Nemere István: Százezerért A Lelkedet Is

Nemere István
SZÁZEZERÉRT A LELKEDET IS
Nemere István
SZÁZEZERÉRT
A LELKEDET IS
Pallas
Gyöngyös 2004
Copyright © Pallas Antikvárium Kft., 2004
Nemere István
All rights reserved!
Merre visz az utam?
A repülõgép Kairóból nyugatra tartott. Most már csak

attól kellett félnem, nehogy leszálljunk a szomszédos ország
területén. Ez az ország soha nem volt nekem rokonszenves, a
diktátor pedig, aki húszegynéhány éve ott uralkodott, a világ
összes szakértõjének egybehangzó véleménye szerint klinikai
eset volt. Már többször összetûztem embereivel Afrikában, és
nem csak ott. Nem lenne jó, ha a gép földet érne ennek az
elmebetegnek a hazájában...
De ettõl egy órával késõbb már nem kellett tartanom. A
lenyugvó napot követtük. Az egyiptomi légitársaság gépe
tizenegy kilométeres magasságban — a pilóták persze, tudom
jól, úgy mondják: tizenegyezer méter magasságban — repült,
és a motorok egyenletesen dolgoztak. Nem fenyegetett már
semmi veszély. Hamarosan Algéria fölött szálltunk, aztán a
gép tankolás után délnyugat felé kanyarodott. Leszállt az éj,
odakünn tökéletesnek tetszett a sötétség. Idebent az utasok —
a gép tele volt — álomba merültek. A légikisasszonyok is csak
ritkán tûntek fel. Én is pihenhettem hát.
Rám is fért egy kis semmittevés. Az elmúlt egy évet a
Surdani Köztársaság déli részén, felkelõ katonák kommandós
kiképzõjeként töltöttem. Sok keserûségben és veszélyes
kalandban volt részem, és nem csak a katonáim, én is sokat
tanultam. De ennek vége. A jelek szerint oda már aligha térek
vissza. Új feladat vár rám.
5
NEMERE ISTVÁN
...Félálomba merültem, bár óvatosságom most sem

csökkent. Sok ellenséget szereztem magamnak az elmúlt két
évtized során. Három földrészen vívtam harcaimat mindenféle
sötét erõk ellen, az ilyesmi sajnos nem kifejezett életbiztosítás.
De reméltem, senki sem tudja, hogy ezen a gépen utazom.
Egyedül voltam, és bárki az ellenségem lehetett. De
szerencsére csupa ártatlan utas vett körül.
...Emlékeztem. Az az ember, aki miatt most óránként

kilencszáz kilométeres sebességgel távolodtam Kairótól, és
délnyugat felé vitt az utam, három nappal ezelõtt bukkant fel
az életemben. Útjaink a Surdani Köztársaság déli részén, egy
Endora nevû nem túl nagy városban keresztezték egymást. Az
ismeretlen elsõ ízben ott kecsegtetett új megbízással, és
Kairóban beszéltünk meg találkozót. Ma délelõtt jöttünk össze
egy elõkelõ szálloda halljában. Reméltem, senki sem figyelt
fel rám, ránk. Észrevettem mindjárt, hogy neki is ez a legfõbb
gondja. Tehát liftbe szállva felmentünk a szobámba. Itt
biztosan nem hallgatták le beszélgetésünket. Elõzõleg
átvizsgáltam a helyiséget.
— Maradjunk annyiban, hogy Vippen a nevem —
mondta a férfi. Most már alkalmam nyílott, hogy alaposan
szemügyre vegyem. Harminchat-harmincnyolc éves lehetett,
barna bõre és vonásai arra engedtek következtetni, hogy
keverék õsei voltak. Méghozzá európai és afrikai õsök. Lágyan
beszélt, a szóvégi sz-eket gyakran es-nek ejtette, ezért arra
gyanakodtam, portugál származású. Csak részben volt igazam,
mint hamarosan kiderült. Vippen (vagy talán nem is ez volt a
neve?) valamivel alacsonyabb volt nálam. Értelmes, okos,
elõrelátó és óvatos ember benyomását keltette, tehát tetszett
nekem. Szeretem az ilyen ügyfeleket.
Mert hát végül is... ügyfél volt. Svájci magándetektív
koromban én is szerettem az ilyeneket, bár ritkán volt benne
részem. Most egy kissé „elvadultam” itt Afrikában, és õszintén
szólva már vágyódtam ismét vissza. Svájcba, vagyis „haza”.
6
Várt ott valaki. Vippen is csak azzal tudott rávenni erre a

munkára, hogy megígérte: az egész egy hétig sem fog tartani.
Nos, ha már egy évet töltöttem Afrikában, itt lehetek még egy
hetet. De nem többet!
— Az Elnök-szigetek polgára vagyok — mondta, és
én rögtön magam elõtt láttam Nyugat-Afrika térképét. A
parttól nem messze több szigetállam van, amelyekrõl az
európaiaknak legfeljebb ködös elképzeléseik vannak, vagy
(legtöbbször!) még azok sem. S. Tomé és Principe-szigetek,
meg a többiek. Ezek mind önálló államok, de persze körülbelül
Monaco vagy San Marino méreteinek felelnek meg, és a
súlyuk még ezeknél is kisebb. A világ szinte nem is vesz róluk
tudomást.
Tudtam azt is — hiszen Afrikában régebben csaknem tíz
évig harcoltam különbözõ frontokon és államokban —, hogy
az Elnök-szigeteket a portugálok fedezték fel, késõbb spanyol,
majd rövid idõre angol uralom alá kerültek. Aztán a
nyugat-afrikai gyarmatbirodalom révén végleg francia uralom
alatt voltak egészen a hatvanas évek elejéig, amikor a nagy
dekolonizációs hullámban õket is utolérte a függetlenség. A
szigetek népe rettentõen keveredett, ipar alig van, és... Itt már
az én tudományom is véget ért. President-Islands, állott az
angol nyelvû hajózási térképeken. Még a fõvárosuk neve sem
jutott eszembe, de ezt egyelõre nem árultam el SeZor,
Monsieur vagy Mr. Vippennek. Mi franciául beszélgettünk,
hamarosan kiderült, hogy ezt a nyelvet beszélik a legtöbben a
szigeteken. Az állam egyetlen nagyobb és vagy húsz kisebb
szigetbõl álló csoport körülbelül azon a ponton, ahol Afrika
legnyugatibb pontjától mélyen befelé fordul a szárazföld a
Guineai-öbölbe. Bizony nincs már messze az Egyenlítõtõl.
Mostanában folyton ilyen forró klímában élek — a szó átvitt
értelmében is... Hiszen nyilvánvaló volt, hogy Vippen sem
sakkozni vagy horgászni hív a hazájába.
7
NEMERE ISTVÁN
— Az lesz a legjobb, ha azonnal kiteríti a kártyáit —

mondtam egyszerûen. — Nem kedvelem a bújócskázást, idõnk
sincs rá. Maga tudja, ki és mi vagyok. Egy „zsoldos”,
helyesebben testõr, aki két évtizede harcol. Ugyanakkor
magándetektív is, tehát úgy vélem, többet érek egy egyszerû
katonánál. Nekem eszem is van, s elegem volt abból, hogy
mások fizetett golyófogója legyek. Nem akarok feltétlenül a
fûbe harapni, de vállalom a veszélyeket is, ha úgy hozza a sors.
Mindezekért ráadásul meg is fizettetem a szolgálataimat. Az
sem az én formám, hogy véres kezû gyilkosokat vagy
diktátorokat segítsek, erre találjanak maguknak mást, akinek
beveszi a gyomra, mert az enyém nem. Nos, Monsieur
Vippen?
Elmosolyodott. Úgy hittem, tetszett neki ez a kimerítõen
mély bevezetõ. De hamar eltûnt arcáról a mosoly. Csaknem
komor lett. Néztem a szemét, a mélybarna szemét; a legtöbb
ember azon keresztül árulja el a lelkét. A szeme fiatal, nyugodt
és elszánt. Sóhajtott.
— Rendben van, Monti. Figyeljen jól, mert nincs
sok idõm. A helyzet a következõ. Az Elnök-szigeteket tizenkét
éven át egy diktátor uralta, bizonyos Ranegra. Osvaldo Pereira
Ranegra, talán hallott már róla. A rendõrség fõnöke volt, hisz
nálunk soha nem volt hadsereg. Tizenhárom évvel ezelõtt
sajátos puccsot hajtott végre, és elfoglalta, uralma alá hajtotta
az Elnök-szigeteket. Diktátori módszerekkel uralkodott, és
bizony vér is tapad a kezéhez. Nem is kevés. Aki szembeszállt
vele, kivégeztette. Szervezett magának egy testõrgárdát,
ahogyan ez már szokásos, nemcsak Afrikában...
Hát persze. Az én számomra egyenesen unalmas volt,
amit Vippen mesélt. A harmadik világban tucatjával élnek az
efféle Osvaldo Pereira Ranegrák! Mindegyiket másképpen
hívják, bõrszínük sem egyforma, de valahol belül mintha
egyetlen genetikai mutáns lenne mindegyik. Az elmebeteg
közép-afrikai, aki császárnak kiáltotta ki magát, és modern
8
hûtõszekrényben tárolt emberhúst evett a huszadik század

végén; a sérült agyú volt bokszoló és õrmester, aki tízezreket
gyilkoltatott le Kelet-Afrikában; a mániákus beduin, aki a fél
világ terroristáit támogatta; az õrült fõpap, aki gyilkolni küldte
szét embereit a civilizált világ ellen... Hányan voltak, de
hányan! És még vannak, még lesznek is.
— ...Ranegra uralma kibírhatatlanná vált —
folytatta Vippen gyûlölettel hangjában. — Megszerezte a
foszfátbányákat is, meg a pálmaültetvényeket. Tudja, a kopra
— a kókusz megszárított húsa, szövete —, és a foszfát az
Elnök-szigetek két exportcikke. Ezekért cserébe hozunk be
élelmiszert, iparcikkeket, ami kell. Kétszázezer ember él a
szigeteken, és ezek közül Ranegra uralma alatt mindössze
talán háromezren éltek jól. A kivételezettek, a testõrei és azok
családja, az a pár birtokos, aki feltételek nélkül meghajolt az
akarata elõtt. Ranegra egy nagyobb országban talán nem
tarthatta volna magát túl sokáig — de a szigeteken nem volt
számottevõ ellenzéke, és aki szembefordult vele, az egy-két
héten belül vagy rejtélyesen eltûnt, vagy csak megcsonkított
holttestét találták meg valamelyik félreesõ partszakaszon...
Aztán mégis változott a helyzet. Ez tavaly, az év elején történt.
A foszfát ára fokozatosan zuhant a világpiacon, az emberek
elszegényedtek, mert a maradék haszon jó részét is Ranegra és
csoportja fölözte le. Végre kitört egy lázadás, és a testõrök egy
része átállt az utcára kiözönlõ, felháborodott tömeg oldalára. A
„lázadóknak” valójában nem volt fegyverük, de Ranegra és pár
híve így is fejvesztetten menekült. Vitték a kincseiket, a svájci
bankszámláikat, az ékszereket, értékpapírokat... Nálunk akkor
valójában a nép vette át a hatalmat. Gyorsan szabad
választásokat tartottunk, államosítottuk a foszfátbányákat, a
kis kopraüzemek pedig szövetkezetekbe tömörültek. Földet is
osztottunk. Szóval, minden a legnagyobb rendben volt. A
külföldi tõke is kezdett áramlani... Aztán a múlt hetekben
ijesztõ híreket kaptunk a szomszédos tengerpartról. Különösen
9
NEMERE ISTVÁN
Mogambe városából. Ennek kikötõje alig 100 kilométerre van

