ALMÁSSY

VÁGYTÓL AZ ÁGYIG

Népszava

© Gyöngy László, 1990

ISBN 963 322 9545

 1.

Mozdulatlanul feküdtem az ágyban, és úgy tettem, mintha aludnék. Arra vártam, tűnjenek
el végre, hogy felkelhessek és dolgaim után lássak. Csupán azért viselkedtem ennyire
tapintatosan, mert nem akartam zavarba hozni a bátyámat, akivel válása után kénytelen voltam
újra megosztozni ezen a falatnyi szobán. Ámbár, ha jól belegondolok, benne nem sok tapintat
lehetett irántam, mert felhozta hajnalban ezt a kurvát, és azóta nem álltak meg egy pillanatra sem,
recsegtették az ágyat, cuppogtak, hörögtek és nyikorogtak.
Nem tudom, mi a francot gondolt a bátyám, hogy ennyi zajra nem fogok felébredni...
Mindenesetre minálunk nem volt szokás eddig a nyilvános szeretkezés. Magánügyként kezeltük,
nem okoztunk vele kényelmetlenséget a másiknak.
Arról már nem is beszélek, milyen görcsben állt reggelig a Helyeském - magamat
képzeltem minden sikkantáshoz, nyikkanáshoz és sóhajhoz.
Résnyire nyitottam a szememet. Nagyon kíváncsi voltam arra a nőre, aki majd három órán
át képes volt ébren tartani a bátyám férfiasságát. Nem szégyenlős, azt rögtön észrevettem, de
azon sem csodálkoztam, hogy a bátyuskám ennyit vállalt érte. Szőke volt, nagy mellű - talán
túlságosan is nagy -, keskeny csípőjű és hosszú combú.
Megrázta a hosszú, sűrű sörényét, ahogy megállt az ágy mellett, nagyot nyújtózott, aztán
kezdett csak minden sietség nélkül öltözni. Közben a bátyám sűrűn oda-odapillantva az ágyamra,
egyre sürgette. Miattam kár volt sürgetnie, nem kellett volna, egy ilyen nőt akár órákig is
elnéznék.
Végre mind a ketten eltűntek.
Azonnal működni kezdett az agyam - ahogy szokott -, mert nőben ugyan van hiányom, de
fantáziálásban soha. Elég, ha megállok egy pillanatra a női kalapos előtt, s máris érzem, hogy
férfi vagyok, legalábbis van készségem!
Szomorú dolog ez egy huszonkét éves fiatalembernél. Valahogy nem jön ki a lépés, pedig
nem vagyok túlságosan gyámoltalan, nem vagyok csúnya és műveletlen sem, hiszen ha minden
igaz, akkor hamarosan megjelenik az első novelláskötetem.
Mindezekkel együtt vadul fantáziálok, s minden este elmondom az imámat, valahogy így:
"Adj, Uram, holnap egy vérbő nőt végre nekem is!" Látom tehát magamat azzal a nővel, akit az
előbb kísért el a bátyám...

Talán egy presszóban ültem, és bágyadtan iszogattam a mai napra szentelt utolsó - vagy
első, mivel éjfél elmúlt - konyakomat, amikor észrevettem az asztalnál szintén magányosan
üldögélő szőkét. (Egyébként a valóságban nem szoktak körülöttem szőkék üldögélni
magányosan, valakire várva, esetleg éppen rám!)
- Csak nincs valami baj? - lépek hozzá lazán. A megszólítás banális, de ez most mellékes.
- Azt hiszem, nincs - mondja szomorkás mosollyal, mintegy felbátorítva arra, hogy üssem
tovább a vasat.
- Megengedi? - mutatok a mellette lévő székre.
Csak biccent, nem tiltakozik a társaságom ellen. Azt hiszem, ugorhatok, a szöveg, az
változik, de a szándék ilyen késő éjszaka egyértelmű. Percek vagy fél óra alatt jutottunk el odáig,
nem lényeges, a fontos, hogy eljutottunk addig.
 Taxival hozzánk - még jó, hogy gondolatban mindig van elég pénzem. A bátyám nem lakik
itt, természetesen, mint ahogy anyánk a valóságban nyaral - a húgához megy minden tavasszal, és
csak ősszel jön vissza.
Felmegyünk hozzám. Még kimondani is jó; felmegyünk hozzám, egy nővel. Főleg egy
ilyen szőke, bögyös áloműzővel.
Leült az ágyamra, aztán szó szerint birtokba vette, előbb lerúgta a lábáról a cipőjét, aztán
kényelmesen elnyújtózott, féloldalt felkönyökölve, arcát a tenyerébe támasztva. Én az első kezem
ügyébe eső ruhadarabbal letakartam az íróasztal olvasólámpáját, s kellemes, tompa fény öntötte
el a szobát.
Melléültem, s kezemmel előbb a haját, aztán az arcát kezdtem simogatni. Jólesőn vette
tudomásul a becézgetésem, és hanyatt vetette magát az ágyon. Kezem most már kalandozni
kezdett a blúzban, és kellemes halmokról számolt be mind a két mell. Hatalmas volt, telt és
kemény. Olyan hatalmasak, hogy aggodalmaskodni kezdtem, vajon mit lehet ekkora mellekkel
kezdeni?
Ő rávezetett. Felindultan, kapkodva gombolta ki a blúzát, mintha lemaradna valamiről, és
csak percei lennének hátra, aztán mind a két kezemet ráhelyezte az egyik mellére.
Elég nagy a kezem, de a tenyerem szétterpesztett ujjaival is csak a fél mellét tudtam
betakarni... Fejemet a mellére húzta, s mint a kisgyereknek szokták, úgy adta a számba a
bimbóját:
- Szívd! - parancsolta, s én örömmel engedelmeskedtem. Visszaváltoztam kisbabává, és
szoptam, pontosan úgy, ahogy az öntudatlan gyermek, s bár ez az egyetlen mell elfedi a számat,
az arcomat, azért érzem, ugyanezt teszi ő is a másik mellével, ugyanúgy cuppog mint én,
időnként megvonaglik a teste.
Most felfedező útra indulok, egyre lejjebb, s engedelmesen nyílik szét a combja,
akadálytalanul siklik fel a tenyerem a selymes tapintású bugyiig. Örömmel simítom végig dúsan
kitüremkedő szeméremtestét, becsúsztatom a kezem a selyem alá...
Sok dolog nem akad ott, hiszen mellérzékeny, s annyi a lucsok a puncin és a szőrzetén,
hogy az fut át az agyamon, csak nem pisilt be? De erről persze szó sincs, csupán annyiszor
élvezett el talán, ahányszor megszívtam a mellét. Ez a gondolat annyira felizgat, hogy sebtében
ruhástul teszem először a magamévá.
Lábát annyira széttárja, hogy már attól tartok, szétreped a teste. Ölét felfelé feszíti, s
magába nyel olyan erővel, úgy érzem, nem telik be Helyeskémmel, és utánaszív engem is félig
vetkezetten. Amint mozogni kezdek benne, a tengeren találom magamat, kiszolgáltatva a
hullámok kényére-kedvére, mást nem tehetek, csak amit ő enged, várom, csillapuljon a vad
háborgás, s talán majd csendesebb vizeken megkapom én is a magam kéjadagját.
Olyan erősen és akkorákat dob rajtam, hogy a szeméremcsontom fájdalmasan ütődik az
övéhez, a mellét elengedve kénytelen vagyok két kézzel leszorítani a csípőjét, s ebbe a szorításba
bele kell adnom minden erőmet, hogy féken tudjam tartani. Végre csillapszik, megadja magát...
- Fantasztikus voltál - mondja majdnem tárgyilagos hangon, már nyoma sincs hangjában a
szenvedélynek. Döbbenten mozgok tovább, még visz a lendület... aztán leállok, mert csak fekszik
alattam, moccanatlanul. Zavaromat tetézi, én vadul lihegek a harctól, ő csendesen szuszog.
Tétován újra megfogom a mellét, s mintha kapcsolóhoz nyúltam volna, újra megindul a
csípője hullámzása. Végre rájövök, hogyan kell szabályozni a mozgását, hogy nekem is jó
legyen. Időnként nyúlok csak a melléhez, s így egyszerre lépjük át az örömök kapuját.
Nem hagyok neki sok időt, kihámozom a ruhájából, én is levetkőzöm, aztán újra kezdjük,
mert ilyen hatalmas mellekkel nem képes betelni az ember... Lovagol rajtam, s mellével pofozza
az arcom, feltérdeltetem, hátulról nyomulok bele, s előrenyúlva próbálom összegyűjteni óriási
mellét, nem sok sikerrel...
Amit egy női mell adhat egy férfinak, azt mind megkapom, s adja is örömmel, mintha
csupa mellből állna... aztán, amikor két összeszorított hegyének völgyébe rakom Helyeském,
összerázkódik a hálás örömtől, s biztat, ürítsem oda a spermámat, s mikor megteszem, mint a
balzsamot keni szét testén...
Így és már más változatban szoktam hát fantáziálni.

- Te még ágyban vagy? - lepődik meg bátyám, amikor visszajön.

- Nehéz álmom volt - célzok az éjszakai zajokra.
- Ezer bocs - mondja, és hanyatt veti magát az ágyán. - Nem volt más lehetőségem... Ha
láttad volna, megértenél...
- Semmi gáz - legyintek, de nem foglalkozik velem.
- Ha el tudnád képzelni, mi mindenre... - ijedten elhallgat, mi nem szoktuk kibeszélni az
éjszakáinkat.
- Na ne mondd, el tudom képzelni! - vicsorgok rá, mert most is meredten áll Helyeském, s
még jó pár percig kénytelen leszek a paplan alatt megbújni, nehogy felfedezze röhejes állapotom.
- Mész ma a szerkesztőségbe? - kérdezi semleges témára váltva.
- Megyek - bólintok rá örömmel.
- Kiadják?
- Legalábbis biztatnak vele.
Hallgatunk, más-más okból. Ő az éjszaka fáradalmaitól elcsigázva egyre mélyülő
szuszogással alszik el; ha tudná, hogy irigylem érte...
Valósággal elmenekülök a lakásból, nem vagyok képes tovább hallgatni az elégedett
morranásait - álmában újraéli a kalandot? -, nyögdécselését és hánykolódását, amint öntudatlanul
illetlen mozdulatokat tesz.
Tizenegyig bőven van időm, hát gyalog indulok el, végig a városon, és bizakodom, a
szerencse istenasszonya talán ma megkönyörül rajtam: utamba hozza végre azt, akit évek óta
hiába várok.
A bő négy kilométeres távon, a szerkesztőségig, minden nő áldozatává válik a képzeletbeli
szeretkezéseimnek - már persze azok, akik bármivel hatni tudnak rám, lassan ott tartok, hogy elég
lesz csupán, ha nem férfi az illető. (Beleőrülök!)
Hol a bérház kapualjában játszódik le az aktus, a kiszemelt áldozat egy kukára
támaszkodik, s én hátulról... Hol a játszótér délelőtti árnyas bokrai alatt döntöm hanyatt az
anyukát, miközben a totyogó gyereke a homokozóban sikongva szórja a másikra a homokot...
vagy a kirakatrendezővel a ponyva mögé bújva fonódunk össze a próbababák hiányos végtagú
testei közt... vagy zöldre váró autóba ülök be, és míg a lámpa vöröset mutat, a csinos vezető
szabadra állítja a jelzést... vagy... a villamoson a vezető függönnyel eltakart helyén ülve
gondoskodom az ölembe térdelő lányzóról, ne csak jegyén találjon lyukat az ellenőr, de a két
combja között is ki legyen lyukasztva...
 2.

- Miskároló! - kiáltottam volna rá a legszívesebben. Kiherélte a legjobb gondolataimat, a

legpergőbb párbeszédeimet húzta meg, és, ha jól belegondolok, "dramaturgiailag" az egész
könyvet felborította. Ő azt mondta, megpróbálta kijavítani az alapvető hibákat. Elvégzett egy
vagy több egyetemet, tanult filozófiát, esztétikát, irodalomelméletet - meg sok egyéb marhaságot
-, elolvasott pár ezer könyvet, és azt hiszi, egyedül ő hivatott eldönteni, jó-e az, amit írtam.
Hej! Ha rácsaphattam volna az ajtót. De szerettem volna, ha az ajtó becsapódását némi
falpergés kíséri, és a mennyből szakad rá egy jókora darab... Ehelyett mi történt?
Megértő mosoly, egyetértő bólogatás, új időpont egyeztetése, barátságos kézfogás. Forrt
bennem a düh, amikor becsuktam - nem csaptam! - magam mögött az ajtaját. Nem vagyok hülye!
Én ezt az ajtót még gyakran szeretném kinyitni, szeretnék inni a ringó titkárnőjének kávéjából -
miközben újra és újra kávét kérek tőle, annyit, hogy a végén a képzeletbeli szeretkezésekhez sem
áll fel...
Persze az sem utolsó érv, hogy szeretnék majdan elballagni a pénztárhoz, kezemben a
zizegő csekkel, amelynek semmi máshoz sem hasonlítható kellemes hangja van.
Azért forrt bennem a düh, míg meg nem láttam a titkárnő meztelen húsát. Nem volt annyira
pőre, mint kellett volna, de éppen elég ahhoz, hogy gondolataimat oda terelje, ahol amúgy is
többet kalandoztak a kelleténél.
Álltam megigézetten, dermedten, mert belém hasított a gondolat - Faludy után szabadon -,
hogy nagyon régen nem hegedültem két asszonyláb között. Nem kell semmi rosszra gondolni,
hisz teljesen hétköznapi, hogy úgy mondjam, a legszokványosabb hivatali meztelenkedést láttam.
A lány - vagy asszony? - valami iromány fölé hajolva az asztalra könyökölt, többet mutatott a
melléből - beláttam egész a köldökéig -, mintha tudatosan, akár kacérságból tette volna.
Nem áltattam magamat azzal, hogy ez a magamutogatás nekem szól, még szinte csecsemő
írónak számítok, első novelláskötetem is "Gügyögések" címmel jelenik meg... majdan.
Figyelmetlenség, talán furcsa, de a munka heve tette közszemlére az érett, barna bimbójú
melleket. Két mell, semmivel sem különb a hozzá hasonló funkciót betöltőknél, egyébként láttam
rajta, megtette elsődleges kötelességét, már gyereket is szoptatott.
Néztem, bár túl sokat a valóságban nem láttam, de a tudat, hogy láthatnék... kiszínezte
máris a képet, előbb csak a mell bimbóudvarát festette egyre sötétebbre, mind szemtelenebbül
kitüremkedő bimbójúra, aztán a hasnak adta vissza a régi, lányos ívét, a hetyke kis gödröcskével,
a köldök sötét árnyaival, majd siklott egyre lejjebb, egészen addig, ahol elkezdődik a mindig jól
kibélelt, csipkés fehérnemű.
Még kimondani is jóleső érzés: bugyi. Mennyi titkot, árnyat, éhes vágyat kiváltó és ígérő
falatnyi vagy nagy kiterjedésű textília. Minden ruhadarab közül ezt kedvelem a legjobban, hisz
oly közelségben van állandóan azzal a testrésszel, ahová kezem már eltévedt párszor, de nem
annyiszor, mint szerettem volna, s ahová nemcsak kezemmel, de számmal, nyelvemmel, s mit ne
mondjak, a hetyke huszárhadnagyommal indulnék vitézi rohamra...
Ez a villanásnyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy ágyékom lüktetni kezdjen, vérem
összefusson ott, ahol ilyen helyen nem volna szabad, és liluló fejjel szédeleg a gatyámban a
farkam. Nem őt kívántam; nem. Minden nőt, aki él és virul! Miközben vörösre vált arccal egy
zavart "jó napot"-ot hebegtem, kiszédültem a folyosóra.
Kiszédültem, és nyomban le is ültem egy barna műbőr fotel ölébe. Ott átadtam magam
Illésem szekerének, amely vágtatva vitt magával, és így láttam újra a kilépésem után történteket:

Az alaphelyzet nem változott semmit, a titkárnő, Katalin, éppen úgy magába feledkezve
hajolt az íróasztala fölé, és látni engedte mellét.
- Ha szomjazó vándor lennék, s szám szomját oltani melledre térne, hagynád-e leányzó,
hogy szomjamat oltsam? - próbáltam felidézni a híres művet.
- Miért ne hagynám? - nézett fel huncut mosollyal, tartásán mit sem változtatva. Majd,
amikor észrevette, hol kalandozik a szemem, így folytatta: - Hát ha még akkor láttad volna,
mielőtt szültem.
- Nagyon boldog lenne vele még most is nem egy tini lány.
- Gondolod? - nem értettem pontosan, hogy mi bujkál a hangjában, lehetett éppenséggel
benne elégedettség, de beletörődő fájdalom is.
- Persze a véleményalkotáshoz csak ennyit látni belőle, kevés... De egyetlen értő
pillantással...
- Itt? - nézett körül csodálkozva. - A főnök... vagy bárki...
- Az ne legyen gond! - mosolyogtam. Fogtam egy karosszéket, és betámasztottam vele a
kilincs alatt az ajtót, aztán ugyanígy tettem a másik ajtóval is. - A főnököd bizonyára azt
gondolja, elromlott a zár; ha próbálkozna a kijövetellel, majd meg is erősítjük ebben. A másik
ajtó éppenséggel lehetne zárva is, nem? Honnan tudja... - még folytattam volna a meggyőzést, de
ő már mindent értőn kiegyenesedett az íróasztal mögött, és két kezét arra a buja csípőjére tette,
amely nékem már nem egy álmatlan éjszakát okozott.
- Komolyan gondoltad? - izgatta őt is a faramuci helyzet, de szóval is meg kellett győznöm:
- Miért vicceltem volna?!
- Atyaisten, fényes nappal, egy szerkesztőségben? Te meg vagy őrülve!
- Miről beszélsz? - adtam az ártatlant. - Csak annyiról van szó, hogy eldöntöm, valóban
olyan szép-e a melled, mint gondolom. Egyetlen pillanat...
- Hát jó - adta meg magát engedelmesen, hiszen volt érzéke a szexuális
kényszerhelyzetekhez.
A fenekével az íróasztalnak támaszkodott, szemben az ablakkal, talán azért, hogy minél
jobban érvényesüljön barna bőre. Én is megkerültem az asztalt, és megálltam vele szemben.
- Hogy akarod? - a szándék megvolt benne, csak a bátorság hibádzott.
- Bízd rám magad! - igyekeztem a hangomat a legmelegebbre igazítani. Előbb csak az
egyik kezemmel simítottam végig lassan, majd éppencsak felületesen, előbb az arcát, majd a
vállát, és amilyen finoman csak lehetett, megérintettem a mellét, aztán kezem ott tartva a másik
kezemmel is megcselekedtem ugyanazt.
- Eddig jó - súgtam neki. Rémült, elkerekülő szemmel nézett rám. - Ne félj semmitől! -
folytattam a suttogást, aztán mindkét tenyeremet rásimítottam a mellére. Apró, alig érzékelhető
rándulás futott végig a testén.
Becsúsztattam a kezemet a kötött ruha vállpántja alá, és ahogy végighúztam a tenyerem
forró válla és karja bőrén, egyúttal szabaddá tettem mind a két mellét. Nagy, barna udvarú bimbó,
nem is bimbó az már, inkább fakadni kész rózsa, majd akkora, mint a hüvelykujjam. Finoman
ujjaim közé csippentettem, és alig érintve morzsolgatni kezdtem. Ekkor szakadt fel torkából az
első nyögés.
- Finom? - kérdeztem a füléhez hajolva, úgy, hogy a leheletem felborzolja a kis kagylójú
fülecskék mellett kunkorodó pihéket.
- Igen - tartotta engedelmesen a nyakát. Apró csókokból gyöngysort fontam rá, aztán, hogy
a medál is meglegyen, hetyke kis ádámcsutkájától lefelé haladva végigcsókoltam, míg el nem
érkeztem addig a pontig, ahol a két mell simult lágyan kétoldalról az arcomhoz.
Engedelmesen tartotta a két mellét, új és új helyeket mutatva rajtuk, ahol még nem érte a
szám, nem bírt betelni a csókkal, a bizsergető nyelvkörökkel. Magamhoz öleltem a testét, dőlt
felém, hagyta, hogy kezem áttolja a csípőjén a ruhát, hogy gyűrött hurkaként essen a lábai köré.
Kezemmel simogattam a vállát, a hátát, mind lejjebb kerülve érett fenekéhez, közben a
szám egy pillanatra sem pihent. Jókora területet kellett bejárnia, mert a két mellhez kevésnek
bizonyult kettőnk négy tenyere.
Lúdbőrzött a háta, borzongások, izomrángások cikáztak, apró rándulások özönében kapott
lángot az első perzselő szava, amely a tarkómat érte:
- Folytassad, te drága!
Látni eddig csupán annyit láttam belőle, amennyit testközelsége engedett, nem volt ez
kevés, hiszen a melle, ahogy pestiesen mondják, egész estét betöltő... Kezemet rácsúsztattam a
derekára, szelíd erőszakkal ráültettem az íróasztal sarkára, és mert én nem csupán mellvizitre
gondoltam, kezemmel a térdétől kiindulva köröket és más ábrákat rajzolva a combja bőrébe,
haladtam egyre feljebb, míg el nem értem a bugyijáig.
Hátratámaszkodott az íróasztalon, előrefeszítette a felsőtestét, fejét teljesen hátrahajtotta,
dús, fekete haja hullámzó zuhatagként omlott le. Valami butaságot suttoghatott, szaggatottan,
zihálva, míg én becsúsztattam kezemet a bugyijába, marokra fogtam a dús szőrt, és játékosan
megcibáltam.
Aprót sikkantott, amint a szőrfogó bőrredő elejére siklott a középső ujjam, s fejét
előrekapta, szemét a kezemre szegezte, amint le és föl huzigáltam a nedvesedő résen...
- Még... még...
Nem kellett nekem biztatás, körözni kezdtem a klitoriszán, apró körökkel, éppen csak
érintve, miközben a másik kezemmel simogattam a mellét.
Amikor letérdeltem a lábai közé, tiltakozni próbált, maradék józanságával suttogott valamit
az ajtóról, helyről, arról, talán nem itt kellene befejeznünk, de a csípője mást mondott, mert
engedelmesen megemelkedett, ahogy levettem róla az utolsó ruhadarabját.
Várta a folytatást, s én vigyáztam arra, ne szűnjön meg a varázs egy pillanatra sem, amit
eddig csak az ujjaimmal tettem, azt most a szám és a nyelvem folytatta... Azt hittem, soha sem
érek fel a dús, fekete pamacs közül kitüremkedő, nyálasan csillogó, vérbő és már-már lilásan
feketébe hajló punciig.
Bal kezét a szájához kapta, és beleharapott a saját tenyerébe, így fojtotta vissza a nyögést, a
lihegést és a sikolyt, ami árulója lehetett volna a szó szoros értelmében nem helyénvaló esztelen
tettünknek. Fejem mozdulatlanságra kárhoztatva szorult a satuként összezáródó két combja közé,
de szabadon mozgott a nyelvem, és az igencsak megtette a magáét, mert éreztem, amint csípőjét
előrefeszítette, hogy az előjáték túlontúl is jól sikeredett, hosszan, remegve, lábát szétdobva
elélvezett...
Nem hagytam sok időt a tétlenségre, mert elővettem a Helyeskémet, és párszor
végighúztam a lucskos puncin, hogy kellő síkosságot kapjon, aztán... beléhatoltam. Hanyatt dőlt
az asztalon, lábát széttárta, kezével az asztal szélébe kapaszkodott, s amint én löktem, ő úgy
rántotta magát ellenkező irányba, rám. Másodszor akkor élvezett el, amikor én belelövelltem
forró magom.
Ráborultam, és belelihegtem melle völgyébe:
- Csodásan... szép... a melled.
 Eddig jutottam gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és kilépett rajta Katalin.
- Elfelejtett valamit? - nézett rám a hivatalos érdeklődést egy parányival sem túllépő
személytelenséggel.
"Hogyne, drágám, megdicsérni, milyen szép a melled!" - feleltem természetes
egyszerűséggel, magamban. Hangosan viszont azt feleltem:
- Semmit, köszönöm, csak leültem egy pillanatra.
- Értem - mondta ő; de mit értett ebből, azt csak ő tudhatta. Nekem sem jogom, sem
bátorságom nem volt, hogy tovább firtassam a dolgot, hogy beszélgetést kezdjek vele. Ebből
szeretkezés talán soha nem lenne, de közelíthetném esetleg "álláspontomat", bízva fantáziálásom
megvalósulásában.
Bólintott csupán, aztán elindult, ringatva csípőjét, abban a biztos tudatban, hogy addig nem
veszem le róla a szememet, amíg el nem kanyarodik a folyosó végén. Amíg néztem a kihívóan
ringó fenekét, eszembe villant Ági.
Ági számomra az örök Éva. Ott lángolt a testemben, ha most ő lett volna itt, akkor túlfűtött
fantáziám sokkal színesebb képeket alkothatott volna... nagy szeretkezések képe pergett az
agyamban, szeretkezések az íróasztalon, az alatta elterülő perzsamintás szőnyegen, a süppedő
fotelban, s nem tagadom, még a szekrény tetejét is számításba vettem. Ezek a képek azonban
annyira villanásszerűek voltak, hogy rögzíteni, kibontani nem lehetett őket. Már arra gondoltam,
visszamegyek a titkárságra, és onnan próbálom meg felhívni, de gyorsan visszakoztam, ugye,
mégsem tartozik idegenekre nemi nyomorúságom részletes ismertetése.
Bókoltam a távolodó fenekek előtt, és lesiettem a lépcsőn. Sietnem kellett, mert elemi
erővel tört rám újra az előbbi fantáziálás, és ez már végre cselekvésre kényszerített,
mindenképpen meg kellett kapnom Ágit, most, rögtön, azonnal.
Huszonkét éves voltam, túl néhány, nem igazán sikerült, kérészéletű kapcsolaton. A
szüzességemet sikerült ugyan többszörösen elveszítenem, de nem találtam meg a szeretkezés
valódi, egész énemet, mindent átható, magával ragadó örömét. Voltak Eszterek, Júliák és Máriák,
Erzsébetek és Zsuzsák, de mindez hol Jászalsószentgyörgyön, hol Bugacon, Dombóváron vagy
Sopronban... Voltak lányok az életemben, csak NŐVEL nem volt még dolgom. Nyálas csókokat,
kamaszos lihegéseket, pattanásos bőröket, félresikerült simogatásokat, alig zsemle nagyságú
melleket, csontos csípőket és pelyhező puncikat adott nekem még csak a sors. Még hiányzott a
VALÓDI beavatás, a mindent felkavaró, totális szeretkezés.
Voltak tehát lányok az életemben, de talán a szüzességem elveszítésének történetével
tudom leginkább megértetni, mi az, amit már nem kívántam.

