A Szegény Ember és a Szegény Asszony története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Nem csak egy szegény ember
volt már akkor sem a világon, hanem temérdek, de ha én most az összes szegény ember
történetét el akarnám neked mesélni, akkor kellene, hogy legyen ezer szám, neked pedig
kétezer füled, és csak mondanám és te hallgatnád száz nap és száz éjjel egyfolytában.
A Szegény Embernek és a felesége Szegény Asszony boldogan éltek kicsi, erdőszéli
házikójukban, négy kicsi gyermekükkel. A házikóban gyakori vendég volt a Jókedv, a
Nevetés, az Öröm, de bizony olykor, olykor bekopogott hívatlanul a Gond is.
Szegény Ember és Szegény Asszony esténként lefektették a gyerekeket aludni, azután
összeültek a nagy asztal körül, és terveket szövögettek, mitévők legyenek? Hogyan jusson
elegendő étel az asztalra, ruha, cipő, és egyebek, ami szükséges a gyerekeknek. Tűzifa a
kandallóba, hogy ne kelljen fázni a télen, eleség az állatoknak a ház körül, és a többi, ami
csupa, csupa apróság ugyan, de ha beköszönt a Nincs, akkor ezek az apróságok bizony fájóan
nagyra tudnak ám nőni.
Ahogy így gondolkodtak, latolgattak, tervezgettek, egyszer csak nagy fényesség jelent meg az
ablakban. Kifutottak az udvarra, megnézni mi az, de nem láttak semmit. Mire kiértek, a
fényesség eltűnt. Egymásra néztek, de nem volt a szemükben szomorúság. Tudod–e mi volt a
szemükben? Bizakodás és bizalom. A szívükben pedig a remény.
Mert bizony a Remény soha sem hagyja el az embert, fordítva szokott az lenni: az emberek
hagyják el a Reményt.
Egy kicsit még toporogtak, tébláboltak ott kint az udvaron, a fekete éjszakában, de mivel nem
volt ott nagyon keresnivalójuk, csak visszaballagtak a házba, és elfoglalták előbbi helyüket az
asztal körül.
Alig helyezkedtek el újra, amikor halkan, alig hallhatóan megszólalt egy csengettyű.
– Giling-galang, giling-galang.
– Mi lehet ez? – kérdezte a Szegény Asszony.
– Azt nem tudom. – válaszolta a Szegény Ember.
És valóban nem tudták. És nem is tudták megtalálni, honnan jő a hang, pedig felpattantak az
asztal mellől, és benéztek minden rejtett zugba, de hiába. Egyszer innen szólt, másszor
amonnan. Megint másszor pedig, mintha mindenhonnan jönne.
– Giling-galang, giling-galang.
– Mi lehet ez? – kérdezte a Szegény Asszony újra.
– Azt nem tudom. – válaszolta a Szegény Ember is megint.
– Főzök egy teát – mondta a Szegény Asszony.
– Az jó lesz – felelte a Szegény ember.
– Én is kérek teát – mondta valaki.
Vajon ki lehetett az? Talán egy váratlan vendég a szomszédból? Vagy egy távoli ismerős? Ki
kerekedik fel éjnek évadján nagy fényességgel, titokzatos giling-galangozással, egy csésze tea
kedvéért?
Vagy egy tündér, vagy egy manó. Ebben az esetben pedig ez a váratlan vendég egy manó
volt. De nem a tea kedvéért jött ám, hanem azért, hogy segítsen.
Nem mintha nem szerette volna a teát, nagyon is szerette. Meg is mondta rögtön, ha valakinek
kétsége támadna e felől.
– Nagyon szeretem a teát.
– Hát te miféle szerzet vagy? – csapta össze a kezeit csodálkozva a Szegény Asszony.
Bizony igaza is volt. Mert aki mindennap Manók között él, az bizonyára nem csodálkozott
volna el a látványon, de aki most találkozik először egy igazi Manóval, annak könnyen tátva
maradhat a szája. Már ha nem vigyáz, ugyebár.
A manó ott ült az asztal túloldalán, és harangozott a lábaival. Nagy sipkáját illedelmesen
maga mellé tette a székre, így aztán előtűnt borzas boglyas frizurája, amit frizurának aligha
lehet nevezni, mert biztosan sok mindent látott már a rengeteg esztendő során, mióta
mindenhová elkíséri a gazdáját, de fésűt nem, annyi szent. De ki törődik ilyen helyzetben
azzal, hogy milyen egy manó hajzata, nem igaz?
