a bölcs házába az
ezt a kérdést intézte hozzá:
- Kint hagytad az ernyődet és a
cipőid?
- Természetesen – válaszolta Zeno. –
Már csak elemi udvariasságból is így
teszek bárhol legyek is.
- Akkor válaszold meg nekem a
következőt: az esernyőt a lábbelid
mellé bal, avagy jobb felől tetted?
- A leghalványabb sejtelmem sincs
róla mester.
- A zen buddhizmus művészetének
veleje a tudatos jelenlétben rejlik,
ami áthatja a gyakorló minden egyes
cselekedetét. – válaszolta Nan-in. –
A figyelem hiánya legyen a
legapróbb is az ember tökéletes
pusztulását okozhatja. Még a folyton
rohanó édesapa se hagyja soha,
 hogy a tőre apró csemetéje számára
elérhető legyen. Az a szamuráj,
amelyik nem viseli gondját a
kardjának mindennap, úgy jár, hogy
mikor szükséges lenne, pengét
húzni az rozsdásan megreked. Az
ifjú, pedig aki elfeled virágot adni
kedvesének, végül elveszíti őt.
Mindebből Zeno megértette a
lényeget, jóllehet kiváló ismerője volt a
Zen módszerek alkalmazásának, ami
a lelki gyakorlatokat illette, azonban
mindezt a tudást elfeledte használni a
világi mindennapi dolgokban.

Az emlékezés és a só
 Reggel nyolcra érkeztem meg
Madridba. Csupán néhány órácskát
tölthettem el, így értelme nem lett
volna, felhívni itteni barátaimat
egyeztetés végett, alkalmas e a
látogatás. Ezért hát úgy döntöttem
egyedül veszem nyakamba a várost,
meglátogatván kedvenc helyeimet,
aminek végső koronája egy a Retiro
Park padján ülve elszívott cigaretta
lesz, így is történt.
- Úgy tűnik, mint aki mérföldekre jár
innen –mondta egy öregúr, aki
leült mellém.
- Ó kérem én nagyon is jelen
vagyok – válaszoltam – csak az
tizenkét esztendeje történt, 1986-
ban, amikor ugyanezen a padon
ücsörögtem egy festő barátommal
Anastasio Ranchallal. Mind a
ketten elmerültünk asszonyom
Christina szemlélésében, aki
 kicsit jobban a pohár fenekére
nézett, és megkísérelt ellejteni egy
flamencót.
- Élvezze csak az emlékeit –mondta
idős padtársam. Ám ne feledje az,
emlékek olyanok akár a só: egy
bizonyos mennyiségben
gazdagabbá teszik, kiemelik az
étel ízét, ám azon túl tönkre teszik
azt. Ha mindig csak a múltban él,
egyszer csak azon kapja majd
magát, hogy nem lesz
emlékezetes jelene sem.
 Ami menthető

Egy újságíró elment Jean

Cocteauhoz, hogy riportot készítsen
vele, akinek a lakása telis tele volt
szertehányt hírneves művészek
alkotásaival, dísztárgyaival,
faragványaival, festményeivel,
rajzaival és könyveivel. A híresség
szinte majd mindent megtartott, és
mindegyik darabhoz erősen kötődött.
Egyszercsak az interjú közepén az
újságíró úgy döntött megkérdezi:”Ha
most ebben a házban tűz ütne ki
nagy hirtelen, és csak egy dolgot
menthetne magával, akkor mi lenne
az?
- És mit válaszolt? – Tudakolta
Álvaro Teixeira a Cocteau
életének szakértő tudora, aki
velem együtt vendégeskedett egy
kastélyban.
- Cocteau ezt mondta:- Nekem
 kellene felgyújtanom.
És akkor mindannyiunkra csend
borult ültünkben, szívünket öröm
töltötte el, a nagyszerű válasz
hallatán.
 Egy barátom történetet ír

Egy barátom Bruno Saint – Cast,

megannyi high – tech projekten
dolgozik Európában. Egy éjjelen
már nagyon korán kiverte az ágy,
és már nem tudott visszaaludni;
hirtelen ösztönzést érzett arra, hogy
egy kamaszkori cimborájáról írjon,
akivel egykor Tahitin hozta össze
jósorsa.
Jóllehet tudta, hogy a reggel
munkába kell mennie ennek
ellenére Bruno nekiállt papírra vetni
egy különös históriát, aminek hőse
a serdülőkori barát John Salmon,
aki egy nagy utazást tesz
Patagóniától Ausztráliáig.
Tevékenysége közepette, hatalmas
felszabadultság érzet szállta meg,
úgy áradt elő a történet, mintha
csak sugalmazta volna valaki.
 Épp amint befejezte, megszólalt a
telefon. Az édesanyja hívta azért,
hogy elmondja neki, hogy most
hallotta John Salmon jobblétre
szenderült.
 A rabbi és a megbocsájtás