Tizenhat éves voltam, pattanásos, mint majd minden kamasz, kukorékolt a hangom, ha
kicsit is felizgultam, sovány és esetlen, nem tudtam mit kezdeni hosszú végtagjaimmal. Anyám
azzal a jelszóval, hogy közösségi élményekre van szükségem, erőnek erejével elküldött Z-be, a
kis nyírségi falucskába málnát szedni. Úgy kellett nekem ez a táborozás, mint ablakos tótnak a
hanyattesés, de nem rendelkeztem megfelelő páncélozással az anyai szív nehéztüzérsége ellen,
hát ott ültem két osztálytársammal a vonaton, a nekünk lefoglalt vagont már megtöltötték a
hozzám hasonlóan száműzött srácok és csajok.
Persze ment a nagyképű duma, hogy majd mi lesz ott lent, főleg azoknak járt a szája, akik
már részt vettek hasonló közös nagy népi szórakozáson. Igyekeztem szerényen meghúzódni a
háttérben, nem tudtam a témához hozzászólni, féltem, hogy egyetlen keresztkérdéssel rám tudják
bizonyítani, hazudok. Hallgattam hát a DOLGON már túlesettek nagyszájú fecsegését, amelyet
akkor sem hagytak abba, mikor valamelyik felügyelőtanár elsétált mellettem.
 Zötykölődtem, és azon imádkoztam, hogy minél hamarabb leteljen ez a két hét, s
visszatérhessek akkori kedvenc hobbimhoz, a hangyák életének tanulmányozásához. A fő
hangadó, valami kispesti bunkó, kiszúrta a mély hallgatásomat, és kezdett velem szórakozni,
előbb csak szelíden megkóstolt, de amikor nem díjaztam kellőképpen a humorát, ocsmány célzást
tett nemi hovatartozásomra. Nem voltam agresszív gyerek, de szó nélkül felálltam, aztán egy
jobb csapottal betakartam, amitől nyikkanás nélkül hanyatt esett a padok közé. K. O. Én csak
akkor fogtam fel, hogy egy vasgyúróval kerültem össze, akit egyetlen csapással a padlóra
küldtem... Atyaisten! Mi lesz itt?!
Nem lett semmi. Amikor a krapek magához tért, odajött, és kezet fogott velem. Jó barátok
lettünk attól a pillanattól fogva, és az út hátralevő részében már csak engem etetett a zaftos
történeteivel. Közülük az orosztanárnője gerincre vágása a legérdekesebb, bár egy szót sem
hittem el belőle, azért jól szórakoztatott.
- Bízd ide magad! - kacsintott újdonsült barátom Z. előtt. - Majd Karcsi bácsi elrendezi a
dolgokat... Lesz annyi puncink, hogy sajnálni fogjuk, hogy csak két farkunk van.
Berendezkedtünk, ahogy kell, aztán este, a vacsora után, a tábortűz... Karesz el-eltűnt a
sűrűben, és amikor végül visszatért, két lány lépkedett mellette engedelmesen. Gyönyörű volt az
egyik, a másik - mint rendesen - csúf kis béka.
Erzsi és Juli. Na, nekem elegem lett ebből az egészből, amikor megtudtam, hogy nekem
kell a csúnyábbikkal foglalkoznom.
- Majd holnap más lesz a felállás! - súgta Karesz, s mit volt mit tennem, hagytam, hogy
magukkal hurcoljanak a barakkok mögé, egy félreeső, bokros részre. Karesz persze abban a
pillanatban eltűnt a bombázóval, én meg ott maradtam a kis nyiszlettel.
- Érdekelnek a hangyák? - kérdeztem, csupán azért, hogy végre mondjak valamit. Elkezdett
sipítozni, hogy mennyire undorodik a hangyáktól - én tőle nem kevésbé.
Nem bírhatott magával, mert Kareszék nem nagyon titkolták, mit is csinálnak a bokrok
mögött, tőlünk alig pár méterre, mert a bombázó rémült örömmel vetette rá magát Kareszra. (Én
akkor még nem sejtettem, mi lehet örömének okozója...)
Az én kis békám feltüzesedett ettől, és elkezdett fogdosni. Nem kell semmi különösre
gondolni, mert előbb a karizmomat ellenőrizte, aztán a vállizmom, a combizmom került sorra,
végül megragadott ott...
- Én úgy tudom, ott nincs izom - próbáltam visszakozni, de nem vett róla tudomást,
markolászni kezdett. Helyeském meg. az a hülye fasz, kezdte emelgetni a fejét - neki hiányzott a
szépérzéke. Juliskám nem csinált nagy faksznit a dologból, le a sliccem, és elővette Helyeském,
kezemet pedig nemes egyszerűséggel bevezette a combja közé...
Tétován erre-arra tapogatóztam, de nem éreztem mást, csak csontos bőrkét, amikor pedig
hanyatt dőlt, lehúzta magáról a bugyit, és újra visszatette a kezemet a lába közé, annyi szőrt sem
találtam ott, hogy végképp elment a kedvem a dologtól.
Nem úgy neki! Magára rángatott, Helyeskémet beigazította, és... elvette a szüzességem.
Bejutottam valahová, ahol, tudtam, nincs semmi keresnivalóm. Mozgott alattam, és ezzel elérte,
hogy Helyeském, életemben először, megajándékozott a legnagyobb örömmel. Akkor legalábbis
azt hittem, ez a legnagyobb öröm, de ahogy a Hold halvány fényében megnéztem az alattam
pihegő Juliskát, megrémültem. Egy csontvázon feküdtem: és én ennek tudtam örülni?
- Mi volt? - érdeklődött Karesz, ahogy a lányok elmentek.
- Megvolt - vontam meg a vállamat.
- Komoly? - nézett a szemembe hitetlenül. - Az enyém nem hagyta magát, csak tapi,
rogyásig. Úgy égnek a mogyoróim, hogy ki kell vernem.
- Mit? - kérdeztem a gyanútlanok ártatlanságával.
 - Ha csak felizgatnak, akkor úgy tud fájni a mogyoró, hogy jobb, ha kivered a farkad - adta
meg a szerinte egyetlen használható tanácsot.
- Menjünk! - mondtam, és visszalopakodtunk a helyünkre.
- Te - bökött meg Karesz, pedig már majdnem elaludtam. - Holnap szerzek két másik csajt,
rendben?
- Rendben - mormogtam félig öntudatlanul.
Mondanom sem kell, másnapra tényleg beújított két csajt. Egyik sem volt világszám, de
egye fene, ha már benne vagyok...
A lassan már törzshelyünknek számító bokros részen találkoztam a következő lánnyal, akit
Karesz kiszemelt nekem. Persze ez sem volt valami világszépe.
Most már azért volt valami halvány fogalmam arról, mit is várnak tőlem, és Edit nem kis
csodálkozására ott kezdtem, ahol szerintem kellett, alig ültünk le, kezem máris a szoknyája alatt
ügyködött. Ha a tegnapi lány sovány volt, akkor Edit az ellenkezője, mert lágy, süppedős
zsírpárnákra tapintottam rá combjai találkozásánál, neki végre volt bozontja, de amint hanyatt
döntöttem és lerángattam a bugyiját, annyi színhúst láttam, hogy megint csak elment a kedvem a
dologtól. Hájas, löttyedt has terpeszkedett előttem. Helyeském viszont, nem törődve az
ízlésemmel, újra megtette a magáét. Szörnyű volt. Mintha egy feneketlen kútban próbáltam volna
vizet keresni, nem szeretkezés volt az, hanem harangozás, és Helyeském játszotta a harang
nyelvét. A mai napig sem értem, mitől élvezett Edit akkorát, mert én addig nem tudtam elélvezni,
amíg rá nem segítettem a kezemmel...
Karesz szidott, mint a bokrot, pedig én tehettem róla a legkevésbé, hogy neki ismét nem
sikerült. Türelmesen vártam, amíg elintézi a mogyorófájdalmat megelőzendő kiverést.
Harmadnap nekem is Karesz módszeréhez kellett folyamodnom, bár az új lány mindent
elkövetett, hogy pettinggel kielégítsen, olyan ügyetlenül rángatta Helyeskémet, hogy az inkább
volt számomra kínzás, mint örömszerzés.
A negyedik napon már hírünk ment a táborban, egyelőre még csak a lányok között, akik azt
tárgyalták egymás között, hogy milyen nagy szám a kefélés velem és Karesszal. Erre aztán
akkora forgalmat kezdtünk lebonyolítani a bokrosban, hogy volt nap, amikor két lány is jutott
mind a kettőnkre. Szó szerint sorban álltak értünk.
Ez így ment tíz napon keresztül. Már kezdtem nagyon unni a dolgot, mert Istenemre
mondom, a tizenkét lány közül nem akadt egy sem, akivel nappal végig mertem volna menni a
táboron, mert a srácok kiröhögtek volna.
Míg aztán beütött a tizenharmadik nap - mindig tudtam, hogy a tizenhármas szerencsétlen
szám -, ugyanis lebuktunk. Az egyik túlbuzgó paprikamarcsi - egy táborvezető - rajtakapott
minket, ahogy gyalultunk két újabb jelentkezőt.
Még az a jó, hogy rémületében nem csinált botrányt, mert esküszöm, megköveztetett volna
minket!
- Gyertek velem! - mondta, és elindult előttünk az ügyeletesszoba felé.
- Mi lesz? - kérdeztem súgva Kareszt.
- Kirúgnak minket - válaszolta.
- Legfőbb ideje - bólogattam, és mentünk botorkálva a nő után.
Bent, a kivilágított szobában kiderült, hogy egy fiatal egyetemista csajról van szó. Szőke,
szemüveges, kis ágyba való darab.
- Mit csináltatok? - förmedt ránk.
- Megbasztunk két kis önként jelentkezőt társadalmi munkában - felelte pimaszul Karesz.
- Hogy... mit... - csak hápogni tudott. - Na, majd én ellátom a bajotokat. Ez aztán...
Eddig juthatott a felháborodással, amikor Karesz szorosan eléállt. A csaj alig ért a válláig,
így kénytelen volt felnézni a srácra.
- Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni - azzal átölelte a derekát, magához szorította, a
másik kezével meg hátulról belenyúlt a melegítőnadrágjába. A csaj kapálózott egy darabig, de
nem bírt sehogy sem Karesszal. Nekem csak az volt a furcsa, hogy elég lett volna egyetlen
hangos szó, és rajtunk az egész tanári kar... A csaj meg csak küzd, de ki nem nyitná a száját. Na,
mondom, akkor szüret.
Előbb lekapcsoltam a villanyt, éppen elég világosság maradt így is a szobában az udvari
lámpától, aztán mögéjük kerültem, és lehúztam a csajról a melegítőnadrágot. Nem ellenkezett egy
pillanatig sem, sőt segített, hogy minél előbb megszabadítsam a fölösleges cucctól.
Karesz felmarkolta, és lefektette az ágyra, előkapta a fütykösét, és zamek! Nagyban ment a
móka, amikor megszólalt a lány:
- Gyere ide!
Engedelmeskedtem, bár nagyon zavart, hogy előttem kefélnek, a lányt, úgy látszik,
kevésbé, mert keze máris Helyeskémen, és kezdi lerángatni rólam a nadrágot. Segítettem neki, és
végre megtudtam, milyen is az igazi kézimunka, mert Karesz még sehol nem tartott, amikor én
már a lány tenyerébe élveztem.
Amikor Karesz is végzett, helyet cseréltünk, és esküszöm, reggelig nyüstöltük a lányt,
ketten összesen megdugtuk vagy húszszor.
Akkor sejtettem meg, hogy lehet ezt a műfajt jól is csinálni, ez a rövid tanfolyam az
alapfogalmak megértéséhez igazán elégségesnek bizonyult.
Azóta eltelt néhány év, és igazán nem lehettem magammal elégedett. Volt ugyan ebben az
időszakomban vagy harminc nő, mindenféle típus, de még mindig csak gyenge kezdőnek
tekintettem magamat, aki tapogatózva keresi a boldogsághoz vezető utat...

Itt tartottam most.

Az utcán az első jó telefonfülkében izzadva megpróbáltam túlkiabálni az autók zaját.
Hosszú és értelmetlen szövegelésbe kezdtem Ági hivatali főnökével, aki arról győzködött, hogy
Ági nincs ott. (Délelőtt tizenegykor hol lehet? Csak nem kefélni vagy a...) Tisztázzuk, nem tudja,
hová ment és mikor jön. Mondta, hogy átadja az üzenetet, és gúnyosan hozzátette, mi sem
természetesebb, mint szerelmi üzeneteket közvetíteni a titkárnője és holmi jöttment alakok
között.
A fülkében a dumájától is, de egyébként is kezdett igazán melegem lenni - folyt rólam a
víz. Azért rászántam még egy kis időt a paprikajancsijára, tudtára adtam, nagyon téved, ha azt
hiszi, egy üzekedni kívánó kannal beszél, én Ági nagynénje vagyok, éppen most készülök a
kórházba, ahol kiveszik a nyolcszorosára dagadt mandulámat. Csilingelő női hangom attól
süllyedt ilyen mélységekbe, és egyébként is, mit képzel ő az én unokahúgomról, aki fáradságot
nem ismerve gondoskodik rólam. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Ági léha teremtés,
szerencséje, hogy nem találkozunk személyesen, mert biztosan kikaparnám a szemét ezért a
hangért... Szinte láttam, ahogy mély meghajlással búcsúzkodik, többször elrebegett kézcsók után
elnézést kért, hogy ő nem ÚGY gondolta, a meleg, és különben is... Megbocsátottam neki.
Mi a fenét csináljak egy óráig, mire valószínűleg előkerül? Úgy döntök, beülök az Ádám
teraszára egy korsó sörre. Innen tíz perc séta, ott eltöltök húsz percet két korsó mellett, azután
leballagok a Duna-partra, ezzel is közelebb leszek Ágihoz, aki a Sörház utcában, N. intézetben
veszi fel a fizetését, jó kis séta ebben a dögmelegben. Harminc fok, plusz két korsó. Mindenesetre
most pótolni kell az eddigi folyadékveszteséget.
Irány... Lassan bandukoltam, megfontolva minden újabb lépést, és megállva minden kirakat
előtt, ahol csak szebb, kívánatosabb nő tűnt fel az üveg tükröződésében...
Kettős élvezetet nyújt a kirakat. Ha kissé szemlélődésem alanya mögé állok, akkor
egyszerre látom elölről, a kirakat üvegében visszatükröződve, és hátulról. Természetesen
választhatok, honnan tetszik jobban.
Ilyen meleg - mit meleg? DÖGmeleg - nyári napokon, ha már muszáj az utcán lennem,
akkor kedvenc játékaim egyikét játszom. No nem a szoknyákon áttűző napfényben megleshető
idomokra gondolok, nem, én a "miként hordja a bugyit?" játékot játszom. Mert ugye, a "van-e
rajta?" csak perverz lelkületűeknek juthat eszükbe. (Jó pár éve figyelem, de sosem tapasztaltam a
legnagyobb hőségben sem, hogy nőn ne lett volna bugyi. Még azokat a barátnőimet, akikkel
bensőséges kapcsolatot ápoltam, sem sikerült rávenni e falatnyi fölösleg elhagyására. De azért
bízom benne, hogy egyszer még megajándékoz az élet egy ilyen nővel... Lehet, hogy én is
beteges vagyok? Úgyis esedékes a lelki generáljavítás.) Idős pszichológus szomszédunkat
szoktam igénybe venni olykor, hogy adjon felmentést önmagam alól, és ő készséggel meg is teszi
egyetlen, szerinte holtbiztos tanáccsal: "Csípj fel egy jó nőt, és add ki magadból a savanyú
hormonokat!" Azután kinevet, amikor arra kérem, írja fel receptre nekem azt a nőt, aki
megmentene egy fiatal tehetséget a korai megőrüléstől. Sajnos - mondja - a "P"-vitamin receptre
nem kapható...
Szóval kedvenc játékom a "miként hordja?". Ahogy egy grafológus az írásból, a tenyérjós a
tenyérből, az asztrológus a csillagokból és a patológus a nemi szervekből, úgy én a szoknyán-
ruhán átsejlő bugyi méretéből, szabásából és színéből messzemenő következtetéseket tudok
levonni egy nő nemi életéről. Gondosan tanulmányozom, osztályozom, alcsoportokra bontom, és
majd, ha meglesz hozzá a kellő tudományos kontrollom is, akkor közreadom, hogy gyakorlati
útmutatással szolgáljon minden hágni kész kannak. Addig viszont döntsön ki-ki a saját módszere
szerint.
Vagy olyanokkal találkoztam, akiknek szemorvoshoz kellene járniok, vagy a saját
magamról alkotott képet kell erősen átértékelnem, mert egyetlenegy nő sem akadt az utcán - már
olyan, akitől jó néven vettem volna -, aki észrevett volna. Pedig mindent elkövettem, sőt!
követtem. Keresztülnéztek rajtam. Kezdtem kétségbeesni, vagy már teljesen elpárologtam a
hőségben, vagy annyira meglátszik rajtam a sóvár vágyakozás, hogy az már egyenesen ijesztő.
Az előbbire rácáfolt egy termetes hölgy, túl az ötvenen, akit majdnem sikerült a lábáról levernem
- persze arról is egy másik nő tehetett. A néni aztán megnyugtatott, látható vagyok, mi több,
vidéki tuskó, melák alak, vak mamlasz és léhűtő munkakerülő. Végre valaki őszintén megmondta
a véleményét. Boldoggá tett vele.
Nagyobb figyelemmel a szembejövőkre és kisebbel a csábítókra, képzeletben, mint hős
Odüsszeusz, árbochoz köttettem magam. Neki szirének ellen egyszer már bevált - de én rémülten
igyekeztem behúzódni egy kapualj alá, mert meredező árboccal mégsem illik közlekedni a pesti
utcán...
Unásig néztem a cipész, az írógépjavító, a bőrdíszműves falatnyi kirakatát, míg annyira
lelankadtam, hogy folytatni tudtam az utamat.
Az Ádám teraszát, alig hittem a szememnek, összebújó párok töltötték meg. Mennyire
irigyeltem én minden férfit, pedig a nők között akadt olyan is, akitől fényes nappal megijednék.
Odakönyörögtem magam egy ilyen szerelmespár asztalához. Nem árt egy kis előtanulmány,
mások hogyan csinálják, mármint az udvarlást.
Volt mit tanulnom. Bicska Maxi - a színházi, egy arisztokrata, itt viszont elengedte magát, a
szerelmes kanja. Megtudtam, addig szerelemről szó se essék, amíg a "kisanyám" le nem szurkolja
az öt rongyot.
- Honnan vegyem én azt a rengeteg pénzt? - nézett sírásra görbülő szájjal párjára a
tulajdonképpen nem is csúnya lány.
- Ne legyél ennyire hülye, kisanyám!
- De hát...
- Honnan veszi a Gizi meg a Mara? He?
- Hát kurválkodnak - hökkent meg a lány. - Te azt akarod, hogy én is menjek ki az utcára?
- Nem, majd én viszem neked a kuncsaftokat. Senki sem fog tudni róla, kisanyám -
veregette vállon biztatóan a lányt. Aztán látva, hogy alig leplezetten figyelem őket, halkabbra
fogta a szót. - Nem kell ezt olyan komolyan venni. Pár perc, aztán lerúgod magadról.
- És hogyan képzeled te ezt? - a síráson már átcsillogott az érdeklődés.
- Nem kell azt neked magyarázni, kisanyám! Tudod te azt jól. Le a ruhát, fel az ágyra, aztán
szét a lábakat. Ők majd teszik a dolgukat.
- És ha nem? Ha mást akar tőlem?
- Mit? - kérdezte Maxi, teljesen ledöbbenve.
- Hát, ha MÁST akar?
- Ne cifrázd nekem, kisanyám, mi mást?
- Szopatni - rebegte a lány szégyenlősen.
- Az külön pénz - tette túl magát Maxi azonnal a meglepődésen. - Aztán tudsz te olyat,
kisanyám? - kérdezte gyanakodva.
- Igen - húzta ki magát büszkén a lány.
- Ne mondd! Aztán hogyan csinálod te aztat?
- Hát beveszem a számba, aztán úgy csinálok vele, mintha ottan lenne alul - adta a szakértőt
a lány. Maxi semmit nem értett ebből a magyarázatból. Vagy annyira kezdő lehetett, mint én,
vagy nagyon sötét alak.
- Mintha alul? - megvakarta a fejét. - Ide figyelj, kisanyám, ne süketelj nekem...
- Hát előveszem a nadrágból, letérdelek elé, előbb adok neki egy-két puszit, aztán
megmorzsolgatom a mogyoróit, meghúzkodom a farkát, hogy keményedjen, aztán ahogy a
kisgyerek szopja az ujját, cumizok én is.
- Hö-hö - mondta Maxi, ami nem volt igazán nevetés. - Aztán eztet nekem miért nem
csináltad eddig?
- Mondtad? - vonta fel a vállát a lány.
- Na gyerünk csak haza, kisanyám! - ugrott fel Maxi nekitüzesedve, zsebéből pénzt kapart
elő, aztán felrántotta a lányt. - Eztet ki kell próbálni; mi van, ha nem tetszik a kuncsaftnak?
Hosszan néztem utánuk, igencsak irigyeltem Maxit... Megrendeltem a sörömet, aztán
elképzeltem, hogy hazaérnek...

Maxi lábával rúgta be az ajtót maga mögött, és már az előszobában, a fogasra akasztott
ruhák, kabátok, kinyúlt kardigánok és az alájuk a földre szórt cipők mellett maga felé fordította a
lányt. A csók, amelyet váltottak, dühöngő, marcangoló és túl heves volt ahhoz, hogy
szerelmesnek lehessen nevezni. Maxi keze, a gyakorlatlanok türelmetlenségével már a lány
mellét markolta, aztán hirtelen váltott, és kezdte felrángatni a szoknyát a lányon, aki ezen nem
lepődött meg, hiszen másfajta szeretkezésben még nem volt része, csak ezt kapta mindig:
"Siessünk, hogy túl legyek rajta minél előbb."
Engedelmesen nyomta előre a csípőjét, a lábát enyhén szétterpesztette, hogy Maxi
zavartalanul simogathassa a lába közét, előbb csak a bugyin keresztül, aztán, türelmét veszítve,
egyetlen rántással letépte a bugyit a lányról.
- Ohhh... csináld csak - mondta a lány, és ő maga vezette Maxi kezét, hol erősebben, hol
gyengédebben simogatta a punciját. Nekidőlt a kabáthalomnak, magára húzva Maxit, aztán egyik
lábát feltette az előszobafal kisszekrényére. Maxi ujjai hol varázsos gyorsasággal simogatták az
egyre merevebbé váló kis csiklót, hol elmerültek a táguló nyílásban.
- Szereted ezt? - lihegte Maxi.
- Imádom... - kapkodta a fejét a lány, és közösült Maxi kezével, egyre hangosabban
sikongatva, aztán hátravetette a fejét, megfogta a férfi kezét, megállított minden mozgást, és
elélvezett. Pár pillanatnyi szünet után után egy rántással lehúzta Maxi sliccét, és nem kis
nehézségek árán előrángatta a valamibe minduntalan beleakadó fütyköst. Nem kellett izgatni,
kemény volt az az előjátéktól, előremeredt, mint a kocsirúd, meztelen, nagy fejjel, vastag, lila
erekkel sűrűn behálózva.
- Imádom a farkadat - nézte a lány Maxi szerszámját élvezettel, aztán hozzáérintette a
puncijához, körözött vele, simogatta, izgatta magát, végül lábujjhegyre emelkedett, és rányomta
testét a mereven felálló kardra.
- És a szopás? - lihegte Maxi, de már mozgott a feneke, előbb csak lassan, aztán egyre
gyorsuló ütemben.
- Majd... ké... sőbb... - felelte a lány, és egyik kezével segített magának, testük mozgásához
igazodó ütemben simogatta a csiklóját, aztán másik tenyerével a ruhájába nyúlva a melleit vette
kezelésbe.
Maxi, akinek mindez újdonság volt, mert eddig csupán meztelenül és az ágyban közösült,
nem tudta visszatartani magát, és hörögve, morogva elélvezett.
- Jó volt, kicsim? - kérdezte a lány, de a férfi még mindig zihálva csak bólintani tudott. -
Gyere - indult előre a lány a hálószobába, a férfi engedelmesen követte, lekonyult farka
bánatosan himbálózott léptei ütemére.
Bent a szobában a lány nem sokat teketóriázott, fején keresztül levetette a ruháját, és a férfit
majdhogynem durván a fotelba lökte.
- Hé, kisanyám! - kezdte volna Maxi, de a lány bekapcsolta a magnót, és kellemes, halk
zene áradt szét a szobában.
- Bízd rám magad! - súgta cinkosan kacsintva a férfira. - Még lesz egy pár meglepetésed
ma! - és előre nevetett Maxin.
Szép volt a teste, apró almamellek, gömbölyű csípő, telt, kemény has, nyúlánk combok és
hetykén rezgő fenék. Ugyancsak felhívta erre Maxi figyelmét, mert pontosan követve a zene
minden rezdülését, vonaglani kezdett.
- Honnan tudod te eztet? - pötyögte Maxi megsemmisülten.
- Tudom és kész - vont vállat a lány, és átadta magát a révületnek, mind jobban
belefeledkezve a táncba... és megindultak a kezei. Úgy simogatta magát, ahogy mindig szerette
volna, ha a társa teszi, úgy élvezte a saját kezét, mint lánykorában, amikor még nem ismert férfit,
csak önmagával egyesült, s most újra átélte mindazt a kéjérzést, amelyet már-már elfelejtett.
Simogatta a mellét, a hasát, a combját, játszott a dús szőrzettel, bele-belemerítve saját kis
fürge ujjait, és amikor egyre nedvesedő hüvelye már úgy kívánta, maszturbálni kezdett, oda sem
figyelt Maxi hívó szavára, akinek már régóta felfelé meredt a dákója, és szeme szomjasan itta az
eddig még nem látott izgalmakat, aztán, hogy ő se maradjon ki a jóból, előbb csak kíváncsian,
aztán mind erőteljesebben huzigálni kezdte kezét a dákón, de szemét egy pillanatra sem vette le a
lányról. Az már előtte guggolt, és mindkét keze ott dolgozott a lába között, úgy tekergett,
vonaglott, jól láthatóan megmutatva Maxiak, mi az, amitől igazán meg tud őrülni egy nő...
Egyszerre élveztek el.
- Hát... én... ezt nem hittem... - hebegett Maxi hitetlenül -, hogy én tíz percen belül kétszer?!
- Még nincs vége! - térdelt le a lány Maxi széttett lábai közé. Kikapcsolta a derékszíját, és
lerángatta a férfiról a nadrágot és az alsót. - Most jön a produkció! - nézett fel hatáskeltően a
lány.
Egyik kezét ráfonta az újra lefittyedt dákóra, a másikkal a zacskó alá nyúlt. Ellentétes
mozdulatokkal, a dákót föl-le simogatva, a zacskót körkörösen masszírozva erőteljesen, mégis
finoman munkálkodni kezdett. Amikor már volt némi eredménye a kézimunkának, előbb csak
csókokkal borította el az egyre növekvő, duzzadó, meg-megránduló dákót, aztán ráhajolt, és
szájába vette, amíg a torkát nem érintette a makkja. Maxi akkorát nyögött, hogy a lány azt hitte,
fájdalmat okozott, de Maxi révült arcát látva megnyugodott, a férfi soha nem tapasztalt élvezetet
él át.
A fejével mind gyorsabban bólogatva, ajkaival enyhén szorította, a feje visszahúzásakor
szívta most már a teljes egészében felmeredő dákót.
- Ahhh... Ohhh... - dobálta magát Maxi a fotelban, aztán elöntötte a soha át nem élt, igazi
gyönyör első hulláma... nagy sokára valami olyasmit cselekedett, amit még soha, megszólalt és
azt mondta: - Köszönöm.

