NNCL1604-55Dv1.

Madárfejűek Társasága

Boris Vian

Köpök a sírotokra
A magyar kiadás alapjául szolgált:
Boris Vian:
J'irai cracher sur vos tombes
Christian Bourgois Éditeur
© Héritiers Vian et Christian
Bourgois Éditeur, 1973.
Fordította:
Rózsa László
A fordítást az eredetivel egybevetette:
dr. Nagy Péter
Könyvterv, borítógrafika:
Kiss Ilona

ELŐSZÓ
Jean d'Halluin 1946. július táján találkozott Sullivan-nel valamilyen francia-
amerikai összejövetelen. Két nap múlva Sullivan átadta neki a regénye kéziratát.
Időközben megvallotta, hogy önmagát inkább feketének tekinti, mint fehérnek,
annak ellenére, hogy túl van a vérségi válaszvonalon. Tudnivaló, hogy minden
évben több ezer "fekete" (akiket a törvény is annak tart) tűnik el a népszámlálási
listákról, és megy át a másik táborba. A feketék iránti ragaszkodása ösztönözte
Sullivant arra, hogy megvetést érezzen a "jó feketék"-kel szemben, akiket a
fehérek vállon veregetnek az irodalomban. Az a véleménye, hogy nemcsak a
képzeletben, hanem a valóságban is találkozhatunk feketékkel, akik pontosan
olyan "kemények", mint egyes fehérek. S éppen ez az, amit megpróbál bemutatni
kisregényében, amelynek összes kiadói jogát megszerezte Jean d'Halluin, amint
hírét vette a könyvnek. Sullivan már csak azért sem habozott Franciaországban
hagyni kéziratát, mert az amerikai kiadók, amelyekkel kapcsolatba lépett,
megértették vele: hiába is kísérletezik hazájában a megjelentetéssel.
A mi kiváló moralistáink bizonyára nekiesnek majd e könyv néhány – hogy úgy
mondjuk – merészebben realista részletének. Érdemes azonban aláhúznunk egy
alapvető különbséget e regény és Miller1 elbeszélései között. Az utóbbi ugyanis
soha nem riadt vissza attól, hogy a legvaskosabb kifejezéseket használja. Ezzel
szemben Sullivan szívesebben él a fordulatok és a szerkesztés lehetőségeivel,
mintsem hogy durva szavakat használjon: e tekintetben tehát közelebb van a latin
erotikához.
Egyébként az olvasó e lapokon világosan felfedezheti Cain2 irodalmi befolyását
(jóllehet a szerző nem akarja ezt észrevétetni mesterségesen vagy más formában,
az egyes szám első személy használatával, melynek elengedhetetlen voltát az
idézett szerző már a Three of a kind, című könyvének különös előszavában
meghirdette; Amerikában ezt három rövid regényt tartalmazó egyetlen
gyűjteményben adták ki, és Sabine Berritz fordította franciára). Ugyanez
vonatkozik a még modernebb Chase-re3 és a borzalmak más kedvelőire. E
tekintetben el kell ismernünk, hogy Sullivan valósabban szadista, mint illusztris
elődei; nem meglepő tehát, ha művét visszautasították Amerikában. Lefogadom,
hogy megjelenése másnapján betiltanák. Alapjában egy olyan faj bosszúvágyának
megnyilvánulásáról van itt szó, amelyet – bárki bármit mondjon is – ma is
kínoznak és terrorizálnak. Valami olyan ördögűzést kell látnunk ebben az "igazi"
fehérekkel szemben, mint amikor a kőkorszakbeli ember nyíllal átlőtt bölényeket
festegetett magának, hogy ezzel kényszerítse csapdájába zsákmányát; avagy a
valószínűségnek és a közönségízlésnek tett engedmények nagyfokú megvetését.
Sajnos Amerika, az Eldorádó földje, egyúttal a puritánok kiválasztott földje; az
alkoholistáké és a szájbarágóké; s ha Franciaországban arra törekszik az ember,
hogy eredetibbnek mutatkozzék, Amerikában nem csinálnak nagy ügyet az olyan
formák kisajátításából, amelyek sikerrel kecsegtethetnek. Istenemre mondom,
számukra ez éppen olyan, mint másnak a krumpliárusítás.
 Boris Vian

I.
Bucktonban senki nem ismert engem. Clem éppen azért választotta ezt a várost.
De még ha inamba száll is a bátorság, akkor sem lett volna elég benzinem, hogy
folytassam az utat Észak felé. Alig öt liter lötyögött a tankban. Néhány dollár és
Clem ajánlólevele, ez minden, ami a zsebemben volt. A kézitáskámról már ne is
beszéljünk. Mármint a tartalmáról. S hogy el ne felejtsem: a csomagtartóban ott
volt a kölyök revolvere. Egy vacak, olcsó kis 6.35-ös még a zsebében lapult,
amikor a seriff szólt, hogy szállítsuk haza a testét eltemettetni.
Meg kell mondanom, hogy Clem levelétől többet reméltem, mint bármi mástól.
Így már sikerülni fog, sikerülnie kell. Pillantásom a kormánykereket tartó kezemet
vizsgálta, az ujjaimat, a körmeimet. Senki nem akadhat fenn rajtuk. Ettől nem kell
tartanom. Talán megúszom. Tom, a bátyám az egyetemről ismerte Clemet. Hozzá
nem olyan volt Clem, mint a többi egyetemista. Szívesen elbeszélgetett vele,
együtt ittak, együtt mentek lógni Clem Caddyjével4. Clemnek köszönhető, hogy a
többiek megtűrték Tomot. Amikor aztán elment, hogy apja helyébe lépjen a gyár
élén, Tom kénytelen volt úgy határozni, hogy ő is távozik. Velünk együtt tért
vissza. Jól tanult, és minden nehézség nélkül megkapta a tanítói kinevezést az új
iskolába. De az, ami a kölyökkel történt, mindnyájunkat leterített. Én elég
képmutató voltam ahhoz, hogy ne szóljak semmit, de a kölyök nem. Ő nem látott
benne semmi rosszat. A lány apja és bátyja azonban kezelésbe vették a fiút.
Ekkor fordult Tom bátyám levéllel Clemhez. Ezek után én sem maradhattam
többé ezen a vidéken, ezért arra kérte Clemet, hogy találjon nekem valamit. Ne
túlságosan messze, hogy időnként láthassuk egymást, de azért elég távol ahhoz,
hogy senki se ismerjen bennünket. Azt gondolta, hogy az én arcommal és
megjelenésemmel egyáltalán semmit sem kockáztatunk. Talán igaza is volt, de
nekem mégis a kölyök sorsa jutott eszembe.
A bucktoni könyvesbolt vezetője: ez hát az új melóm. Jelentkeznem kell a korábbi
megbízottnál, és három nap alatt átvenni tőle az ügyeket. A pofa előre lépett,
máshol kapott boltvezetői kinevezést, és most minél előbb el akart füstölni innen.
Szép napsütés volt. Az utcát időközben Pearl-Harbour Streetnek keresztelték át.
Clem ezt valószínűleg nem tudta. A táblákon azonban a korábbi utcanév is
szerepelt. A 270. szám alatt megláttam a boltot, és a kapu előtt megállítottam a
Nasht. A vezető éppen számokat másolt át egy szállítólevélről a kassza mögött;
középkorú ember kék szemekkel, fakószőke hajjal – ahogyan azt ajtónyitáskor
megjegyezhettem. Köszöntem.
– Jó napot. Óhajt valamit?
– Egy levelet hoztam magának.
– Vagy úgy? Tehát maga az, akit be kell vezetnem az ügyekbe. Mutassa azt a
levelet!
Átvette, elolvasta, megfordította és visszaadta.
– Nem lesz nehéz dolgunk – mondta. – Nézze – mutatott körül –, itt az egész
készlet. Az átadást még ma este befejezhetjük. Ami pedig az árusítást, a reklámot
meg a többi ügyet illeti, kövesse az ellenőrök utasításait meg a körleveleket.
Ezeket majd átadom magának.
– Ez tehát bolthálózat?
– Igen. Fióküzlet.
– Értem – mondtam bölcs képpel. – És mi az, ami legjobban kelendő?
– Á! A regények. Rossz regények, de ez már nem ránk tartozik. Sok vallásos
könyv és iskoláskönyv. Kevés gyermekkönyv, kevés komoly könyv. Meg sem
próbáltam, hogy ezen változtassak.
– A vallásos könyvek maga szerint nem komolyak? – Nyelvét óvatosan
végighúzta ajkán.
– Ne adjon a számba olyat, amit nem mondtam. – Jóízű nevetésben törtem ki.
– Bocsásson meg, magam sem nagyon hiszek bennük.
– Akkor adnék egy tanácsot. Itt ezt ne nagyon mutassa ki, és minden vasárnap
menjen el meghallgatni a papot, mert különben térdre kényszerítik magát.
– Helyes – nyugtattam meg –, majd eljárok.
– Figyeljen – mondta, egy papírlapot tartva elém. – Ellenőrizze. Ez a múlthavi
elszámolás. Pofonegyszerű. Minden könyvet a központtól kapunk. Nincs más
tennivaló, mint három példányban vezetni a beérkezést és az eladást. Tizenöt
naponként aztán eljönnek, és összegyűjtik a pénzt. A fizetését csekken kapja meg,
némi százalékkal megtoldva.
– Adja ide – mondtam.
– Átvettem a papírlapot, beültem az alacsony kasszába, mely körbe volt rakva
könyvekkel. Ezeket a vevők vették le a polcokról, és valószínűleg még nem volt
rá ideje, hogy helyükre rakja őket.
– Mit lehet csinálni errefelé? – kérdeztem.
– Semmit – mondta. – A szemben lévő drugstore-ban vannak a lányok, és két
háztömbnyire innen, Ricardónál talál Bourbon whiskyt.
Nem éreztem bántónak a nyers modorát.
– Mióta él itt?
– Öt éve – mondta. – Még ötöt kell majd lehúznom máshol.
– És azután?
– Túlságosan kíváncsi.
– Maga a hibás. Miért mondta, hogy még öt év? Vegye úgy, hogy semmit nem
kérdeztem.
Szájának vonásai kissé megenyhültek, és szemhéját összehúzta.
– Igaza van. Szóval még öt év, és itthagyom ezt a munkát.
– Miért, mit fog csinálni?
– Írni – felelte. – Bestsellereket írni. Semmi mást, mint bestsellereket. Történelmi
regényeket, történeteket, amelyekben négerek fehér nőkkel fekszenek le, de ezért
nem lincselik meg őket; regényeket tiszta lányokról, akiknek sikerült érintetlenül
felnőniük a külvárosok alja népsége között.
Elröhögte magát.
– Szóval afféle bestsellereket! És aztán végtelenül vakmerő és eredeti regényeket.
Könnyű vakmerőnek lenni ebben az országban, nem kell más, mint kimondani
azt, amit mindenki láthat, ha veszi magának a fáradságot.
– Maga venni fogja – mondtam.
– Biztos lehet benne. Hattal már elkészültem.
– Sohasem próbálta meg kiadatni?
– Nem vagyok sem barátja, sem barátnője a kiadónak, és pénzem sincs elég, hogy
ráfordítsam.
– Tehát?
– Tehát öt év múlva lesz elég pénzem.
– Biztosan sikerül – zártam le a témát.
A következő két napban nem szűkölködtünk a munkában, annak ellenére, hogy a
bolt igazán egyszerűen működött. Naprakészen kellett tartani a megrendelési
listákat, és azután Hansen – ez volt a boltvezető neve – különböző tippeket kapott
a vevőktől, akik közül néhányan rendszeresen felkeresték, hogy
elvitatkozgassanak vele az irodalomról. Amit ebből megtudtak, az nagyjából
ugyanaz volt, mint amit a Saturday Reviewból is megtudhattak volna, vagy a
helyi újság irodalmi rovatából, amely úgy hatvanezer példányban jelent meg.
Pillanatnyilag megelégedtem azzal, hogy hallgassam őket, miközben Hansennel
beszélgettek, s ezalatt megjegyezzem a nevüket, emlékezetembe véssem az
arcukat. Az ilyesmi sokat számít a könyvesboltban; még többet, mint máshol, meg
az is, hogy nevükön szólítsam meg a vevőket, ahogy csak betették lábukat a
boltba.
Ami szállásomat illeti, sikerült elrendeznem vele a dolgot. Átveszem azt a két
szobát, amelyekben ő lakott a szembeni drugstore felett. Előlegezett néhány
dollárt, ezért megengedhettem magamnak, hogy szállodában töltsem el a három
napot, és elég figyelmes volt ahhoz, hogy a három napban kétszer meghívjon
étkezni; így nem kényszerültem tőle kölcsönkérni. Rendes fiúnak látszott.
Bosszankodtam ezen a bestseller meséjén: az ember nem így ír bestsellert, még
akkor sem, ha pénze van. Talán tehetséges volt. Legalábbis reméltem.
A harmadik nap elvitt Ricardóhoz egy ebéd előtti italra. Tíz óra lehetett, és neki
délután kellett indulnia.
Ez volt közösen elköltött utolsó ebédünk. Utána egyedül kell szembenéznem a
vevőkkel, a várossal. Fontos, hogy tartani tudjam magam. Már az is szerencse,
hogy Hansennel találkoztam. Ha eladogatom a vackaimat, talán kihúzhattam
volna három napig, de így simán rendbeszedtem magam.
Ricardo a szokásos tiszta és sivár helyiség volt. Hagymás sültkrumpli- és
fánkszag járta át. A söntés mögött lévő pofa szórakozottan merült újságjába.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte.
– Két Bourbont? – vetett rám kérdő pillantást Hansen.
Bólintottam.
A pincér nagy poharakban hozta, jéggel és szalmaszálakkal.
– Én mindig így iszom, de magát nem erőszakolom.
– Semmi baj – mondtam.
Aki még nem ivott jeges Bourbont szalmaszállal, az nem ismerheti, hogy milyen
hatása van. Olyan, mintha tűzcsapás érné az ember szájpadlását. Fantasztikus,
édes tűz.
– Csodálatos! – dicsértem.
Pillantásom az egyik tükörben arcomra esett. Teljesen hülye képet vágtam. Jó
ideje, hogy nem ittam már. Hansen nevetésben tört ki.
– Semmi az egész! Sajnos, az ember hamar hozzászokik – folytatta. – Meg kell
hogy tanítsam a mániámra a legközelebbi bisztró pincérét is, ahol majd inni
fogok.
– Sajnálom, hogy elmegy – jegyeztem meg.
Nevetett.
– Ha maradnék, akkor maga nem lehetne itt. Nem – folytatta –, jobb lesz, ha
elmegyek. Több mint öt év, a hétszentségit! – Egy hajtásra kiürítette poharát,
aztán másikat rendelt.
– Á, gyorsan bele fog jönni. – Pillantásával tetőtől talpig végigmért. – Maga
rokonszenves nekem. Van valami magában, amit nem tudok hová tenni. A hangja.
Szótlanul mosolyogtam. Pokoli egy fickó volt.
– Túlságosan telt a hangja. Nem volt maga énekes?
– Hát, énekeltem néha, de csak szórakozásból.
Már nem énekelek többé. Azelőtt, a kölyök ügye előtt igen. Énekeltem, és gitárral
kísértem magam. Handy bluesokat és régi, new-orleansi refréneket, meg
egyebeket, amiket improvizáltam, de nem volt többé kedvem gitározni. Pénz
kellett, sok pénz, hogy rendbeszedjem magam.
– Ezzel a hanggal minden nő magába esik – mondta Hansen.
Megvontam a vállam.
– Ez sem érdekli magát?
Hátba veregetett.
– Kerüljünk majd egyet a drugstore felé. Ott csípheti mindegyiket. Van egy
klubjuk a városban. Egy bobby-soxer klub. Tudja, az olyan lányok, akik piros
zoknit meg csíkos pulóvert viselnek, s akik levelet írogatnak Frank Sinatrának. A
drugstore-ban van a főhadiszállásuk. Látta már? Nem, persze, hiszen majd'
mindennap a boltban maradt.
Most rajtam volt a sor, hogy rendeljek egy Bourbont. Éreztem, ahogy az ital
végigszalad karomban, lábamban, egész testemben. Ott nálunk nélkülöztük a
bobby-soxereket. Pedig jó lett volna belőlük. Kis tizenöt évesek, hegyes kis
mellecskékkel a feszülő pulóver alatt, amit direkt csinálnak ezek a kis pipik,
nagyon is céltudatosan. Szép, egyenes tartásúak a lapossarkú cipőikben, élénkzöld
vagy élénksárga zoknival; széles szoknyák, kerek térdecskék; és mindig széttárt
combokkal ülnek a földre a fehér bugyiban. Igen, tényleg szerettem ezeket a
bobby-soxereket.
Hansen rámnézett.
– Mindenben benne vannak. Nem kockáztat sokat. Egész csomó helyük van,
ahová elvihetik magát.
– Ne nézzen engem disznónak – mondtam.
– Á, nem. Már úgy értem, hogy elhívják táncolni meg inni.
Somolygott. Bizonyára érdeklődő képet vághattam.
– Aranyosak ezek – mondta. – Majd meglátogatják magát a boltban.
– Mit keresnének?
– Színészfotókat vesznek, meg mintha csak véletlenül akadna kezükbe,
mindenféle könyvet a pszichoanalitikáról. Akarom mondani, orvosi könyveket.
Mindegyik az anatómiát tanulmányozza.
– Hát jó – dörmögtem. – Majd meglátjuk.
Bizonyára észrevette, hogy eltűnt arcomról az érdeklődés, mert más témáról
kezdett beszélni. Aztán megvacsoráztunk, ő meg délután két óra tájban elutazott.
Egyedül maradtam a butik előtt.

II.
Azt hiszem, tizenöt napja voltam már ott, amikor unatkozni kezdtem. Egész idő
alatt nem hagytam el a boltot. Az üzlet nagyszerűen ment. A könyvek jól keltek, s
a reklámot készen kaptam. A központ minden héten küldött egy csomag illusztrált
plakátot, leporellókat, hogy tegyem ki őket a kirakatba, ahol jól láthatók,
mindegyiket a megfelelő könyvhöz. Időm háromnegyede elegendő volt ahhoz,
hogy elolvassam a fülszövegeket vagy minden negyedik-ötödik oldalt, s így
megfelelő fogalmam legyen a könyvek tartalmáról – mindenesetre bőségesen elég
ahhoz, hogy rábeszéljem azokat a boldogtalanokat, akik a képes borítólap, a
leporelló, a szerző fényképe és a kis életrajzi jegyzet elolvasásával bekapták a
horgot. A könyveket éppen ezek az apróságok drágítják meg, bizonyítván, hogy
az emberek nem amiatt veszik meg, mert jó irodalom; egyszerűen el akarják
olvasni azt, amit a klubjuk javasol, amiről beszélnek, és nem sokat törődnek vele,
hogy mi is van benne.
Egyes könyvekből és szórólapokból egész kazallal kaptam, azzal az utasítással,
hogy külön kirakatot csináljak belőlük. A szórólapokat a pénztárgép mellett
helyeztem el egy halomban, és minden eladott könyvbe csúsztattam belőlük. Egy
ilyesféle nyomtatványt bárkire rá lehet sózni, és szövege az effajta kisvárosi
közönség számára könnyen érthető. A központ jól bevált módszere volt ez – s ha
egy kicsit botrányszagú könyvről volt szó, délutánra már elkapkodták.
Tulajdonképpen nem unatkoztam igazán. De kezdtem ösztönösen könnyíteni
magamon a szokásos kereskedelmi rutinnal, és így időt nyertem arra, hogy egyéb
dolgokra is gondoljak. S éppen ez az, ami nyugtalanná tett. Túlságosan is jól
mentek a dolgok.
Szép időnk volt. A nyár a végéhez közeledett. A város porszagot lehelt. Lenn a
folyó partján az emberek a fák hűvösébe húzódtak. Megérkezésem óta még ki
sem mozdultam, és semmit sem ismertem a környező vidékből. Már alaposan
rámfért, hogy friss levegőt szívjak. De egy másfajta hiány még jobban gyötört.
Nők kellettek volna.
Ezen az estén, amikor öt órakor lehúztam a bolt redőnyét, nem mentem vissza,
hogy tovább dolgozzam a neonlámpa fényében. Fogtam a kalapomat, karomra
terítettem a zakómat, s egyenesen a szemközti drugstore-ba siettem. Éppen fölötte
laktam. Benn három vendég ücsörgött. Egy tizenéves suhanc és két hasonló korú
lány. Üres pillantást vetettek rám, aztán tekintetük visszasüppedt jeges tejjel teli
poharaikba. Még a látása is beteggé tett. Szerencsére az ellenméreg ott lapult a
kabátom zsebében.
A bárpult előtt ültem le, a két lány közül a nagyobbik széke mellett. A
felszolgálónő, egy elég csúnya barna, bizonytalan mozdulattal emelte fel a fejét,
amikor meglátott.
– Mit tudna hozni nekem, amiben nincs tej? – kérdeztem.
– Citrom? – sorolta. – Grape-fruit? Coca-cola? Paradicsom?
– Grape-fruit – mondtam. – De ne töltse tele a poharat.
Megkutattam a kabátomat, és elővettem a flaskámat.
– Nálunk tilos alkoholt fogyasztani – tiltakozott ernyedten.
– Nem baj. Ez az én orvosságom – vihogtam. – Ne féltse az iparengedélyét.
Odanyújtottam egy dollárt. Ma reggel kaptam meg a csekkemet. Kilencven dollár
hetenként. Clem tudta, mire van szükségem. A nő leszámolta a visszajárót, én
meg szép borravalót hagytam neki.
A grape-fruit Bourbonnal nem valami mesés dolog, de mindenesetre jobb, mint
üresen. Már jobban éreztem magam. Valósággal megkönnyebbültem. A három
kölyök rám nézett. Ezeknek a taknyosoknak egy huszonhat éves pofa már öreg.
Egy mosolyt küldtem a kis szőke felé; égszínkék, fehércsíkos blúzt viselt gallér
nélkül, ujjait feltűrte, és vastag krepptalpú cipőjében kis fehér zoknit hordott.
Elragadó volt. Bombajó alakú. Kemény lehetett az ember keze alatt, mint az
éretlen szilva.
Melltartót nem hordott, és mellbimbói kirajzolódtak a gyapjúszövet alatt. Ő is rám
mosolygott.
– Meleg van, mi? – mondtam.
– Döglesztően – felelte nyújtózkodva.
A hóna alatt két nedvességfolt tűnt elő. Valamit elindított bennem. Felálltam, és
egy ötcentest csúsztattam a zeneautomatába.
– Lenne kedve táncolni? – kérdeztem hozzá lépve.
– Óh! Maga megöl engem! – kacérkodott.
Olyan szorosan simult hozzám, hogy elállt a lélegzetem. Tisztára bébi illata volt.
Keskeny termetén átértem a jobb vállát a karjával együtt. Feljebb vittem a
kezemet, és ujjaimat pontosan a melle alá csúsztattam. A két másik bennünket
bámult, majd ők is táncolni kezdtek. Egy elcsépelt Shoo Fly ment, Diasah Shore-
ral. A lány vele dúdolta. A felszolgálónő kikukkantott képes magazinja mögül,
amikor meglátta, hogy táncolunk, aztán néhány pillanat múlva visszabújt
olvasmányaiba.
Semmi mást nem hordott a pulóvere alatt. Ezt rögtön éreztem. Nagyon szerettem
volna, ha a lemez abbamarad, különben még két perc, és nem vagyok
szalonképes. Elengedett, visszatért a helyére, és rám nézett.
– Ahhoz képest, hogy felnőtt, nem táncol rosszul... – mondta.
– A nagyapámtól tanultam – feleltem.
– Meg is látszik – csúfolódott. – Nem nagyon strapálja magát.
– A jive-ben maga biztosan erősebb, de én megtaníthatom egyéb trükkre is.
Félig lehunyta a szemét.
– A nagymenők trükkjeire?
– Az magától függ, hogy van-e hozzá tehetsége.
– Már látom, hová akar kilyukadni.
– Engem nem lát kilyukadni sehova sem. Van valakinek gitárja maguk között?
– Gitáron játszik? – szólt közbe a fiú olyan képpel, mint aki most ébredt.
– Igen, egy kicsit.
– Akkor énekel is – mondta a másik lány.
– Egy kicsit énekelek is.
– A hangja, mint Cab Callowayé, biztosan – csúfolódott az első.
Bosszúsnak látszott, hogy a többiek beszélgetni kezdtek velem. Meg kellett
nyugtatnom.
– Vigyenek el valahová, ahol van gitár, és megmutatom, hogy mit tudok. Nem
állítom, hogy W.C. Handy vagyok, de tudok bluesokat játszani.
A lány állta pillantásaimat.
– Jó – mondta –, akkor gyerünk B. J.-hez.
– Neki van gitárja?
– Van gitárja, és a neve Betty Jane.
– B. J., mint Baruch Junior – csipkelődtem.
– Az hát – mondta a lány –, az is itt lakik. Jöjjön.
– Rögtön odamegyünk? – kérdezte a fiú.
– Miért ne? Hadd kapja meg ő is a magáét.
– Oké – mondta a srác. – Engem Dicknek hívnak. Ő meg Jicky.
Arra a lányra mutatott, akivel táncoltam.
– Én pedig Judy vagyok – mondta a másik lány.
– Lee Anderson. Én vezetem a szemközti könyvüzletet.
– Tudjuk – mondta Jicky. – Tizenöt napja tudjuk.
– Magukat ez ennyire érdekli?
– Persze – mondta Judy. – Férfihiány van ebben a fészekben.
Dick tiltakozni próbált, miközben mind a négyen kifelé mentünk. Elég izgatottnak
látszottak. Nekem pedig maradt elég Bourbonom, hogy egy kicsit jobban
felizgassam őket, ha szükség lesz rá.
– Megyek akkor maguk után – mondtam mégegyszer odakinn.
A kapu előtt Dick roadstere, egy öreg Chrysler várakozott. A két lányt előre
ültette, magam a hátsó ülésen helyezkedtem el.
– Mit csinálnak maguk civilben, gyerekek? – kérdeztem. A kocsi egyből indult, és
Jicky az ülésre térdelve arccal felém fordult, hogy válaszoljon.
– Dolgozunk – mondta.
– Tanulmányok? – tapogatóztam.
– Az is, meg más is.
– Ha egy kicsit idébb jönne – mondtam hangosabban a szél miatt –
kényelmesebben beszélgethetnénk.
Félig lecsukta a szemét. Valamelyik filmből leshette el ezt a pózt.
– Nem akarja kompromittálni magát, mi?
– Törődöm is vele – mondta a lány.
Átkaroltam a vállát, hogy áthúzzam az üléstámlán.
– Hé, ti ott! – szólt Judy megfordulva. – Elég speciális módon beszélgettek.
Át akartam ültetni Jickyt a bal oldalamra, és igyekeztem minden jó helyen
megfogni. Ő meg elég jól odatartotta magát. Olyan képet vágott, mint aki érti a
tréfát. A bőrülésre tettem le, és átöleltem a nyakát.
– Most nyugi, vagy elfenekelem.
– Mi van ebben a flaskában? – kérdezte.
A zakóm a térdemen volt. A lány a kabát alá csúsztatta kezeit. Nem gyanítottam,
hogy kifejezett szándékkal teszi, de ugyancsak jól célzott.
– Nem nyúlkálunk – mondtam visszahúzva a kezét. – Majd én kiszolgálom.
Lecsavartam a nikkelezett kupakot, és odatartottam neki a flaskát. Egy jót húzott
belőle.
– Ne az egészet! – tiltakozott Dick.
A visszapillantóból figyelt bennünket.
– Lökje ide nekem is, Lee, vén róka...
– Ne féljen, van ebből másik is.
Fél kézzel tartotta a volánt, a másikkal a levegőbe csapkodott a mi irányunkba.
– Mit hülyéskedsz, mi? – szólt rá Judy. – Még árokba viszel bennünket!
– Maga a józan feje ennek a bandának – vetettem oda. – Sohasem veszti el a
hidegvérét?
– Soha! – mondta a lány.
Röptében kapta el a flaskát abban a pillanatban, ahogy Dick vissza akarta adni
nekem. Amikor elém tartotta, már üres volt.
– A teremtésit – jegyeztem meg –, most jobban érzi magát?
– Óh! Ez nem is olyan szörnyű... – mondta.
Láttam, hogy könnyes lesz a szeme, de elég jól tartotta magát. Csak a hangja
fulladozott egy kicsit.
– Ebből aztán semmi sem maradt nekem – mondta Jicky.
– Majd keresünk még belőle – nyugtattam meg. – Gyerünk azért a gitárért, aztán
majd visszafordulunk Ricardóhoz.
– Könnyű magának – mondta a kölyök. – Bennünket azonban nem szolgálnak ki.
– Íme, mit tesz az, ha az embernek ilyen fiatal képe van – ugrattam őket.
– No, annyira azért nem – dünnyögte Jicky.
Izgett-mozgott, és úgy helyezkedett el, hogy számomra nem maradt más hátra,
mint hogy összezárjam az ujjaim, s a tenyeremben volt. A roadster hirtelen
megállt, és én hanyagul otthagytam a kezem a karján.
– Jövök vissza – jelentette be Dick.
Kimászott a kocsiból, és a ház felé futott. Az szemmel láthatólag egy sorház
részét képezte, amelyet ugyanaz a vállalkozó épített a lakótelepen. Dick
hamarosan feltűnt a kapubejáratnál. Egy lakkozott tokban lévő gitárt tartott a
kezében. Becsapta maga mögött a kaput, és három ugrással a kocsiban termett.
– Mit tegyünk? B. J. nincs itthon.
– Majd visszahozzuk neki. Induljunk. Gyerünk Ricardóhoz, hogy megtölthessem
a palackokat.
– Jó kis hírnévre tesz majd szert – mondta Judy.
– Á – nyugtattam meg –, rögtön rájönnek, hogy maga volt az, aki berántott engem
ebbe a piszkos kis orgiába.
Most visszafelé tettük meg ugyanazt az útvonalat, de a gitár zavart engem. Azt
mondtam a fiúnak, hogy egy kicsit távolabb álljon meg a presszótól, én meg
kiszállok, hogy teletölthessem a flaskákat. Vettem egy tartalék üveggel is, és
visszamentem a bandához. Dick és Judy az első ülésen térdeltek, és energikus
vitát folytattak a szőkével.
– Mi a véleménye, Lee? – kérdezte a fiú. – Menjünk fürödni?
– Helyes – mondtam. – Tudnának kölcsönözni egy fürdőnadrágot? Nincs nálam
semmi...
– Á, azt elintézzük!
Indított, és kimentünk a városból. Majdnem mindjárt befordult egy ösvényre,
amely olyan keskeny volt, hogy éppen csak elfért rajta a Chrysler, és rettentően el
volt hanyagolva.
– Tudok egy klassz helyet a fürdéshez – biztatott. – Soha egy lélek sem jár arra!
És micsoda víz!
– Pisztrángos folyó?
– Igen, egy kis öböllel és fehér homokkal. Senki sem kószál arra. Csak mi tudjuk
az utat.
– Azt látom – mondtam összeszorítva állkapcsomat, amely majd eltört minden
zökkenőnél. – El kellene cserélnie a roadsterét egy bulldózerre.
– Ez is a balhéhoz tartozik – magyarázta. – Éppen az ilyesmi tartja távol az
embereket attól, hogy erre kujtorogjanak.
Beletaposott a gázba, én pedig a Teremtő kegyeibe ajánlottam csontjaimat. Az
ösvény hirtelen elkanyarodott, és vagy százötven méterrel arrább megállt a kocsi.
Nem látszott más, csak földhányások. A Chrysler éppen egy nagy jávorfa előtt
stoppolt, és Dick meg Judy a földre huppantak. Én is előre ugrottam, és röptében
kaptam el Jickyt. Dick fogta a gitárt, és ment előttünk. Igyekeztem követni. Az
ágak között egy szűk csapás volt, ahonnan hirtelen előtűnt a folyó, frissen,
átlátszóan, mint egy pohár gin. A nap már alacsonyan sütött, de a forróság még
nem enyhült. A vízparti árnyékban borzongani lehetett, a másik oldal azonban
ragyogott a sugaraktól. Sűrű, száraz és poros fű nőtt a lejtőn, egészen a vízpartig.
– Nem rossz kis zug. Teljesen egyedül bukkantak rá?
– Nem vagyunk mi olyan dinkák – mondta Jicky.
Egy száraz göröngy találta el a nyakamat.
– Ha nincsenek észnél – fenyegetőztem –, akkor nem kapnak több piát.
A zsebemre ütöttem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
– Óh, ne haragudjon, öreg blues énekes – mondta a lány. – Inkább mutassa meg,
hogy mit tud.
– Fürdőnadrág? – kérdeztem Dicket.
– Nincs szükség rá, senki nem jár erre.
Megfordultam. Judy már levette a pólóját. Nem sok mindent hordott alatta. A
szoknyája végigcsúszott a combján és pillanatok alatt a levegőbe repültek a cipői,
zoknijai. Elnyújtózkodott a fűben teljesen meztelenül. Elég ostoba képet
vághattam, mert olyan csúfondárosan nevetett az orra alatt, hogy csaknem
kizökkentem a nyugalmamból. Dick és Jicky ugyanolyan kosztümben gördültek
mellé. Ennyire nevetséges helyzetben én látszottam zavartnak. Meglepett a fiú
soványsága, ahogy a bordái előtűntek napcserzette bőre alatt.
Oké, mondtam, akkor én sem kényeskedem.
Szándékosan húztam az időt. Tudom, hogy mit érek meztelenül, és biztosítok
mindenkit, hogy volt idejük meggyőződni erről, miközben vetkőztem.
Megropogtattam a csontjaimat, jól kinyújtóztattam magam, és melléjük ültem.
Még nem voltam teljesen lehiggadva a Jickyvel való kis fogdosások után, de nem
tettem semmit, hogy bármit is elrejtsek. Feltételezem, azt hitték, hogy
elgyávultam.
Megmarkoltam a gitárt. Kiváló Ediphone volt. Nem valami kényelmes földön
ülve játszani, ezért szóltam Dicknek:
– Nem haragszik, ha kiveszem az egyik üléspárnát a tragacsból?
– Magával megyek – mondta Jicky.
Úgy siklott az ágak között a vízben, mint egy angolna. Furcsa hatást tett rám,
ahogy néztem a kölyök-testét, s a sztárhoz illő fejét a sötét árnyakkal telt bozót
közepén. Letettem a gitárt, és utána eredtem. Előnye volt, és amikorra én a
kocsihoz értem, ő már visszafelé jött a nehéz bőrüléssel.
– Adja csak ide! – mondtam.
– Hagyjon békén, Tarzan! – kiáltott.
Nem hallgattam a tiltakozására, és megragadtam hátulról, mint egy vadállat.
Elengedte a kocsiülést, és várta, hogy mi történik. Olyan volt, mint egy
nősténymajom. Miután számot vetett helyzetével, teljes erejéből harcolni kezdett.
Nevetni kezdtem. Szerettem az ilyesmit. A fű magasra nőtt ezen a helyen, és lágy
volt, mint a gumimatrac. A földre csúszott, és én követtem. Mindketten
harcoltunk, mint a vadak. Napbarnított volt egészen a mellbimbójáig, anélkül,
hogy látszott volna a melltartó helye, amely oly sok meztelen lányt elcsúfít. És
sima volt, mint a barack, meztelen, mint egy kislány, de amikor sikerült magam
alá szorítanom, megértettem, hogy többet tud, mint egy kislány. Technikájának
legjobb választékát mutatta be nekem, aki hosszú hónapok óta éheztem már.
Ujjaim alatt éreztem sima csípőjének árkait, kerek és kemény fenekét, amely
olyan volt, mint egy görögdinnye. Alig tíz percig tartott. Azt színlelte, mintha
elaludt volna, és abban a pillanatban, amikor egészen mélyre hatoltam benne,
ledobott mint egy batyut, s szaladt előlem egészen a folyóig. Felszedtem az ülést,
és futottam utána. A víz szélén lendületet vett, és minden fröcskölés nélkül
elmerült.
– Maga már fürdik?
Ez Judy hangja volt. A hátán elterülve egy fűzfa-rügyecskét rágott, s kezét a feje
alá kulcsolta. Dick mellette hempergett, és combját simogatta. Az egyik flaska
üresen feküdt mellette a földön. A lány észrevette pillantásomat.
– Igen... üres! – nevetett. – Az egyiket meghagytuk magának.
Jicky a víz másik partján bóklászott. Megtapogattam a zakómat, és kivettem
belőle a másik üveget, aztán a vízbe merültem. Langyos volt. Csodálatos
formában éreztem magam. Kifulladásig sprinteltem, és a folyó közepén elértem a
lányt. Talán két méter mély lehetett itt, és az áramlat majdnem észrevehetetlen.
– Nem szomjas? – kérdeztem tőle egyik karommal csapdosva a vizet, hogy
felszínen tartsam magam.
– De még mennyire! Maga aztán alaposan ki tud fárasztani a rodeó módszerével.
– Jöjjön – mondtam. – Nyújtózzon egyet.
Hagyta, hogy a hátára fektessem, és alája csússzak, egyik karommal a törzsét
átölelve. A másik karommal odanyújtottam a flaskát. Miközben azt megragadta,
úgy intéztem, hogy ujjaim végigsimítsák a combját. Óvatosan szétfeszítettem a
lábát, és újból magamévá tettem a vízben. Teljesen átadta magát. Majdnem
álltunk, és csak annyit mozogtunk, hogy el ne süllyedjünk.