A lámpa fénye megvilágította aprócska alakját, ahogy ott ült az asztalnál. Nem válaszolt
azonnal. Kigombolta a kabátját, ami nem volt valami nagy dolog, lévén egyetlen gomb
fityegett a viseltes ruhadarabon, az is csak néhány pillanatig fityegett ott, mert bizony az
utolsó cérnaszál, ami tartotta az is elszakadt éppen, és a gomb a manó markában maradt.
A Szegény Asszony megcsóválta a fejét, és a kabátért nyúlt.
– Add ide, felvarrom azt a gombot – mondta, mert amikor leszakad egy gomb, akkor nem a
csodálkozásnak van helye, és nem is a korholásnak, zsémbelésnek, hanem a gomb
felvarrásának. Jól tudta ezt a Szegény Asszony, mint ahogy jól tudja mindenki a világon, akár
találkozott manókkal, akár nem. Leszakadt gombokkal már mindenki találkozott.
Van aki tűt és cérnát vesz elő ilyenkor, mások hagyják a gombot elgurulni. Az élet már csak
ilyen.
Az én édesanyám mindig elővette a tűt és a cérnát ilyenkor. Igaz, hogy néha, ha nem volt más,
piros cérnával varrta föl a barna kabátomra a gombot, de ki törődik ilyen aprósággal. Igazam
van?
De ne veszítsük el a mese fonalát, annál is kevésbé, mert már is alaposan eltértünk a tárgytól.
Elfelejtettük az is, hogy a manó teát kért, és még a Szegény Embert sem hagytuk szóhoz jutni.
Ám a Szegény Ember nem felejtette el mi a jó házigazda dolga, és ha már a felesége a kabát
körül sürgölődött, ő emelte le a polcról a pöttyös bögrét, és a manó elé tette. Betöltötte a teát,
két kanál cukrot tett bele, citromot is facsart bele bőségesen, és megkeverte alaposan.
– Egészségedre! – mondta, és visszaült a helyére. Így aztán helyreállt a rend.
A manó elmesélte, hogy honnan és miért jött, és hogyan került éppen ide, ebbe az erdőszéli,
kicsi házikóba.
– Messze, messze, egy távoli országban, lakik egy király. Nem valami gonosz király az,
de mégiscsak király. Sok, sok aranya, ezüstje van annak a királynak, és bizony nem
sajnálja a kincsét azoktól, akik jó szolgálatot tesznek neki. Az is igaz, mert mégiscsak
király, ugyebár, hogy aki elvéti a szolgálatot, annak könyörtelenül lecsapatja a fejét.
– Aztán mit kéne szolgálnom annak a királynak? – kérdezte a Szegény Ember, aki
megértette nyomban, hogy nem csak üres fecsegés az, amit a manó mond.
– Munka az akad bőven, ne azzal törődj! – mondta a manó, – hanem azzal, hogy
mindent úgy csinálj, ahogy mondom, és akkor nem lesz semmi baj.
Így aztán a Szegény Asszony összepakolta a Szegény Ember holmiját, könnyek között
elbúcsúztak egymástól, de nem volt mit tenni, menni kellett. A Szegény Embernek még éppen
annyi ideje maradt, hogy megcsókolja az alvó gyermekeit, aztán a manó megragadta a kezét,
és huss, eltűntek az éjszakában.
Jó dolga volt a Szegény Embernek a király udvarában. A munka nem volt túl nehéz, étel ital
jutott elegendő, kedves szó is akadt. Mi hiányozna más?
Már pedig ahogy teltek, múltak a napok és a hetek, a Szegény Ember mind többet és többet
sóhajtozott. Hiányzott neki a Szegény Asszony, hiányoztak a gyerekek, és hiányzott neki az
erdőszéli kicsi ház is. Bizony nem könnyű idegenben, egyedül, távol az otthontól.
Ám a Szegény Ember nem magát búsulta. Esténként kiült a szobája elé a kerti virágok
takarásába, és az eget bámulta. Nézte a csillagokat, és arra gondolt, hogy a felesége is ott ül a
ház előtt, és rá gondol. Mi lehet vajon vele? Mi lehet a gyerekekkel? Van–e mit egyenek?
Van–e mit igyanak?
 – Sose búsulj! – mondta neki a manó, aki meg-meglátogatta így esténként, – megvan
mindenük, ami kell. Az egy esztendő elrepül, és ha kiállod a próbát, boldogan
élhettek, amíg meg nem haltok.
Történt egy napon, hogy a király elutazott a palotából, és a Szegény Emberre bízta táltos
paripáját, hogy gondját viselje, amíg visszatér.
– Felülhetsz a hátamra – mondta a paripa, mert nem hiába volt táltos paripa.