Kiittam a sörömet. Valahogy elment a kedvem attól, hogy összepárosítsam egy másikkal.
Untam már nagyon, én bárkit bárkivel össze tudok fektetni, csak nekem nem jut senki.
Bár alig telt el egy óra, újra hívtam Ágit, s mit tesz a szerencse, ő vette fel.
- Szervusz - ijedtem meg a saját merészségemtől.
- Ki vagy?
- Mégis...
- Ha találós kérdést akarsz...
- A nénikéd.
- Te hülyítetted meg a főnököm?
- Baj? - már kezdtem megijedni.
- Nem, jó pont - felelte kuncogva.
- Váltsd be a jó pontot.
- Mire?
- Egy találkozóra.
- Te vagy az az író? - ismert fel végre.
- Éppen ma délelőtt bizonyította be egy szakember, hogy annyi közöm van az irodalomhoz,
mint a búgócsigának a mélytengeri kutatáshoz.
- El vagy keseredve? - kérdezte sajnálkozva.
- Azt azért nem mondanám. Mindenesetre megvigasztalhatnál.
- Mire gondolsz? - játszotta tovább a naivát.
Ilyenkor szoktam bajba kerülni, én, aki mindig olyan könnyen bonyolítom össze az
egyszerű dolgokat - mit tegyek, az emberek azt szeretik olvasni: az élet sokkal komplikáltabb,
mint ahogyan ők élik, így aztán megnyugszanak: no lám, azért nekünk mégiscsak könnyebb.
Szóval én, aki bármikor főhősöm szájába adom a "feküdj le velem" jelmondatnak
arisztokratikustól az abszurdig terjedő megfelelő változatát, a magánéletemben zavarban vagyok.
Szóval próbálok hímezni-hámozni, ezt én választékosan fogalmazva úgy hívom, taktikázni.
- Üljünk le valahová, és megbeszéljük. Mégsem telefonon. - Máris nyertem egy-két órát,
aztán meg majd csak lesz valahogy.
- Hová?
Sínen vagyunk. Megbeszéljük, elköszönök. A gondolat is felizgat, hogy pár óra múlva
mellette lehetek. Aztán a folytatás mi lesz?! Meglátjuk. Nagyon szerettem volna meglátni,
nemcsak őt, de végre magamat is, úgy, ahogy számtalanszor elképzeltem, amióta csak ismerem,
rajta...

Talán két vagy három hónappal ezelőtt, egy igencsak nekikeseredett éjszakán Luigi, a digó
üzletember, aki előttem rejtélyes üzletek nagymestere, aki két hatalmas gorillával és egy
gyönyörű Mercivel rohangál Pesten, majd eltűnik pár napra, s mosolygósan, még vastagabb
bukszával kerül elő, újabb konyakot - vagy Camparit - diktálva belém, megelégelve az állandóan
körülötte kerengő kis kurvákat, valami másra vágyott. Tőlem.
Csak ültem bambán vigyorogva, és néztem rá. Kapcsolt, megnyugtatott, nem homokos,
egyszerűen másra vágyik, mint ami ott volt. Mi az a más, arról egyelőre fogalmam sem volt.
Valami keverék nyelven beszélgettünk, német, angol és latin kifejezéseket zagyváltunk össze, és
mivel Luigi többször is megfordult Lengyelországban, időnként szláv szavakat is szívesen
használt, főleg olyanokat, amelyekben sok a mássalhangzó és kevés a magánhangzó. Nem csoda,
hogy csak hosszas magyarázgatás, mutogatás, sőt rajzolgatás után sikerült megértenem, hogy
valami speciálisan magyar intellektuális szórakozás érdekelné.
Nem akartam rámutatni a pár asztallal arrébb ülő társaságra, ahol egy filmrendező, két
gyártásvezető, három színész és egy festőművész vedelt néhány színésznőpalánta társaságában.
Miért járassam le magunkat?
Azt javasoltam, látogassuk meg P.-t, a szobrászt. Többször voltam már nála, félig és
teljesen részegen; emlékeztem arra, ott mindennap összejönnek néhányan, csalódottak és menők,
folyik az intellektuális onanizálás... Luigi teljesen elégedett lehet majd velük...
Betessékeltek, helyet szorítottak, és hamarosan Luigi lett a társaság központja. (Kiderült, én
vagyok a hülye, mert ő perfektül beszél németül és angolul.) Nem érdekelt a helyi intelligencia
aktuális szövege, csellengeni kezdtem a lakásban, tudtam, mindig találok valami érdekeset.
Hogy van Isten, azt régóta sejtettem, de akkor minden kétséget eloszlatóan bebizonyította
nekem. A könyvtárszoba sarkában egy nő, mit nő?! "A NŐ" üldögélt egy szál magában. Itt
mindenki impotens, vagy a nő nem nő. Mindenesetre a látszat ellene szólt. Ruhácskája a
legnagyobb jóindulattal sem takart többet belőle, mint amennyi a szemérem elleni vétség
elkerüléséhez elengedhetetlenül szükséges. Akkora felületek látszottak belőle, hogy megindult a
nyálkiválasztásom - talán még a számat is törölgetnem kellett.
Mindenesetre, hogy rendelkezem az elsődleges nemi jegyekkel, azt egy figyelmesebb
szemlélő észrevehette volna, akármennyire igyekeztem is takargatni. Mint jó iránytű, jelezte a
vonzás irányát, így vakon is odanavigálhattam volna hozzá.
Két mondatból kiderült, senkihez nem tartozik a társaságból. Én nem értettem az ügyet, ő
igen, és pont. Valakivel jött, aki ittfelejtette. Tudom magamról, hogy a művészek szórakozottak,
de egy ilyen nőt ittfelejteni, az már a szenilitás csúcsa.
Félszegségem és sóherságom miatt csak beszélgetésre tellett. Mégsem javasolhattam, hogy
szökjünk meg innen, mert ugyan milyen választékot kínálhattam neki. Sétáljunk az utcán? Mert
meghívni nem lehetett, hozzám már csak azért sem mehetünk, mert a bátyámmal lakom egy
szobában - még képes lenne és kilopná alólam! -, a másik: már csak villamosok járnak - nem
olyannak látszott, mint aki mindennapos vendég a BKV járművein - taxira meg, ugye...
Maradt a beszélgetés, és az, hogy ott, a helyszínen, többször és vehemensen a magamévá
tettem, minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon, gondolatban. Közben értelmetlen
beszélgetést folytattunk a tizenévesek szintjén. Tisztáztuk a tisztázandókat, a számomra
leglényegesebb kérdést viszont - már tudniillik, hogy mikor fekszik le velem - sajnos nem
érintettük. Hasonlított a beszélgetés a kormányfők tárgyalásához, bár közös közlemény kiadására
nem került sor, megállapodás született egy későbbi találkozóról, ami ugye a semmi ötszörös
körbejárása.
De ma!
Érdeklődtem a házigazdánál, megütközve tudtam meg, hogy mindazok a tulajdonságok,
amelyekkel magamban felruháztam - szűzies lény, szemérmes élet - közel sem fedik a valóságot.
(Köztudott, hogy a férfiak két kategóriában tudják csak elhelyezni a kívánatos vagy megkívánt
nőt, kurva vagy apáca. Én - sajnos - az utóbbival ámítom magam.) A házigazda, P. is élvezte
többek között - élvezte, így mondta -, a kézmozdulat és a hangsúly semmi kétséget nem hagyott
afelől, hogy valami felsőfokú örömérzetről van szó. Félszavakból megértettem, hogy a liba - P.
nevezte így -, mint utóbb én is tapasztaltam, olyan buta, mint a frissen szántott föld - ez zavart
legkevésbé -, de a mája igencsak kihizlalt, jó fehérmájú fajta, ezt nem sok liba mondhatja el
magáról.
Leszámítva a más irányú szexuális érdeklődésűeket és az impotenseket, már csak én
hiányzom a gyűjteményéből, olyan élénk kapcsolatot ápol a pesti értelmiségnek azzal a rétegével,
amelybe én is mielőbb be szeretnék jutni. (Még a végén kiderül, hogy csak azok nyerhetnek
bebocsátást a magyar Parnasszusra, akik sikerrel vették Ágit, mint első akadályt.) A dolognak ez
az oldala, mármint a számtalan előd - tudtam, lesznek még utódok is, fájjon az ő fejük - nem
zavart. Jobban szeretem a bejáratott dolgokat. Párszor - hála Istennek, csak párszor - kénytelen
voltam sietve távozni felajzott szüzek mellől.
Egy telefonnal tisztáztam - kivételesen volt egy remek tippem - a találkozó helyszínét,
szerencsémre ma én voltam az egyetlen jelentkező. Várhattam Ágit, bár csöppet sem
megnyugodva.
 3.

Ültem az eldugott budai presszó apró asztalánál, és már a második konyakot ittam, úgy
éreztem, igazán szükségem van bátorságcseppekre. Ma végre dűlőre kell vinnem a dolgot, mert
tarthatatlan állapot, hogy az én koromban csupán ábrándozom holmi szaftos szeretkezésekről,
ahogy telik az idő, egyre sürgetőbb a férfivá válásom.
Kellemesen elzsibbasztott a második konyak, sajnos még majd egy órám van az érkezéséig.
Mi mást tehettem volna? Elő a fantáziával...
Miután ő is elfogyasztotta a kellő számú konyakját, taxival a helyszínre hajtattunk. Én úgy
tudtam magam elé képzelni őt, ahogyan először láttam P.-nél, abban az aligruhácskában. Nos,
beültünk a taxiba, addigra már kellőképpen beesteledett, s mit sem törődve a taxis esetleg figyelő
szemével, átöleltem a vállát. Kezemet lassan a mellére csúsztattam, nem tolakodóan, inkább csak
jelezve, ez már az enyém. Nagy, súlyos, asszonyosan telt melle volt, olyan, amilyet nagy ritkán
lehet látni posztereken, hatalmas, peckesen az égnek meredő. Hálásan nyugtázta birtokosi
mozdulatomat, mire én becsúsztattam a kezem a karöltőnyíláson. Így már a meztelen bőrünk
találkozott, a bimbóudvart simogattam a mutatóujjammal, aztán a mutató- és a hüvelykujjam
közé fogtam a bimbót és finoman sodorgatni kezdtem.
Vállát a fejemre hajtotta, és a fülembe súgta:
- Még!
Miközben szuszogva-sziszegve élvezte a dolgot, a másik kezemet rácsúsztattam a térdére,
és föl-le mozgatva a meztelen, forró bőrön, haladtam egyre feljebb. Az előbb még szorosra zárt
térdek előbb tenyérnyire, majd mind messzebbre távolodtak egymástól, amennyire a szoknya
lehetővé tette, szabad utat engedve a tenyeremnek, benne a vibráló idegekkel, fel egészen az oly
régóta kívánt bozontig, amit nem volt képes elfedni az aprócska tanga, kétoldalt sűrű
pamacsokban kunkorodott ki alóla a szőr.
Féloldalt fordultam, és lehunyt szemét csókoltam meg először, aztán homlokát, orrát, és
végül hosszú, forró csókban forrott össze az ajkunk. Kezem az izmos, bársonyos tapintású comb
belső oldalán akkor már becsusszant a piciny tanga alá, és elmerült a minden férfiszívet
megdobbantó dús bozontban.
Picurka kis csiklója, amely nem arra vallott, hogy túlzottan nagy forgalmú lenne az ágya,
engedelmesen követett minden apró érintést, dörzsölést, nyomást. Lihegett, a fülemet harapdálta,
kezével belemarkolt a nadrágom elejébe, aztán nem vacakolva gombbal, cippel, övvel, felülről
benyúlt a nadrágomba, és marokra fogta meredező ültetőfám.
Mire a taxi a lakásnál fékezett, már túl volt az első két orgazmuson, és én sem
dicsekedhettem azzal, hogy tiszta lenne rajtam az alsó a sok nyúlós ragacstól, amely forrón
csurgott le a hasamról.
- Eddig klassz! - súgta a fülembe párás szemmel.
- Lesz ez még klasszabb is - súgtam vissza.
- Remélem - kuncogta várakozásteljesen dorombolva.
A liftben kapta másodszor azt, amire annyira vágyott. Elég volt kinyitni kissé az ajtót, és a
lift megrekedt két emelet között. Felhúztam a szoknyáját, és miközben úgy csókoltam, mintha ez
lenne az utolsó lehetőségem, kezemmel újra kezdtem a játékot a lába között. Nem húztam le a
bugyiját, nem én, csak annyira félretoltam, hogy ne legyen útban.
- Atyaisten - mondta, és csak remélni mertem, a megelégedettség szólt belőle. Kivette a
nadrágból Helyeskémet. - Nyomd belém! - parancsolta. Nem akartam egyikünket sem
megvárakoztatni, a feneke alá nyúltam és felemeltem, ő bevezette a csuromnedves hüvelyébe,
aztán megindult a keverés. Én nemigen tudtam mozogni, mert egész súlyával rám nehezedett, így
aztán csak ő mozgott, de hogy! Tekergett, csavarodott, a lábamhoz feszítette a lábát, fel-
feldobálta magát, amíg meg nem szerezte mindkettőnknek a gyönyört.
- Szűzanyám - csúszott le a földre. - Nézd, hogy remeg a lábam!
- Hát még az enyém. - Szájon csókoltam, aztán folytattuk az utat a lifttel.
- Fürödjünk meg! - mondta Ági, és már szórta is le magáról a ruhákat, nem győztem
követni.
A zuhany alatt állt, amikor beszálltam mellé a kádba. Hátulról léptem mögé, és
szappanoztam, dörzsöltem a mellét, hasát, punciját, combját, egészen addig, amíg lihegve előre
nem hajolt, megragadta a kád peremét, lábát szétterpesztve, fenekét megemelve odakínálta a
csúszós, szappanos puncit, csináljak vele, amit jól esik. Csináltam is.
Lihegve engedtük magunkra a most már hidegre állított vizet, szükségünk volt a
felüdülésre.
- Remek! - dicsért meg, aztán lehajolt, és egy futó puszit adott a lankadt Helyeskémre. -
Milyen helyes - mondta elismerően.
- Mindenki ezt mondta eddig, azért is hívom Helyeskének.
- Nem nagy, nem kicsi, nem vékony, nem vastag. Helyes. - Leült a kád szélére, magához
húzta a hasamat, aztán csókolgatni kezdte, előbb csak távoli, majd mind közelibb körökben, míg
el nem fogyott minden távolság, s már csak az örömszerző maradt ki a csókokból.
A szájába vette tövig, aztán a nyelvével sodorgatta, tekergette, és beszívta olyan mélyen,
hogy az egyre duzzadó bájdorong már a megfulladás veszélyével fenyegette... Néztem, mert látni
akartam, mit csinál, külön élvezet volt a szája, ahogy nagy O-t kerekít, s ez az O nekem egyre
több élvezetet okozott. Hogy ő se maradjon ki, egyik kezével simogatni kezdte a punciját, s mire
én kész lettem, ő is zihálva támasztotta fejét a lüktető hasamra...