legnagyobb szigetünktõl és a fõvárostól, Reggartól. Ott lakik
minden negyedik polgárunk, tehát körülbelül 50 ezer ember.
Van egy kis kikötõnk, ahol természetesen foszfátot és koprát
rakodnak be.
— Mogambéban gyülekeznek Ranegra emberei? —
kérdeztem. Vippen nem rejtette véka alá elismerését, hogy
milyen éles eszem van. Pedig csak ismertem az életet. Az
efféle alakokat is, mint az a diktátor.
— Így van, uram. Ranegra természetesen nem adta
fel a dolgot, és türelmesen kivárt. Különbözõ csatornákon
kaptuk a híreket, hogy beindította a gépezetet, felhasználja
nemcsak a saját pénzét, hanem egyes foszfátvállalatok sem
sajnálják tõle a támogatást. Ezeknek kitermelési koncessziót
ígért a szigeteken. Mivel a foszfát ára most szépen emelkedik,
a vállalatok nem sajnálják a támogatást Ranegrától. Pár napja
jött a hír, hogy zsoldosokat toboroznak. Nem kétséges, hogy
hamarosan lecsapnak. Mi a szigeteken már tulajdonképpen
csak arra várunk, mikor bérel ki Ranegra egy-két hajót...
Akkor aztán csak egy napunk marad, nem több. De mivel nincs
hadseregünk, csupán negyvenhat rendõrünk, hát nem
kétséges, mi lesz az összecsapás eredménye.
— Tehát lépjek közbe, azt akarja... Egyedül?
— Nem, próbáljon embereket szerezni.
— Az nem megy ilyen hamar. Mogambéban
egyedül leszek, senkit sem ismerek. A sima zsoldosokat,
akiket csak a pénz érdekel, nyilván már beszervezte Ranegra,
meg a toborzói... A szigeteken nincsenek fegyverforgatáshoz
értõ férfiak? És nõk?
Vippen töprengett.
— Akadnak éppenséggel... ha nem is olyan ügyesek,
mint a zsoldosok. Tudja, hogy azok valóságos gyilkológépek?
— aztán észrevette, hogy finoman mosolygok. Én ne tudnám?
Hiszen közelrõl ismerem õket. Mint számos afrikai elnök
10
testõrtisztje, nemegyszer kerültem szembe velük. Vippen

zavartan folytatta: — Hát persze, hogy tudja... Nehéz velük
szembeszállni.
— Tegyük fel, hogy elvállalom — mondtam
gyorsan. — Gondoljon csak bele: egy Monti sem veheti fel a
harcot száz szakképzett zsoldossal. Segítség nélkül semmire
sem mennék, tehát ha nincs valami ötlete, nem vállalhatom a
dolgot. Nem vagyok szuperember, egy Batman, aki megvédi a
maguk huszonvalahány szigetét egyszerre, nem is szólva a
pálmaültetvényekrõl meg a foszfátbányákról.
Nem mosolygott, nagyon jól tudta, igazam van. Végre
kibökte.
— Vannak embereink... Nem sokan. Az elmúlt fél
évben, amennyire lehetett titokban tartva, szerveztünk egy kis
önvédelmi csoportot. Éppen ilyen esetre, pedig még nem
voltunk benne biztosak... De ismertük Ranegrát. Éreztük,
egyszer megpróbálja.
— Hány ember, és milyen kiképzést kaptak?
— Alig tizennyolcan vannak. Fiatalok, tudnak lõni,
de nem nagyon ismerik a különféle fegyverfajtákat. Egy kis
közelharcot is oktattunk nekik...
— Ön is?
A kérdés élesen csattant. Vippen hátrahõkölt, kutatóan
nézett rám. Nem féltem ismét a szemébe nézni. Lassan kihunyt
benne a gyanakvás.
— Hát persze, önnek ezt is tudnia kell, Monti.
Egyike voltam a kiképzõknek. Az elmúlt évben én vezettem a
rendõrséget a szigeteken. Ranegra vérdíjat tûzött ki a fejemre,
ezért a minisztertanács jobbnak látta, ha egyelõre eltávolít az
országból. Kaptam feladatot is: szerezzek embereket és
fegyvereket.
— Sikerrel járt?
11
NEMERE ISTVÁN
— Nem nagyon — rázta a fejét. — Valamicskét

persze sikerült vennem, haza is küldtem néhány tucat
karabélyt, meg gránátokat. Remélem, majd hasznát veszik.
— Hogyan tartja a kapcsolatot a szigetek
fõvárosával?
— Telefonálok minden harmadik napon, elõre
megbeszélt idõpontban.
— Ha legközelebb megteszi, ne tegyen rólam
említést — mondtam gyorsan és komolyan. Értette, rögtön.
— Úgy véli, lehallgatták a beszélgetéseimet?
— Nem lehetek benne biztos, de miért ne tennék
meg? Ranegrának sok pénze van, mondta ön. Megfizethet
valakit a szigetek telefonközpontjában, vagy még itt az afrikai
szárazföld valamelyik közeli országában, amerre átmennek
ezek a telefonvonalak. Ne feledje, Afrikában vagyunk, a
technika jóval elmaradottabb, mint mondjuk Európában.
— Akkor... lehet, a fegyverszállítmány sem jutott
célba? — jajdult fel.
Én szokásom szerint megõriztem a hidegvéremet.
— Ezt sem zárhatja ki. Jobb, ha nem kérdez rá, mert
ha eddig nem jutottak a nyomára, akkor most biztosan
igencsak keresni fogják, és valahol útközben lekapcsolják.
Más fegyverek is vannak még a szigeteken?
— Néhány világháborús maradványkészlet. Két
hónapja számba vettük õket. Az egész arzenált begyûjtöttük...
ide, ni — térképet vett elõ, és mutatta.
Reggar városa õsi kalózfészekre emlékeztetett.
Hegyes-völgyes tengerparti település egy szép öböl mellett;
néhány õsi várrom és falak. Kissé az általam annyira szeretett
Máltára, különösen Vallettára és Vittoriosára emlékeztetett.
Vippennél voltak képeslapszerû színes fotók is. A város
homokkõbõl épült, amiatt minden épülete kivétel nélkül
világos vajszínû volt. Macskaköves sikátorok, beton
rakpartok, rozsdás motorosok, öreg autóbuszok. Halászok,
12
ültetvényes munkások, rengeteg gyerek... Minden olyan

idegesítõen tipikus volt. Ugyanezt láthatnánk Tangerben,
Jemenben vagy Mozambikban, legfeljebb a járókelõk
öltözetében lenne némi eltérés. A szegények rongyai is afféle
egyenruhának hatnak mostanában szerte ezen a sokat
szenvedett földgolyón. De hagyjuk az érzelmeket, tettem
magamnak szemrehányást. Vippen az õsi várfalak egy
pontjára mutatott. Kerek bástyatorony állt nem messze a
kikötõtõl egy dombon, lakóházak között.
— Kik tudnak róla?
— Két miniszter, meg én. És egy közelben lakó
halász, bizonyos Pindella, akit megbíztunk az õrzésével.
— Mi történik majd ön szerint, ha a zsoldosok partra
szállnak a városban vagy a környékén?
— Kitör a zûrzavar. A miniszterek annyifelé futnak,
ahányan vannak — jósolta borúlátóan a férfi. Még folytatta is
ebben a stílusban, én pedig csak annak örülhettem, hogy
Vippen nem kerget ábrándokat, és engem sem akar becsapni.
A helyzet semmiképpen sem volt rózsás, meg kellett
gondolnom a dolgot. Ilyen körülmények között egyre több
esélyem látszott arra, hogy éppen az Elnök-szigeteken fejezem
be amúgy sem túl dicsõséges földi pályafutásomat. Egyszer
mint Daniel Skagen, skandináv származású francia állami
kommandós, majd elnökök testõre, késõbb svájci
magándetektív — már meghaltam, eltemettek, és Monti néven
támadtam fel. Egy barátom egyszer így figyelmeztetett: Csak
kétszer halhatsz meg, Daniel — és alighanem igaza volt.
Jobban kell vigyáznom a jövõben, a csodák ritkán
ismétlõdnek. Még akkor sem, ha magam is egy kicsit
segédkezem bennük, a saját érdekemben...
— Mit fizetnek? — kérdeztem durván.
Szándékosan. A csöppet sem szívderítõ körülmények
tudatában kérdeztem meg, és Vippen is tudta; ezek után nem
mondhat kicsiny összeget. Habozott.
13
NEMERE ISTVÁN
— Nézze, Monti! A lelkiismeretem azt diktálja,

hogy figyelmeztessem: talán csak ötven százalék esélye van
arra, hogy élve megússza ezt a kalandot.
— Tudom. De az is elég egy magamfajtának.
Mindenesetre adok egy címet. Egy nevet... Ha tényleg van
lelkiismerete, ahogyan az elõbb állította, remélem, cselekszik
akkor is, ha én a fûbe harapok. Ha gyõznek, küldje el a pénzt
ennek az ifjú hölgynek. — És felírtam egy nevet és egy svájci
bankszámlát. — De még mindig nem hallottam az összeget.
— Százezer dollár — mondta gyorsan.
— Ennyit megér az ország függetlensége. Igaz? De
ha mindenkinek ennyit ajánlanak fel, bajosan tudnak majd a
végén fizetni... Bár lehet, rajtam kívül már senkit sem fog
találni. Egyedül szálljak szembe velük? És ha kudarcot
vallunk? Ha Ranegra gyõz?
Vippen vállat vont. Ez a lehetõség benne is felmerült, de
mit tehetett volna? Értettem a ki nem mondott választ. Ha az
ellenfél gyõz, õk aligha lesznek abban a helyzetben, hogy
százezer dolcsit pergessenek le a markomba. Sõt, én sem
leszek abban a helyzetben, hogy ezért reklamáljak, vagy
panasszal éljek, mert hiszen hol is tehetném...? Örülhetek
majd, ha épségben elviszem innen az irhámat! Ami feltehetõen
nem lesz könnyû! Nagy szerencsejáték lesz ez, az ördögbe is!
Még örülhetek, ha az életemet „megnyerem” ismét, vagyis
megtarthatom.
— Útiköltséget, átalányt vagy ilyesmit nem tudunk
fizetni. Az ön költségeinek is benne kell lennie ebben a
százezerben. Fegyvereket is önnek kell szereznie, mielõtt a
szigetekre érkezik — sorolta tovább feladataimat a
százezerért.
— Maga mikor indul vissza? — kérdeztem gyorsan.
Habozott egy percig, válaszoljon-e. Hiszen még nem
egyeztem bele, még nem fogadtam el az ajánlatukat. Aztán
döntött, megenyhülten.
14
— Két óra múlva indul a gépem.

