Rendhagyó töprengések az új év elsõ napjai alkalmából
Szoktál-e valamit forgatni a te szívedben? Azóta foglalkoztat ez a mondat, ezen belül meg ez a pár dõlt betûs szó, hogy Jézus születéséneka történetében ráakadtam a következõ mondat-ra: „Mária pedig mindez igéket megtartja, ésszívében forgatja vala.” (Lk 2, 19 Károli Gáspárfordításában). Nos belegondoltam, mire utal eza kifejezés, és nem csodálkoztam azon, hogyMária „forgatta a szívében” a gondolatait.• Ott, akkor a karácsonyi történet alkalmá-val, egy tizenéves gyereklány szülte meg elsõgyermekét az istálló hátsó fertályában, és sokmindenben tanácstalan…• Férje meg az adók miatt morog, meg ami-att, hogy a helybeli fõmufti egy bizonyos Heró-des, elrendelte a csecsemõk legyilkolását…• És ha ez sem volna elég, amin elgondolkoz-hat, akkor meg ott vannak a látogatóba érkezõcsillagjósok, birkatenyésztõk és angyalok nagy jövés-menése,akikmindegymáskezébeadjákakilincset kérdéseikkel, kinyilatkoztatásaikkal,énekeikkel…• És mindennek a tetejében meg az állatokott bent az istállóban, akik Máriával együtt szo-ronganak, ráadásul még beszélni is tudnak. Ajóöreg
Jób
annakidejénhasonlóangondol-kodóba esett egy hamuhegy tetején. Meg
Jónás
is, a fülledt sötétségben ücsörögve, nyakig egybálna gyomornedveiben. Lefogadom, hogy õk iséletük különös helyzeteiben forgattak egyet smást szívükben.Ígyjutokellassan,eztabevezetéstkövetõen,önmagamhoz, aki szintén szoktam forgatni dol-gokat a szívemben. Mondjuk, úgy mintegy há-rom-négy nappal újév után. Amikor még nemtörténik semmi különös, s talán ezért is nagyonkülönleges ez az idõszak. Talán ez az idõszak,amikor minden visszazökken a rendes kerékvá-gásba. A rokonok, akikkel együtt töltöttük azújévet, a szilveszterezés mámorát, már haza-mentek. A karácsony meg, úgy ahogy jött el-múlt, és bármilyen volt is – jó vagy rossz – túlvagyunk rajta. Az ünnepi rendetlenség felszá-molva.Aház,alakáskitakarítva.Amaradékki-dobva. Ilyenkor az adóbevallással – az utóbbiidõbenaláíratjákvelünk,hogyönkéntesadózókvagyunk – még korai lenne veszõdni. Aki sze-rencsésebb helyzetben van, mint én, megálla-píthatja a kerti munkának sem jött el még azideje.De azért mégsem valódi uborkaszezon ez.Mert újév elsõ vasárnap délutánján, egy sétáraindulva, azt tapasztalom, hogy az élet megy to-vább. Az átlagosnál tüzetesebb vizsgálat után afák ágain, észrevehetõen elõtûnnek az új tavaszrügyei, az ágyások mélyén pedig a hóvirágok, anárciszok, a krókuszok valami mocorgást érez-nek „lábujjaik” alatt. Meg már a nappalok is ér-zékelhetõen hosszabbak valamelyest. A szívedben, a szívünkben forgatni valamit,nem annyit tesz, hogy merengsz vagy szomor-kodsz, mégcsak nem is töprengsz. Hanemannyit, hogy mélyen elcsodálkozol valamin. Abban az idõszakban, amelyrõl most írok,annak egy délutánját teljes egészében átmor-fondíroztam, így a csodálkozás napjává avan-zsáltam.• Azokról a volt osztálytársaimról morfondí-roztam, akikkel évtizedekkel ezelõtt éveken ke-resztül együtt jártam iskolába, akiket réges rég szerettem is. Hol lehetnek most? Hogy nézhet-nek ki? Vajon lemaradtam-e valami jó dologról,amióta nem találkoztam velük? Mi lenne, hamegkeresném, ha felhívnám õket?
Hé én va- gyok, az! Ki az az én…?
• Azokról is morfondíroztam, akik még nemtudják, de jövõ ilyenkor már nem lesznek köz-tünk, hogy velünk együtt morfondírozhassa-nak. Vajon segítene-e rajtuk, ha már most tud-nák?Ésmivanazokkalagyerekekkel,akikjövõilyenkor márköztünk lesznek,demégcsak szü-leik vágyaiban léteznek?• A bebörtönzöttekrõl morfondíroztam –nem nehéz, velem szemben ott a börtön alagso-ra, naponta többször is ráeshet a tekintetem, azirodám ablakából – fõleg azokról, akiket igaz-ságtalanul büntetnek, ítélnek el. Van-e, lehet-eszámukra remény?
„Csodálkozásnapi”
morfondírozásom köze-pette egyszer azon veszem észre magam, hogytitkos paktumot kötöttem saját magammal. Er-rõl az ember másoknak nem beszél. Nem akar- ja, hogy olyan bárgyú dolgon kapják rajta, ami-lyen az újévi fogadkozás. Az ember ezt megtart-hatja magának, így nem kerülhet szorult hely-zetbe, amiért azt teszed, amirõl megfogadtadszentül, hogy nem teszed.Morfondírozás közben felidéztem középisko-lás éveimet. Amikor téli szünetet követõen elõ-ször iskolába mentem, titokban megesküdtemmagamnak, hogy az idén jobban fog menni. Ésegypárnapigténylegjobbanisment.Nemmin-digmentrendszeresenjobban–deazembernekfiatal korában sok minden eltereli a figyelmét –de egy pár nap alatt, a reménybeli lehetõségeknéhány napja során, legalábbis magamnak be-bizonyítottam, hogy valóban többre lennék ké-pes. Ha akarnám!Most – életem derekán? – amikor gondolata-im óvatosabbak, jóval bizonytalanabbak is, de jobban tükrözik tapasztalataimat, szinte öntu-datlanul megígérem magamnak ugyanezt.Többre lennék képes. De nem csak én. Más is. A nagyon nagyok, elnökök, pápa, az emberiség legnagyobbjai is. Valamennyien többre lennénkképesek.És errõl eszembe jut egy érdekes történet.Egy ember megtalálta a király lovát, de mivel
Kászoni József