Lassan ereszkedett a szürkület a rétre, ahová a vándorcirkusz letáborozott.

A távolban egy lakótelep ablakai világítottak, ám ide már nem ért el sem az
ablakok, sem az utcalámpák fénye. A nap lement, de a holdsugár még csak
halványan hullott a fáradt vándorokra.
Lakókocsik sorakoztak a fűben. Középen sok-sok ember sürgölődött a zseb-
lámpák fényénél, hogy felállítsák a cirkuszi sátrat. Volt, aki az állványokat csa-
varozta, volt, aki a ponyvát egyengette. Néhányan a dobogókat pakolták egy-
másra, hogy másnapra megépüljön az emelvény, ahová beülhetnek a nézők.
Murci cica, aki sohasem látott még ilyet, egy fa törzse mögül leste a sürgölő-
dést. Apró kis kandúr volt, a lakótelep egyik pincéjében született. Két testvére,
Mici és Manci most is ott szunyókált a ronggyal bélelt zugban, Murci azonban
a mai napon megszökött. Úgy gondolta, eleget kuksolt már odalent. Előmá-
szott, és hátat fordítva a lakótelep házainak, nekivágott a nagyvilágnak.
Először egy játszótérre érkezett, ahol embergyerekek hintáztak, és dobál-
ták egymásnak a labdát.
„Labdázni én is tudok” – gondolta Murci, aki a testvéreivel számtalanszor
játszott papírgalacsinokkal cicafocit a pincében.
Amikor leszállt a szürkület, és az ember-
gyerekek hazamentek, a cica a hintát is
kipróbálta. Csücsült benne, nyikorgatta,
próbálta hajtani is, de az nem sikerült.
 – Ó, bárcsak látnának a testvéreim! – sóhajtott fel vágyakozva. – Olyan
ügyes vagyok, mint egy embergyerek!
Amikor megunta az üldögélést, leugrott a hintából, és szaladt tovább a
sűrűsödő estében. Futott a távoli, tágas rét felé.
Mire besötétedett, megérkezett a vándorcirkuszhoz. Kilépett a fa mögül,
és elindult a lakókocsik felé. Szimatolva, puhán lépegetett. A levegőben sülő
hús illata és valami más, ismeretlen szag terjengett.
Murci kicsit meg volt szeppenve. Az anyukája már biztosan hazaért, és a
testvérei, Mici és Manci elmondták neki, hogy ő elment világot látni.
Murci cica olyan kimerült volt, hogy legszívesebben hazafutott volna, de
tudta, már túl messzire keveredett otthonról.
„Sebaj – gondolta –, zsákmányt ejtek, mint egy igazi, felnőtt kandúr, aztán
holnap délelőtt diadalmasan hazatérek!”
Úgy sejtette, hogy a különös szag, ami az imént megcsapta az orrát, vala-
mi állattól ered. Meglapult, vigyázva osont a lakókocsik mellett.
Benézett az ablakokon. Odabent embereket látott. Az egyik lakókocsiban
két karcsú lány állt egymással szemben, és táncmozdulatokat tettek. A má-
sikban fehér pólós, pocakos ember tisztogatott egy kalapot. A harmadikban
nagy hajú férfi fényesítgetett egy trombitát. Aztán belefújt, és a hangszerből
egy krumpli ugrott ki.
– Hű de különös figurák ezek! – ámuldozott Murci.
A szag egyre erősödött, a lakókocsik sora pedig véget ért. Mögöttük óriási,
ponyvával lefedett ketrecek sorakoztak. A cica izgatott lett, felborzolódott a
szőre.
Odalépett az első ketrec elé, és bekukkantott a ponyva alá. Egy fura lény
csücsült odabent. Leginkább emberre hasonlított, de nagy, elálló füle volt, és
tetőtől talpig barna szőr borította. Murci fújni kezdett rá.
A szőrös lény megfordult:
Te fújsz rám, te kis vakarcs?
Banánt kérsz, vagy mit akarsz?
Murci harciasan felelt:

Ne gúnyolódj, jól vigyázz!

Murci vagyok, a vadász.
 A csimpánz erre vállat vont:

Én meg Lulu, a majom.

A cirkuszhoz tatozom.

