Hű az, aki ígéretet tett. Gyál, 2010. október 10.

Óvás az önbecsapó hitvallástól

Alapige: Mt 7:21 Lekció: Mt 21:28-32
Két héttel ezelőtt arról szólt hozzánk Jézus a Hegyi Beszédből, hogy óvakodjunk a
hamis prófétáktól, tartsuk magunkat távol tőlük, hiszen ragadozók és csalók, akik
lelkinek látszó tanításokkal tévesztik meg az embereket.
De mi is a baj a hamis prófétával? Az, hogy nem az örök élet felé mutatja az utat,
hanem a kárhozatba ragadja magával azt, aki tanítására hallgat. Jézus azért óv
bennünket, hogy be ne csapjanak, mert ha sikerrel járnak, akkor az örök élet he­
lyett az örök kárhozatba jutunk. Jézus szerint ez komoly és reális veszély. A hamis
próféták azonban felismerhetőek a gyümölcseikről – ez leginkább az erkölcsi maga­
tartásukat jelenti.
De hogyan ismerhetjük fel azt, amikor magunkat csapjuk be. Ki fog megvédeni min­
ket attól, hogy önmagunkat vezessük félre? Néha könnyebb felismerni a hamis pró­
fétát, mint saját önhazugságainkat – hiszen a hamis prófétáról gyümölcsei árulkod­
nak, de az önhazugság még vakká is tesz.
Jézus azonban nemcsak a hamis prófétáktól óv minket, hanem azoktól az öncsalá­
soktól is, amelyekkel önmagunkat becsapva végül kizárhatjuk a mennyek országá­
ból.
Jézus három ilyen lelki önámítást és önbecsapást mutat meg:
1. az egyik a hitvalláshoz kapcsolódik,
2. a másik a szolgálathoz,
3. a harmadik pedig Isten Igéjének, Jézus szavának hallgatásához.
Ma az elsőről beszélgetünk, az önbecsapó hitvallásról, jövő héten az önbecsapó szol­
gálatról, és legvégül az önbecsapó igehallgatásról, és azzal a végére érünk a Hegyi
Beszédnek.
Jézusnak ezek a tanításai is nagyon szorosan kötődnek a tágas-szoros kapu, szé­
les-keskeny út képéhez. Jézus azt mondja csak az jut a mennybe, aki a szoros ka­
pun megy be és a keskeny úton jár. Mindenki más a kárhozatba megy. Itt nagyon
érzékletesen mutatja be ahogy önbecsapásainkkal magunkat nyugtatgatjuk a széles
úton járás közben, azzal, hogy mi rendben vagyunk Krisztussal.
Az első önbecsapás a hitvalláshoz kötődik. Alapigénk a Mt 7:21
Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam,
URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.

1. A hitvallás fontossága
Ahhoz, hogy Jézus kijelentésének a súlyát megértsük azt is meg kell értenünk, hogy
a tanítványok életében milyen fontos szerepe van a hit megvallásának.
Cézárea Filippinél Jézus miután sokféle formában megmutatta tanítványainak mes­
siási hatalmát hirtelen azzal a kérdéssel fordul hozzájuk: „Kinek mondanak engem
az emberek?”1 A tanítványok informálják Jézust a kérdésről: „Keresztelő Jánosnak,
mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül.” Eddig rendben vol­
nánk. Az emberek ezt mondják rólam. És ti mit mondotok rólam? Péter ekkor
mondja ki először Jézusról, hogy ő a Messiás, az Isten által felkent király, a Szaba­
dító. Jézus megerősíti Pétert ebben a hitvallásában azzal, hogy erre a felismerésre
nem magától jutott el, hanem Isten jelentette ki neki a szívébe. Ez volt az első hit­
vallás Krisztusról.

1 Mk 8:27

Óvás az öncsalástól 1/5

Hű az, aki ígéretet tett. Gyál, 2010. október 10.

