5 1 5

Már lefeküdtek, amikor az idegen beállított.

Későre járt, de még mindig nagyon meleg volt,
amitől Herbert nem tudott elaludni. Nyilván
nagyapa sem, mert a szobájában motoszkált: elő-
ször kinyitotta az ablakot, aztán becsukta, majd
megint kinyitotta.
Ilyen melegben nem lehet aludni, gondolta
Herbert.
Az ő ablaka tárva-nyitva állt, de ez vajmi ke-
veset segített.
A kopogásra azonnal felült az ágyában. A fal
túloldalán megnyikordult nagyapa rugós matraca.

5
 –  Szerinted ki lehet az? – kiáltott át nagyapa.
–  Honnan tudjam? – kiáltott vissza Herbert.
Kikelt az ágyból, és felvett egy rövidnadrágot.
A  házon újabb, még határozottabb kopogás
visszhangzott végig.
– Jövök már! – morogta nagyapa.
Herbert látta, ahogy kinyitja az ajtót. Hosszú
alsójában és ingében elég idétlenül nézett ki, de
Herbert már rég nem szégyenkezett miatta.
Nagyapa úgy jelent meg, ahogy akart, és azt
csinált, amit akart. Nem volt ebben semmi
­
­újdonság.
– Jó estét! – köszönt egy hang az ajtóban. –
Elnézést a késői zavarásért, de úgy tudom, van
szabad szobájuk.
Herbert közelebb lopakodott.
–  Igen – válaszolta nagyapa. – De nem az éj-
szaka közepén. Jöjjön vissza holnap reggel!
Nyolckor nyitunk.
Herbert kilesett nagyapa háta mögül: az ajtó-

6
ban egy magas, sötét keretes szemüveget és barna
öltönyt viselő fiatalember állt.
–  Értem – mondta. – Nagyon sajnálom, hogy
ilyen későn zavarom, de késett a vonatom, és
nincs hová mennem. Nem kaphatnék mégis egy
szobát éjszakára? Megfizetem a fáradozását.
Elmosolyodott, amikor megpillantotta Her-
bertet, de aztán megint komoly képet vágott.
Mindketten arra vártak, mit szól ehhez nagy-
apa. Néhány éve, amikor a régi pajtát panzióvá
alakította, mindenki azt mondta, hogy elment
az esze, mert ugyan ki a csuda akarna itt meg-
szállni? Csakhogy a madármegfigyelőkre nem
gondoltak: Eldsala* határában feküdt egy nagy
tó, amely madarak ezreit vonzotta, a megfigyelők
pedig az ország minden részéből özönlöttek ide,
hogy tanulmányozzák őket. Ennek köszönhe-
tően nagyapa panziója igencsak jól ment.

*  A svéd nevek kiejtését lásd a könyv végén.

7
 Rosszabb volt a helyzet magával nagyapával.
Mostanában nagyon fáradt volt.
– Nem tudom, hogy oldjuk ezt meg – va-
karta a fejét. – Valóban van szabad szobánk, de
nincs kitakarítva.
Herbert ekkor meglátta az idegen poggyászát:
két nagy, fekete utazótáskát.
Nagyapa is a csomagokra nézett.
–  Uram Jézus! – mondta. – Minek ennyi cucc
a madármegfigyeléshez?
A fiatalember megint elmosolyodott. Herbert
nem értette, miért, mert azt látni lehetett rajta,
hogy nem örömében.
– Nem a madarak miatt jöttem – közölte.
– Nem? – csodálkozott nagyapa. – Akkor
a darazsak miatt?
És akkorát nevetett, hogy rájött a köhögés.
Herbert a maga részéről nem találta viccesnek a
dolgot, utálta a darazsakat, amelyekből idén ren-
geteg volt. Miután beköszöntött a hőség, rögtön
megjelentek. Esténként rovarriasztó mécseseket