Murci bólogatott, mert nem akarta elárulni tudatlanságát. Soha nem látott
még majmot, és fogalma sem volt, mi az a cirkusz.
Lulu elmesélte neki, hogy az állatok mind a társulathoz tartoznak, és hol-
nap különböző számokat mutatnak majd be, azokkal az emberekkel együtt,
akik a lakókocsikban laknak.
– És miért van a házukon kerék? – kíváncsiskodott Murci.
– Azért – felelte a majom –, mert mi járjuk a világot. Megállunk egy-egy
városban, néhány hétig ott maradunk, aztán utazunk tovább. A világ hatal-
mas, és mi sorra látogatjuk minden szegletét.
– Hát ez nagyszerű! – lelkesedett Murci. – Én is éppen erre készülök! Ak-
kor te, Lulu, igazán szerencsésnek mondhatod magad. Boldog vagy, ugye?
A csimpánz megvakarta a fejét.
– Igaz, mindig van ennivalóm, és esténként tapsol a közönség, de azért
gyakran vagyok szomorú. Tudod, én úgy érzem, sokkal többre lennék képes,
mint amit kérnek tőlem. Szinte mindent meg tudok csinálni, amit az embe-
rek, és mégse tehetem. Azért tapsolnak, mert szoknyában körbebiciklizem
a porondot. Pedig én az artistákat is bármikor lepipálnám! De az emberek
gőgösek. Azt hiszik, az állatok csak egyféle produkcióra képesek – sóhajtott
Lulu. – Kérdezd csak meg a nyulat. Itt lakik a szomszédban.
Murci nem merte elárulni, hogy még sohasem látott nyulat. Udvariasan
elköszönt, és átsétált a szomszéd ketrechez. A ponyva alól hersegés hallat-
szott. Belesett, és olyan meglepő dolgot látott, hogy a szeme is elkerekedett.
A fehér bundás állatka körülbelül akkora lehetett, mint egy felnőtt macska,
de a füle! A füle elképesztően hosszú volt, a farkincája pedig nevetségesen
rövid. És ha mindez nem lett volna elég, egy répát ropogtatott.
Murci a hasát fogta a nevetéstől:

10
 Hosszú fülű, fura lény,
mi van a farkad helyén?
A nyúl abbahagyta a rágcsálást, és
sértődötten felnézett:
Már enni se hagynak.
Ki kacag itt, mak-mak?
Murci előlépett a ponyva mögül.
A nyúl végigmérte:
Ja, ez csak
egy kan-
dúrka.
Betévedt
a cirkusz-
ba.
– Bemu-
tatkoznál? –
pillantott szemre-
hányóan a vendégre.
Murci vagyok, kis kandúr,
ott lakom a réten túl.
A nyúl tovább rágta a répát, és csak
foghegyről válaszolt:
Nekem inkább te vagy fura.
Én vagyok a bűvész nyula.
Murci nem merte bevallani, hogy nem tudja, mi az a bűvész.
– Az a munkám – ropogtatott tovább a nyúl –, hogy egy kalapban kuk-
soljak. A gazdám ebből a kalapból húz elő. Aztán fel kell ülnöm egy libi-
kókára, amin egy galambbal hintázom. A világ legunalmasabb munkája,
mondhatom. A galamb, akivel fellépek, ostoba. Fél év kellett neki, hogy
ezt az egyszerű számot megtanulja. Itt lakik a szomszédban, de szerin-
tem ne látogasd meg, mert retteg a macskáktól.
– Erre minden oka meg is van! – borzolta fel harciasan a szőrét Murci.
– Régi galambvadász családból származom. De mondd csak, Tapsi, mi
történt a füleddel?
Tapsi megint abbahagyta a rágást, és megrökönyödve felnézett:
Hogyhogy mi?! Én nyúl vagyok.
A nyúlfülek mind nagyok.
– De attól még, hogy nyúl vagyok – folytatta –, ne hidd, hogy nem lennék
képes többre, mint egy kalapban kuksolni és libikókázni egy tökkelütött
galambbal! Az artisták trambulint használnak az ugráláshoz, én viszont
helyből felugrom egy métert! Nekem még trambulinra sincs szükségem.
És tudok szélsebesen futni is.
Murci nem tudta, mi az a trambulin, és azt se, hogy vajon kik lehet-
nek azok az artisták. Zavarban volt, így jobbnak látta, ha egyszerre csak
egyet kérdez:
Mit nevezel artistának?
Elmondod, ők mit csinálnak?
A nyuszi elfintorodott:
Mit, mit, mit, mit? Lengenek,
nyughatatlan emberek.
13
– Ugrabugrálnak, hintáznak, aztán lehuppannak a földre. Légtornászok, megismerni sok-sok dolgot,
vagyis a levegőben tornáznak. cirkuszsátrat meg porondot.
Murci erősen elgondolkodott, hogy vajon a gyerekek, akiket a játszó-
téren látott, nem légtornászok voltak-e, hiszen csupa ilyesmit csináltak. Megmutatta Nyúl barátja,
– Meg egyensúlyoznak – makogta tovább a nyúl. – Labdákkal, tányé- merre van a lakosztálya.
rokkal. De kérdezd erről inkább a lovat, ő sokkal többet tud róluk mesélni. Nem zavarom önt, remélem:
Itt álldogál hátul, a ketrecek mögött. nem tudtam, hogy legel éppen.
A cica megfogadta a nyúl tanácsát, és elköszönt. Hátraosont a ketrecek
mögé, és… földbe gyökerezett a lába! Egy fa tövében különös lény ácsor- – Na hiszen! – válaszolt a ló. – Csak nem a társulathoz szegődött? Ennyire
gott. Murci anyukája azt tanította a kölykeinek, hogy a legnagyobb és leg- elszaporodtak az egerek?
félelmetesebb állat a kutya. Mutatott is néhányat a kiscicáknak, ha nagy – Nem, nem, Ló úr – rebegte Murci. – Tapsi, a nyúl tanácsolta, hogy
ritkán felvitte őket a pincéből. Ez a négylábú, legelésző lény azonban na- kérdezzem önt az artistákról.
gyobb volt minden létező kutyánál! Murci kővé dermedt. A ló megérezte, – Na hiszen! – mondta megint a ló. – Az artisták…
hogy van valaki a közelében, ezért csapott egyet a farkával, és megfordult.