III.
Így folytatódott szeptemberig. Volt a bandájukban öt vagy hat más kölyök, fiúk és
lányok. B. J., akitől a gitárt kölcsönöztük, rossz alakú lány, de bőrének különleges
illata volt. Aztán Susie Ann, egy másik szőke, de gömbölyűbb, mint Jicky, és egy
jelentéktelen gesztenyebarna, aki csak végigtáncolta a napokat. A fiúk éppen
olyan ostobák voltak, amilyennek csak kívánhattam őket. Nem kezdtem újból azt
a mulatságot, hogy velük furikázzak végig a városon; tönkrement volna a hírem a
vidéken. A folyócska mellett találkozgattunk, és ők is őrizték a titkot
találkozásainkról, hiszen kényelmes gin- és Bourbon-forrás voltam számukra.
Minden lányt megkaptam, egyiket a másik után, de ez túlságosan egyszerű volt,
és egy kicsit undorító. Majdnem olyan könnyedén csinálták, mint amikor az
ember fogat mos higiéniai okokból. Úgy viselkedtek, mint egy majomhorda,
lomposak, lármásak, haspókok voltak; de pillanatnyilag be kellett érnem velük.
Gyakran játszottam a gitáron: fölényem bizonyításához ez akkor is elegendő volt,
ha nem lettem volna képes elnáspángolni ezeket a fiúkat egyszerre és egy kézzel.
Ők viszont megtanítottak a jitterbourg és a jive stílusra. Nem sokat kellett
erőlködnöm, hogy hamarosan jobban csináljam, mint ők. De ez nem az ő hibájuk
volt.
Rosszul aludtam ezidőtájt, és sokat gondoltam a kölyökre. Tomot kétszer láttam
viszont. Tartotta magát. Az ügyről már nem beszéltek az emberek arrafelé.
Nyugodtan hagyták Tomot az iskolájában, engem pedig szinte sohasem láttak.
Anne Morvan apja a megye egyetemére küldte a lányt; ők meg a fiával együtt
csinálták tovább a dolgukat. Tom megkérdezte, hogy megy a sorom, én pedig
elmondtam neki, hogy a bankszámlám már százhúsz dollárra nőtt. Mindenen
spóroltam, kivéve az alkoholt, s a könyvek elég jól fogytak. Sőt, a nyár végére
még a forgalom növekedésével is számoltam. Azt tanácsolta, hogy ne
hanyagoljam el a vallási kötelezettségemet. Ez olyasmi volt, amitől szívesen
megszabadultam volna, de úgy rendeztem, hogy az emberek ezt éppoly kevéssé
vegyék észre, mint egyebet. Tom hitt Istenben. Éppen úgy elmentem a vasárnapi
istentiszteletre, mint Hansen, de azt hiszem, hogy az ember nem maradhat
egyszerre felvilágosult és istenhívő, s én azt akartam, hogy felvilágosult
maradjak.
Amikor kijöttünk a templomból, a folyónál találkoztunk, passzolgattuk
egymásnak a lányokat, körülbelül azzal a szeméremmel, ahogyan egy
majomhorda üzekedik. Aztán elmúlt a nyár anélkül, hogy tudatára ébredtünk
volna, és megkezdődtek az esőzések.
Gyakran betértem Ricardóhoz. Időnként a drugstore-ba is ellátogattam, hogy
megtáncoltassam a környékbeli csajokat. A jive-t jobban jártam, mint ők, és
természetes tehetségem is volt hozzá. Buckton legjobb módú ürgéi már egész
rajokban kezdtek visszatérni. Jöttek Floridából vagy Santa Monicából vagy mit
tudom, honnan. Szőkén, napbarnítottan, de nem barnábban, mint mi, akik a
folyóparton voltunk. A bolt valóságos randevúzó hely lett.
Azok ott még nem ismertek engem, de volt időm, és nem szabad, hogy túlságosan
siessek.

IV.
Aztán Dexter is visszajött. Róla annyit beszéltek, hogy már a könyökömön jött ki.
Dexter a város előkelő negyedében az egyik legelegánsabb házban lakott. Szülei
New Yorkban maradtak, ő azonban egész évben Bucktonban tartózkodott, mert
tüdejével gyengélkedett. Tősgyökeres bucktoni volt, s ebben a városban éppen
úgy lehet tanulmányokat folytatni, mint másutt. Már úgy ismertem Dexter
Packardját, a golfütőit, a rádióját, a pincéjét és bárját, mintha vele töltöttem volna
az életemet; s amikor megláttam, nem is csalódtam. Az a piszkos kis fráter volt,
akinek elképzeltem. Sovány, barna pofa, egy kicsit indiános képpel, alattomos,
fekete szemekkel, jól fésült hajjal, és keskeny száj ült nagy görbe orra alatt.
Szörnyű keze volt, nagy dorongok, olyan körmökkel, mintha keresztbe álltak
volna, szélte nagyobb, mint a hossza, és puffadtak, mint egy betegé.
Mind mentek Dexter után, mint a kutyák a májdarabokra. Én egy kicsit
veszítettem a fontosságomból mint alkoholbeszerző, de a gitár megvolt, és volt
még tarsolyomban néhány kis zenés sztepp-mutatvány, amit elképzelni sem
tudtak. Ráértem. Nekem azonban nagyobb falat kellett, és Dexter bandájában
biztosan rábukkanok arra, amit azóta kívántam, amióta minden éjjel a kölyökkel
álmodtam. Azt hiszem, megnyertem Dexter tetszését. Pedig utálnia kellett volna
az izmaim, a termetem, a gitárom miatt, de ezek inkább vonzották. Mindenem
megvolt, ami belőle hiányzott. Neki viszont dohánya volt. Tény, hogy
megértettük egymást. És aztán kezdettől fogva rájött, hogy sok mindenre kapható
vagyok. Nem gyanakodott arra, hogy mit akartam; nem, nem ment el odáig;
hogyan is gondolt volna többre, mint mások? Egyszerűen azt hitte, hogy az én
révemen sikerül majd néhány jó kis orgiát összehozni, valami különlegesen
borsosat. És ebben nem is tévedett.
A város nagyjából együtt volt már, és most elkezdtem természettudományos,
geológiai, fizikai és más efféle tankönyveket eladni. Mind küldték hozzám a
haverjaikat. A lányok szörnyű rámenősek voltak. Tizennégy éves korukban már
fogdostatták magukat, és mindegyik igyekezett, hogy ürügyet találjon rá
könyvvásárlás közben. Megtapogattatták velem izmaikat, hogy megállapítsam a
vakáció eredményét, s az ember aztán a combjuknál folytatta. Mégis, volt néhány
komoly vevőm, s tekintettel kellett lennem a helyzetemre. De ezek a
kölyöklányok tüzeltek, mint a kis szukák, és a nap bármelyik órájában majd
elfolytak. Biztos, hogy nem lehet könnyű dolga egy egyetemi professzornak, ha
már egy könyvkereskedőt is így körüldongnak.
Amikor az iskola újra elkezdődött, egy kicsit nyugodtabb lettem. A csajok nem
jöttek, csak délután. Ami szörnyű, hogy a srácok is mind kedveltek. Ezek a
teremtmények még se nem hímek, se nem nőstények, kivéve néhányat, akiket már
férfiszámba lehet venni közülük. A fiúknak ugyanúgy tetszett, ha rám
akaszkodhattak. És az volt a mániájuk, hogy mindig ott táncoltak. Amikor már
vagy öten összejöttek, rögtön dúdolni kezdtek valamilyen számot, és rázták
magukat a ritmusra. Jólesett nekem ez, mert olyasmi volt, amit tőlünk lestek el.
Külsőm miatt már alig nyugtalankodtam. Azt hiszem, lehetetlen volt gyanakodni
rám. Az egyik utóbbi fürdőzésnél Dexter ugyan megijesztett. Már éppen
hülyeséget készültem csinálni az egyik csajjal; meztelenül a levegőbe dobtam, és
karommal elkaptam, mint egy babát. Ő meg hasonfekve figyelt bennünket. Csúf
látvány volt ez a nyápic ember a hátán egy tüdőcsapolás nyomával. Kétszer volt
mellhártyagyulladása. Alulról nézett fel rám, és azt mondta:
– Maga nem olyan testi felépítésű, mint mások. Lee, magának olyan ejtett válla
van, mint egy néger bokszolónak.
Otthagytam a lányt, és mozdulataimra vigyázva körültáncoltam, miközben saját
komponált szövegemet énekeltem. Mindenki nevetett, de én bosszús voltam.
Dexter azonban nem nevetett, hanem tovább fürkészett.
Este megpillantottam magamat a mosdó feletti tükörben, és most énbelőlem tört
ki a nevetés. A szőke hajammal, fehér és rózsás bőrömmel valójában nem
kockáztattam semmit. Rá tudom szedni ezeket. Dexterből csak az irigység beszélt.
No és ha ejtett vállam van? Miért lenne az baj? Ritkán aludtam olyan jól, mint
akkor éjszaka. Két napra rá egy hétvégi partit szerveztek Dexteréknél. Megjelenés
estélyiben. Egy szmokingot béreltem, amelyet a boltos gyorsan testhez igazított;
az ürge, aki előttem hordta, nagyjából az én termetem lehetett, és a ruha
egyáltalán nem lötyögött rajtam.
Ezen az éjszakán megint a kölyökkel álmodtam.