8
gyújtottak, különben az ablakot sem lehetett
volna kinyitni. Nagyapa szerint ezek a darazsak
teljesen meg voltak zavarodva, mert egyébként
nem repkedtek volna éjszaka.
– Oldjuk meg valahogy ezt a szobakérdést –
javasolta az idegen, aki szemlátomást nem akarta
az orrukra kötni, mi szél hozta Eldsalába. – Egy-
szerű ember vagyok. Egy matracon is elalszom,
ha kell. Fázni biztosan nem fogok.
– Hozom a kulcsot – bólintott nagyapa. –
Kap egy szobát, amit majd holnap kitakarít
a ­takarítónő. Ágy van benne. Meg egy kis ka-
napé is.
Herbert látta, hogy az idegen alig bírja fel-
emelni a táskákat. Mitől lehetnek ilyen nehe-
zek? De nem ez volt az egyetlen furcsaság.
­Herbert úgy megijedt, hogy görcsbe rándult
a gyomra. Amikor ugyanis a vendég felemelte
az egyik táskát, vörös folt maradt utána a fa-
lépcsőn.
Vér, gondolta Herbert. Az a táska véres.

9
–  Milyen aranyos kisfiú! – mondta a fiatalember,
amikor elindultak a panzió felé. – Itt tölti a nyári
szünetet?
– Az unokám – válaszolta nagyapa. – És itt
lakik. Nem csak a nyári szünetben.
Herbert aggódva nézett utánuk, amikor el-
tűntek az épületben. Csak nehogy az idegen
bántsa nagyapát! Aztán felvett a lépcsőről egy kis
botot, és megpiszkálta a foltot. Mi más lenne, ha
nem vér? El sem tudta képzelni. Megborzongott,
és gyorsan eldobta a botot.
Nagyapa kisvártatva visszatért, mire Herbert
megkönnyebbülten kifújta a levegőt. A folt a lép-
csőn már megfeketedett.
–  Menjünk, feküdjünk le – mondta nagyapa.
Herbert bement a szobájába. Az éjjeliszekré-
nyen ott hevert a jegyzettömbje, amelybe min-
dent felírt, amit nem akart elfelejteni: mit kell
vásárolnia, és mikor kell segítenie nagyapának
befizetni a számlákat.
Bárcsak nagyapa ne esett volna le a lépcsőn,

10
és ne lett volna az a bevérzés a fejében! Az orvo-
sok elmagyarázták neki a dolgot, még képeket is
mutattak. Nagyapa eleinte nem tudott járni, és
beszélni is csak alig. Aztán lassacskán lábadozni
kezdett.
– Senkid sincs rajtam kívül – mondta Her-
bertnek. – Egyedül pedig nem maradhatsz.
Végül kiengedték a kórházból. Herbert addig
a legjobb barátjáéknál, Sallyéknál lakott. Ez ta-
valy nyáron történt, amikor Herbert tizenegy
éves lett. Most már betöltötte a tizenkettőt. Az-
óta hébe-hóba komoly ábrázatú felnőttek jöttek
hozzájuk, és azt mondták, a gyámügy küldte
őket. Aggódtak, hogy nagyapa nem tudja rende-
sen a gondját viselni Herbertnek.
A gondolatra megfájdult a gyomra, olyan ide-
ges lett. Nagyon-nagyon ideges. Ha arra akarják
kényszeríteni, hogy idegenekhez költözzön, meg-
szöknek Sallyval. Mindkettőjüknek volt egy
­bepakolt hátizsákja a szekrényében. Fel voltak
készülve rá, hogy hirtelen kell útnak indulniuk.

11
Először a Titkos Szobában bújnak el a régi szél-
malomban, aztán majd meglátják, hogyan to-
vább.
A nyitott ablak előtt egy darázs zümmögött,
ezért Herbert a meleg ellenére magára húzta a
takarót. Valami nem volt rendben ezekkel a da-
razsakkal. És volt valami furcsa ebben az idegen-
ben is. Herbert képtelen volt kiverni a fejéből.
Miért az éjszaka közepén állított be? És miért
volt véres a táskája?
 5 2 5

Herbert és Sally hetente háromszor úszni járt az

eldsalai uszodába. Nagyapa azt mondta, ez a vi­
lág legkisebb uszodája, méghozzá azért, mert
Eldsala is kicsi.
Herbertnek nem fért a fejébe, miért hajto-
gatja ezt folyton. Hiszen volt Eldsalában min-
den: uszoda, könyvtár, két iskola és egy bank.
Meg egy nagy, sűrű erdő.
Reggel Sally szokás szerint az út szélén, a pos-
taládánál várta. A távolban látni lehetett a tanyát,
ahol a szüleivel és a testvéreivel lakott. Herbert
az ő szülein kívül nem ismert más gazdákat.