Egy kismacska, nyihaha.

Elmondaná, ki maga?

Murci meglepődött a magázódástól. Igyekezett a lehető legudvariasabban

válaszolni:

Üdvözlöm önt, Ló úr.

Én nem tudok lóul,
így csak annyit mondhatok,
hogy egy kis kandúr vagyok.

Becsületes nevem Murci,

és szeretnék többet tudni,
 A beképzelt kétlábúak,
szökdécselnek, mint a nyulak,
a hátamon lovagolnak,
közben azt hiszik, hogy gyorsak.
Cicomázott emberfalka,
csak néhánynak van lófarka,
szűken mérnek az abrakból,
de mindenki nekik tapsol.
– Pedig én mindegyiknél gyorsabb vagyok – prüszkölt. – Ver-
senyló is lehetett volna belőlem, ha nem ide születek. – És
dobbantott a patájával.
– De bejárta az egész világot, nem, Ló úr?
– kérdezte Murci. – És sok más várost is lá-
tott, ugye?
– Na hiszen! – ismételte a ló. Úgy lát-
szik, ez volt a szavajárása. – Utazhatok,
persze, de az ember – akarom mondani,
a ló – nem vágyik mindig utazni, nyi-
haha. Nem olyan nagy öröm ám
egy nagy állatnak folyton az
országúton zötyögni. Kérdez-
ze csak meg az elefántot. Ott
lakik oldalt, abban a hatalmas
ketrecben.
Köszönöm a beszélgetést,
és további jó legelést!
– mondta Murci, és hátat fordított a lónak, hogy megkeresse az elefán-
tot. Fogalma sem volt, hogy nézhet ki, de biztosra vette, hogy vele is
szóba tud majd elegyedni.
Abban az irányban, amerre a ló mutatott, egyetlen ketrec állt, de az
nem lehetett állaté. Akkora volt, mint az emberek lakóháza. Az, amit a
cica odabent látott, felülmúlta a macskaképzeletet! Egy hegy nagyságú
lény álldogált a ketrecben. A füle hatalmas volt, az arca közepéről egy
cső lógott, ezzel a csővel söprögetett a földön.
Murci arra gondolt, hogy ha ezt otthon elmeséli majd a testvérei-
nek, el sem fogják hinni neki.
Az elefánt rövidlátó volt, de azt meghallotta, hogy valaki motoz a
közelében.
Ki motoszkál a sarokban?
Hallom, hogy valaki ott van!
– szólalt meg orrhangon.
Egy kis kandúr, Murci vagyok.
Sose láttam ilyen nagyot
– hangzott a felelet.
Az elefánt a hang irányába fordult, és kinyújtotta az ormányát. Murci
elképedve nézte.
Mondd csak, megkérdezhetem,
miért van cső a fejeden?
– pislogott megszeppenve.
17
Az elefánt elnézően mosolygott a cica tudatlanságán, és kedvesen válaszolt: – No és mihez ér-
tesz? – kérdezte az igaz-
Elárulom, nem bánom: gató.
ez itt az én ormányom. – Légtornász vagyok
Hogyha nem félsz, kismacska, – füllentette Murci. – Tu-
felraklak a hátamra. dok magasban kapasz-
kodni, perdülni, fordulni,
– Én semmitől se félek! – tódította Murci, és hagyta, hogy az elefánt gyen- lehuppanni, és nagyon
géden felemelje. hasonlítok a tigrisre. Ta-
Az ormánya puha volt és meleg, a kis kandúrt a mamája simogatására lán az ő produkcióját is
emlékeztette. Murcit jóleső nyugalom szállta meg. Az elefánt hátáról körbe- átvehetem! – nagyképűs-
nézett. ködött.
– Hű de magasan vagyok, mintha felmásztam volna egy fa tetejére! – nyá- Az igazgató a fejét csó-
vogta. válta:
– Bizony, magasan – hümmögött az elefánt. – Fel is léphetnénk így együtt. – Nagyon kicsi vagy
Ráférne már a számainkra egy kis újítás. Nekem például csupa unalmas dolgot még.