Ez egy jellegzetes történet a nagy

Bal Shen Tov rabbiról. Mely szerint
midőn egy alkalommal, egy hegy
ormán állva a tanítványaival
lenéztek a völgybe, arra lettek
figyelmesek, hogy alant a városra
rátör egy kozákhad, és mészárolni
kezdi az embereket.
Látván megannyi barátja halálát,
könyörgését a kegyelemért, a rabbi
így sikoltott:
- Bárha én lehetnék az Isten!
Az egyik megdöbbent tanítvány így
szólt hozzá:
- Hogy ejthetsz ki a szádon ily
istenkáromlást mester? Tán, ha te
lennél a Teremtő, akkor másképp
cselekednél, mint Ő? Tán úgy
véled, hogy gyakran tesz rosszul
 az Úr?
A rabbi a tanítvány szemébe
nézett és így szólt:
- A Jóistennek mindig igaza van.
Ám ha én Ő lennék, akkor legalább
megérthetném, miért is történnek
ilyen dolgok.
 A gyümölcs parancsolat

A gyümölcs igen ritka kincs volt a

sivatagi pusztaságban. Az Úr
magához rendelte az egyik prófétát,
és így szólt hozzá:
- Mindenki csak egy gyümölcsöt
egyen naponta.
A parancsot nemzedékeken át
megtartották, és azon tájék
növényzete, környezete meg is
őrződött. Hiszen az el nem
fogyasztott gyümölcs magot hozott,
amikből egyre és egyre fák nőttek.
Kisvártatva a tájegység igen
termékennyé vált a környező és
más városok nem kis irigységére.
 Jóllehet a törvény maradt annak
ellenére, hogy már az a próféta is
ki meghirdette megtért őseihez, a
népek mégis hűségesek
maradtak, és csupán egyetlen
gyümölcsöt ettek naponta. Mi
több más városok lakóinak sem
engedélyezték, hogy a bőséges
termést, az előírottnál nagyobb
mennyiségben élvezhessék. Az
eredmény: a termény ott rohadt
meg a földön s a fákon.
Az Úr hívatta hát az új prófétát,
és így szólt hozzá:
- Egyen csak a nép annyi
gyümölcsöt, amennyi csak
beléfér, mi több kérd meg az
embereket arra, hogy osszák meg
szomszédjaikkal a felesleget.
Ám hiába érkezett meg a próféta a
városba az új törvénnyel, az
emberek szívében és elméjében oly
mélyen gyökeredzett a régi
parancs, hogy menten
megkövezték őt.
Az idő haladtával azonban az
ifjúság kezdte megkérdőjelezni e
barbár hagyományt, ám mivel az
elődök ősi tradíciója
érinthetetlennek számított, inkább
arra a döntésre jutottak, hogy
kevesebb gonddal jár, ha elhagyják
vallásukat. Ily módon pedig annyi
gyümölcsöt ehetnek, amennyi csak
jólesik, a maradékot pedig
megoszthatják a szükségben
szenvedőkkel.
Azok, akik eleget tettek vallási
parancsuknak, magukat a
legszentebb jámboroknak tartották.
Valójában azonban vakok maradtak
a világ változásaira, amihez az
embernek mindig alkalmazkodnia
kell.
 Egy szemvillanás nem sok

A koreai polgárháború idején egy

bizonyos hadvezér haladtában
kérlelhetetlen, mindent pusztítva
nyomult előre seregével bevéve
egyik tartományt a másik után. Az
egyik város népei hallottak a
közeledő veszedelemről, tudva a
tábornok hírhedett kegyetlenségét,
a környező hegyekbe menekültek.
A hadtest pusztán üresen
hagyott házakat talált. Igaz hosszas
keresés után mégis találtak egy
lelket, egy zen szerzetest, aki nem
futott el. A vezér magához kérette,
ám a szerzetes megtagadta a
dolgot.
Ekkor a tombolva haragvó
parancsnok maga ment el a
paphoz.
- Neked minden bizonnyal
fogalmad sincs róla, hogy ki is
vagyok én!- Rivallt rá. –
Hatalmamban áll, hogy egy
szempillantás alatt a melledbe
döfjem a kardomat.
A zen mester megfordult, és így
szólt:
- Bizonnyal neked sincs arról
fogalmad, hogy ki is lehetek én.
Hatalmamban áll, hogy egy
szemvillanás nem sok, annyi idő
alatt megengedjem, hogy kardodat
a mellembe mélyesszed.
E szókra a hadvezér mélyen
meghajolt és eltávozott.
 Csak idő kérdése