És ahogy a Szegény Ember a nyeregbe pattant, száguldott vele, mint a szél. Bejárta vele az
egész királyságot. A hegyeket, a völgyeket, a folyók partjait, erdőket, mezőket, még a tenger
fövenyén is jártak. A Szegény Ember nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Annyi szépet
látott, hogy bizony elfeledte minden bánatát.
És mire a király visszatért az utazásból, ők is visszatértek a palotába. Elégedett is volt a király,
meg is dicsérte a Szegény Embert.
– Sokan szolgáltak már engem – mondta, – de ilyen jó szolgám még sohasem volt.
Nem örült a Szegény Ember, hogy szolgának nevezik, de a dicséret mégiscsak jól esett neki.
Este megint kiült a kertbe, és a csillagokat bámulta.
– Ha letelik az év és hazajutok, – mondta magában – arany ruhát veszek az asszonynak,
és mindenféle játékot a gyerekeknek. Meglesz mindenük, nem leszünk többé
szegények, és nem nevez senki többet szolgájának.
– Sose búsulj! – mondta neki a Manó. – megvan mindenük, ami kell. Az egy esztendő
elrepül, és ha kiállod a próbát, boldogan élhettek, amíg meg nem haltok.
Aztán egy napon, a király ismét elutazott a palotából, és megint a Szegény Emberre bízta
táltos paripáját, hogy gondját viselje, amíg visszatér.
– Felülhetsz a hátamra – mondta a paripa.
És ahogy a Szegény Ember a nyeregbe pattant, máris száguldott vele, mint a szél. Hasították a
kék eget, a fellegek között jártak. A Szegény Ember nem tudott hová lenni a csodálkozástól.
Megint annyi szépet látott, hogy ismét elfeledte minden bánatát.
Mire a király visszatért az utazásból, ők is visszatértek a palotába. És a király, ismét
megdicsérte a Szegény Embert.
– Sokan szolgáltak már engem – mondta, – de ilyen jó szolgám még sohasem volt.
Azon az estén a Szegény Ember nem ült ki a kertbe a csillagokat bámulni, mert a király
magához hívatta. Fényesen felöltöztették a Szegény Embert, ahogy illik, ha a királyhoz megy
vendégségbe. Figaró igazította meg a bajuszát, levágta a haját, még pomádét is rakott rá
bőségesen. Úgy nézett ki a Szegény Ember, hogy az anyja sem ismert volna rá. Ahogy a
tükörbe nézett, maga is meg volt elégedve az eredménnyel.
A király az asztalához ültette, jól tartotta. Nem sajnált tőle ételt, italt, jó szót, kedvességet.
Még a lányát is odaültette a Szegény Ember mellé, hadd diskuráljanak.
Szép volt a királylány, kedves is, okos is, bele is melegedtek a beszélgetésbe, csak úgy repült
az idő.
Egyszer csak megszólat a király.
– Figyelj ide, te Szegény Ember! Beszédem van veled!
– Hallgatom Király Uram. – jött a tiszteletteljes válasz.
– Megöregedtem – mondta a király, – nehéz nekem már a királyság. Bejártam a
birodalmamat széltében, aztán bejártam hosszában, és nem találtam senkit, aki
helyettem jó királya lenne a népemnek. Azazhogy…
– Azazhogy? – hajolt közelebb a Szegény Ember, mert a király az utolsó szónál nagyon
lehalkította a hangját.
– Azazhogy egyet találtam.
– Akkor minden rendben van. – jött a tiszteletteljes válasz.
– Te lennél az fiam – mondta a király.
No, már ezen aztán elcsodálkozott a Szegény Ember, elakadt a szava is. De mindegy is az,
úgysem jutott volna szóhoz, mert a király folytatta a beszédét.
– Neked adom a lányom kezét, meg a fele királyságot, aztán ha meghalok, tied lesz az
egész. Mit szólsz hozzá, fiam?
A Szegény Ember nem szólt hozzá semmit. Egy percig állt ott némán vagy tovább, nem lehet
azt most már megállapítani. A szemeit elfutotta a könny, a lábai reszkettek, aztán engedelmet
kért, és kisietett a fényes teremből.
A szolgák ugrottak, indultak, hogy visszahozzák, de a király intett.
– Meghatódott a fiú – mondta. – Váratlanul érte. Hagyjátok magára, hadd térjen
magához az ámulatból!
A Szegény Embert a kétségbeesés mardosta.
– Mi lesz most?
A palotában mindenki a lakodalomra készült. A konyhákban sütöttek főztek, a fényes
termeket takarították, díszítették, futárok indultak a szélrózsa minden irányába, hogy
meghívják a vendégeket. Mindenki örömteli lázban égett, csak a Szegény Ember őrlődött
magában.
