Előhang: Az illusztrált ember

Szeptember elején, egy meleg délutánon találkoztam az illusztrált emberrel.

Egy aszfaltúton bandukoltam, a kéthetes wisconsini gyalogtúrám utolsó sza-
kaszát róttam. Késő délután megpihentem, ettem egy kis disznósültet babbal,
arra egy fánkot, és éppen ki akartam nyújtózni és olvasni egy kicsit, amikor
az illusztrált ember felbukkant a domb derekánál, és egy pillanatra megállt
az ég előterében.
Akkor persze még nem tudtam, hogy illusztrált, csak azt láttam, hogy szép
szál ember, és noha valaha jókora izmokkal dicsekedhetett, mostanra valami
okból elhízott. Emlékszem, hogy a karja hosszú volt, a kézfeje pedig dundi, ám
a vaskos testen mintha egy gyerekfej ült volna.
Megérezhette a jelenlétemet, mert rám se nézett, mégis megszólított:
– Nem tudja, hol szerezhetnék errefelé valami munkát?
– Sajnos nem – feleltem.
– Nem húzom sokáig egyetlen állásban se már negyven éve.
A késő délutáni forróság dacára az ingét nyakig begombolta, és az ujját sem
tűrte fel. Az arcán csorgott a verejték, mégsem gombolkozott ki.
– Hát, akár itt is tölthetem az éjszakát – szólalt meg nagy sokára. – Már
ha ön nem bánja, hogy társaságot kap.
– Nem én – mondtam neki. – Sőt, ennivalóval is meg tudom kínálni, ha kér.
Nehézkesen, nyögve lehuppant.
– Megbánja majd, hogy megengedte. Mindig mindenki megbánja. Ezért
járok gyalog. Szeptember eleje van, mindenhol vásárt rendeznek, bármelyik

7
kisvárosban ölszámra keresném a pénzt, ha mutogatnám magam, én meg itt
vagyok, és még reménykednem sincs miben.
Lehúzta az egyik irdatlan nagy cipőjét, és alaposan szemügyre vette.
– Általában olyan tíz napig tudok megtartani egy állást. Aztán történik
valami, és kirúgnak. Most már egész Amerikában ismernek a vásárosok, és
egyik se kér belőlem.
– Mégis mi a baj? – érdeklődtem.
Válasz helyett lassan kigombolta az inge gallérját. Aztán lehunyta a szemét,
és komótosan végig kigombolta az inget. Akkor bedugta az ujjait az ing alá,
és megtapogatta a mellkasát.
– Érdekes, hogy nem érezni őket, pedig itt vannak – mormolta még mindig
csukott szemmel. – Folyton abban reménykedem, hogy egy nap majd hűlt helyü-
ket találom. A legforróbb időben órákig gyalogolok a tűző napon ing nélkül,
hátha lemossa őket a verejték vagy leégeti a nap, de aztán besötétedik, és még
mindig ott vannak. – Félig felém fordította a fejét, és szétnyitotta az ingét. –
Ott vannak még mindig, ugye?
Csak nagy sokára jutott eszembe kifújni a levegőt.
– Igen. Még ott vannak.
Az illusztrációk.
– De nemcsak ezért tartom begombolva az ingemet – nyitotta ki a szemét –,
hanem a gyerekek miatt is. Követnek a vidéki utakon. Mindenki látni akarja
a képeket, de közben senki nem akarja látni.
Levette és a kezében gombóccá gyűrte az ingét. A felsőtestét illusztrációk
borították a nyakára festett kék gyűrűtől egész a derékszíjáig.
– Megy tovább is – értette el a gondolatomat. – Az egész testem ki van
pingálva. Nézze. – Kinyitotta az egyik öklét. Frissen vágott rózsa díszelgett
a tenyerén, a puha rózsaszín szirmok között kristálytiszta vízcseppek csillogtak.
Önkéntelenül meg akartam érinteni, de csak egy kép volt.
Csak ültem és ámuldoztam: az egész teste nyüzsgött a rakétáktól, szökő-
kutaktól és emberektől, amelyeket olyan részletességgel és színekkel festettek
meg, hogy hallani lehetett a testét belakó tömegek halk, tompa moraját. Bőre
egy-egy rándulásától a parányi szájak elfintorodtak, a parányi zöld-arany

8
szemek kacsintottak, a parányi rózsaszín kezek gesztikuláltak. Mellkasát sárga
mezők, kék folyók és hegyek, csillagok, napok és bolygók borították. Az emberi
alakok körülbelül húsz csoportba verődtek a karján, vállán, hátán, oldalán és
csuklóján, valamint lapos hasán. A hajában bujkáltak, a szeplőcsillagképekben
ólálkodtak vagy a hónaljbarlangokból leskelődtek csillogó gyémántszemmel.
Mindegyik el volt foglalva a maga dolgával; mindegyik egy-egy mesterien
megfestett portré.
– Gyönyörű! – kiáltottam fel.
Hogyan is tudnám leírni azokat a remekműveket? Ha El Greco fénykorában
tenyérnyi miniatűröket festett volna, hihetetlen részletességgel és a maga kénes
színeivel, nyújtott alakjaival meg anatómiai látásmódjával, ennek a férfinak
a testét használta volna vászon gyanánt. A három dimenzióban izzó színektől
az ábrák a tüzes, belső valóságra néző ablakoknak tűntek. A férfi két lábon
járó galéria volt; itt, egyetlen eleven falon egymás mellé került a világegyetem
összes legszebb jelenete. Ez nem egy olcsó, vásári tetováló fércmunkájának tűnt,
aki három színt használ, és bűzlik a whiskytől. Ez egy zseni remekműve volt,
életteli, tiszta és gyönyörű.
– Ó, igen – olvasott a gondolataimban ismét az illusztrált ember. – Annyira
büszke vagyok az illusztrációimra, hogy a legszívesebben leégetném. Próbáltam
már eltüntetni smirglivel, savval, késsel…
A nap lefelé szállt. Keleten már feljött a hold.
– Tudja, az a helyzet – magyarázta az illusztrált ember –, hogy ezek az
illusztrációk megjósolják a jövőt.
Nem szóltam semmit.
– Nappal még nincs is gond – folytatta. – Vásárban még tudnék is dolgozni.
Éjszaka viszont a képek megmozdulnak. Átalakulnak.
Akaratom ellenére elmosolyodtam.
– Mikor lett illusztrált?
– 1900-ban, húszéves koromban egy vásárban dolgoztam, de eltörtem
a lábamat. A munkából kiestem, de kellett valami, amivel elüthetem az időt,
hát úgy gondoltam, tetováltatom magam.
– De ki csinálta? És mi történt a művésszel?