13
Több tehenük volt, mintsem meg tudta volna
számolni. Sally megkérdezte otthon, lakhat-e ná-
luk, ha nagyapa már nem tudja a gondját viselni,
de a szülei nemet mondtak. Aludni aludhat ott,
de lakni nem lakhat. Herbert ezt nagyon furcsál-
lotta. A tanya ugyanis hatalmas volt, jutott volna
hely neki is.
–  Jött hozzánk tegnap valaki – mesélte Sally-
nak.
A kislány az úszófelszerelését lóbálta, miköz-
ben Herbert beszámolóját hallgatta az idegenről
és a táskáiról.
– Tényleg vér volt? – kérdezte.
– Szerintem igen – bólintott Herbert.
Azt azonban nem osztotta meg vele, mit
mondott nagyapa, amikor reggel megmutatta
neki a foltot a lépcsőn. Szerinte Herbertnek túl
élénk a fantáziája, és ez „bármi lehet”.
– Hű, ez ijesztő! – rémüldözött Sally. Aztán
legyezni kezdett az arca előtt. – Megőrülök
ezektől a darazsaktól! Mindenhol ott vannak.

14
 Apa tegnap legalább ötöt lecsapott. – Sóhajtott
egyet. – De Miranda még ezeknél is idegesítőbb.
Reggel bezárkózott a fürdőbe, és nem akart
­kijönni.
Sally és a nővére, Miranda folyton veszeke-
dett. Talán jobb is, hogy Herbert nem költözhet
hozzájuk, így legalább neki nem kell állandóan
Randa Mirandával civódnia.
Az erdő mellett ballagtak, ahol a magas fák
árnyékot vetettek az útra. Volt közöttük egy tisz-
tás, azon állt a szélmalom. Titokban ez volt a
gyerekek kedvenc helye. Kívülről réginek és ros-
katagnak tűnt, de ha az ember felmászott a lét-
rán, beléphetett a Titkos Szobába. Csak tudni
kellett, hogyan nyílik a csapóajtó a plafonon. És
ezt rajtuk kívül senki sem tudta. A Titkos Szoba
volt a tökéletes búvóhely.
Ezen a reggelen csak tízen jöttek úszásra. Her-
bert és Sally rögtön beleugrott a hideg vízbe.
– Múlt héten még tizenhárman voltunk –
mondta idegesen az úszásoktató. – Hétfőn már

15
csak tizenegyen, ma meg tízen. Ti meg ne bete-
gedjetek nekem! Itt fogok állni egyedül.
Herbert kirázta a füléből a vizet.
– Mi bajuk van a többieknek? – kérdezte.
– Azt hiszem, belázasodtak – válaszolta az
úszásoktató. – Meg elkaptak valami szemfertő-
zést. Teljesen bevörösödött a szemük.
Herbert megborzongott. Remélhetőleg nem
a medence vizétől volt. Ő nem betegedhetett le,
mert ez a hőség nagyon kimerítette nagyapát, és
most különösen sok segítségre volt szüksége.
Ekkor hangos csattanás visszhangzott végig
az uszodán. Valaki megdobta kővel az ablakot.
A  zajra Herbert a tempó közepén megállt. Az
épület előtt Alf és a bandája randalírozott.
–  Már csak ez hiányzott – nyögött fel halkan
Sally.
– Ne is foglalkozzatok velük! – szólt rájuk az
úszásoktató, majd odament az ablakhoz, hogy
elzavarja őket.
De Alf csak vigyorgott, hadonászott, és pofá-

16
kat vágott. Herbert nem ismert nála bosszantóbb
gyereket. Két évvel fölöttük járt, és folyton kö-
tözködött meg verekedett. Még Sally nővérénél,
Mirandánál is idegesítőbb volt.
Herbert összeszedte magát, és Alfot pillan-
tásra sem méltatva tovább úszott. Aztán hallotta,
hogy Sally elragadtatottan felkiált.
– Haha! Megcsípte egy darázs! Láttad, Her-
bert? Megcsípte egy darázs!
Herbert felnézett. A banda hanyatt-homlok
menekült, Alf meg a karját szorongatta.
– Megérdemelte – motyogta Herbert.
– Meg! – helyeselt Sally, és oldalba bökte. –
Versenyezzünk!
Herbert azonban nem tudta levenni a szemét
az ablakról, amely előtt egy nagy park terült el.
Alf és a barátai eltűntek ugyan, de ő észrevett
valaki mást. Egy magas alak ólálkodott odakint.
Ő volt az! Az idegen! Ugyanazt az öltönyt viselte,
mint éjszaka.
– Mi van? – kérdezte Sally.