– Sose búsulj! – mondta neki a Manó. – megvan mindenük, ami kell. Az egy esztendő
elrepül, és ha kiállod a próbát, boldogan élhettek, amíg meg nem haltok.
Ám a Szegény Ember nem tudott megnyugodni. Egyre csak a felesége és a gyerekei jártak a
fejében. Lógó fejjel járt föl alá, attól kellett tartani, hogy beesik valahová. Ahogy így
ténfergett, egyszer csak az istállóban találta magát.
– Felülhetsz a hátamra – mondta a paripa, mert nem hiába volt táltos paripa.
– Nem tehetem – kesergett a Szegény Ember – a király az király. Leütteti a fejemet, ha
nem engedelmeskedem.
– Te csak pattanj fel a hátamra, – mondta a paripa – a többit csak bízd rám!
És ahogy a Szegény Ember a nyeregbe pattant, száguldott vele, mint a szél. Egy szempillantás
alatt az ország határán voltak. Ott lelassított a paripa, sőt meg is álltak. A Szegény Ember
visszatekintett a gazdagságra, a fele királyságra, aztán előre nézett, amerre az övéit sejtette.
Két gondolat, két érzelem tusakodott benne, és nyilvánvaló volt, hogy az egyiknek győznie
kell. A táltos paripa türelmesen várakozott, és mintha egy pillanatra megállt volna minden. A
természet elcsendesedett, szellő sem rezdült, még a tücskök ciripelése is abbamaradt. Csak
egy percre, csak éppen egy percre. Ennyi elég is volt.
– Reggelre vissza kell, érjünk! – mondta a Szegény Ember.
– Visszaérünk – mondta a táltos, és azzal elindultak.
Gyorsabban száguldottak, mint a szél. Senki és semmi nem tudott versenyre kelni velük. Igaz,
nem is akart versenyezni senki és semmi. Nekik szurkolt minden teremtett lélek.
Éppen lemenni készülődött a nap, de még várt kicsit, hogy lássa, amint a Szegény Ember és a
Szegény Asszony megölelik egymást, hogy hallja a gyerekek örömteli nevetését, viháncoló
örömét.
– Megjött Apa!
És ahogy a legkisebbik lányka begömbölyödött apja ölébe, és nyakát átkarolva elszundikált,
csak akkor bukott le a nap a dombok mögött, de mosolya még egy órán keresztül
visszaragyogott a felhők aljára.
Gyorsan jött a hajnal, diszkréten kapált lábával a táltos paripa.
– Indulni kell!
– Nemsokára visszajövök – mondta a Szegény Ember, és nyeregbe pattant.
A száguldás visszafelé, ha lehet, még sebesebb volt. A napnál is sebesebb. Hajnalban indultak
nyugatnak, és mire a király palotájához értek, éppen akkor pirkadt. Éppen akkor csillant meg
az első napsugár a palota tornyának rézkakasán.
A Szegény Ember nem várt egy szempillantást sem, elindult, hogy fölkelti a királyt. Hanem
ezzel bizony elkésett, mert a király már izgatottan igyekezett lefelé a lépcsőn.
Nagy nap ez a mai. Még a király számára is nagy nap. A menyegző napja.
A lépcső alján találkoztak, és ahogy a király belepillantott a Szegény Ember szemébe, látott
abban mindent. A király, nemhiába, király.
– Egy szót se szólj fiam! – mondta – Értek mindent.
Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán végignézett a palotán, a birodalmán, és felsóhajtott.
– Pedig de szép lett volna!
Ennyi volt, egy sóhaj, semmi több. Egy király, ha igazi király, nem kesereg, de nem kívánja a
lehetetlent sem.
Ebben a pillanatban a lépcső tetején feltűnt a szépséges királylány alakja is, egy daliás ifjú
karján közeledett.
– Édesapám!
És a király belenézett a lánya szemébe, és abban is látott mindent.
– Egy szót se szólj lányom! – mondta – Értek mindent.
És felsóhajtott megint.
– Mi van ma?
De ebben a pillanatban felderült az arca. Mi lenne? A menyegző napja van!
És hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak.
A Szegény Embert bőségesen megjutalmazta a király, és neki adta a táltos paripát is
ráadásnak.
Éppen indulni készültek, amikor a manó megjelent. Levette a sipkáját, úgy állt meg a Szegény
Ember előtt.
– Kiálltad a próbát. Élj boldogan! – azzal eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
A Szegény Ember pedig felpattant a táltos paripa hátára, és elindult hazafelé. Mire a nap
lebukott a dombok mögött, gyerekzsivaj töltötte be az erdőszéli kicsi házat.
– Hazajött Apa!