Egy ortodox zsidó meglátogatta

Wolf rabbit és így panaszkodott
neki:
- A bárok zsúfolásig, és az
emberek kora hajnalig ott
ücsörögnek, és csak mulatnak!
A rabbi nem szólt egy szót sem.
 - A bárok csordultig, ahol éjre
napra csak a kártya, te meg nem
mondasz semmit?
- Nagyszerű, hogy a bárokban
ilyen sűrű a tömeg – mondta Wolf. –
Hisz mindenki a Teremtés kezdete
óta Isten szolgálatának módjait
keresi. És a gond csak az evvel,
hogy nem mindenki ismeri ám
ennek legjobb útját, módszereit.
Kíséreld meg átrostálni magadban
a dolgot, úgy, hogy amit most
bűnnek vélsz, erénnyé válhasson.
Azok, akik virágos virradatig fent
maradnak, az éberséget
gyakorolják, és a kitartást. És amint
ezen képességeiket tökélyre
fejlesztik, meg kell tanulják majd
szemüket az Isten felé fordítani. És
micsoda remek szolgáivá is válnak
a Teremtőnek mindahányan.
- Te bizonnyal derülátó lélek vagy
– mondta a férfi.
 - Ennek köze sincs az
optimizmushoz – felelt a rabbi.
Pusztán annak megértéséhez, hogy
bármit tegyen is az ember, tűnjön
az akár a legvadabbnak,
legkülönösebbnek is, az mindig
elvezet az Utunkra, Ösvényünkre.
Csak idő kérdése mindez.

A gyanú

Egy német népmese szerint élt

egyszer egy ember, aki miután
megébredt, rájött, hogy a fejszéjének
hűlt helye. Haragra gerjedt, és abbéli
feltételezésében, hogy a szomszédja
a ludas a lopásban, a nap további
részét avval töltötte, hogy kilesse.
Vizsgálódása azt igazolta, hogy a
másik úgy viselkedik akár a tolvajok,
loppal járva sompolyog, és oly
halkan beszél, mint aki csak vétkét
kívánná leplezni. Hősünk olyannyira
teljesen bizonyos volt gyanúja
beigazolódásának helyességében,
hogy úgy döntött visszamegy a
házába, ruhát vált, és rögvest a
csendőrállomásnak veszi az irányt.
Amint belépett az ajtón valahogy
rálelt a fejszére, amit asszonya pakolt
el szokásos helyéről. A férfi ismét
elhagyta házát, hogy újfent
megnézze, mint tesz szomszédja, és
látta, hogy az bizony úgy jár, szól, és
nem cselekszik másként, mint
bármely tisztességes, becsületes
ember.
 A cédrus berek

1939-ben egy japán diplomata

Szugihara Csiune a litvániai japáni
nagykövetség dolgozója, az
emberiség egyik legszörnyűbb
időszakában több ezer lengyel zsidót
mentett meg a náci borzalmak elől, a
megfelelő vízumok sajátkezű
kiállításával.
A hősi tettre éveken át nem derült
fény még a követségen sem tudta
senki, a dolog egy rejtett esemény
volt a történelem lapjain, mígnem
azok akiket Szugihara megmentett,
meg nem törték hallgatásukat, és arra
a döntésre jutottak, hogy elmondják a
történteket. Ezt követően mindenki
ünnepelni kezdte a bátor hőst, a
médiával karöltve szerzők ihletett
művein át állítottak emléket neki, akit
el is neveztek a „japáni
Schindlernek”.
Időközben az izraeli kormány
összegyűjtötte mindazok neveit, akik
hasonló embereket mentő
hősiességgel mutattak példát, hogy
megjutalmazhassák, vagy
megtiszteljék azon kiválóságok
emlékét. Ennek egyik módja, hogy a
zsidó állam kegyeletül fát ültetett az
emlékükre. Amikor napvilágra került
Szugihara rettenthetetlen bátorsága,
Izrael úgy döntött, hogy a
szokásoknak megfelelően
cseresznye ligetet telepít az emlékére
– ami a japánok hagyományos fája.
Azonban váratlanul a kezdeti
elképzelés megváltozott, és arra
jutottak, hogy az eltervezett csemete
sor nem a legmegfelelőbb jelképe
Szugihara bátorságának. Így hát a
cédrust választották helyette, ami
egyebek mellett sokkal életerősebb,
szakrális jelentéssel is bíró, hisz a
legelső templom építésénél is
alkalmazott fa volt.
Ám történt még valami, csupán az
ültetést követően ébredt rá a
hatóság, magára a Szugihara japáni
szóra… ami cédrus berket jelent.
 Szűz Mária és Buddha

A vietnámi Thich Nhat Hanh

szerzetes az egyik legismertebb
buddhista tanító nyugaton.
Aki egyszer Sri lankai útja során,
találkozott hat mezítlábas
gyermekkel.”Nem a nyomortelepek
szülöttei voltak ők, hanem azon tájék
gyermekei, és ha az ember végig
nézett rajtuk, láthatta, hogy
valahányan azon környezet részeit
képezik, ami körülvette őket.”
A szerzetes egyedül volt a
tengerparton, amikor a siserehad
odafutott hozzá. Ám mivel nem
beszélte a nyelvüket hát egyszerűen
megölelte a gyerekeket, és azok
viszonzásképpen ugyanígy tettek.
Mígnem hirtelen az egyik
pillanatban eszébe nem jutott, egy
ősi buddhista ima: „Oltalmazzon
Buddha. „El is kezdte énekelni, amibe
négyen közülük be is szálltak. Hanh
intett a többieknek is azoknak, akik
nem csatlakoztak. Mire ők is
elmosolyodtak, és kezüket összetéve
páli nyelven így szóltak:
„Oltalmazzon Szűz Mária”.
Mind a kettő fohász hangzása
hasonló volt. Azon a tengerparti
délutánon, mint Thich Nhat Hanh
elmondta rátalált arra az összhangra,
és békességre, amit eladdig csak
igen ritkán élhetett át.