17
 – Nézd! Ez az, akiről az előbb meséltem –
mutatott Herbert a fiatalemberre.
–  Miben mesterkedik? – ráncolta a homlokát
a kislány.
Ezt Herbert is szerette volna tudni. A fiatal-
ember az egyik kezében egy nagy befőttesüveget,
a másikban pedig egy jegyzettömböt és egy tol-
lat tartott. Megállt, körülnézett, majd letette
a tömböt meg a tollat. Aztán gyors mozdulattal
letekerte a fedelet, hirtelen hasra vetette magát,
és a befőttesüveget szájával lefelé a fűbe bo­
rította.
– Még mindig nem értem, mit csinál –
mondta Sally.
Herbert viszont értette.
Az idegen el akart kapni valamit.

–  Lehet, hogy pillangót gyűjt – találgatott Sally,

amikor hazafelé tartottak az uszodából.
A  hangjában azonban kétkedés bujkált,
mintha ő maga sem hinné, amit mond. Herbert

18
sem hitte. Volt valami furcsa ebben az idegen-
ben, és ő tudni akarta, mi az.
Amikor hazaért, csinált magának és nagyapá-
nak néhány szendvicset. Nagyapa éppen az Eld-
salai Hírlapot, a kedvenc újságját olvasta. Her-
bert átkukucskált a válla felett, és látta, hogy
szokásához híven a gyászjelentéseket böngészi.
Herbert nem szerette ezt. Nagyapa még csak het-
venegy éves volt, és ő le merte volna fogadni,
hogy legalább száz évig fog élni!
–  Elmegyek kicsit – mondta ebéd után, mert
támadt egy ötlete.
–  De vacsorára gyere haza! – kötötte a lelkére
nagyapa.
– Persze – válaszolta Herbert. – Ma kolbászt
grillezünk.
Sally bátyja megtanította, hogyan kell hasz-
nálni a grillsütőt. Nagyapa meg majd csinál
krumplipürét, ha lesz ereje hozzá.
Herbert átszaladt a panzióba, ahol hat szoba
volt. Az egyiknek az ajtaja nyitva állt. Harriet

19
néni, a takarítónő hangosan énekelt munka köz-
ben. Herbert odaosont a nyitott ajtóhoz, és meg-
állt a küszöbön. Lehet, hogy ez az idegen szobája?
Igen, ez volt az, felismerte a táskákat. De mi-
ért nem nyitotta ki őket? Herbert már sokszor
belesett a vendégek szobájába, és tudta, hogy
mindig szétpakolják a cuccaikat. De ez a helyiség
úgy nézett ki, mintha nem is laknának benne.
– A frászt hozod rám! – kiáltott rá Harriet
néni, amikor megpillantotta. – Történt valami?
Herbert egyik lábáról a másikra állt.
– Nem – felelte. – Csak kíváncsi vagyok va-
lamire.
Ekkor észrevette, hogy az ablakpárkányon egy
vaskos, fekete könyv hever. Pont olyan fekete
volt, mint az idegen táskái. Egy fáradt darázs kö-
rözött felette.
– Milyen könyv az?
–  Nem tartozik ránk – válaszolta Harriet néni
határozottan. – Nem piszkáljuk a vendégek hol-
miját.

20
 De mielőtt megakadályozhatta volna, Her-
bert fürgén odaugrott.
– Vigyázz magadra! – fenyegette Harriet
néni.
Herbertnek csak arra volt ideje, hogy elol-
vassa a könyv címét, mert Harriet néni rögvest
kikapta a kezéből. A  borítón egy nagy, arany-
színű Z díszelgett az Akik sosem alszanak szavak
társaságában. Herbert ereiben a hőség ellenére
meghűlt a vér. Milyen könyv ez? És kik nem
­alszanak sosem?