Itt tartottam, amikor megjött Ági. Rossz jelnek véltem, hogy nem ugyanazt a ruhát viselte,
mint megismerkedésünk éjszakáján, bár az igazat megvallva, ez ellen sem lehetett semmi
kifogásom. Melle feszült a szűk blúzban, a szoknyája a mininél is minibb... Konyakot kért, én
hülye pedig, régi jó szokásomhoz híven, zavarom és türelmetlenségem leplezésére Ádámnál és
Évánál kezdtem, annyira távol, hogy fél óra múlva még sehol nem tartottunk.
Balázs a mondat közepén ült le mellénk az aprócska kétszemélyes asztalhoz, amelyen az
elmúlt fél óra - a meghittnek alig nevezhető összebújás emlékei, négy konyakospohár, két
kólásüveg, a hamutartó, az én szerény Sopianaém mellett az ő hivalkodó Marlborója
terpeszkedett. Cseppet sem zavartatta magát, kerített a sarokból egy széket, és közénk furakodott.
Köszönni persze elfelejtett, legalábbis nekem, Áginak viszont kezet csókolt, amit ez a buta
liba mézédes mosollyal vett tudomásul. Balázs közben rám nézett, a szeme azt mondta: látod, te
bugris, így kell bánni egy hölggyel. Ő és a hölgyek! Hogy oda ne rohanjak!
Úgy ült le, mintha a vécéről tért volna vissza, ahol éppen elintézte folyó ügyeit, tán még
kezet is öblített, bár ezt nem feltételezem róla. Egy nyári délután a Jászai Mari téren a
villamosmegállóban váltunk el. Este felhívlak - vetette oda, s ment a villamosról leszálló csábos-
gömbölyű fenék után.
Ült és nézte Ágit. Nézte?! Fixírozta. Áginak meg szemmel láthatóan tetszett ez az ápolatlan
alak. Nem akartam megszagolni, de feltételeztem, hogy még büdös is. Torzonborz, alig
harmincéves, de már teljesen ősz - nem gondoktól, festeti - buja, húsos szája, amelyet kiemelt
Clark Gable- bajuszkája... Elhűlten láttam, hogy a cigit félretolja, szemtelen nyelve megjelenik a
szájában, nem kihívón, de félreérthetetlenül. Ez az ostoba meg mosolyog. Gondolom - annyi jót
hallottam róla -, csupa lucsok lesz ott alul.
Nem értettem, mi tetszhet ezen a lehetetlen alakon a nőknek? No, persze az ejaculatio
praecox nem látszik meg rajta!
Amikor szó nélkül maga elé húzta a pincér által újólag elénk tett konyakomat, diszkréten
megtapogattam a belső zsebemet, megvan-e még a pénztárcám. Ettől az alaktól minden kitelik.
Megnyugodtam, még nem lépett akcióba, legalábbis nem a zsebem ellen.
- Rég láttalak - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de elutasító szemvillanás volt a
válasza, s ahogy elnéztem őket, mindaz az energia, amelyet én ebbe a nősténybe fektettem, lassan
kezdett semmivé foszlani. Az a meggyőző szárnyalás, amelyben párhuzamot vontam Freud,
Raszputyin és I. Shaw - mint a forradalmak lélektanának legjobb ábrázolói - között, nem
mondom, az akadémián még csak suszterszéket sem foglalhattam volna el vele - úgy általában
azonban a műveltség glóriáját fonta a fejem köré. Most romokban és porrá zúzva, atomjaimra
hullva keringtem az űrben, amely elválasztott Ágitól. A legnagyobb ostobaság lett volna ott
folytatnom, ahol érkezése előtt abbahagytam, Balázs ugyanis tökéletesen átlátná azt az
értelmetlen zagyvaságot, ő aztán tisztában van azokkal a dolgokkal, amelyekről nekem csak
halványan dereng valami. Nem kockáztathattam meg, hogy az a bensőséges bölcsesség
dicsfénye, amelyről meggyőztem a libát, kihunyjon, szertefoszoljon.
- Mit csinálsz mostanában? - erőltettem a kérdést.
- Élek, barátom - mondja olyan hangsúllyal, mintha ezzel tökéletes választ adott volna,
minden további kérdezősködés csak az értetlenségem bizonyítéka lenne, és tőlem, akit éppen
most tüntetett ki a megtisztelő, bár némileg lekezelő "barát" címmel, gyógyíthatatlan ostobaságra
vallana.
- Úgy mégis? - adtam a hülyét, ami ebben a helyzetben nem esett nehezemre. Szép,
felépített terveimet, amelynek a szellemi előjátékát nagy nehezen végigkínlódtam, Balázs
atomtámadása elsöpörte a föld színéről. Kész, vége.
- Írok - felelte mintegy mellékesen, s ezzel végképp megadta nekem a kegyelemdöfést.
Ettől a perctől már nem én vagyok a liba számára a jövő nagy magyar írója; lám, megjelent egy
újabb, vonzóbb, nagyobb ígéret; én amatőrré váltam.
- Remek - nyugtáztam egy cseppet sem lelkesen. Naná, majd még hasra is esek előtted.
Igaz, ha nem is egy klasszissal, de egy fél körrel jobb, mint én, de mégis! Mérges voltam rá. Ha
hívott volna, ha jött volna ez alatt a két év alatt... de nem. Most meg beállít, megissza a
konyakomat, és gondolatban már több numerát vágott le a libával, mint amennyi emberileg
elképzelhető. Ahogy elnéztem, már többször végigjátszotta oda-vissza a klasszikus
huszonnyolcast, és Ágin is láttam, már ő is túl van az első tízen.
- És Te? - így, nagy T-vel.
- Én éppen... - kezdtem volna, hogy végre valamit visszanyerjek abból a hatalmas elhódított
térből, amelyet a puszta megjelenésével rabolt el tőlem, de egyetlen szemöldökrántással belém
fojtotta a szót.
- Csak nem akarsz hölgytársaságban - gálánsan bókolt a liba felé - ilyen ostobaságokról
beszélni?
Kész voltam. Éreztem, a parketta alatti homokba döngölt, s talán attól a súlytól, amelyet a
nyakamba szorító párnafák közvetítenek - vagy ettől a megjegyzésétől? - fulladozom, arcom
szederjessé válik. Ha felugrok és szó nélkül lecsapom, alig hiszem, hogy később meg kellett
volna bánnom. Sajnos, és ez jellemző rám, addig gondolkozom, amíg a cselekvés ideje elmúlik,
és a sok visszafojtott dühtől közeledek a betetőzéshez, a megváltó infarktushoz.
 - Gondoltam, érdekel... - próbáltam kaput nyitni neki a visszavonulásra. Nem élt vele, úgy
meredt rám, mint egy halom gilisztára, s tán éppen az futott át az agyán, lefricskázza még mindig
Ági vállán nyugvó kezem hússzínű férgét, az ujjamat. Ehelyett megszólalt.
- Azt hittem, némileg műveltebb vagy - mondta mellékesen odavetve. Puff neki!
Megállapította, határozatot hozott, és ez már jogerős: bunkó külvárosi alak vagyok. Műveletlen!
Nyeltem egy nagyot, s ő meg folytatta. - Felétek nem szokás bemutatni egymásnak az
ismerőseiteket?
Övön aluli ütés volt. Tudta a disznó, de élvezte is. Fetrengtem, ő meg a bíró mögött
vigyorogva táncolt, várta, hogy összeszedjem magam, hogy aztán ismét újra lesújthasson
keményen a tökeimre, mert ez a hülye bíró, aki csak szemléli a meccset, úgysem veszi észre, nem
ért ehhez a sporthoz. Rásandítottam a libára, mosolygott. Ez tényleg hülye bíró - persze
szemüveggel sem lenne különb. (Egyébként sem lesz okosabb a bíró, ha szemüveget kap.)
Min vigyoroghat? Ha magamból indulok ki, így akkor szoktam, amikor a
relativitáselméletet magyarázzák nekem, és én egy árva szót sem értek belőle. A magyarázó
persze hozzáteszi, ennél egyszerűbben már nem lehet elmondani, mert így még a bölcsődések is
felfogják. Irány az anyaméh! Szülessek újra, értsem meg végre, mi a franc rejtőzhetett el annyira
az E = m*c2 mögött, hogy számomra ilyen tökéletesen rejtve tud maradni. Vigyorog!
- Bocsánat! - még én kérek bocsánatot. Igaza van, csak a mód... ha nem érkezik meg
váratlanul a barátom - mától a mellemen hordom ezt az érdemkeresztet: "barátom" -, akkor én
már kihámoztam volna a két gyönyörűen esztergált félgömböt, azzal az édes kis felesleggel a
közepén, már talán a bugyinál tartanék, s közelebb lennék az ígéret földjéhez, mint Izrael népe
valaha is... - Ismerkedjetek meg!
Innentől kezdve feleslegessé váltam. Neki ennyi elég, már nyúl a liba keze - szárnya - felé,
s ragadja magához. Humphrey Bogart nem csinálta ilyen grandiózusan, mert nem is csinálhatta,
már keverem őket nagy zavaromban, talán Charles Boyer lehetne inkább a helyében. Az volt
ilyen negédes. Én meg, mint Chaplin, ülök mellettük, komikus figura, akin éppen most nem akar
nevetni senki. Azért csak legyen kéznél, mint a király udvari bolondja. Várja a parancsot: ugorj!
és erre lelkesen hülyét csinál magából.
- A nemi aktust is itt akarod lebonyolítani? - kérdezem én, megpróbálom humorosra venni a
figurát. A szája még mindig a liba kezén, s talán több ezer puszit - puszit?! - nyom rá az
ujjpercektől addig az édes kis bütyökig a csuklóján. Nem tudom, mi lehet az orvosi neve, Balázs
biztosan tudja ezt is.
- Ízléstelen vagy - mondja végül. Hátrább, paraszt! Érzem a hangsúlyából. Újra elmerül a
kézcsókolgatásban. Ez képes és lerágja azt a csodálatos kis kezecskét, amely annyi gyönyört ígért
képzeletemben Balázs érkezése előtt.
Végül a liba tér jobb belátásra. Visszavonja a lecsókolt kezét. Ahogy elnézem, azért még
marad belőle valamennyi.
- Ha megbocsátotok! - mondja a liba, és mosolyog. Hogy ez miket tud mondani?! Így
kiművelődött a több ezer csóktól? Akkor megvan a megoldás! Már tolom is Balázs elé a kezem.
Értetlenül nézi. - Rögtön jövök! - folytatja a liba, azzal feláll. A szertartáshoz hozzátartozik,
felállás után lesimítja a fenekén - egyszerűen nem találok rá jelzőt, oly csodálatos az a fenék -,
lesimítja a szoknyát. Tudom egyébként, nem a veséje által kiválasztott folyadéktól akar
megszabadulni - magyarul: nem pisilnie kell neki -, csupán a testét akarja bemutatni. Osztatlan
siker, minden asztaltól őt figyelik.
- Mit akarsz a kezeddel? - kérdezi a "barátom", a még mindig előtte tartott kezemre
mutatva, majd hanyagul hátradől, aztán ijedten kapálózik, ugyanis a széknek nincs háttámlája.
Megússza valahogy a hanyatt esést, kár. Még nagyobb kár, hogy a liba ezt nem látta.
 - Gondoltam, engem is kiművelhetnél kézcsókolgatással - igyekszem könnyedén odavetni.
Betonba ütközöm. Nem, rosszul mondom, amiből készült, az az anyag, amelyet hosszú évek óta
hiába keresnek a kutatók, mindennél keményebb, tartósabb, ellenállóbb. Belőle kellene
elkészíteni a legújabb típusú űrhajók külső páncélzatát, és kilőni, de úgy, hogy ne térhessen többé
vissza.
De szép is lenne, végre leszámolhatnék vele egy életre. Bizony Isten, kimennék a
búcsúztatójára! Ott állna mint űrhajó, miniszterek, tudósok és mindenféle egyéb népek
nyüzsögnének körülötte, ő lenne a középpont - fene bánja, törődjön vele most mindenki -, de
holnap már járjon minél messzebb!
- A nőd? - kérdezi méla undorral és némi meglepetéssel, hogy nekem egyáltalán lehet
kapcsolatom ellenkező neművel. Mit lehet erre mondani? Igenis, képzeld, a nőm, bár szabad
legyen hozzátennem, nekem, a műveletlen bunkónak, ha őt hölgytársaságban találnám meghitten
összebújva, nem lenne pofám odatelepedni hozzájuk - közéjük! Ahhoz már végképp nem lenne
bőr a képemen "lenőzni" valakit, aki éppenséggel lehetne a Magyar Tudományos Akadémia tagja
is, bár a libáról messziről látszik, hogy katedrát legfeljebb szexológiai tanszéken kaphatna mint
demonstrátor - de akkor is...
- Mit szólsz? - sikeresen megkerültem a választ. Ha nem tör ki dicshimnuszokba, beledőlök
az írógépembe.
- Neked, egy ilyen szuperbaba? Ez lehetetlen. - A tróger azt hiszi, varangyos béka vagyok?
- Biztos azt mesélted be neki, hogy író vagy. - Ezen az ötletén hatalmasat nevet. Újra minden
asztaltól minket figyelnek, illetve őt nézik. Persze ez nem zavarja, mint ahogy a világon semmi
nincs, ami zavarná.
- Nem is tudtam, hogy amióta nem láttalak, iparigazolványt kaptál annak az eldöntésére, ki
sorolható az írók közé - próbálok gúnyos és megsérthetetlen lenni. Nagyon jól tudom, nem
vagyunk egy súlycsoportban, bármikor képes két vállra fektetni.
- Még a végén neked áll feljebb - veti oda az újabb csontot, nesze te lompos, rágódj rajta!
Ha tévériporter lennék, ragyogó riportot csinálhatnék, a címét is tudom: "Ötszemközt a
megtestesült pofátlansággal". - Jó, hogy azt nem mondod, megsértettelek! - Azt hittem, a
pofátlanság nem fokozható, és tessék!
- Mondd, mit akarsz? - kérdezem birkatürelemmel, bár az előbb említett infarktus jóval
közelebb jött már. Szinte látom, kint áll az előtérben, a pultnak támaszkodva, kér magának egy jó
erős feketét, arra várva, hogy bármelyik pillanatban - ez csakis Balázstól függ - tiszteletét tegye
nálam.
Bár azt mondják, az első túlélhető, köszönöm! Főúr! Volt öt konyakom, mert végső soron,
amit ő ivott meg, azt is nekem kell kifizetnem - én rendeltem - és lesz egy infarktusom,
nyugodtan írja a többihez. Nem kell kihozni, pillanatokon belül meg fogom kapni, hála az én
"barátomnak".
- Nem elég, hogy időnként a legváratlanabb pillanatokban betörsz az életembe, most még
ráadásul megpróbálod ellopni a barátnőmet is? Pofátlanul viselkedsz - törtem ki magamból.
- Csak nem képzeled rólam? - és megsértődik. - Mondd, minek nézel te engem
tulajdonképpen? - Ej, ha megmondanám, ami a szívemet nyomja! - Barátom!... - Már egészen
megszokom lassan ezt az új státust. Az én véleményem rólad - mondanám - és a hozzád
hasonlókról egyetlen szóban összefoglalható, de ha lehet, akkor minél nagyobb papírra írnám,
akkora betűkkel, amekkora csak ráfér, pecséttel, aláírással: lélekféreg. Nemhogy kiírnám, de két
hatalmas szeggel a melledre szegezném. Esküszöm, jól mutatnál! Modern Krisztus, akit
megfeszítettek a megelégelők. Bár, ahogy ismerlek, sebeidet Szent Sebestyénként mutogatnád,
büszkélkednél velük, s a végén még te járnál jól. Ha éppen nem avatnának szentté. Könnyű a
kívülállónak ítélni...
Váratlanul bőbeszédűvé válik, meglep, majdnem lehengerel. Hagyom, hadd robogjon el
felettem az úthenger, hátha még marad bennem annyi élet, amennyi a távozása után kell.
- Tegnap meghívtak egy bulira. Oltári nagy buli volt, annyi szent. Három férfi és négy nő.
A férfiakat ismered, azért nem mondom a nevüket, a nőket viszont nem, így aztán arra
gondoltam, magammal viszem ezt a díszpéldányt, és megadom neki helyetted is azt, ami jár neki,
tőlünk. - A "tőlünk" nem hagy semmi kétséget afelől, hogy ki a férfi és ki nem az. Mivel nem
felelek, folytatja a történetet. - Szóval este kezdtük, persze piával, ahogy illik, volt ott minden,
ami szem-szájnak ingere. A haverom, biztosan ismered a... nem, ezt nem mondom meg, kitalálta,
mi lenne, ha a lányok közül kettő, egyébként olyan igazi vérmes vadmacska mindkettő, tüzesek,
érettek, szóval ők ketten szeressék egymást, s mi végignézzük.
Mint kiderült, egyikük valóban a lányokat szereti, kettejük közül a szebbik azonnal ráállt a
dologra, míg a másik, aki először volt ott, tiltakozott, talán még nem ivott eleget, vagy valóban
csak a férfiakat szereti. Ezt ugyan nem tudom elképzelni, mert olyan nőt még nem láttam, akit a
gyöngédség nem vett volna le a lábáról, és ki tud igazán gyöngéd lenni, ha nem egy nő. Gyorsan
belediktáltunk még két pohárral, és a két csaj megkezdte a műsort.
- Sekélyes fantáziád van, azért mondom el ilyen részletesen - próbált szóra bírni, de
némaságot fogadtam, legalábbis egy időre. - A meleg lány leültette a másikat a medvebőrre,
nevezzük a meleget Zsunak, a másikat Évának. Évikém engedelmesen ült a bundán,
szórakozottan babrálta a szőrcsomókat, mint aki nincs is ott. Zsu előbb Éva háta mögé térdelt, és
az indiai táncosnőkéhez hasonló kézmozdulatokkal kezdte Éva arcát, homlokát és nyakát
masszírozni. Évát meglephette a dolog, valami gyors és lényegre törő letámadásra várhatott, mert
előbb értetlenül, de aztán élvezve a masszázst, átadta lassan magát Zsunak.
- Mi már kezdtük unni az egyhangú morzsolgatást, amikor számunkra érthetetlen dologra
lettünk figyelmesek, mert Éva lihegni kezdett. Zsunak annyira fürge és finom ujjai voltak, hogy
csupán az arcán képes volt felizgatni Évát. No persze ez még nem igazi szexuális izgalom volt,
hiszen bármennyire erogén is valakinek az arca, azért az orgazmust nem lehet előidézni rajta.
Mindenesetre most már Éva nem tiltakozott az ellen, hogy Zsu elébe térdeljen, végiggombolja a
blúzát és levesse róla. Éva melltartóban! Esküszöm, le kellett volna festeni, olyan szép volt,
ahogy révülten-bódultan hagyta, hogy a masszírozás egyre lejjebb kerüljön, előbb a vállára, aztán
a mellére, hasára. A melltartó hamarosan követte a blúzt, aztán Zsu lassan magához húzta Éva
fejét, és amit eddig a kezével, fürge ujjaival tett, azt most a szája és a nyelve folytatta. Én még
nem láttam nőt annyira felizgulni, mint Évát, pedig hol volt még a vége!
Sorra levette Éváról a szoknyát, a cipőt és a fekete csipkés nadrágocskát. Éva, szerintem,
azt sem tudta, hol van, mi történik vele, és szent meggyőződésem, hogy nem is látott minket. Zsu
ekkor szelíden végigfektette a bundán, és a lábujjától elindulva csókokkal borította be a testét,
nem időzött egyetlen csóknál tovább sehol, sem a ritkás, szőke bozontban, sem a hason, sem a
melleken. Mire visszaért a másik láb nagyujjához, Éva egész teste valósággal lángolt, szinte
önkívületi állapotban volt, annyira áthatotta a gyengéd szerelmeskedés.
Akkor Zsu gyorsan levetkőzött, minden darabnál újra visszatért Éva testéhez legalább egy
simítás, egy gyors csók, egy apró harapás erejéig. Gyönyörű teste, fekete haja pompásan illett
Éva szőkeségéhez, sápadtabb bőréhez. Gyengéden szétfeszítette Éva lábait, aztán már csak
térdtől térdig haladva harapta, nyelvével ingerelte, arcával simogatta végig a combja belső
oldalát, míg egyszer csak elmerült a mézszínű szőrzetben, két hüvelykujjával széthúzta Éva
szeméremajkait, és csak a nyelve dolgozott tovább.
- Nem véletlenül beszélek a "dologról", hiszen munka volt az a javából, amit Zsu művelt;
az más kérdés, hogy jobban élvezte a saját fáradozását, mint Éva, akinek csak élveznie kellett a
munka gyümölcseit. Mindenesetre már annyira be voltak zsongva mind a ketten, hogy a
társaságról tudomást sem vettek, pedig ha oldalra pillantanak, láthatták volna, mi is kedvet
kaptunk a dologhoz. Na persze nem a három fiú egymással, annyira azért nem dobott fel
bennünket Zsu perverzitása, de a két mellettünk ülő lány nem kis örömmel állapíthatta meg, hogy
három vitéz készül kivont szuronnyal rohamra ellenük.
- Én Sz-szel rohantam meg egy "várat", amelyet a védő nem védelmezni akart, hanem
minél hamarabb feladni. Amíg lefoglalta a lányt felül, csókokkal és mellmasszázzsal, addig én
alulról láttam hozzá a játékhoz. Szép hosszú, formás combja volt a bestiának, sietve odaengedett
a kiskapuhoz, amely pár nyelvkopogtatás után máris tárva-nyitva állt, de nem akartam elkapkodni
a benyomulást, hátha valamiféle csapdát állítottak fel a kapun belül. Nyelvemmel addig
simogattam, nyalogattam az "ajtófélfákat", amíg hevesen hullámzani nem kezdett a kicsiny, vörös
kapu, aztán pontosan tizenkétszer húzta össze magát, ami, ugye, csak egyet jelenthet, alaposan
elélvezett a mi várúrnőnk.
Felsandítottam, hogyan áll az ostrom a felső kapunál? Hát mit látok? Faltörő kosával
igencsak döngeti a felső kaput, annyira, hogy szegény lánynak már az oxigénhiánytól kezdett
szederjesedni a feje, de el nem vonta volna a száját, nem, semmi pénzért! Nosza, mondom
magamnak, aztán marokra kaptam én is a kopjámat, és helyet csináltam magamnak a
behatoláshoz.
Kezdtem mozgatni a fenekem, előre-hátra, megmondom őszintén, nagy bajba kerültem,
mert annyira szoros volt a "kapu", igencsak észnél kellett lennem, hogy ne túl gyorsan élvezzek
el. Miért? A körülöttem zajló, szó szerint "zajló" események látványa; a fejem felett egy
gyönyörű száj cuppogott, mellettem Y barátom feneke járt gyorsvonati sebességgel, hosszúkat
sikoltó lány felett, a medvebőrön Éva, ki tudja, hányadszor kezdte újra, már-már hisztérikusan
sikoltozva:
- Most... élvezek... Méééég! - és Zsu engedelmesen forgatta tovább hajlékony nyelvét a
punciban, amely már nem is emlékeztetett egy jól nevelt úrilány féltve őrzött kincsére, ami pedig
azelőtt negyed órával még az volt.
Öregem, semmit nem tudsz, amíg ki nem próbáltad mindazt, ami ott történt a folytatásban.
Mindenki mindenkivel, mindent mindenhová... esküszöm, én, aki nem vagyok mai gyerek, soha
akkorát nem élveztem...
- Miért mondtad el mindezt nekem? - kérdezem gyanakodva.
- Csak azért, hogy végre belásd, te nem tudnál mit kezdeni kellő gyakorlat nélkül egy ilyen
nővel. - Úgy nézett rám, mint aki teljesen őszintén beszél hozzám, mint aki kimondta legfőbb és
legmeggyőzőbb érvét, amit illik méltányolni.
Valahogy nem sikerült meggyőznie. Igen, adott pár használhatónak tűnő tanácsot - ha még
van esélyem egyáltalán a libánál -, de inkább szerettem volna most én átélni mindazt a jót, amit ő
már tegnap megkapott. Miért neki jusson mindig a legjava?
A liba érkezett vissza, a szeme csillogott - ez tényleg pisilt volna? Persze mindenki ismét
csak őt nézte. Ha egyedül ülnék ennél az asztalnál, biztosan dagadna a mellem, és büszkén -
gúnyosan - néznék végig a sok, kocsányon lógó szemen: pupákok, menjetek haza anyucihoz, a jó
öreg, megszokott puncihoz, ezt meg csak bízzátok nyugodtan rám. De sajnos itt ül még ez a
kiirthatatlan poloska is. Nem elég, hogy most megfoszt ettől az élvezettől, de kétségessé teszi a
továbbiakat is.
A liba leül, s elégedetten néz végig mindkettőnkön.
- Miért nem szóltál, hogy segíteni kell? - búgja Balázs, és én felkapom a fejem, ez bizony
öngól volt. A liba mindent lenyel, ahogy én eddig megismertem, csak ezt a lekezelő, alpári dumát
nem.
 - Már elég nagy lány vagyok a dologhoz - felel, és kedvesen mosolyog. A gólt én kaptam?
Főúr! Szólhat infarktus úrnak, jöhet, én kész vagyok. ÉN, aki azt hiszem magamról, hogy
mindenkinél jobban ismerem nemcsak a női lélek, de egyáltalában az emberi psziché minden
hogyanját és mikéntjét, teljesen megsemmisültem. Nem ismerem a liba lélektanát?! No persze, a
szárnyasok lelkivilága!
- Azért néha nem árthat... - Elindult a bájcsevej. Kirekesztettek. Csak ülök mellettük,
bárgyún vigyorogva, mint aki egyetért mindezzel, aki belenyugodott a megváltoztathatatlanba,
sőt, bátorítja őket. Kerítőnek érzem magam, aki lehetővé tette két üzekedni kívánó buja állatnak a
gyönyör megszerzését. Cseppet sem csodálkoztam volna azon, ha Balázs egyetlen, csak nekem
szóló intéssel elbocsát, ellentmondást nem tűrő hangon, a Csák Máték önkényességével... A mór
megtette... Sajnos, az a baj, a mór -jelen esetben én -, még nem tette meg, mert közbenyúlt a
végzet, Balázs személyében.
Kell-e még nekem, szükségem van-e még erre a nőre - nőstényre -, akit én sem tekintettem
másnak, mint eszköznek a végcél felé, a gerincemen végiggördült izzadságcseppeken át, a
kihagyó lélegzeten keresztül, a félhomályban tapogatózó, lassan eszmélő tudat felé - az utána
következő első cigarettáig.
Be kívánom-e járni? Vándora kíván-e lenni szám a teste emelte hegyeknek és völgyeknek?
Vajon kívánja-e még Helyeském a megmártózást öntudatvesztő szakadékában? (Nem kellett
nagyon törni a fejem, tapasztaltam, még kívánja.)
Ha csak úgy, mintegy mellékesen - ahogy számtalan filmben láttam - a liba vállára tudnám
tenni a kezem, a kisajátítás, a birtoklás egyértelmű jelzéseként, s nem rettegnék egy esetleges
apró vállmozdulattól, amely kezemet lesöpri a megaláztatás fekete pocsolyájába, akkor
megtenném. De így? Ha legalább valami jelzés jönne, még én vagyok a menő, a kívánatos férfi, a
hím... Semmi. Kirekesztődtem, s bele is nyugodtam a kirekesztődésbe. Kígyóbűvölő bájolja így
el minden rezdülését követő partnerét, mint ahogy bilincsbe verten vergődtem akaratuk kényére-
kedvére.
- Lassan mennünk kell - bukott ki belőlem, végre mondanom kellett valamit. Ez nem
fejezett ki parancsoló kisajátítási igényt, csupán ténymegállapítás volt, visszakozhatok,
sejtelmesen felnevethetek, s mondhatom: félreértettél, én csak elméleti síkon...
- Menj csak! - kapott a szón Balázs. Tőle nem is vártam mást. Persze szeretnéd, ha
elmennék, de előbb fizessem ki a számlát, mert biztosan tudom, most sincs pénzed.
- Én még maradnék - mondja a liba.
Hoppá! Ez azt jelenti, hogy a liba még hozzám tartozónak tekinti magát? Vagy azt, menjek
csak nyugodtan? A hangsúly semmit nem árul el, az arc a megszokott üres mosolyt viseli.
Kérdezzem meg nyíltan? Váljak nevetségessé? Vagy... ha akar, marad, de ÉN emelt fővel - mi
sem történt (persze, hogy nem haragszom!) - távozhatnék.
- Akkor maradj - feleli a libának Balázs. Felszólítás ez nekem, mehetsz, a nő már az enyém.
A pofátlan alak, végül csak el fogja érni, amit akart. Pofátlan... elképzeltem, hogy csak egy lyuk
van az arca helyén, benyúlhatsz rajta, mélyfekete, s a kezed simán áthalad rajta egy másik
dimenzióba. Ha nem vigyázol, akkor ismeretlen erők megragadják a karod, és berántanak soha be
nem teljesült álmok birodalmába.
- ÉN, megyek - mondom ellentmondást nem tűrő hangon. Így helyes. Férfinak kell lennem,
ha már a genetika nagy misztériuma így határozott. Úgy kell viselkednem, mintha tényleg...
mintha valóban... Álljunk csak meg! Mitől kell nekem úgy viselkednem? Évezredek alatt
kialakult magatartási kliséknek megfelelően? Miért éppen az lenne a férfihoz méltó, ha én most a
libáról harc nélkül, BÜSZKÉN, csak mert a FÉRFIAS viselkedés így követeli meg, lemondanék?
Az egyébként is hamis gondolatmenetet egy kéz szakítja meg. A kéz a liba karjában
folytatódik, és enyhén nekem dőlő testében. Nem is csinál túlzottan titkot abból, hol végződik a
karja. Balázs dermedten nézi, mintha neki még nem fogták volna meg, vagy legalábbis súlyos
bűn lenne az ilyesmi ma, Budapesten, egy presszó félhomályában. Mintha a világ összedőlne
attól, hogy nem az övét ellenőrzik kézrátevéssel - meg kell vallanom, igencsak élvezetes módon.
Az elmúlt órák - vagy csak percek? - megaláztatásáért igencsak kárpótol ez a habkönnyű kéz,
melytől jobb lesz mielőbb megszabadulni, mert aztán jó ideig várhatok, míg púposodó nadrágom
maradásra kényszerít.
- Fizetek! - rikoltom el magam vidáman, győztesen. Ez a "fizetek" egyben a libának is
rendreutasítás. El a kezet - hamarosan találkozunk! - Iszol még valamit? - kérdezem fölényesen.
Látom, hogy helyet cserélünk, Balázs kezd bemászni eddigi helyemre, a parketta alá. Így helyes!
- Hívj föl! - s ebből megértheti, leszámoltam vele, s ha van esze, akkor az elkövetkező öt évben
még az országot is elkerüli, ahol én élek. Most mennie kell, nem buta, ennyire legalábbis nem:
ahogy jött, úgy megy.
 4.