V.
Amikor beléptem Dexterhez, megértettem, hogy miért kell estélyi öltözék;
csoportunk szinte elveszett a többségében elit közönséghez tartozók között.
Rögtön felismertem őket; a doktort, a lelkészt és a hasonszőrűeket. Egy
feketebőrű inas jött elvenni a kalapomat, és másik kettőt is észrevettem közülük.
Ezután Dexter megragadta a karomat, és bemutatott szüleinek. Rájöttem, hogy a
születésnapját ünnepli. Az anyja hasonlított rá; kis, sovány, barna asszony,
piszkos színű szemekkel, az apja pedig olyan típus, akit az embernek kedve lenne
egy párna alatt lassan megfojtani, annyira keresztülnéz az embereken. B. J., Judy,
Jicky és a többiek estélyi ruhában voltak, és nagyon bájologtak. Nem tudtam nem
gondolni a puncijukra, amikor láttam, mint teszik-veszik magukat, miközben
koktélt isznak, vagy ezekkel a szemüveges, komoly pofákkal táncolnak. Időnként
összekacsintottunk, hogy ne veszítsük el egymással a kapcsolatot. Émelyítő.
Pia volt roskadásig. Dexter értett hozzá, hogy kell fogadni a haverokat.
Bemutatkoztam egy-két lánynak, rumbát táncoltam velük, és ittam, minthogy nem
nagyon volt mást mit tenni. Egy jó blues Judyval megbizsergette a szívemet;
egyike volt azoknak a lányoknak, akivel ritkán szeretkeztem. Úgy éreztem, hogy
kerül engem, és én sem kerestem az alkalmat, hogy többször megkapjam, mint a
többieket, de azt hittem, hogy ezen az estén nem fogok élve szabadulni a combja
közül; te jó Isten, hogy tüzelt! Fel akart vinni Dexter szobájába, de nem voltam
benne biztos, hogy ott nyugton marad, inkább elvittem inni valamit, hogy
kárpótoljam, de aztán mintha villámcsapás ért volna, amikor megpillantottam egy
belépő társaságot.
Három nő volt, kettő közülük fiatal. A harmadik negyven körüli, s velük egy férfi,
de nem az utóbbiakról akarok beszélni. Igen, rögtön tudtam, hogy végre
megtaláltam, amit kerestem. Ha látná a kölyök ezt a kettőt, talán még a sírjából is
kimászna örömében. Megszorítottam Judy karját, aki azt hitte, hogy
megkívántam, mert hozzám bújt. A két lányt, úgy ahogy voltak, rögtön az
ágyamba vittem volna. Elengedtem Judyt, feltűnés nélkül megsimogattam a
fenekét, aztán leejtettem a karomat.
– Ki ez a két baba, Judy?
– Szóval érdekli magát, vén könyvárus?
– Mondja, honnan szedte elő Dexter ezeket a tündéreket?
– A jobb társaságból. Ezek nem kertvárosi bobby-soxerek, tudja, Lee. És
semmiféle nudizás nincs velük!
– Bitangul sajnálom! Ha jól meggondolom, azt hiszem, a harmadikat is vállalnám,
csak hogy megkapjam a két másikat.
– Ne izgassa fel úgy magát, öregfiú. Ezek nem idevalósiak.
– Honnan jöttek?
– Prixville-ből. Száz mérföldnyire innen, Dexter papa régi barátai.
– Mind a kettő?
– Úgy valahogy. Maga megkukult ma este, kedves Joe Louisom. Ez két nővér az
anyjukkal meg az apjukkal, Lou Asquith és Jean Asquith. Jean a szőke. Ő az
idősebb, Lou öt évvel fiatalabb nála.
– Akkor ő tizenhat éves lehet? – próbálkoztam.
– Tizenöt. Lee Anderson, maga ejti a bandát, és ráhajt Asquith papa csibéire?
– Maga meghülyült, Judy. Magát nem bizsergetik ezek a lányok?
– Én a hapsikat kedvelem, s bocsásson meg, de normálisnak érzem magam,
legalábbis ma este. Táncoltasson meg, Lee.
– Bemutat majd engem?
– Kérje meg erre Dextert.
– Oké – mondtam.
Megtáncoltattam a lemez két utolsó taktusára, s amikor az befejeződött, letettem.
Dexter éppen egy pipit fűzött a sarokban.
– Óh, Dexter!
– Igen!
Megfordult, s megpillantva engem bohóckodó képet vágott, de nem vettem a
lapot.
– Ezek a lányok... Asquithék... ugye? Jól tudom? Mutasson be nekik.
– Természetesen, öregfiú. Jöjjön velem.
Egészen közelről nézve, a lányok túlszárnyalták azt is, amit a bárból nézve láttam.
Egyszerűen szenzációsak voltak. Habogtam valamit, és Lout, a barnát felkértem
egy slow-ra, amit a lemezlovas halászott ki a csomag alól. Úristen! Áldottam az
eget és azt a pofát, aki a szmokingomat a termetemre igazította. Egy kicsit jobban
magamhoz szorítottam, mint szokásos, de mégsem mertem vele úgy összetapadni,
mint ahogyan nálunk, a bandában egyik a másikhoz tapadt, ha kedvünk támadt rá.
Nem tudom, mivel parfümözte be magát, biztosan nagyon drágával; valószínűleg
francia parfümmel. Barna haja volt, amelyet féloldalra fésült, és sárga vadmacska
szeme volt egy elég sápadt, háromszögletű arc felett, és a teste... Még ha
rágondolok is, izgalomba hoz. A ruháját semmi sem tartotta, nem is tudom,
hogyan, mert nem volt semmiféle pántja sem a nyakán, sem a vállán, talán a
melle... Mert a mellével egy tucat ilyen könnyű ruhát is megtartott volna, olyan
kemény és hegyes volt. Egy kicsit magamhoz húztam, a szmokingom kivágásánál
és a selyemingemen keresztül éreztem a bimbóját. A többieknek az áttetsző
ruhákon keresztül látni lehetett a bugyi szegélyét a combjukon, de ő másként
rendezte el, mert a hónaljától a bokájáig olyan sima volt a vonala, mint egy
tejesköcsögé. Rögtön azután, hogy visszanyertem lélegzetemet, megpróbálkoztam
beszélgetni vele.
– Hogy lehet az, hogy magát sohasem látjuk itt?
– Látni lehet. Magam vagyok rá a bizonyíték.
Egy kicsit hátradőlt, hogy szemügyre vegyen. Egy jó fejjel voltam magasabb nála.
– Akarom mondani, itt a városban...
– Láthatna, ha Prixville-ben járna.
– Akkor azt hiszem, hogy ki kell bérelnem valamit Prixville-ben. – Haboztam,
mielőtt ezt rávágtam volna. Nem akartam túl gyorsan előreszaladni, de ezekkel a
lányokkal soha nem tudja az ember. Meg kell kockáztatni. Nem vágott meglepett
arcot, egy kicsit mosolygott, de a szeme hideg maradt.
– Nem feltétlenül látna ilyennek, mint most.
– Gondolom, elég sok hódolója lehet...
Határozottan, tapintat nélkül ütöttem a vasat. Nem öltözik így valaki, ha a szeme
valóban hideg.
– Óh – mondta –, Prixville-ben nincs sok érdekes ember.
– Kitűnő – mondtam. – Akkor tehát lehet esélyem.
– Nem tudom, hogy maga érdekes-e?
Ez csapda. Mindezek után magam kerestem azt, ami velem történt. De nem
tágítottam olyan hamar.
– Ki az, aki érdekli magát?
– Nem rossz magával. De ez csalóka is lehet. Nem ismerem magát.
– Dexter egyik barátja vagyok, Dick Page-é, meg a többieké.
– Dicket ismerem. De Dexter furcsa alak.
– Túl sok a pénze ahhoz, hogy igazán fura lehessen.
– Azt hiszem, hogy akkor maga egyáltalán nem szeretné az én családomat. Tudja,
nekünk is elég sok pénzünk van...
– Az érződik – mondtam, egy kicsit a hajához közelítve arcomat.
Újból mosolygott.
– Szereti a parfümömet?
– Imádom ezt a fajtát.
– Érdekes... – mondta. – Megesküdtem volna, hogy maga jobban kedveli a lovak
szagát, a fegyverzsírét vagy a napolajét.
– Ne skatulyázzon be engem... – vágtam vissza. – Nem az én hibám, ha ilyen
alkatom van, ha nem vagyok egy angyalfej.
– Irtózom az angyalfejektől – mondta. – De méginkább irtózom azoktól a
férfiaktól, akik szeretik a lovakat.
– Nekem sohasem volt dolgom sem közelről, sem távolról ezekkel az állatokkal.
Mikor láthatom viszont magát?
– Óh! Még nem mentem el – mondta. – Még az egész este maga előtt van.
– Az nekem nem elég.
– Ez magától függ.
Ezzel engedett el, mert a számnak vége lett. Néztem, hogyan siklik át a párok
között, s fordul vissza kicsit gonoszkodó nevetéssel, de ez a nevetés nem volt
elutasító. Olyan vonalai voltak, hogy még a szenátus véneit is felébresztette volna
álmukból.
Visszamentem a bárba. Ott találtam Dicket és Jickyt. Éppen egy Martinit
szopogattak. Arcukra kiült az unalom.
– Óh, Dick! – mondtam neki. – Maga túl sokat nevet. Az deformálja a
fizimiskáját...
– Jól van, bodros hajú férfiú – mondta Jicky. – Mit csinált? Saghet táncolt egy
néger lánnyal? Vagy egy luxuscsajra vadászott?
– Egy bodros hajú ürgének – torkolltam le – elég, ha egy kis swinget táncol.
Húzzuk el a csíkot innen néhány szimpatikus haverral, és megmutatom magának,
hogy mit tudok csinálni.
– A szimpatikus macskákkal, akik nem viselnek vállpántot a ruhájukon, mi?
– Jicky, tündérem – mondtam közeledve hozzá és megragadva a csuklóját –, csak
nem hányja a szememre, hogy szeretem a csinos lányokat. – Magamhoz
szorítottam kissé, és mélyen a szemébe néztem. Tele szájjal nevetni kezdett.
– Maga unja magát, Lee. Elege van a bandából? Ha meggondolom, tudja, én sem
vagyok rossz parti; az én apám is megkeres húszezret egy évben.
– Maga valóban szórakozik itt? Én halálosnak találom. Az ember fuldoklik ezek
alatt a mélykék szakramentumok alatt.
– Gondolja, hogy Dexter nem sértődik meg?
– Azt gondolom, hogy neki más dolga van, mint velünk foglalkozni.
– És a maga szépségei? Gondolja, hogy ezek is eljönnek?
– Dick ismeri őket... – erősítettem meg egy cinkos pillantást vetve a fiúra.
Dick, kevésbé bárgyún, mint szokott, a combjára csapott.
– Lee, maga igazi belevaló fickó. Jól be tudja tájolni magát!
– Már azt hittem, hogy én csak egy bodros hajú vagyok.
– Az csak paróka lehet.
– Keressék meg nekem ezt a két csajt, és hozzák ide őket. Vagy inkább ültessék
be az én tragacsomba, vagy ha úgy jobb, a magukéba.
– De milyen ürüggyel?
– Óh, Dick! Elég gyerekkori emléke van, amit elmesélhet ennek a két pipinek...?
Bátortalanul és vigyorogva fordult sarkon. Jicky mindezt hallgatta, és röhögött
rajtam. Intettem neki. Odajött.
– Maguk meg kajtassák fel Judyt és Billt, hét vagy nyolc üveg itallal együtt.
– Hová lesz a menet?
– Hová lehet menni?
– A szüleim nincsenek otthon – mondta Jicky. – Csak a kisöcsém. Ő meg alszik.
Jöjjenek hozzánk.
– Maga igazi ász, Jicky. Indián szavamra.
A lány lehalkította szavát.
– Megizél engem?
– Mit?
– Megizél engem, Lee?
– Ó, természetesen.
Törzsvendég voltam Jickynél, és azt hiszem, hogy most rögtön meg tudtam volna
tenni. Elég izgató volt látni a selyemruhájában, a bal arcára fésült sima, hosszú
hajfürtjével, egy kicsit mandulavágású szemével és ártatlan szájával. A lány
gyorsabban szedte a levegőt, és arca kipirosodott.
– Ez ostoba dolog, Lee... Tudom, hogy az emberek mindig azt csinálják, de
szeretem csinálni!
– Rendben, Jicky – mondtam, megsimogatva a vállát. – Még sokszor csinálni
fogjuk, mielőtt meghalunk.
Erősen megszorította a csuklómat, és már futott előre, mielőtt visszatarthattam
volna. Szerettem volna neki megmondani most, elmondani, hogy ki is volnék;
szerettem volna, hogy lássam az arckifejezését... De Jicky nem volt igazi
zsákmány számomra. Erősnek éreztem magam, mint John Henry, és a szívem
távol állt attól, hogy megszakadjon.
Visszamentem a büfébe, és kértem egy dupla Martinit a pult mögötti alaktól. Egy
hajtásra lenyeltem, és igyekeztem segíteni egy kicsit Dicknek.
Az idősebb Asquith-lány tűnt fel a közelben. Élénken társalogtak Dexterrel. Most
kevésbé állhattam a fiút, mint máskor, fekete hajtincsével a homlokán.
Szmokingja valóban jól festett rajta. Alatta jó felépítésűnek látszott, és sötét
bőrszíne a fehér inghez olyan volt, mint a "Töltsék vakációjukat Miamiben a
Splendid Hotelben" feliratú reklám.
Határozottan léptem oda hozzájuk.
– Dex – mondtam –, nem fog megölni, ha most felkérem Miss Asquitht, hogy
táncoljon velem egy slow-t?
– Túlságosan erős hozzám képest, Lee – felelte Dexter. – Nem verekszem
magával.
Valójában azt hiszem, hogy nem törődött vele, de nehéz volt megállapítani, hogy
a fiú hanghordozása mit is jelentett. Én már átkaroltam Jean Asquitht.
Azt hiszem, hogy mégis a húga, Lou tetszett jobban. De nem gondoltam volna,
hogy öt év különbség van köztük. Jean Asquith majdnem akkora volt, mint én. Jó
négy hüvelyknyivel magasabb, mint Lou. Kétrészes ruhát viselt, valami átlátszó
fekete izéből, hét vagy nyolc fodorral a szoknyán, cicomás melltartóval, de amely
csak kevés részt fedett el. A bőre aranysárga színű volt, néhány vöröses folttal a
vállán és a halántékán, a haja nagyon rövidre volt vágva és göndörítve, ami
egészen kerek fejet csinált neki. Az arca is kerekebb volt, mint Loué.
– Gondolja, hogy szórakoznak itt? – kérdeztem.
– Ezek a partik mindenütt egyformák. Ez se rosszabb, mint a többi.
– Momentán szívesebben lennék egy másikon.
Ez a lány tudott táncolni. Igazán nem volt sok dolgom vele. Nem feszélyeztem
magam, hogy még szorosabban öleljem, mint a húgát, mert tudtunk beszélgetni
anélkül, hogy le kellett volna hajolnom hozzá. Arcát az enyémhez támasztotta.
Lefelé tekintve láttam szépen ívelt fülét, rövid hajának hullámos fürtjeit és kerek
vállát. Zsálya és vadfű illata volt.
– Milyen parfümöt használ? – fűztem tovább, mert nem felelt.
– Nem illatosítom magam – mondta.
Nem erőltettem az efféle társalgást, és vakon húztam a következő lapot.
– Mit szólna ahhoz, ha elmennénk egy olyan helyre, ahol jól lehetne szórakozni?
– Azaz?
Könnyedén társalgott, anélkül, hogy felemelte volna a fejét, és úgy hatott, mintha
a hangja mögöttem szólalt volna meg.
– Azaz egy olyan helyre, ahol lehet eleget inni, eleget dohányozni, és elég hely
van a tánchoz.
– Akkor cserélnék – mondta. – Ez inkább valamilyen törzsi táncra emlékeztet
engem, vagy mi a fenére.
Valóban, már öt perce nem sikerült helyet változtatnunk, és csak toporogtunk a
ritmusra, anélkül, hogy előre vagy hátra haladtunk volna. Lazítottam az ölelést, és
anélkül, hogy levettem volna a kezem a derekáról, a kijárat felé vezettem.
– Akkor jöjjön – mondtam. – Elviszem magát a haverokhoz.
– Óh, az nagyon jó lesz – mondta. Abban a pillanatban fordultam felé, amikor
felelt, és leheletét az arcomban éreztem. Isten a tanúm, hogy megivott egy fél
üveg gint.
– Kik a maga haverjai?
– Óh! Nagyon rendes társaság – nyugtattam meg.
Minden tolakodás nélkül átvágtunk az előcsarnokon. Nem kellett keresnem az
irányt. A langyos levegő a bejárat melletti jázminoktól illatozott.
– Ami azt illeti – jegyezte meg Jean Asquith, miközben megállt a kapuban –, én
egyáltalán nem ismerem magát.
– Dehogynem... – mondtam magam után húzva –, én vagyok az öreg Lee
Anderson.
Nevetésben tört ki, és jött utánam.
– Ja igen, Lee Anderson... Jöjjön Lee. Várnak bennünket.
Elég nehéz volt most követni. Két másodperc alatt vagy öt lépcsőfokot
bukfencezett, és én csak tíz méterrel odébb kaptam el.
– Hóha!... Ne olyan gyorsan! – mondtam.
Mindkét kezemmel megragadtam.
– A kocsi ott van.
Judy és Bill a Nashben vártak ránk.
– Itt a pia is – súgta Judy. Dick előrement a többiekkel.
– Lou Asquith? – mormogtam.
– Igen, Don Juan. Ott van. Indítson.
Jean Asquith az első ülés támlájára hajtotta a fejét, és kezét ernyedten nyújtotta
Bill felé.
– Helló! Maga hogy van? Esik?
– Biztosan nem! – mondta Bill. – A barométer higanyszála tizennyolc láb
süllyedést mutat, de csak holnapra.
– Óh! – mondta Jean –, ez a kocsi soha nem fog oda felmászni.
– Ne mondjon rosszat az én Duesenbergemről – tiltakoztam. – Nem fázik?
Lehajoltam, hogy egy takarót keressek, és beakadt kézelő gombommal véletlenül
a térdéig felemeltem a szoknyáját. Szent atyám, micsoda lábak!...
– Meghalok a hőségtől – nyugtatott meg Jean bizonytalan hangon.
Gázt adtam, és követtem Dick kocsiját, aki már előttem elindult. Egész kocsisor
parkolt Dexter háza előtt mindenféle márkákból, és szívesen elvittem volna
egyiket, hogy lecseréljem vele az én antik Nashemet. De boldogulok azért új
kocsi nélkül is. Jicky nem messze lakott egy virginiai stílusú villában. A kertet
elég magas sövény vette körül, ami megkülönböztette a környék többi részétől.
Láttam Dick kocsijának hátsó lámpáját, amint lefékezett, és kialudt a vörös fény;
aztán én is megállítottam a motort, és hallottam a roadster ajtajának becsapódását.
Négyen szálltak ki, Dick, Jicky, Lou és egy másik alak. Ráismertem a
mozgásáról, ahogyan a ház lépcsőjén kapaszkodott felfelé, a kis Nicholas volt.
Dick és ő két-két üveget tartottak a kezükben, és láttam, hogy Judy és Bill is
ugyanannyit hoztak. Jean Asquithnek nem nagyon akarózott kiszállni a Nashből,
és én megkerültem a kocsit. Kinyitottam az ajtaját, egyik kezemet a térde alá, a
másikat a nyaka köré csúsztattam. Teljesen be volt rúgva. Judy megállt mögöttem.
– A maga kedves kis barátnője grogyi lett, Lee. Bevert neki?
– Nem tudom, hogy én voltam-e vagy a gin – mormogtam –, de biztos, hogy nem
az ártatlanok álmát alussza.
– Itt a pillanat, drágaságom, hogy hasznot húzzon belőle. Rajta.
– Maga untat engem. Ezt könnyű megtenni egy részeg nővel.
– Hé, maguk ott!
Ez Jean halk hangja volt. Ébredezett.
– Befejezték, hogy a levegőben himbáljanak?
Láttam, hogy a következő pillanatban hányni fog, és beugrottam vele Jicky
kertjébe. Judy becsukta a kaput mögöttünk, s én azalatt tartottam Jean fejét, hogy
okádjon. Tiszta alkohol volt. Semmi más, mint tiszta gin. Olyan nehéz volt
tartani, mint egy lovat. Teljesen elengedte magát. Egyik kezemmel tartottam fenn.
– Tűrje fel a kabátujjamat – lihegtem Judynak.
Karom egész hosszában felgyűrte a szmoking ujját, és én a másik oldalon
tartottam az idősebb Asquith-lányt.
– Most már rendben van – mondta Judy, amikor a művelet befejeződött. – Majd
én vigyázok rá. Nem kell sietnie.
Bill éppen akkor haladt el a palackokkal.
– Hol találok itt vizet? – kérdeztem Judyt.
– A házban. Jöjjön, hátul át lehet menni.
Mentem utána a kertben, magam után húzva Jeant, aki minden lépésnél felbukni
készült a kavicsos úton. Teremtőm! Milyen nehéz volt ez a lány! Volt dolga a
kezemnek. Judy megelőzött bennünket a lépcsőházban, és az emeletre irányított.
A többiek már nagy zajt csaptak a nappaliban, amelynek bezárt ajtaja szerencsére
elnyelte kiabálásukat. A sötétben tapogatózva haladtam felfelé, csupán Judy
ruhája világított előttem. Felérve sikerült találnia egy kapcsolót, és beléptem a
fürdőszobába. Egy lukacsos habszivacs-szőnyeg volt leterítve a fürdőkád előtt.
– Tegye oda rá – mondta Judy.
– Ne tréfálkozzunk – mondtam. – Vegye le a szoknyáját.
Matatott valamit a cipzáron, aztán egy pillanat alatt lehúzta a könnyű anyagból
készült ruhadarabot. Harisnyáját egészen a bokájáig visszagyűrte.
Valójában nem tudtam, hogy milyen szép testű lány, mielőtt Jean Asquitht
meztelenül meg nem pillantottam a fürdőszoba-szőnyegen. Valóságos álom volt.
Egy törülközővel letörülgettem a száját. A szeme csukva volt, és valamit
nyöszörgött. Nem miatta tettem, hanem magamra gondoltam. Judy ezalatt a
gyógyszerdobozban kotorászott.
– Megvan, amit kerestem, Lee. Itassa meg vele.
– Most nem ihat. Alszik. Semmi sincs a gyomrában.
– Akkor rajta, Lee. Ne zavartassa magát miattam. Ha felébred, talán már nem
megy a dolog.
– Túl messzire szalad, Judy.
– Zavarja magát, hogy én fel vagyok öltözve?
Az ajtóhoz ment, és elfordította a kulcsot a zárban. Aztán lehúzta a ruháját és a
melltartóját. Nem volt rajta más, csak a harisnyái.
– A magáé, Lee.
A fürdőkádra ült széttárt combokkal, és rám nézett. Nem várhattam tovább.
Ledobáltam magamról minden cuccot.
– Menjen rá, Lee. Gyorsan.
– Judy – mondtam –, maga undorító.
– Miért, ha szórakoztat engem látni magát a lányon? Gyerünk, Lee, gyerünk...
Ráhanyatlottam a lányra, de ez a bitang Judy a lélegzetemet is elállította.
Működésképtelen lettem. Ott maradtam térdelve, a lány meg a combom között.
Judy még közelebb húzódott. Magamon éreztem a kezét, és oda vezetett, ahová
kellett. Majdnem elfolytam, annyira felizgatott. Jean Asquith mozdulatlan maradt,
és amikor pillantásom az arcára esett, még nyáladzott. Félig kinyitotta a szemét,
aztán becsukta, és éreztem, hogy mozogni kezd, a farát mozgatja, Judy pedig
ezalatt a másik kezével engem simogatott alul.
Judy felemelkedett, odament a kapcsolóhoz, és leoltotta a villanyt. Mégsem mert
mindent világosságban csinálni. Visszajött, és azt gondoltam, hogy újra akarja
kezdeni, de fölém hajolt, és tapogatott. Még a helyemen voltam, és ő
hasrafordulva a hátamra feküdt, de ezúttal ellenkező irányban, és a keze helyett
most a száját éreztem magamon.

VI.
Egy óra múltán azonban ráébredtem, hogy a többiek bizarrnak találhatják
távollétünket, és sikerült kiszabadítanom magamat a két lány közül. Nem tudom
már pontosan, hogy a fürdőszoba melyik részében voltunk. Forgott velem a világ,
és a hátamban fájdalmat éreztem. A csípőm rongyokban volt, amelyet Jean
Asquith körmei kímélet nélkül csikartak. Elvánszorogtam a falig, tájékozódtam,
és megtaláltam a villanykapcsolót. Judy megmozdult közben. Világosságot
gyújtottam, és láttam, hogy a földön ül, és a szemét dörzsölgeti. Jean Asquith
hason feküdt a gumiszőnyegen, a fejét a kezére hajtotta, és olyan volt, mintha
aludna. Teremtőm, micsoda feneke volt ennek a lánynak! Gyorsan felhúztam az
ingemet és a nadrágomat. Judy a mosdó előtt szépítkezett. Leakasztottam egy
törülközőt, és megmártottam a vízben. Felemeltem Jean Asquith fejét, hogy
felébresszem. Szeme teljesen nyitva volt, és szavamra mondom, nevetett.
Megragadtam a derekánál, és a fürdőkád szélére ültettem.
– Egy zuhany jót tenne magának.
– Túlságosan fáradt vagyok – mondta. – Azt hiszem, hogy egy kicsit sokat ittam.
– Én is azt hiszem – mondta Judy.
– Óh, nem is annyira! – biztattam. – Egy kis alvásra lenne szüksége.
Erre felállt, a nyakamba csimpaszkodott, és megcsókolt. Ezt is jól tudta. Finoman
kibontakoztam a karjaiból, és a fürdőkádba tettem.
– Csukja be a szemét, és hajtsa le a fejét.
Elfordítottam a vízkeverő csapot, és ráengedtem a zuhanyt. A langyos víz alatt
megfeszült a teste, láttam, hogy sötétlő mellbimbói lassan kidomborodnak.
– Ez jólesik...
Judy felhúzta harisnyáit.
– Csipkedjék magukat. Ha rögtön lemegyünk, talán még marad egy kis innivaló.
Megragadtam egy fürdőköpenyt.
Jean elzárta a csapot, és jól ledörzsöltem őt a bolyhos szövettel. Ez nagyon
kedvére volt.
– Hol vagyunk? – kérdezte. – Dexternél?
– Másik barátunknál – mondtam. – Úgy láttam, hogy unatkozott Dexternél.
– Jól tették, hogy idehoztak – mondta. – Itt van egy kis élet.
Már egészen száraz volt. Odanyújtottam a két ruhadarabját.
– Vegye fel. Hozza rendbe az arcát, és jöjjön.
Az ajtó felé indultam. Kinyitottam Judy előtt, aki leszáguldott a lépcsőn.
Készültem, hogy utána menjek.
– Várjon meg engem, Lee...
Jean felém fordult, hogy bekapcsoljam a melltartóját. Finoman megharaptam a
nyakát. Hátravetette magát.
– Lefekszik még velem?
– Nagy örömel – mondtam. – Amikor csak akarja.
– Rögtön?...
– A testvére majd nyugtalankodik, hogy hol lehet.
– Lou itt van?
– Természetesen!...
– Óh, ez nagyon jó – mondta Jean. – Így majd tudok rá vigyázni.
– Azt hiszem, hogy a maga felügyelete csak hasznára válik – biztosítottam.
– Milyennek találja Lout?
– Szívesen hálnék vele is – mondtam.
Újból nevetni kezdett.
– Én is csodálatosnak találom. Szeretnék olyan lenni, mint ő. Ha levetkőzve
látná...
– Nem kívánok jobbat magamnak – mondtam.
– Nézzenek oda! Maga goromba fráter!
– Bocsásson meg! Nem volt időm megtanulni a jó modort.
– Szeretem a maga modorát – mondta, hízelkedő pillantást vetve rám.
Kezemet a dereka köré csúsztattam, és az ajtó felé tereltem.
– Ideje, hogy lemenjünk.
– Szeretem a hangját is.
– Jöjjön.
– Nem akar engem feleségül venni?
– Ne beszéljen butaságokat.
Kezdtem lefelé indulni a lépcsőn.
– Nem beszélek butaságot. Magának el kell vennie engem, most.
Mindezt teljesen nyugodt és magabiztos arccal mondta.
– Én nem akarom magát elvenni.
– Miért?
– Azt hiszem, hogy a húgát kedvelem.
Még mindig nevetett.
– Lee, imádom magát.
– Nagyon lekötelez.
Valamennyien a nappaliban voltak, és óriási zajt csaptak. Benyomtam az ajtót, és
hagytam Jeant előremenni. Megérkezésünket valóságos csámcsogó koncert
fogadta. Fagyasztott csirkekonzerves dobozokat bontottak fel, és úgy zabáltak,
mint a disznók. Bill, Dick és Nicholas ingujjra vetkőztek, és a szaft csurgott róluk.
Lounak hatalmas majonézfolt borította be a ruháját, fentről lefelé. Ami Judyt és
Jickyt illeti, ártatlan arccal zabáltak. Megjegyzem, hogy öt üveg már üresen
hevert. A rádió halk táncmuzsikát sugárzott.
Meglátva a csirkét, Jean Asquith harci kiáltásban tört ki, jókora nagyságú darabot
tépett le magának, és haladéktalanul falni kezdte. Ezek után én is nekiláttam, és
teleszedtem a tányéromat.
Ez nagyon jól kezdődött, határozottan.

VII.
Hajnali három órakor Dexter telefonált. Jean éppen igyekezett még a korábbinál is
hatalmasabban berúgni, én pedig, élve az alkalommal, hagytam, hogy Nicholas
foglalkozzon vele tovább. Közben szorosan a húga mellett maradtam, és
megpróbáltam itatni. Noha minden ravaszságomat összeszedtem, nem engedte
magát. Dexter ledrótozta, hogy az Asquith-szülők kezdenek gyanút fogni, amiért
nem látják lányaikat. Megkérdeztem, honnan tudta meg az összejövetelünk helyét,
mire nevetésben tört ki a vonal másik végén. Megmagyaráztam neki, hogy miért
mentünk el.
– Jól van, Lee – mondta. – Tudom, hogy nálam nincs semmi ma este, ami
magának kifizetődne. Túl sok komoly pofa van itt.
– Jöjjön, csatlakozzon hozzánk, Dex – szabadkoztam.
– Semmi innivalójuk sincs már?
– Nem – mondtam –, nem amiatt, hanem itt jobban érezné magát.
Ez az alak most is sértő volt, mint mindig, de most is olyan ártatlan hangon tette
ezt, mint mindig.
– Nem tudom itthagyni őket. Egyébként mennék. Mit mondjak a lányok
szüleinek?
– Mondja, hogy hazavisszük a lányaikat.
– Nem tudom, tetszeni fog-e nekik, Lee, tudja...
– Elég nagykorúak ahhoz, hogy egyedül is elboldoguljanak.
– Jól van, Lee, de a szülők is nagyon jól tudják, hogy nincsenek egészen egyedül.
– Rendezze el a dolgot Dexter, öregfiú. Számítok magára.
– Oké, Lee. Majd elrendezem. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Lerakta a hallgatót. A magam részéről én is ezt tettem, és visszatértem a
dolgomhoz. Jicky és Bill elkezdték tapenolni egymást, ami nem éppen jól nevelt
lányoknak való látvány. Én pedig kíváncsian figyeltem Lou reagálását. Mégis
ivott egy keveset. Nem vágott meglepett arcot akkor sem, amikor Bill kezdte
lefejteni Jicky ruháját.
– Mit tölthetek magának?
– Whiskyt.
– Kapja be, és aztán elmegyünk táncolni.
Megfogtam a csuklóját, és igyekeztem, hogy egy másik szobába vezessem át.
– Mit csinálunk arra?
– Túlságosan nagy itt a lárma.
Szó nélkül követett. Leült mellettem egy díványra minden tiltakozás nélkül, de
amikor fogdosni kezdtem, két olyan pofont kaptam, amit férfiember nem felejt el
világéletében. Szörnyű dühös lettem, de sikerült mosolyt erőltetnem magamra.
– Odébb a mancsokkal – mondta Lou.
– Maga elveti a sulykot – feleltem. – Nem én kezdtem.
– Ez nem ok arra. Maga talán azt hitte, hogy ez egy vasárnapi iskola
összejövetele? Vagy bingót5 játszani jöttünk?
– Nincs kedvem ahhoz, hogy én legyek a főnyeremény.
– Akár van kedve hozzá, akár nincs, maga a főnyeremény.
– Maga apám vagyonára gondol.
– Nem – mondtam. – Erre.
Rádobtam a díványra, és feltéptem a ruháját. Úgy küzdött, mint egy szép ördög.
Melle előbukkant a világos selyem alól.
– Engedjen el. Maga vadállat!
– Nem. Férfi vagyok.
– Undorodom magától – mondta, igyekezve kiszabadítani magát. – Mit csináltak
odafenn Jeannal egy óráig?
– Semmit sem csináltam. Maga jól tudja, hogy Judy velünk volt.
– Kezdem már tudni, hogy milyen a maga bandája, Lee Anderson, és milyen
alakokat látogat maga.
– Lou, esküszöm magának, hogy a nővéréhez csak azért nyúltam, hogy
kijózanítsam.
– Hazudik. Maga nem látta az arcát, amikor visszajött.
– Szavamra mondom – folytattam. – Esküdni mernék, hogy maga féltékeny!
Megdöbbenéssel pillantott rám.
– De... kicsoda maga? Kinek képzeli magát?
– Azt hiszi, ha hozzányúltam volna a nővéréhez, akkor lenne még kedvem
magához is?
– Ő nem jobb, mint én?
Még mindig a díványra leszorítva tartottam. Már nem harcolt. Hirtelen előbukkant
a melle. Ráhajoltam, és hosszan csókoltam a mellét, egyiket a másik után,
nyelvemmel simogatva a bimbóit. Aztán felkeltem.
– Nem, Lou – mondtam. – A nővére nem jobb, mint maga.
Elengedtem, és gyorsan hátrálni kezdtem, mert heves reagálástól tartottam. De
hasra fordult, és sírni kezdett.