Jézus Krisztus tanítványainak az életében azóta is nagyon fontos szerepe van an­
nak, hogy Jézus Krisztust kinek vallják meg a világ előtt, és kinek mondják őt a
személyes kapcsolatban. Úrnak vallod-e Jézust?
Jézus így emeli ki a hitvallás fontosságát:
„Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek
mennyei Atyám előtt, 33aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd
én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” 2
Mi is ennek a vallástételnek a tartalma? Az, hogy Krisztus Úr. A legősibb, legtömö­
rebb keresztyén hitvallások pontosan ezt tartalmazzák. „Jézus a Krisztus”. Jézus a
Messiás, az Isten által felkent király. „Jézus Krisztus Úr”. És Jézust nemcsak akkor
valljuk Úrnak, amikor az emberek előtt vallást teszünk róla, hanem akkor is, ami­
kor neki valljuk meg az imánkban, hogy kinek hisszük őt. Úgy, ahogy Péter tette
Cézárea Filippinél – „Te vagy a Krisztus”.
Az istentiszteleteken is Úrnak – és ezzel egyértelműen Istennek – valljuk Jézust,
amikor azt mondjuk: „Az Úr nevében vagyunk együtt …” És ez fontos az örök élet
szempontjából. Jézus tanítványai hitvalló emberek, akik Jézust Úrnak vallják.
Jézus világosan ígéri, hogy ő nem vállal velünk közösséget az Atya előtt – megtagad
minket – ha mi sem valljuk őt Úrnak, ha elhallgatjuk azt, hogy hozzá tartozunk,
vagy egyszerűen nem érezzük annak a fontosságát, hogy megosszuk az emberekkel
annak az igazságát, hogy kicsoda Jézus Krisztus, ha megtartjuk ezt magunknak. Az
örök élet és a hitvallás szorosan összekapcsolódik. Aki nem vallja Úrnak Jézust, ho­
gyan akar bemenni a mennybe az ő Urához?
Pál egészen világossá teszi ezt a római levélben: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jé­
zust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. 10­
Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözül­
jünk.”3
Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy hitvalló emberek vagyunk-e? Hitvallásunkon
az üdvösségünk múlik. Senki ne gondolja, hogy ha nem vallja meg a hitét Krisztus­
ban, mint Úrban, akkor üdvözülhet. Egyszerűen azért, mert a hitből hitvallás kelet­
kezik.
Ezért is volt mindig a keresztyén közösséghez, a gyülekezethez tartozásnak, a gyüle­
kezeti tagságnak feltétele az, hogy valaki megvallja a közösség előtt is: Jézus Krisz­
tust Uramnak és Megváltómnak vallom. Ezt meg kell vallani a közösség előtt, hogy
a tagságról szó lehessen.
Sokszor gondolkozom azon, hogy a gyülekezet méretéhez képest miért olyan kevés
még mindig az imaórai szolgáló közösség. Persze lehet, hogy rossz időpontban van
csütörtökön este, de bármikor máskor vajon többen lennénk-e. Ez azonban nem­
csak itteni jelenség. Egy barátom mesélte, hogy amikor egy évig Amerikában volt,
csatlakozott egy gyülekezethez. Sokkal nagyobb gyülekezet volt, mint a miénk. És
az imaórán együtt voltak: a lelkész, a misszionárius (vagyis ő) és még valaki, akit a
gyülekezet alkalmazott.
1. Vajon az az oka, hogy nem gondoljuk még mindig annyira fontosnak a gyü­
lekezet imádságát, hogy odaszánjuk erre az időt? Hogy megszenteljük így is
Jézus Krisztus nevét, hogy megbeszéljük vele azt, amit megköszönünk neki
és egy testként hordozzuk előtte a szükségeinket?

2 Mt 10:32-33
3 Rm 10:9-10

Óvás az öncsalástól 2/5

Hű az, aki ígéretet tett. Gyál, 2010. október 10.