kell csinálnom: dobogóra lépegetnem, labdát emelgetnem, ilyesmi. Az idomárnak azon-
– És gondolod, hogy engem is felvennének ide? – kérdezte Murci. ban megtetszett az ötlet,
– Biztosan. Nagyon hasonlítasz a tigrisre, csak kisebb és mozgékonyabb hogy Murci a tigrissel lép-
vagy. Ő már öreg. Besegíthetnél a produkciójába. jen fel. Azt javasolta, men-
– Áruld el, légy szíves, mit csinál a tigris! – kérte Murci. jenek át hozzá, és beszéljék
Az elefánt beszélni kezdett, de a kis kandúr olyan kimerült volt, hogy el- meg a dolgot.
nyomta közben az álom. – Sok szerencsét! – trombitálta az
Az elefánt óvatosan leemelte a földre, és lefektette egy szalmabálára. elefánt, amikor a cica elment az idomárral.
A cica mélyen aludt. Csak akkor ébredt fel, amikor reggel a cirkuszigazgató A tigris ketrece óriási volt, és már messziről lehetett érezni az
és az idomár belépett a ketrecbe. Eléjük állt: erős szagot. Murci minden porcikájában reszketett, de nem mer-
– Jó napot! Murci vagyok, a világjáró kis kandúr – mutatkozott be. te elárulni, hogy inába szállt a bátorsága. Az idomár kinyitotta a
– Itt töltöttem az éjszakát a barátomnál, az elefántnál. Szeretnék je- ketrec ajtaját, és a kis kandúr szemtől szemben találta magát egy
lentkezni a cirkuszhoz, hogy világot láthassak. valódi tigrissel.
 Uáááááá, ez az én helyem!
Aki bejön, megeszem!
– ordította a tigris.
Murcit se kellett félteni, ő is kitátotta a száját, és elnyávogta magát:
Nyaúúúááá! Inkább én eszlek meg.
Vigyázz, tigris, fuss és reszkess!
A tigris úgy nézett ki, mint egy hatalmas, csíkos macska.
– De hiszen te hasonlítasz rám! – vette szemügyre Murcit. – Tigriskölyök
vagy?
– Macska vagyok – válaszolt Murci –, világjáró kis kandúr. De az őseim
között voltak tigrisek – füllentette.
A tigris meghatódott a bátor cicától.
– Gyere közelebb, te világjáró, hadd nyalogassalak meg!
Óriási nyelvével megmosdatta a cicát, akire bizony ráfért egy kis tisztoga-
tás, mert tegnap óta telement a szőre porral.
Az idomár azt kérte, Murci mindent csináljon úgy, ahogy a tigristől látja.
Fárasztó és hosszú gyakorlás következett. Karikán ugráltak át, körben futot-
tak, labdát pofoztak. Az idomár elégedett volt a cicával, és megígérte, hogy
az esti fellépésen Murci próbára teheti cirkuszi tehetségét.
Közben a sátor is felépült, a porond és a lelátók készen várták a közönséget.
Délben az állatok megebédeltek. Délután mindenki a fellépésre készülő-
dött. A légtornászok csillogó, flitteres ruhát öltöttek. A bűvész felvette fé-
nyes frakkját. A bohóc belebújt vicces, dudoros orrú cipőjébe, és felhúzta
kockás nadrágját. Az idomár fejére illesztette díszes kalapját. A lóra arany-
színű, szikrázó szerszámok kerültek, az elefántra csillámló, rezgő bóbita.
Murci kábultan figyelte a nyüzsgést.
20
Elérkezett a fellépés ideje. A bűvész elővarázsolta a nyuszit a kalapból, a ló
körbefutott a porondon, a bohóc előkotorta rekedt trombitájából a krumplit,
az elefánt felállt a dobogóra, a galamb libikókázott. Ekkor következett a tigris
műsorszáma. A többi állat még mind a porondon sorakozott, amikor bevo-