Igyekeztem úgy visszavonulni, hogy ne legyen sértő, bár nehéz megindokolni a félig
megindított támadás sikertelenségét. Nem mozdulni! Én most nem vagyok jelen, gondolataim
máshol, egy emelkedettebb szférában kalandoznak, talán most kell megoldanom az emberiséget
régóta veszélyeztető totális háborúk végső elhárításának módját, talán új gondolatok születnek
éppen az agyamban, amelyek egy új világnézet alapjait képezik majd... Mit számít nekem egy nő
szexuális étvágya, kielégíthetetlen kancasárlása?
Csak rám kellene néznie, és láthatná rajtam, most belsőmben háborút vívok önmagammal,
élet és halál mezsgyéjén járok s még nem döntöttem el, mit vállalok próbaként. Én, a nagy
dolgokra hivatott, itt fekszem mellette; én, akinek most az íróasztalnál lenne a helye, hogy
gyorsan illanó gondolatait megragadhassa, s kitörölhetetlenül papírra vesse, hiszen mindaz, mi
most vagy a következő pillanatban eszembe jut, egyre távolít nemcsak tőle, hanem mindentől,
ami a testhez köti a tiszta gondolatot.
Fekszem mellette a jógik önmegsemmisítő mély elszakadásával, tetszhalott állapotban
keresném a végső menedéket. Valami butaságot suttog a fülembe, amit a messzeséget fürkésző
agyam csak halványan érzékel, valami butaságot, amelynek biztosan nincs jelentősége. Nem
mozdulok, nem teszek semmit, tudhatja, vagy legalábbis érezheti, hatástalanok bűvölő szavai.
Mi lesz? - fog el a vakrémület, mert a nedves száj érintését érzem az arcomon, a nyakamon,
s ha most nem cselekszem, tehetetlenségemnek jóvátehetetlen következményei lesznek.
Mozdulnék, de izmaim bénák, azok az átkozott idegeim élvezik csak a szorgos munkálkodást.
Nem mozdulhatok, mert csak az agyamig jut el az inger, de nincs visszacsatolás. A tudatom
élvezi csupán azt a kényeztetést, amelyet a nyelve s puha, lihegő szája végez a mellemen,
hasamon.
Egy kezet érzek térdem alatt, amely játékosan fut fel a combom közepéig, majd vissza a
bokámig, s a mozdulat, amely fantáziálásaimban vad vágyra sarkallt, és még tegnap is szikrákat
robbantott volna a bőrömből, ma hatástalan.
Nem vallhatok szégyent! Ha szabadszájúságáról igazat mondanak, holnap mehetek a
szerelem koldusai közé. Ági sohasem tett lakatot a szájára, szerelmi ügyei közszájon forognak...
Atyaisten! Mi lesz velem?
Ha katona lenne, most parancsolhatnék neki, de így?! Állam az államban, függetlenített
szerv törzse-feje; tehetetlen vagyok. A kitartóan és hol lágyabban, hol erősebben simogató kéz
egyre szűkülő köröket ír le impotenciám bizonyítéka körül. Ám testem központi része, amely
máskor igencsak váratlan, és hozzáteszem, kellemetlen pillanatokban szokott megmerevedni,
most csüggedten fityeg, funkciója egy lehetne talán, a hugyozás, de félek, még arra sem lenne
alkalmas...
Templomban vagyok, s a hármas oltár felett a sárga-vörös extázis bűvöletében megalkotott
üvegfestmények, mint a teremtés tanúbizonyságai szórják, törik elemi részekké a fényt, újra
alkotva, új csodát teremtve. A fény, mely színes glóriát von az oltár köré, elvakít. Könnyeim
prizmáján át fényből lett meztelen nőalak int felém, hív magához, hogy áldozzak fekete bozontú
oltára előtt.
Érzem, amint nedves-lágy simogatás, szorítás és ellazulás veszi körül a gondoskodást meg
nem szolgáló, becstelen árulómat. A mozgás, a billegtetés és szívás, morzsolgatás, simogatás és
apró csókok érdemtelent illetnek. Képzeletem látja, hiszen számtalan ilyen jelenetet látott, a
nedvesen gyöngyöző fogak csillogását, amint vigyázva, de mesterhez illő hozzáértéssel
harapdálja ott, ahol a legérzékenyebb, a nyelve simogat, játszik vele.
A hálószobában, ebben a selyemplüss csodában, ahol a világítástól az ágy rafináltan
beépített lábtartójáig - ne fáradjon el szegény lába, s a nyelv könnyen járhassa az örömök völgyét
-, minden a végsőkig kifinomult játékokat, a kéjérzés csúcsára vivő perverziókat szolgálja,
egészen a falak kettős hangszigeteléséig, ha kínzásra vagy kínoztatásra támadna gusztusa, a
szomszéd mit se halljon, a sikoltást, nyögést, kiáltást felfogják a falak.
Itt, ebben a hálószobában csak fekszem, s várom, hogy istenem, akinek már több felajánlást
tettem, mint amennyit valaha teljesíthetnék, végre csodát tegyen.
Csodát, mert nem szorgoskodik már, követel. Hallom a lihegést, amint a megszokott
magasból mély torokhangra vált, már nem a levegőt veszi csupán, nem oxigénre van szüksége,
jelez, lihegve tudatja velem: hallod? én már kész vagyok, gyere végre utánam. Liheg és cuppog,
időnként felsandít rám, s mond valamit, jobb, ha nem értem. Szívesebben lennék máglyahalálra
ítélt eretnek helyében, tűrném a fahasábok lassú és fájdalmas halált ígérő ropogó sziszegését,
lehajtanám a fejem akár pallos alá is, csak szűnne meg ez a megszégyenítő helyzet, mert rajtam
már semmi sem segít. Minden perc rontja a visszavonulás esélyeit; ahol most tartunk, onnan már
nincs visszaút, tennem kell valamit.
Pillanatnyi zárlat lenne? Vagy tényleg ellőttem a puskaport? Hiszen nekem még múltam
sincs, nem állnak mögöttem vad és kemény ágycsaták, semmi sem indokolja végzetes
tehetetlenségemet...
Úristen, mit tesz velem ez a nő? Tennem kell nekem is végre valamit. Nem tűrhetem ezt
tovább... Hiszen attól szoktam begerjedni, hogy én teszem ugyanezt a partneremmel. Lassan,
óvatosan elvontam tőle a százszor is megátkozott Helyeskét, aki csúful cserbenhagyásra készült,
és én vettem át a kezdeményezést.
Talán eddig az volt a baj, hogy túlságosan is átengedtem a kezdeményezést. Mindenesetre a
taxiban és a liftben semmi sem történt, csak nyomtam a süket szöveget, mint rendesen. Aztán ő
vetkőztetett le engem, és tőlem az imán kívül eddig semmi másra nem telt.
Rásandítottam az órára, és meglepődtem. Alig telt el három perc, mióta a Helyeském fölé
hajolt, és nem csókkal kezdte a bemutatkozást, hanem, mint mondta is, ő megőrül egy jó
franciázásért. Hát ráhagytam, és tessék, itt vagyunk...
- Csodás! - suttogta, pedig még hozzá sem értem, még csak készültem birtokba venni azt a
pazar terepet, amelyet magam előtt heverni láttam.
- Mi? - kérdeztem vissza.
- Nem vetted észre, hogy már elélveztem? Phuuu... - fúj nagyot, és hanyatt veti magát, én
hálaimát rebegek, de aztán kapcsolok, erre most nincs idő, más a teendő, és csókolgatni kezdem a
hasát, arcomat féloldalasan a vénuszdombja felé fordítva, bámulom dús bozontját, amelyre
annyira vágytam, és alig hiszem el, hogy valóban ott van az orrom előtt. A hasa aprókat rezzen, a
köldökéig érzem, amint még mindig össze-összerándul egyre ritkuló ritmusban a hüvelye,
amelyhez, remélem, még közelebbről is lesz szerencsém...
Dús, fekete bozont! Ha verset tudnék írni, akkor ódákat, himnuszokat zengenék, mennyire
csodálom. Csak nagyon lassan merem megérinteni, nehogy kárt tegyek benne, nehogy durva
érintésemtől délibábként semmivé foszoljon. Előbb csak egyetlen ujjammal érek hozzá a
legszélső kis szökevény szőrszálakhoz, aztán kezdem megvonni bőrén a határvonalat, meddig is
terjed. Mivel a lába összezárva, csak a combjáig hatolhatok, így csak félig tudom bejárni határát,
de mintha megsejtené a szándékomat, felhúzza térdben a lábát és széttárja combjait. Nincs már
akadály, és mindig a szőrhatár mentén haladva, körüljárom a legszebb birtokomat. Körözök a
belső combokon, s egészen lent, egy másik osztályba nyíló szerelmi kapun, mert hallottam, hogy
ott is szoktak elkövetni egészen vad dolgokat.
Aztán kellő bátorságot gyűjtve, kalandozó ujjam bemerészkedik a sűrűbe is, előbb csak úgy
nagyvonalúan, aztán módszeresen, míg rá nem jövök arra, ennyi szőrhöz kevés egyetlen kéz; hát
testtartást változtatok, feltérdelek, így már mind a két kezem szabad, semmi sem akadályoz
abban, hogy előbb kétfelé fésüljem a hajlékony, erős szálú erdőt, s irtás nyíljon a közepén, ott,
ahol szelíd zalai dombként amúgy is kettéválik az erdő rejteke.
Szép sötétrózsaszínű, s nedvességtől csillog, mint meghajszolt lovak hátán a tajték, mint
futó homlokán az izzadságkoszorú. Nedves ez a - s magamban élvezettel ejtem ki a szót - pina.
Hiszen hívhatnám másnak is, lehetne a neve punci, rés, repedés, vagina, mindzsó, durván picsa és
így tovább, de annyi tiltás, mint ehhez a szóhoz, nem tapad egyikhez sem, hát - magamban! -
élvezettel ismételgetem, édes kis pinám, pinuskám... és azon veszem észre magam, minden
kimondott szót csók követ pont gyanánt, s e pontot mindig oda teszem, ahol elkezdődik ez a
drága, nekem termett jószág, s haladok egyre lejjebb, addig, míg majd fejre nem esem, s a
fejtetőmön támaszkodva csókolom ott is, aztán belédugom a nyelvem, s a csókot egy nyelvcsapás
követi, úgy haladok visszafelé.
S mint az estike, mikor felkel a nap, mint a lassan nyíló rózsa, úgy tágul egyre, egyre nő
csókom tárgya, s megsokasodik a nedvesség is rajta, nem a számtól, hisz az az izgalomtól forró
és száraz, nedvezik az én kis pinám saját magától, és érzem egyre jobban, hogy milyen öröm is
adni, mert Ági sikkant, liheg, dobálja a felsőtestét és a fejét, hullámzik a hasa, s a combja belső
oldalán remegve ránganak az izmok.
Jó dolog adni, és örömmel adom, nem volt ebben részem még soha, és az örömtől mind a
csókok száma, mind pedig a nyelvemnek hevessége fokozódik, ingatom a fejem, s kapkodva,
türelmetlenül szórom összevissza a csókokat, még majd lemaradok valamiről, de egyszerre csak
megállásra kényszerít egy hosszú sikoly, s komolyan megrémülök, Ági elájult.
Aprókat pofozok rajta, már vízzel locsolnám, amikor végre magához tér.
- Baj van, édesem? - kérdezem hevesen dobogó szívvel.
- Az nincs... de nekem... még soha... nem volt ilyen jó.
Szégyenlősen lehajtom a fejem. Ha ezt, ha EZT tudná az a sok előd! Remélem, ez nem
marad titok, hiszen úgy tudom, mindenkit kibeszélt eddig. Ha pedig híre megy, hogy mire
vagyok képes, biztosan dőlnek majd az ágyamba a nők! Állj! mondom magamnak, mert azért
még a vége messze van, mert jól sikerült a kezdet, még nem biztos, hogy rendben lesz a folytatás.
Fekszem mellette, s nem tudom, mit is kellene tennem... Eddigi fantáziálásaim csődöt
mondtak, túlságosan ragaszkodtam a klisékhez. Helyeském még mindig felmered, de Ági befúrja
magát a hónom alá, a lábát a hasamra teszi, és hihetetlen, de elszundít. Mi ez? - rémülök meg.
Csak nem azt akarja ezzel a tudtomra adni, hogy ennyi volt a régen várt beavatás?
- Csak egy kicsit szusszanok - súgja a mellemnek, annyi fáradságot sem véve, hogy
felnézzen rám. Hagyom, hogy szusszanjon. Forr bennem a méreg, mert Helyeském
kedveszegetten hajtja le fejét a combomra, úgy látszik, ő is szusszan egy cseppet... (Inkább
szégyenében, mint az eddigiektől kimerülten!)
Én is elalhattam, mert arra riadok, hogy Ági felettem guggol. Mosolyogva néz rám, amint
meglátja, hogy kinyitottam a szememet.
- Ilyen mélyen tudsz aludni? - kezét a tarkóján kulcsolja össze, mellei szelíd köröket írnak
le, ahogy föl-le mozog lassan, de folyamatosan felmerevedett Helyeskémen.
- Sem mélyen nem vagyok, mivel nincs akkorám, mint szeretném, sem nem alszom, mert
igencsak ágaskodik benned valami...
- A méret tökéletesen megfelel... a többi pedig... csak... ahhh. - Ezzel be is fejezi a további,
valóban felesleges dumát. Leengedi magát, és nem elég, hogy csípőjével körözni kezd, de beindít
a hüvelyében egy-egy szorító-ellazító hullámzást, amit nem tudok szó nélkül hagyni.
- Ha így folytatod... csak pillanataid... vannak - alig tudtam ezt a pár szót kinyögni, hiszen a
maradék eszméletemmel kellett erőszakkal összefognom, mert minden pillanatban elillanhat,
hogy belerohanjak az öntudatlanság annyira vágyott, mély szakadékába.
- Remek! - hallom távolról a hangját, aztán két-három hevesebb mozdulat, és amint
felszalad torkából a sikoly - még jól emlékszem, mennyire megijesztett az előbb - a végsőkig
fokozódik bennem az izgalom, érzem, közel a csúcspont, s ahogy sikoltva előrezuhan a mellemre,
hajával beborítva az arcom, a vállam, én is elélvezek, hosszan, remegve, életemben először
érzem, hogy ez maga a tökéletesség.
Hálatelten simogatom a hátát, tarkóját, haját. Hallgatja a szívem zakatolását, és
utórezgésként még mindig érzem, igaz, egyre gyengébben, amint összehúzódnak benne az izmok.
Ettől a tudattól, hogy már háromszor sikerült megadni neki azt a gyönyört, amire talán még
nálam is jobban vágyott, feltámad bennem a büszke férfigőg, hímneműségem tudata, és feltámad
benne - Helyeském.
Előbb csak aprókat moccanok, felmérve a mozgáshatárokat, alig milli-, majd
centimétereket. Felkönyököl, a szemembe néz, nem szól egy szót sem, de a szeme kifejezi
meghökkent csodálatát. Feljebb húzza a testét, nagyobb teret, szabadabb mozgáslehetőséget
engedve nekem. A kezemet rákulcsolom a derekára, már remegni érzem benne az izmokat,
sarkammal támaszt keresek, aztán megindítom a mozgássort, lassú, tövig hatoló lökésekkel.
Hamar felveszi a ritmust, mert ellentétesen mozogva himbálni kezdi magát előre-hátra, nem
marad le akkor sem, és nem esik ki az ütemből, amikor gyorsítok, aztán automatikussá válik a
mozgásom, már nem én irányítom, valami görcsösség teszi, lesem, meg tudnám-e állítani, nem
lehet, önműködő géppé váltam... és aztán kis különbséggel elélvezünk újra.
Úgy fordul le rólam, hogy a kapcsolat ne szakadjon meg, magához ölel olyan szorosan,
ahogy csak erejéből telik, a két lába között fekszem oldalvást, az alattam levő lába a csípőm és a
bordáim között nyomódik az oldalamba, a másikkal pedig annyira szorít, hogy az erőlködésbe
beleremeg a lába.
- Csodás - mondja kifulladva, magához húzza a fejem és csókol, csókol, csókol...
- Mit mondjak akkor én? - próbálok valami értelmeset kinyögni. Aztán gyengül a szorítás,
és kihúzza a lábát alólam, mellettem fekszik szorosan hozzám simulva, bár az az érzésem, nem
tért még teljesen magához. Felkönyöklök és nézem, amint a kezét a köldöke táján a hasára
szorítja, a másik keze a szeme előtt, mintha bántaná a fény - pedig az nem lehet, hiszen félhomály
takar be minket - és száját beharapva, szeméből lassan, kis patakokká egyesülve peregnek a
könnyek. Szólni nem merek, mert ilyen helyzetben még soha nem voltam, nem tudom, mit
kellene tennem.
Kinyitja a szemét, rám néz, látva a megzavarodott tanácstalanságot bennem, mosolyogni
próbál:
- Az öröm könnyei ezek, ne ijedj meg! - Hevesen hozzám bújik, és elrejti az arcát a vállam
hajlatába. Onnan folytatja, nagyon mélyről jövő hangon. - Sok férfival volt dolgom, de nem
hittem soha, hogy egy alig tapasztalt kölyök, akinek ráadásul nincs akkora szerszáma, amivel
dicsekedni lehetne, szóval egy teljesen átlagos férfi lesz az, aki megadja nekem, amit életemben
eddig talán ketten-hárman tudtak megadni... Kipróbáltam már mindent, ami csak emberileg
elképzelhető, de éppen egy ilyen semmitmondó külsejű, gyakorlatlan... ehh... soha nem hittem
volna.
Meglep, amit mond. Nem elsősorban az, ami rám vonatkozik, hanem az, amit mond és
ahogyan mondja. A buta liba képébe valahogy nem illik. Aki most itt fekszik mellettem, az nem
azonos azzal, akit P.-nél megismertem, nem azonos a presszóbeli libával.
 - Miért játszod a butát? - szegezem neki a kérdést.
- Mert célravezetőbb, mint szép és okos nőnek lenni.
Folytatná, de a számmal belefojtom a szót. Szája engedelmesen nyílik, s nyelvét hevesen
löki a számba. Semmihez sem hasonlítható, kellemes íze van. A nyelve - mintha higanyt akarnék
marokra fogni - minduntalan kisiklik a markomból, lágy, kellemes, de megfoghatatlan,
megállíthatatlan és nagyon izgató.
- Várj - súgja, miután elhúzta a fejét -, gyere!
Felül az ágyon, és nyújtja vissza felém a kezét. Sejtem, mi következik, de azért
megkérdezem:
- Fürdünk? - Csak bólint, de mosolyog, úgy mosolyog, hogy abban több van, mint ígéret.
Nem félek már attól, hogy esetleg szégyenben maradok, mi több, meg vagyok róla
győződve, ha híremet találja költeni, az csak előnyömre válhat.
Minden kék a fürdőszobában, s ahogy Ágira nézek, amint áll a süllyesztett medencében,
lába körül a habfürdő kék pamacsaival, rájövök, ő is kék, legalábbis én annak látom. Állunk a
kádban, szorosan átölelve egymást és csókolódunk kifulladásig. Lazítunk a szorításon, majd
lehanyatlik kezünk, és egyetlen ponton érintkezünk csak, a szánkon. A vállára teszem a kezemet
és szelíd erőszakkal kényszerítem arra, hogy előbb guggoljunk, majd térdeljünk le. Derekunkig ér
a halványkék habszőnyeg.
Elhúzódik tőlem, és végre legeltethetem a szememet, amit eddig nem volt alkalmam
megtenni. Gyönyörű nő, beleborzongok abba a tudatba, hogy valóban az enyém, birtoklom ezt a
testet, azt teszek vele, amit csak akarok. Nem attól szép csupán, mert minden testrésze szépen
rajzolt, nem attól, hogy a válla, a melle, a háta íve vágyakat ébreszt, nem azért, mert arca, fekete
szemével és sötétvörös ajkával harmonikus egységet alkot, kissé talán kunos metszésű arcával,
hogy mindezt megkoronázza dús, loboncos fekete haja, attól szép - jövök rá végre -, hogy az
enyém, olyan ajándékot kapok tőle, amely szóval aligha jellemezhető.
- Kigyönyörködted magadat? - kérdezi mosolyogva, aztán megtöri a varázslatosan szűzies
légkört, amelybe a csupa kék környezetben idáig burkolózott és előrenyújtva kezét a legnagyobb
természetességgel elkapja Helyeském. Szó sincs durvaságról, fájdalmat okozó szorításról, inkább
csak összekapcsolódás a mozdulat, amellyel megragad, és én örömmel állapítom meg - elég maga
a tudat -, hogy fogva tart ott a habok alatt, mert ismét merevedést érzek.
- Mi a további menü? - kérdezem, talán kissé fölényesen. Arca megrándul, kis fintorba
torzul.
- Ne légy közönséges! - mondja, de nem ereszt el, úgyhogy nem lehetett akkora a vétkem. -
Ha nem tudsz kedvesebbet mondani, akkor inkább tartsd a szádat.
- Miért a számat? - bökök az állammal a kezére, felbátorodva a dolgok állásán.
- Akkor tartsd őt - azzal elengedi Helyeském -, ülj le és nyújtsd ki a lábad! -
Engedelmeskedem, hátammal támaszt keresek a kád - szerintem egyenesen erre a célra kitalált -
ívelt ölében. Fölém kuporodik, megragadja Helyeském, a puncijához illeszti, aztán rám
ereszkedik.
Lassú, alig észrevehető ringással kezd mozogni rajtam. Nem örömszerző ez, inkább mint
kiderült, társalgási póz, s miközben egyre-másra teszi fel a kérdéseit és felel az enyémekre,
mindig csak annyit mozdul, hogy fenntartsa izgalmi állapotunkat. A habokból kibukkanó és
eltűnő melleit lágyan simogatom, amíg el nem tolja a kezemet.
- Ne izgass! - értetlenségem láttán folytatja. - Ez most nem szeretkezés, hanem oldott
hangulatú beszélgetés.
- Nem túl sok ez oldásból?
- Tudom, hogy hol a határ - nyugtat meg, előrehajol és egy gyors puszit lehel a szám
sarkára. -Imádok így beszélgetni.
- Én is - vigyorgok, a helyzettel teljesen elégedetten.
- Nem tévedek, ha azt mondom, hogy igazából velem szeretkezel először?
- Nem - mondom őszintén, és lám, pontosan értjük egymást.
- Ösztönös szerető vagy.
- Hogyan értsem ezt?
- Szó szerint. Azt is mondhatnám, hogy őstehetség. Halvány gőzöd sincs arról, mit és
hogyan kell csinálni, de amit teszel, az óriási örömet szerez.
- Nem mindenkinek.
- No igen. Ahhoz, hogy valaki élvezni is tudja, amit kap, el is kell tudni fogadni. Hiába
akarsz egy olyan nőnek franciázással örömet szerezni, aki perverzitásnak tartja, idegenkedik tőle,
éppen az ellenkező hatást éred el.
- De nálad... - próbálok újra megfürdeni a dicséretében. Befogja a számat.
- Másról van szó, nem rólam.
- Mikor kezdted?
- Azt hiszem, már így születtem - vonja meg a vállát. - Szerintem már pólyás koromban, ha
nem figyeltek rám, megtettem magamnak a cumimmal. Én csak arra emlékszem, hogy már
nagyon korán, talán négyéves koromban elkezdtem a maszturbálást.
- Viccelsz? - ámulok el.
- Miért viccelnék? Így volt. Aztán addig le sem szoktam róla, amíg nem találkoztam egy
olyan nagyfiúval, lehetett szegény vagy tizennégy éves, én tizenkettő, aki szintén túlfejlett volt a
korához képest, persze nem a méreteiben. A szándék megvolt benne, de majdnem azon bukott
meg a dolog, hogy nem merte lehúzni a bugyimat. Aztán mikor rájöttem, nekem kell
kezdeményeznem, szó szerint letéptem magamról... El tudod képzelni? - Ezt fölösleges volt
mondania, mert máris magam előtt láttam a helyzetet. - Két tapasztalatlan gyerek, bár én nagyon
is tisztában voltam vele, hogy mire számíthatok. Őt csak az ösztöne hajtotta. Nem volt valami
fantasztikusan nagy élmény, de arra rájöttem, a maszturbálásnál egy fokkal jobb.
- Tizenkét éves korodban?
- Mi ebben a meglepő?
- Én huszonkettő vagyok... és még mindig tele gátlásokkal, hogyan lehettél te ennyire
nyitott akkor?
- A gátlásaidat majd lefaragjuk. Az én nyitottságomat erősítette a maszturbálással
számolatlanul nyújtott élvezés.
- Aztán?
- Jöttek-mentek a férfiak. Volt közöttük korombéli, a játék kedvéért, és volt közöttük
nagypapám korú öregember is.
- Szereted az öreg férfiakat?
- Hülye! Mindent ki akartam próbálni. Én akkor tizenöt-tizenhat éves voltam.
- Az előbb még csak tizenkettő!
- Csak nem képzeled, hogy mindenkire emlékszem? Ugrottam pár évet.
- Aha. Kár.
- Örömet találsz abban, ha partnereid elmesélik neked szexuális kalandjaikat?
- Ha kellő részletességgel, akkor igen.
- Mi benne a jó, nem jobb csinálni?
- Szereted a pornófilmeket?
- Naná. Minden egészséges ember szereti, de nem mindenki vallja be.
- Nem jobb lenne csinálni?
 - De én utána csinálom is.
- Hát ez az! Utána mindenki csinálja. Lehet, hogy nem abban a pillanatban, lehet, hogy
csak napok vagy hetek múlva, de a látvány élvezete megmarad benne, s akaratlanul is azt éli meg,
amit akkor látott, átélt. Ha azonosulni tudott a szereplőkkel, hidd el, jobban élvezi a valóságot,
jobban, mint egyébként. Stimulál a pornófilm.
. Van benne valami. Szóval szaftos történeteket vársz tőlem is a stimulálás érdekében?
- Egészen más szaftot várok - értettem szándékosan félre a célzást, mert apró mozdulatai
megadták a kellő adag keményítőt Helyeskémnek.
Ebben sem volt közöttünk semmi ellentmondás, ha másképpen fogalmaztunk is, de a
lényegről ugyanúgy gondolkoztunk. Már akkor sejthettem, félszavakkal meg is erősített benne,
nem csupán egyszeri alkalomra szólt ez a találkozás.
- Hogyan tovább? - kérdeztem eufórikus állapotban, mert vagy a beszélgetést unta meg,
vagy túljutott azon a ponton, amikor még mindig fenn kívánja tartani furcsa helyzetünket. Mind
erőteljesebben kezdett mozogni rajtam.
- Később... beszélünk... róla...
Megkapaszkodott két kézzel a vállamban, aztán átkapcsolt nagyobb sebességfokozatra. A
vízen megritkult habpárna hullámzani kezdett, és már nem ellenkezett, amikor megfogtam mind a
két mellét. Alájuk nyúltam, alulról megemeltem, bekerítve a tenyeremmel, és a két
hüvelykujjammal a bimbók felé haladva, újra meg újra erőteljesen végigsimítottam. Nézett rám,
de semmit sem látott, a fény megtört a szemében, opálos ragyogással nézett önmagába, és
élvezett hosszan, olyan sokáig, hogy már kételkedni kezdtem, valóban én segítettem-e hozzá
ehhez az élményhez. De aztán engem is elöntött a kéj első hulláma, megragadtam a csípőjét, és a
magam ritmusához igazítottam a mozgást, föl-le rángattam magamon, míg végre elértem én is a
tetőpontra, és ismét hálát adtam Istennek, hogy férfinak teremtett.
- Én kielégültem - mondta, amikor lihegése nyugodt légzésbe váltott át.
- Én nem - mondtam őszintén, s kissé csalódott voltam, mert valóban úgy éreztem, még
képes lennék, még akarnék, még szeretnék...
- Ne légy telhetetlen... - két hálás puszit adott a fülem mögé.
- Nem vagyok telhetetlen, de abból, ahogy magadról meséltél, azt hittem, reggelig tart majd
a hajsza...
- Nem, kisfiam! Ennyi mára elég. Nem mondom, hogy nem bírnám elviselni, ha kicsit
később újra ismételnénk, de nekem a mai napra ennyi tökéletesen elég. Ha több lenne, az már
ártana. Hol laksz? - kérdezte teljesen váratlanul.
- Az anyámnál.
- Helytelen... Akkor most hazamész, összecsomagolsz, aztán taxiba vágódsz és hozzám
költözöl.
- Hozzád?! - hitetlenkedtem. - Miért?
- Azért, hogy kéznél legyél, ha kellesz. Nehogy már azt képzeld, feleségül kell venned. Azt
sem ígérem, hogy nem foglak egy hét múlva kirúgni. Nem tudom. Amíg megfelelsz nekem,
addig maradhatsz. Világos?
- Minek kellek? Vibrátornak? Bekapcsolsz, amikor akarsz? Ha pedig meguntál, akkor mars
haza a mamához?
- Túl sokat kérdezel egyszerre - nevette el magát. - Tisztázzuk! Számodra minden egyes
velem töltött nap újabb lépés a nagykorúságod felé. Ha most megköszönöm ezt az estét, akkor
esetleg évekig is várhatsz, mire egy ilyen nő, mint én, hajlandó bebújni veled az ágyba.
- Van benne valami - mondtam, mert kénytelen voltam vele egyetérteni.
- Akkor nyomás! Mire megjössz, csinálok valami kis harapnivalót.
 - Nekem tökéletesen megfelel vacsorára ez is - adtam egy-egy puszit a két mellére. Ellökte
a fejemet.
- Talán lesz még benne részed ma is - mondja, és sejtelmesen mosolyog hozzá. Én,
miközben kapkodom magamra a ruháimat, azon töprengek, mit rakjak be kicsiny bőröndömbe,
ami szükséges a következő napokra... Mennyi időre is számíthatok, mert azt egyértelműen
megmondta, csak addig tart majd a továbbképző tanfolyam, ameddig szüksége van rám. Rajtam
áll tehát a vásár...
 5.