— Mogambe felé mikor indul a következõ? Nehogy
együtt lássanak bennünket, csak azért kérdem.
— Délután fél hatkor. Késõ éjjel ér Mogambéba.
— Rendben van, azzal megyek — feleltem.
— Értsem úgy, hogy elvállalta az akciót?
— Értse úgy — és hirtelen odanyújtottam a kezemet.
Vippen fellélegzett, megkönnyebbülten szorítottunk kezet. Az
alkut, az üzletet tehát nyélbe ütöttük.
— Még azt akarom kérdezni — így õ, már
szedelõzködve. — Hol várjuk, Monti? Mikor érkezik
elõreláthatóan a szigetekre? Holnap estefelé vagy holnapután?
— Az nem tõlem függ — feleltem gyorsan. — Azt
mondta, szerezzek fegyvert, és az útiköltséget sem állják... Ki
kell találnom valamit. Ottani embereivel hogyan léphetek
kapcsolatba?
— Adok egy telefonszámot — mondta.
Visszaült az asztalka mellé, gyorsan egy cédulára írta a
szállodai levélpapírtömbön, majd átnyújtotta. Egy pillanatig
merõen néztem, aztán meggyújtottam, és a hamutartóba tettem.
Vippen csak nézett, de értette: ez konspirációs céllal történt. Az
a szám csak az én agyamban létezhet. Utána elvettem tõle a
papírtömböt, és a következõ három-négy lapot is letéptem róla.
Azok is a lángok martalékává váltak. Nem állhatta meg,
rákérdezett:
— Hát ezeket miért égette el?
— Mert ön erõsen rányomta a tollat — feleltem. —
Az alsóbb lapokról azt a számot más is leolvashatta volna a
távozásom után.
Elismerés villant a szemében. Én meg folytattam.
— Tehát felhívom ezt a számot. Akik ott vannak, mit
fognak tudni rólam?
— Hogy érkezik a szigetre egy „szövetségesünk”,
akiben megbízhatnak, sõt, akit segíteniök kell!
— Mi lesz a nevem?
15
NEMERE ISTVÁN
— Válasszon álnevet!
— Rendben van. Értesítse õket, hogy az illetõ
„Rienzi” névre hallgat.
— Maga is szereti Wagnert?
— Ki nem állhatom, felfuvalkodott megalomániás
alaknak tartom — mondtam ki gyorsan. — De álnévnek jó az õ
operahõse is.
— Rendben van — már ment volna, amikor utána
szóltam.
— Telefonban nem figyelmeztetheti õket, hát tegye
meg élõszóval, ha elõttem érne oda.
— Igen...
— Lehet, meglepõ körülmények között látnak majd
viszont, de ne vegye el a kedvüket — és kimondtam, amit már
percek óta terveztem. Vippennek a szó szoros értelmében tátva
maradt a szája. Könnyedén mondtam valamit a fegyverekrõl és
az útiköltségrõl, majd barátságosan kezet fogtam vele. Akkor
döbbenten elment, én pedig magamban mulattam még egy
kicsit önnön ravaszságomon...
...A gépen talán aludtam is. Amikor újra felébredtem, még

mindig éjszaka volt. Hozattam egy jégbe hûtött italt, ettõl
rögtön tiszta lett a fejem. Nem volt nálam fegyver, és ez igen
furcsa érzés volt. Több mint egy éve nem tettem két lépést sem
kedvenc Uzim nélkül. Való igaz, még arra a bizonyos kis
helyre is vittem, ahová a mondás szerint a király is gyalog jár.
Hiszen a felkelõk között bármikor érhetett légitámadás,
ellenséges osztagok meglepetésszerû rohama, de egy
bérgyilkos lopakodó fortélya ellen sem voltam bebiztosítva.
Most hát majdnem úgy éreztem magamat, mint aki
meztelenül járkál egy forgalmas városban. Bár a város még
messze volt. Vagy nem is annyira...? Az ablakon kinézve
fényeket pillantottam meg. A stewardess éppen ébresztette az
utasokat; Mogambéhoz közeledtünk. Átállítottuk az órákat
nyugat-afrikai idõre. Itt hajnali négy óra húsz volt, amikor a
16
gép a kivilágított aszfaltcsíkra tette kerekeit. Éppen pirkadt. A

gépbõl kilépve megcsapott a hûvös levegõ, de tudtam,
hamarosan nagyon forró lesz. Különösen száz kilométerrel
nyugatabbra, az Elnök-szigeteken. Ha odaérek élve. Mert ez
sem volt biztos. Soha semmi sem biztos, különösen nem az én
szakmámban.
A hajnali négy, fél öt nem a legideálisabb idõpont egy
afrikai érkezéshez. Álmos hordárok, ingyenélõk, rosszkedvû
vámosok fogadják az embert. Svájci útlevelem szerencsére
sehol sem kelt gyanút, ráadásul valódi is. Régebben többet
utaztam hamis papírokkal, mint igaziakkal. De ennek az
idõszaknak vége, egyelõre.
Nem siettem. Szép lassan ballagtam végig a félig kihalt
röptéren, majd szemügyre vettem a taxisokat. Arról külön
tanulmányt lehetne írni, milyenek a taxisok a világ különféle
országaiban. Hát az egyszer biztos, hogy nem egyformák.
Nyugat-Afrikában gyakori az álmos típus, nappal is.
Különösen erre, ahol nagyon meleg van. Ezek csak akkor
szolgálatkészek, ha az ember nagyobb összeggel ösztönzi
õket. Túl sok pénzem azonban nem volt. Azt mondanom sem
kell, hogy elõleget nem kaptam Vippentõl. Vigyáznom kellett
hát anyagi ügyeimre, amíg célba nem érek. A cél ez esetben
talán csak pár kilométerre volt.
Végre kiválasztottam egy élénk tekintetû, és a többieknél
kevésbé álmos fiatal sofõrt. A fehér utas már egyszerû
megjelenésével is felvillanyozta.
— Hallo, mister! Hová vigyem?
— Egyelõre be a városba — amint elindult,
beszédbe elegyedtünk. A fickó láthatóan jól ismerte a várost.
Akkor rátértem a lényegre.
— Ranegra csapatát keresem. Tudod, olyan
fickókat, akikrõl messzirõl lesír, hogy zsoldosok. Valahol itt
gyülekeznek.
17
NEMERE ISTVÁN
— Láttam néhányat — bólogatott szorgosan. — A

Moneda-kocsmában szoktak verekedni minden este.
— Csak úgy, menetrendszerûen? És kivel, a
helybeliekkel?
— Ugyan, mister! — nevetett. — Melyik fekete
merne szembeszállni velük? Csak egymást püfölik folyton!
Ez talán jó jel volt. Tapasztalatból tudom: a zsoldosok
akkor verekednek, ha már nagyon unják a semmittevést.
Vagyis, még itt vannak, várakoznak... Közben a kocsi beért a
városba. Elõször deszkabódékat, késõbb
hullámbádog-városkát láttam. Kötélen száradt a fehérnemû,
sovány kutyák döntögették fel a szemetesládákat. Rozsdás
bicikliken kerekeztek munkába a szerencsések, akiknek
sikerült szert tenniök erre a mesés jármûre. Rozoga busz
pöfögött, megelõztük. Pirkadt, világosság költözött a
nyomorúságos külvárosokba. Késõbb már rendes külsejû
házak is feltûntek Mogambe nagy kikötõváros ebben a
tengerparti országban, még vasútvonala is van — mondta
büszkén a taxis. Némi kétségeim ugyan voltak. Feltehetõen a
Moneda névre hallgató szerfölött szórakoztató és eláztató
intézmény ilyenkor hajnalban már rég zárva van, így aligha
juthatok újabb információkhoz. De szerencsém volt — vagy
errefelé nagyon késõn (korán?) zárnak a kocsmák. Öt óra elõtt
hat perccel fékeztünk egy — a belváros szélén álló ütött-kopott
épület elõtt. Több ugyanilyenbõl állt az egész keskeny utca.
Néhány autó is parkolt a ház elõtt. A kocsma valóban nyitva
volt. Alig pár vendég lézengett ott, köztük volt két fehér is. A
kocsmáros, egy megtermett félvér, kissé sokat fogyaszthatott
saját nedûibõl, mert csak a pulthoz támaszkodva tudott még
többé-kevésbé függõleges testhelyzetben maradni. Mindezt
abban a percben megfigyeltem, amikor beléptem. A taxist
kifizettem és elküldtem. Csak egy vászonzsák és a benne levõ
pár nélkülözhetetlen holmi volt az összes vagyonom. Meg a
fejem és a két öklöm. Az emlékeim, tapasztalatom. Ezek
18
összesen — a legújabb érvényes ajánlat szerint — százezer

dollárt is érnek megszorult forradalmárok számára.
— Kit keresel? — kérdezte a félvér akadozó
nyelvvel.
— Ranegra csapatát — válaszoltam.
A két fehér egybõl felpattant, ingadozva odajöttek a
pulthoz. Tudtam, zsoldosok. A mozgásuk, az arcuk, minden
errõl tanúskodott.
— Itt nincs semmiféle Ranegra — morogta a félvér.
A fehérekhez fordultam.
— Miért hazudik a pasas? — kérdeztem nyugodtan.
Nagyon sematikus volt a belépõm; és különben is, minden
vadnyugati filmben van legalább egy kocsmai verekedés. Ha a
sokat próbált nézõ meglátja a saloon lengõajtaját, már tudja
mekkora pofonok csattannak el hamarosan a filmvásznon.
Nos, szóval ez is kocsma volt, de reméltem, nem olyan.
Hajnali ötkor, átrepülve egy egész földrészt, nem sok kedvem
volt villámgyors testgyakorlásra ezzel a három pasassal itt az
Atlanti-óceán partján.
— Miért keresed Ranegrát? — kérdezte az egyik,
olaszos akcentussal. A társa hallgatott. A félvér sértésnek
vette, hogy hazugsággal gyanúsítottam, felemelte az öklét,
próbált rámsújtani. Nem is néztem rá, féloldalasan álltam.
Mielõtt megütött volna, bal kézzel — ismét csak oda sem
nézve — villámgyorsan a homlokára csaptam. Szép csöndesen
esett be a pult mögé. Mondom, olyan volt az egész, mint egy
rossz film. Addig. Aztán mély lélegzetet vettem a válasz elõtt.
— Hát, mert szeretnék belépni a csapatba. Már
persze csak akkor, ha szépen megfizetnek.
19
NEMERE ISTVÁN
Kommandósok között
Az események ettõl kezdve felgyorsultak.