2. Vagy talán az az oka, amit sokan elmondanak, hogy én nem tudok olyan
szépen imádkozni mint mások? Nem merek megszólalni? De vajon Jézus a
szépen megfogalmazott imádságainkra kíváncsi, vagy az őszinte hitünket
várja, és azt, hogy őt egyszerűen Úrnak vallva bízzuk rá az Ő országának
ügyét? Nyilván sejtjük, hogy ez utóbbit várja Jézus. A gyülekezet akkor erős
a hitvallásában és a bizonyságtételében, ha az imádságában erős, ezt pedig
a hívőknek meg kell érteniük.
Ahhoz, hogy a mennyek országába mehessünk el kell fogadni Jézust Úrnak és Meg­
váltónak és ezt meg kell vallani a gyülekezet közössége és a világ előtt. Hit nélkül és
a hit megvallása nélkül nincsen üdvösség.
Ezért kell beszélnünk a hitvallás fontosságáról, mert Krisztus tanítványai hitvalló
emberek, akik Úrnak vallják Jézust.

2. Önbecsapó hitvallás
Ezen a ponton hívja fel a figyelmet Jézus arra, hogy a hitvallás is válhat az önbecsa­
pás eszközévé.
A figyelmeztetés komoly: még azok közül sem mindenki megy be a mennyek orszá­
gába, akik Úrnak vallják Jézust. Most már nyilvánvalóan nem kell beszélnünk
azokról, akik ezt nem teszik meg, hiszen a hitvallás hiánya, a Jézusban mint Úrban
bízó hit hiányára utal. Hiszen, aki nem vallja, hanem szégyelli, aki nem hiszi, hogy
Jézus megtartja a hitvallót, az hogyan bízhatna őszintén abban, hogy Jézus üdvözí­
ti őt?
De még a hitvallók között is lesznek, akik nem mehetnek be a mennyek országába.
Akik a hitvallásukkal becsapják a környezetüket, azok előbb-utóbb önmagukat is
be fogják csapni.
Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam,
Uram …
Akik bemennek mind megvallották a Jézusban való hitüket, azok mind Uruknak
vallották Jézust – de sokak hitvallása hazugság lesz.
Jézus világosan tudta előre azt, hogy az ő országa ahogy növekedik, fejlődik, lesz­
nek olyan keresztyén korszakok, amikor a Jézushoz tartozás valamiféle előnyt je­
lent. Nem volt ez mindig így és nem is lesz mindig így.
A keresztyénséget az első három században üldözték a pogányok. Ekkor a Jézus
nevét megvallani egyet jelentett a halálos fenyegetéssel. Nyilván kevesen vállalkoz­
tak ilyesmire képmutatásból, és ha veszély fenyegette őket, akkor inkább tagadtak,
elhagyták a hitet.
A reformáció korában, amikor a hitetlen egyház üldözte a felébredt hitvallókat és re­
formátorokat, akik szembefordultak az egyház eretnekségével, bálványimádásával,
és azt vallották, hogy egyedül Krisztus üdvözíti a hívőt, és nem a szentek közbenjá­
rása, meg a jócselekedetek, akkor a Jézus nevének megvallása egyet jelentett a földi
javak elvesztésével, a hazájukból való elüldöztetéssel, a hátrányos megkülönbözte­
téssel és sok esetben az élet elvesztésével.
Manapság az iszlám országok nagy részében, akár szervezetten, állami szinten,
akár csak a lakosság részéről a keresztyén hitre térés egyet jelent a megbélyegzés­
sel, nem egy helyen a megöléssel. Kínában egy Biblia ajándékozása egy gyermeknek
börtönbüntetést von maga után – és elgondolhatjuk, hogy mekkora ajándék, hogy
szombati napközit szervezhetünk a gyermekeknek, és csak a mi hűségünkön és
odaszánásunkon múlik, hogy lesz-e vagy sem.