VIII.
Másnap visszatértem a mindennapi munkához. A csalétket elhelyeztem, várnom
kellett, hogy az idő megtegye a magáét. Tudtam, hogy viszontlátom őket. Nem
hiszem, hogy mindezek után Jean elfelejthet engem. És Lou? Nos, egy kicsit az
életkorával is számoltam, és azzal is, ami köztünk történt Jickynél.
A következő héten egész teherautónyi könyvet kaptam, ami egyúttal az ősz végét
és a tél közeledtét is jelentette. Továbbra is egész jól boldogultam, és félretettem
dollárjaimat. Most már egész csinos köteg volt belőle. Tulajdonképpen
nyomorúságos összeg, de nekem elég, habár néhány kiadásra kényszerültem. Fel
kellett újítanom a ruhatáramat, és meg kellett javíttatnom a kocsimat. Jó
néhányszor helyettesítettem a gitárost a város egyetlen élvezhető zenekarában,
amely a Stork Club-ban játszott. Gondolom, ennek a Stork Club-nak semmi köze
sem volt a New york-ihoz, de ezek a fiatal szemüveges mandrók szívesen jártak
oda az adminisztrátor lányokkal a biztosítóból vagy a környék
traktorkereskedőitől... Egy kis pénzecskét ez is hozott nekem a konyhára. Mi
több, könyveket adtam el olyan embereknek, akiket be tudtam fűzni. A bandához
tartozó haverjaim is benéztek néha. Rendszeresen találkoztam velük, és mindig
lefeküdtem Judyval és Jickyvel. Nem tudtam szabadulni Jickytől. De hála
istennek, hogy volt ez a két nő, mert nagy formában voltam. Mindezeken kívül
atlétizáltam, és olyam izmaim lettek, mint egy ökölvívónak.
Aztán egyik este, egy héttel Dexter estélye után, levelet kaptam Tomtól. Azt
kérte, hogy amint csak tehetem, jöjjek haza. Kihasználtam a szombatot, és
elsöpörtem a városból. Tudtam, hogy Tomnak oka volt rá, hogy írjon, és az aligha
lesz szívderítő.
Arról volt szó, hogy ezek a választási fickók az ország legátkozottabb
gazemberének, Balbo szenátornak az utasítására elriasztották az embereket a
szavazástól. Azóta, hogy a feketék is szavazati jogot kaptak, megsokszorozták
provokációikat. Olyan alapos munkát végeztek, hogy két nappal a választások
előtt szétzavarták a feketék gyűlését, és két embert vérébe fagyva hagytak a
helyszínen. Bátyám mint a fekete iskola tanítója nyilvános tiltakozó levelet írt, és
másnap össze-vissza verték. Azt kérte, hogy menjek érte kocsival, mert el akarja
hagyni a vidéket.
Egyedül várt rám a ház egyik sötét szobájában. A széken ült. Széles háta és kezére
hajtott feje rossz sejtelmeket ébresztett. A harag vére zúgott fel bennem. A jó
fekete véré, amely átjárta ereimet, és fülemben dalolt. Felemelkedett, megfogta
vállamat. Szája be volt dagadva, és alig tudott beszélni. Amikor hátba akartam
veregetni, hogy vigasztaljam, félbeszakította a mozdulatomat.
– Ezek megkorbácsoltak – mondta.
– Ki csinálta?
– Balbo emberei és Moran fia.
– Szóval megint ő!...
Öklöm, akaratom ellenére, összeszorult. Valami hideg düh kerített hatalmába.
– Akarod, hogy kinyiffanjon, Tom?
– Nem, Lee, nem tehetjük. Vége lenne az életednek. Neked van esélyed, te nem
vagy megjelölve.
– De te többet érsz, mint én, Tom.
– Nézd a kezemet, Lee. Nézd a körmeimet. Tekints a hajamra és az ajkamra. Én
fekete vagyok, Lee. Én nem tudok ez elől elmenekülni. Te azonban!...
Megállt, és rám nézett. Ez a fiú valóban szeret.
– Lee, neked ki kell szakadni ebből. Az Isten segít majd, hogy kiszakadj ebből.
– Az Isten fütyül rám – mondtam.
Mosolygott. Tudta, hogy milyen kevéssé hiszek.
– Lee, te még túl fiatal voltál, amikor elhagytad ezt a várost, és elvesztetted a
vallásodat. De Isten megbocsát neked, amikor eljön a pillanat. Az emberek azok,
akiktől menekülni kell. Neked Őhozzá kell fordulnod, kezedet és szívedet kitárva.
– Hová fogsz menni, Tom? Nincs szükséged pénzre?
– Van pénzem. Veled akartam elhagyni a házat, és veled akarom...
Megállt, szavai nehezen hagyták el feldagadt száját.
– Fel akarom gyújtani a házat, Lee. Még apánk építette. Neki köszönhetjük
mindazt, amit elértünk. Ő majdnem fehér volt, Lee, a bőre színe szerint. De
emlékezz rá, soha nem jutott eszébe megtagadni a fajtáját. Öcsénk meghalt, és
nem akarom, hogy idegen birtokolja a házat, amelyet apánk épített két néger
kezével.
Semmit sem tudtam mondani. Segítettem Tomnak becsomagolni, aztán
bepakoltunk a Nashbe. A ház eléggé el volt szigetelve. A város szélén állt.
Hagytam Tomot, hogy befejezze, és kimentem, hogy elrendezzem a csomagokat.
Néhány perc múlva csatlakozott hozzám.
– Gyerünk – mondta –, menjünk innen, mivel még nem jött el az ideje annak,
hogy a fekete ember számára is igazság uralkodjon a földön.
Vöröslő fény vibrált a konyhában, amely egy szempillantás alatt fellobbant.
Fülsiketítő csattanás hallatszott, amikor a benzineskanna felrobbant, és betörte a
szomszédos helyiség ablakait. Aztán egy hatalmas láng belekapott a deszkafalba,
majd a szél mindenütt felszította a tüzet. Lángnyelvek táncoltak, és Tom képén
izzadságcseppek ragyogtak a vörös világosságban. Két nagy könnycsepp gördült
végig az arcán. Kezét a vállamra tette, és megfordultunk, hogy elinduljunk.
Tom eladhatta volna a házat. A pénzzel borsot törhetett volna Moran orra alá.
Talán tönkretehette volna a három ember egyikét, de nem akartam
megakadályozni abban, hogy tervét végrehajtsa. Én is végrehajtom a magamét.
Éppen elég előítélet maradt a fejében a jóságról és az égiekről. Túl becsületes
ember volt Tom, ez okozta a vesztét. Elhitte, ha az ember jót cselekszik, akkor
elnyeri jutalmát. Ami, ha meg is történik, nem egyéb véletlennél. Pedig csak
egyetlen dolog van, ami számít: megbosszulni magunkat, megbosszulni a lehető
legteljesebb módon. A kölyökre gondoltam, aki nálam is fehérebb volt, ha ez
egyáltalán lehetséges. Amikor Anne Moran apja megtudta róla, hogy a lányának
udvarol, s hogy együtt járnak, egy percet sem késlekedett. A kölyök sosem hagyta
el a várost. Én azonban több mint tíz évig voltam innen távol, és voltam
kapcsolatban olyan emberekkel, akik nem ismerték a származásomat. Én ki
tudtam irtani magamból azt az undorító alázatot, amire bennünket neveltek, s ami
egyre inkább valami reflexszé vált bennünk. Azt a gyűlöletes alázatot, ami a
könyörület próféciáját hirdette Tom szétzúzott szájából; azt a félelmet, amely arra
késztette testvéreimet, hogy elrejtőzzenek, amikor meghallották a fehér ember
lépteit. Én tudtam jól, hogyha a bőrét kérnék, akkor ő odaadná, mert közlékeny, és
elárulná magát azok előtt, akiket felebarátainak hisz.
Billel, Dickkel, Judyval szemben már sikerült pontot nyernem. De megmondani
nekik, hogy jött egy fekete, aki a bőrüket akarja, ez aligha vinné előre tervemet.
Lou Asquithszel és Jean Asquithszel majd revansot veszek Moranon és
mindegyiken. Kettőt egyért, és nem fognak lelőni engem, mint ahogyan lelőtték
az öcsémet.
Tom már félig szunyókált a kocsiban. Gyorsítottam. Egyenesen a Murchinson
Junction csomóponthoz kell vinnem őt, ahol majd felszállhat az északi gyorsra.
Úgy döntött, hogy New Yorkba megy. Derék fiú ez a Tom. Derék srác, a maga
túlzott érzelmességével. Túlságosan alázatos.

IX.
Másnap visszatértem a városba, és alvás nélkül álltam munkába. Nem voltam
álmos. Vártam valamire. Úgy tizenegy óra felé megszólalt a telefon. Jean Asquith
hívott, hogy Dex-szel és más barátaival együtt töltsem náluk a hét végét.
Természetesen igent mondtam, de minden sietség nélkül.
– Szabaddá teszem magam...
– Feltétlenül jöjjön – mondta a vonal másik végén.
– Nem lehet ott hiánya lovagokban – tréfáltam. – Vagy máskülönben valóban egy
félreeső zugban él.
– Az itteni férfiak nem tudnak mit kezdeni egy lánnyal, aki egy kicsit sokat ivott.
Közömbös maradtam, és ő meg is érezte, mert könnyű kis nevetést hallottam.
– Jöjjön, igazán kedvem lenne látni magát, Lee Anderson. És Lou is örülni fog...
– Csókolja meg őt, és mondja meg neki, hogy ugyanannyit adjon magának is –
helyettem.
Még nagyobb bátorsággal kezdtem újra a melót. Önbizalmam újból visszatért.
Este találkoztam a bandával a drugstore-ban, és Judyt meg Jickyt
begyömöszöltem a Nashbe. Nem túl kényelmes így a járgány, de talál benne az
ember kipróbálatlan sarkokat. Megint egy éjszaka, mikor jól aludtam.
Másnap, hogy kiegészítsem a ruhatáramat, vásároltam egy neszesszer-félét,
amolyan kézitáskát; egy pár új pizsamát, különféle hiányzó apróságokat. Nem
akartam beállítani ezekhez az emberekhez úgy, mint egy csóró, és körülbelül
tudtam, mi kell ahhoz, hogy ne nézzék csórónak az embert.
Ezen a héten csütörtök este éppen kasszát csináltam, kitöltöttem az üzleti iratokat,
amikor úgy fél hat fele Dexter kocsiját láttam megállni a kapu előtt.
Kinyitottam a boltajtót, mert már bezártam a butikot, és ő belépett.
– Üdv, Lee. Hogy megy az üzlet?
– Megyeget, Dex. És a tanulmányok?
– Hát, haladnak. De, tudja, nincs olyan tehetségem a baseballhoz és a hokihoz,
hogy valami éltanuló lehessek.
– Mi szél hozta errefelé?
– Magáért jövök, hogy vacsorázzunk együtt valahol, aztán meghívom, vegyen
részt kedvenc szórakozásaim egyikében.
– Helyes, Dex. Adjon nekem még öt percet.
– Megvárom magát a kocsiban.
Az iratokat és a pénzt betettem a kasszába, leengedtem a vasredőnyt, aztán fogtam
a zakómat, és a hátsó ajtón távoztam. Nehéz, fullasztó időjárás volt, túlságosan
meleg a szezonvéghez képest. A levegő nedves, tapadós volt, a tárgyak az ember
ujjaihoz ragadtak.
– Hozzam a gitárt? – kérdeztem Dextől.
– Hagyja. Ma este én gondoskodom a szórakozásunkról.
– Akkor menjünk.
Elöl, mellette helyezkedtem el. Az ő Packardja egészen más volt, mint az én
Nashem, de ez a fickó nem tudott vezetni. Ahhoz, hogy egy Clipper motor az
előzésnél kopogni kezdjen, igazán tehetség kell.
– Hová visz engem, Dex?
– Először vacsorázunk a Storkban, aztán elviszem oda, ahová menni akarunk.
– Ha jól tudom, szombaton Asquithékhez készül.
– Igen, magáért jövök, ha megengedi.
A Nash nem éppen az a kocsi, amellyel ilyen helyre érkezhet az ember. Dexter
válasza ezért megnyugtatott.
– Köszönöm. Élni fogok vele. Tud golfozni, Lee?
– Egyszer próbáltam életemben. Van golfütője és hozzávaló ruhája?
– Soha életemben nem volt! Császárnak néz?
– Az Asquitheknek van golfpályájuk. Tanácsolom, mondja azt, hogy az orvos
eltiltotta magát a játéktól.
– Gondolja, hogy beveszik? – mormogtam.
– És a bridzs?
– Ó, az megy.
– Jól megy?
– Elmegy.
– Akkor javaslom, azt is mondja meg, hogy egy bridzsparti magánál végzetes
következményekkel járhat.
– Mindenesetre, tudok játszani...
– El tud veszíteni ötszáz dollárt arcrándulás nélkül?
– Kicsit feszélyezne.
– Akkor fogadja meg ezt a tanácsomat is.
– Maga sok kedves dolgot mond nekem ma este, Dex – feleltem. – De ha azért
hívott el, hogy megértesse velem: túlságosan pucér vagyok ezekhez az
emberekhez, akkor mondja meg rögtön, és viszontlátásra.
– Jobban tenné, Lee, ha megköszönné nekem. Éppenhogy lehetővé teszem
magának, hogy ezek között az emberek között is emelt fővel járhasson, ahogy
maguk mondják.
– Kíváncsi lennék, hogy miért érdekli ez magát.
– Érdekel.
Egy pillanatra elhallgatott és gyorsan fékezett, amikor a lámpa vörösre váltott. A
Packard lágyan hintázott előre a rugóin, majd helyére billent.
– Nem tudom, miért?
– Szeretném tudni, mit akar elérni ezeknél a lányoknál.
– Minden csinos lány megéri, hogy foglalkozzanak vele.
– Magának kéznél van egy tucat is, akik éppen olyan csinosak, és sokkal
könnyebb esetek.
– Nem hiszem, hogy mondatának első fele teljesen igaz – mondtam –, s a második
nemkülönben.
Úgy pillantott rám, mint aki valamit forgat a fejében. Jobb szeretem, ha a vezető
az utat nézi.
– Meglep, Lee.
– Megmondom őszintén, a két lány kedvemre való.
– Tudom, hogy szereti az ilyet – mondta Dex.
– Biztos, hogy nem ez az – gondoltam –, amit magában tartogat.
– Nem hiszem, hogy sokkal nehezebb lefeküdni velük, mint Judyval vagy
Jickyvel – tettem hozzá.
– Nem egyszerűen csak ez, amit maga akar Lee.
– Egyszerűen ez.
– Akkor jól figyeljen. Én nem tudom, hogy maga mit csinált Jeannel, de ötperces
telefonbeszélgetés alatt megtalálta a módját, hogy négyszer is említse a maga
nevét.
– Örülök, hogy ilyen benyomást tettem rá.
– Ezek nem olyan lányok, hogy lefekszenek úgy, hogy előbb vagy utóbb feleségül
ne kellene venni őket. Legalábbis azt gondolom, hogy ilyenek. Tudja, Lee, én
ismerem őket tíz esztendeje.
– Akkor bennem van elég kurázsi – nyugtattam meg. – Mert én nem akarom
feleségül venni egyiket sem, de számítok rá, hogy lefekszem mind a kettővel.
Dex semmit sem felelt, és újra rám nézett. Vajon Judy elmesélte neki a
szeánszunkat Jickynél, vagy nem tud semmit? Azt hiszem, hogy az ilyen alak
képes kitalálni a dolgok háromnegyed részét, anélkül, hogy elmesélnék neki a
többit.
– Szálljon ki – mondta.
Akkor vettem észre, hogy a kocsi a Stork Club előtt állt meg, és kiszálltam.
Amikor beléptünk, előre siettem, és Dexter adott borravalót a barna
ruhatárosnőnek... Egy livrébe öltözött fiú, akit nagyon jól ismertem, a számunkra
lefoglalt asztalhoz vezetett bennünket. Ebben az étteremben megpróbálták
majmolni a luxus-vendéglőket, és ez komikusan hatott. Megszorítottam Blackie, a
zenekarvezető mancsát, miközben elhaladtam mellette. A koktél órája volt, és
ilyenkor a zenekar táncszámokat játszott. A vendégek többségét látásból
ismertem, de az volt a szokásom, hogy mindig a dobogóról nézem őket, és mindig
furcsa, ha az ellenség oldalára ültem mint publikum.
Leültünk, és Dex tripla Martinit rendelt.
– Lee – mondta –, nem akarok többet erről beszélni magának, de vigyázzon
ezekkel a lányokkal.
– Én mindig vigyázok. Nem tudom, milyen értelemben mondja, de én mindig
tudom, hogy mit csinálok.
Nem válaszolt, és két perccel később már más dologról beszélt. Amikor nem
akarta, hogy arckifejezése árulkodjon, mindig tudott érdekes dolgokat mondani.

X.
Mindketten elég jól felöntöttünk a garatra, és amikor távoztunk, Dexter
tiltakozása ellenére én ültem a volánhoz.
– Nem tartom szükségesnek, hogy szombatra összetörje a képemet. Maga vezetés
közben mindig máshová néz, s én mindannyiszor attól félek, hogy nyakamat
töröm.
– De nem ismeri az utat, Lee...
– Nem számít! – mondtam. – Majd mutatja.
– A város olyan negyede, ahol maga sohasem jár, és bonyolult odatalálni.
– Untat engem, Dex. Melyik utca?
– Jó. Hát akkor menjünk a Stephen's Street 300-hoz.
– Erre? – kérdeztem, mutatóujjammal a nyugati negyed irányába bökve.
– Igen. Ismeri?
– Ismerek mindent – nyugtattam meg. – Vigyázzon, indítok.
A Packard olyan volt, mintha bársonyon futna. Dex ezt nem szerette, inkább a
szülei Cadillacjét kedvelte, de a Nashhez képest valóságos álom volt.
– Most a Stephen's Streeten megyünk?
– Mellette – mondta Dex.
A nagy mennyiségű alkohol ellenére, amit bevedelt, úgy tartotta magát, mint a
tölgy. Az ember azt hihetné, hogy semmit sem ivott.
Megérkeztünk a város szegénynegyedének a közepébe. A Stephen's Street eleje
még jól mutat, de a 200-as számtól egyre olcsóbb lakások jönnek, aztán
egyemeletes barakkok, egyre nyomorúságosabbak. A 300-as ház még
valamennyire tartotta magát. Néhány öreg kocsi parkolt előtte, majdhogynem a T-
Fordok idejéből valók. Megállítottam a járgányt a ház előtt, amelyre Dex
rámutatott.
– Jöjjön, Lee – mondta. – Innen még mennünk kell egy keveset.
Bezárta a kocsiajtót, és útnak eredtünk. Befordult egy keresztutcába, és megtett
vagy száz métert. Fák voltak és bedőlt kerítések. Dex megállt egy kétemeletes
épület előtt, amelynek a felső része deszkából készült. A kerítésrács a
szeméthalom körül, ami a kertet alkotta, valami csoda folytán még többé-kevésbé
jó állapotban volt. Csengetés nélkül belépett. Majdnem éjfél volt, és a zugokban
bizarr árnyékok nyüzsögtek.
– Jöjjön, Lee. Ez az.
– Követem.
Egy rózsabokor állt a ház előtt, egyetlen csak, de az illata elégséges volt ahhoz,
hogy elfojtsa a felhalmozódott hulladék áporodott szagát. Dex felkapaszkodott a
ház oldalához tapadó bejárati lépcsőkön. A csengetésre kövér néger nő nyitott
ajtót. Anélkül, hogy valamit is szólt volna, hátat fordított nekünk, és Dexter
követte. Becsuktam az ajtót magam mögött.
Az első emeleten a nő félreállt, és előre engedett bennünket. A kis szobában egy
dívány állt, az asztalon egy palack két pohárral, és két kölyöklány várt; úgy
tizenegy-tizenkét évesek lehettek. Az egyik kis kerek idomú, vörös hajú, bőrén
pirosló foltokkal és egy fiatal négerke, aki a kettő közül idősebbnek látszott.
Illedelmesen ültek a díványon, mindegyik egy kis blúzocskában és nagyon rövid
szoknyában.
– Ezek az urak azok, akik dollárt hoztak nektek – mondta a néger nő. –
Viselkedjetek okosan.
Bezárta az ajtót, és magunkra hagyott bennünket. Dexterre pillantottam.
– Vetkőzzön le, Lee – mondta. – Nagyon meleg van itt.
A vörös felé fordult.
– Gyere, segíts nekem, jó?
– Engem Pollynak hívnak – mondta a gyermek. – Ad nekem majd dollárt?
– Persze – mondta Dex.
Egy összegyűrt tízdollárost húzott elő a zsebéből, és odaadta a kölyöknek.
– Gyere, segíts megszabadulni a nadrágomtól.
Én még nem mozdultam. Néztem, ahogy a vörös felkel. Egy kevéssel több
lehetett tizenkét évesnél. A nagyon rövid szoknya alatt kerek kis feneke volt.
Tudtam, hogy Dex figyel engem.
– Én a vöröset választom – mondta.
– Tudja, hogy ezért az izéért a dutyit kockáztatjuk?
– A bőre színe zavarja magát? – vetette oda nyersen.
Tehát ez az, amit számomra tartogatott. Folyton engem figyelt a szemébe hulló
haja alól. Várt. Azt hiszem, hogy nem sápadtam el. A két kölyök nem mozdult
többé, egy kissé megijedtek.
– Gyere Polly, akarsz inni egy kicsit?
– Jobb szeretnék nem. Segíthetek magának anélkül, hogy innék.
Egy perc se telt el, Dexter levetkőzött, térdére vette a gyereket, és felhúzta a
szoknyáját. A képe elsötétült, és szuszogni kezdett.
– Nem okoz nekem fájdalmat? – kérdezte a kislány.
– Engedd el magad – felelt Dexter. – Különben nem lesz dollár.
A lába közé nyúlt, mire a gyerek bőgni kezdett.
– Hallgass! – mondta. – Vagy megveretlek Annával.
A fejét felém fordította. Én nem mozdultam.
– A bőre színe zavarja magát? – ismételte meg. – Akarja inkább az enyémet?
– Jól van így – mondtam.
A másik kölyökre néztem. A fejét vakarta, teljesen közömbösen. Ő már ki volt
tanulva.
– Gyere – szóltam hozzá.
– Nyugodtan mehet vele Lee, ezek tiszták. Hallgatni fogsz?
Polly abbahagyta a sírást, és szipogott egy nagyot.
– Maga túl erős...– mondta. – Fájdalmat okoz nekem.
– Hallgass – mondta Dex. – Öt dollárral többet fogsz kapni.
Lihegett, mint egy kutya. Aztán megragadta a kölyköt a csípőjénél, és mozgásba
kezdett a széken.
Polly most már némán sírt. A kis négerke rám nézett.
– Vetkőzz le – mondtam neki –, és feküdj a díványra.
Levettem a kabátomat, és megoldottam az övemet. Halk kiáltást hallatott, amikor
beléhatoltam. Forró volt, mint a pokol.

XI.
Amikor elérkezett a péntek este, Dextert hiába vártam. Elhatároztam, hogy beülök
a Nashbe és elmegyek hozzá. Ha otthon volt, akkor a kocsimat mindig
beállítottam a garázsába, ha nem, akkor mindjárt visszafordultam.
Előző este, amikor elváltunk, disznó részeg volt. Sokkal részegebb, mint
gondoltam, és ostobaságokra ragadtatta magát. A kis Polly bal melle őrizte a
nyomait, mert ez a vadállat megharapta, mintha megveszett volna. Azt gondolta,
hogy a dollárjai majd megnyugtatják a kicsit, de a néger Anna rögtön jött, és
megfenyegette, hogy többé nem fogadja. Az biztos, hogy nem először volt ezen a
kéjtanyán. Nem akarta elengedni Pollyt, akinek a vörös szaga ingerelte. Anna egy
kötést tett a gyerekre, és nyugtatót adott neki, de kénytelen volt Dex-szel hagyni,
aki hangos cuppogással nyaldosta körül mindenütt.
Megértettem, hogy milyen izgalomba jött, mert én sem tudtam elhatározni
magam, hogy otthagyjam ezt a fekete bocit, mégis ügyeltem arra, hogy ne
okozzak fájdalmat neki, s ő nem is panaszkodott egyszer sem. Egyszerűen csak
lehunyta a szemét.
Éppen emiatt támadtak kétségeim abban, hogy Dex rendbehozta-e magát az
Asquithéknál töltendő víkendre. Előző nap magam is különös állapotban
ébredtem. Ricardo pedig elmondhatta: reggel kilenctől kezdve három zombie-t6 is
kevert nekem: nincs semmi, ami jobban rendbehozná az embert. Tulajdonképpen
alig ittam, amíg Bucktonba nem jöttem, és most ráébredtem, hogy ez hiba volt.
Ha azonban mértékkel iszik az ember, akkor mindig megvilágosítja az agyát.
Most reggel is bevált a dolog, és jó formában érkeztem Dexterhez.
Feltételezésem ellenére már várt rám, frissen borotválva, bézs kabátban,
rózsaszín-szürke, kétszínű ingben.
– Reggelizett már, Lee? Utálok útközben megállni, inkább elintézem előtte.
Az a Dexter, aki előttem állt, teljesen józan, egyszerű, nett volt, mint egy kölyök.
Mindazonáltal egy koránál idősebb kölyök. A szemében.
– Egy kis sonkát és gyümölcsízt ennék – feleltem.
Az inas bőségesen ellátott. Irtózom, ha egy alak a mancsaival turkál abban, amit
eszem, de Dexternek ez természetes volt.
Rögtön utána elindultunk. Holmijaimat átraktam a Nashből a Packardba, és
Dexter ült a jobboldalra.
– Vezessen maga, Lee. Jobb lesz.
A szeme sarkából nézett rám. Ez volt az egyetlen célzás az előző estére. Az egész
további úton elragadó hangulatban volt, és egy sereg históriát mesélt az Asquith
szülőkről, a két mocskosról, akik kényelmes tőkével kezdték az életüket, ami
rendben is lenne, de természetesnek tartották, hogy kizsákmányoljanak
embereket, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy más színű a bőrük, mint az
övék. Valahol Jamaicában vagy Haitiben volt cukornád ültetvényük, és Dexter
megjegyezte, hogy állati jó rumot lehet inni náluk.
– Szavamra, Lee, az még Ricardo "zombie"-jait is veri.
– Akkor nosza, benne vagyok!
Egy jót nyomtam a gázpedálon.
Megtettünk vagy száz mérföldet alig több mint egy óra alatt, és Dexter mutatta az
utat, amíg Prixville-be megérkeztünk. Sokkal kevésbé fontos városka volt, mint
Buckton, de a házai fényűzőbbek és a kertjei nagyobbak voltak. Vannak
helységek, ahol minden pofáról lerí, hogy felveti őket a pénz.
Asquithék kertkapuja nyitva volt, és én rögtön a garázsfeljáróhoz gurultam, de a
motor leállt. Beállítottam hát a Clippert két másik kocsi mögé.
– Már vannak kliensek – mondtam.
– Nem – jegyezte meg Dexter. – Ezek a háziak. Azt hiszem, hogy csak mi
leszünk. Rajtunk kívül talán néhány idevalósi pofa, kölcsönösen meghívják
egymást, mért amikor csak maguk között vannak, túlságosan unatkoznak. Igaz, ez
ritkán fordul elő.
– Veszem észre – mondtam. – Olyan emberek gyülekezete, akiket sajnálni kell.
Nevetett, és kiszállt a kocsiból. Alig fogtuk meg bőröndjeinket, máris Jean
Asquithbe botlottunk. Egy teniszütőt szorongatott. Fehér short volt rajta, és a
teniszparti végeztével egy papagáj kék pulóvert húzott magára, amely izgató
módon tapadt alakjához.
– Nahát! Itt vannak – mondta.
Úgy látszott, hogy tényleg örül a megérkezésünknek.
– Jöjjenek, igyunk valamit.
Én Dexterre néztem, Dexter pedig rám, s mindketten beleegyezően bólintottunk.
– Hol van Lou? – kérdezte Dexter.
– Ő már fölment. Át kell öltöznie.
– Ó! – mondom gyanakodva. – Itt a bridzshez is beöltöznek?
Jean kacagásban tört ki.
– Akarom mondani, shortot vált. Maguk is vegyenek fel valami kényelmesebb
öltözéket, és jöjjenek vissza. A szobájukat majd megmutatják.
– Remélem, hogy maga is shortot vált – ugrattam. – Legalább egy órája már, hogy
ezt hordja.
Teniszrackettjével jókorát sózott ujjaimra.
– Én nem izzadok! – vágott vissza Jean. – Még nem vagyok abban a korban.
– És elvesztette a partit, nemde?
– Igen...
Megint nevetett. Tudta, hogy szépen nevet.
– Akkor is megkockáztathatom, hogy kihívjam egy játszmára – mondta Dex. –
Természetesen nem most. Holnap reggel.
– Hogyne – felelte Jean.
Lehet, hogy tévedtem, de úgy láttam, jobban szerette volna, ha én hívom ki.
– Jó – mondtam. – Ha két parti lesz, akkor ugyanannyit játszom Louval, és a két
vesztes fog egymással játszani. Veszítse el Jean, kérem, és akkor lesz esélyem rá,
hogy együtt játszunk.
– Oké – mondta Jean.
– Nos, minthogy mindenki csal – szögezte le Dex –, akkor én leszek a vesztes.
Mindhárman nevetést színleltünk. De ez cseppet sem volt jókedvű. Kicsit
feszültté vált a dolog, el kellett hát boronálni. Aztán Dex és én követtük Jeant a
házba, ő pedig átadott bennünket egy nagyon karcsú, fehér bóbitát viselő néger
szobalánynak.