9
 – Visszament a jövőbe – felelte. – Komolyan mondom. Egy öregasszony volt
egy kis viskóban errefelé, Wisconsin közepén, nem is messze innen. A töpörödött
vén boszorkány az egyik pillanatban ezerévesnek látszott, a másikban meg
húsznak. Azt mondta, tud utazni az időben. Én meg kinevettem. Most már
persze bánom.
– Hogyan találkozott vele?
Elmesélte. Meglátott egy festett táblát az út mentén: BŐRILLUSZTRÁCIÓ!
Nem tetoválás, hanem illusztráció. Művészi munka!
És ott ült egész éjjel, a nő varázstűi csípték, mint a méhek, szurkálták,
akár a darazsak. Reggelre úgy nézett ki, mintha belepottyant volna egy színes
nyomdagépbe, ami telis-tele rajzolta az egész testét.
– Ötven éve minden nyáron őrá vadászok – markolt a levegőbe. – Ha meg-
találom azt a szipirtyót, megölöm.

A nap lement, előbújtak az első csillagok, holdfény ragyogta be a réteket és

a búzamezőket. Az illusztrált ember képei zsarátnokként parázslottak a deren-
gésben, mint szétszórt rubintok és smaragdok, Rouault-színekkel meg Picasso-
színekkel meg a hosszú, kivasalt El Greco-testükkel.
– Amikor a képek megmozdulnak, mindig kirúgnak a soros állásomból –
szólalt meg a férfi. – Az emberek nem szeretik az erőszakos képeket. Minden
illusztráció egy kis történetet mesél el. Csak figyelni kell őket, és pár percen belül
elkezdenek mesélni. Három óra alatt végignézhet tizennyolc-húsz történetet
a testemen, hallhat hangokat és gondolhat gondolatokat. Minden itt van, csak
arra vár, hogy valaki nézze. De a legkülönlegesebb itt van – mutatta a hátát.
– Látja? A jobb lapockámon nincs világos kép, csak egy színkavalkád.
– Látom.
– Ha elég sokáig vagyok valaki közelében, az a folt megtelik színnel és élettel.
Ha nővel vagyok, egy órán belül az ő képe jelenik meg a hátamon, és megmu-
tatja az egész hátralévő életét: hogyan fog élni, hogyan fog meghalni, hogyan
fog kinézni hatvanévesen. És ha férfi van mellettem, akkor az ő képe lesz
a hátamon, ahogy lezuhan egy szikláról vagy vonat alá esik. És megint kirúgnak.

10
 Miközben beszélt, a keze megállás nélkül az illusztrációknál babrált, mintha
a széleiket igazgatná, lesöpörné róluk a port. Egy művészetpártoló mozdulata.
Aztán hanyatt dőlt, teljes hosszában elnyúlt a holdfényben. Meleg éjszaka volt,
szellő sem lebbent, a levegő szinte fojtogatott. Mindketten levettük az ingünket.
– És azt az öregasszonyt nem találta meg?
– Nem.
– És úgy gondolja, hogy tényleg a jövőből jöhetett?
– Különben honnan ismerhette volna azokat a történeteket, amelyeket rám
festett? – Fáradtan lehunyta a szemét. A hangjából kiszállt az erő. – Éjjel néha
érzem a képeket, olyan, mintha hangyák másznának a bőrömön, és tudom, hogy
azt csinálják, amit csinálniuk kell. Már nem is nézek rájuk. Próbálok pihenni.
Nem sokat alszom. Jobb, ha maga se néz rájuk, higgye el nekem. Forduljon el,
úgy aludjon.
Pár lépésnyire feküdtem le. Nem tűnt erőszakos embernek, a képek pedig
gyönyörűek voltak. Máskülönben talán menekülésre késztetett volna az efféle
beszéd. De azok az illusztrációk… Hagytam, hogy a tekintetem legelésszen
rajtuk. Bárki beleőrülne, ha ilyesmivel lenne tele a teste.
Nyugodt éjszaka volt. A holdfényben hallottam az illusztrált ember szu-
szogását. Távoli vízmosásokban tücskök mocorogtak. Az oldalamon feküdtem,
hogy lássam az illusztrációkat. Fél óra telhetett el. Nem tudtam megmondani,
hogy az illusztrált ember alszik vagy sem, de hirtelen azt kérdezte súgva:
– Mozognak, igaz?
Vártam egy percet.
Aztán feleltem:
– Igen.
A képek megmozdultak, sorban egymás után, mindegyik egy-két kurta pilla-
natra. Ott a holdfényben minden egyes kis dráma lejátszódott előttem a parányi
csilingelő gondolatokkal és távoli tengermorajlás-hangokkal. Nehezen tudnám
megmondani, hogy egy óra telt el, vagy három, mire az egésznek vége lett.
Csak azt tudom, hogy lenyűgözve figyeltem, és meg sem moccantam, miközben
a csillagok átvándoroltak az égen.
Tizennyolc illusztráció, tizennyolc történet. Megszámoltam.