Óvás az öncsalástól 3/5

Hű az, aki ígéretet tett. Gyál, 2010. október 10.

És a nagy nyomorúság történelmi korszakában, ami megelőzi Krisztus visszajövete­

lét, a Krisztus nevét vallók nem juthatnak hozzá a létfeltételeiket biztosító alapvető
élelmiszerekhez sem, mert csak azok vásárolhatnak majd, akiken a fenevad bélyege
van4. Akkor vajon sokan lesznek, akik „Uram-nak” mondják Jézust?
Az ilyen helyzetek rendesen megszűrik a képmutatókat, a kényelmesen vallásos­
kodni, a Krisztusban anyagi vagy társadalmi előnyökhöz jutni vágyókat. De van,
amikor a Krisztushoz tartozni nem jelent üldözést, sőt akár előnyt is jelenthet. Elfo­
gadottságot, tisztséget, pozíciót és megbecsültséget, ami azután hozhat magával
anyagi előnyöket is. Akik még talán maguk is elhiszik, hogy Jézus nekik az Uruk.
Így figyelmezteti Jézus a tanítványait: kell, hogy Uradnak valljál, de vajon elég-e?
Igaz szó-e az ajkadon, hogy én az Urad vagyok? Most vállalod a nevemet – de fogod-
e vállalni akkor, amikor fenyegetve vagy?
A délutáni istentiszteleten Dániel könyvében annak a három hitvalló férfinak a tör­
ténetét fogjuk hallani, akik még a tüzes kemencével való halálos fenyegetés ellenére
sem tagadták meg, hogy Istent vallják egyedül Uruknak. És Krisztus velük volt a
tűzben. Ezt a címet is adtam: Krisztus a tűzben. Azt gondolom érdemes lesz eljönni
és újra elcsendesedni ezen a kérdésen: Most Uramnak vallom Jézust – de beme­
gyek-e majd a mennyek országába ezzel a hitvallással?

3. Az engedelmesség fontossága
Jézus szerint szükség van erre a vallástételre – de ez még nem elég. Még a legtisz­
tább, legbiblikusabb hitvallás sem elég.
Ahhoz, hogy az ember ne csapja be önmagát azzal, hogy Urának nevezi Jézust több
kell, mint a hitvallás. A hitvallás mellett kell a mennyei Atyával való helyes viszony,
a mennyei Atyának való engedelmesség.
Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam,
URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.
A hitvallás engedelmesség nélkül hazugság és képmutatás. Jézus világossá teszi: az
a hitvalló, aki nem engedelmeskedik az Atyának nem mehet be a mennyek országá­
ba, mert hazug és képmutató. Ezt az igazságot jól fejezi ki a Lübeckben található
Krisztus szoborra vésett felirat, amit lehet, hogy többen már ismernek.
Mesternek hívtok – és nem kérdeztek engem
Útnak neveztek – és nem jártok rajtam
Világosságnak hívtok – és nem néztek reám
Életnek neveztek – és nem kerestek engem
Hatalmasnak neveztek – és nem kértek engem
Bölcsnek hívtok – és nem követtek engem
Irgalmasnak hívtok – és nem bíztok bennem
Igazságnak neveztek – és nem féltek tőlem
Ha egyszer örökre elvesztek – ne okoljatok ENGEM.
Mondhatjuk mi, hogy Jézus Úr, akár nyilvánosan, akár a belső szobában: ha nem
engedelmesedünk az egész hiábavaló.

3.1. Engedelmesség – helyes viszony Krisztushoz

Az engedelmesség nem bonyolult. Először is egy Krisztushoz való helyes viszonyból
táplálkozik. Jézus nagyon világosan beszél: „Ha szerettek engem, megtartjátok az én
parancsolataimat …”5

4 Jel 13:17 „és hogy senki se vehessen vagy adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a
fenevad neve vagy nevének a száma.”
5 Jn 14:15

Óvás az öncsalástól 4/5

Hű az, aki ígéretet tett. Gyál, 2010. október 10.