XII.
Átöltöztem a szobámban, és lenn csatlakoztam Dexhez meg a többiekhez. Két
másik fiú és két lány volt ott, ami a játékban kerek szám. Jean bridzsezett az egyik
lánnyal és a két fiúval. Lou szintén ott volt. Dexet a másik lány társaságában
hagytam, és csavargatni kezdtem a rádió keresőgombját, hogy táncmuzsikát
fogjak. Ráakadtam Stan Kentonra, és ott is hagytam. Ez is jobb volt, mint a
semmi. Lou új parfümöt használt, amely inkább kedvemre volt, mint a korábbi, de
ugratni akartam.
– Parfümöt cserélt, Lou?
– Igen. Ez nem tetszik magának?
– De, nagyon jó. Csak, tudja, ez nem illik.
– Miért?
– Szabály, hogy az ember nem változtat parfümöt. Aki igazán elegáns, az
egyetlen parfümhöz hűséges.
– Honnan szedi ezt?
– Mindenki tudja. Régi francia szabály.
– Nem vagyunk Franciaországban.
– Akkor miért használ francia parfümöt?
– Ez a legjobb.
– Persze, de ha tiszteli az egyik szabályt, akkor a többit is tisztelnie kell.
– Mondja, Lee Anderson, honnan veszi ezeket?
– Ez a neveltetés jótéteménye – tréfálkoztam.
– Melyik egyetemen végzett?
– Egyiken sem azok közül, amelyeket maga ismer.
– Vagyis?
– Angliában és Írországban tanultam, mielőtt visszatértem az Államokba.
– Miért csinálja azt, amit csinál? Maga több pénzt kereshetne.
– Eleget keresek ahhoz, amit csinálni akarok – mondtam.
– Milyen a családja?
– Két fivérem volt.
– És?
– A fiatalabb meghalt. Balesetben.
– És a másik?
– Most is él. New Yorkban.
– Szeretném megismerni – mondta a lány.
Úgy tetszett, ezekben a pillanatokban levetkőzte azt a nyerseséget, amellyel még
Dexteréknél és Jickynél beszélt velem, és elfelejtette azt is, ami köztünk történt.
– Jobb szeretném, ha nem ismerné őt – mondtam.
És ezt is gondoltam. De tévedtem, amikor azt hittem, hogy elfelejtette.
– Magának furcsa barátai vannak – mondta minden átmenet nélkül témát
változtatva.
Megszakítás nélkül táncoltunk. Alig volt szünet a számok között, és így
kitérhettem a felelet elől.
– Mit tett maga Jeannel legutóbb? – kérdezte váratlanul. – Többé nem olyan, mint
azelőtt volt.
– Semmit sem tettem vele. Éppen csak segítettem kijózanítani. Van ennek egy
ismert technikája.
– Nem tudom, hogy maga most hazudik-e nekem. Az embernek nehéz
eligazodnia magán.
– Átlátszó vagyok, mint az üveg – erősítgettem.
Most ő burkolózott némaságba, és néhány percig mindent a táncba adott.
Feloldódott a karjaimban, és olyan volt, mint aki semmire sem gondol.
– Szerettem volna ott lenni – tért vissza az előbbi témához.
– Magam is sajnálom, hogy nem volt ott – mondtam. – Most nyugodt lenne.
E kijelentésembe a fülem is belepirosodott. Jean teste jutott eszembe. Lefektetni
mindkettőt, majd végezni velük egyszerre, azután, hogy az ember megmondja
nekik. Lehetetlen...
– Nem hiszem, hogy maga azt gondolja, amit mond.
– Nem tudom, mit kellene mondanom ahhoz, hogy maga elhigyje, hogy azt
mondom, amire gondolok.
Élénken tiltakozott, tanárosnak nevezett, és azzal vádolt, hogy úgy beszélek, mint
egy osztrák pszichiáter. Ez egy kicsit sok volt.
– Azt akarom kérdezni – magyaráztam –, melyik percben hiszi el, hogy a
valóságot mondom?
– Legjobban szeretem, ha nem mond semmit.
– És azt is, amikor nem csinálok semmit.
Egy kicsit erősebben megszorítottam. Bizonyára arra emlékeztette, amire
céloztam, és lesütötte a szemét. De most nem fogom elengedni csak úgy, mint
előzőleg. Egyébként mondta is:
– Az attól függ, hogy mit csinál...
– Nem egyezik bele mindenbe, amit csinálok?
– Egyáltalán nem érdekel, ha azt mindenkivel csinálja.
Éreztem, hogy lassan odaérkezünk. A lány majdnem megérett. Még egy kis
erőfeszítés. Látni szerettem volna, hogy valóban megfőztem-e?
– Maga rejtvényekben beszél – mondtam. – Miről beszél?
Most nemcsak a szemét sütötte le, hanem a fejét is lehajtotta. Valójában sokkal
kisebb volt, mint én. A hajában nagy, fehér szekfűt viselt. Nem tért ki a válasz
elől.
– Maga nagyon jól tudja, hogy miről beszélek. Arról, amit velem tett a díványon a
múltkor.
– És?
– Vajon azt teszi minden nővel, akivel találkozik?
Hangosan elnevettem magam, ő pedig a karomba csípett.
– Ne gúnyolódjon velem, nem vagyok hülye.
– Nem nézem annak.
– Feleljen a kérdésemre!
– Nem – válaszoltam. – Nem teszem azt minden nővel. Őszintén szólva kevés nő
van, akivel kedvem lenne azt tenni.
– Maga hazudozik nekem. Nagyon is jól láttam, hogyan viselkedtek a barátnői...
– Ezek nem a barátnőim, hanem amolyan pajtások.
– Ne lovagoljon a szavakon – mondta. – Vajon ezt csinálja a pajtásnőivel?
– Azt hiszi, hogy az embernek lenne kedve azt csinálni ilyen lányokkal?
– Azt hiszem... – mormolta. – Vannak pillanatok, amikor az ember sok mindenre
képes sok mindenkivel.
Azt gondoltam, hogy kihasználom ezt a mondatot arra, hogy szorosabbra zárjam
az ölelésem. Egyúttal próbáltam megsimogatni a mellét. Túl korai volt. Finoman,
de határozottan kiszabadította magát.
– A múltkor, tudja, sokat ittam – mondta.
– Nem hiszem – feleltem.
– Ó, maga feltételezi, hogy hagyom magamat, ha nem ittam volna?
– Bizonyára.
Újból lehajtotta a fejét, aztán ismét felemelve mondta.
– Azt gondolja, hogy én akárkivel táncolnék?
– Én akárki vagyok?
– Tudja jól, hogy nem.
Ritkán volt részem ilyen kimerítő társalgásban. Ez a lány úgy siklik ki az ujjaim
közül, mint az angolna. Olykor úgy fest, hogy a végsőkig elmegy, olykor
ellenszegül a legkisebb érintésnek is. Mégis folytattam.
– Miben vagyok más?
– Nem tudom. Fizikailag kifogástalan, de van más dolog. Például a hangja.
– Éspedig?
– Ez nem közönséges hang.
Újból tiszta szívből nevettem.
– Nem – erősködött tovább. – Ez mélyebb hang... és jobban... Nem tudom, hogy
fejezzem ki... jobban kiegyensúlyozott.
– Gitáron szoktam játszani és énekelni.
– Nem, a gitárosok és énekesek, akiket én hallottam, nem így énekelnek, mint
maga. Azokat a hangokat, amelyek engem a magáéra emlékeztetnek, igen... ez
az... Haitiben hallottam. A feketéket.
– Bóknak veszem, amit maga mondott – feleltem. – Ők a legjobb muzsikusok,
akiket csak találni lehet.
– Ne beszéljen ostobaságot!
– Az egész amerikai muzsika tőlük ered – erősítgettem.
– Nem hiszem. Valamennyi nagy tánczenekar fehér.
– Bizonyára. A fehérek ugyanis megtehetik, hogy kisajátítsák azt, amit a feketék
kreáltak.
– Nem hinném, hogy igaza lenne. Minden nagy zeneszerző fehér.
– Duke Ellington például.
– Nem, Gershwin, Kern és a többiek.
– Valamennyien európai bevándorlók – szögeztem le. – Igaz, hogy ezek a legjobb
kizsákmányolók. Nem hiszem, hogy talál Gershwinnél egy eredeti dallamot, amit
nem kopírozott, átalakított, vagy újra felhasznált. Próbálja meg, találjon egyet a
Kék rapszódiában.
– Maga bizarr egy alak. Én utálom a feketéket.
Ez túl szép volt. Tomra gondoltam, és közel álltam ahhoz, hogy köszönetet
mondjak az Úrnak. Túlságosan kívántam azonban ezt a lányt ahhoz, hogy
pillanatnyilag szabad utat engedjek a haragomnak. És nincs szükségem az Úrra
ahhoz, hogy jó munkát végezzek.
– Maga éppen olyan, mint a többi – mondtam. – Nagyon szeret dicsekedni
dolgokkal, amit mindenki más – kivéve maga – már felfedezett.
– Nem értem, mit akar ezzel mondani.
– Magának utaznia kellene. Tudja, nem egyedül a fehér amerikaiak találták fel a
mozit, sem az autót, sem a nájlon harisnyát, sem pedig a versenylovakat. A
dzsessz muzsikát sem.
– Beszéljünk másról – mondta Lou. – Maga túl sok könyvet olvas, ettől ilyen.
A mellettünk lévő asztalnál folytatták a bridzset.
Tudtam, semmire se megyek, ha nem itatom ezt a lányt. Kitartónak kell lennem.
– Dex beszélt nekem a maguk rumjáról – fűztem tovább a szót. – Valami mítosz
ez csupán, vagy a közönséges halandók számára is hozzáférhető?
– Természetesen kaphat belőle – mondta Lou. – Gondolnom kellett volna arra,
hogy megszomjazott.
Hagytam elindulni valamiféle szalon-bár irányába.
– Keveréket? – kérdezte. – Fehér rum és vörös rum?
– Jöjjön a keverék. De ha hozzá tudna tenni egy kis narancslevet. Összeesek a
szomjúságtól.
– Mi sem könnyebb – felelte.
A bridzs asztal mellől, a helyiség másik végéből kiabálni kezdtek nekünk.
– Ó, Lou! Csináljon mindenkinek.
– Jó – szólt a lány –, de jöjjenek érte.
Jólesett nézni ezt a lányt, amint előrehajol. Szorosan testhez tapadó dzsörzé blúzt
viselt, teljesen mély kivágással, amely látni engedte a melle közti völgy kezdetét,
s a haját féloldalra fésülte, mint amikor először találkoztunk, csak most a
baloldalon hordta. Sokkal kevésbé festette magát, és ennivaló volt.
– Maga valóban nagyon csinos lány – mondtam.
Egy üveg rummal a kezében emelkedett fel.
– Ne kezdje újból...
– Nem kezdem. Folytatom.
– Akkor ne folytassa. Túl gyors ez magával. Így elvész a dolog öröme.
– Nem kell, hogy a dolgok túl soká tartsanak.
– De igen. A kellemes dolgoknak örökké kell tartaniuk.
– Maga tudja, hogy mi az, ami kellemes?
– Igen, például beszélgetni magával.
– A maga öröme. Ez egoizmus.
– Maga neveletlen. Mondja azt, hogy unja a beszélgetést velem.
– Nem tudok magára nézni anélkül, hogy ne arra gondolnék: maga más dologra
teremtetett, mint társalogni, és nehéz úgy beszélgetnem, hogy ne magát nézzem.
De nagyon szeretném folytatni magával a beszélgetést is. Ezalatt nem kell
bridzseznem.
– Nem szeret bridzsezni?
Teletöltött egy poharat, és odanyújtotta. Elvettem, és félig kiittam.
– Ez jólesett.
A pohár felé mutattam.
– És azt is szeretem, hogy ezt maga keverte.
Enyhén elpirult.
– Nagyon kellemes, amikor ilyen.
– Biztosíthatom, hogy sokféleképpen tudok kellemes lenni.
– Maga pozőr. Maga jó megjelenésű, és azt hiszi, hogy ezért minden nő kívánja.
– Mit?
– Hát a testi dolgokat.
– Akik nem kívánták, azok sohasem próbálták.
– Ez nem igaz.
– Maga próbálta?
Nem válaszolt, az ujjait szorongatta, aztán elhatározta magát.
– Az, amit a múltkor tett velem...
– Éspedig?
– Hát nem volt kellemes. Az szörnyű volt!
– De... nem kellemetlen?
– Nem – mondta egészen halkan.
Nem erősködtem tovább, és kiittam az italt. Visszaszereztem a pozícióimat.
Szentséges ég, mennyi bajom lesz még ezzel a lánnyal; csak bizonyos pisztrángok
kifogása okozhat ennyi nehézséget.
Jean felkelt, és poharakért jött.
– Nem unatkozik Louval?
– Te túl kedves vagy! – mondta a húga.
– Lou egy tündér – mondtam én. – Nagyon megszerettem őt. Meg is kérhetem a
kezét?
– Soha az életben...! – felelte Jean. – Enyém az elsőbbség.
– Akkor mi vagyok én ebben a dologban? – kérdezte Lou. – Egy ráadás?
– Te fiatal vagy, neked még van időd – mondta Jean. – Én...
Elnevettem magam, mert Jean valójában alig látszott két évvel idősebbnek a
húgánál.
– Ne nevessen, mint egy idióta – mondta Lou. – Nemde a nővérem már hervadt.
Határozottan szerettem ezt a két lányt. És úgy látszott, hogy jól megértik egymást
is.
– Ha nem lesz csúnyább, mikor megöregszik – mondtam Lounak –, akkor
mindkettőjüket elveszem feleségül.
– Maga szörnyű alak – mondta Jean. – Megyek vissza a bridzsemhez. Aztán
nemsokára táncolnia kell velem.
– Majd ha fagy – mondta Lou. – Ezúttal enyém az elsőbbség. Menj csak vissza a
ronda kártyáidhoz.
Újból mímelni kezdtük a táncot, de közben lemezt cseréltek, és azt javasoltam
Lounak, hogy inkább sétáljunk egyet odakinn, hogy addig se zsibbadjon el a
lábunk.
– Nem tudom, jó-e nekem, hogy egyedül maradjak magával – mondta.
– Nem kockáztat sokat. Nem kell mást tennie, csak kiált.
– Ez az – tiltakozott. – Hogy hülyének nézzenek.
– Jó – szóltam. – Akkor szeretnék inni egy kicsit, ha ez nem okoz gondot.
Elindultam a bár irányába, hogy felhajtsak valamit, ami egy kicsit újra feldob.
Lou ott várt rám, ahol hagytam.
– Maga is kér?
Fejével intett, hogy nem, és sárga szemét lehunyta. Nem foglalkoztam vele
többet. Átmentem a másik helyiségbe, és figyelni kezdtem Jean játékát.
– Jöttem, hogy szerencsét hozzak.
– Éppen jókor!
Könnyedén felém fordult, ragyogóan mosolygott.
– Százharminc dollárt vesztettem. Ezt derűsnek találja?
– Minden attól függ – vigasztaltam –, hogy ez pontosan hány százaléka a maga
vagyonának.
– És ha abbahagynánk a játékot? – javasolta.
A másik három, akik nem mutattak túlzottan nagy kedvet a játékhoz, egyszerre
álltak fel. Ami Dextert illeti, ő nem sokkal előbb a negyedik lányt vitte a kertbe.
– Csak ez van? – kérdezte Jean megvetően a rádióra mutatva. – Keresek magának
valami jobbat.
Csavargatni kezdte az állomáskereső gombot, és tényleg ráakadt valami
táncolhatóbb muzsikára. Az egyik pofa felkérte Lout. Ketten már táncoltak, én
pedig elvittem Jeant felhörpinteni valamit tánc előtt. Tudtam, hogy mi kell neki.

XIII.
Louval nem beszélgettem többet nagy társalgásunk óta. Dex és én felmentünk
lefeküdni. Szobáink az első emeleten voltak, ugyanazon az oldalon, mint a
lányoké. A szülők az épület másik szárnyát foglalták el. A többi ipse meg
hazament. Azt mondtam, hogy a szülők a másik szárnyat foglalták el, de ők éppen
visszatérőben voltak New Yorkba vagy Haitiba vagy más hasonló helyre. A
szobák sorrendjében előbb az enyém, aztán Dexteré, majd Jeané és Loué
következett. Rossz elhelyezkedés a kalandozásokhoz.
Levetkőztem, zuhanyoztam egy jót, alaposan megmasszíroztam magam a
fürdőkesztyűvel. Hallottam Dexter bizonytalan mozgolódását a szobájában.
Kiment, majd öt perccel később visszajött, és átszűrődött a zaj, ahogyan egy
poharat megtöltenek. Egy kis beszerzési expedíciót folytathatott, s arra
gondoltam, hogy ez nem is rossz ötlet. Könnyedén megütöttem az összekötő ajtót,
amelyen túl csak a fürdőszoba választott el bennünket egymástól. Rögtön
válaszolt.
– Ó, Dex – mondtam az ajtón keresztül. – Álmodtam, amikor palackok csengését
hallottam?
– Átpasszolok egyet magának – mondta Dex. – Kettőt hoztam fel magammal.
Rum volt. Nem létezik ennél jobb altató, de arra is kitűnő, hogy ébren maradjunk.
Kevéssel utána hallottam, hogy Dexter ágyba bújt. Őrá, úgy látszik, másképpen
hatott, mint rám.
Vártam egy félórát, aztán halkan kiosontam a szobámból. Alsónadrág volt rajtam,
és pizsamafelső. Nem tudom elviselni a pizsamanadrágot. Ez valami lehetetlen
ruhadarab.
A folyosón sötét volt, de tudtam, hogy hova megyek. Minden különösebb
óvatosság nélkül haladtam, mert a szőnyeg akár egy baseball meccs zaját is
elnyomta volna. Halkan kopogtattam Lou ajtaján.
Hallottam a közeledését; vagy inkább éreztem, hogy közeledik, és megfordította a
kulcsot a zárban. Besiklottam a szobába, és gyorsan bezártam a lakkozott ajtót.
Lou elragadó fehér pongyolát viselt, amelyben valóságos Vargas-görlhöz
hasonlított. Alatta csipkés melltartó és hozzávaló bugyi tűnt elő.
– Azért jöttem, hogy tudjam, haragszik-e rám – mondtam.
– Nem maradhat itt – tiltakozott.
– Akkor miért nyitott ajtót? Mit gondolt, ki kopog?
– Nem tudom! Susie talán...
– Susie már lefeküdt. A személyzet többi tagja szintén. Maga ezzel tökéletesen
tisztában van.
– Mire akar kilyukadni?
– Arra.
Egy lendülettel megragadtam, és módszeresen csókolgatni kezdtem. Nem tudom,
hogy közben mit csinált a bal karom, de Lou küzdött, és olyan elragadó kis
ökölcsapást kaptam a fülemre, amilyet mindmostanig soha. Elengedtem.
– Maga vadállat – mondta.
A haja lágy volt és gondosan volt fésülve, középen elválasztva; valóságos
ínyencfalatnak láttam. De nyugodt maradtam. A rum segítségemre volt.
– Túl nagy lármát csinál – feleltem. – Jean biztosan meghallja magát.
– Egy fürdőszoba van a két szoba között.
– Tökéletes.
Újra kezdtem, és szétnyitottam a pongyoláját. Sikerült letépnem a bugyiját,
mielőtt újból megütött volna. Megragadtam a csuklóját, és hátra szorítottam. Jobb
tenyeremmel könnyedén tartottam mindkettőt. Halkan, de dühösen küzdött, és
térdével próbált rugdosni, de a balkezemet a feneke alá csúsztattam, és
igyekeztem magamhoz szorítani. Megpróbált megharapni a pizsamámon
keresztül. De nem tudtam megszabadulni az átkozott alsónadrágomtól. Hirtelen
elengedtem, és az ágy felé löktem.
– Eddig teljesen egyedül is boldogult. Bolond lennék tovább fárasztani magam
ilyen semmiségért.
A sírás határán volt, de tekintete a dühtől villogott. Még felöltözni sem próbált, és
én a szememet legeltettem rajta. Fekete, sűrű fanszőrzete volt, és csillogott, mint
az asztrahán prém...
Sarkon fordultam, és az ajtó felé mentem.
– Aludjon jól – mondtam. – Bocsásson meg, hogy egy kis kárt tettem a
fehérneműjében. Nem merem felajánlani, hogy újat veszek magának helyette, de
számítok arra, hogy majd elküldi a számlát.
Nehezemre esett volna, hogy gorombább legyek, és mégis el voltam szánva rá.
Nem felelt semmit, de láttam, hogy öklét összeszorítja, és az ajkát rágja. Hirtelen
hátat fordított nekem, és egy másodpercig még ezt a felét is megcsodálhattam.
Valóban sajnáltam a sikertelenséget. Furcsa lelkiállapotban távoztam.
Minden gátlás nélkül nyitottam ki a következő ajtót, a Jeanét. Nem volt kulcsra
zárva. Rögtön a fürdőszoba ajtóhoz siettem, és elfordítottam a nikkelezett zárat.
Aztán levetettem a pizsamakabátomat, megszabadultam az alsónadrágomtól. A
szobát tompított fény világította meg, és a rózsaszínű kárpit még nőiesebbé tette a
környezetet. Jean teljesen meztelenül feküdt az ágyán, és körmeit ápolta. Amikor
meglátta, hogy belépek, megfordult, és miközben bezártam az ajtókat,
pillantásával követett.
– Maga pofátlan alak – mondta.
– Igen – feleltem. – Maga pedig várt engem.
Nevetett, és megfordult az ágyon.
Mellé ültem, és simogatni kezdtem a combját. Annyi szemérmet sem mutatott,
mint egy tízéves kislány. Felült, és tapogatni kezdte a karizmomat.
– Maga bikaerős.
– Gyenge vagyok, mint a maszületett bárány – tréfálkoztam.
Hozzám dörgölőzött, megcsókolt, de láttam, hogy visszahőköl, és megtörli a
száját.
– Maga Loutól jött. Érzik magán a parfümje.
Nem számoltam ezzel az átkozott női szokással. Jean hangja remegett, és
pillantása elkerült engem. Megragadtam a vállát.
– Maga nincs észnél.
– Bűzlik a parfümjétől. Nézzenek oda!
– Bocsásson meg nekem. Néha hozzáértem.
Arra gondoltam, hogy Lou talán még mindig ott áll félig meztelenül szobája
közepén, és ez még inkább felizgatott. Jean meglátta rajtam, és elvörösödött.
– Zavarja? – kérdeztem.
– Nem – mormolta. – Megfoghatom magát?
Elterültem mellette, és magam mellé fektettem. Keze félénken keresgélt a
testemen.
– Maga nagyon erős – mondta fojtott hangon.
Most oldalunkon feküdtünk, szemben egymással. Óvatosan megfordítottam, aztán
hozzászorítottam magam. Kissé széttárta combját, hogy szabad utat hagyjon
nekem.
– Ne okozzon fájdalmat.
– Nem kell félnie.
Nem tettem semmi mást, mint végigsétáltattam ujjaimat a mellén, lentről egészen
a bimbókig, és éreztem, hogy remeg. Kerek, forró feneke volt, és szorosan
befészkelte magát a combom tövébe, lélegzete felgyorsult.
– Eloltsam a villanyt? – suttogtam.
– Nem – mondta Jean –, így jobb szeretem.
Kiszabadítottam a bal kezemet a teste alól, és elsimítottam a haját a jobb füléről.
Sokan nem tudják, hogy mit lehet kihozni egy nőből, ha fülét csókolgatják és
harapdálják, ez csodálatos trükk. Jean úgy vonaglott, mint egy angolna.
– Ne csinálja ezt.
Rögtön abbahagytam, de óriási erővel ragadta meg a csuklómat.
– Csinálja még.
Újra kezdtem, hosszasabban, és éreztem, hogy hirtelen megfeszül, majd elernyed,
és feje lehanyatlik. Kezem végigszaladt a hasán és tudtam, hogy most érzett
valamit. Gyors érzéki csókokkal futottam végig testén, alig érintve a bőrét.
Láttam, hogy a bőre úgy borzong meg, ahogyan a nyaka felé közeledtem. Aztán
óvatosan beléhatoltam a hímvesszőmmel, olyan könnyedén, hogy ő se ébredt
tudatára addig, amíg mozogni nem kezdtem testemmel. Mindez előkészítés
kérdése.
De csípőjének egy könnyed lökésével kiszabadította magát alólam.
– Nem jó magának? – kérdeztem.
– Simogasson még. Simogasson engem egész éjszaka.
– Éppen azt akarom – mondtam.
Újra birtokba vettem, ezúttal brutálisan. De visszahúzódtam, mielőtt kielégítettem
volna.
– Maga megőrjít engem... – mormolta.
Hasára fordult, és kezébe fúrta arcát. Csókolgatni kezdtem a csípőjét és a fenekét,
aztán fölé térdeltem.
– Nyissa széjjel a combját – mondtam.
Nem szólt semmit, lassan széthúzta lábát. Kezemet a combja közé csúsztattam, és
újból bevezettem magam, de eltévesztettem az ösvényt. Újból megmerevedett, de
én nem tágítottam.
– Nem akarom – mondta.
– Helyezkedjen a térdére.
– Nem akarom.
Aztán felemelte a csípőjét, és feltérdelt. A fejét a karja közt hagyta, és én lassan a
célomhoz jutottam. Nem szólt semmit, de éreztem, hogy a hasa miként emelkedik
és süllyed, a lélegzete pedig felgyorsul. Anélkül, hogy elhúzódtam volna,
magamhoz szorítva mellé zuhantam, és amikor arcát kerestem, láttam, hogy
lehunyt szeméből könnyek folynak. De azt mondta, hogy maradjak.