11
 A tekintetem először egy nagy házon akadt meg, amiben két ember volt.
Keselyűk keringtek egy perzselő bőrégbolton, sárga oroszlánokat láttam, és
hangokat hallottam.
Az első illusztráció megremegett, és életre kelt…

(fordította: Pék Zoltán)

12
 A szavanna

– George, légy szíves, nézd meg a gyerekszobát!

– Mi van vele?
– Nem tudom.
– Akkor?
– Csak nézd meg, ennyit kérek. Vagy hívjunk egy pszichológust, hogy
nézze meg az.
– Mi köze lenne egy pszichológusnak a gyerekszobához?
– Nagyon jól tudod te azt. – A felesége a konyha közepén állt és a duru­
zsoló tűzhelyet figyelte, amely éppen négy személyre készített vacsorát.
– A gyerekszoba valahogy… megváltozott.
– Jól van, nézzük meg.
Végigsétáltak a Boldogélet Otthon hangszigetelt folyosóján. Harminc­
ezer dollárjukba került ez a ház, amely öltöztette, etette és álomba ringatta
őket, játszott velük, énekelt nekik, és általában véve jól bánt velük. A köze­
ledésüket észlelte egy érzékelő, és a gyerekszobában felkapcsolódott a vil­
lany, amikor tíz lépésen belülre értek. Mögöttük a folyosón ugyanilyen
zajtalanul felgyulladtak és elaludtak az automata lámpák.
– Nos? – nézett körül George Hadley.
A gyerekszoba padlóján álltak. Negyven lépés széles volt, negyven lépés
hosszú és harminc lépés magas. Ez tette ki a ház költségének felét. „A gye­
rekeinknek csak a legjobbat” – mondta akkor George.

13
 A gyerekszobában csend honolt. Üres volt, akár egy tisztás a dzsungel­
ben déli forróságban. Ahogy George és Lydia Hadley ott álltak a szoba
közepén, a csupasz, kétdimenziós falak elkezdtek dorombolni, és mintha
visszahúzódtak volna a  kristályos messzeségbe, körös-körül pedig egy
afrikai szavanna jelent meg színesben és élethűen a legutolsó kavicsig és
szalmaszálig. A mennyezet felettük égbolttá tágult, rajta perzselve sár­
gállott a nap.
George Hadley érezte, hogy verejtékcseppek ütnek ki a homlokán.
– Ne ácsorogjunk itt a tűző napon. Ez kicsit túlságosan is valóságos.
De amúgy nem látok semmi különöset.
– Várj egy pillanatot, és meglátod – mondta a felesége.
Ekkor a rejtett szagképző berendezésből illatos szellő libbent a nap­
égette szavanna közepén álló két ember felé. A forró levegőben különféle
szagok keveredtek: oroszlánfű forró szalmaillata, eldugott itatóhely hűs,
zöld illata, állatok erős rozsdaszaga, pirospaprikára emlékeztető maró por­
szag. És aztán már hangok is hallatszottak: antiloppaták távoli dobogása
a gyepen, keselyűk szárnyának papírszerű zörgése. Árnyék suhant át az
égen, és George Hadley felfelé fordított, verejtékes arcán.
– Mocskos dögök – hallotta a feleségét.
– A keselyűk?
– Látod az oroszlánokat ott messze? – mutatta Lydia. – A vízhez men­
nek. Az előbb még zabáltak. Kíváncsi lennék, mit ettek.
– Gondolom, valami állatot. – George Hadley tenyerével ernyőzte
hunyorgó szemét a perzselő fény ellen. – Talán zebrát. Esetleg egy zsi­
ráfborjat.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a felesége nagyon feszült hangon.
– Ahhoz már késő, hogy biztosat mondjunk – vont vállat a férfi. – Nem
látok ott mást, csak lerágott csontokat, a  többit meg már el is lepték
a keselyűk.
– Hallottad a sikolyt?
– Nem.
– Egy perce lehetett.

14
 – Sajnálom, nem hallottam.
Ahogy az oroszlánok közeledtek, George Hadleyt ismét elöntötte
a csodálat a gépészzseni iránt, akinek az elméjében megfogant ez a szoba.
Egy hatékony csodaszerkezet elképesztően alacsony áron. Minden házba
elkelne egy ilyen. Jó, néha megrémiszti az embert a klinikai pontosságával,
megdöbbent, megborzongat, de amúgy mindenki élvezi, nemcsak a gye­
rekeink, hanem mi magunk is, ha ránk tör a vágy, hogy kiruccanjunk egy
idegen országba. Egy kis környezetváltozást szeretnénk? Tessék, itt is van!
És itt voltak az oroszlánok is, tizenöt lépésre járhattak, olyan valósá­
gosak voltak, olyan rémálomszerűen és döbbenetesen valóságosak, hogy
George tenyere bizsergett a  szőrüktől, a  szája megtelt a  felmelegedett
bundájuk poros kárpitszagával, sárga színük úgy betöltötte a látóterét, akár
egy finom francia faliszőttes sárgája, oroszlánok és nyári fű sárgája, a dél­
idei némaságban csak a csapzott oroszlánok tüdejének fújtatását hallotta,
és csak a lihegő-nyáladzó szájakból áradó hússzagot érezte.
Az oroszlánok George-ot és Lydiát figyelték félelmetes, zöldessárga
szemükkel.
– Vigyázz! – sikoltotta Lydia.
Az oroszlánok megiramodtak feléjük.
Lydia megpördült és futásnak eredt. George ösztönösen követte. A folyo­
sóra kiérve becsapták az ajtót, George nevetett, Lydia sírt, és mindketten
megdöbbentek a másik reakcióján.
– George!
– Lydia! Édes, drága, szegény Lydia!
– Majdnem elkaptak bennünket!
– Ezek csak falak, Lydia. Kristályfalak, emlékszel? Semmi több.
Valóságosnak látszanak, elismerem, mintha Afrika itt lenne a szobában,
de csak üvegképernyők és mögöttük többdimenziós, aktív reagálású,
szuperérzékeny színesfilm és mentális szalag. Az egész csak az illat- és
hangberendezések műve, Lydia. Tessék, a zsebkendőm.
– Én akkor is félek. – A felesége átölelte, és egész testével hozzásimult.
A zokogása mit sem csillapodott. – Láttad? Érezted? Olyan valóságos.