Már harmadik napja lakom Áginál, egy kelenföldi földszintes ház manzárdszobájában.
Igazi keleti kényelem, de úgy ám, mert majdnem minden berendezési vagy dísztárgy keletről
származik. Mint az első nap megtudtam - Ági mesélte megdöbbenésem láttán -, minden darab
Alitól, egy kimondhatatlan nevű szír kereskedőtől származik, aki jó egy éven keresztül volt első
számú szeretője. Süppedős párnák, eredeti perzsa szőnyegek - gondolom, komoly vagyont érnek
-, tálak és rézkancsók, faragott asztalka, oly gazdag díszítéssel, hogy inkább vitrinben lenne a
helye, mint az alacsony - szintén szőnyegekkel borított - kerevet mellett.
Nemcsak a tárgyak neveit ismerem meg fokozatosan, de Ági, miután sikerrel elvégeztem az
alapfokú szerelmi tanfolyamot, kezd bevezetni az ínyencségekbe, a keletről - mint kiderült, nem
kizárólag Ali közvetítésével - kapott apró fogásokba, amelyek örömet és élvezetet adtak talán
már több ezer évvel ezelőtt is a férfiaknak. Olyan fogásokat tanulok meg lassan - mert Ági
beosztja az erejét, nem hajlandó saját magát meghajszolni - szóval lassan, de biztosan kezdek
eligazodni a női testen.
Kezdek rájönni alapigazságokra, nem a méret, nem a hevesség, és nem a teljesítmény
határozza meg a nő megelégedettségét, még csak nem is az előző három együtt, hanem a
hozzáértés, a türelem és az adni akarás. Új szexuális filozófiát plántál belém lassanként, s bár
igazán nem tudom, mivel érdemeltem ki a figyelmét, mindenesetre jólesik, a gazdagon elém szórt
tudomány minden morzsáját igyekszem hasznosítani, beépítek minden új mozdulatot, figurát és
technikai elemet az esti szerelmi csatározásokba.
Teljesen új oldalról ismerem meg lassan a női testet, tudom, mit jelent, és hogyan kell
simogatni, harapni, karmolni. Mindazt a sok furcsaságot, amit olvastam a kelet titokzatos
szerelmi kultúrájáról, azt kezdem megérteni - persze könnyű egy ilyen mestertől tanulni -, és már
használni is tudom...
Delet harangoznak. Elhatározom, megnézem a cimborákat a Mézes Mackóban. Ott
szoktunk összegyűlni, és hol vad tivornyákat tartunk, hol - ha üres a zsebünk - megtűrt
melegedőkként vagy hűsölőkként - várjuk, hátha betéved valaki a társaságból, akinek némi
papírpénz zörög a zsebében...Itt cseréljük ki egyébként a tippeket - még nem mondtam,
biztosítási ügynök vagyok, kötetlen munkaidővel -, hová érdemes menni. Merre vannak még le
nem tarolt területek, melyik környéken mivel érdemes próbálkozni, s természetesen annyi sperma
folyik el itt, amennyit száz férfi nem képes produkálni. Bármelyikünk annyi erotikus történetet
tud elmesélni a meztelenül meglepett háziasszonytól addig a történetig, amikor a nagyon
elégedett hölgy még a barátnőjét is áthívta - áldott önzetlenség! -, hogy neki is jusson a jóból.
Amikor belépek, már bánom, hogy idejöttem, mert csak Móricot találom ott, akinek
egyetlen központi témája a saját kielégíthetetlensége. Int. Sajnos észrevett, már nem fordulhatok
vissza.
- Jól vagy? - kérdezi, de a válaszom nem érdekli.
- Más nem volt még?
- De, csak már el is mentek - kacsint cinkosan rám.
- Hová? - megyek lépre, de a kacsintásból már tudnom kellett volna mindent.
- Felcsíptek két szabad nőt, és felvitték a Gézához - újabb, még jelentőségteljesebb
kacsintás.
 - Én hülye, ekkor követem el a legnagyobb marhaságot, mert ugratásnak szánom, felteszem
a kérdést. Ahogy kibukik a számon, tudom, a csapda becsapódott mögöttem.
- És hogyhogy te nem mentél velük? - volt a hülye kérdésem.
- Én, barátom? - Hátradől a széken (ebből tudom, hogy bekerítettem magamat), keresztbe
veti a lábát, leönti a konyakját a torkán és kezével lesöpör egy láthatatlan szöszt gondosan vasalt
nadrágjáról. - Összejött délelőtt a dolog.
Tudom, nincs menekvés, most el fogja mesélni teljes részletességgel, mi és hogyan történt.
Mennék, de nem szabad őt megsértenem, ő a legönzetlenebb barát, a legjobb cimbora, és a
legtürelmesebb hitelező.
- Mesélj! - adom meg neki a szót. Jobb, ha lelkesnek tart, mintha gyanakodva megkérdezi:
talán nem érdekel?!
- Kíváncsi vagy, mi?! - kuncog elégedetten, aztán meggyőzi saját magát, és mesélni kezd.
(Még annyit Móric története elé, hogy külseje teljesen hihetővé teszi a történeteit. Kellemes
arcú, harmincas, magas, karcsú férfi. Egyszer a strandon volt alkalmam szemügyre venni
fürdőgatyája által alig takart szerszámja méreteit, hát nekem hozzá képest befelé nőtt.)
- Mint tudod - kezdi élvezettel, s arcáról leolvasom, hogy most újra át fogja élni, amit
elmond -, Z., a Pest melletti kis falucska téeszébe járok ki már napok óta, ahol arra igyekszem
rávenni az elnökasszonyt, hogy az állatokat nálam biztosítsa. Na, tegnapelőtt végre azt mondta,
mehetek és megköthetjük az üzletet. Annyit elöljáróban, hogy már eltöltöttünk együtt néhány
kellemes délutánt - na, semmi olyasmit -, az irodájában kávézgatva, fecsegve mindenféle
szamárságokról. Nem akartam ünneprontó lenni, de engem semmi más nem érdekelt még akkor,
mint az, hogy az aláírt szerződéseket mielőbb a táskámban tudjam. Nagyon kell nekem az érte
járó mellékes, mert a havi tervemmel igencsak le vagyok maradva. Szóval kimentem hozzá
reggel, ahogyan kérte, úgy fogadott, ahogyan szokott, kávé, kis konyak és némi harapnivaló.
Biztosan ismered a kis harapnivaló fogalmát, annyi füstölt disznóság, hogy egy kisebb
lakodalmat jóllakathatnál vele.
- Rendben van, Móric, megkötjük azt a szerződést - kezdte, aztán csak szakmai dolgokról
esett szó, míg végül kibökte: - Az én aláírásom mellé szükséges a főkönyvelőnké is. Sajnos,
éppen ma nem jött be, nem tudom, mi lehet vele, de ha kimegyünk hozzá, biztosan otthon
találjuk. Van ennek valami akadálya?
- Nincs - ráztam a fejem hevesen, nehogy egy ilyen apróságon bukjon meg az üzlet.
Többször már nem akartam kimenni hozzájuk, elegem volt...
Kifelé menet eligazította a titkárnőjét, az agronómusát és két, "nagyon fontos" problémával
hozzá forduló tagot, de mindezt pattogva, szó szerint kutyafuttában. Na, gondoltam magamban,
ennek a nőnek sem lennék a beosztottja.
Nem vitt messzire, csak pár utcával arrébb, egy igazi parasztházhoz, olyanhoz, amilyent
már csak a skanzenben láthatsz.
- Hogy tetszik? - mutatott körül.
- El vagyok bűvölve. Mi ez, múzeum?
- Nem, itt lakik a főkönyvelő és én magam is.
Kezdtem megérteni, hogy miért ilyen a ház. Így aztán lehet lakni!
Beállt az udvarra, a kaput gondosan becsukta. Na, mondom magamban, ez nem nagyon siet
vissza az irodába, de még nem sejtettem semmit. Nem azért, mintha nem lett volna kedvemre
való, hiszen olyan harmincöt körüli, telt, kicsit már megereszkedett húsú szépasszony, de hát
mégis...
- Jöjjön akkor - azzal indult előre az udvar hátsó traktusába. Nem kell lebecsülnöd a hátsó
traktust, esküszöm, nagyon szívesen ellaknék abban a hátsó udvarban. Gondosan nyírt gyep,
gyönyörű fácskák, bokrok, sziklakert, mindez fővárosi ízléssel.
Nem is kopog, csak megy be a boltíves, szépen faragott tölgyfaajtón. Előszoba... öregem,
mint egy múzeum, de nem ám telezsúfolva minden fellelhető rissz-rossz kacattal, ott minden
ragyogó műgonddal van összeválogatva.
- Erre tessék - ment be előttem a belső szobába. Ugyanaz a népiesség, de olyan
eleganciával és látható kényelemmel, hogy biz' isten, csurgott a nyálam.
- Foglaljon helyet! Kávé, konyak? - kérdezte, én mind a kettőre bólintottam, ő
visszabiccentett, hogy megértett, és magamra hagyott. Ültem a báránybőrrel borított lócán, és
már azt kezdtem fájlalni, milyen kár, hogy egy férfi lábatlankodik valahol a lakásban, amikor
bejött egy nő pongyolában.
- X. Y. vagyok, a főkönyvelő. Remélem, nem okoztunk nagy kényelmetlenséget önnek... -
így folytatta a mentegetőzést. Na, gondolom, ha nem vagyok hülye, akkor ezt előre
megbeszélték, ezek a szerződésen kívül is akarnak tőlem valamit. Nem volt ellenemre a dolog,
bár a főkönyvelő sem kimondott szépség, de a maga negyven évével elfogadhatónak látszott.
Leült, és semmiségekről fecsegtünk. Az elnökasszony jött vissza, kezében tálca, rajta
nemcsak kávé és konyak, de még vagy háromféle ital is sorakozott párás üvegekben. Jó. Töltött,
ittunk, töltött, ittunk, locsi-fecsi, aztán összetegeződtünk.
- Marica - mondta az elnökasszony.
- Teréz - mondta a főkönyvelő.
Előszedtem a szerződéseket, naná, első az üzlet, aztán egy perc múlva már aláírva,
lebélyegezve tehettem is vissza a táskámba. Kezdtem érezni a konyak hatását, de ők, mintha csak
vizet iszogattak volna, olyan mereven ültek még mindig. Nem értettem a dolgot, mire jó ez a
játszadozás.
Móric fiam, mondtam magamnak, veszítenivalód már nincs, a szerződés nálad, hát tegyél
egy próbát. Ha kirúgnak, annyi baj legyen. Rátettem a kezem a hozzám közelebb ülő Teri
combjára. Kellemes érintés volt, mert a selyempongyola...
- Nem unalmas itt nektek? - kérdeztem, de a kezem lassan feljebb kúszott a combján,
persze magával sodorva a pongyolát is.
- De, nagyon - felelte helyette Marica. A kezem közben tovább folytatta a dolgot, szépen
haladtunk, a harmadik simítás után már a meztelen combjára tehettem a kezem. Nem ellenkezett,
csak nézte mereven a kezem.
- Helyben vagyunk - gondoltam, átöleltem a vállát, magamhoz húztam, és csókolgatni
kezdtem a nyakát, arcát, száját, miközben a másik kezemmel benyúltam a pongyola alá, hogy
ellenőrizzem a mellének feszességét. Nem okozott csalódást. Nem volt nagy, de kemény, hálás és
engedelmes.
Hallottam valami mocorgásfélét a közelben, de nem törődtem vele, míg aztán
meghökkentem, mert valaki marokra kapta úgy nadrágon keresztül... Odanéztem, hát Marica ül a
másik oldalamon, és igencsak nekitüzesedve markolássza a fütykösömet.
Folytattam Terivel a csókváltást, édes nyelve volt a bestiának nagyon, aztán a másik
kezemmel elindultam felfedezni Marica bájait. Túl sok volt rajta a ruha, nem fértem hozzá.
- Vetkőzz le!
- Mennyire? - kérdezte vissza, de a fütykösömet egy pillanatra sem engedte el.
- Ne teljesen - azzal kezdtem kibontani Terit a pongyolából. Barátom, ha láttál már finom
fehérneműt, valami nadrágkombiné volt rajta, elöl végig gombos. Mire az utolsóhoz értem,
Marica visszatért a támaszpontjára, és kezdi lerángatni rólam előbb a cipőt, majd a többi holmit.
- Atyaisten! - kiáltott fel, amikor szemtől szembe került a fütykösömmel. Teri kibújt az
ölelésemből, és Marica mellé térdelve szemügyre vette a meglepődés tárgyát.
 - Sok lesz ez nekünk, nem? - kezdték a megbeszélést.
- Én is attól félek.
- Nyugalom, hölgyeim, majd beosztjuk! - nyugtattam őket, nehogy visszakozzanak. - Majd
nem használjuk az egészet.
Kuncogtak egy sort, aztán egyszerre ketten vették birtokba a rémisztő darabot. Jó barátnők
lehettek, mert nem veszekedtek rajta, hol az egyik, hol a másik vette a szájába, amitől én még
jobban élveztem a helyzetet, ők viszont, ahogy teljes pompájában felmagasodott a fütykösöm,
megjátszott rémülettel kapkodták most már egymás kezéből és szájából, csakhogy a végén
alaposan lespricceltem őket.
- Jujj... az anyja - keveredett a két hang a hasam alatt. - És most mi lesz? - kérdezték
majdnem egyszerre.
- Nem kell félni - nyugtattam őket -, attól még merev marad. Kezdjünk akkor valami
okosabbat, helyes?
- Mit? - néztek egymásra meglepetten. Láttam már, nekem kell átvennem a
kezdeményezést, mert a két tapasztalatlan asszonytól nem várhatok a szándékon kívül mást.
Előbb beléjük diktáltam egy-egy nagy pohár konyakot, aztán, mivel ő volt hozzám
közelebb, Maricát az ölembe kaptam, és hátulról beleültettem. Vergődött egy ideig, mert sehogy
nem akarta elhinni, hogy nem fogom szétrepeszteni, hogy eljön hamarosan az a pillanat, amikor
még kicsinek is fogja érezni, de aztán kezdett föl-le mozogni a fütykösömön, és minden
leereszkedésre mélyebbre engedte magába hatolni. Amikor aztán beljebb már nem meríthettem,
mert nem volt mivel, magam mellé intettem Terit, és elrendeztem a lábait, hogy kézközelben
legyen a nedves kis vöröse, kezdtem kitanítani a maszturbálás örömeire.
Nem állítom, hogy egyszerre élveztünk el, de Marica egyszer csak fennakadt egy hosszú
sikollyal, és szitált a fenekével. Tudtam, ő már kész van, hagytam, élvezzen ki minden rezdülést,
és felgyorsítottam Terike punciján az eseményeket, ő is feldobta a csípőjét, aztán elrántotta, s
abban a pillanatban én újra elélveztem Maricában.
Talán egy-két percig lihegtünk a beállott csöndben, Maricát leemeltem a fütykösömről, és
Terike mellé térdeltettem a földre, kezét rávezettem a mellére és a hasára, szembefordultam
Terivel, és belenyomtam.
Esküszöm, kiugrott alólam.
- Jaj, meghalok! - ült rémülten a kanapé sarkában felhúzott, kezével átkulcsolt lábbal.
- Nem halsz meg - mondtuk szinte egyszerre Maricával, aztán ketten, szinte erőszakkal
igazítottuk vissza alám. Marokra fogtam a fütykösöm, elkezdtem körözni a kis pináján, előbb
csak izgatva, aztán mind beljebb nyomva. Talán, ha félig lehettem benne, amikor Marica
simogatni kezdte a még kint lévő részeket, marokra fogta a mogyoróimat, és kezdett megint
nagyon fickós kedvem támadni. Mozgattam ki-be Teriben a fütykösöm, csak az egyik kezemmel
támaszkodva mellette, a másikkal simogattam a csiklóját, egyre beljebb engedett, egyre
hosszabbakat lökhettem rajta. A lábát mind magasabbra emelte, és egyre jobban széttárta, míg
végül éreztem, hogy a fütykösöm feje talajt fogott valahol nagyon mélyen bent.
Terkával egyszerre sikerült elélveznem, persze ebben közrejátszott sokéves rutinom is.
Ráborultam, és ahogy lihegve oldalra néztem, nem hiszed el, mit láttam... Marica egy műfütyivel,
amely közel sem volt akkora, mint az enyém, de alaposan dolgozott magában, öröm volt nézni,
amikor végül elélvezett.
A két nő egymás mellett ült a kanapén, bágyadtan, semmivel sem törődve.
- Még nincs itt a vége! - mondtam nekik, mire teljesen hitetlenül néztek rám. Lejjebb
húztam Maricát a kanapéról úgy, hogy a puncijához férjek, beigazítottam, és mozgatni kezdtem
benne.
 - Jézus, hát neked még nem volt elég? - nézett rám rémült tekintettel.
- Nyugi, majd szólok. - Kényelmetlen volt a térdelés a háziszőttes kemény csomóin, hát
kivettem belőle, és feltérdeltettem a kanapéra, aztán, mert Teri vágyakozva nézett, őt is mellé
térdeltettem. Hátulról nyomtam vissza Maricába, ahogy beindult a mozgás, kezdtem Terinek
simogatni a punciját. Dobálta mindkettő a farát, Marica a hasamnak lökdöste meleg, tejszínű
fenekét, Teri meg a kezemtől kívánt egyre többet, hát csináltam egy gyors helycserét. Egy
oldallépéssel Teri mögé álltam, odatámasztottam a fütykösöm végét, azután kicsit kegyetlenül,
egyetlen lökéssel tövig nyomtam a puncijába.
Valami bizonytalan morgás hallatszott, amely átcsapott egy hosszú sikolyba, az üvöltötte,
amíg Marica ijedten be nem fogta a száját:
- Élvezek! - aztán lehanyatlott a fütykösömről, és elnyúlt, mint a béka, kezét a hasára
szorította, és valamit motyogott. Marica ijedten kérdezte:
- Mi történt vele?
- Semmi - és már igazítottam is el a lábait, hogy vele folytassam -, végre elélvezett
rendesen, ahogy illik. Ne félj, te is mindjárt megkapod.
Leszorítottam a combjait a teste mellé, szétfeszült, amennyire csak nő szétfeszülni képes,
kinyílt a puncija, mint egy kis kút, és én megnéztem, van-e víz az alján. Akkor már igazán
kezdett bezsongani a két kiéhezett asszonyka, mert olyat produkáltam lökésekben, tekerésekben
és ütemváltásokban, hogy Marica is melléájult Terinek.
És ezzel még nem volt vége!
És sorolta, hosszan, ízesen, zamatosan, hogy mi minden történt még... Talán, ha négy
nappal ezelőtt meséli mindezt, nagyobb figyelemmel hallgatom, de amióta belekóstoltam a valódi
szeretkezésbe Ágival, már nem volt rám olyan nagy hatással a történet. Szerettem volna
megállítani a mesefolyamatot, már pontosan tudtam én is, hol húzódik a határ a fantáziálás és a
valóban megtörtént dolgok között. Persze, ha a fele igaz annak, amit elmondott, már akkor sem
lehetett rossz délelőttje, de most már nem irigyeltem sem tőle, sem mástól, mert tudtam, eljön az
este, s nekem ennél sokkal különb dolgokban lesz részem.
- Figyelsz te egyáltalán? - hallottam meg végre a kérdést, amelyet már másodszor intézett
hozzám.
- Persze, és élveztem veled együtt minden...
- Miért süketelsz? - húzta össze a szemét gyanakodva.
- Tudod, az az igazság, hogy találkoztam egy olyan nővel... - mi az, amit elmondjak neki?
Már annyi hasonló történetet hallottunk, hogy az enyém nem tarthatott érdeklődésre számot, az
csak egy hétköznapi történet volt.
- Milyen nővel?
- Életem legjobb nőjével - legyintettem; ha megosztom valakivel az élményt, az nem Móric
lesz, döntöttem el magamban. - Nincs mit mondani róla. A te történeteid messze viszik a pálmát,
én a nyomodba nem érhetek - próbáltam elvenni a visszautasítás élét, sikerrel, mert ismét
elégedetten dőlt hátra, és sütkérezett a saját maga gyártotta dicsfényben.
- Már ennyi az idő? - adtam a rémültet -, ne haragudj, de mennem kell. - Felálltam az
asztaltól, és pánikszerűen menekültem, mielőtt új történetbe kezd...
Bőven volt még időm Ági hazaérkezéséig. Elindultam találomra az utcán, és belenéztem
mélyen minden szembejövő nő szemébe, értetlen pillantásokon, sértetten félrekapott tekinteteken
kívül most sem volt másban részem. Nem értettem, miért nem látszik meg rajtam, hogy én már
majdnem mindazt tudom, amit ők elvárnak, vagy elvárhatnak egy férfitól. Azt hittem, majd
bélyegként viselem azt a sok dicsérő és elismerő szót, amellyel Ági immár negyedik napja
elhalmoz, azt hitem, mint egy szavatossági címke, mint a kiváló áruk fórumának jele, látható lesz
rajtam...
Sétáltam hát, és átadtam magam a legszebb örömnek: a kárörömnek, mert a kisördög nem
aludt bennem. Nem baj, kislány, te sem tudod meg soha, mit vesztettél most, amikor tolakodónak
tartottál, amikor a kopott farmernadrágom alapján alkottál elutasító véleményt. Pedig nálam nincs
alkalmasabb arra...
Szóval ilyen emelkedett hangulatban voltam, amikor majdnem összeütköztem P.-vel.
- Szervusz - fogta meg a könyököm. - Valami bajod van?
- Miért?
- Sápadt vagy és figyelmetlen. Csak nem szerelmes lettél?
- Nem lehetek szerelmes? - fortyantam fel.
- De lehetsz, csak az a kérdés, hogy minek... - nevetett a saját viccén. - Aztán kibe vagy
szerelmes?
- Nem mondtam, hogy szerelmes vagyok... apropó! Emlékszel még a libára?
- Miféle libára? - nézett rám gyanakodva, mintha haragudni kellene egy ilyen ártatlan
kérdéstől.
- Arra a fehér ruhás nőre, aki akkor volt nálad, amikor felmentem Luigival.
- Hogyne - mondta bizonytalanul.
- Ági - csaptam a vállára. - Ági!
- Hogyne - legyintett. - Buta kis tyúk, frigid és tapasztalatlan. Hogyne emlékeznék. BÁR ne
emlékeznék!
- Hogy egyről beszéljünk, arról van szó, akinek két kis anyajegy van a puncija mellett a bal
combján.
- Stimmt. Egyről beszélünk. Miért, mi van vele?
- Semmi, csak érdeklődtem - vontam meg a vállam, nem akartam a szemébe nevetni, mert
Áginak hibátlan a bőre mindenhol. Ezek szerint ő nem élvezte azt, amiről oly ízesen tudott
MESÉLNI.
- Mit csinálsz most? - nézett rám túl sok szeretettel, úgyhogy egyből gyanús lett a dolog.
- Sajnos, öregem... Miért, miről lett volna szó? - kérdeztem álnokul.
- Semmi. Ha nem érsz rá, akkor mellékes. Pár szobrot kellett volna arrább... hagyjuk. Na,
szervusz - nyújtotta a kezét, és elindult, hátha talál egy jó balekot helyettem.
Hosszan néztem utána, és sajnálni kezdtem őt is. Lassan csak mesélni tudja a fantasztikus
kalandjait...
- Ne haragudj, de a Hattyú utcát keresem, tudnál nekem segíteni? - hallottam oldalról a
hangot, arra fordultam, és... egy kis Ágit láttam, talán, ha tizenhat lehetett, de tökéletes nő.
- Hogyne! - azzal elmagyaráztam neki, hogy hogyan jut el oda. Túl bonyolult lehetett, mert
a harmadik jobbra fordulás után láttam a szemén, hogy halvány fogalma sincs. - Ráérek,
elkísérlek.
Nagyon köszönte, és üres semmiségekről indult meg a beszélgetés köztünk. Jobbára ő
kérdezett, megtudtam, hogy most jött vidékről, táncosnő lesz a Maximban, és a látszattal
ellentétben már tizenkilenc éves.
Friss volt, még harmatos, a bőre gyönyörű barnára sülve, arca több mint csinos, termete
arányos, a melle jólesőn domborodott - már úgy értve, nekem! - a vékony trikó alatt, a szoknyája
mini, mintha ráöntötték volna, ha nagyon megerőltetem magam, akkor a szőrszálait is meg tudom
számolni, annyira plasztikusan rajzolta ki az ölét, a feneke maga a tökély.
Kihúztam magam, ahogy bandukoltunk a Hattyú utca felé, noná, azért egy ilyen nővel
szívesen mutogatja magát az ember. A szája be nem állt, minden új volt neki, minden ismeretlen,
még mindenre rá tudott csodálkozni. Cipeltem a csomagját, és úgy hallgattam őt, mintha
legalábbis régen látott bátyja lennék.
- Ez lenne az - mutattam a kapura, amely mögött el fog majd tűnni.
- Nincs otthon senki, nem akarsz feljönni hozzám?... jaj, félre ne érts, nem úgy értettem,
szóval... - és esküszöm, belepirult.
- Végtelenül sajnálom, de most lehetetlen. - Ó, de sajnáltam abban a pillanatban, hogy már
letelik Ági munkaideje, nem tehetem meg vele, hogy nem vagyok otthon, mire hazaérkezik.
- Talán még találkozunk - szontyolodott el a kislány, nem tudom, mitől, mert azért én
kinézetre sem vagyok az a férfi, akinek láttán lucskos lesz a nők lábköze.
- Van telefonod? - kaptam a mentő ötleten.
- Hogyne! - vidult fel az arca, és már diktálta is, én pedig bevéstem az emlékezetembe.
- Mit csinálsz holnap délelőtt? - kérdeztem.
- Próbálok... - és sorolta hosszan, mi mindent takar a próba - de délután ráérek.
- Nem tudom... - A délután nekem nem jó, akartam mondani, de azután rábólintottam -, jó,
holnap délután hívlak...
- De jössz is? - szinte könyörögve mondta.
- Igen - futott el az öröm, egy ilyen lány, és szinte könyörög, hogy találkozzam vele...