XIV.
Reggel öt óra volt, amikor visszatértem a szobámba. Jean mozdulatlanul feküdt,
amikor otthagytam, teljesen kifáradt. Az én térdem is reszketett kissé, de tíz
órakor végre sikerült kibújnom az ágyból. Azt hiszem, hogy a Dextől kapott rum
is jó szolgálatot tett nekem. Hideg zuhany alá álltam, és kértem Dextert, hogy
jöjjön egy kicsit bokszolni velem. Úgy ütött, mint egy eszeveszett, amitől teljesen
talpraálltam. Arra gondoltam, hogy vajon milyen állapotban van Jean. Dex
valósággal átitatódott a rummal; két méterre is ijesztő volt a lehelete. Azt
tanácsoltam neki, hogy igyon meg három liter tejet, és játsszon egy golfpartit. Azt
hitte, hogy Jean már várja egy teniszpartira, de az még fel sem kelt. Lementem
reggelizni. Lou teljesen egyedül ült az asztal mellett; csinos rakott szoknya volt
rajta, és szarvasbőr kabátja alatt világos selyemblúz. Vágytam erre a lányra. De
ezen a reggelen már lehiggadtam. Odamentem köszönteni.
– Jó reggelt.
Hangjában ridegség érződött. Vagy inkább szomorúság.
– Haragszik rám? Bocsásson meg a tegnapi estéért.
– Feltételezem, hogy nem tehet róla – mondta. – Maga ilyennek született.
– Nem. Ilyenné váltam.
– Nem érdekel a históriája.
– Maga nincs abban a korban, hogy érdekelnék az én históriáim...
– Még megkeserüli, hogy ilyet mond nekem.
– Szeretném látni, hogyan?
– Ne beszéljünk erről. Akar játszani egy partit?
– Szívesen, szükségem van egy kis lazításra.
Nem tudta visszafojtani mosolygását, s rögtön a reggeli után követtem a pályára.
Ez a lány nem tudott sokáig haragudni.
Csaknem délig teniszeztünk. Már alig éreztem a lábamat, és minden összefolyt
előttünk, amikor Jean Dex-szel és a többiekkel megérkezett. Ők is éppen olyan
szánalmas állapotban voltak, mint én.
– Üdv! – köszöntöttem Jeant. – Igazán jól néz ki.
– Maga még nem látta saját magát – felelte.
– Ez Lou hibája – bizonygattam.
– És az is az én hibám, ha ezt az öreg Dexet úgy kell felkanalazni? – tiltakozott
Lou. – Maguk túl sok rumot ittak, ez az egész. Óh, Dex, magából öt méterre
szaglik a rum.
– Lee csak két métert mondott – tiltakozott élénken Dexter.
– Ezt mondtam volna?
– Lou – szólt Dex –, jöjjön, játsszon velem.
– Ez nem igazság. Jeannek kell játszania.
– Képtelen vagyok – mondta Jean. – Lee, autózzunk egyet ebéd előtt.
– Hát hány órakor ebédelnek itt? – tiltakozott Dex.
– Nincs órához kötve – mondta Jean.
Karját a karomba fonta, és a garázs felé húzott.
– Vigyük talán Dex kocsiját? – kérdeztem. – Elöl áll, és kényelmesebb.
A lány nem felelt. Erősen megszorította a karomat, és szorosan hozzámbújt.
Megpróbáltam közömbös dolgokról beszélni, de továbbra is csak hallgatott.
Elengedte a karomat, hogy beszálljon a kocsiba, ám rögtön, ahogy
elhelyezkedtem, újból annyira hozzám bújt, amennyire csak lehetett, anélkül,
hogy megakadályozzon a vezetésben. Hátramenetben kigördültem, és
végigszáguldottam a fasoron. A rácsos kapu nyitva volt, és mindjárt jobbra
fordultam. Nem tudtam, hogy az utca hová vezet.
– Hogy lehet kijutni a városból? – kérdeztem Jeant.
– Mindegy hogyan... – mormolta.
A hátrapillantó tükörből figyeltem. Behunyta szemét.
– Mondja már – sürgettem. – Maga túl sokat alszik, s az butít.
Úgy pattant fel, mint egy bolond, és két kézzel közrefogta a fejemet, hogy
megcsókoljon. Óvatosan fékeztem, mert alig láttam előre.
– Csókoljon meg, Lee...
– Várjon legalább, amíg kiérünk a városból.
– Fütyülök az emberekre. Mindenki megtudhatja.
– És a jóhíre?
– Nem mindig törődött vele. Csókoljon meg.
Csókolózni jó dolog öt percig, de lehetetlen folyton azt csinálni. Lefeküdni vele,
minden pózban ölelkezni, az rendben van. De nem csókolózni. Kiszabadítottam
magam.
– Legyen okos.
– Csókoljon meg Lee, nagyon kérem.
Újra megnyomtam a gázpedált, és befordultam jobbra, az első utcába, aztán
hirtelen balra. Megpróbáltam ledönteni, hogy elengedjen és valami másba
kapaszkodjon, de nem boldogultam ezzel a Packarddal. Nem tudtam elmozdítani.
Kihasználta a pillanatot, hogy karját a nyakam köré fonja.
– Nem gondolja, hogy furcsa dolgokat fognak majd magáról beszélni ebben a
városban?
– Azt akarom, hogy még sokkal többet beszéljenek. Utána úgyis olyan
felháborodás lesz...
– Utána? Mikor?
– Amikor megtudják, hogy összeházasodunk.
Te jó Isten, hogy ez a lány mit sütött ki! Ez akkora ostobaság, mintha valaki a
valeriána hatását egy macskán próbálná ki, vagy egy döglött békát egy
foxterrieren. Az egész életét rám akarja akasztani.
– Összeházasodunk?
Lehajolt, és megcsókolta a kezemet.
– Természetesen.
– Mikor?
– Most.
– Vasárnap ezt nem lehet.
– Miért? – kérdezte.
– Nem, ez ostobaság. A maga szülei nem fognak beleegyezni.
– Nem törődöm vele.
– Nekem nincs pénzem.
– Elég kettőnknek.
– Még nekem is alig elég – mondtam.
– A szüleim adnak majd.
– Nem hiszem. A maga szülei nem ismernek engem. És maga sem ismer engem.
Elvörösödött, és a vállamra hajtotta a fejét.
– De igen, én ismerem magát – mormolta. – Behunyt szemmel is le tudnám írni
minden részletében.
Kíváncsi voltam, hogy meddig megy el, és azt feleltem:
– Elég sok nő le tudna így írni engemet.
Nem reagált.
– Nem törődöm vele. Ezután már nem lesz módjuk rá.
– De maga semmit sem tud rólam.
– Semmit sem tudtam magáról.
Dúdolni kezdte Duke Ellington hasonló című dalát.
– De maga most sem tud többet.
– Hát akkor beszéljen nekem – hagyta abba az éneklést.
– Mindezek után nem látom, hogy tudnám magát megakadályozni abban, hogy
hozzám jöjjön feleségül. Hacsak el nem megyek. És nincs kedvem elmenni.
Nem tettem hozzá, "mielőtt megkapnám Lout", de erre gondoltam. Jean azonban
készpénznek vette, amit mondtam. A lányt már teljesen a kezemben tartottam.
Meg kell tehát gyorsítanom a manőveremet Louval kapcsolatban is. Jean a
térdemre hajtotta a fejét, és testét összehúzta az ülésen.
– Beszéljen nekem magáról, nagyon kérem, Lee.
– Nos, jól van – mondtam.
Azt adtam be neki, hogy valahol a kaliforniai oldalon születtem, apám svéd
származású, innen a szőke hajam. Nehéz gyermekkorom volt, mert a szüleim
szegények voltak, és már kilencéves koromban, amikor a nagy gazdasági válság
mélypontját élte az ország, gitáron játszottam, hogy pénzt keressek... de aztán,
amikor tizennégy éves lettem, olyan szerencsém volt, hogy találkoztam egy
emberrel, aki felkarolt, s elvitt magával Európába, Angliába, aztán Írországba,
ahol egy évtizedet töltöttem.
Mindez persze kitaláció. Tényleg tíz évet töltöttem Európában, de nem ilyen
körülmények között, és mindazt, amit tanultam, csak önmagamnak köszönhetem,
és annak a könyvtárnak, melynek gazdájánál háziszolgaként dolgoztam. Még
kevésbé volt szándékomban elbeszélni azt, hogy miként bánt velem ez az alak,
miután megtudta, hogy néger származású vagyok. Sem pedig azt, hogy mit tett
velem, amikor a buzi barátai elmaradtak. Sem azokat a körülményeket, amelyek
között otthagytam, miután néhány speciális figyelmesség fejében aláírt nekem egy
csekket, hogy kifizethessem visszafelé az útiköltségemet.
Kitaláltam valami ostobaságot Tom fivéremről és a kölyökről, hogy miként lelte
halálát egy baleset során, feltehetően négerek miatt, mert ez egy alattomos
háziszolga fajzat, s tudtam, hogy a lányt már egy színesbőrűhöz való közeledés
gondolata is beteggé teszi. Aztán úgy folytattam, hogy amikorra visszatértem, a
szülői házat már eladták, Tom New Yorkba költözött, és a kölyök hat láb mélyen
feküdt a föld alatt. Munkát kellett tehát keresnem, és a könyvesbolti melót Tom
egyik barátja szerezte nekem. Ez utóbbi igaz is volt.
Úgy hallgatott, mintha prédikátor lennék, és én még rá is játszottam. Azt
mondtam neki, hogy véleményem szerint a szülei nem fognak beleegyezni a
házasságunkba, mert még nem töltötte be a huszadik évét. Hamarosan eléri ezt a
kort, és akkor otthagyhatja szüleit. Ámde én nagyon keveset keresek, s tudom,
hogy ő is jobban szeretné, ha magam keresném meg a kenyeremet, és becsületes
munkával. Közben a szülei is megszeretnének, és találnának nekem érdekesebb
munkát Haitiban vagy valamelyik ültetvényükön. Ezalatt megpróbáltam
tájékozódni is, és végre ráakadtam arra az útra, amelyen Dex-szel együtt
idejöttünk. Én tehát most visszatérnék a munkámhoz, ő pedig hét közben
meglátogatna; rendeznénk egy kiruccanást Délre, és néhány napot eltöltenénk
valahol, ahol senki sem zavar bennünket, és amikor visszajönnénk mint házasok,
kész helyzetet teremtenénk.
Megkérdeztem, hogy elmondja-e Lounak. Azt felelte, hogy igen, de azt nem,
hogy mit csináltunk együtt, és amikor ezt szóba hozta, újból izgalomba jött. Hál'
Istennek, hogy megérkeztünk.

XV.
Valamiképpen agyoncsaptuk a délutánt. Nem volt olyan szép az idő, mint előző
nap. Megjött az ősz. Óvakodtam attól, hogy bridzseljek Jean és Lou barátaival:
emlékeztem Dex tanácsaira. Semmi értelme sem lett volna, hogy néhány száz
dollárt elszórjak abból, amit sikerült megtakarítanom. Ezek a tagok meg sem
érezték, hogy öt vagy hatszáz dollárral több vagy kevesebb van a zsebükben. Az
időt akarták agyonütni.
Jean, ha kellett, ha nem, folyton engem nézett, ezért, amikor néhány pillanatig
négyszemközt lehettünk, muszáj volt figyelmeztetnem. Louval még táncoltam, de
bizalmatlan volt, nem sikerült a társalgást érdekes témára terelnem. Alig éreztem
már az éjszaka nyomait, és mindig felizgatott, valahányszor a mellére
pillantottam: még inkább az, hogy tánc közben hagyta egy kicsit fogdosni magát.
A barátaik most is későn távoztak, mint előző éjjel, és mi négyesben maradtunk.
Jean már alig állt a lábán, de még tartotta magát; mindent be kellett dobnom, hogy
meggyőzzem: várjon még a lefekvéssel. Hál' Istennek aztán a fáradtság győzött.
Dex tovább vedelte a rumot. Tíz óra felé járt, amikor felmentünk a szobáinkba, de
én rögtön lejöttem, hogy egy könyvet vegyek magamhoz. Nem volt kedvem újra
kezdeni a dolgot Jeannel, és elég álmos sem voltam ahhoz, hogy elaludjak.
Amikor ismét szobámba léptem, Lout az ágyamon ülve találtam. Ugyanazt a
pongyolát viselte, amelyet előző éjjel, és új bugyit. Nem nyúltam hozzá. Bezártam
a bejárati ajtót, majd a fürdőszobáét, és lefeküdtem, mintha nem is lenne ott.
Mialatt megszabadultam a cókmókomtól, hallottam felgyorsult lélegzését. Az
ágyban elhatároztam, hogy beszélek vele.
– Maga nem álmos ma este, Lou? Tehetek valamit magáért?
– Biztos vagyok abban, hogy ma este nem megy át Jeanhez. Így nem fog átmenni
– felelte.
– Miért tételezi fel, hogy tegnap este Jeannél voltam?
– Hallottam magukat – mondta.
– Csodálkozom rajta... Pedig nem csináltam zajt – gúnyolódtam.
– Miért zárta be ezt a két ajtót?
– Mindig bezárt ajtókkal alszom – mondtam. – Nem szeretek arra ébredni, hogy
valaki mellettem fekszik.
Tetőtől talpig beillatosította magát. Kilométerekre érződött, és tökéletesen
kikészítette az arcát. A haját úgy fésülte, mint előző este, kétoldalt választva.
Valójában elég lett volna kinyújtani a kezemet, hogy leszakítsam, mint egy érett
gyümölcsöt, de maradt vele egy kis elszámolnivalóm.
– Maga Jeannél volt – kezdte újból.
– Mindenesetre maga rakott ki a szobájából – mondtam. – Ez minden, amire
emlékszem.
– Nem szeretem a modorát – mondta.
– Semmiféle kifogás nem érhet ma este. Bocsásson meg, hogy kénytelen voltam
maga előtt levetkőzni, de biztos vagyok abban, hogy nem pillantott ide.
– Mit csinált Jeannel? – erősködött újból.
– Figyeljen ide – mondtam. – Meg fog lepődni, de nem tehetek másként. Jobb
szeretném, ha tudná. A múltkor megcsókoltam, és azóta folyton fut utánam.
– Mikor volt az?
– Amikor Jickynél kijózanítottam.
– Tudtam.
– Csaknem megerőszakolt. Tudja, én is ittam egy kicsit.
– Tényleg megcsókolta?
– Mit mond?
– Ahogy engem... – mormolta.
– Nem – mondtam olyan egyszerű, őszinte hangsúllyal, amellyel nagyon meg
voltam elégedve. – A maga nővére egy kullancs, Lou. De én magát kívánom.
Megcsókoltam Jeant, mint... mint ahogyan az anyámat csókoltam volna meg, és ő
azóta nem tudja magát fékezni. Fogalmam sincs arról, miként szabaduljak meg
tőle, és félek, hogy nem is tudok már. Biztosan elmondja majd magának, hogy mi
össze fogunk házasodni. Ezt kicsikarta tőlem ma reggel, Dex kocsijában. Csinos
lány, de nekem nincs kedvem hozzá. Azt hiszem, hogy egy kicsit kelekótya.
– Maga őt előbb csókolta meg, mint engem.
– Ő volt, aki engem megcsókolt. Tudja jól, hogy az ember mindig hálás annak,
aki gondját viseli, amikor be van rúgva.
– Sajnálja, hogy megcsókolta?
– Nem – mondtam. – Csak egy dolgot sajnálok, hogy nem maga volt részeg
helyette akkor este.
– Most megcsókolhat engem – mondta.
Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha nagy erőfeszítésébe került volna, hogy ezt
kimondja.
– Nem csókolhatom meg – mondtam. – Mert Jeannel ennek semmi jelentősége
nem volt. De magával ez egészen beteggé tenne. Én nem nyúlhatok magához,
mielőtt...
Nem fejeztem be a szavaimat, bátortalanul felsóhajtottam, és az ágy másik végébe
húzódtam.
– Mielőtt? – kérdezte Lou.
Könnyedén arrább csúszott, és egyik kezét a karomra tette.
– Ez ostoba helyzet. Ez lehetetlen...
– Mondja hát...
– Azt akarom mondani, hogy... mielőtt férj és feleség lennénk, maga és én, Lou.
Csakhogy maga túlságosan fiatal, és én soha nem fogok megszabadulni Jeantől. Ő
pedig soha nem hagyna nyugton bennünket.
– Maga ezt komolyan gondolja?
– Mit?
– Hogy elvesz engem?
– Nem gondolhatom komolyan, ami lehetetlen – feleltem. – De ami azt illeti,
esküszöm, hogy komolyan szeretném.
Felemelkedett az ágyban. Úgy maradtam, a másik oldalamra fordulva. Nem szólt
semmit. Én is hallgattam, és éreztem, ahogyan elnyúlik mellettem.
– Lee – szólt kisvártatva.
Éreztem, a szívem olyan gyorsan ver, hogy még az ágy is beleremegett.
Visszafordultam. Levetette a pongyoláját, mindent, ami rajta volt, és szemét
lehunyva a hátára feküdt. Arra gondoltam, hogy Howard Hughes egy tucat filmet
csinált volna csupáncsak a lány melléért. Nem nyúltam hozzá.
– Nem akarom megtenni magával – mondtam. – Ez a história Jeannel utálattal tölt
el. Maguk bizonyára jól megértették egymást, mielőtt engem megismertek. Nem
visz rá a lelkem, hogy bármiféleképpen elválasszam magukat egymástól.
Nem tudom, hogy lett volna-e valamihez nagyobb kedvem, mint hullára
szeretkezni magam vele, ha ösztöneimre hallgatok, de sikerült türtőztetnem
magam.
– Jean szerelmes magába – mondta Lou. – Látszik rajta.
– Nem tehetek róla.
Sima és karcsú volt, mint a fű, és illatozott, mint egy drogéria. Felültem, lába fölé
hajoltam, és megcsókoltam combja között azon a helyen, ahol a női bőr olyan
puha, mint a madárpihe. Előbb összeszorította combját, majd rögvest szétnyitotta,
és én újra kezdtem egy kicsit feljebb. Ragyogó göndör szőrzete körülvette,
simogatta az arcomat, és én könnyű csókokkal halmoztam el. Forró és nedves
volt, szemérme megkeményedett, amikor nyelvemmel érintettem, kedvem lett
volna megharapni, de fölegyenesedtem. Egyszerre fölpattant, megragadta a
fejemet, hogy visszanyomja. Félig kiszabadítottam magam.
– Nem akarom – mondottam. – Nem akarom addig, amíg fel nem számoltam ezt
az ügyet Jeannel. Nem tudom mindkettőjüket feleségül venni.
Harapdáltam a mellbimbóját. Még mindig fogva tartotta a fejemet, és szemét
behunyta.
– Jean azt akarja, hogy elvegyem – folytattam. – Nem tudom, mit tegyek. Ha
visszautasítom, akkor biztosan kettőnk közé áll, és megakadályozza, hogy
láthassuk egymást.
Hallgatott, és teste megfeszült a simogatásomtól. A jobb kezem fel s alá járt
combján, amelyet érintésem nyomán szétnyitott.
– Csak egy megoldást látok – mondtam. – Feleségül kellene vennem Jeant, és
maga velünk jönne. Akkor találnánk arra módot, hogy lássuk egymást.
– Nem akarom – nyöszörgött Lou.
Hangja bizonytalanul remegett, és majdnem úgy játszhattam rajta, mint egy
hangszeren. Minden újabb érintésnél változtatta hangszínét.
– Nem akarom, hogy ezt ővele is csinálja...
– Semmi sem kényszeríthet arra, hogy ezt ővele csináljam – mondtam.
– Óh, tegyen magáévá – mondta Lou. – Tegye meg velem rögtön!
Dobálta magát, és mindannyiszor, amikor felemeltem a kezem, testével követte.
Fejemet a combja felé közelítettem, és a másik oldalára fordítottam, háttal nekem,
felemeltem a lábát, és arcomat közéje fúrtam. Ajkam hozzátapadt. Hirtelen
görcsbe rándult, s csaknem mindjárt el is engedte magát. Még csókolgattam egy
darabig, aztán visszahúzódtam. A hasán feküdt.
– Lou – suttogtam. – Nem teszem magamévá. Nem tudom magamévá tenni,
mielőtt nyugodtak nem lehetünk. Feleségül veszem Jeant, és valahogy megoldjuk.
Ugye, segíteni fog nekem?
Egy pillanat alatt hátára fordult, és eszeveszetten csókolni kezdett. Foga
hozzákoccant az enyémhez, mialatt énágyékát simogattam. Aztán megfogtam a
derekát, és talpra állítottam.
– Menjen vissza aludni – mondtam. – Sok ostobaságot beszéltünk össze. Legyen
okos, és menjen aludni.
Felálltam, megcsókoltam a szemét. Szerencsére rajtam maradt az alsónadrágom a
pizsamám alatt, és így meg tudtam őrizni méltóságomat.
Föladtam rá a melltartóját, és ráhúztam a nadrágocskáját; megtörültem a combját
a lepedővel, és végül rásegítettem áttetsző pongyoláját. Tűrte, anélkül, hogy szólt
volna. Szétomló és langyos volt a teste karomban.
– Alukálni, kis hugica – mondtam. – Én holnap reggel megpattanok. Legyen ott a
reggelinél, szeretném látni magát.
Aztán kiraktam a kicsikét, és bezártam az ajtót. Most már biztos, hogy
hatalmamban tartottam ezt a két lányt. Egész bensőmet öröm járta át, és
valószínű, hogy két méterre a föld alatt a kölyök is megfordult a sírjában.
Képzeletben a kezemet nyújtottam neki. Valami olyasmi volt ez, mint a testvéri
kézszorítás.

XVI.
Néhány nappal később levelet kaptam Tomtól. Nem írt különösebbet a
helyzetéről. Azt hámoztam ki belőle, hogy talált valami nem túlságosan fényes
állást egy harlemi iskolában, és idézett nekem a Szentírásból, mindjárt
megjelölvén a helyt, ahol az található. Valószínűleg kételkedett abban, hogy
eléggé járatos lennék ezekben a történetekben. Jób könyvének egyik bekezdése
volt, amely így szólt: "Húsomat fogam között magam fogom vinni, s kezembe
veszem életem sorsát".7 Azt hiszem, hogy az ürge Tom szerint azt akarta ezzel
mondani, hogy kijátszotta az utolsó kártyáját is, mindent egy lapra téve fel. Úgy
éreztem, hogy ez bonyolult módja egy egyszerű és lapos igazság kifejezésének.
Láttam tehát, hogy Tom ebből a szempontból mit sem változott. Mégis derék
fickó maradt. Válaszoltam neki, hogy nálam minden jól megy, és borítékba
csúsztattam egy ötvendollárost, mert azt hiszem, hogy az öregfiú nem táplálkozott
úgy, ahogy kellene.
Egyébként valóban semmi újság nem volt. Könyvek és megint csak könyvek.
Listákat kaptam karácsonyi albumokról és képekről, amelyek nem a központból
jöttek, hanem olyan pofáktól, akik saját szakállukra küldték, de a szerződésem
tiltotta, hogy belemenjek ilyen trafikálásokba, és nem is akartam megkockáztatni.
Néha kiraktam a szűrüket másfajta pasasoknak is, akik a pornó üzletágban
dolgoztak, de ezt sohasem tettem brutálisan. Ezek gyakran fekete fickók voltak
vagy mulattok, és tudtam, hogy a derék csóróknak amúgy is rosszul megy a
dolguk. Általában megvettem egy-két valamit tőlük, aztán odaadtam a bandának:
Judy különösen szerette az ilyen vacakokat.
Egyébként változatlanul összejöttek a drugstore-ban, meglátogattak engem, én
pedig rendszeresen elláttam magam lányokkal, általában másodnaponként. Inkább
ostobák voltak ezek, mint romlottak. Kivéve Judyt.
Jeannek és Lounak Bucktonba kellett jönnie a hét vége előtt. Különkülön
randevút beszéltem meg mindkettővel; telefonhívást kaptam Jeantől, de Lou nem
jött. Jean meghívott a következő víkendre, ám kénytelen voltam azt felelni, hogy
nem mehetek. Nem hagyom, hogy ez a lány úgy játsszon velem, mint egy
sakkfigurával. Gyengélkedett, és szívesebben vette volna, ha én megyek, de azt
mondtam, hogy késésben vagyok egy melóval. Megígérte, hogy hétfőn öt óra felé
jön, így tehát lesz időnk beszélgetni.
Hétfőig nem csináltam semmi különöset, szombat este pedig helyettesítettem a
Stork gitárosát, ami 15 dollárt hozott a konyhára, és innivalót rogyásig. Nem
fizettek rosszul ebben a csehóban. Otthon olvastam vagy a gitárral gyakoroltam.
Egy kicsit elhanyagoltam a szteppelést, már nem kellett őket bűvölnöm. Úgy is
könnyen újrakezdem, ha megszabadultam a két Asquith-lánytól. Elláttam magam
töltényekkel a kölyök stukkeréhez, és különféle drogokat vásároltam. Elvittem a
kocsit revízióra a szervizbe, ahol a srác megbütykölt rajta néhány dolgot.
Ezalatt semmi életjel Dextől. Próbáltam megtalálni szombat reggel, de elutazott
víkendre, és nem mondták meg, hová. Gondolom, hogy közben visszatért az öreg
Anna tizenéves lánykáihoz, mert a banda többi tagja sem tudta, hogy hol töltötte a
hetet.
Hétfőn, négy óra húszkor Jean kocsija állt meg az üzletajtóm előtt. Nem nagyon
izgatta magát, hogy majd mit mondanak róla az emberek. Kiszállt, és belépett az
üzletbe. Egyedül voltam. Odalépett hozzám, és csókot cuppantott a tarkómra.
Szóltam, hogy üljön le. Szándékosan nem húztam le a bolt vasredőnyét, hogy
észrevegye: nem tetszik a korai megérkezése. Az arcfesték ellenére is látszott,
hogy rossz színben van. Szeme karikás volt. Mint rendesen, olyasmit viselt,
amiről látni, hogy a legdrágább holmi, s a kalapját sem a Macynél vásárolta.
Mellesleg öregítette.
– Jól utazott? – kérdeztem.
– Nem volt hosszú út – felelte. – Én hosszabbra emlékeztem.
– Előbb érkezett – jegyeztem meg.
A brilliánsokkal kirakott órájára pillantott.
– Nem sokkal! Öt perccel múlt fél öt.
– Négy óra huszonkilenc – helyesbítettem. – Rettentően sietett.
– S az baj talán?
Hízelkedő arcot vágott, amitől borsózott a hátam.
– Természetesen. Van egyéb dolgom, mint szórakozni.
– Lee – mondta halkan –, legyen már kedves!
– Kedves vagyok, amikor a munkámat befejeztem.
– Legyen kedves Lee – ismételte. – Nekem... Én...
Megállt a mondat elején. Megértettem, hogy miről van szó, de azt akartam, hogy
ő mondja ki.
– Megmagyarázná? – sürgettem.
– Gyerekem lesz, Lee.
– Maga – fenyegettem meg az ujjammal – rosszalkodott egy férfival.
Nevetett, de arca fáradt volt és feszült.
– Lee – mondta –, el kell vennie feleségül a lehető leghamarabb, ha csak nem akar
egy szörnyű botrányt.
– Szó sincs róla – nyugtatgattam –, ez bárkivel megeshet.
Próbáltam tréfás hangot megütni: szükségtelen, hogy megszöktessem, mielőtt
mindent elrendezek. Ebben az állapotukban a nők gyakran idegesek. Odamentem
hozzá, és megsimogattam a vállát.
– Maradjon itt – mondtam. – Bezárom a boltot, és mindjárt nyugodtabban
leszünk.
Talán könnyebb lenne megszabadulni tőle egy kölyökkel. Jó oka lenne ugyanis,
hogy végezzen magával. Az ajtó felé mentem, és a baloldali kapcsolón
piszmogtam, hogy lehúzzam a redőnyt. Lassan ereszkedett le, és nem hallatszott
más zaj, mint az olajban forgó fogaskerekeké.
Mire visszafordultam, Jean levette a kalapját, a haját ütögette, hogy az
visszanyerje rugalmasságát, így még jobban festett: valóban szép ez a lány.
– Mikor utazhatunk? – kérdezte hirtelen. – A lehető leghamarabb el kell vinnie.
– A hét végén elmehetünk – feleltem. – Az ügyeim rendben vannak, de muszáj ott
valami új munkát találnom.
– Viszek pénzt magammal.
Természetesen nem volt szándékomban kitartatni magamat egy lánnyal, még
azzal sem, akit meg akartam ölni.
– Nincs rá szükségem – mondtam –, szó sem lehet arról, hogy a maga pénzét
költsem. Szeretném, ha ezt egyszer s mindenkorra tudomásul venné.
Nem válaszolt. Feszengett a széken, mint aki nem mer valamit bevallani.
– Rajta – noszogattam. – Pakoljon ki vele. Mit tett, amit nem lehet nekem
megmondani?
– Én már írtam oda – mondta. – Láttam egy címet a hirdetések között, amelyben
az volt, hogy ez néptelen vidék, magányt kedvelőknek és szerelmeseknek, akik
nyugodtan akarják eltölteni mézeshetüket.
– Ha minden szerelmes, aki nyugalmat akar, oda tódul randevúzni – dühöngtem –,
akkor szép kis tömeg lesz majd ott!...
Nevetni kezdett. Megkönnyebbült arcot vágott. Nem az a fajta lány volt, aki
magába fojtja titkait.
– Már válaszoltak is – mondta. – Lesz egy külön házacska éjszakára, és étkezni a
hotelban fogunk.
– A legjobb, amit tehet, ha előre utazik, én pedig majd maga után megyek. Így
elég időm lesz arra, hogy mindennel elkészüljek.
– Jobb szeretnék együtt menni magával.
– Lehetetlen. Menjen haza, hogy ne keltsen gyanút, és ne csomagolja be a
bőröndjét, csak az utolsó pillanatban. Nem kell sok holmit vinnie. És ne hagyjon
hátra levelet, amelyben közli, hogy hová ment. Nem szükséges, hogy a szülei
megtudják.
– Mikor jön utánam?
– A következő hétfőn. Vasárnap este indulok.
Vasárnap este mindenesetre kisebb a kockázata annak, hogy észreveszik a
távozásomat. De még hátra van Lou.
– Természetesen – tettem hozzá – elmondta a húgának.
– Még nem.
– Biztosan gyanakszik. Mindenképpen a maga érdeke, hogy megmondja neki. Ő
lehetne az összekötője. Hiszen nagyon jól megértik egymást.
– Igen.
– Akkor csak az utazás napján mondja meg neki, és hagyja meg a címet, de úgy
helyezze el, hogy azt csak a maga elindulása után találja meg.
– Hogyan csináljam?
– Tegye borítékba, és adja fel postára, amikor már két-háromszáz mérföldre van
otthonról. De hagyhatja egy fiókban is. Ezer módja akad.
– Nem szeretem ezeket a bonyodalmakat. Óh, Lee! Nem lehetne egyszerűen
elutazni, s mindenkinek megmondani, hogy nyugodtan akarunk együtt lenni?
– Ez lehetetlen – mondtam. – Magának könnyű, de nekem nincs pénzem.
– Nekem ez nem számít.
– Nézzen a tükörbe – mondtam. – Magának azért nem számít, mert van pénze.
– Nem merem megmondani Lounak. Ő még csak tizenöt éves.
Nevetni kezdtem.
– Pólyásbabának nézi? Tudnia kell, hogy olyan családban, ahol két lány van, a
fiatalabb már többé-kevésbé ugyanazt ismeri, mint az idősebb. Ha tízéves kishúga
lenne, az is annyit tudna, mint Lou.
– De hiszen Lou még kölyök.
– Bizonyára. Nem kell más, csak rápillantani a ruháira. A parfüm is, amellyel
locsolja magát, mutatja a nagy ártatlanságát. Értesítenie kell Lout. Ismétlem, kell
valaki, aki összekötő lehet a szülőkkel.
– Jobban szeretném, ha senki sem tudna róla.
Olyan gonoszul nevettem, ahogyan csak tudtam.
– Maga mégsem olyan büszke arra az alakra, akivel összeállt.
Szája remegni kezdett, és azt hittem, hogy mindjárt elsírja magát. Felállt.
– Miért mond nekem ilyen gonoszságokat? Örül, ha fájdalmat okoz? Ha nem
felelek rá, csak azért van, mert félek...
– Mitől?
– Félek, hogy elhagy engem, mielőtt összeházasodnánk.
Megvontam a vállamat.
– Azt hiszi, hogy a házasság megállíthat engem, ha el akarom hagyni?
– Ha gyermekünk van, akkor igen.
– Ha gyermekünk van, nem választanának el, ez így van, de ez sem
akadályozhatna meg, hogy elhagyjam, ha úgy tartja kedvem...
Most már sírva fakadt. Visszahanyatlott a székre, leejtette a fejét, és kerek arcán
végigcsorogtak a könnyek. Megértettem, hogy egy kissé elhamarkodtam a dolgot,
és odamentem hozzá. Kezemet a nyakára tettem, és simogatni kezdtem a tarkóját.
– Óh, Lee! – mondta. – Minden annyira más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem,
boldog lesz, ha egészen a magáé vagyok.
Valami hülye dolgot motyogtam neki, amire ő hányni kezdett. Nem volt a kezem
ügyében törülköző, kénytelen voltam a bolt hátsó traktusába futni, és felkapni egy
rongyot, amelyet a bejárónő használt a bolt takarításához. Feltételeztem, hogy a
terhessége okozta a bajt. Amikor alábbhagyott a csuklása, arcát letörülgettem a
zsebkendőjével. Szeme könnyektől csillogott, mintha frissen mosta volna, zihálva
lélegzett. Bepiszkolódott cipőit egy darab papírral törülgettem le. A szag zavart
engem, de fölé hajoltam, és megcsókoltam. Hevesen magához szorított, és
összefüggéstelen szavakat mormolt. Nem volt szerencsém ezzel a lánnyal. Mindig
beteg. Vagy attól, hogy sokat iszik, vagy attól, hogy sokat szeretkezik.
– Menjen gyorsan – mondtam. – Menjen haza. Szedje rendbe magát, aztán
csütörtök este pakolja össze a bőröndjét, és szökjön meg. A következő hétfőn ott
leszek magánál. Beszereztem már a házassági iratokat.
Szeme hirtelen felcsillant, és hitetlenkedő kis mosoly jelent meg az arcán.
– Lee, ez igaz?
– Természetesen.
– Óh, Lee, imádom magát... Tudja, hogy nagyon boldogok leszünk?
Valóban nem volt benne harag. Pedig a lányok kevésbé szoktak békülékenyek
lenni. Talpra állítottam, és a ruhán keresztül megsimogattam a mellét. Odatartotta
magát, és hátradőlt. Azt akarta, hogy folytassam. Jobb szerettem volna
kiszellőztetni a helyiséget, de görcsösen belémkapaszkodott, és egyik kezével
kezdett kigombolni engem. Lehúztam róla a ruhát, ráfektettem a hosszú asztalra,
ahol a vevők lapozgatják a könyveket; behunyta a szemét, mintha meghalt volna.
Amikor éreztem, hogy felenged, folytattam egészen addig, ameddig sikoltozni
nem kezdett, és mindent a ruhájára engedtem. Akkor felemelkedett, kezét a
szájához kapta, és újból hányni kezdett.
Lábra állítottam, begomboltam a kabátját, s a bolt hátsó ajtaján át majdnem a
kocsijáig vittem, és a volánhoz ültettem. Még kissé csuklott, de volt elég ereje
ahhoz, hogy úgy beleharapjon az alsóajkamba, hogy a vér is kiserkent belőle.
Nem mozdultam, csak néztem, hogy indul el. Azt hiszem, hogy a kocsi – hála
istennek – már egyedül is ismerte az utat hazafelé.
Hazamentem, s alaposan megfürödtem, hogy megszabaduljak ettől a szagtól.