15
 – Ugyan már, Lydia…
– Meg kell mondanod Wendynek és Peternek, hogy ne olvassanak
többet Afrikáról.
– Jó, jó, megmondom – simogatta a férfi.
– Megígéred?
– Persze.
– És zárjuk be a  gyerekszobát pár napra, míg az idegeim meg nem
nyugszanak.
– Te is tudod, hogy Peter ezt milyen nehezen viseli. Amikor egy hónapja
büntetésül bezártam a gyerekszobát csak pár órára, olyan hisztit rendezett!
És Wendy is. Meg se tudnak lenni a gyerekszoba nélkül.
– Akkor is be kell zárni, nincs mese.
– Jól van. – George vonakodva kulcsra zárta a hatalmas ajtót. – Nagyon
sokat dolgozol. Pihenned kellene.
– Nem tudom… – Lydia kifújta az orrát, és leült egy székbe, ami azon­
nal ringani kezdett, hogy a kedvére tegyen. – Talán pont, hogy nincs elég
dolgom. Talán túl sok időm marad gondolkodni. Kapcsoljuk ki a házat
pár napra, és menjünk el pihenni.
– Úgy érted, te magad akarsz nekem tojást sütni?
– Igen – bólintott a nő.
– És megstoppolni a zoknikat?
– Igen. – Heves, könnyes bólintás.
– És kisöpörni?
– Igen, én, igen!
– De hát nem azért vettük meg ezt a házat, hogy ne kelljen ilyesmivel
bajlódnunk?
– Pont erről van szó. Úgy érzem, hogy nincs itt helyem. Ez a ház egy­
szerre feleség, anya és dada. Hogyan versenyezhetnék egy szavannával?
Hogyan tudnám olyan alaposan vagy gyorsan megfürdetni a gyerekeket,
mint az automata fürdetőkád? Sehogy. És nemcsak rólam van szó, hanem
rólad is. Az utóbbi időben szörnyen ideges vagy.
– Valószínűleg túl sokat dohányzom.

16
 – Szerintem pedig te se tudod, mihez kezdj magaddal ebben a házban.
Minden reggel kicsit tovább dohányzol, minden délután kicsit többet
iszol, és minden este kicsit több nyugtatót veszel be. Te is kezded magad
feleslegesnek érezni.
– Gondolod? – A férfi megpróbált magába nézni, hogy mit is lát ott
valójában.
– Jaj, George! – Lydia a férje mögött a gyerekszoba ajtaját fürkészte. –
Azok az oroszlánok nem tudnak onnan kijönni, ugye?
A férfi is az ajtóra pillantott. Az megremegett, mintha a másik oldalról
valami nekirontott volna.
– Persze hogy nem – felelte.

Kettesben vacsoráztak, mert Wendy és Peter egy különleges plasztik­

karneválon vettek részt a város túlsó felén, és képtelefonon hazaszóltak,
hogy későn jönnek, a  szüleik egyenek nyugodtan nélkülük. Így aztán
George Hadley merengve figyelte, hogy a gépesített ebédlőasztal meleg
ételt tálal fel nekik.
– Elfelejtettük a ketchupöt – jegyezte meg.
– Elnézést – felelte egy vékony hang az asztalban, és megjelent a ketchup.
A gyerekszobával kapcsolatban George Hadley azon morfondírozott,
hogy talán nem is árt a gyerekeknek, ha egy időre ki vannak zárva. Mindent
túlzásba lehet vinni, és a látottakból egyértelmű volt, hogy a gyerekek túl
sok időt töltöttek Afrikával. Az a tűző nap! Még mindig érezte a nyakán,
akár egy forró mancsot. És az oroszlánok. És a vérszag. A gyerekszoba
elképesztően ráhangolódott a gyerekek elméjének telepatikus kisugárzá­
sára, és olyan életet teremtett, amely minden óhajuknak megfelelt. A gye­
rekek oroszlánokra gondoltak, hát lettek oroszlánok. A gyerekek zebrára
gondoltak, hát lettek zebrák. Nap: nap. Zsiráfok: zsiráfok. Halál… és halál.
Rágta a  húst, amit az asztal vágott neki, de nem is érezte az ízét.
Halálgondolatok. Wendy és Peter még szörnyen fiatalok ahhoz, hogy
a halálra gondoljanak. Bár ez nem egészen igaz, az ember ehhez sosem