A pap és annak fia

 Évek hosszú során át egy bráhmin
pap viselte gondját egy imahelynek.
Mikor azonban egyszer el kellett
utaznia, megkérte a fiát, hogy a
visszatértéig végezze el ő helyette ott
a napi teendőket. Az egyik ezek közül
az áldozati étel biztosítása volt az
Istenség számára, aminek
elfogyasztását meg is kellett
figyelnie.
Az ifjú boldogan eredt útnak
édesatyja szolgálatának helyére a
templomba. Az Istenség elé helyezte
az étket, és ottan álldogálva várta,
hogy a jelenés megmozduljon.
Egy egész álló nap ott várakozott.
Ám a szobor meg se rezzent. Mivel
hite szerint azonban eleget szeretett
volna tenni édesatyja akaratának
biztos volt benne, hogy az Istenség
leszáll az oltárról, és fogadja az
áldozatot.
 Hosszas várakozás után azonban
így kezdett könyörögni:
- Uram jöjj és fogyasszad el
áldozatunk! Immáron nagyon
későre jár, és én nem időzhetem
itt tovább.
Semmi sem történt. A legény
hangosabban szólt:
- Uram, atyám arra kért, hogy itt kell
legyek, amikor elfogadod
felajánlásunk. Miért nem teszed
hát? Vagy csak jóatyám kezéből
fogadod el az áldozatot? Mit
tettem rosszul?
És az ifjú hosszú keserves sírásra
fakadt, Amikor elfogytak a könnyei,
felnézett, miután elsimította a sós
csöppeket a szeméből nagyon
megrémült, ugyanis az Istenség
elfogyasztotta az eléje tett eledelt.
A gyermek örömittasan nyargalt
hazafelé. Képzelheted kedves
olvasóm a meglepődését, amikor az
egyik vére így vonta kérdőre:
- Már vége is a szolgálatodnak?
Mit csináltál az étellel?
- Az Istenség elfogyasztotta –
felelte döbbenten a kislegény.
Mindahányan elképedtek.
- Mit mondasz? Talán rosszul
hallottuk.
Az ártatlan gyermek megismételte
szavait:
- Az Istenség elfogyasztott
mindent, amit áldozatul kapott
tőlem.
- Lehetetlenség – mondta az egyik
nagybácsi. – Az édesapád arra
kért ügyelj rá, hogy elfogadja az
áldozatot. Azonban valahányan
tudjuk, hogy ez a felajánlás
pusztán jelképes cselekedetként
értendő. Minden bizonnyal
elloptad azt az áldozati ételt.
Ám a gyermek kitartott állítása
mellett annak ellenére, hogy
veréssel is fenyegették.
A még mindig gyanúperrel élő
rokonság azonban elment a
templomba, és uramfia, ott találták
az Istenséget mosolyogva,
üldögélve.
- Egy halászember kivetette
hálóját a tengerre, és jó fogást
kapott – mondta az Istenség. –
Néhány hal csak hevert ott, és nem
tett semmit szabadulása érdekében,
míg mások kétségbeesve ám
derekasan küzdöttek, mégsem
sikerült elinalniuk. Csupán néhány
szerencsés példánynak sikerült
megmenekednie.
Éppen úgy, mint a halaknak, az
embereknek is három fajtája
hozott áldozatot nekem: egyesek
nem akartak szólni hozzám, azt
hívén, hogy úgysem kapnak
választ. Mások megkíséreltek
beszélni velem, de csakhamar
feladták a dolgot, a csalódástól
való félelmük miatt. Ez a
kislegényke azonban másképpen
cselekedett, olyannyira állhatatos
maradt, hogy végül úgy döntöttem
hát, én ki a próbára tettem az
emberek türelmét és kitartását a
hitüket illetően,hogy megjelenek
neki.
A kicsiny gazdaság és a tehénke