Taxival mentem hazáig, és így is csak éppen valamivel Ági előtt értem haza.
- Jártál valamerre? - tudakolta, ahogy belépett az ajtón.
- Igen. Beugrottam a Mézes Mackóba - ezen még nincs mit tagadnom, de aztán átvillant
rajtam: mi tagadnivaló lenne a lányon, akit útba igazítottam? Persze azért jobb nem előhozakodni
vele... - Miért?
- Kisfiam, neked túl sok a szabadidőd. Ezenkívül én harmincnégy vagyok, te meg
huszonkettő. Nem szeretném, ha hazahoznál valami nyavalyát.
- Soha nem...
- Csend! - parancsolt rám. - Most féltékeny vagyok. Túl jó vagy nekem ahhoz, hogy csak
úgy hagyjalak kimenni az életemből.
- Nem akarok kimenni. - Esküre emeltem a kezem, de leállított.
- Ismerem a fajtátokat, sajnos, már megjártam egy fiúval. Egy hét múlva az motoszkált a
fejében, ki kellene próbálni mindazt, amit tőlem tanult, tényleg a puncinyitó kincs birtokába
került-e. Neked is megfordult már a fejedben, ne tagadd!
- Igaz, de úgy érzem, még van pár hónapom, hogy igazán...
- Majd meglátjuk - mosolyodott el, és végre hagyta, hogy átöleljem. - Gyors fürdés, aztán...
- Nem, drágám! Ha itt és most kívántalak meg, akkor itt és most kell megkapjalak. Az a
szeretkezés már nem lenne az igazi, ha...
- Túl sok az ideológia - ült az ölembe elégedetten, és hagyta csókolni magát.
Be kell vallanom, a lányra gondoltam, az ártatlanságára, miközben melle hegyét-völgyét
járta a kezem, s amint lesiklott a szoknya alá, esküdni mertem volna, a lány punciját simogatom.
Felállt és szemben ült vissza a térdemre, így nem volt akadálya annak, hogy kedvemre becézzem
- kezem mélyen a bugyijába dugva - a punciját. Értettem akkor már hozzá, hogyan, hol, meddig
kell elidőznöm, hogy az eredmény biztos legyen; kellő adag izgalom - kéjérzet - alkosson hármas
egységet a vérbőséggel és a nedvesedéssel. Ági jóleső érzéssel nyugtázta:
- Jó tanítvány vagy. - És ez a rövidke mondat volt jó ideig az egyetlen értelmes
megnyilvánulása, miután huuu-k, ohh-k és ahhh-k fejezték ki nagy-nagy megelégedését.
A látvány, egy nő ül a combjaimon, kezem minden kapkodás nélkül járja csodálatos titkot
rejtő puncija erdejét, a két szétterpesztett comb remegése, a hátrahajtott fej, az előreszegezett
mellek hullámzása, amint a felsőtestét mozgatja a gyönyör koreográfiája szerint... A felhúzott
szoknya, a le nem vetett bugyi, mind-mind a hevesség, a most és rögtön édes beteljesülését
ígérték.
A mindjobban kiemelkedő csikló, mint aprócska fütykös merevedett, keményedett, mind
biztosabb támpontot adva a kiindulási és megérkezési ponthoz azon az alig tíz
négyzetcentiméternyi területen, ahol a legbiztosabban kiváltható a kielégülés. Ujjamat addig
tartottam a csiklóján, meg sem mozdítva, amíg el nem ült az orgazmus utolsó rezdülése is.
Annyit már megtanultam, hogy Ági, aki tökéletesen kielégült naponta három orgazmussal,
az elsőt ily módon szerette megkapni. A második, a nagyobb akkor következik, amikor ő veszi
szemügyre közelebbről Helyeskémet.
Ahogy feleszmélt, lecsúszott a lábamról, elém térdelt, és kiszabadította Helyeskémet úgy,
hogy a pantallót és az alsónadrágot a bokámig lerángatta, engem kiültetett a szék szélére. Utána
jöttek a csókok, puszik Helyeském tövétől a fejéig és vissza, aztán fogai közé szorította meztelen
fejű Helyeském, és erőteljes, mégis óvatos rágómozdulatokkal érte el, hogy én is kezdjek
összevissza beszélni és dadogni és nyögni... Aztán jött a már annyiszor élvezett O, és én örömmel
segítettem csípőm mozgatásával, hogy szája puncit utánzó szorongatásai kiváltsák belőlem a
mindent feloldó magömlést.
A harmadik, minden eddigi esténken menetrendszerűen az ágyban következett.
Felnyaláboltam, és édes terhemmel az ágyhoz mentem, miközben felborítottam és levertem
mindent, amibe lába, lelógó karja beleakadt, de erre már egyikünk sem figyelt. Lefektettem a
széles fekhelyre, és lassan, módszeresen, mintha csak most kezdenénk a szeretkezést, csókok,
simogatások és apró dögönyözések közepette levetkőztettem. Mire megszabadítottam a mindig
utolsónak hagyott apró bugyijától, addigra Ági ismét kész volt bármire, amit az ágy örömei közé
sorol a szexológia tudománya.
A saját vetkőztetésem is rám tartozott minden alkalommal, nem is bántam, mert amíg
lerángattam magamról a ruhadarabokat, addig szemem szomjasan itta a buja női test erotikus
lüktetését. Annyira sugárzott belőle a vágy, szinte világított, és apró szentjánosbogarakként -
esküszöm, láttam! - elektromos szikrák pattantak ki a bőréből, puncija szőre felmeredt, s ha nem
feküdt volna, talán a haja is égnek áll. Lassan bújtam mellé, kerülve minden hevességet és
sietséget. Lágyan, csupán az ujjaim hegyével érintve simogattam végig a karommal elérhető
felületeket, amíg csak először meg nem rándult a csípője, pontosan jelezve, eljött a behatolás
ideje... Helyeském már nagyon jól ismerte a járást, nem kellett kézzel igazgatni, amiben persze
szerepet játszott az is, hogy ismerni kezdjük egymás testét, a "behatolási szög" eléréséhez nagyon
jól tudtuk, mennyire kell emelni vagy süllyeszteni a csípőjét.
Csárdás volt, gyors-gyors, lassú... Követték egymást a rövid húzások és a hosszú, erőteljes
lökések, változó ütemben úgy, ahogy megkívánta a szeretkezés koreográfiája, aztán elszabadultak
az indulatok, s cuppogva-szörcsögve adta jól hallhatóan tudtunkra a puncija: elérkezett az igazi, a
nagy, a mindent felkavaró élvezet.
Rázuhanok, mert elfogyott a lélegzetem és fuldokolva, levegő után kapkodva keresem a
visszavezető utat az eszméletvesztésből. Ági simogatja a tarkómat, ahogy a meghajszolt lovak
nyakát szokták, hálásan a vad száguldásért és a szerencsés megérkezésért.
Fekszünk egymás mellett, csak a kezünket összefogva, élvezve az együvé tartozás, a közös
nagy-nagy öröm minden mást elhomályosító, megtisztító erejét. Megszűnnek ekkor a gondok, a
problémák kívül rekednek az ágyon, s nem a hétköznapi terhes rabszolgamunka kénytelensége
uralkodik rajtunk, hanem a megelégedettség...
- Holnap később jövök - mondja Ági a vacsoránál, amelyet minden este nagy gonddal
készít el, gyönyörűen megterít - ami nekem teljesen új (proli gyerek vagyok!).
 - Hozzátartozik az ember igényességéhez ez is - mondta az első alkalommal
megilletődöttségem láttán. Azóta nem csodálkozom, csak élvezem az asztali örömöket.
- Mi dolgod lesz? - kérdezem a módszeres falatozás közben, bár ebben a pillanatban nem az
ízek érdekelnek, hanem eszembe jut a lány, és magamban újra és újra elismétlem a telefonszámát,
amíg Ági válaszára várok.
- Hóvége van, zárás - mondja úgy, mintha nekem tudnom kellene, mi a franc lehet az a
"zárás", de nem teszek megjegyzést, magamban hálát adok Istennek, aki, lám, szereti az Ő fiát,
mert nagyon jól mutatja ki a gondoskodását.
- Mikor jössz? - kérdezem két falat között, gondosan szomorúra igazított szájjal, ami nem is
téveszti el a hatást.
- Fel a fejjel, fiacskám! Tízre biztosan itthon leszek - nyúl át az asztal felett, és egy futó
pillanatra a kezemre teszi a kezét. Nem akarom tovább feszíteni a húrt, csak bólintok, nem teszek
elkeseredett megjegyzést, nem sajnálkozom... - Még egy, holnap ne számíts semmi hancúrozásra,
túlságosan fáradt leszek.
Ez viszont már őszintén elkeserít; ki kell hagynom egy napot? Nem fogok belehalni?
- Nem fogsz belehalni - mosolyog, és megrémülök, ha így olvas a gondolataimban, akkor a
következő pillanatban kitalálja a lány telefonszámát is.
- De holnapután pótoljuk, ugye? - és ebben a mondatban élem át először a hazugság
édességét, nem is hazugság ez, talán inkább az első fellépésem kétszemélyes színházunkban, s
örömmel tapasztalom, jól játszom a szerepemet - már amit én osztottam magamra -, mert hiteles,
meggyőző a kérés. Mosolyog, mindent értőn.
- Nem fogsz lemaradni semmiről...
- Dehogynem! - kezdem nagyon jól játszani a szerepem - az a szeretkezés holnapután, a
holnapit már soha nem tudod pótolni...
- Nem vagy te akkora kan - veti közbe, és bizony jobb tartanom a számat, mert már
majdnem túllőttem a célon.
Nehezen tanulom meg az együttélés finomságait, a kegyes és aljas hazugságok
szövevényében még nem igazodom el annyira, mint az ágyban. Nehezen tanulom, de
megtanulom, s ez a fontos. Végre elkezdhettem tanulmányaimat, amelyek majd kész, kiforrott
emberré alakítanak... Most jövök rá, nem a kétszínűségről, a hazudozás magasiskolájáról
beszélek! A tapasztalásról.
Alszik mellettem, légzése teljesen szabályos, mély és gondtalan. Bennem viszont a
kisördög nem alszik, már sugdossa fülembe a holnapi taktikát, tervezgetem magamban, mi és
hogyan lesz a lánnyal.
 6.

Harmadszor hívtam a lányt, mire beszélni tudtam vele.

- Én vagyok - kezdtem, bízva abban, hogy még emlékszik rám.
- Végre - mondta úgy, mintha az élete múlt volna azon, hogy felhívjam, mintha
szorongatott helyzetéből kellene kimentenem.
- Mikor találkozzunk? - tettem fel a kérdést egyenesen és lényegretörően.
- Most ráérek - csicseregte.
- Indulok - tettem le a telefont, s csak akkor jöttem rá, végső soron nem tisztázódott, miért
is akar velem találkozni. Úgy látszik, azért még nem voltam annyira a helyzet ura, mint én
hittem.
Taxiba vágtam magam, bár ráment a maradék pénzem, s ha netalán azt indítványozná,
később üljünk le egy kólára, hát igencsak bajban lennék. Mindenesetre akkor ez valahogy
mellékesnek tűnt.
Felrohantam a lépcsőn, nem volt türelmem kivárni, amíg a lassan cammogó lift leér a
földszintre és velem fel. Csöngettem a cselédbejáratnak látszó ajtón.
- Szervusz - nyitja az ajtót egy ismeretlen nő.
- Én... Mariannt keresem...
- Gyere, itthon van - tárta szélesre az ajtót előttem, és utat engedett maga mellett. - Te vagy
a Misi?
- Azt hiszem - nyeltem nagyot, ahogy végignéztem rajta.
Mariann pontos mása volt, csak a színeik nem egyeztek. Világosbarna, majdnem szőkébe
hajló haj, egyébként mellben és fenékben a legkritikusabb igényt is kielégítette volna.
Bevezetett a nappaliba. A lakás egy minigarzon, alig falatnyi előszoba, ebből nyílt a
nappali, egyben hálószoba is a megemelt galériával.
- Mariann fürdik - mutatott helyet a lány -, Gréti vagyok - nyújtott kezet a leülés előtt. -
Tudod, nagyon megizzasztottak minket a próbán. - Aztán be nem állt a szája és locsogott,
összehordott hetet-havat, ami engem egyáltalán nem érdekelt, mert csak az járt az eszemben,
minek hívott ide Mariann, ha nincs egyedül. Lehet, persze, hogy ő más programra gondolt, mint
én, de ennyi rafináltságot nem néztem ki belőle.
- Szervusz - állt meg végül az ajtóban Mariann, véget vetve Gréti fecsegésének. Borvörös,
földig érő, mélyen kivágott estélyi ruha volt rajta. A NŐ lépett be az ajtón, gondosan kivárta a
reakciómat, időt hagyva arra, hogy a szám kinyíljon, a szemem elkerekedjen a meglepetéstől. -
Nagyon örülök neked - lépett oda hozzám, s, talán a barátnője bosszantására, futólag szájon
csókolt.
Végképp nem értettem a dolgot. Miért van itt két lány? Mit akar tőlem Mariann? Tegnap
egy másik lányt ismertem meg, egy ártatlan kis őzikét, akit most viszontláttam, az egy tapasztalt,
félvilági...
- Iszol valamit? - állt meg a bárpultnál, és a válla fölött, rafinált, kiszámított mozdulattal
fordult felém.
- Igen, köszönöm. - Meg voltam döbbenve. Töltött egy tisztességes adagot a metszett
kristálypohárba, odalejtett hozzám vele, a kezembe adta, aztán leült mellém, a fotel karfájára.
- Én akkor mennék is... - állt fel kelletlenül Gréti, s ahogy lendületet vett a felálláshoz, egy
pillanatra rövid szoknyácskája alá néztem, meghűlt bennem a vér. Nem volt rajta bugyi...
Mariann kikísérte a barátnőjét, aztán amikor visszajött a szobába, egy másik nőt láttam
magam előtt, azt a tegnapi kislányt, a tapasztalatlan, gyámolításra szoruló, félig még gyereket.
- Azért kellett, hogy itt legyen a barátnőm... mert egy kicsit tartottam a találkozástól...
Itt abbahagyta, s teljesen megzavarodva leült, a fejét lehajtotta.
- Mit gondolhatsz most rólam... - sandított fel rám.
- Miért, mit kellene gondolnom? - adtam az ártatlant. Felálltam, és a könyvespolcba
süllyesztett hi-fi toronyhoz lépte, kikerestem egy Modern Talking-kazettát, elindítottam a zenét.
Azután Mariannt vettem kezelésbe, a poharam tartalmát az utolsó cseppig belediktáltam, majd
kezénél fogva a szőnyegre húztam.
Halkan duruzsolt a négy hangszóróból a zene, átöleltem a derekát, és lassan ringatózni
kezdtünk. Karját a nyakamba fonta, a fejét a vállamra támasztotta, és hagyta, hogy mind jobban
átjárja a zene. Vérbeli táncosnő volt.
Azt mesélik, akik már táncoltak spanyol nővel, hogy minden izmuk és idegük érzi a zenét;
ezt az élményt nekem Mariann adta. Táncolt mindene, külön és együtt, oly tökéletes
összhangban, hogy már-már gondolkoztam, hagyom egyedül táncolni, hiszen én ebben nem
lehetek partnere.
A vágy apró hullámai jelentkeztek Helyeskémben, mert mint jó házőrző, ha idegen szagot
érez, emelgetni kezdte a fejét, csupán attól, hogy éreztem a derekában hullámzó muzsikát. A
selyemruha hűvös tapintása és a mellemet érő forró lehelet édes kontrasztja kezdett bezsongatni.
Megérezhette a keménységem, amint a nadrágomnak és a hasamnak feszült, mert alig
érzékelhetően, de egyre közelebb nyomult hozzám, várakozásteljesen nézett rám. Tudtam, mit
kell tennem, lehajoltam hozzá, lassan közelítve az ajkához, és megcsókoltam.
Szorítása a nyakamon egyre szorosabbá vált, s hasát mind erőteljesebben nyomta
Helyeskémnek. Egyik karommal szorosan tartva a derekát, a másikkal a tarkóját, a haját és a
meztelen vállát kezdtem simogatni. Kemény, izmos és engedelmes bőre perzselte a tenyeremet.
- Kívánlak! - súgta olyan halkan, hogy először nem voltam biztos benne, tényleg mondta,
vagy csak szerettem volna hallani, de újra megismétli, arcát felém fordítva. - Kívánlak.
- Én is - súgom neki, s karjaimat szorosabban fonom rá, folytatnám a táncot, de ölét erősen
nekem támasztja, tudtomra adva, a tánc ideje lejárt, tetteket vár tőlem. Megteszem, örömmel...
Karjaimba kapom, a feje még mindig lehajtva, kezdek gyanakodni, nem túl sok ez
szeméremből? Aztán túlteszem magam a pillanatnyi benyomásomon, két lépés és végigfektetem
az ágyon, bal kezével még mindig eltakarja a szemét úgy, mint aki először van ilyen helyzetben.
Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Én leszek az első?
- Igen - súgja, és még az arcát is elfordítja tőlem. Nem valami biztató kilátások.
- Miért? - teszem fel a kérdést, de csak ingatja a fejét, míg végül kiböki:
- Később!
Teljesen meg vagyok győződve arról, a ruha kiválasztásától a világításig mindent előre
kimódolt - remélem, erre kellett neki Gréti jelenléte. Nagyon hasonlít a miliő ahhoz a lakáséhoz,
ahol először találkoztam Ágival. Lágy szerelmi fészeknek látszik... Aztán nincs tovább
szemlélődés, mert felém nyújtja mindkét kezét, s én örömmel fekszem félig mellé, félig rá.
Valahogy az az érzésem, egy olyan játéknak vagyok a részese, amiben nem én játszom a
főszerepet...
Az a kiszámított lassúság és fokozatosság valahogy a célját téveszti, ahogyan előbbre
akarok haladni, pontosan az ellenkező hatást érem el, egyre merevebbé és visszahúzódóbbá válik.
Kezdem elveszíteni a türelmemet, nem tudok rájönni, mi az, amit rosszul csinálok.
 - Mi baj? - kérdezem végül.
- Semmi - fordítja el a fejét, de beharapja az ajkát, s látom rajta, majdnem sír.
- Valamit rosszul csináltam? - tolul a számra az első, a számomra legfontosabb férfihiúsági
kérdés.
- Nem... csak... - itt megáll, és bárhogy biztatom, teszek fel mindenféle kedveskedő kérdést,
megmakacsolja magát és hallgat. Nincs, nem lehet más választásom, lemondok a folytatásról.
Még pár percig ülök, aztán kisétálok innen, döntöm el magamban, valahogy nem így képzeltem
el a mai délutánt, de ő sem, és nem igazán értem, mitől romlott el a jó induló...
Ruhasuhogást hallok a hátam mögül, ez viszont csak egyet jelenthet.
- Misi... - súgja éppen csak hallhatóan. - ...Basszál meg.
Értetlenül perdülök hátra, a felszólítás nyersesége meglep. Fekszik a hátán, lába térdben
felhúzva és kicsit széttárva, keze a hasát simogatja, mind lejjebb haladva, majd előbb csak az
egyik, aztán sorra a többi ujja is eltűnik a mályvaszínű tangában, nem csinál titkot belőle, milyen
elfoglaltságot talált magának. Néz tágra nyílt szemével a szemembe...
Leszórom magamról a ruháimat, és feltérdelek mellé az ágyra, kezem a punciján matató
kezére teszem, át akarom venni a simogatást, de nem törődik velem, szó szerint durván elkapja a
Helyeskémet, nem fájdalmasan, de ügyetlenül rángatni kezdi, érzem, teljesen gyakorlatlan, ha
meg is tette már valakinek, az ugyanolyan kezdő lehetett, mint ő.
Egyre jobban begerjed attól, hogy hol saját magát markolja meg mind erőteljesebben, hol
rajtam ránt a fájdalom küszöbét is átlépő hevességgel.
Ha neked ez kell?! önti el a harag az agyam, megfogom a kis tangáját, és mérgemben
letépem róla... A szeme elkerekedik, és körmeit belevájja a combomba.
- Így!... - Még időben kapom el a kezét, mert az őrült bestia képes lett volna lenyúzni a
combomról a bőrt. Szinte keresztre feszítem, ahogy a két kezét leszorítom. Majdnem felnevetek,
mert elvicsorodik és belém akar harapni. Esküszöm, a düh dolgozik bennem, besiklok a lábai
közé, és megpróbálok belehatolni. Elrántja magát, miközben folyamatosan darálja:
- Basszál meg!... Basszál meg!
- Meg foglak baszni - veszem át a tónust. Elengedem a kezét, és leszorítom a csípőjét, nem
törődöm azzal, hogy fájdalmat okozok neki - mivel a puncija lucsog -, valósággal belevágom a
Helyeskémet. Elszabadult keze nem tétlen, mert belemarkol a vállamba. Túl a fájdalmon, a düh is
munkál bennem, mi lesz, ha Ági meglátja rajtam a mintákat, így aztán, hogy lecsillapítsam, elég
rendesen pofon csapom.
Hihetetlen dolog történik. Ellassul, keze lehull, csípőjével majdnem felemel, annyira nekem
feszíti. Torokból morogni kezd, esküszöm, mint egy bagzó macska. Mozgatni kezdem benne
Helyeskémet - vissza a tanultakhoz -, lassan, de nem elégedett velem, mert dobálni kezdi magát,
így aztán átölelem, teljes erőmből megszorítom, hogy kihagy a lélegzete, és döfködni kezdem,
egyre erőteljesebben. Szét akarom törni, hogy egyetlen csontja se maradjon ép, megnyúzni,
megalázni...
- Mit csinálsz velem? - lihegi.
- Szeretkezek - préselem ki magamból a választ nagy nehezen, de nem elégíti ki a
válaszom, mert addig ismétli a kérdését, amíg rá nem jövök, mit akar hallani. - Baszlak...
megbaszlak... - A hatás varázslatos, mintha korbáccsal vágtam volna végig rajta - bár azt hiszem,
valójában ezt igényelné -, örömmel elmerül a szavakban, ízlelgeti, kóstolgatja őket, új és új
jelzőkkel látja el, mindezt egyre nagyobb térközökkel, egyre magasabb hangon, míg végül
akkorát kiált, hogy várom a szomszédok csengetését.
- Elélveztem! - hanyatt veti magát abból a hídból, amelybe testét a kéj rántotta, de én nem
törődöm vele, nem állok, mint szoktam - időt hagyva Áginak a moccanások kiélvezéséhez -, nem,
én tovább folytatom a vágtát...
- Gyí!... - mintha ló lennék. - Imádom a faszod!... szét fogsz... baszni... - kiabálja.
Rá kell jönnöm, számára a durva szó nagyobb élvezetet nyújt, mint a legforróbb simogatás,
a legbecézőbb puszi. A türelem és törődés neki semmi, ERRE van szüksége, hogy legázolják,
megalázzák, ezt élvezi csak, a kiszolgáltatottságot.
- Kurva... vagyok... szétbaszott kurva... - sorolja összefüggéstelenül, nem a szavak értelme
érdekli, csupán durva legyen, sértő és kellően obszcén. Ha csak ez kell?!
Én veszem át a beszélő szerepét is, és olyan dolgokat mondok neki, hogy magam is
meglepődöm, mennyi trágárság szorult belém. Új szerepem nem is téveszti el a hatást, mert mire
én - végre-végre! - elélvezek, addigra ő vagy négyszer üvölti tele a házat, mekkora örömhöz
jutott, hogyan, milyen módon és mitől...
Hanyatt vetem magam, a mellemre bújik, mint egy kismacska, és varázslatos gyorsasággal
visszavedlik szemérmes kislánnyá. Becéz, simogat, puszikkal borít el...
- Köszönöm - mondja végül.
- Nem mondom... sikerült alaposan meglepned...
- Mivel? - kérdezi, és biztosan tudom, nem játszik, nem akar mellébeszélni.
- A furcsa móddal... Azt mondtad, még nem voltál férfival...
- Nem is voltam - tiltakozik kapásból.
- Akkor honnan ez a hevesség?
- Hosszú történet... és érdektelen - fúrja fejét egyre jobban a mellemhez.
- Van időm - biztosítom a türelmemről. - Mitől lettél... hogy úgy mondjam, kissé
mazochista?
- Kissé?! - tiszta szívből nevet. - Teljesen mazochista vagyok. Meglepődtél?
- Az előzőek után egy cseppet sem. - Kitapogatom a vállamon körmei nyomát, szép,
hosszú, párhuzamos kidudorodásokat érzek. Atyaisten, ha ezeket Ági meglátja, repülök.
- Valóban kíváncsi vagy?
- Igen - mondom kelletlenül, de nem vesz róla tudomást. Vagy nincs füle a finomságokhoz,
vagy végre el akarja mondani valakinek.
- Fejletlen, csenevész kislány voltam, ahogy elsős lettem a gimnáziumban. Akkor
költöztünk B.-be, minden új volt számomra, az iskola, a környezet és az osztálytársak. Nem volt
barátnőm, nem volt senkim a nővéremen kívül. Vele jártam hát mindenhová, ő meg eleinte le
akart rázni, de aztán beletörődött a dologba... csavarogtunk moziztunk, korzóztunk. Ja, a nővérem
négy évvel idősebb, mint én, és szép, nagyon szép lány.
- Aztán, ahogy szerintem törvényszerű, kezdtek körülötte rajzani a hapsik. Én akkor még
semmit nem tudtam arról, hogy milyenek a férfiak és mit is akarnak tőlünk. Tetszett, hogy a
nővérem élvezi a népszerűséget, hát engem is szórakoztatott, hogy mindenféle krapekok
mászkálnak utánunk, ide hívnak, oda hívnak... Aztán megismerkedtünk Zolival. Esküszöm, mint
a Delon fia, olyan gyönyörű krapek. A nővérem kezdett csak vele mászkálni, engem pedig
megpróbált lerázni, de Zoli nem hagyta.
- Persze eljött az idő, amikor már a nővérkém is szeretett volna valami keményet érezni
magában, mert addig bizony mind a ketten naponta többször is magunkhoz nyúltunk. Ártatlan
játszadozás volt ez persze... - felnevetett az emlékek hatására. - Volt olyan, hogy lekváros
kenyeret akartam enni, benyitok a spájzba a lekvárért, hát az én nővérkém ott guggol a sarokban,
mintha pisilne, és a keze úgy járt, hogy engem észre sem vett egészen addig, míg el nem élvezett.
Rajtakaptuk egymást a fürdőszobában, éjszaka, reggel, kint a kertben, ahol csak el tudod
képzelni. Ő még azt is elmesélte nekem, az iskolában, órán is szokott... Szóval nem titkoltuk
egymás előtt, mivel is töltjük a szabadidőnket...
 - De visszatérek Zolihoz. A nővérem megbeszélte, felmegy hozzá, de én útban voltam, mert
akkor már nem akartam kimaradni semmiből, még abból sem. Neked megmondom, az volt a
szándékom, hogy meglesem őket, biztosan fogok valamit tanulni.
- Nem akarom túl hosszúra nyújtani, de egy a lényeg, én előttük egy órával már elbújtam
Zoli lakásán, és vártam, hogy jöjjenek. Annyira felizgatott a helyzet, hogy kénytelen voltam
egyet Zoli ágyán masztizni, azt képzelve, hogy én vagyok vele.
- Megérkeztek, én remegve bújtam el a bárpult mögött, imádkozva, ne keressenek a polcon
semmilyen italt. Bejöttek, beszélgettek egy sort, aztán Zoli kezdte a nővéremet simogatni. Ebben
nem találtam még semmi érdekeset, de akkor felcsúszott az a gyönyörű keze a nővérkém
szoknyája alá, az meg kezdett lihegni úgy, ahogy akkor szokott, ha nagyon jót csinál magával,
nem bírtam ellenállni, én is felhúztam a szoknyám, aztán benyúltam a bugyimba, és simogatni
kezdtem a kiskopaszt, mert akkor még teljesen csupasz volt a pinám - beleborzong, ahogy a
száján kiejti nevét... - Aztán kezdtek furcsa dolgok történni a szobában.
- Zoli rábeszéli a nővéremet arra, hagyja magát lekötözni, az a hülye pina meg örömmel
belemegy. Zoli lekötözi a kezét az ágytámlához, a lábát széthúzza, és azt meg az ágy lábaihoz
köti. Ott feküdt az a gyönyörű lány kiterítve, mint egy béka, mozdulatlanul. Zoli ledobálja
magáról a ruháit, de nem simogatni kezdi a nővérem, hanem szelíden pofozgatni, gyömöszölni,
csipkedni, ütögetni... én a rémülettől ledermedve - ujjammal a pinámban -, értetlenül nézem, mi
történik az ágyon. - Nővérkém, akinek szerintem tiltakoznia kéne, dobálja magát, sikongat, de
nem azért, hogy szabaduljon! Sőt, könyörög Zolinak, ne hagyja abba. Zolit nem is kell biztatni,
mert mind erősebben folytatja, miközben tovább süketel a nővéremnek, milyen jó lesz, hiszen a
legnagyobb élvezet, ha legyőzi a fájdalmat meg ilyesmit... és nem hiszek a szememnek és a
fülemnek, mert az a hülye picsa egyre jobban élvezi, hogy verik. Zolinak úgy mered előre a fasza
- ismét megrándul, ahogy kimondja hangosan a szót -, úgy áll, hogy az valami gyönyörűség.
- A nővérkém kezd könyörögni neki, hogy bassza meg, mire az a hülye csak röhög, aztán
elkezdi mondani, mit is fog vele csinálni... úgy, ahogy tőlem hallhattad az előbb. - Belenézek az
arcába, és hihetetlen, de belepirult. Ekkora ellentmondást! Csak ámulok. - Hosszan sorolja, a
nővérem meg helyesel neki, igen, megbaszol, hogyne, kurva vagyok, látom, akkora faszod van,
mint a lónak, igen, gyönyörű pinám van... így folyik a társalgás, aztán Zoli, aki, gondolom, elég
indulatot gyűjtött magába, nekiesik a nővéremnek, és amíg az jajgat az élvezettől, egyre csak
biztatja Zolit, hogy még mi mindent csináljon vele... Ők ketten basznak az ágyon, én meg a
bárpult mögött masztizok, ki tudja már hányadszor elélvezek. - Később Zoli megszólalt, nem
hittem a fülemnek, de engem hívott. Tudta, hogy ott vagyok. A nővérem veszekedni próbált
velem, de még mindig ki volt kötözve, így aztán nevetségesen hatott felháborodása. Zoli leültetett
az ágyra a nővérem mellé, nem mondott semmi mást, csak azt kérte, csináljam úgy, hogy ők is
lássák. Persze, nem a nővérem volt kíváncsi a kopasz békámra, hanem ő. Nem hagyta, hogy
levetkőzzem, csak felhúzatta velem a szoknyám, a levegőbe parancsolta a lábaim, és amíg ők
dühöngve basztak, addig én csendesen egyre-másra elélveztem mellettük.
- Ez a műsor folytatódott aztán az elkövetkező két évben. Zoli engem soha nem baszott
meg, előbb csak azért, mert nem voltam szőrös és nem volt mellem, de aztán később, ahogy sűrű
afrikom nőtt, a csípőm elkerekedett és megnőtt a mellem, még azután sem tett velem semmit
azonkívül, hogy mindenféle tárgyakkal kellett maszturbálnom. Nem, rosszul mondtam, nem
kellett, kérte, és én örömmel megtettem. Volt bennem banántól uborkáig, fogkefe, rúdlámpa,
seprőnyéldarab, műfasz, minden, ami csak elképzelhető, amit csak képes voltam magamba
gyömöszölni.
- Aztán a dolgok kezdtek közöttük elfajulni, már komolyan verték egymást, már fröcskölt a
vér, a nővéremnek otthon bújni kellett anyánk elől, mert a nyomok nehezen gyógyultak... kemény
mazochista lett belőle...
- Ez borzasztó -mondtam végül, amikor befejezte. - Ez nem is emberi. - Komolyan fel
voltam háborodva, és a gyomrom is forgott a hallott mocsoktól.
- Nem, ez fantasztikusan jó - könyökölt fel mellettem.
- Máshogy el sem tudod képzelni?
- Nem - rázta meg a fejét. - Nekem így fantasztikus.
- Nem próbálnád meg az én kedvemért ez egyszer másként?
- A kedvedért mindent! - mondta lelkesen, s örültem, hogy az előbb sikerült örömet
szerezni neki, mert mi másnak tudható be a kísérletezőkedv, ha nem annak?
A továbbiakról nem szívesen ejtenék szót, ugyanis csúfos kudarcot vallottam. Hiába vettem
elő a legfinomabb ujj-, kéz- és nyelvtechnikát, meddő volt minden igyekezetem. Érdeklődő
figyelmen kívül nem értem el mást Mariannál. (Ráadásul a legkritikusabb pillanatban elölről
kezdte a "basszál meg"-et.)
- Ez nem megy - mondtam végül teljesen lehervadva.
- Talán majd máskor... Mert remélem, még találkozunk! - dorombolta cicásan.
- Igen - mondtam nem túl nagy meggyőződéssel.
- Mit szólnál hozzá... nem tudom, örülnél-e neki, ha legközelebb nemcsak velem... de itt
lenne Gréti is.
Nagyon meglepett a dolog, őszintén szólva nem számítottam erre az ajánlatra.
- Ő is mazo?
- Nem - nevetett szívből Mariann. - Ő teljesen normális. Azért volt itt, hogy megnézzen
téged... Azt mondta, tetszel neki, és nincs kifogása a dolog ellen.
- Remek. - Nem tűnhettem valami lelkesnek, mert ezt már észrevette...
- Nem akarsz velünk...
- De, feltétlen... Soha nem hord bugyit?
- Észrevetted? - lelkendezett.
- Kénytelen voltam, mert bemutatta azt a gyönyörű pináját, hogy a te szóhasználatoddal
éljek.
- Ugye, hogy nagyon szép a pinája? - majdnem tapsikolt az örömtől.
- Csak egy szőrpamacsot láttam, semmi többet.
- De kíváncsi vagy rá? - tudakolta makacsul.
- Igen - mondtam őszintén. Miért ne? Két nővel egyszerre, főleg, ha a másik normálisabb,
mint te vagy, gondoltam. - Mikor?
- Holnap? - tette fel a reménykedő kérdést.
- Holnapután. Kettőre itt vagyok, rendben?
- Rendben - azzal befordult a fal felé, és már aludt is. Meg kell mondanom, gyönyörű volt a
teste, de valahogy nem tudott vágyat ébreszteni bennem...
Amint hazaértem, ellenőriztem a külsérelmi nyomaimat. Kész lebukás! És akkor eszembe
jutott a megoldás... Kimentem a kertbe, és szemügyre vettem a rózsabokrot. Megfelelt.
Levetkőztem derékig, még jól is jött egy kis testmozgás, gereblyéztem, kapálgattam, téptem a
gazt, aztán... hanyatt belevettem magam a rózsabokorba.
Átkozódva kecmeregtem ki belőle. Átkoztam minden mazochistát, mert nem tudtam józan
ésszel megérteni, mi ebben a jó? Véreztem, sajogtam és fájtam. Amikor újra szemügyre vettem
az eredményt, meg lehettem elégedve. Annyi tüske maradt bennem, annyi új karmolás húzódott a
hátamon, amennyi bőségesen elfedte Mariann emlékét.
Sziszegve, magamat sajnálva ültem a széken, meg sem mertem mozdulni, amíg Ági haza
nem ért.
 - Mi van veled? - csapta össze a kezét.
- Már azt hittem, sohasem jössz! - dohogtam, s meg is volt rá minden okom, mert már régen
elátkoztam magamat ezért az esztelen tettért.
- Mi ez? - majd elájult, amikor meglátta a hátamat.
- Beleestem a rózsabokorba...
Esküszöm, megérte. Az a gondoskodás, babusgatás és sajnálat, amelyben részem volt
éjfélig, elfeledtetett velem mindent. Már-már megfogadtam, mindennap bevetem magam a
rózsabokorba. Jajgattam, nyögtem és sajnáltattam magam, egészen addig, amíg rá nem jött,
fáradtság ide, fáradtság oda, csak egyféleképpen tud megvigasztalni, ha szeretkezünk...
Körülményes volt, tekintettel a sebeimre, de új oldalát ismertem meg a nőnek; ha bajban
vagy, ne szégyelld elesettnek mutatni magad. Megéri! Ágikám - hogy feledtesse velem elesett
állapotom, annyi szeretettel csókolta végig és tüntette el szájában Helyeském - háromszor egymás
után! -, hogy azt hittem a végén, nem maradt semmi a gerincemben, csak levegő...
Hason aludtam, és szegény Ági egész éjjel őrizte az álmom, cserélte rajtam a borogatást,
takargatott, és gondoskodott rólam mindenféle módon, hogy az érlelődött meg bennem - ami
igaz, becstelenség -, csalás után a legjobb egy kiadós betegséget produkálni, és baj már nem is
lehet, szóba sem kerül.
 7.