17
lehet túl fiatal. Már azelőtt valaki halálát kívánjuk, hogy egyáltalán tud­
nánk, mi a halál. Kétévesen dugós puskával lövöldözünk másokra.
De ez a tikkasztó, végtelen afrikai szavanna, ez a szörnyű halál az orosz­
lánok fogai között… ami újra meg újra ismétlődik.
– Hová mész?
Nem felelt Lydiának. Szórakozottan caplatott a  gyerekszoba ajtaja
felé. Szinte tudatában sem volt, hogy előtte finoman felizzanak a lámpák,
mögötte pedig némán elalszanak. Fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott.
A messzeségben oroszlánbőgést hallott.
Elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót. Már éppen belé­
pett volna, amikor távoli sikoly ütötte meg a fülét. Aztán újabb oroszlán­
üvöltés harsant, de ezúttal gyorsan elhalt.
Belépett Afrikába.
Az elmúlt évben hányszor kinyitotta ezt az ajtót, és hányszor találta
mögötte Csodaországot, Alízt és az Ál-Teknőcöt, Aladdint a csodalámpá­
jával, a Madárijesztőt az Ózból vagy dr. Doolittle-t – egy kitalált világ cso­
dálatos kellékeit! Hányszor látta az égboltplafonon repkedő Pegazust vagy
a vörös tűzijátékok szökőkútjait, hányszor hallott angyalkórust énekelni!
Most viszont ez a sárga, forró Afrika van, ez a kemence, ahol a gyilkosság
érzete vibrál. Talán Lydiának van igaza. Talán kicsit el kellene távolodniuk
a fantáziavilágtól, amely túlságosan is valóságos ahhoz képest, hogy tízéves
gyerekek műve. Az rendben van, ha az ember megtornáztatja a képzeletét,
de amikor az eleven gyermeki elme megragad egyetlen gondolatnál…?
Úgy tűnt neki, hogy már egy hónapja is hallott a távolban oroszlánüvöltést,
és az erős szaguk még a dolgozószobája ajtaja alatt is beszivárgott, csak
annyira el volt foglalva, hogy rá se hederített.
George Hadley ott állt magában az afrikai szavannán. Az oroszlánok
felnéztek az evésből, és figyelték. Az illúziót csak a nyitott ajtó zavarta,
amelyen keresztül – akár egy bekeretezett kép – látta a feleségét a sötét
folyosó túlsó végén. A nő szórakozottan, oda se figyelve evett.
– Tűnjetek el – mondta George Hadley az oroszlánoknak.
Nem tűntek el.

18
 George Hadley pontosan ismerte a szoba működési elvét. A gondola­
taiddal irányítod; amire gondolsz, az megjelenik.
– Aladdint és a csodalámpát akarom – közölte határozottan.
Maradt a szavanna, maradtak az oroszlánok.
– Gyerünk, szoba! Aladdint akarom!
Nem történt semmi. Az oroszlánok a forró bundájukban tovább rágtak.
– Aladdin!
Visszament a vacsoraasztalhoz.
– Az az ostoba szoba elromlott. Nem reagál.
– Vagy…
– Vagy mi?
– Vagy nem tud reagálni – mondta Lydia –, mert a  gyerekek olyan
sokáig gondoltak Afrikára meg az oroszlánokra meg a gyilkolásra, hogy
a szoba megakadt ennél.
– Elképzelhető.
– Vagy Peter beállította, hogy így maradjon.
– Beállította?
– Talán hozzáfért a vezérlőszerkezethez, és megbabrálta.
– Peter nem ért az ilyesmihez.
– Egy tízéveshez képest okos. Az I.Q.-ja…
– Akkor se…
– Szia, anya! Szia apa!
A házaspár megfordult. Wendy és Peter léptek be a  bejárati ajtón,
az arcuk, akár a borsmentás csoki, a szemük csillogó kék achátkristály,
a pulóverükből a helikopterben megtett út ózonillata áradt.
– Éppen vacsorázunk – mondták a szülők.
– Teleettük magunkat epres fagyival és hot-doggal – felelték erre az
egymás kezét fogó gyerekek. – De azért leülünk hozzátok.
– Jó, akkor meséljetek nekünk a gyerekszobáról – kérte George Hadley.
A két testvér pislogott, aztán egymásra nézett.
– A gyerekszobáról?
– Afrikáról meg a többiről – mondta az apjuk tettetett vidámsággal.

19
 – Nem értem – mondta Peter.
– Anyátokkal az előbb tettünk egy utazást Afrikában.
– A gyerekszobában nincs Afrika – jelentette ki Peter.
– Ugyan már, Peter, tudjuk, mit láttunk.
– Én nem emlékszem Afrikára – nézett Wendyre Peter. – Te igen?
– Nem.
– Szaladj oda, és nézd meg.
A nővére engedelmeskedett.
– Gyere vissza, Wendy! – szólt rá George Hadley, de a lány már eltűnt.
A ház fényei úgy követték, akár egy raj szentjánosbogár. George csak most
döbbent rá, hogy a legutóbbi látogatás után elfelejtette bezárni a gyerek­
szoba ajtaját.
– Wendy majd megnézi és megmondja – nyugtatta meg Peter.
– Nem kell, hogy megmondja. Láttam.
– Szerintem rosszul láttad, apa.
– Nem láttam rosszul, Peter. Gyere, nézzük meg.
De Wendy már vissza is tért.
– Nincs ott Afrika – jelentette lihegve.
– Na, majd meglátjuk – mondta George Hadley. Négyesben végigmen­
tek a folyosón, és kinyitották a gyerekszoba ajtaját.
Csodás, zöld erdő tárult elébük, egy szép folyó és egy lilás hegy társa­
ságában. Csilingelő hangok énekeltek, egy szépséges és titokzatos tündér
suhant a fák között, hosszú hajában színes pillangók repdestek, akár egy
mozgó virágcsokor. Az afrikai szavannának nyoma sem volt. Az orosz­
lánoknak sem. Csak a tündér volt ott, aki olyan szépséges dalt énekelt,
hogy könny szökött mindenki szemébe.
George Hadley döbbenten nézte a megváltozott tájat.
– Menjetek aludni – parancsolt a gyerekekre.
Azok tiltakozni akartak, de az apjuk beléjük fojtotta a szót:
– Hallottátok – mondta nyomatékosan.
A gyerekek beléptek a légfülkébe, és a légáram a kürtőn keresztül fel­
szippantotta őket a hálószobájukba, akár két megbarnult falevelet.