Egy filozófus egy rengeteg

erdőn vágott át a tanítványaival, a
váratlan találkozások, az
úgynevezett véletlen
fontosságáról folytatva
eszmecserét. A gondolkodó
véleménye szerint, minden az
ember környezetében lehetőség a
tanulásra vagy a tanításra.
Egyszercsak egy kicsiny
gazdaság kapuja elé értek, amin
látszott a jómód, ennek ellenére
gyalázatosan megviselt állapotban
leledzett.
- Elnézve ezt a helyet – mondta az
egyik tanítvány. – teljesen igazad
van mester uram. Ami arra tanít
most, hogy sok lélek él a
Paradicsomban, miközben észre
sem veszik, hogy cselekedeteik,
és lefolytatott életvitelük a
legnyomorúságosabb állapotot
eredményezheti a számukra,
aminek tulajdonképpen ők a
felelősei.
- Én tanítást és tanulást mondottam
volt. - szólt a filozófus. – A
dolgokat nem elegendő pusztán
meglátni, az ember ki kell,
fürkéssze azok okait is, mert csak
az okokkal együtt válik érthetővé
világunk.
Bekopogtattak hát a
zsebkendőnyi majorság ajtaján ahol
fogadták is őket annak lakói: három
koszlott rongyos gyermek.
- Ennek a vadonnak a közepén
 éltek, közel s távol semmi üzlet –
faggatta édesapjukat a
gondolkodó. - Hogy vagytok
képesek túlélni?
A családfő igen higgadtan adott
választ a kérdésre.
- Barátom van egy tehénkénk, aki
minden áldott nap több liter tejet ad
nékünk. Aminek egy részét eladjuk
vagy elcseréljük a szomszéd város
lakóival más élelmiszerekért, a
maradékból pedig magunk
készítünk sajtot, joghurtot, és vajat.
Így vagyunk képesek a túlélésre.
A filozófus megköszönte a
magyarázatot, egy kevéssé még
elidőzött a helyiség
szemrevételezésével majd távozott.
Kifele menet így szólt az egyik
tanítványához:
- Fogd azt a tehenet és vessed a
szakadékba.
- De hiszen ez a család egyetlen
megélhetési forrása.
A gondolkodó nem szólt többet.
Így hát a tanítvány nem tehetett
egyebet, eleget tett a parancsnak és
a tehénke halálát lelte.
Az emlék azonban
kitörölhetetlenül az ifjú elméjébe
vésődött. És évek múltával mikor
maga sikeres üzletemberré vált,
elhatározta, hogy visszatér arra a
helyre az erdő közepén, mindent
bevallva a családnak, bocsánatukat
kéri, és anyagi támogatást nyújt
nekik.
Képzeld csak meglepődését
kedves olvasóm, amikor azon a
bizonyos helyen egy virágba borult
fákkal övezett pompázatos
gazdaságot talált, a garázsban egy
automobillal, a kertben játszadozó
gyermekhaddal. Hirtelen rémület
töltötte el, mert azt gondolta, hogy
a koldusbotra jutott család, nem
tehetett egyebet, és a szükség, a
túlélés érdekében el kellett adja a
majorságot. Így hát egyenest
besietett a kapun, ahol egy
barátságos cseléd fogadta.
- Mi történt azzal a családdal, aki tíz
évvel ezelőtt lakott itt? –
tudakolta.
- Még most is itt élnek. – érkezett a
válasz.
Döbbenetében sebesen léptetett be
a házba, aminek tulajdonosa fel is
ismerte őt. És kérdezte is a
filozófus felől, ám a fiatalembert
olyannyira rágta a kíváncsi
izgatottság azt illetően, mi módon
is sikerült a családfőnek túlélnie, és
elérnie mindezt, a hihetetlenül
látványos változást a
gazdaságában, hogy a válasz
elmaradt.
- Nos, egykoron volt hát egy
tehénkénk, aki a szakadékba
zuhanva pusztult el. – mesélte a
férfi. – És hogy a család ne
vesszen oda, elkezdtem
gyógynövényeket és zöldséget
termeszteni. A palánták
csakhamar növekedni kezdtek, és
nekiálltam kivágni a fákat, hogy
őket pénzzé tegyem. Aztán
természetesen új csemetéket
kellett ültessek a letaroltak
helyére. Éppen akkor, amikor
azokat vásároltam, eszembe ötlött
saját csemetéim öltözete, ebből az
is bevillant, mi lenne, ha magam
termelném meg a szükséges
gyapotot. Az első év keserves volt
ugyan, ám csak eljött a
betakarítás ideje is, amiből képes
voltam eladni a maradék
zöldséget, a gyapjút, és az illatos
gyógynövényeket. Soha nem
hittem volna, hogy ez a gazdaság
ennyi lehetőséget rejt magában.
 Úgyhogy tiszta szerencse, hogy
elpusztult az a tehénke.

(Ez a történet, aminek szerzője ismeretlen

a világhálón terjed 1999 óta)