Hazudnék, ha azt állítanám, meguntam Ágit, hiszen sok férfi adta volna oda a fél életét
azért, hogy csak egyszer bebújhasson az ágyába. Akkor is hazudnék, ha arra akarnék hivatkozni,
már nem tudott újat nyújtani, mert vele régen nem az újdonság volt a legfőbb vonzerő, hanem a
biztos és magas fokon megélt szenvedély, és mégis...
Egyre csak azon járt az eszem, vajon milyen lesz a két lánnyal, Mariannal és Grétivel. Igaz,
Mariannt már ismertem. Vele nem tűnt volna különösebben vonzónak egy újrázás, de Gréti is ott
lesz... Ez a tény nagyon felkorbácsolta a vágyaimat. Főleg azért, mert nem hord bugyit?! -
motoszkált bennem a kérdés.
Már fél kettőkor ott róttam ugyanazt a távolságot újra és újra, minden fordulónál
megnéztem az órám, de az idő nem akart telni. Szójátékokkal, rímbe szedett rigmusokkal
próbáltam múlatni az időt, sok marhaságot összehordva...
Végre! Ott álltam az ajtó előtt, s mint az elsőbálozó kislány, zavartan tébláboltam. A
csengetésre Mariann jött ajtót nyitni. Amikor megláttam, az első gondolatom az volt, na én
megyek, ebből nem kérek!
Magas szárú bőrcsizma, bőrszoknya és bőrmellény, szegecsekkel sűrűn kiverve, mindez
feketében!
- Nem kell megijedni, ez a fellépőruhám - mutatott végig magán. - Nem tetszik? - futott át
egy felhő az arcán, eltakarva a sugárzó mosolyt.
- Meglepő egy kicsit... mintha egy szadomazo találkozóra jöttem volna... - Láttam rajta a
lelombozódást, próbáltam enyhíteni az előbbiek élét. - Az a bajom vele, hogy túlságosan
agresszív...
- Azért gyere be - állt félre az ajtóból, de már majdnem sírt.
Ahogy elhaladtam mellette, halvány futó puszit nyomott az arcomra. Atyaisten! rémültem
meg, amikor aztán megláttam Grétit, mert ő meg éppen az ellenkezője volt Mariannak a
babrózsaszínű csupa csipke valamiben, ami baby-doll, fésülködőköpeny, vagy extravagáns
kisestélyi is lehetett egyszerre.
- Mi ez? Álarcosbál? - kérdeztem tőlük.
- Mi kifogásod van ellenünk? - kapta fel a vizet Mariann.
- Ellenetek semmi, de a jelmezetek... egy kissé rendhagyó.
- Nyugi - mondta Gréti eltúlzott kacérsággal -, remélem, hamarosan le fogjuk vetni.
Nem sokat teketóriázott, egyértelműen a tudtomra adta, miért kellett idejönnöm. Nem
voltam ellene a nyílt játéknak, de azért mégis... Úgy látszik, a két lányénál lényegesen nagyobb
illúzióigény szorult belém.
Leültek egymás mellé. Velem szemben az asztalon már kitöltve várt valami rubinvörös ital,
akkora pohárban, hogy bólés tálnak néztem.
- Ezt nekem szántátok? - kérdeztem gyanakodva.
- Azt is! - nyomta meg erőteljesen az "is" szócskát Mariann. Ebben valami vicceset
találhattak, mert összenevettek, egymást átkarolva rázta őket a kacagás.
- Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van. Gondolom, ti már megkóstoltátok ezt a valamit -
mutattam a poharamra.
 - Kóstolgattuk... - akkor vettem észre, a két lány már nem egészen józan. Na nem voltak
berúgva, de már a "mindenen csak nevess" állapotnál tartottak.
- Van egy kis meglepetésünk - állt fel Mariann. Ettől kissé megrémültem. Mi jöhet még?
Haját gondosan beigazította egy sildes bőrsapka alá, bekapcsolta a magnót és valami
istentelenül kemény rockszámra táncolni kezdett. Vad vonaglások, jól imitált száguldások,
boszorkánytánc, erőszak, vér, szexorgia, kábítószeres bódulat, fájdalom, kegyetlenség, halál
következtek egymás után, jól felismerhetően. Élveztem, amit csinált. Az utolsó taktus után fekve
maradt a földön, már-már azt hittem, rosszul lett, amikor felcsendült a következő zeneszám,
csodaszép zongoraszóló, meleg, lágy, édes és erotikus.
Kontrasztból mára már jutott a kelleténél több is, de a rocker lány rémisztően vad szerelése
és a kecses balett, amelyet előadott, elámított. Ha érzékeltethető egy nő kettőssége, akkor én azt
láttam, azt érzékeltem. Szép volt, annyira szép, hogy megbocsátottam és talán meg is értettem a
benne rejlő megalázkodási kényszert. Felkínálta magát a zenének, s alázatos szolgálójaként
alárendelte magát, pontosan követve a zongora minden billentését, ennek a szépségnek adta meg
magát, ahogy önmagát a saját fájdalmas vágyainak.
Valami megfoghatatlan gyengédséggel szeretkezett önmagával, bár nem érintette egyetlen
testrészét sem, jól láthatóan - vagy kiváló színészi adottságai révén - egyre inkább élvezte azt,
amit csinál. Talán Isadora Duncan táncolhatta így a fátyoltáncot, ennyi erotikával, ennyi
vérforraló pátosszal.
Hatott rám a tánc, ahogy még soha. Helyeskémnek fickós kedve támadt, amely csak
fokozódott, ahogy Grétire pillantottam. A lány, szemét le nem véve Mariannról, magába
feledkezett, örömmel simogatta a saját combjait, felhúzott szoknyája gyűrött hurkaként
csomósodott a hasán, feltárva előttem a bugyitlan, borotvával fazonra igazított punciszőrt az
erőteljesen kidomborodó vénuszdombjával, és lágyan simogató kezétől izgalomba hozott
szeméremajkait.
Mellé ültem, s nem törődve Mariann fantasztikus produkciójával, én vettem át a simogató
szerepét. Gréti fejét még inkább Mariann felé fordította, kezével a fejemet a mellére húzta, s
ahogy én lent, ő a tarkómon minden mozdulatomat pontosan követve simogatott. Egyre erősödő
zihálás tört elő a mellkasából, ahogy mind jobban előrehaladt a vágy meredekjén.
És újabb meglepetést tartogatott számomra a délután - nagyon reméltem, nem lesz már több
-, ugyanis a művészujjammal besiklottam a szeméremajkai közé és valami keményet, valami oda
nem illőt találtam benne. Miután ujjaimmal rést nyitottam a punciján, és kihúztam belőle azt a
valamit, egy kisméretű műfütyit tartottam a markomban.
- Ez minek? - kérdeztem Grétit. Feléje fordultam, de ez a nap a meglepetések napja volt,
mert Gréti fejével egy magasságban Mariann előredöntött csípőjét láttam, a szoknyája felhúzva és
Gréti hegyes nyelvecskéje éppen akkor pergett a Mariann által két kézzel kétoldalra simított és
szétfeszített, általam jól ismert, fekete szőrű - már neki is kiborotvált - punciban.
Nem felelnek, annyira el vannak merülve egymásban. Kezdek játszadozni a műfütyivel, ki-
be tologatom Gréti puncijába, egészen addig, amíg le nem nyúl és meg nem fogja a kezem, úgy
látszik, gondolom magamban, elélvezett. Amint nyugton maradok, feltérdel a hatalmas fotelen és
minden figyelmét Mariannak szenteli.
Átöleli Mariann fenekét, és most már fejével is mozogva, száját is bevonva fúrja bele magát
Mariann puncijába, aki fejét hátrahajtva egyik kezével irányítja Grétit, kezdi a szokásos trágár
szöveget:
- Imádom a nyelved!... Mintha basznál... Nagyon jó... - hogy csak a szelídebbeket
említsem. Grétinek nem kell sok biztatás, mert egyre inkább kezd bezsongani, olyannyira, hogy
észre sem veszi talán - felhajtom a szoknyáját, és hátulról neki Helyeskémet - mindaddig, amíg
meg nem fogom kétoldalt a csípőjét, és kezdem a mozgásom ütemében magamra rángatni.
Amikor megérzi, hogy valóságos fasz van benne - úgy látszik, rám is kezd hatni Mariann
szókimondása?! -, akkor olyan nyolcasokat és köröket ír le a gyönyörű, kerek fenekével, hogy
szétárad bennem a jól ismert melegség.
Mariann a szokásos kiabálással tudatja, mekkorát élvezett, ami, gondolom, jótékony
hatással van Gréti libidójára is, mert pár pillanattal később ő is, hosszan sziszegve elélvez, és
előreveti magát a fotel háttámlájára. De én még nem vagyok kész, nekem még kell az a pár
erőteljes lökés, hát nem eresztem... Aztán Mariann mellém jön, megkerülve a fotelt, és kezével
megfogja a fenekem, segít nekem, hogy minél erőteljesebben lökdössem Grétit.
- Szólj, mielőtt élvezel! - súgja, és csókolgatja az arcom féloldalról, és egészen addig
ismételgeti, amíg azt nem mondom, most!
Nem hiszem, hogy ami ezután jön, azt még nem gyakorolta, mert olyan ügyesen csinálja,
hogy semmit nem csökkent a kéjérzetem. Elrántja Gréti fenekétől az ölem, elkapja a kibukkanó
Helyeskémet, és lassú, rázó mozdulatokkal, Helyeském fejét Gréti fenekéhez dörzsölgetve,
szétkeni rajta a spermámat...
Hihetetlen, de Gréti ismét hosszan sziszeg, ez csak azt jelentheti, újra elélvezett. Úgy
marad, testtartásán semmit nem változtatva, Mariann letérdel elém, és szájába veszi Helyeskémet,
ért hozzá, hogyan kell varázsos gyorsasággal újra megkeményíteni. Cuppog, liheg, nyög és
fuldoklik, amikor mélyebbre szalad Helyeském a szájában.
Amikor úgy ítéli meg, elértük a megfelelő izgalmi állapotot, akkor Helyeskémnél fogva
újra Grétihez húz, érzem, amint Gréti összeszűkült punciján köröz Helyeském fejével, aztán
egyre beljebb kerülök, és megértem, miért lettek ők barátnők, mert Gréti is rákezdi:
- Nyomd belém a faszod!... Mélyebbre! ... - meg csupa ehhez hasonlót. Engem
különösebben nem kell biztatni, mert igen ügyesen munkálkodik Mariann a hasamon és végig a
lábam szárán, ameddig a lecsúsztatott nadrágom szabadon hagyja.
Gréti az előbbinél is hevesebben kezd el ellenlökéseket adni és lenézek oda, ahol
összekapcsolódunk... Nem a puncijában vagyok!
- Jó? - egyenesedik fel Mariann, és belelihegi a fülembe a kérdést.
- Azt hiszem - mondom bizonytalanul, mert maga a tény meglepő számomra, nem azért,
mert nem hallottam még ilyenről, de hát mégis...
- Majd engem is seggbe... - De aztán nem folytatja, áll mellettem ágaskodva, csókolgat,
aztán simogatni kezdi Gréti nagyon szép - s lassan rájövök, nagyon jó - fenekét.
Kezdek megbarátkozni az új helyszínnel, és meglepődve veszem tudomásul - vagy
csalódnak az érzékszerveim -, de sokkal forróbb, sokkal izgalmasabb és egyáltalán nem olyan
szűk, mint ahogy én azelőtt gondoltam. Talán a szokatlansága, talán a meglepő újdonsága teszi -
és Gréti túláradó lelkesedése -, de pillanatok alatt elélvezek, nem törődve mással, csak
magammal.
Hiábavaló volt a szemrehányásom, amellyel magamat illettem, mert Gréti megnyugtat.
- Négyszer élveztem el.
Nem hagytak sokáig heverészni, úgy látszik, elhatározták - ha már olyan bolond voltam,
hogy hagytam magam befűzni erre a délutáni őrültségre -, teljesen kizsigerelnek. Megitatták
velem majdnem az összes rubinszínű kotyvalékot, engem leginkább konyakra és málnaszörpre
emlékeztetett - némi fahéjjal és ismeretlen más ízekkel. Kezdett velem forogni a világ.
Kétoldalról ültek mellém, miután lerángatták rólam a ruhát, és ők is megszabadultak a
szerintük feleslegestől. Soha nem hittem, hogy pornófilmekben látott neccek és harisnyakötők, a
rafinált melltartók végül is, ha szembesülök velük, nem lesznek rám hatással, pedig ez történt.
Két remek testű lány, egyik kis jóindulattal szőke, a másik fekete, remekbe szabott
domborúságokkal, mindenttudón és mindent akarón ült mellettem, és hol mindkettő velem
foglalkozott, simogatva Helyeskémet, mellemet, hasamat és mindent, amit csak simogatni
érdemesnek gondoltak, hol pedig rajtam keresztülnyúlva egymással foglalkoztak, összeborultak a
mellemen és csókolták egymást, nagyobb élvezettel, mintha velem tennék ugyanezt.
Ki voltam szolgáltatva nekik - bár nem nagyon tiltakoztam ellene. Lefektettek a süppedős
szőnyegre, és Gréti azonnal a mellem fölé térdelt, az államnál ott éreztem a szőkésbarna
punciszőrt. Nem sokat teketóriázott velem, mert a tarkóm alá nyúlt, és nemes egyszerűséggel a
puncijához nyomta a számat. Tudtam, mit kell tennem, szorgosan hozzáláttam... Aztán Mariann,
aki felmeredő Helyeskémnek adta meg szájával az instrukciókat, szétvetett lábakkal fölém
kuporodott, kezével vezetgette Helyeskémet az általa megszabott irányba, s úgy éreztem, ő is egy
lukkal hátrább dugta magába.
A két lány egymásnak tercelő bemondásai - ebben biztosan szerepet játszott a lassan
felszívódó alkohol is - kezdtek hatni rám, s talán, ha nyelvem nem Gréti punciját próbálja éppen
beszélőképessé tenni, magam is csatlakoztam volna a felelgetésükhöz, amely nagyon hasonlított
két kisgyerek egymást túllicitálni akaró mondókájához.
- Egy jó fasz van bennem - mondta Mariann.
- Nekem meg nyalják a pinámat - vágta rá Gréti azonnal.
- Imádom, ha megbasznak.
- Mint a tűz, olyan a nyelved bennem...
Valahogy így - szintén csak a szemléltetés végett, erősen cenzúrázva.
Gréti elhúzta magát tőlem, megfordult, hogy szembe kerüljön Mariannal. Nem láttam, mi
történik közöttük, de a szavak egyre ritkultak, az elégedett nyögdécselés viszont egyre hangosabb
lett, így csak arra tudtam gondolni, egymást is szórakoztatják.
Gréti egyre erősebben dörzsölte a csiklóját előbb csak a nyelvemhez, de miután az elfáradt,
és visszahúztam, megelégedett az állammal, számmal, orrommal. Ők már összeszokott partnerek
lehettek, mert egyszerre élveztek, én pedig még sehol nem tartottam. A helyzet fantasztikusan
izgalmas volt számomra, ha kéjérzettel nem is járt, Helyeskémet mindenesetre tartós álldogálásra
késztette.
Szusszantak pár pillanatot, aztán helyet cseréltek. Most Mariann szorította a számra erős
szőrű punciját, Gréti pedig bevezette valahová - már nem érdekelt, hová, csak meleg legyen, sima
és izgató.
Csalódást kellett nekik okoznom - bánta a fene! -, mert idő előtt elélveztem - már hozzájuk
mérten. Leszálltak rólam, szó szerint, s nem kis megkönnyebbüléssel ültem fel. Helyeském
kókadtan lógott, a szám, az állam égett, a nyelvem zsibbadtan, megduzzadtan töltötte ki számat.
- Most jön Mariann! - mondta Gréti. Nem értettem, mire gondolt, amíg elő nem vette a
fehér műanyag zsineget és a korbácsra hasonlító szerszámot. Szívem szerint felöltöztem volna, és
pánikszerűen elmenekülök, de visszatartott a kíváncsiság.
Gréti előbb ráhurkolta a kötelet Mariann kezére, aztán átdobta a kötél szabad végét a
galéria tartógerendáján, és addig húzta, amíg Mariannak lábujjhegyre kellett állnia. Azt hittem,
fáj neki, de amit mondott, az ellenkezőjéről győzött meg.
- Csodás. - Szerintem már nem volt eszénél. Fel nem tudtam fogni, mi lehet a - nekem
fájdalmasnak látszó - helyzetben a csodás.
Gréti megsuhintotta a korbácsot, előbb csak a levegőben... aztán keményen lecsapott
Mariann combjára... Nem vártam tovább, ez már sok volt nekem. Felkapkodtam a ruhámat, és
rohanva hagytam el a lakást. Tudomást sem vettek a távozásomról...
Kifárasztva és izgatottan rohantam át a városon. A délutáni orgia alaposan elhúzódhatott,
mert Ági már otthon volt. Ült a hintaszékben, kezében pohár, és szó nélkül vette tudomásul
megérkezésemet.
- Mesélj! - mondta végül, valami furcsa révületben. Nem volt más választásom, elmondtam
neki a mai délutánt úgy, ahogy történt. Nem a lelkiismeret-furdalás miatt, hanem a történtek
sokkhatása alatt - no meg a megivott szesz is munkált bennem.
Végighallgatott, egy szó közbevetés, egy szó megjegyzés nélkül, aztán felállt a
hintaszékből, és hozzám lépett.
- Szegény fiacskám - és anyás mozdulattal a hasához szorította a fejem, és simogatni
kezdte. - Meg tudlak érteni... Miért nem szóltál nekem, hogy szeretnél kipróbálni két nőt? Én
legalább két igazi nőt tudtam volna előteremteni, nem két ilyen elfajzott nőstényt...
- Azért nem volt olyan nagyon szörnyű... - kakaskodtam.
- Persze - nyugtatott, bár semmi nyugtalanság nem volt már bennem, elégnek tűnt az is,
hogy elmondhattam valakinek. Túl mindezen, a tapasztalásra, a kísérletezésre nem lehetett
panaszom. Megkaptam a magamét, igaz, kicsit soknak tűnt így egyszerre...
- Fürödj meg! - engedett el végül, játékosan összeborzolva a hajam.
Az S. étterembe mentünk az ő kívánsága szerint, nem tagadhattam meg tőle semmit, így
aztán mentem vele, vagy vitt magával, nem is tudom. Azért csak dolgozott bennem a szégyen,
nem a két lánnyal elkövetett játékok, pusztán a vallomáskényszer miatt. (Azt hittem, kezdtem
beleszeretni Ágiba.)
Ültünk a hatalmas, L-alakú étteremben, és szerencsétlenségünkre egy német csoport körül
nyüzsgött mindenki, aki csak élt és mozgott az étteremben. Sok szó nem esett köztünk, ő hagyott
főni a saját levemben, nekem meg valahogy nem volt beszélhetnékem.
- Jövök! - mondta, és elindult a toalett felé.
Nem kis büszkeséggel néztem utána... Gyönyörű volt, telt mellei feszültek a szűk nyári
pulóverben, a kis szoknyácskája oly szépen kidomborította a fenekét, hogy szobrász nem képes
ilyet megformálni... Néztem, és nem hittem a szememnek.
Amikor visszaült mellém a szűk kis boxba, kezemet a térdére tettem, meg tudtam volna
érteni, ha ellöki a kezemet, de nem tette. Fogtam a meleg, gömbölyű térdét, hüvelyk-és
kisujjammal simogattam. Rám nézett, s valami huncut mosolyt láttam csillogni a szemében, így
aztán elindítottam felfelé a kezem, hagyta. Haladtam a combja párás belső oldalán, egészen
addig, ahol már valami textíliának kellett volna elfedni bozontos punciját... és nem volt rajta
semmi más a szoknya alatt, csak a bőre.
- Mikor vetted le? - kérdeztem.
- Most odakint - nevetett már nem csak a szeme -, itt van a táskámban.
Előrecsúszott ültében, lábát széttárta az abrosz rejtekén, lehetővé tette, hogy minél nagyobb
felületeket simogathassak, s én egyre fogyó lelkifurdalással meg is tettem... Lenyúlt és hathatós
segítséget adott...
- Úgy szeretném, ha bennem lenne a faszod - súgta a fülembe. Először meglepett a nála
szokatlan szóhasználat, de rá kellett jönnöm az ő igazságára, mindent adni kell, ami a másiknak
jó, mert visszakapjuk, s a magunk öröme gazdagodik általa.
- Majd otthon - súgtam vissza, és középső ujjammal próbáltam pótolni Helyeskémet. Nem
látszott valami elégedettnek.
Kivettem az asztalon levő gyümölcsöskosárból egy jól megtermett banánt, rémülten nézett
rám...
- Csak nem? - hökkent meg, amikor a banánt az asztal alatt átnyújtottam neki.
- De! - s érezte, ebben a rövid szócskában benne van a sürgető vágy.
Kivette a kezemből, és semmivel nem törődve, miközben a szemét le nem vette rólam,
magába nyomta...
 - Meg vagy elégedve? - kérdezte, amikor végül a fejét a vállamra hajtotta.
- Tökéletesen.

Epilógus

Tizennégy év telt el azóta, még mindig együtt vagyok Ágival, ő olvasta először ezt a
kéziratot, s nem volt ellenvetése.
Elhozta egyébként a barátnőjét, s hetente egyszer azontúl, majdnem hat éven át, hármasban
élveztük egymást... S persze voltak teljesen vad orgiák is - amelyeket teljesen vaddá a bennük
részt vevők nagy száma tett...
Voltak érdekességek, furcsaságok, örömök és csalódások... Csak azt fájlalom - mert ma
már mindez annyira a múlté -, hogy férfivá válásom hosszú és olykor keserű kitérőkkel tarkított
útján már nem minden állomást tud felidézni az emlékezetem.
Hogy boldog voltam-e? Azt nem tudom, de azt igen, hogy a legnagyobb mértékben
elégedett...