20
 George Hadley átvágott az éneklő erdőn, és felvett valamit annak a sarok­
nak a közelében, ahol korábban az oroszlánok lakmároztak. Lassan vis�­
szaballagott a feleségéhez.
– Mi az? – kérdezte az asszony.
– Az egyik régi tárcám.
Megmutatta. Forró fű- és oroszlánszag érződött rajta. Valami megrágta,
tele volt nyálcseppekkel, és mindkét oldalára vér kenődött.
George becsukta a gyerekszoba ajtaját, majd gondosan bezárta.

Éjnek évadján még mindig ébren volt, és tudta, hogy a felesége is ébren
van.
– Szerinted Wendy változtatta meg? – szólalt meg végül az asszony
a sötétben.
– Ő hát.
– Szavannából erdőt csinált, és az oroszlánok helyett beletette a tündért?
– Igen.
– De miért?
– Nem tudom. És amíg rá nem jövök, a szoba zárva marad.
– És hogyan került oda a tárcád?
– Fogalmam sincs. De kezdem bánni, hogy megvettük ezt a  szobát
a gyerekeknek. Ha akár csak kicsit is neurotikusak, akkor egy ilyen szoba…
– Elvileg segítene nekik egészséges módon levezetni a neurózist.
– Elvileg. – George a plafont bámulta.
– Megadtunk a gyerekeknek mindent, amit akartak, és ez a jutalmunk?
Hogy titkolóznak? Hogy nem fogadnak szót?
– Ki is mondta, hogy „a gyerekek szőnyegek, időnként rájuk kell lépni”?
Soha nem emeltünk rájuk kezet. Ismerjük el: kezelhetetlenek. Úgy jön­
nek-mennek, ahogy nekik tetszik, és úgy bánnak velünk, mintha mi len­
nénk az ő gyerekeik. Ők is elkényeztetettek, és mi is.
– Azóta viselkednek furán, hogy pár hónapja nem engedted meg nekik,
hogy rakétával New Yorkba menjenek.

21
 – Nem elég idősek hozzá. Elmagyaráztam.
– Nekem mindenesetre feltűnt, hogy azóta kifejezetten hűvösen visel­
kednek velünk.
– Holnap reggel idehívom David McCleant, hogy nézze meg Afrikát.
– De most már nem Afrika, hanem a kerek erdő.
– Van egy olyan érzésem, hogy addigra újra Afrika lesz.
A következő pillanatban meghallották a sikolyokat.
Két sikolyt. Két ember sikoltott odalent. Aztán oroszlánüvöltés hallatszott.
– Wendy és Peter nincsenek a szobájukban – mondta a felesége.
A férfi csak feküdt hevesen dobogó szívvel.
– Nincsenek. Betörtek a gyerekszobába.
– Azok a sikolyok ismerősnek tűntek.
– Igen?
– Szörnyen ismerősnek.
Az ágyak hiába igyekeztek, még egy órába telt, mire álomba tudták
ringatni a két felnőttet. Az éjszakai levegőt macskaszag ülte meg.

– Apa? – kérdezte Peter.

– Igen?
Peter a cipőjét fixírozta. Mostanában már rá se nézett a szüleire.
– Ugye, nem akarod végleg bezárni a gyerekszobát?
– Az attól függ.
– Mitől? – csattant fel bosszúsan Peter.
– Tőled meg húgodtól. Ha ezt az Afrikát időnként lecserélitek, mond­
juk, Svédországra, Dániára vagy Kínára…
– Azt hittem, úgy játszunk, ahogy akarunk.
– Észszerű határokon belül.
– Mi a baj Afrikával, apa?
– Szóval most már elismered, hogy Afrikát hoztátok oda?
– Nem akarom, hogy bezárd a gyerekszobát – mondta hűvösen Peter.
– Soha.

22
 – Ha tudni akarod, azon gondolkodunk, hogy egy hónapra kikapcsoljuk
az egész házat. Hogy gondtalanul, szabadon éljünk.
– Ez rettenetesen hangzik. Nekem kellene megkötnöm a cipőfűzőmet
a cipőfűzőgép helyett? Megmosnom a fogamat, megfésülnöm a hajamat,
megfürödnöm?
– Jó lenne a változatosság, nem gondolod?
– Nem. Rémes lenne. Már annak se örültem, amikor múlt hónapban
kiiktattad a festőgépet.
– Mert azt akartam, hogy megtanulj magadtól festeni, fiam.
– Én csak nézni, hallgatni és szagolni akarok. Mi más van ezen kívül?
– Jól van, akkor menj, és játssz Afrikában.
– Ki fogod majd kapcsolni a házat?
– Meggondoljuk még.
– Én nem akarom, hogy gondolkodjatok rajta, apa.
– Nem fogom eltűrni, hogy a fiam fenyegessen!
– Ahogy gondolod – mondta Peter, és elindult a gyerekszoba felé.

– Jókor jöttem? – kérdezte David McClean.