Az engedelmesség a szeretettel kezdődik. Krisztusnak a szeretetével, akit azért sze­

retünk, mert ő előbb szeretett és ő jobban szeretett minket. Ő mindhalálig szeretett
minket, hogy megkeressen bűneinkben és megmentsen bűneinkből. Ezért aki Úr­
ának vallja Jézust, Megváltójaként szereti őt – és aki szeret engedelmeskedik, mert
ennél jobban nem is mutathatja ki szeretetét Megmentője iránt.

3.2. Engedelmesség – több mint a törvények betartása

Hogy pedig ne kelljen mindig azt találgatni, hogy mikor is engedelmeskedek Jézus­
nak és az Atyának a Szentírásból megismerjük az Atya akaratát; Le van írva. Le van
írva a Tízparancsolatban. Ahogy olvassuk az Ószövetséget, arra döbbenünk rá, hogy
az egész Ószövetség szinte nem más, mint a Tízparancsolat alkalmazása. Mennyi­
szer fordulnak szembe Isten akaratával. Fordulnak a bálványokhoz, szentségtelení­
tik meg a hetedik napot, károsítják meg egymást és lesznek Isten gyalázatára. És
Isten újra és újra hívja népét szövetségébe.
De mi van az újszövetségi néppel. Amit vannak, akik olyan előszeretettel hangoztat­
nak: mi már az Újszövetség népe vagyunk. Ez azt jelenti, hogy akkor akkor kevésbé
kell engedelmeskedni Istennek? Kevésbé kell megszentelni az Úr nevét, kevésbé kell
megszentelni az Úr napját, kevésbé kell Isten országára adakozni, Isten népének
hűséges tagja lenni? A számomra nem ez derül ki sem a Hegyi Beszédből, sem Pál
leveleiből, sem a Szentírásból. Sőt éppen ellenkezőleg: mivel az Újszövetség népe
megkapta a megígért Szentlelket a Szentlélek jelenléte miatt képessé válunk a teljes
engedelmességre – és csak azon múlik az engedelmességünk, hogy mennyire adjuk
át magunkat a Szentléleknek.
A kegyelem bizonyságtétele éppen az, hogy most már megtanulok annyira bízni az
Atyában, Krisztusban, hogy le tudom tenni az aggodalmaimat és valóban ünneplem
az Úr napját, nem a magam, hanem az Úr dolgai után járok. „Nem mindenki megy
be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam, URam, hanem csak az, aki
cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”
Az engedelmesség azonban több, mint a törvény rendelkezéseinek a betartása. A
törvényt – bár csak korlátozottan – be lehet tartani kényszerűségből is úgy, hogy
közben a szívünk egészen mást akar. Ez nem engedelmesség – nincs is jutalma. Az
engedelmesség, amikor örömmel azonosulok is az Atya akaratával. Ennek van meg
a jutalma. Aki engedelmeskedik az él örökké.
Jézus nemcsak a hamis próféták hazugságaitól akarja megóvni a tanítványait, ha­
nem a saját szívük hazugságaitól is. Mert higgyük el, hogy nemcsak mások vezet­
hetnek félre minket. Öncsalásainkkal, önhazugságainkkal nagyobb ellenségévé vál­
hatunk saját magunknak, mint akármilyen ragadozó és csaló hamis próféta.
És hiába mondod, hogy megvallottad őt Úrnak, vagy Úrnak suttogtad a belső szo­
bába a következő kérdés: és engedelmeskedtél is ennek az Úrnak?
Jézus meg akar óvni minket az önbecsapó hitvallástól, hogy ne „Uram Uram”-ozás­
sal menjünk a pokolra, hanem engedelmesen az életre.
Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam,
URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.
Ámen.

Óvás az öncsalástól 5/5