A félvérrel senki sem törõdött, nem is tudom, mi lett vele.
Biztosan magához tért, és szidott, mint a bokrot. Ez nem
izgatott. A két enyhén ittas zsoldos — az olaszt Giuliónak, a
belgát Pierre-nek hívták, többre nem is voltam kíváncsi —
elvezetett két házzal odébb, egy nagy terembe. Gyanítom,
azelõtt valami feldolgozó üzem lehetett; a falak magukba
szívták a növényi rostok átható szagát. Több ilyen termet
neveztek ki a csapat fõhadiszállásának. Amikor beléptünk,
sokan aludtak horkolva a függõágyakon és a padlóra dobott
gumimatracokon. Nyitva voltak az ablakok, s a huzat
szerencsére kivitte a rendkívül „férfias” illatokat. Én még nem
kaptam hálóhelyet, és ez érthetõ volt. Elõször el kellett
dönteni, felvesznek-e a csapatba. Giulio valami olyasmit
morgott, hogy a létszám ugyan teljes, de belevaló fiúkra
mindig szükség van. A belga csak bólogatott, helyeslõen. Ez
reményt adott.
Egy üres szobába vezettek, azt mondták, várjak.
Ledobtam a holmimat, és fel-alá sétáltam. Fáradt voltam, de
nem annyira, hogy ne halljam a suttogást az alig betámasztott
ajtó elõtt. Úgy sejtettem, figyelnek. Megnéznek maguknak.
Fesztelenül sétálgattam, de igyekeztem mindig szemmel
tartani az ajtót. Az ablakon rács volt, onnan nem érhetett
meglepetés.
20
Az ajtó egyszer csak valósággal berobbant. Két

félelmetes külsejû óriás pattant a szobába. Az egyik fekete
volt, a másik fehér. A színösszeállításon nem töprengtem.
Tudtam már, mit akarnak — próbára tenni. Érek-e annyit,
hogy felvegyenek? Hogy egyáltalán foglalkozzanak velem?
Ha azt hitték, megleptek, hát nagyot tévedtek. A fekete
volt közelebb, mert õ jött be elsõnek. Olyan széles vállú
pasasok voltak, hogy nem fértek be egyszerre az ajtón. Tehát
most a feketére kellett összpontosítanom. A másik egy
méterrel messzebb volt. Félfordulatot tettem, és ezzel
egyidejûleg elõrenyújtottam kissé a bal lábamat. A fekete csak
a fejemet, a szememet figyelte, onnan akarta kiolvasni
szándékaimat. Ütök-e vagy sem... Úgy tûnhetett neki, hogy
meglepett, és mozdulni sem tudok döbbenetemben. Közben
belebotlott a lábamba, megingott. Ennyi elég volt. Szinte
beleesett az öklömbe, amely azért már úton volt az álla felé. A
csapás nagy volt, valami bele is nyilallt az öklömbe. Kemény
feje, álla volt a fekete fiúnak.
Közben megérkezett a másik is. Kinyújtott karokkal
repült felém, csak a nagy vörös száját láttam. Kéjesen
vigyorgott. Nagyon biztos volt a dolgában. Elléptem onnan,
csak egyik keze markolta meg a zakómat, egy negyed
fordulatot tettem. A fekete még ott kóválygott mellettünk. A
fehéret magam húztam el saját lendületemmel, ezzel kissé
kizökkent útirányából. Tenyéréllel csaptam a tarkójára, de
nem engedte el a zakómat. Meglepetésszerûen leguggoltam.
Erre senki sem számított. A fehér olyan erõsen fogta a
zakómat, hogy a súlyom most lerántotta. Hétrét görnyedten
állt, de nem sokáig. A fekete ráesett, igencsak útban voltak
egymásnak. Akkor egyik lábammal elkaszáltam a fehéret,
felpattanva egy karateütést mértem a hátára. Hosszan zuhant
végig a padlón. A fekete állati üvöltéssel vetette rám magát, de
mivel pár másodpercig egyedül volt, hát könnyen elintéztem.
Amikor õ is elterült a padlón, a falhoz hátráltam. Felkészültem
21
NEMERE ISTVÁN
a következõ menetre — de erre nem került sor. Az ajtóban egy

szemlátomást civil — tehát nem zsoldos, nem újabb ellenfél —
pasas jelent meg. Láttam az arcán, végignézte húsz
másodperces kis küzdelmünket, és az megnyerte a tetszését.
— Elég volt, fiúk! Tûnjetek el! — közölte parancsát
szerencsétlen ellenfeleimmel. A fekete-fehér dominópáros
feltápászkodott, és gyorsan elkotródott. Ez a jövevény tehát
afféle parancsnok itt... Jól megnéztem magamnak.
Leginkább egy vigyorgó kerti törpéhez hasonlított. A
mellemig ért, sovány és csapott vállú férfi volt, körülbelül
negyvenöt-ötven éves. Folyton mosolygott, de azon az
ellenszenves módon, ahogyan az ilyenek képesek a széles
kígyószájukkal, egészségtelen bõrükkel, ritkuló hajukkal. Hát
nem róla mintázták a Mr. Egészséget, az egyszer biztos.
Ráadásul a szemén láttam, hogy tegnap is megitta a maga nem
is kicsi adagját. Az orra mellett az a két függõleges ránc meg
gyomorbántalmakról árulkodott. De végsõ soron nem érdekelt
a közérzete. Õt sem az enyém, mert rögtön a lényegre tért. A
kezét nyújtotta.
— Fel van véve! — közölte diadalmasan. Mintha õ
verte volna el az imént ezt a két Góliátot. De egyelõre
elhárítottam a boldogságát.
— Elõször tudni akarom, mit kell csinálni. No és,
hogy mennyit fizetnek?
Tetszettem neki, az ördögbe is! Láttam, morc
tárgyilagosságom nem volt ellenére.
— Maga igazi zsoldos! — közölte, mintha nem
tudnám. — Hol járt eddig?
— Zambezi, Ruanda, Kongó, Szudán... — kezdtem
volna sorolni, és ebben egyetlen szó hazugság sem volt.
Csillogó szemmel félbeszakított:
— Ez az! Maga a mi emberünk És milyen szerencse,
hogy nem késõbb jött!
Nem tudtam, nekem, vagy nekik szerencse-e?
22
Amaz közben tovább beszélt.

— Most már hamarosan indulunk. Lehet, hogy még
ma.
— Hová? — kérdeztem várakozó testtartással. Egy
cseppet sem lett volna jó, ha azt látja, nagyon be akarok szállni
a csapatba. Jó, ha megérti: nekem még fenntartásaim vannak.
— Ide a közelbe, egy szigetre. Rendet kell csinálni.
Van itt egy gazdag pasas, õ fizet mindent. Ne féljen, nem jár
rosszul maga sem. Az akció talán egyetlen napig fog tartani, de
lehet, még addig sem. Nem igazi ellenfelek vannak ott... —
legyintett lenézõen. Én meg csak néztem õt, várakozva.
— Mennyi a dohány? — kérdeztem. — És milyen
fegyvereket adnak? Mert én például kedvelem az Uzit.
— Akkor Uzit fog kapni. Van többféle... A pénz
pedig fejenként tízezer, naponta. Ha az akció elhúzódik még
pár napig ugyebár... — és akkorát kacsintott rám, hogy attól
tartottam, elveszti a fél szemét.
Kezdtem sejteni, ezek a fickók alighanem meg akarják
kopasztani kissé Ranegrát és a mögötte álló tõkéscsoportot is.
Amint a helyszínre érünk, kieresztenek a fegyverekbõl néhány
sorozatot a levegõbe. Majd bebeszélik Ranegrának, hogy a
vártnál nagyobb ellenállással találkoztunk, és ellazsálnak
néhány napig, néha produkálnak egy kis „váratlan
lövöldözést” valamelyik ellenséges gócnál.
— Nem rossz terv — ismertem el, és végre én is
mosolyogtam, sõt odáig süllyedtem, hogy szintúgy
kacsintottam egyet. A törpe ennek roppantul örült, és megint a
kezét nyújtotta.
— Csapjon bele, öregem! Engem Wammernek
hívnak. Belga vagyok, igazi brüsszeli, és nem tegezõdöm a
fiúkkal. Nem én vagyok a csapat parancsnoka, csak a szervezõ,
a mindenes... Azért én is tudok lõni, ha úgy hozza a sors.
23
NEMERE ISTVÁN
Ha lesz rá idõd, kisöreg — gondoltam magamban.