Az öreg aki mindent elrontott

Georgi Ivanovitch Gurdjieff ejtsd

Georgij Ivanovics Gyurdzsjev*
egyike volt a huszadik század
legizgalmasabb személyiségeinek.
Jóllehet míg okkultista körökben
ismerősen cseng a neve, az emberi
pszichológiát, lélektant érintő
tanulmányai sajnos csak kevesek
számára ismertek.
A most következő történet akkor
esett, meg amikor a világhíres
teozófus párizsi tevékenysége
folyamán létrehozta az Ember
Harmonikus Fejlődése Intézetet.
Aminek osztálytermei mindig
zsúfolásig teltek, ám a tanítványok
közé keveredett, egy igen rossz
magaviseletű vénember, aki nem
átallotta ócsárolni az intézet
tanításait. Azt harsogta, hogy
Gyurdzsjev egy sarlatán, és hogy a
módszereinek semmi tudományos
alapja, ahogy „mágus” hírneve is
csupán kitaláció. A többi tanítványt
zavarta ugyan a vénség jelenléte,
tevékenysége, ám a mestert úgy
tűnt egyáltalán nem.
Mígnem egy napon az öreg el
nem hagyta a társaságot.
Mindannyian megkönnyebbülten
fellélegeztek, arra gondolván, hogy
entől fogva végre csend lesz az
osztályteremben, ami által a munka
is eredményesebbé válik majd.
Meglepődésükre azonban
Gyurdzsjev elment a zsémbes öreg
házába, és arra kérte térjen vissza
az intézetbe.
Elsőre a vénség elutasította a
dolgot, és csak azért engedett
mégis, mert a mágus fizetést
ajánlott neki az előadások
látogatásáért cserébe.
A történet csakhamar szárnyra
kélt. A tanítványok utálkozva
tudakozódtak annak okáról, mint is
lehetséges, hogy mesterük fizessen
egy olyan alaknak, aki egy
fikarcnyit sem kész tanulni.
- Valójában azért fizettem neki,
hogy folytathassam a tanítást. –
érkezett a válasz.
- Hogy mii?! – szörnyülködtek a
diákok. – Hiszen mindaz, amit tesz
az homlokegyenest az ellenkezője
annak, amit tanítasz nekünk.
- Pontosan. – felelte Gyurdzsjev –
Nálanélkül aligha értenétek meg mi
is valójában a harag, az
összeférhetetlenség jelentése
illetve mi is a könyörületesség
teljes hiánya. És mivel ez az öreg
élő példája mindezeknek, a
gyakorlatban mutatja meg, hogy az
ilyesfajta érzések és tulajdonságok,
mint változtathatják egy közösség
életét pokollá, ami által tanulástok
felgyorsul. Ti azért fizettek nekem
valahányan, hogy megtanuljátok,
miképpen lehet a dolgokkal
 összhangban élni, én pedig azért
vásároltam meg ennek az embernek
a szolgálatait, hogy segítségemre
legyen, hogy ezt a leckét
mihamarabb megtaníthassam
nektek csak éppen a másik véglet
megjelenítésével.

˙*George Ivanovitch Gurdjieff (1872-1949) a világ egyik

legjelentősebb teozófusa női okkult társnője Helena Petrovna
Blavatsky mellett ( a nagyasszony főműve magyarul is
megjelent a teozófiai társaság jóvoltából A titkos tanítás
címmel, illetve szemelvényei Dzyan könyvei címmel jöttek ki
ugyanott. ami nagyrészt az ezoterikus buddhizmus titkos
tanításainak,kozmogoniának ősi tangyűjteménye , másrészt
pedig megmagyarázza az ősi vallási jelképek jelentését)
hasonlóképpen Gurdjieff két főművéhez amik szerencsére
magyarul is megjelentek: A Mindenségről és Mindenről, avagy
Belzebub elbeszélései unokájának és az életrajzi vonatkozású
Találkozások rendkívüli emberekkel (című könyve is ez
utóbbiból a nagyszerű rendező Peter Brook remek filmet
forgatott 1979- ben, ami a szerző azonos című könyve alapján
készült, azokat a szent táncokat mutatja be, amiket komolyabb
követőinek tanított és egyszerűen csak mozdulatoknak
nevezett. A filmet , Jeanne de Salzmann és Peter Brook írták.