XVII.
Mindezideig nem foglalkoztattak azok a bonyodalmak, amelyekbe a két lány
megsemmisítésére kifundált terveim sodorhatnak. E pillanatban azonban kedvem
lett volna feladni az egészet, mindent hagyni, és folytatni a könyvkereskedést,
mintha mi sem történt volna. Mégis meg kellett tennem a kölyök miatt, Tom
miatt, és magam miatt. Ismertem olyan alakokat, akik hozzám hasonló cipőben
jártak, de akik elfelejtették származásukat, és mindenben a fehérek oldalára álltak,
habozás nélkül ütötték a feketéket, ha erre alkalom kínálkozott. Az ilyen alakokat
élvezettel tudtam volna megölni, de tegyünk csak mindent sorjában. Először az
Asquith-lányok. Akadt volna akár tucatnyi alkalom is, hogy másokat tegyek el láb
alól; a kölyköket, akiket ismertem, Judyt, Jickyt, Billt és Bettyt, de a szememben
ők nem jelentettek sokat. Nem volt igazán jelkép-értékük. Az Asquithek lesznek
az én igazi próbatételem. Aztán, ha óvatos vagyok, sikerül majd valamelyik
nagyfejűvel is végeznem. Nem kell, hogy szenátor legyen az illető, de valami
hasonló. Ilyesmire lett volna szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak. Mégis, most
azt kellett számbavennem, hogy miként húzom ki a nyakamat a hurokból, ha a két
nőstény már halott.
Talán legjobb lenne, ha megjátszanék egy autóbalesetet. Ebben az esetben először
is azt tudakolnák, hogy mit kerestek ezek a nők a határ szomszédságában. A
boncolás után, amikor felfedeznék, hogy Jean terhes, valószínűleg abbahagynák a
kutatást. Lou egyszerűen elkísérte testvérét. És én nem szerepelnék az ügyben.
Csak amikor a kedélyek már megnyugodtak, és a vizsgálatot befejezték, akkor
mondanám meg a szüleiknek. Így megtudnák, hogy lányaik egy feketének adták
oda magukat. Rögtön el kellene húznom a csíkot egy időre, és aztán újra lehetne
kezdeni. Őrült egy terv, de a legőrültebb tervek szoktak sikerülni. Biztos voltam
abban, hogy Lou nyolc nappal a megérkezésünk után ott lesz, hiszen
hatalmamban volt ez a lány. Egy kirándulás a nővérével, Jean vezetne, aztán egy
hányinger a kormánykeréknél. Mi sem természetesebb. Nekem meg maradna
időm kiugrani. Találhatnék egy megfelelő terepet ehhez a színjátékhoz, a
környéken, ahová elmennénk... Lou ülne elöl a nővérével, és én meg mögöttük.
Először Lou következne, és amikor ezt Jean meglátná, elengedné a kormányt.
Tökéletes munka lenne.
Aztán mégse tetszett nagyon nekem ez a kombináció az autóval. Először is, a
dolog nem új. Másodszor pedig, minden túlságosan gyorsan zajlana le. Nekem
viszont időre van szükségem, amíg megmondom, hogy miért kell tennem, meg
hogy lássák a fegyvert a markomban, s így megtudják azt is, hogy mi vár rájuk.
Az autó, igen... de csak azután, a befejezéshez. Azt hiszem, hogy meg is találtam
a módját. Először is, elvinni őket egy elhagyott környékre. Azután kinyírni.
Miután elmondtam az okokat. Visszarakni testüket az autóba, és jöhet a karambol.
A legegyszerűbb és a legkielégítőbb. Mi? Nagy dolog ez?
Mindezt még egy darabig forgattam a fejemben. Idegessé váltam. Azután az egész
elképzelést felrúgtam, és azt mondtam magamban, hogy az egyáltalán nem úgy
fog végbemenni, ahogy kigondoltam. De a kölyök nem hagyott nyugodni.
Eszembe jutott a Louval való utolsó beszélgetésünk is. Valami elkezdődött
bennem ezzel a lánnyal, ami most alakot öltött. És ez a dolog még inkább arra
hajtott, hogy a vesztembe fussak. Az autó tehát, ha lehet. Ha nem, akkor annyi baj
legyen. A határ nincs messzire innen, és Mexikóban nem létezik halálbüntetés.
Azt hiszem, hogy egész idő alatt már derengett bennem ez a másik terv, amely
ezúttal alakot öltött, és csak most döbbentem rá arra, hogy mire megy ki az egész.
Ezekben a napokban sok Bourbont ittam. Agyam keményen dolgozott. A
töltényeken kívül még beszereztem ezt-azt: vásároltam egy lapátot, csákányt és
kötelet. Még nem voltam biztos abban, hogy a legutolsó elgondolásom
keresztülvihető-e. Ha igen, akkor mindenképpen szükségem van töltényekre. Ha
nem, akkor más is megteszi. A lapát és a csákány azért kellett, hogy biztosítsam
magam egy másik változatra, ami felötlött bennem. Azt hiszem, hogy azok, akik
ilyesmire készülnek, pléhre csúszhatnak, ha egy szigorúan előre megszabott
tervhez kötik magukat. Véleményem szerint jobb engedni a véletlen játékainak,
de amikor a megfelelő pillanat elérkezik, akkor mindennek kéznél kell lennie.
Nem tudom, hogy hiba volt-e, hogy semmit sem véglegesítettem a tervben, de
újra átgondolva az autó-históriát a balesettel, egyre kevésbé tetszett nekem. Nem
számoltam ugyanis egy fontos tényezővel, az idővel. Még sok minden előttem áll,
és kerülnöm kell, hogy folyton a bekövetkezendőkre gondoljak. Senki sem
ismerte azt a helyet, ahová mennénk, és bíztam abban, hogy Lou nem mondja el
senkinek, feltéve, ha utolsó beszélgetésünk megtette a hatását. Ez rögtön kiderül,
amint megérkezem.
Azután az utolsó pillanatban, egy órával az elindulás előtt, valamilyen rettegés
fogott el, és azon tűnődtem, hogy megtalálom-e Lout, amikor odaérek. Ezek
voltak a legrosszabb pillanatok. Ültem az asztalnál, és ittam. Már nem is tudom,
hány pohárral, de az agyam olyan világos maradt, mintha Ricardo Bourbonja
egyszerűen tiszta vízzé változott volna. Olyan pontosan láttam, hogy mit kell
tennem, mint ahogyan Tom alakját láttam, amikor a benzineskanna felrobbant a
konyhában. Lementem a drugstore-ba, és behúzódtam egy telefonfülkébe.
Tárcsáztam a távhívót, és Prixville-t kértem, amelyet azonnal kapcsoltak. A
szobalány vette fel a kagylót, és azt mondta, hogy Lou rögtön jön. Másodpercek
alatt ott volt.
– Halló?
– Lee Anderson vagyok. Hogy van?
– Mi történt?
– Jean elindult?
– Igen.
– És tudja, hová ment?
Gúnyos nevetést hallottam.
– Bekeretezte az újsághirdetést.
Ez a lány nem esett a feje lágyára. Mindennel tisztában lehetett elejétől kezdve.
– Megyek magáért – mondtam.
– Nem vele találkozik?
– Igen. Magával együtt.
– Én nem akarom.
– Nagyon jól tudja, hogy jönni fog.
Nem felelt rá semmit, én pedig folytattam.
– Egyszerűbb, ha én viszem oda.
– De miért kellene találkozni vele?
– Meg kell neki mondani...
– Megmondani mit?...
Most én nevettem el magam.
– Majd elmondom útközben. Csomagoljon össze, és jöjjön.
– Mikorra várjam?
– Máris indulok. Két óra múlva ott leszek.
– A maga kocsijával?
– Igen. Várjon engem a szobájában. Háromszor dudálok.
– Figyelni fogom.
– Viszontlátásra.
Nem vártam meg a választ, letettem a hallgatót. Zsebkendőt húztam elő, hogy
megtöröljem a homlokomat. Kiléptem a fülkéből. Fizettem, és visszamentem a
szobámba. Holmijaim már a kocsiban voltak, és a pénz a zsebemben. Írtam az
üzletközpontnak egy levelet, amelyben megmagyaráztam, hogy sürgősen el kellett
utaznom beteg fivéremhez. Tom ezt meg fogja bocsátani nekem. Nem egészen
tudtam, hogy mit is szándékozom tenni ezzel a könyvesbolti munkával;
tulajdonképpen kedvemre volt. Nem akartam felégetni a hidat magam mögött.
Egészen idáig minden nehézség nélkül éltem, nem kellett megismernem a
bizonytalanságot semmilyen tekintetben, de ez az ügy kizökkentett, és semmi sem
ment már olyan simán, mint azelőtt. Most már szerettem volna ott lenni, hogy
mindent elintézzek, és más dologgal foglalkozzak. Mindig türelmetlenné tett, ha
egy munkám a befejezéshez közeledik, és ez éppen olyan volt. Körülnéztem, hogy
nem felejtettem-e el valamit, s vettem a kalapomat. Aztán kiléptem, bezártam az
ajtót, zsebre tettem a kulcsot. A Nash egy háztömbbel odább várt rám.
Elfordítottam a slusszkulcsot, és elindultam. A várost elhagyva rögtön tövig
nyomtam a gázpedált, és jól megzavartam a tragacsot.

XVIII.
Piszkosul sötét volt az út, de legalább nem volt nagy forgalom. Főleg kamionok
jöttek az ellenkező oldalon. Déli irányba szinte senki sem ment. Mindent
kihoztam a kocsiból, amit csak tudott. A motor úgy zúgott, mint egy traktor, a
vízhőmérő szinte forrásponton volt, de nem tágítottam, tartottam a sebességet.
Mindenekelőtt az idegeimet akartam megnyugtatni. Egy órányi robogás után
sikerült. Kicsit lassítottam, és újból hallottam a karosszéria nyikorgását.
Nyirkos és hideg volt az éjszaka. Már érezni lehetett a tél közeledtét, de a
kabátom a bőröndömben volt. Magasságos! Sohasem volt ilyen melegem. Erősen
figyeltem az útjelző táblákat, de nem volt nehéz eligazodnom. Néha egy
benzinkút tűnt fel, három-négy barakképület, aztán megint az út. Valami éjszakai
vadat láttam, aztán ismét gyümölcsöskertek vagy veteményesek, majd a puszta
tájék. Két órát kalkuláltam a száz mérföldre. Valójában száznyolc vagy százkilenc
lehetett, nem számítva azt az időt, amíg Bucktonból kiértem, és a kertek alatti
kocsikázást, amikor megérkeztem. Alig több mint másfél óra alatt Lounál voltam.
Kicsikartam a Nashből, amit csak tudott. Ez idő alatt már Lounak is el kellett
készülnie. Lassan túlgördültem a kapun, és a lehető legközelebb hajtottam a
házhoz, majd háromszor dudáltam. Először semmit sem hallottam. Ahol
megálltam, onnan nem lehetett látni az ablakát, de nem mertem kiszállni, és nem
akartam újból dudálni sem, mert attól tartottam, hogy felfigyelnek rám.
Ott maradtam, vártam, és láttam, hogy kezem remeg, amikor cigarettára
gyújtottam, hogy megnyugtassam idegeimet. Két percre rá azonban eldobtam, és
még sokáig haboztam, mielőtt újra háromszor megnyomtam a kürtöt. Amikor
mégis kiszálltam, éreztem, hogy jön, s ahogy megfordultam, láttam, hogy a kocsi
felé tart.
Világos színű kabátot viselt, kalap nem volt rajta, és egy degeszre tömött barna
kézitáskán kívül semmi más poggyászt nem hozott. Beszállt, szó nélkül mellém
ült. Becsuktam az ajtaját, fölé hajoltam, de nem volt szándékomban megcsókolni.
Magába zárkózott, mint egy páncélszekrény.
Indítottam, majd kikanyarodtam az útra. Tekintetét mereven maga elé szegezte. A
szemem sarkából nézegettem, és azt gondoltam, ha kiérünk a városból, felenged.
Megint megtettem lóhalálában száz mérföldet. Érezni lehetett, hogy Dél azért
nincs is olyan messze. A levegő szárazabb lett, és az éj kevésbé sötét. De még
hátra volt jó öt- vagy hatszáz mérföld.
Nem bírtam megmaradni Lou mellett úgy, hogy ne szóljak hozzá. Illata betöltötte
a kocsit, s ez szörnyen felizgatott, mert újra magam előtt láttam a szobájában
macska szemével, letépett bugyijával. Elég nagyot sóhajtottam ahhoz, hogy ezt
észrevegye. Olyan volt az arca, mint aki most kezd ébredni, elevenedni.
Igyekeztem, hogy barátságosabb légkört teremtsek, mert a zavara azért nem
oszlott el.
– Nem fázik?
– Nem – mondta.
Megborzongott, és ettől még rosszkedvűbb lett. Arra gondoltam, hogy most
valami féltékenységi jelenetet játszik, de lefoglalt az autóvezetés, és nem tudom
egyhamar rendbehozni a dolgot pusztán beszélgetéssel, ha már így
megmakacsolta magát. Egyik kezemmel elengedtem a kormánykereket, és kutatni
kezdtem a jobboldali fiókban. Egy üveg whiskyt húztam elő, a térdére fektettem.
Volt a fiókban még néhány műanyag pohár. Kivettem, az üveg mellé tettem,
becsuktam a fiókot, és bekapcsoltam a rádiót. Hamarabb is gondolhattam volna
erre, de szavamra, nem volt kedvem hozzá.
A gondolat, hogy mi mindent kell még megtennem, felkavart. Szerencsére fogta
az üveget, lecsavarta a kupakját, töltött magának, és egyhajtásra kiitta. Én is
tartottam a kezemet. Újból töltött a pohárba, és másodszor is lehúzta. Csak ezután
töltött nekem is egyet. Nem is éreztem, hogy mit ittam, és visszaadtam a poharat.
Mindent visszarakott a fiókba, kinyújtózkodott az ülésen, és kigombolta
kabátjának két gombját. Elég rövid kosztümöt hordott, hosszú gallérral. A
kabátkáját is kinyitotta. Alatta testhez simuló citromszínű pulóvert viselt, és
biztonságom érdekében erőt kellett vennem magamon, hogy az útra figyeljek.
A kocsi most már eléggé megtelt a parfüm, az alkohol és a cigaretta szagával
ahhoz, hogy az ember fejébe szálljon. Az ablakokat azonban nem húztam le.
Továbbra sem szóltunk egymáshoz, ez egy félórát is eltarthatott. Ekkor ismét
kinyitotta a fiókot, és még két pohárral megivott. Melege lett, levetette a kabátját.
Közben egy mozdulattal hozzám közelített, én pedig egy kissé ráhajoltam, és
megcsókoltam a nyakát, éppen a füle alatt. Hirtelen elhúzódott, megfordult, és
rám nézett. Aztán váratlanul nevetésben tört ki. Azt hittem, hogy a whisky tett rá
ilyen hatást. Még megtettem vagy ötven mérföldet anélkül, hogy szóltam volna,
végül támadásba mentem át. Újra a whiskyért nyúlt.
– Nincs formában?
– Dehogynem – mondta lassan.
– Nincs kedve kirándulni a jó öreg Leevel?
– Hagyjon már!
– Nem kívánja látni a kis nővérkéjét?
– Ne beszéljen a nővéremről.
– Pedig aranyos kislány.
– Aki jól baszik, mi?
Még a lélegzetem is elállt. Bárki mondana ilyet, aligha törődnék vele. Judy, Jicky,
B. J., de semmiképpen nem Lou. Látta, hogy megdermedtem, és fojtott hangon
nevetett. A nevetésén észre lehetett venni, hogy ivott.
– Nem így kell talán mondani?
– De igen – hagytam rá. – Pontosan így.
– Nem azt csinálta?...
– Nem tudom.
Megint nevetett.
– Semmi baj, Lee, maga csak tudja. Már túl vagyok azon a koron, amikor valaki
elhiszi, hogy gyereke lesz, ha szájon csókolják.
– Ki beszél itt gyerekről?
– Jeannek gyereke lesz.
– Maga észnél van?
– Biztosíthatom, Lee, hogy nem kell tovább játszania. Tudom, amit tudok.
– Én nem feküdtem le a nővérével.
– De még mennyire.
– Ez nem így volt, és ha megtettem volna is, nem vár gyereket.
– Akkor miért van rosszul folytonosan?
– Rosszul volt Jickynél is, pedig nem csináltam neki gyereket. A maga nővérének
rossz a gyomra.
– És a többi része, az nem rossz?
Ezután ököllel rámvetette magát. Fejemet behúzva gyorsítani kezdtem a kocsit.
Teljes erőből ütött. Nem fájt igazán, de mégis éreztem. Nem volt izmos lány, de
inas, és a tenisztől edzett. Amikor abbahagyta, megráztam magam.
– Most jobban érzi magát?
– Nagyon jól érzem magam. És Jean jól érezte magát utána?
– Mi után?
– Azután, hogy maga megbaszta.
Úgy látszik, hogy kéjes dolog volt számára ismételni ezt a szót. Ha a kezemet a
lába közé csúsztattam volna, biztos, hogy utána meg kellett volna törülköznöm.
– Ó – mondtam –, ő már csinált ilyet!
A lavina újból rámzúdult.
– Maga piszkos hazug, Lee Anderson. – Lihegett, s az utat nézte.
– Azt hiszem, hogy én jobb szeretném magát megbaszni – mondtam. – Jobban
szeretem a maga szagát, és több szőrzete van a hasa alatt. De Jean jól kefél.
Sajnálni fogom, ha megszabadulunk tőle.
Mozdulatlan maradt. Lenyelte ezt is, mint az előző durvaságot. A torkom hirtelen
összeszorult, és ez olyan volt, mintha káprázat ért volna, mert kezdtem megérteni.
– Akkor most rögtön csináljuk, vagy utána?
– Csinálni, mit? – mormoltam. Nehezen törtek fel a szavaim.
– Most meg fog baszni engem?... – mondta olyan halkan, hogy biztosan többet
mondott, mint amit hallottam.
Egyszerre olyan izgatott lettem, mint a bika, s csaknem fájni kezdett.
– Előtte kell őt eltennünk láb alól – mondtam.
Csak azért mondtam, hogy lássam, egészen a kezemben tartom-e.
– Nem akarom – mondta.
– Annyira ragaszkodik a nővéréhez, mi? Begyulladt?
– Nem akarok várni – mondta.
Szerencsémre egy benzinkutat vettem észre, és megállítottam a járgányt. Muszáj
volt másra gondolnom, különben elvesztem a hidegvérem. Ülve maradtam, és azt
mondtam az alaknak, hogy töltse tele a tankot. Lou lenyomta a kilincset, és
kiugrott. Valamit mormolt, és férfi egy barakk felé mutatott. A lány eltűnt vagy
tíz percre. Kihasználtam az alkalmat, és levegőt nyomattam a puha tömlőkbe, a
másik pofának pedig azt mondtam, hogy hozzon szendvicset, mert nem volt időm
enni.
Lou visszaült. Kifizettem a kutast, aki visszament aludni. Elindítottam a kocsit, és
nyaktörő sebességgel hajtottam még vagy két óra hosszat. Lou nem mozdult,
aludni látszott. Már teljesen megnyugodtam, amikor hirtelen kinyújtotta kezét,
megint kinyitotta a fiókot, s most egymást követően három pohárral töltött
magának.
Nem tudtam többé izgalom nélkül nézni a mozdulatait. Megpróbáltam tovább
hajtani még tíz mérföldnyit, aztán megállítottam a kocsit az út szélén. Még
éjszaka volt, de már érződött a hajnal közeledte, s a szél is elült. Fák és bokrok
csokrai látszottak. Talán egy félórával ezelőtt haladtunk át egy városon.
Amikor lefékeztem, elővettem az üveget, meghúztam, és szóltam, hogy szálljunk
ki. Kinyitotta az ajtaját, fogta a kézitáskáját, én pedig mentem utána. Egyenesen a
fák irányába tartott, és ott megállt, hogy rágyújtson. Egy cigarettát kért tőlem, de
az autóban hagytam, és azt mondtam, várjon. Kutatni kezdett a táskájában, hátha
talál benne, de ezalatt már elindultam, és egészen a kocsiig futottam. Az üveget is
magamhoz vettem. Majdnem üres volt, de még néhány ott hevert a
csomagtartóban.
Amikor visszatértem, már nehezemre esett menni, és kezdtem kigombolkozni,
még mielőtt odaértem volna hozzá. Ebben a pillanatban revolverlövés lángját
láttam, és rögtön az volt az érzésem, hogy a bal könyököm szétroncsolódott. A
karom egész hosszában lelógott; ha nem éppen mozgásban vagyok, akkor a
tüdőmbe kaptam volna az ólmot.
Mindezt egyetlen másodperc alatt gondoltam át, a következőben már rávetettem
magam, kicsavartam a kezét, és teljes erőmből egy ökölcsapást mértem a
halántékára, mert megpróbált összeharapni. Rosszul helyezkedtem, és pokolian
szenvedtem. Telibe találtam, mert a földre rogyott, és mozdulatlan maradt. De
nem értem be ennyivel. Felmarkoltam a revolvert, zsebre tettem. Csak egy 6.35-
ös volt, mint az enyém, de a csaj jól célzott. Visszafutottam az autóhoz. Jobb
kezemmel tartottam a bal karomat, és olyan grimaszt vághattam, mint egy kínai
maszk. Annyira meg voltam veszve, hogy nem törődtem a fájdalommal.
Megtaláltam, amit kerestem, a kötelet, és visszatértem. Lou mozogni kezdett.
Csak az egyik kezemet tudtam használni, hogy megkötözzem a karját, és
fájdalmaim voltak, de amikor befejeztem, pofozni kezdtem: letéptem a
kosztümszoknyáját, leszakítottam a pulóverét, és ismét pofoztam. A térdemmel
kellett őt tartanom, amíg megpróbáltam azt az átkozott pulóvert lefejteni róla, de
csak elöl sikerült széthasítanom. Egy nagyon kicsit már világosodni kezdett;
testének egyik része éppen a fa legsötétebb árnyékában volt.
Ekkor megpróbált beszélni, és azt mondta, hogy nem fogom megkapni, mert
telefonált Dexnek, hogy riassza a zsarukat, és hogy ő tudta, hogy én egy hitvány
gazember vagyok, amióta arról beszéltem, hogy tegyük el láb alól a nővérét. Én
kinevettem, aztán ő is valami mosolyfélét erőltetett magára, de öklömmel
állkapcson vágtam. A melle hideg volt és kemény. Kérdeztem, hogy miért lőtt
rám, és megkíséreltem fékezni magamat. Azt felelte, hogy én egy piszkos néger
vagyok, amit Dexter megmondott neki, hogy azért jött velem, mert figyelmeztetni
akarja Jeant, s hogy úgy gyűlöl engem, mint még soha senkit.
Még mindig csúfondárosan nevettem. A szívem úgy vert, mint egy nagykalapács,
kezem remegett és a bal karom erősen vérzett; éreztem, hogyan csurog a
kézfejemre.
Ekkor azt feleltem neki, hogy a fehérek kinyírták a testvéremet, s hogy engemet
nem kapnak el olyan könnyen, de őt mindenesetre utána küldöm. Kezemmel
megmarkoltam az egyik mellét, úgy, hogy majdnem elájult, de nem kiáltozott. A
végsőkig pofoztam. Újból kinyitotta a szemét. Kivilágosodott, és a gyűlölet
könnyeit láttam csillogni a szemében. Föléje hajoltam; fújtattam, mint egy állat, s
ő újból bőgni kezdett. Harapni kezdtem a combja közt. A szám megtelt fekete
kemény szőrzetével; elengedtem egy kicsit, aztán újra nekiláttam lejjebb, ahol
lágyabb, gyengébb volt. Valósággal úsztam az illatában, ami egészen idáig
érződött, és összeszorítottam a fogamat. Megpróbáltam egyik kezemmel
betapasztani a száját, de hörgött, mint egy állat, és ordításától egészen libabőrös
lettem. Ekkor teljes erőmből összeszorítottam a fogamat, és belevájtam a húsába.
A vér a számba fröcskölt,
és csípője a kötelek ellenére is rángatózott. Arcom vérben úszott, és térdemen
állva visszahúzódtam. Soha nem hallottam nőt így sikoltozni; hirtelen
ráeszméltem, hogy alsónadrágomba folytam; rettenetesen megrázkódtam, de
féltem, hogy jön valaki. Meggyújtottam egy gyufát, és láttam, hogy erősen vérzik.
Végül ütni kezdtem a jobb öklömmel az állkapcsát. Éreztem, ahogy a fogak
összetörnek, és folytattam. Azt akartam, hogy abbahagyja a sikoltozást. Még
erősebben ütöttem,
aztán felmarkoltam a szoknyáját, a szájára tapasztottam, majd a fejére ültem. Úgy
vergődött, mint egy giliszta. Soha nem gondoltam, hogy az élet ilyen szívós
legyen. Olyan heves mozdulatot tett, hogy azt hittem, leszakad a bal alsókarom.
Dührohamomban szerettem volna megnyúzni. Felemelkedtem, hogy egy rúgással
befejezzem, majd cipőmet a torkára téve egész súlyommal ránehezedtem. Amikor
már nem mozgott többé, éreztem, hogy még másodszorra is elfolytam. Térdem
remegett, és féltem odafordítani a tekintetem.