– Kérsz reggelit? – kérdezett vissza George Hadley.
– Kösz, már ettem. Mi a gond?
– David, te pszichológus vagy…
– Nagyon remélem.
– Vetnél egy pillantást a gyerekszobánkra? Láttad már egy éve, amikor
beugrottál. Akkor nem vettél észre rajta semmi különöset?
– Nem mondhatnám. A megszokott erőszakos dolgokat, némi hajlamot
a  paranoiára. Ez gyerekeknél megszokott. Állandóan úgy érzik, hogy
a szüleik üldözik őket.
Elindultak a folyosón.
– Bezártam a gyerekszobát – mesélte az apa –, és a gyerekek éjjel betör­
tek. Hagytam, hogy ott maradjanak, mert így láthatod, hogy mit művelnek.
Rettenetes sikoltozás támadt a gyerekszobában.

23
 – Tessék – sóhajtott George Hadley. – Lássuk, te mit sütsz ki ebből.
Kopogás nélkül nyitottak be.
A sikoltozás közben elhalt. Az oroszlánok éppen lakmároztak.
– Hagyjatok minket magunkra kicsit, gyerekek – kérte a gyerekeit George
Hadley. – Nem, a mentális kombináción ne változtassatok. Hagyjátok így
a falakat. Nyomás.
A gyerekek kimentek, a két férfi pedig a távoli oroszlánokat figyelte. Az
állatok nagy élvezettel falták az elkapott prédát, akármi volt is.
– Bárcsak tudnám, mi az – jegyezte meg George Hadley. – Néha szinte
ki tudom venni. Szerinted, ha hoznék egy erős látcsövet…
David McClean szárazon felnevetett.
– Aligha. – Figyelmesen megszemlélte mind a  négy falat. – Mióta
tart ez?
– Jó egy hónapja.
– Nem mondhatnám, hogy tetszik.
– Engem a tények érdekelnek, nem az érzések.
– Drága George, a pszichológus egész életében egyetlen ténnyel sem
találkozik. Csak érzésekről hall, megfoghatatlan dolgokról. De ez nem
tetszik. Bízz a  megérzéseimben. Kiszagolom, ha valami nem stimmel.
És ez nagyon nem stimmel. Azt tanácsolom, hogy bontasd le az egész
nyavalyás szobát, és a következő egy évben minden áldott nap hozd el
a gyerekeket hozzám kezelésre.
– Annyira rossz a helyzet?
– Attól tartok. Ezeknek a gyerekszobáknak az egyik eredeti célja az volt,
hogy tanulmányozni tudjuk a sémákat, amiket a gyerekek elméje hagy
a falon. Hogy nyugodtan vizsgálhassuk, és segíthessünk a gyereken. Ez
a szoba azonban éppen hogy a destruktív gondolatok felé terel, és nem
megszabadít tőlük.
– Ebből eddig nem éreztél semmit?
– Csak azt éreztem, hogy jobban elkényeztetitek a gyerekeket az átlag­
nál. Most pedig cserben hagytátok őket valahogyan. Mi lehetett az?
– Nem engedtem el őket New Yorkba.

24
 – És még?
– Kiszereltettem pár gépet a házból. És egy hónapja megfenyegettem
őket, hogy ha nem csinálják meg a házi feladatot, lezárom a gyerekszobát.
Pár napra meg is tettem, hogy lássák, komolyan gondolom.
– Aha!
– Mond ez neked valamit?
– Mindent elmond. Télapó helyett most krampuszt kaptak. Pedig
a gyerekek Télapót szeretik. Hagytad, hogy a szoba meg a ház vegye át
a helyeteket a gyerekek szívében. Ez a szoba az apjuk meg az anyjuk lett,
sokkal fontosabb az életükben az igazi szüleiknél. Most meg jössz, és le
akarod zárni. Nem csoda, hogy felszínre tört a gyűlölet. Árad az égből,
érzem. Sugárzik a napból. Változtatnod kell az életmódotokon, George.
Túlságosan elkényelmesedtetek, mint annyian mások is. Ha valami elrom­
lana a konyhában, holnapra éhen halnátok. Egy tojást sem tudnál feltörni.
Ennek ellenére azt tanácsolom, hogy kapcsolj ki mindent. Kezdjétek tiszta
lappal. Időbe fog telni, de egy éven belül jó gyerekeket csinálunk a rossz­
csontokból, ígérem.
– De nem lesz túl nagy sokk nekik, ha hirtelen csak úgy bezárom a szobát?
– Nem lenne szabad, hogy ennél jobban belemélyedjenek.
Az oroszlánok befejezték a lakomájukat. A tisztás szélén állva a két
férfit figyelték.
– Most olyan érzésem támadt, hogy üldöznek – jegyezte meg McClean.
– Menjünk ki innen. Én sose szerettem ezeket az átkozott szobákat.
Idegesítenek.
– Az oroszlánok valóságosnak látszanak, mi? – mondta George Hadley.
– Gondolom, nem lehetséges, hogy…
– Hogy micsoda?
– …hogy valóságossá is váljanak?
– Nem tudok ilyesmiről.
– Géphiba? Ha megbabrálják vagy valami?
– Kizárt.
Az ajtóhoz mentek.