Brook neve ismerős lehet többek közt a grandiózus

Mahabharata filmeposzból) valamint Ouspenskynek Gurjieff
tanításáról szóló Egy ismeretlen tanítás töredékei,amiről még
szólok néhány szót.
[Georgij Ivanovics Gjurdzsiev, Georg Ivanovic Gurdjieff, G. I.
Gurdjieff] eredeti nevén GEORGIJ SZ. GEORGIADESZ
(szül. 1872? Alekszandropol, Örményország, Orosz Birodalom
- megh. 1949. okt. 29. Neuilly, Párizs mellett), görög-örmény
misztikus és filozófus; egy nagy hatású kvázivallási mozgalom
alapítója.
Fiatal koráról keveset tudni, de valószínű, hogy Északkelet-
Afrikában, a Közel-Keleten, Indiában és főleg Közép-Ázsiában
tanulmányozta a különféle spirituális hagyományokat. 1913-
ban költözött Moszkvába - itt kezdett tanítani -, majd
Petrográdba (Szentpétervárra). 1917-ben, az orosz forradalom
kitörésekor visszatért a Kaukázusba.
Néhány követőjével Grúzia fővárosában, Tifliszben (ma
Tbiliszi) 1919-ben létrehozta az Ember Harmonikus Fejlődése
Intézetet. 1922-ben ezt újra megalapította a franciaországi
Fontainebleau-ban. Társaságának tagjai közül sokan előkelő
származásúak voltak, és szinte szerzetesi életet éltek, eltekintve
néhány bankettól, ahol Gurdjieff dialógusokat
kezdeményezett, és felolvasták írásait. Életmódjuk része volt a
rituális testgyakorlat és a tánc, amelyet gyakran kísért
Gurdjieffnek és egyik társának zenéje. Intézetének előadói
1923-ban megjelentek Párizsban, a következő évben pedig négy
amerikai városban. P. D. Ouspensky nevű tanítványa érthető,
intellektuális formában közvetítette Gurdjieff tanításait a
nyugati olvasóknak.( Ouspensky könyve a “csoda keresése”
magyarul is megjelent, az Új Ág sorozatban Egy ismeretlen
tanítás töredékei címmel, ebben a remek könyvben lebbenti fel
a szerző – Gurdjieff titkait aki maga is az ardis (beavatott
mester, és egyben garabonc) tanítványa volt -a fátylat
mindazon titkokról ami a világban minden bonyolult
működésnek az egyszerű alapvetése, többek közt a zenéé)
Gurdjieff alapgondolata szerint a szokásos emberi élet az
alváshoz hasonló. Ezt az állapotot tudatos munkával lehet
meghaladni, s akinek ez sikerül, az a vitalitás és a tudatosság
magasabb szintjére kerül. A fontainebleau-i központot 1933-
ban bezárták, de Gurdjieff haláláig tovább tanított Párizsban.
 Tanait sokan elvetik,illetve az ún. tibeti vrill okkultizmus
miatt aminek révén kapcsolatba került a Harmadik Birodalom
vezérkarának thule páholyával, és magával Hitlerrel is, erősen
megkérdőjelezik, és őt magát méltánytalanul a nácik
segítőjének tartják, ami persze pusztán nevetséges vádaskodás.

Hogyan legyünk halhatatlanok

A még ifjú Beethoven úgy döntött,

hogy az olasz Pergolesi
muzsikájának szellemében
komponál néhány improvizatív
zenedarabot. Hónapokat szentelt a
nemes feladatra, míg végül
elegendő kurázsi szorult belé, hogy
kiadja.
Egy kritikus egy teljes hasábot
betöltő cikkben ostorozta a kész
művet egy német lapban, amit
többek közt szörnyűséges támadás
a muzsika ellen jelzővel illetett.
Ám Beethovent, egy cseppet sem
rázták meg a tollnok megjegyzései.
Mikor barátai erősködtek, hogy
vágjon vissza a kritikusnak a zseni
rendíthetetlen nyugalommal ennyit
mondott:
- Nincs más teendőm, minthogy
kivárjam zeném elfogadásának
beérését. Ha az a muzsika, amit
létrehoztam olyan remek, mint
ahogy azt érzem, akkor túl fogja
élni annak az újságírónak a
megjegyzéseit. Illetve ha
reményeim szerint oly mélységgel
bír, mint ahogy azt gondolom
akkor még magát a lapot is. És
akkor a jövőben az a bizonyos
egykori szörnyűséges támadás
nem lesz más, mint a rosszemlékű
ostoba kritikai rosszindulat
iskolapéldája.
Az idő fényesen beigazolta
Beethoven állítását.
Századok elteltével
hasonlóképpen lesajnáló jelzőkkel
 illettek egy rádióműsort Sao
Paulóban…

A porcelánváza és a rózsa

Alessandra Marin mesélte a most

következő történetet: a Nagymester
és egy másik személy a Templomőr
osztozott egy Zen klastrom
igazgatási feladataiban. Ám egy
napon a gondnokot elragadta a halál,
és a helyére szükséges volt találni
valakit.
A Nagymester összehívta minden
tanítványát azért, hogy kiválassza
közülük azt a tiszteletreméltó
személyt, aki munkáját segíteni fogja.
- Adok nektek egy feladványt –
mondta a Nagymester – aki elsőként
megoldja az lesz az új Templomőr.
Tömör szónoklata végeztével a
Nagymester egy apró zsámolyt tett a
terem közepére, amin egy páratlanul
értékes váza volt, abban pedig egy
rózsa.
- Íme, a feladvány – mondta.
A tanítványok némileg tanácstalanul
vizsgálgatták az előttük álló fogas
feladatot: a kivételes mestermíves
porcelán vázát, és a választékos
finomságot sugalló tövises virágot.
Mit is jelképezhet? Vajon mitévők
legyenek? És mi is lehet a rejtvény
kulcsa?
Kis idő elteltével, az egyik
tanítvány felállt végignézett a
mesteren majd a társain. Ezután
pedig határozottan a vázához lépdelt,
és a földhöz vágva, darabokra törte.
 - Te vagy az új Őr – hirdette ki az
eredményt tanítványainak a főpap.
És mialatt a frissiben választott férfi
visszatért a helyére a mester
megjegyezte:
- Kétségem sincs felőle. Azt
mondtam nektek, van egy
feladványom a számotokra. Amit
te sikeresen megoldottál, nem
számított, hogy a talányos
feladatot mily szépségek, vagy
lenyűgöző jelenségek övezték,
mert maradt az, ami egy
megoldásra váró kérdés, aminek
meg kellett oldódnia, vagy
szűnnie.
A gond számtalan arcot ölthet.
Lehet az egy igen ritka
megfizethetetlen váza, egy magával
sodró érzelmi kötődés, aminek már
semmi értelme, vagy akár olyan
cselekvéssorozat, amivel
tanácsosabb lenne felhagynunk,
 ám mi mégsem tesszük, kényelmi
szempontok miatt.
A probléma gyökerével csupán
egyetlen módon bánhatunk el: ha a
tövénél irtjuk. Az ilyen
pillanatokban az ember nem
érezhet könyörületet, ahogy
gondok mögött rejtező kecsegtetve
csábító lidércfények sem téríthetik
el céljától.