XIX.
Indulnom kellett volna, hogy megkeressem az ásót és a lapátot, és eltemessem, de
most már féltem a rendőrségtől. Nem akartam, hogy elkapjanak, még mielőtt
Jeannel végzek. Bizonyára a kölyök volt, aki most vezérelt engem; letérdeltem
Lou előtt. Leoldottam a kötelet a kezéről; mély nyomok húzódtak a csuklóján.
Petyhüdt volt az érintésre, mint a holtak a halált követő percekben; már a melle is
elernyedt. Nem húztam vissza a szoknyáját az arcáról. Nem akartam látni a fejét,
de elvettem az óráját. Szükségem volt valamire tőle.
Hirtelen újra átgondoltam, milyen lehetek, és futni kezdtem a kocsi felé. A
visszapillantóba nézve láttam, hogy nem lesz túl nehéz rendbehozni magam.
Lemostam arcomat egy kevés whiskyvel; a karom nem vérzett többé. Sikerült
felhúznom az ingujjamat, és karomat egy sállal és kötéllel derekamhoz kötni.
Majd összecsináltam magam, annyira fájt, de muszáj volt visszahajlítanom.
Sikerült mégis kiszednem a csomagtartóból egy másik üveg whiskyt. Jó sok időt
vesztettem, és a nap már majdnem felkelt. Lou kabátját kivettem a kocsiból, és
ráborítottam; nem akartam magammal hurcolni. Nem éreztem többé a lábamat, de
a kezem már kevésbé remegett.
Újra a volán mellé ültem, és indítottam. Tudni szerettem volna, hogy mit
mondhatott Lou Dexnek; ez a rendőrhistória nem hagyott békét, erre nem
számítottam. Úgy követett engem, mint egy mélyről jövő fenyegető hang.
Jeant akartam most megkaparintani, és érezni újból azt, amit kétszer is éreztem,
amikor húgával végeztem. Megtaláltam, amit mindig is kerestem. A rendőrség
nyugtalanított ugyan, de egészen más összefüggésben; nehogy megakadályozzon
abban, hogy megtegyem, amit akartam. De jókora előnyöm volt. Nagyon kellene
sietnie ahhoz, hogy elkapjon. Alig háromszáz mérföldet kell még megtennem. A
bal kezem nagyjából érzéketlenné vált, és újból beletapostam a gázba.
 XX.
Talán egy órával a megérkezés előtt kezdtek eszembe jutni némely jelenetek.
Visszaemlékeztem például arra a napra, amikor először vettem a kezembe gitárt.
Ez a szomszédomnál történt, aki titokban néhány leckét adott nekem; csak egy
dalt gyakoroltam: When the Saints go marchin'on. Ezt tanultam break stílusban
játszani, miközben énekemmel kísértem. Egyik este kölcsönkértem a gitárt a
szomszédtól azért, hogy meglepetést szerezzek a családnak. Tom velem együtt
énekelt; a kölyök egész megbolondult, táncolni kezdett az asztal körül, mintha
csak valami parádé felvonuló sorait követte volna; egy botot ragadott fel, és
pörgetni kezdte. Apánk éppen ekkor tért haza, s ő is velünk énekelt, nevetett.
Visszavittem a gitárt a szomszédnak, de a következő napon ágyamra helyezve
találtam egy másikat. Alkalmi vétel volt, még jó állapotban. Mindennap
gyakoroltam egy keveset. A gitár olyan zeneszerszám, amely ellustít. Fogja az
ember, játszik rajta egy dalt, aztán abbahagyja, lazsál, majd megint kézbeveszi,
egy-két dallamot elpenget, vagy kíséri saját füttyét. Nagyon jó unaloműző.
Egy zökkenő elég volt ahhoz, hogy hirtelen felriadjak. Azt hiszem, hogy közben
elaludhattam. Bal karomat egyáltalán nem éreztem, és rettentő szomjúság vett erőt
rajtam. Megkíséreltem elterelni gondolataimat, és újból visszatérni a régi szép
időkhöz, mert olyan türelmetlenül vártam a megérkezést, hogy amint felriadtam, a
szívem rögtön zakatolni kezdett a mellemben, és jobb kezem remegett a
kormánykeréken; fél kézzel pedig nem könnyű vezetni. Szerettem volna tudni:
vajon mit csinál Tom ezekben a percekben? Valószínűleg imádkozik vagy tanítja
a srácokat. Tomról Clem jutott eszembe, róla pedig Buckton, a város, ahol három
hónapig könyvesboltot vezettem, ami rendes megélhetést nyújtott nekem.
Visszaidéztem Jickyt is, és azt a jelenetet, amikor a vízben tettem magamévá, s
hogy milyen áttetsző volt a folyó azon a napon. Jickyt láttam teljes fiatalságában,
puhán és meztelenül, aki olyan volt, mint egy baba. Majd hirtelen Loura tért
vissza a gondolatom, fekete, sűrű és göndör szőrzetére, és húsának ízére, ahogy
beléharaptam, az édes, kissé sós és meleg ízre, ágyékának szagára. Sikoltásai újra
visszhangoztak fülemben. Éreztem, kiver a verejték, és végiggördül homlokomon,
de nem tudtam elengedni azt az átkozott kormánykereket, hogy letöröljem a
cseppeket. A hasam felfúvódott, mintha gáz töltötte volna meg, rekeszizmaim úgy
felnyomták a gyomromat, hogy majd szétrepedt belé a tüdőm, füleimet Lou
kiáltozása hasogatta. A kormányon lévő kürt után nyúltam; egyik egy
ebonitkarikás, az országúton használatos, a másik egy fekete gomb, a városi
közlekedésben; mindkettőt harsogtattam, hogy elnyomjam vele a sikoltásokat.
Mintegy nyolcvanöt mérföldes sebességgel mehettem; aligha lehetett volna
gyorsabban, de az út lejteni kezdett, és láttam, hogy a sebességmérő mutatója két
osztással tovább ment, aztán néggyel. Már régen kivilágosodott. Szlalomoztam a
kocsik között, néhányat megelőztem. Pár perc múlva elengedtem a kürtgombot,
mert nem akartam találkozni motoros zsarukkal, és a kocsiban sem volt annyi
tartalék erő, hogy meglépjek előlük. Ha megérkezem, Jean kocsiját veszem el, de
Uramisten, mikor fogok megérkezni?...
Azt hiszem, hogy morogni kezdtem a kocsiban. Morogni a fogam között, mint a
komondor, hogy gyerünk, gyorsabban, és lassítás nélkül vettem a kanyart, a
gumik pedig vészesen csikorogtak. A Nash vadul száguldott. Megcsúszott, és
egészen balra sodródott, miközben folytonosan tövig nyomtam a gázpedált. Most
már vidám voltam, mint a kölyök, amikor az asztal körül futkosott, és a When the
Saints-t énekelte, s többé már alig féltem.

XXI.
Amikorra a hotel elé érkeztem, ez a rohadt reszketés mégis visszatért. Körülbelül
fél tizenkettő lehetett; Jeannek várnia kellene ebédre, ahogy megbeszéltük.
Kinyitottam a jobboldali ajtót, és ott szálltam ki, mert a karommal nehezen tudtam
volna másként megoldani.
A szálloda a környékbeli divat szerint készült fehér épület volt, leeresztett
zsalugáterekkel. Ezen a vidéken ilyenkor még szép napsütés van, annak ellenére,
hogy már október vége felé voltunk. Senkit sem találtam a földszinti szobában.
Távolról sem volt az a pompázatos palota, amelyet a hirdetés ígért, de ami az
elszigeteltséget illeti, jobbat el sem lehetett volna képzelni. Alig egy tucat egyéb
faépület vette körül, melyek közül kettő, távolabb az úttól, a benzinkúté és a
bisztróé volt, kétségtelenül a kamionsofőrökre számítva. Újból kimentem.
Mindaz, amire Jean szavaiból emlékeztem, az volt, hogy a pavilonok, ahol a
vendégek alszanak, külön vannak a hoteltől. Abba az útba torkolltak, amely
derékszöget alkotott az országúttal, s amelyet csenevész fák és foltokban nőtt fű
szegélyeztek. Otthagytam a Nasht, és arrafelé irányítottam lépteimet. Mindjárt
befordultam, és rögtön bele is ütköztem Jean kocsijába, amely egy kétszobás, elég
csinos kis házikó előtt állt. Kopogtatás nélkül beléptem.
A fotelban ült, és aludni látszott. Rossz színben volt, de mint mindig, most is
elegánsan volt öltözve. Fel akartam ébreszteni. A telefon – egy telefon is volt a
szobában – abban a pillanatban csengeni kezdett. Ostoba módon megrémültem, és
odaugrottam. A szívem újra kalapálni kezdett. Felvettem a hallgatót, és rögtön
vissza is tettem. Tudtam, hogy Dexter hívhatja. Dexter vagy a rendőrség. Jean a
szemét dörzsölte. Felkelt, és mielőtt bármit is tehetett volna, megcsókoltam, hogy
betapasszam a száját. Egy kissé jobban magához tért. A karomat a derekára
fontam, igyekeztem elvinni innen. Ebben a pillanatban meglátta az üres
kabátujjamat.
– Mi történt, Lee?
Arcán ijedtség tükröződött. Nevettem. Erőltetetten nevettem.
– Semmiség. Egy ostoba esés, amikor kiszálltam a tragacsból, s a könyökömre
zuhantam.
– Dehát maga vérzett!
– Csak horzsolás... Jöjjön, Jean. Elegem volt az utazásból, szeretnék egyedül lenni
magával.
A telefon ismét csengeni kezdett, és olyasmit éreztem, mintha nem is a dróton,
hanem rajtam keresztül futott volna végig a villanyáram. Nem tudtam
visszatartani magamat, felkaptam a készüléket, és a parkettre dobtam.
Aztán egy nagy rúgással végeztem vele. Mintha hirtelen Lou arcát törtem volna
össze a cipőmmel. Kivert a verejték, és kevés híja volt, hogy megpucoljak.
Tudtam, hogy a szám reszket, s úgy festettem, mint aki megtébolyodott.
Szerencsére Jean nem erőltette a dolgot. Kijött velem, és mondtam, hogy
szálljunk be a kocsiba. Elmegyünk egy kicsit messzebb, hogy nyugodtak legyünk,
és utána visszajönnénk ebédelni. Már bőven délidőben jártunk, de Jean még
mindig szétesettnek látszott. Most is rosszul volt, azt hiszem, a gyerek nem hagyta
nyugodni. Lenyomtam a gázpedált. A kocsi meglódult, és mi az üléstámlához
lökődtünk; ezúttal már majdnem a befejezés következett; a motor duruzsolása
visszaadta a nyugalmamat. Valamit motyogtam Jeannek, hogy bocsásson meg a
telefon miatt; kezdte észrevenni, hogy feldúlt vagyok, és éppen ideje volt, hogy
megszűnjön a feldúltságom. Hozzám simult, és fejét a vállamra hajtotta.
Arra vártam, hogy megtegyünk vagy húsz mérföldet, és kerestem egy helyet, ahol
megállhatunk. Az utat ezen a darabon feltöltötték, s azt mondtam, hogy
lemegyünk a mélyedésbe. Megálltam. Jean szállt ki elsőnek. Megtapogattam a
zsebemben Lou revolverét. Nem akartam rögtön használni. Még egy kézzel is
képes lennék végezni Jeannel. Lehajolt, hogy megigazítsa a cipőjét, és láttam
kivillanni combját a rövid szoknyából, amelyből csípőjének vonala is élesen
kirajzolódott. Éreztem, hogy a szájam kiszáradt. Egy bokor közelében állt meg.
Ide nem lehetett belátni az útról, ha valaki ült.
Elnyújtózott a földön; s én ott rögtön magamévá tettem, de anélkül, hogy
eljutottam volna a befejezésig. Kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak,
csípőjének heves mozgása ellenére is; így elértem, hogy elélvezett, mielőtt még
rám került volna a sor. Ekkor beszélni kezdtem.
– Magára mindig ilyen hatást tesz, ha egy színesbőrűvel fekszik le?
Semmit sem felelt. Teljesen bután nézett rám.
– Mert én több mint nyolcadrészt színesbőrű vagyok.
Tágra nyitotta a szemét, és én gúnyosan nevettem. Nem értette a dolgot. Akkor
mindent elmondtam neki; végül a kölyök történetét, hogyan lett szerelmes egy
lányba, és a lány apja és testvére mit tettek a kölyökkel ezután; megmagyaráztam,
hogy éppen ezt akartam tenni vele és Louval, hogy kétszeresen fizessek egyért.
Zsebembe túrtam, és megtaláltam Lou karóráját. Megmutattam neki, és azt
mondtam, hogy sajnálom, hogy nem a húga egyik szemét hoztam el neki, de
túlságosan beesett volt azután a kis kezelés után, amit részére kitaláltam, és
amiben neki is része lesz.
Valósággal rosszul voltam, hogy mindezt kimondtam. Alig bírtam beszélni. Ott
feküdt, szemét becsukta, elnyúlt a földön hasig felhúzott szoknyájával. Még
éreztem, hogy átfut valami a hátam egész hosszán, és ujjaim akaratom ellenére
összezárulnak a torkán: rámtört valami, s oly erővel, hogy el kellett engednem, és
majdnem felálltam. Arca már elkékült, de nem mozdult. Hagyta magát
megfojtani, anélkül, hogy védekezett volna. Még volt benne élet. Kivettem a
zsebemből Lou revolverét, és két golyót eresztettem a torkába közvetlen közelről;
vérbuborék spriccelt belőle lassan, szakadozottan, nedves csobogással. Látni
lehetett, hogy pupilláit egy fehér vonal szeli át, nyelve összehúzódott, és azt
hiszem, hogy ebben a pillanatban halt meg. Megfordítottam, hogy ne lássam az
arcát, és amíg meleg volt, megtettem vele azt, amit a szobában már megtettem.
Valószínűleg rögtön utána elvesztettem az eszméletemet; amikorra visszanyertem
öntudatomat, teljesen hideg volt, és lehetetlen volt mozdítani. Ekkor otthagytam,
és felkapaszkodtam a kocsihoz. Alig vonszoltam magam; szemem előtt valami
káprázat vonult el. Amikor újra a volánhoz ültem, eszembe jutott, hogy még van
whisky a Nashben. A kezem újból remegni kezdett.

XXII.
Culloughs őrmester az íróasztalra helyezte pipáját.
– Nem tudjuk a fickót megállítani – mondta.
Carter felkapta a fejét.
– Meg kell próbálnunk.
– Nem tudunk megállítani két motorkerékpárral egy olyan pofát, aki
százmérföldes sebességgel száguld egy nyolcszázkilós járművel!
– Meg kell próbálnunk. A bőrünket visszük a vásárra, de meg kell kísérelnünk.
Barrow még semmit sem szólt eddig. Jól megtermett fiú volt, sovány, barna,
imbolygó járású, és elnyújtott akcentussal beszélt.
– Én benne vagyok – mondta.
– Akkor megyünk? – kérdezte Carter. Culloughs rájuk pillantott.
– Fiúk, a fejüket kockáztatják, de meglesz az előléptetés, ha sikerül.
– Nem engedhetjük, hogy egy átkozott nigger az egész országot tűzbe és vérbe
borítsa – mondta Carter.
Culloughs nem válaszolt, és az órájára pillantott.
– Most öt óra van – mondta. – Ezelőtt tíz perccel telefonáltak. Öt perc múlva át
kell haladnia... ha ugyan áthalad – tette hozzá.
– Két lányt meggyilkolt – mondta Carter.
– És egy benzinkutast – tette hozzá Barrow.
Ellenőrizte, hogy coltja rendben van-e, és az ajtó felé indult.
– Már vannak mögötte – mondta Culloughs. – Az utolsó hírek szerint még mindig
tartja magát. A szuperkocsi már elindult, és még várnak egy másikat.
– Jobban tennénk, ha indulnánk – mondta Carter. – Te ülj mögém – szólt Barrow-
nak. – Egy motort viszünk.
– Ez szabálytalan – tiltakozott az őrmester.
– Barrow jó lövész. Ha egyedül van, akkor nem tud vezetni is és lőni is.
– Csinálják, ahogy tudják! – mondta Culloughs. – Én mosom kezeimet.
Az Indian egy pillanat alatt beindult. Barrow odacsatolta magát Carterhez, aki
szinte felszállt a levegőbe. Ellenkező irányban ült, hátát Carterhez támasztotta, és
a két ember bőrövvel kötötte magát egymáshoz.
– Lassíts mindjárt a város kijáratánál – mondta Barrow.
– Ez nem szabályos – morgott Culloughs ugyanabban a pillanatban, és
melankolikus tekintetet vetett Barrow motorjára.
Megvonta a vállát, és visszament az őrszobára. Rögtön újból kijött, és látta
feltűnni a nagy fehér Buick hátulját, amely mennydörgő motorral száguldott át.
Aztán szirénázást hallott, és négy motorost látott elzúgni. Tehát négyen vannak,
és egy másik kocsi, amelyik közelről fogja követni.
– Rohadt egy út! – átkozódott még Culloughs.
Ezúttal odakinn maradt.
Figyelte, ahogyan a távolodó szirénahangok elhalkultak.

XXIII.
Lee szaggatottan lélegzett. Jobb kezét idegesen csúsztatta a volánon, miközben
teljes erővel benyomta a gázpedált. Szemei vérben úsztak, és arcára patakokban
folyt az izzadtság. Szőke haját összetapasztotta a por és az izzadtság. Alig hallotta
maga mögött a sziréna hangját, bár fülelt. Az út túlságosan rossz volt ahhoz, hogy
lőjenek rá. Ebben a pillanatban vette észre maga előtt a motort, és balra rántotta a
kormányt, hogy megelőzze, de az tartotta a távolságot. A szélvédő hirtelen. csillag
alakban betört, úgy, hogy a kis szilánkokban szétrepülő üvegdarabokat egyenesen
az arcába kapta. A motor szinte mozdulatlannak látszott a Buickhoz képest, és
Barrow olyan gondosan célzott, mintha csak a lőpályán lenne. Lee észrevette a
második és a harmadik lövés torkolattüzét, de a golyók célt tévesztettek.
Megpróbált cikk-cakkban haladni, hogy elkerülje a lövedékeket, de a szélvédő
üvegen egy újabb csillag alakú lyuk keletkezett, egészen közel az arcához. Most
már érezte a heves légáramlatot, amely behatolt a nagykaliberű rézlövedék
nyomán, amit a 45-ös colt köpködött.
Aztán az volt az érzése, hogy a Buick gyorsított, mert közeledett a motorhoz, ám
hirtelen megértette, hogy az ellenkezője történt. Carter kezdett lassítani. Szája
még valami mosolyfélére torzult, és lábát könnyedén felemelte a gázpedálról.
Alig húsz méter maradt a két jármű között, aztán tizenöt, tíz, Lee hirtelen tövig
nyomta a gázt. Látta Barrow arcát egészen közelről, és szinte feldobta magát a
jobb vállába fúródó lövedék ütésétől. Fogát összeszorítva erőt vett magán, hogy el
ne engedje a kormányt, és megelőzte a motort. Már nem volt senki előtte, aki
veszélyt jelentett volna.
Az út hirtelen elkanyarodott, majd kiegyenesedett. Carter és Barrow szinte a kocsi
hátuljához tapadtak. Akármilyen jó volt a kocsi rugózása, összeroncsolt tagjai a
legkisebb zökkenőket is megéreztették vele. A visszapillantó tükörbe nézett. A
látótérben csak a két ember volt. Észrevette, hogy Carter lassít, majd megállt az út
szélén, hogy Barrow menetirány felé fordulhasson az ülésen, mert most már nem
akarták megkockáztatni az előzést.
Száz méterrel tovább jobbra ágazott az út. Lee egy épületfélét vett észre. Anélkül,
hogy csökkentette volna a sebességet, nekiszaladt a frissen szántott mezőnek,
amely az utat szegélyezte. A Buick egy rettenetes nagyot ugrott, félig az orrára
állt, majd az összes fémalkatrész szörnyű csattanásával ismét kerekére zökkent, és
a csűr előtt megállt, elérte az ajtót. Két karja iszonyúan sajgott. A vérkeringés
azonban kezdett helyreállni a balkarjában, amely még mindig a testéhez volt
rögzítve, és nyöszörgött a fájdalomtól. Egy falétra felé tartott, amely a csűr
padlására vezetett, és kúszni kezdett a lépcsőfokokon. Majdnem elvesztette az
egyensúlyát, s csak egy valószínűtlen testmozdulattal sikerült visszatornásznia
magát, miközben fogával egy érdes falépcsőfokba akaszkodott. Félúton megállt,
és egész teste zihált. Egy szálka felszakította az ajkát. Tudatán átvillant, hogy
milyen erővel szorította össze az állkapcsát, újra érezvén a szájában a vér sós ízét,
a meleg vérét, amelyet Lou testéből ivott. Mintha ismét érezte volna a lány
ágyékán a korához nem illő francia parfüm illatát. Felrémlett előtte Lou elkínzott
szája, vérfoltos kosztümszoknyája. Szeme előtt megint ragyogó pontok táncoltak.
Lassan, nyomorúságosan kúszott még néhány lépcsőfoknyit felfelé, és ekkor
kintről megint rázendített a szirénák hangja s Lou sikoltozása a szirénák hangja
mögül. Ez mozdult meg és éledt újra képzeletében, ő pedig újra megölte Lout, s
ugyanaz az érzés, ugyanaz a kéj járta át akkor is, amikor elérte a csűr padlását.
Kinn elhallgatott a lárma. Anélkül, hogy jobb kezével – amelynek legkisebb
mozdulata is szenvedést okozott – segített volna magán, a padlásablakhoz
vergődött. Ameddig a szem ellátott, sárguló mező terült el előtte. A nap
lehanyatlott, és lágy szellő borzolgatta az út menti füveket. Kabátjának jobboldali
ujjáról a vér testére folyt; ereje egyre jobban elhagyta, és reszketni kezdett, mert a
félelem újból megrohanta.
A rendőrök körülfogták a csűrt. Hallotta a vezényszavakat, és száját óriásira
nyitotta. Szomjazott, izzadt, és átkokat próbált kiabálni, de torka teljesen
kiszáradt. Látta, hogy körülötte már egész vértócsa van. Remegett, mint a falevél,
foga összekoccant, és amikor meghallotta a léptek zaját a lépcsőfokon, üvölteni
kezdett. Egy tompa üvöltés szakadt ki belőle, amely egyre erősödött. Emberfeletti
erőfeszítéssel húzta elő zsebéből revolverét. Teste a falhoz tapadt, a lehető
legtávolabb a padlásnyílástól, ahol a kékruhás emberek felbukkanhatnak.
Előretartotta revolverét, de lőni már nem tudott.
A lárma elhallgatott. Abbahagyta az ordítást, és feje a mellére csuklott. Mintha
hallott volna valamit; az idő elfolyt, aztán lövedékek csapódtak a csípőjébe; teste
elernyedt, és lassan összeroskadt. Szájából nyálfolyam csorgott végig a csűr
gyalulatlan padlóján. A zsinegek, amelyekkel balkarját testéhez kötötte, mély, kék
nyomot hagytak rajta.
A falusiak mégis felakasztották, mert néger volt. Ágyéka táján a nadrág még
ekkor is nevetségesen kidomborodott.

A kiadásért felel
a LÁNG Kiadó igazgatója
Szedés: TEXOFT Kft.
Nyomás: Kner Nyomda, Gyomaendrőd
Táskaszám: 100
Felelős vezető:
Háromszéki Pál vezérigazgató
Megjelent 7,6 A/5 ív terjedelemben.
ISBN 963 02 6390 4

Lábjegyzetek:
1A szerkesztő megjegyzései: Vian itt bizonyára Henry Millerre céloz, akinek
Ráktérítő című szókimondó, erotikával telített regényét 1945-ben jelentette meg
francia fordításban a Denoel kiadó.
2James Cain, A postás mindig kétszer csenget című, nálunk is ismert bűnügyi
dráma szerzője.
James Hadley Chase angol író, a Nincsenek orchideák Miss Blandish számára és
3

más idegborzoló regények szerzője.

4A Cadillac beceneve
5Amerikai szerencsejáték.
6Fehér rum, erős fűszerekkel keverve.
7Jób könyve: 13. vers 14-15. sor
"Húsomat fogam között magam fogom vinni / s kezembe veszem életem sorsát. /
Öljön hát meg. Úgy sincs semmi reménységem. / De hogy utam igaz, azt
kimutatom. /