Mindenesetre megtört köztünk a jég, amit magam is
kinyilatkoztattam.
— Hát, ha naponta tízezer... Akkor benne vagyok.
Hol alhatnék? Mert hogy egész éjjel utaztam. A nevem
különben Monti, és svájci vagyok.
A részletek szemlátomást nem érdekelték ezt a nagyszerû
szervezõt. Wammer elvitt egy majdnem üres szobába. Csak két
fiatal fehér férfi aludt a függõágyban. Oda heveredtem le én is,
és szinte azonnal elnyomott az álom. Az útlevelem és a pénzem
a nyakamban, ingem alatt függõ kis bõrtáskában volt. Amikor
felébredtem, ezt rögtön ellenõriztem. Hiánytalanul megvolt
mindenem.
Délelõtt tizenegy óra múlott. A két fiatalember nem volt a
szobában, de a holmijuk — két hátizsák — ott hevert a padlón.
Kimentem a nagy közös mosdóba, ahol néhány teljesen
meztelen fehér, barna és fekete alak állt a hideg zuhanyok alatt.
Ez sokat segített rajtam is; akárha újjászülettem volna.
Tornáztam egy kicsit, aztán indultam kifelé. Az ajtóban
összefutottam azzal a fehér Góliáttal, akit oly csúnyán
leütöttem ma hajnalban. Kezem már ökölbe szorult, de a pasas
elvigyorodott, és igen szívélyesen üdvözölt.
— Halló, öreg! Neked aztán vasból van a kezed,
nem?
— Csak ha szükség van rá — morogtam derûsen.
Kezet szorítottunk, ezúttal nem annyira vaskézzel. Örültem,
hogy így történt, mert nem lenne kellemes, ha partra szállva az
Elnök-szigeteken éppen ez a pasas lõne hátba, és a zsoldos
csapat saját halottjának tekintene...
Szereztem valami ennivalót is. A mellettünk lévõ másik
épületben volt egy konyha, fekete nõk és férfiak fõztek
körülbelül európai módra. Mivel már ebédidõ közeledett, hát
csak elrágcsáltam néhány kenyeret, gyümölcsöt. Gyülekeztek
a fiúk. Összesen több mint nyolcvanan voltak, ahogy arra a
24
bekészített székek alapján következtettem. Vippen tehát

túlzott? Száz zsoldos? Persze, az Elnök-szigeteken éppen elég
lesz nyolcvan, de még annál kevesebb is. Hiszen válogatott
alakok, azt hiszem.
Jöttek, és néztem õket. Vállas, tagbaszakadt fickók, és
soványabbak, fiatalok és negyvenesek, a legtöbb persze
harmincon aluli. Fekete kevés volt köztük, a legtöbb európai
fehér, de láttam két ázsiait is. Hamarosan megtelt az étkezde.
Én a kocsmában megismert Giulióval és Pierre-rel, meg a két
szobámbeli fiatalemberrel kerültem egy asztalhoz, ami nem
volt a véletlen mûve. A konyhások nagy tálakban hozták a
gõzölgõ ételt, utálom, ha valami forró, legyen az ital vagy
ennivaló. Nincs azbesztbõl a torkom. A pasasok nem voltak
ennyire finnyások, rögtön és szorgosan kanalazták befelé a
kását, a húsdarabokat. Megnyugodva állapítottam meg, hogy a
sarokban a megfelelõ gondossággal tárolták a desztillált vizet,
még fertõtlenítõ tablettákat is adagoltak hozzá. Így hát nem
kaphattunk semmilyen kórságot. A szervezõk mindenre
gondoltak. Azt hiszem, elég sokba kerülhetett nekik ez a
nyolcvan ember.
Õket is megláttam hamarosan. Wammer külön asztalnál
foglalt helyet egy középtermetû, kövérkés, hatvanas külsejû
férfival. Mint azt Giulio azonnal megjegyezte, ez Ranegra, az
elûzött diktátor. Kíváncsian, de nem feltûnõen szemléltem.
Meglehetõsen nyugtalan pasas benyomását keltette. A haja
már õszült, de nem tartozott azokhoz a férfiakhoz, akiknek az
õsz haj nemesebb külsõt kölcsönöz. Gondolom, a nõk is így
látták — bár ebben nem lehetek biztos. Hazudik, aki azt állítja,
ismeri a nõket.
Volt ott még két másik pasas. Pierre szerint az a
nagydarab angol — Rilson a csapat parancsnoka. Megjárta
Dél-Afrikát, Zimbabwét, a Relukwu-mocsarakat és Libériát,
most meg itt van. Igazi vezetésre termett fickó lehetett, már
csak a külseje alapján is. Elmúlt negyven, akárcsak én, és úgy
25
NEMERE ISTVÁN
tudott körülnézni, hogy mindenki behúzta a nyakát. Én is. Még

csak az hiányzik, hogy Rilson ösztönösen felfedezze: van itt
egy másik, hozzá hasonló alak.
A negyedik valami üzletember lehetett, Ranegra európai
támogatóinak egyike, és megbízottja. Elég szép összegeket —
minimum pár millió dollárt — fektethettek be eddig, és nem
akarták elveszíteni. Hát ezt a koncot õrizte ez a Queler.
Harmincvalahány éves volt, és igen kényelmesen, elegánsan
öltözött. Lezser fehér öltönyt hordott, ami nem igazán
alkalmas viselet fehér embernek ebben a porban és piszokban.
De Queler egyelõre tartotta magát. Olyan volt, mintha
skatulyából húzták volna ki. A mozgása is kimért, nyugodt.
Ranegra mellettük valóságos idegroncsnak látszott a maga
örökös nyughatatlanságával, izgõ-mozgó, délies
mutogatásával, gesztikuláló mozdulataival. Végignéztem hát
egy kis színjátékot is.
Messze voltak tõlem, nem hallhattam, mirõl van szó. De
azt láttam: Ranegra igyekszik valamire rábeszélni a másik
hármat, akik egységes frontot alkottak ellene. Alighanem
sürgette õket, induljanak már a szigetekre... De Wammer,
Rilson és Queler sorban elmondták neki, miért nem mehetnek
azonnal. Mindegyik nyugodtan érvelt, csak Ranegra dobálta
magát. Észrevettem, hogy az egyik fekete konyhás, egy
sovány huszonéves fiatal férfi sokat sündörög körülöttük, és
mintha hallgatózott volna. Reméltem, csak én vettem észre.
Ebéd után nem mentem el azonnal. A konyhaiak
összeszedték a bádogtányérokat, vizet tettek fel mosogatni.
Megvártam, míg majdnem mindenki elment. Pierre és Giulio
hívtak sétálni, azt mondtam, induljanak csak ki a partra,
hamarosan megyek én is. A „vezérkar” már eltûnt, a fiúk
szedelõzködtek. Valami pletyka szerint állítólag délután
osztják ki a fegyvereket. A hõség mindenkit elkábított, pedig
ezek az alakok — velem együtt — megszokhatták már az
afrikai hõséget. Kivéve a fiatalabbakat. Például azt a két
26
gyereket, akikkel most egy szobába kerültem. Franciák voltak,

újoncok. Többszörösen is azok, még nem voltak zsoldosok, és
Afrikában is életükben elõször jártak. Idegenül mozogtak
ebben a közegben, és láttam, hogy sokan megvetõen
kiröhögték õket. Ezt a két fiú is látta, és csak nõtt tõle zavaruk,
utálatuk a többiek iránt.
De most nem foglalkozhattam velük A konyha közelében
szóba elegyedtem néhány veteránnal. Õk is látták rajtam, hogy
az vagyok; gyanítom, elterjedt hajnali viadalom híre is.
Felnéztek rám. Hát így múlattam az idõt, míg észrevettem az
én feketémet. Kiosont a hátsó kijáraton, és egy mellékutca felé
igyekezett. Burnuszos és félmeztelen feketék, és gyerekek
között ment — bár most a forró napszakra tekintettel alig
voltak az utcákon, gyanítom, csak azok ácsorogtak itt, akiknek
amúgy sem volt hová menniök, hajléktalanok lévén.
A fekete nem nézett hátra, gyorsan haladt. Én meg
követtem. Az árnyékos oldalon mentünk mindketten. Aztán a
fekete megállt, körülnézett — máris szinte a falba olvadtam
—, majd belépett egy házba. Tíz másodperccel késõbb én is ott
voltam. A ház kihaltnak tûnt, de tapasztalatból tudom: a
világnak ezen a részén nincsenek üres, lakatlan házak. Itt is
laktak, bizonyosan. De most senkit sem láttam a félig fából,
félig vályogtéglákból készült falak között. A túlsó oldalról
hallottam némi zajt. Amennyire lehetett, csöndesen lopóztam.
Nem volt fegyverem, csak a fejem és a két kezem... Ez sokszor
bevált, de mi van, ha most nem?
Vékony ajtó mögött valakik suttogtak. Úgy rémlett,
portugálul szóltak, és ezt a nyelvet alig ismertem. Még
lapultam egy kicsit, aztán... Vippen nevét hallottam. Szóval
mégis így hívják? Vagy csak a „mozgalmi neve” ez? A lényeg,
hogy ugyanarra a személyre vonatkozik. Két eset volt: a fekete
vagy a helyi kormány besúgója és most adja le, mirõl is
beszélgettek ebéd közben a zsoldosok fejesei — vagy
ugyanerrõl szól, de Vippen itteni embereinek. Mivel nem volt
27
NEMERE ISTVÁN
fegyverem, hát ezt nem deríthettem ki. Nem lenne mivel

megfenyegetnem, színvallásra kényszerítenem amazokat.
Kimentem ismét az utcára, és vártam az árnyékban. Kevesen
jártak arra, és nem csodálkoztak a fehér ember ottlétén.
Hamarosan kijött a fekete pincér, és visszament a
zsoldostanyára. Én meg tovább vártam. Sejtettem, nem ott
lakik az a fontosabb láncszem, akihez az információt vitték.
Mivel a házban kettõjükön kívül senki jelenlétét nem éreztem,
a konspiráció õsi szabályai szerint hamarosan távoznia kell
annak a másik személynek is.
Húsz perccel késõbb kijött a kapun valaki... És nekem
szinte megállt a szívem. Mert ilyen gyönyörû fiatal lányt rég
láttam errefelé.
Biztosan félvér volt, de mintha a legszebb fehér és a
legszebb fekete gyermekeként jött volna a világra. Sudár,
karcsú, mégsem sovány. Nagy õzszemek, göndör rövid haj,
szép nyak. Hosszú, egyenes combok. Még jól is volt öltözve,
látszott, hogy nem szegény. Õ is körülnézett, majd elindult az
ellenkezõ irányba. Akkor már többen jöttek ki az utcára, nem
voltam feltûnõ. Ténferegtem, bámészkodtam, mint afféle
turista. Két utcán mentünk így át, aztán a lány egy leparkolt
autóhoz lépett. Az övé volt biztosan, láttam az otthonos
mozdulatain. Meggyorsítottam lépteimet. A kiskocsi ablakai
nyitva voltak, ajtaja is. Már bekapcsolta a motort, amikor
fesztelenül feltéptem az ajtót, és bevágódtam melléje.
Rám nézett. Én meg õrá.
És már mindent tudtam. Ez nem lehet az ellenség embere,
nem lehet kormányügynök. Olyan tiszta volt a szeme, amilyet
még soha nem láttam. Félelem nélkül, hazugság nélkül nézte a
világot, ami már önmagában is szokatlan egy javában
konspiráló személytõl. Nem? Csak a keze mozdult,
lekapcsolta a motort. Csönd lett.
— Ha azt hiszi, olyan nõ vagyok, akivel... — tétova
mozdulatot tett a kezével, és ezzel megint újabb bizonyítékát
28
szolgáltatta ártatlanságának. Nem akart csúnya szót mondani,