25
 – A szobának se fog tetszeni, ha kikapcsolom – jegyezte meg az apa.
– Semmi nem szeret meghalni, még egy szoba sem.
– Vajon gyűlöl engem, amiért ki akarom kapcsolni?
– Ma nagyon erősen érezni nálatok a paranoiát – mondta David McClean.
– Követni lehet, akár a vadcsapást. Nicsak. – Lehajolt, és felvett egy véres
kendőt. – A tiéd?
– Nem – felelte George Hadley merev arccal. – Lydiáé.
Együtt odamentek a biztosítékdobozhoz, és a kart lehúzva kikapcsolták
a gyerekszobát.
A két gyerek hisztériás rohamot kapott. Visítottak, toporzékoltak és
mindenfélét dobáltak. Kiabáltak, zokogtak, káromkodtak és rugdosták
a bútorokat.
– Ezt nem tehetitek a gyerekszobával! Nem és nem!
– Gyerekek…
A gyerekek zokogva roskadtak le az egyik kanapéra.
– George, kapcsold vissza a gyerekszobát – kérte a férjét Lydia Hadley.
– Csak pár pillanatra. Hogy ne legyen olyan hirtelen.
– Nem.
– Nem lehetsz ilyen kegyetlen…
– Ki van kapcsolva, Lydia, és így is marad. És ettől a pillanattól az egész
nyavalyás ház meghal. Minél jobban átlátom, milyen slamasztikába kever­
tük magunkat, annál jobban undorít. Túl régóta bámuljuk az elektronikus
köldökünket. Friss, istenáldotta levegőre van szükségünk!
És fel-alá trappolt a házban, kikapcsolta a beszélő órákat, tűzhelyeket,
fűtőtesteket, cipőfényezőket, cipőfűzőkötőket, fürdető-, kényeztető- és
masszírozógépeket, és minden más eszközt, ami a keze ügyébe került.
A ház mintha megtelt volna holttestekkel. Akár egy géptemető, olyan
néma lett. Nem érződött a  rejtett gépek zümmögő energiája, ami egy
gombnyomásra tettre serken.
– Ne engedd nekik! – kiáltotta Peter a  plafonnak, mintha a  házhoz
beszélne, a gyerekszobához. – Ne engedd, hogy apa mindent megöljön!
– Az apjához fordult. – Gyűlöllek!

26
 – Sértegetéssel semmire se mész.
– Bárcsak meghalnál!
– Sokáig halottak is voltunk. Most fogunk majd igazán élni. Ahelyett,
hogy gépek dajkálnának, élni fogunk.
Wendy még mindig sírt, és most Peter is újra elbőgte magát:
– Csak még egy percet, adj még egy percet a gyerekszobának!
– Jaj, George, abból nem lehet baj – győzködte a felesége is.
– Jól van, na, csak hallgassanak el végre. De egyetlen perc, aztán örökre
kikapcsolom.
– Apu, apu! – lelkendeztek a gyerekek.
– És aztán elutazunk. David McClean fél óra múlva visszajön, és kivisz
bennünket a reptérre. Megyek és felöltözök. Te kapcsold be a gyerekszo­
bát egy percre, Lydia. De tényleg csak egy percre.
Azok hárman fecsegve elindultak, a férfi pedig a légkürtőben felsuhant
az emeletre, és öltözni kezdett. Egy perc múlva Lydia is megérkezett.
– Alig várom, hogy elmenjünk – sóhajtott.
– A gyerekszobában hagytad őket?
– Nekem is fel kell öltözni. Olyan rémes az az Afrika. Nem is értem,
mit látnak benne.
– Öt percen belül úton leszünk Iowába. Édes istenem, miért is vettük
meg ezt a házat? Mi késztetett rá, hogy megvegyünk egy rémálmot?
– Büszkeség, pénz, ostobaság.
– Jobb, ha lemegyünk, nehogy a gyerekek megint elkezdjenek játszani
azokkal a nyavalyás vadállatokkal.
Abban a pillanatban meghallották a gyerekek kiáltozását:
– Apu, anyu, gyertek gyorsan!
Leereszkedtek a légkürtőn, és végigrohantak a folyosón. A gyerekeket
sehol nem látták.
– Wendy? Peter!
Berontottak a  gyerekszobába. A  szavanna üresen tátongott, csak az
oroszlánok figyelték őket várakozva.
– Peter? Wendy?

27
 Az ajtó becsapódott mögöttük.
– Wendy! Peter!
George Hadley meg a  felesége megpördültek, és visszafutottak az
ajtóhoz.
– Nyissátok ki! – rángatta a kilincset George Hadley. – Kívülről ránk
zárták! Peter! – dörömbölt az ajtón. – Nyissátok ki!
Odakintről Peter hangját hallotta:
– Nem hagyjuk, hogy kikapcsolják a gyerekszobát meg a házat!
George és Lydia Hadley az ajtón dörömbölt.
– Ne butáskodjatok, gyerekek! Mennünk kell. Mr. McClean bármelyik
pillanat megjöhet, és…
És akkor meghallották a hangot.
Az oroszlánok három oldalról közeledtek a sárga szavannán, morogva-
bőgve caplattak a száraz fűben.
Az oroszlánok.
Mr. Hadley a feleségére pillantott, aztán mindketten megfordultak, és
újra a vadállatokra néztek, amelyek lelapulva, felmeredő farokkal osontak
előre.
George és Lydia Hadley felsikoltott.
És hirtelen rájöttek, hogy a korábbi sikolyok miért tűntek ismerősnek.

– Megjöttem – mondta David McClean a gyerekszoba ajtajában. – Á, helló.

– A két gyerekre nézett, akik a tisztás közepén ülve piknikeztek. Mögöttük
volt a víz és a sárga szavanna; felettük a forró nap. McClean izzadni kez­
dett. – Hol vannak a szüleitek?
A gyerekek felnéztek és mosolyogtak.
– Rögtön jönnek.
– Jó, mert indulnunk kell. – Mr. McClean látta, hogy a távolban az
oroszlánok verekednek és egymást karmolják, aztán abbahagyják, és
csendben falnak az árnyas fák alatt.
Szemét ernyőzve, hunyorogva nézte az oroszlánokat.

28
 Azok most abbahagyták az evést. A vízhez mentek inni.
Árnyék suhant át Mr. McClean tüzelő arcán. Sok árnyék cikázott.
Keselyűk ereszkedtek le az izzó égből.
– Teát? – kérdezte a csendben Wendy.

(fordította: Pék Zoltán)

29