Két rókára vadászni egyidőben

Egy harcművész növendék ezt

mondta tanárának:
- Én nagy ajkidó harcos szeretnék
lenni. – mondta a legény. – De úgy
 érzem, időt kell szentelnem a
dzsúdóra is illetve más küzdő
módszerekre is. Csak így válhatok
a legkülönb bajnokká.
Mestere így felelt:
- Bárki számára, aki a mezőn
egyazon időben két róka után
ered, mindig eljön az a pillanat, ha
a ravaszdik útja különválik,
amikor döntenie kell melyiket is
vadássza le. Ám ha sokat
tanakodik a dolgon, a rókák
kereket oldhatnak, és az egyszeri
ember csak fölösen pazarolta
erejét és idejét.
Ha valaki mesterré akar válni, az
csak EGYETLEN utat választhat,
amiben tökéletesedhet. Mindegyik
utat járni egyidőben hasztalan
lehetetlenség.
 A mester a tanítvány és a folyó

Egy cséla* olyannyira bízott

mestere Szandzsáj guru erejében,
 hogy egy alkalommal elhívta őt a
folyópartra.
- Nagy bölcs minden tanítás mit
tőled kaptam megváltoztatta az
életemet. Képes voltam
megmenteni házasságomat általa,
megoldottam családom üzleti
ügyeit és segíteni tudtam
szomszédaimat is. És mindent,
amit a te nevedben kértem igaz
hittel meg is kaptam.
Szandzsáj szíve, ahogy
tanítványát nézte megtelt dagadó
büszkeséggel.
A sisja* leballagott a folyópartra.
- Úgy hiszek tanításodban, és
istenfényű lényedben, hogy
elegendő lenne csak kiejteni a
nevedet, és avval képes lennék
járni a vízen.
És még mielőtt a mester akár
egy szót is szólhatott volna a
tanítvány a szent nevet kiáltozva
 rálépett a folyóra.
- Dicsőség néked Szandzsáj!
Dicsőség néked Szandzsáj!
Tett egy lépést. Majd egy
másikat. És egy harmadikat is. Az
ifjú teste elkezdett a víz felett
lebegni, és anélkül ért át a túlpartra,
hogy akár egy csepp nedvesség is
a talpához tapadt volna.
Szandzsáj megdöbbenve figyelte
tanítványát, aki a túloldalt
mosolyogva integetett mesterének.
- Bizonnyal sokkal
megvilágosodottabb vagyok, mint
azt eleddig véltem. Kerek e
tájékon az én asrámom* lesz a
legnagyobb hírnévnek örvendő!
Olyan magaslatokba kerülök, mint
a legfényességesebb mesteri
istenségek, guruk!
Úgy döntött hát, hogy maga is
követi csélája példáját, és átmegy a
folyó másik oldalára, bele is lépett a
folyóba, így kiáltva:
- Dicsőség néked Szandzsáj!
Dicsőség néked Szandzsáj!
Tett egy lépést. Majd egy másikat.
Ám egy harmadikra már nem volt
lehetősége, ugyanis a sodrás
elragadta. Mivel úszni nem tudott,
tanítványának kellett utána ugrania
a vízbe, hogy megmentse a biztos
haláltól.
Amikor mind a ketten fáradtan a
partra keveredtek, Szandzsáj
hosszú hallgatásba merült. Végül
így szólt:
- Remélem a bölcsen leszűrted a
mai eset tanulságát. Mindaz, amit
tanítottam néked pusztán szent
írásokból ered, amiknek
leghelyesebb módja, ha
alkalmazzuk azokat az életünkben.
Azonban egyik sem elegendő, ha
nem teszel, hozzá egy pótolhatatlan
elemet: annak hitét, hogy az a
bizonyos tanítás jobbá teszi az
Életedet.
Azért tanítottalak, mert a
mestereimtől ezt láttam. Ám te
mindazt, amire oktattalak, a
gyakorlatban alkalmaztad.
Köszönöm néked, hogy segítettél
megértenem, hogy az ember nem
mindig hisz abban, amit elvár
másoktól.

* a tanítvány szanszkrit jelentései, illetve szent hely,

templom, kolostor stb.

Vége az első kötetnek.