mutatta volna, mire céloz, de láthatóan azt sem tudta, hogyan
tegye.
— Jó napot. Dehogyis hiszem — én is nagyon
nyugodt voltam. — Az imént hallgatóztam egy ajtó elõtt, és
egy ismerõsöm nevét említették.
— Igen? — megijedt. Talán az is megfordult a
fejében, hogy kiugrik a kocsiból.
— Vippen — segítettem. Nem vettem le róla a
szememet. A név hallatán félni kezdett. De miért?
— Talán... talán rosszul hallotta.
— Úgy tudom, nincs baj a hallásommal —
szellemeskedtem. Még mindig egymás szemét néztük.
Folytattam: — Ha mégis úgy véli, jól hallottam, lenne egy
üzenetem Vippennek. De még nincs meg az információm, amit
üzenhetnék vele.... Ezért arra kérem magát szép, ismeretlen
hölgy, hogy este nyolckor legyen a zsoldosok konyhája
melletti utcán. Viszlát — kiszálltam, s csöppet sem sietve
elballagtam onnan. Persze, az imént már emlegetett hallásomat
megfeszítve füleltem. Nem indul-e utánam, hogy elüssön?
Nem hallom-e egy fegyver závárjának csattanását? Mert akkor
be kellene ugranom a legközelebbi ajtón, ha marad rá idõm...
Mert hát a látszat csalhat is. Mi van, ha Nyugat-Afrika
legvéreskezûbb gyilkosával kerültem össze?
De mögöttem csönd volt, az önérzetem pedig nem
engedte, hogy visszaforduljak. Amikor a sarokra értem, a lány
akkor indított. Megfordult, és elszáguldott az ellenkezõ
irányba. Kissé megkönnyebbülten sétáltam visszafelé, és azon
gondolkoztam, vajon jól tettem-e, amit tettem?
De ezt az ember úgyis csak késõbb tudja meg, általában.
Estefelé kiosztották a fegyvereket. Én is kaptam egy

annyira vágyott Uzit. Otthonosan vettem a kezembe, és amikor
megéreztem ismerõs súlyát, ahogyan húzta a vállamat a szíj,
mindjárt jobban éreztem magamat. Wammer kiabálva hirdette,
29
NEMERE ISTVÁN
hogy az épületbõl nehogy kivigyük a fegyvereket, mert a helyi

hatóságok morcosak lennének. Amit el is hittem; egyetlen
kikötõvárosban sem kedvelik az urak, ha mondjuk nyolcvan
Uzikkal, M-11-esekkel, belga karabélyokkal felfegyverzett
pasas kóvályogna az utcákon. Lõszert nem is kaptunk, azt
majd partraszállás elõtt adnak, így hallottam. Utána többen
kártyázással ütötték agyon az idõt. A két franciával, valamint
Pierre-rel, a belgával és Giulióval félrevonultunk egy kis
tereferére. Elõször mindenki mesélt a régi kalandjaiból,
mármint a három veterán. Aztán a két francia tejfelesszájú
kérdezgetett minket. Szemlátomást megbánták már, hogy
beálltak ebbe a vad csapatba. Én csak hallgattam és figyeltem.
Giulio tartott nekik kiselõadást arról, hogy utcai harcokban
hogyan kell viselkedni. Én ügyesen a pénzre tereltem a szót,
majd mintegy mellékesen elejtettem egy megjegyzést: úgy
hallottam, az Elnök-szigeti fickók nem sajnálták a pénzt
azoktól, akik meg az õ oldalukon harcolnak. Az egyik francia,
Jean, vöröshajú, vékony srác volt olyan hegyes orral,
amilyenhez hasonlót eddig csak a madárvilág ábrázolásaiban
láttam. Társát Luciennek hívták, és a balzaci hangulatot csak
fokozta a külseje: sápadt volt és bajuszos, melankolikus
tekintetû, és folyton valami otthon hagyott leányzó után
sóhajtozott. Klasszikus példánya volt a pesszimistáknak:
szerinte neki semmi sem sikerülhet, örök kudarca van ítélve.
Ehhez képest igen fura, hogy éppen ilyen veszélyes szakmát
választott. Amikor Pierre visszajött a büfébõl, és hozott egy
köteg dobozos sört, megoldódott Lucien nyelve is. Kiderült, õ
és barátja valami autólopás miatt menekültek a francia
rendõrség elõl, és mivel az idegenlégió a körözötteket kiadja a
rendõrségnek, jobbnak látták meg sem állni Afrikáig, és ott
lemerülni. Néhány jól célzott kérdéssel kiderítettem, hogy nem
egyetlen autót loptak el, míg gyanúba kerültek, hanem...
pontosan negyvenhét darabot. Kezdtem érteni õket, miért nem
maradtak otthon.
30
— Ami azt illeti, a pénz itt is lehetne több — foglalta

össze a témát Giulio. Nagyot hallgattunk eme bölcsességre.
Észrevétlenül kisétáltam. Sok csoportot láttam, mindegyik
sörtõl böfögött. Már sorban álltak a toalett elõtt. No, legfõbb
ideje, hogy induljunk. Wammer ült egy asztalnál, alighanem
az élelmiszer-elszámolást végezte. A számoszlopok vagy a
tételek nem stimmelhettek, mert valóságos lyukat vakart a
fejébe. Megkérdeztem tõle, meddig fogunk itt rostokolni,
mivel a várakozás szemlátomást nem tesz jót a fiúknak, de
láthatóan Monsieur Wammernek sem. Egészen meghatódott,
hogy ennyire szívemen viselem a sorsát. Hálából megsúgta,
hogy ma éjjel, éjfélkor indul a hajónk a kikötõbõl, és
„egyenesen bevetésbe megyünk, úgy ám!”... Csillogott a
szeme. Úgy tettem, mint akit a hír rettenetesen
megörvendeztetett és kimentem.
Az utcán a sötétben vártam. Errefelé közvilágításnak
nyoma sem volt. Mogambe igazán nem nevezhetõ még
világvárosnak. Beálltam az árnyékba, és figyeltem.
Pontban nyolckor egy autó kanyarodott be a sarkon. Csak
egy fejet láttam benne. Karcsú, rövid hajú fejet... De én óvatos
vagyok, különben többszörösen nem élnék már. Hát csak
vártam, ismét fegyvertelenül. Lehet, hogy többen is vannak?
Egy vagy kettõ a kocsi hátsó ülésén kibiztosított pisztollyal,
vagy itt az utcán, és csak arra várnak, hogy kilépjek az
árnyékból. Szerettem volna bagoly lenni, éles szemû ragadozó,
aki sohasem tévedhet.
De nem láttam gyanús jeleket. A kocsihoz mentem. Az
ajtót õ nyitotta ki. Elõbb benéztem hátra. Sehol senki. Az utca
is csendes volt. Beültem, és szerettem volna, ha a fejemen
körben van még legalább négy pár szemem.
— Hello — mondtam nagyvilági modorral. —
Monti a becsületes nevem. Mostanában! — tettem hozzá
felemelt mutatóujjal.
31
NEMERE ISTVÁN
— Az enyém meg Dubaya, születésem óta —

mondta halkan.
— Vagyis nem túl régen — gálánskodtam. Mi az
nekem? Semmibe sem kerül egy bók.
— Huszonhét éve — jegyezte meg, már nem annyira
halkan. A sötétben megint egymást néztük. És õ folytatta,
sokkal komolyabban, tárgyilagosabban: — Beszéltem
Vippennel. Õ is azt mondta, maguk barátok.
Fellélegeztem. Szóval jó nyomon jártam. Ezek
egycsapatban játszanak Az én csapatomban. A környéket is
figyeltem, nyugodt volt.
— No, látja. Vippen nem üzent valamit?
— De. Azt kérdezte, egyedül van-e még.
Értettem jól.
— Még igen, de mire odaérünk, legalább hárman
leszünk, és nincs kizárva, hogy öten. Vippen itt van?
— Nem, már odaát — intett a tenger felé. Amerre
most a sötétben hullámok csapkodják az Elnök-szigetek
partjait is. Amit még sohasem láttam, de hamarosan...
— Tudja, Dubaya, hogy már nincs sok idõ? —
kérdeztem. Lélegzetvisszafojtva hallgatott, folytattam: — A
csapat ma éjfélkor indul.
— Rohannom kell — és azonnal bekapcsolta a
motort. — Szálljon ki! Értesítenem kell a mieinket!
Kiszálltam, pedig éppen megjött a kedvem egy kis
udvarlásra.
— Mikor találkozunk legközelebb?
A mûszerfal diszkrét fényénél láttam: mosolyog. Egy
pillanatra nem összeesküvõ volt, nem egy idegen kormány
vagy nép jóravaló ügynöke, hanem nõ. Csak (?) nõ. És nekem
sohasem voltak rasszista hajlamaim, ellenkezõleg. Mint a
férfiak nagy része, én is szerettem a különbözõségeket.
— Hamarosan — felelte, és gázt adott. Alig tudtam
becsapni az ajtót, máris robogott. Még álltam ott, figyelve,
32
hogy befordul a sarkon, aztán lassan visszamentem a

zsoldosok közé. Most én is hozzájuk tartoztam.
A csapat éjfélkor már a kikötõben volt. Felszálltunk egy

hajóra, amely tíz perccel késõbb felszedve horgonyait, elindult
a vaksötét éjszakába, lágyan ringva a tengeren.
Az útirány nyugat-délnyugat volt. Mindnyájan tudtuk,
hogy az Elnök-szigetek felé hajózunk.
33
NEMERE ISTVÁN
A partraszállás
Ha Ranegra és Rilson, valamint esetleges stratégiai

