Bálint Sándor

A „Mihók”
A tanulmány eredetileg megjelent:

A hagyomány szolgálatában
Összegyűjtött dolgozatok
Magvető, 1981
 A „Mihók”

Mint ismeretes, a miskakancsó, röviden miska, általánosabban mihók olyan mázas, plasztikus
díszítésű, régebben olykor céhkancsóul is szolgáló cserépkorsó, amelynek szája huszárcsákós
emberfejet, hasa, öble pedig zsinóros dolmányt formáz. Elmaradhatatlan díszítő motívuma a kígyó
hullámvonalas alakja. Leghíresebb mesterei a mezőcsáti, tiszafüredi, mezőtúri, hódmezővásárhelyi,
régebben még a szegedi fazekasok. 1813. évi szegedi árszabás: „Mázos legnagyobb kantsó, az a
Mihók 1 fl.” Tájszóként él a szegediekből települt bánáti Majlátfalva népének ajkán. Annak a nagy
díszes cserépkorsónak is, amelyben valamikor a szegedi szőlősgazdák, polgári bormérők a vendég
számára bort hoztak föl pincéjükből, mihók volt a neve. Domanovszky György szerint a kígyó
értelmét, szimbólumát a kutatásnak még nem sikerült megfejteni. Erdész Sándor magyarázataként a
házi kígyót, a hajlék őrző szellemét idézi.
Mi úgy véljük, hogy az ábrázolás inkább a középkori ikonográfia népművészeti hajtása: Mihály
arkangyal itt a kancsón a kígyó képében kísértő, leselkedő sátánt kényszeríti arra, hogy az emberek
áldomását, tisztes együttlétét a részegítő bor ne rontsa meg.
Nem vitás, hogy a mihók a Mihály név becéző származéka. Hasonló a szegedi dorkó: fakupa,
illetőleg hozzá hasonló cserépedény; a szegedi lukács bornak való cserépkancsó; a mezőkövesdi
jancsi, kígyósjancsi is ivásra szolgáló cserépedények neve. Az ilyen kancsókon valamikor nyilván
Szent Mihály, Szent Dorottya, Szent Lukács, János evangélista képe, később esetleg csak valami
egyszerűbb szakrális jelkép lehetett kiformázva. Az is lehetséges – mint a mezőkövesdi jancsinál
így is van -, hogy az elnevezés a szent kultuszából, emlegetéséből ábrázolás nélkül ruházódott át a
kancsóra is. A szegedi határban öreg tanyai emberektől hallottuk, hogy az efféle díszítésű butéliákat
régebben először megcsókolták. A megkínált vendégtől elvárták, hogy az is megcsókolja. Aki az
illendőséget elmulasztotta, máskor már nem szívesen kínálták meg.
Mi tehát a mihók emberalakját és kígyóábrázolását Szent Mihálynak hajdanában igen eleven
kultuszával hoznánk kapcsolatba. Ehhez azt is jó tudnunk, hogy parasztbarokk ikonográfiánk az
arkangyalt olykor magyar vitézi öltözetben, kifent bajusszal örökítette meg (Aracs, Pannonhalma).
Mihály szövevényes hazai tiszteletét itt nem részletezhetjük. Csak néhány mozzanatra utalunk.
Ünnepére már sokfelé megforrt az újbor. Innen a napnak a szegedi tanyák népe körében hallható
Borszűrő Szent Mihály elnevezése. Most már kezdődhet a „kisfarsang”, vagyis a lakodalmazásnak
őszi, Katalin napjával záruló időszaka. Országszerte emlékezetesek mai napig a termés
betakarítására következő Szent Mihály-napi vásárok, ahol az adásvételt áldomásivás pecséteelte
meg. Sokfelé most történt a béresek, pásztorok szegődése. Ez is ok volt a titulus bibendi-re, az
arkangyal emlegetésére. Már a XVIII. században nagy áldomássokkal járt együtt Székesfehérvárott,
a felsővárosi juhásztemplom tövében a Szent Mihály-napi juhászfogadás. Tata városában ezen a
napon volt a juhászok ünnepélyes céhmiséje, amely természetesen mulatozással folytatódott. A
szegedi csizmadiacéh iratai között olvassuk: „1799. Szent Mihály kántorkor együtt lévén az egész
Tzé, elkelt 14 Ft 22 x.” A szép summa azt tanúsítja, hogy a „miska” szóval becézett céhkorsó is
sűrűn körüljárt a becsületes emberek között.
A hajdani egri devorio a székesegyház egyik védőszentjének, Mihály arkangyalnak búcsúnapján
tartott, hatóságtól adott ünnepi áldomás, vendégség volt, amelyből a város szegényei sem maradtak
ki. Ez nyoma az ősi halottkultusznak is.
Az Utolsó Ítélet angyalának, Mihálynak felköszöntése, ünneplő élőknek és megtisztelt
halottaknak, egyezkedőknek és közösségnek az ő oltalmába ajánlása régebben az ő képével
díszített, róla elnevezett korsó kézről kézre adásával – hasonlóan a német „Michaelsminne”
hagyományához – ünnepélyes cselekmény volt: az egyetértést, épületes elhatározásokat, alkalmakat
akarta megpecsételni. Az áldomásivással azonban mindig együtt jár a fesztelenebb, meghittebb
hangulat is. A szakrális intencióval összefért a jókedv, derűs tréfálkozás, amely hovatovább a
kancsó bizalmasabb megnevezésén is tükröződik. Hasonlóképpen jutott Mezőkövesden a „jancsi”
névhez a Szent János borával, áldásával telt kancsó.

(1975)