nult, hátán a légtornász cicával.
Murcinak fel kellett lendülnie a magasba, és onnan visszaérkeznie a futó
tigris hátára. Megkapaszkodott a kötélben, felrepült a levegőbe. Elült a né-
zők morajlása, dobpergés hallatszott. A kiscicát erős fények vakították el,
szédült, összefolytak szeme előtt a színek, a formák.
Odalent, a porondon az igazgató összenézett az idomárral: mindketten
érezték, hogy baj lesz. Az állatok is látták, hogy ennek a mutatványnak rossz
vége lesz. A nyúl elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassa, mire képes.
Óriásit ugrott a levegőbe, és megállította a lengő kötelet. Lulu, a csimpánz
közben felmászott egy másik kötélen, és elkapta a zuhanó cicát. Az elefánt
átvette tőle, óvatosan körbefogta az ormányával, és gyengéden visszaenged-
te a tigris hátára.
A közönség őrjöngve tapsolt, Mur-
ci pedig megilletődötten egyensú-
lyozott a tigris hátán. A ló pata-
dobogással köszönte meg a tap-
sot, aztán a bohóc trombitálni
kezdett.
– Figyelem! – kiáltott
az igazgató. – Murci, a
társulat légtornász ci-
cája gazdát keres. Ki
vállalkozik rá, hogy
hazavigye?
 Az első sorban felemelkedett egy kislány. Csillogó, barna szeme és
hullámos, sötét haja volt. A bohóc megkérdezte, mi a neve.
– Lili – válaszolt a kislány.
A tigris odavitte hozzá a cicát, meghajolt, Lili pedig átvette tőle Murcit.
A kis kandúr elhelyezkedett a kislány ölében, és onnan nézte tovább az elő-
adást. A szíve még mindig hevesen vert, de érezte, hogy már biztonságban
van. Nem akart többé légtornász lenni, csak egy kiscica.
Később, hazafelé Lili megígérte Murcinak, hogy meglátogatják a test-
véreit, és elmesélik nekik a kalandjait, aztán keresnek majd egy szerető
családot Micinek és Mancinak is.
Onnantól fogva, ha Lilihez vendégek jöttek, mindenkinek büszkén
mutatta be a cicáját:
– Ő Murci, a légtornász. Az ősei között tigrisek is voltak!
Murci ilyenkor szerényen bólogatott, aztán az ágyról leugorva min-
denkinek bemutatott egy tigrisbukfencet. Murci cica szomorúan üldögélt az ablakban. Sóvárogva bámulta a kinti vilá-
got. A radiátor meleget árasztott, és ez vigasztalta egy kicsit, de sokkal job-
ban szeretett volna kimenni a kertbe.
Odakint már napok óta zuhogott az eső. Vad szelek száguldottak végig
az utcákon, lecibálva a maradék néhány levelet az ágakról. Murci bánatosan
gondolt a lepkékre, akiket már nem üldözhetett, és irigykedve a sünire, aki
ezt az egész zord évszakot átaludta.
Olyan unalmas volt idebent kuksolni! A házban már mindent kipróbált, ami
egy cicának izgalmas lehet. Megtépázta a szobanövényeket, sorban lepofoz-
ta a praclijával Lili asztaláról a tollakat és ceruzákat, megküzdött egy radírral,
és bedugta a párnák közé, aztán elrejtett egy rakás hajgumit a szőnyeg alá.
A hajgumikat különösen szerette, mert a pöndörödésük egérfarokra emlé-
keztette. Máskor az ilyesféle játékok órákig elszórakoztatták, most viszont
semmi sem tudta felvidítani.
Amikor Lili végre hazaérkezett az anyukájával, meglepődve látta, hogy
Murci nem szalad elé dorombolva, ahogyan szokott, és nem tekergőzik a

23