tanácsadóik — már ha voltak ilyenek — arra számítottak, hogy
hajnalok hajnalán meglepetésszerûen üthetünk rajta az
ellenfeleken, bizony kissé csalódniok kellett. Erõs nyugati szél
fújt azon az éjszakán, a hajó így a vártnál lassabban haladt.
Arról nem is szólva, hogy talán takarékossági okokból Queler
meglehetõsen rozoga jármûvet bérelt ki. Amikor feltámadtak a
hullámok és makacsul csapdosták a hajó orrát, nemegyszer
hittük: hamarosan úszva haladhatunk tovább, hajó nélkül...
Recsegett-ropogott a szerkezet, motorja viaskodott a dühöngõ
elemekkel, és egyre lassabban haladt. Egyszer, hajnali öt óra
körül — aznap éjjel már másodszor sétáltam a fedélzeten, mert
ilyen körülmények között alvásról szó sem volt — láttam
Ranegrát is. Kijött Rilsonnal az elõfedélzetre, távcsõvel
próbálták meglátni a szigeteket. De még túl messzire voltunk.
Hajnalban ugyan csillapodott a szél, de a tekintélyes hullámok
hátán csak kínlódott a hajónk. Ranegra színészi mozdulatokkal
a haját tépte, káromkodott, és esküdözött, hogy Quelert
kirúgja. De az aligha volt szándékában, vagy nem tehette meg,
mert egy órával késõbb együtt reggelizett a szóban forgó fehér
ruhás, kínosan elegáns Quelerrel a tiszti étkezdében, és
láthatóan nagyon jól megértették egymást. Azt gyanítottam,
hogy ezzel a Ranegrával még sok bajunk lesz. Nemcsak a
szigetieknek, de nekünk is. Már ha magamat is a zsoldosok
közé számítom — egyelõre.
34
A többes szám még nem egészen volt jogos, de már

majdnem. A két fiatal franciával már beszélgettem az éjszaka
során az alsó fedélzet egy félreesõ szögletében. Ügyeltem,
senki se hallgasson ki bennünket. Lucien és Jean úgy látszik,
értették célzásaimat. Mondtam nekik, van másik út is, nemcsak
az, amit Ranegra mutat nekünk. Ha csak pénzt akarnak keresni,
akkor is jöjjenek inkább velem; nem kevés dohányt
akaszthatunk le a „másik oldalon”. Késõbb, amikor már
kivilágosodott, elhívtam egy ugyanilyen beszélgetésre Pierre-t
és Giuliót. Ezek nem voltak olyan türelmetlenek és
hiszékenyek, mint a fiatalok. Õket egy kicsit fõznöm,
puhítanom kellett. Még nem mondhattam el nekik mindent.
Attól is tartanom kellett, provokátornak néznek, és rögtön
bepanaszolnak Ranegránál — akkor pedig igencsak
elronthatták volna a napomat. Ami könnyen az utolsóvá
lehetne ezen a földön.
De õk is veterán zsoldosok voltak, és bár elõzõleg én
inkább testõrként kerestem a kenyeremet, megbecsültek, és
tudták, nem foglalkozhatom alantas dolgokkal. Figyelmesen
végighallgattak. Végül abban maradtunk: közvetlenül
partraszállás után döntenek. Legalább a fiatalokban lehettem
úgy-ahogy biztos. Mindenesetre elszántam magamat, hogy a
Vippennek tett ígéretemet betartva akkor is leválok a
zsoldoscsapatról, ha egyedül leszek. Ennek a fejleménynek
persze nem örültem volna.
A hajnali támadás esélye tehát elveszett. Rilson, Ranegra
és Queler hosszas tanácskozás után úgy döntött, még egy napot
várunk künn a nyílt tengeren. Egyrészt örültem, hogy
ismeretlen barátaim így több idõhöz jutnak, és felkészülhetnek
a védelemre. Másrészt rábeszélhetem alkalomadtán két
idõsebb harcostársamat is, álljanak át „hozzánk”.
A hajó kapitánya — egy szakállas görög — , sem volt
mindennapi ember. Amikor értesült a tervrõl, elõször
eljátszotta valamelyik ókori dráma nagyjelenetét, amelynek
35
NEMERE ISTVÁN
lényege röviden összefoglalva az volt: õ tönkremegy, ha egy

nappal tovább tart az expedíció. Valójában mindenki tudta,
errõl szó sincs, inkább szeretné felemelni a tarifát az
„idõveszteség” miatt. Queler mondott neki néhány keresetlen
szót, amelyekben bizonyos nyelvek igen gazdagok, különösen
a spanyol és az olasz. A görög ezek után megszelídült, és azt
kérte, ne kelljen majd a hajóval a Elnök-szigeteken maradnia,
míg „gyõz a forradalom” (ez Ranegra kifejezése volt),
partraszállásunk után azonnal és haladéktalanul és rögtön —
hangsúlyozta —, hadd jöjjön vissza Mogambéba. A diktátor
annyira biztos volt a gyõzelmében, hogy ebbe bele is ment. Azt
hiszem, átláttam a szitán. Ranegra úgy vélte, mi zsoldosok
keményebben harcolunk majd, ha tudjuk, hogy kudarc esetén
nincs mivel elmenekülnünk.
Régebben a nagy hadvezérek ezt úgy csinálták, hogy a
meghódítandó idegen területre érve felgyújtották a parton a
hajóhadat, ami idehozta a katonákat. Szemléletes és fõleg
hatásos módszer lehetett az égõ hajófáklyára mutatni, és azt
mondani nekik: „Elõre!” Hát persze, hogy mentek a vezér
után, nem tehettek mást. Itt azért nem ilyen volt a helyzet.
Ranegra huszadik századvégi megoldásként nem gyújtatja fel,
egyszerûen elküldi a minket szállító hajót. Engem persze a
fejlemények a legkevésbé sem izgattak. Késõbb viszont az
örökké nyughatatlan Wammer sugdolózott a diktátorral, aztán
bevonták a tanácskozásba Rilsont is. A triumvirátus új tervet
ötlött ki. Hallatán a görög ábrázata elborult, de lenyelve
ismételt mediterrán káromkodásait, engedelmeskedett.
Vezéreink azt találták ki: mivel van egy napunk, ezalatt se
álljunk egyhelyben, hanem kerüljük meg a szigetet, és
támadjunk a másik oldalról. Az ellenfél meg van gyõzõdve
róla, hogy ha valaha is támad rájuk valaki, az Reggar
kikötõjében fog partra szállni — érvelt okosan Wammer. Nem
is néztem volna ki belõle, hogy nemcsak
menedzseri-gazdasági, de stratégiai szemléletmód is jellemzi
36
— ahogyan azt a pénzügyi hetilapokban szokták írni. Wammer

kezdett az idegeimre menni. Barátaim ugyan nyernek hát egy
napot, de egyrészt kételkedni kezdenek bennem és
információim igazában, másrészt valóban megjárhatják, ha ez
a nyolcvan fegyveres váratlanul szabadul rájuk a sziget nem is
védett pontján.
Közelebb sodródtam a vezérkarhoz, amikor azok
kiterítették az Elnök-szigetek nagyméretû térképét az asztalra
az étkezõben. Rilson ugyan egyetlen emberétõl sem fogadott
volna el tanácsokat, és távol állt tõlem a gondolat, hogy majd
pont én adok ötleteket az Elnök-szigetek elleni támadáshoz.
Mellesleg egészen jól megvoltak õk nélkülem is. Láttam,
milyen jeleket rajzolnak a térképre, hogyan vitatkoznak a
partraszállás helyének kiválasztásánál. Érdekes módon
senkinek sem jutott eszébe megkérdezni a kapitányt, hány
méter a hajó merülése. Enélkül nehéz lesz megközelíteni a
kisebb kikötõk sekély öbleit, gondoltam én, a laikus
szárazföldi patkány. De természetesen óvakodtam ezt szóvá
tenni. Természetemen erõt véve nagyon is szerényen
viselkedtem. Alig ismertem magamra... A vitatkozó vezérek
végül abban maradtak, hogy Reggartól északnyugatra, egy
Moreno nevû kisvárosban érünk partot, ahol a térkép szerint
komoly, nagy halászkikötõ volt egy védett öbölben. Onnan
autókon huszonöt perc alatt elérhetjük Reggart. A partraszállás
idõpontjául a négy óra harmincat tûzték ki; a hajó pedig az
éjszaka leple alatt fogja megközelíteni a morenói partot,
tervezték.
Magamban káromkodtam én is. A kapitány maga ment fel
a hídra, nekünk pedig reggelit osztottak. A hajó nyugatra
kanyaradott, hogy a látótávolságon kívül kerülje meg a
szigeteket. Délután északra, este keletre vette az irányt, óriási
kört írva le. A görög kapitány biztosan sírva számolgatta,
mennyivel több olajat volt kénytelen elhasználni a motorban
Ranegra terve miatt. A szél ismét feltámadt, de most nem jöttek
37
NEMERE ISTVÁN
akkora hullámok. Az újoncok egy része napozott a fedélzeten,

de nem sokáig bírták az irgalmatlan hõséget. Végsõ soron az a
vidék ugyanabban a földrajzi magasságban fekszik, mint
Guinea, Nigéria, Szudán, Etiópia vagy éppenséggel
Szaud-Arábia. Alig tíz fokkal északra az Egyenlítõtõl... Még
jó, hogy megúszták egy kis leégéssel, rosszabbul is járhattak
volna. A fedélzet fém alkatrészei úgy felforrósodtak, hogy két
matróz csak azzal foglalkozott: vizet mertek a tengerbõl, és
azzal öntözgették a padlót meg a korlátokat, amikor azok már
valóssággal izzottak. Ilyenkor sisteregve csapott magasra a
fehér pára vagy gõz.
Végre este lett, a legénység türelmetlensége nõttön-nõtt.
Alkonyatkor a legtöbben lementek aludni; már elég hûvös volt
ehhez, és így majd könnyebben felkelnek reggel, gondolták. A
tisztek is ledõltek. Az étkezdében nem volt senki. Alaposan
megszemléltem, és az agyamba véstem a térképre rajzolt
jeleket és vonalakat, aztán magam is ledõltem. A két fiút, Jeant
és Lucient már magam mögött tudhattam; Pierre és Giulio még
haboztak. Kár, hogy nem tudtam, milyen hullámhosszon
érhetném el barátaimat, mert hajlandó lettem volna lecsapni a
hajó rádióállomására, azt pár percre elfoglalni, és értesíteni
Vippenéket a tervmódosulásról. De kevés információm volt,
hát fogcsikorgatva vártam a hajnali támadást.
És az be is következett.
A hajóhídon maga a kapitány vezényelte az akciót.
Amikor jól kialudtam magamat, és felmentem a fedélzetre,
elõször a hûvös szellõt éreztem a bõrömön. Másodszor
észrevettem, hogy alig két kilométerre vagyunk a parttól.
Szemlátomást nõtt elõttünk a szárazföld, egyre több részletet
láttunk. A hajómotor dübörgését csak mi hallottuk; kint a
parton legfeljebb a kóbor ebek foglalkoztak a közelgõ nesszel.
Senkit sem láttunk a nagy stég közelében. Még alig
hajnalodott. Ezeken a tájakon reggelente köd szakad fel a
tengerrõl. Az óceán kileheli a nappal gyûjtött hõséget.
38
Hajnalra ez a „lehelet” valóságos ködréteggé áll össze, alig fél

óráig lebegnek, és a növekvõ fény eloszlatja õket. Amikor a
nap is felkel, már nyomuk sincs.
De akkor még ott voltak, kísérteties külsõt kölcsönözve a
partvidéknek. Néhány domb, házak százai, pálmaligetek,
ültetvények és kopár szakaszok. A víz mentén faoszlopokra
emelt raktárak. Egy éjjel kialudt tûz maradványaiból, még
vékony fekete füstcsík emelkedett. Senki sem mozdult.
A görög a minimálisra csökkentette a motorok
dübörgését, és ezzel a hajó sebességét is. Közben nekünk éles
lõszert osztottak. Akinek Uzi jutott, mint nekem is, az kapott
négy tárat, és megmondták, hol lesz a hadtáp, ahol újabbakat
kaphatunk. Wammer, Rilson és Ranegra kijelölték az
akciócsoportokat. Igyekeztem társaimmal a háttérbe vonulni,
ne szúrjak szemet nekik, de úgy intéztem a dolgokat, hogy
mind az öten ugyanabba a csoportba kerüljünk. Nem akartam
mindent a véletlenre hagyni, ez veszélyes könnyelmûség lett
volna. Majd csak sikerül elszakadni a többiektõl. Társaim
lelkére kötöttem, tartsunk össze, menjünk együtt. Giulio és
Pierre nyugtalanul figyelték a rohamosan közeledõ partot. A
párák felszakadtak. Keleten rózsaszínû lett az ég alja.
A mi csoportunk azt a feladatot kapta, hogy szedjen össze
minden jármûvet, amit csak talál Morenóban. Természetesen
gépesített alakulattá szerettünk volna átalakulni. Tizennyolc
kilométerre voltunk Reggartól, és sejtettem, még hajnalban
oda akarnak jutni Ranegráék. Sõt, mire a nap felkel, már
uralmuk alatt szeretnék tudni a fõvárost. Ha ez sikerül nekik,
már csak napok kérdése, és sorban elfoglalják a fõsziget többi
kis települését. Elkapdossák ellenfeleiket, nehogy valamelyik
bármilyen ellenállást szervezhessen a helyi lakosság körében.
Ezt persze nem mondták ki ilyen kereken, de volt egy kis
gyakorlatom az efféle puccsokban. Nem egyet láttam egészen
közelrõl, mint fekete-afrikai elnökök személyi testõre. Nagyon
39
NEMERE ISTVÁN
figyelni kell a szigetieknek, ha meg akarják úszni az újabb

zsarnokságot.
A hajó már közel volt a stéghez, amikor hirtelen
megrándult, szinte úgy, mintha élõlény lenne. Nagyon furcsa
és rossz érzés volt — még sohasem tapasztaltam. Hirtelen
lendülete és súlya lett a testünknek, és a csaknem kilencven
ember a hajóorr felé lendült. Többen elestek, mások a korlátba
kapaszkodva dõltek elõre. Én szerencsére a mentõcsónakok
leeresztõ darui mellett álltam, volt hát mibe kapaszkodnom.
Kiderült, hogy megfeneklettünk. Szerencsére iszapos volt ott a
fenék, és a görög azonnal hátramenetbe kapcsoltatta a
motorokat. A hajócsavar a tat körül kávébarna, földes vizet
kavart fel. Sikerült visszajutnunk a mélyebb vízterületre. De
vagy száz méter hiányzott a stéghez. Rilsont nem lepte meg a
helyzet; talán õ is gondolt rá korábban, akárcsak én.
Haladéktalanul megparancsolta; hogy eresszék le az összes
mentõcsónakot, és azokon evezzünk ki a partra. Gyorsan
kapcsoltam: ez nekünk nagyon kedvezõ helyzetet teremthet...
Máris önként jelentkeztem a második csónakba a barátaimmal.
A csigák nyikorogtak, erõs, kérges markok eresztették a
vaskos köteleket. Hamarosan a hajó mellett ringatózó
csónakokba kerültünk. Minden zsoldos tud evezni, ahogyan
tud úszni, biciklizni vagy lovagolni is, hiszen a harmadik világ
primitív közlekedésében nemegyszer kell átúszni folyót,
igénybe venni más, nem túl alkalmatos jármûveket vagy
állatokat.
Eveztünk tehát, háttal a lassan világosodó égboltnak. Az
elsõ csónak már partot ért, kiugráltak a fiúk, és csöndben,
láncba fejlõdve indultak Moreno ellen. Egyetlen lövés sem
hangzott el. Amikor mi is kötelet hurkoltunk a stég
kikötõbikáira, amazok már eltûntek. A harmadik csónak akkor
vált el a hajótól. Rilson a legelsõ csapattal ment. Velünk nem
volt „vezérkari tiszt”, de összesen tizennyolcan voltunk. Kicsit
40
sokan ahhoz, amit tenni akartam. Hamar kellett döntenem,

hogyan váljunk le tõlük.
— Ha van itt elektromos hálózat, ki kell kapcsolni.
A telefonokat is — mondtam hangosan. Egy fekete és egy
ázsiai ült velem szemben, helyeseltek. Gyorsan tovább vertem
a vasat: — Négy emberrel megkeresem a postát. A többiek
közben szerezzenek jármûveket!
Elfogadták az utasításaimat, és nem kételkedtem, hogy
partra érve engedelmeskednek. Amíg bele nem botlanak
valamelyik igazi parancsnokba, aki újabb utasításokkal látja el
õket. A stégen dobogtak bakancsaink. Hideg. volt, különösen a
víz felõl fújt még hûvös szellõ. Összehúztam a mellemen a
zubbonyt. A deszkák után végre a part következett...
Az Elnök-szigetek földjére léptem.
A négy ember, akit magammal vittem, természetesen a

két francia, Giulio és a belga voltak. Azt hiszem, már nem
ellenkeztek különösebben, és elfogadták, hogy velem tartanak,
akár Ranegra ellen is. De errõl nem beszéltünk. Nem is lett
volna rá alkalom. Moreno nem volt túl nagy, és miközben
berohantunk a szélsõ házak közé, csak a villanyvezetékeket
figyeltem. Egy központi helyre kell befutniok. Igaz, a házak
nem voltak magasak, de a tetõktõl nem láthattam pontosan az
útjukat. A következõ kis térségen azonban megpillantottam
egy trafóházat, és már tudtam, merre kell menni. A jellegzetes
telefonvezetékek alig három irányba ágaztak el. Kevés
készülék lehet Morenóban.
Fiatal gyerekek futottak elõttünk ijedten. Felnõtteket is
láttunk, bár nem sokat. Felbukkanásunk meglehetõs rémületet
keltett, pedig még senki sem sütötte el fegyverét a zsoldosok
közül. Ijedt arcok az ablakokban, résnyire nyíló ajtókban. A
nyolcvan fegyveres férfi ide-oda futkosása érthetõ riadalmat
keltett
A szigetiek mellesleg azonnal látták, hogy nem vagyunk
odavalósiak. És talán tudtak is Ranegra terveirõl…..
41
NEMERE ISTVÁN
Giulio elkapott egy gyereket. Az szinte vinnyogott a

rémülettõl.
— Eresszen el, kérem!
— Hol a posta? — kérdeztem keményen. Nem volt õ
ellenfél. Fekete szemében már mélyen ült a rémület. Csak a
kezével mutatta, és valami olyasmit nyögött, hogy itt nem
messze egy kis sárga épület. Láttam az odavezetõ
telefonvezetékeket. Intésemre Guilio elengedte a fiút; mint a
gyík, úgy futott be egy kapun.
— Utánam, fiúk — mondtam hangosan. És ebben a
pillanatban éreztem ismét azt a régi hangulatot, amikor francia
kommandós voltam, és még inkább Afrikában késõbb...
Csapatot vezettem mindig, emberek engedelmeskedtek
nekem, sok közülük a barátom volt. Nem is kevesen maradtak
ott, eltemetve a rozsdavörös földbe, vagy akár temetetlenül is.
„Utánam, fiúk!” Hányszor hangzott el a számból? És ezután,
mondom-e még sokszor?
— Szerezzetek egy autót! — parancsoltam Jeannak
és Luciennek. A másik kettõvel megrohantuk a postát. A
távolabbi sarkokon láttam a zsoldosokat; fel-alá futkostak,
fenyegetõen lóbálva fegyvereiket. Valaki már nem bírta ki, és
a levegõbe eresztett egy sorozatot. A falu felébredt — végleg.
A posta ajtaján csak egy lakat volt. Puskatussal leütöttük.
Giulio megkerülte az épületet, Pierre-t, a belgát a bejárat elõtt
hagytam õrnek. Nem lenne jó, ha Ranegra hû emberei
meglepnének. Mondjuk a lelkes Wammer vagy akár maga
Rilson.
A telefonközpont egyszerû kis szerkezet volt, Európában
kisebb vállalatoknál vannak ehhez hasonlók. Néhány felirat,
rövidítés is megkönnyítette a dolgomat. Regarral, a fõvárossal
lehetett csak összekapcsolódni; nekem nem is kellett több. A
vonal még élt. Hívtam Reggart, amikor bejött a jelzés, kezem
máris forgatta a régimódi tárcsát. Azt a bizonyos számot
42
hívtam, amit Vippen adott még Kairóban, és ami sehol sem

szerepelt leírva. Csak a fejemben létezett.
Sokáig csengett, és nem vette fel senki. Giulio nézett be a
feltört ajtón.
— Jön Rilson!
Ajkamat harapdáltam. Jó, elhiszem, hogy korán van, de
ha az a készülék — mint gyanítottam — a védelemre készülõk
fõhadiszállásán csöng, elvártam volna egy ügyeletest. Végre
valaki felvette.
— Tessék?
— Rienzi vagyok. Ott van Vippen?
Döbbent csend után kérdezte a fiatal férfihang:
— Ki keresi?
— Nem hallotta? Rienzi vagyok!
— Vippen nincs itt — mondta eléggé bizonytalanul.
Láttam, nem habozhatok tovább. A rácsos ablakon át
megpillantottam Rilsont és néhány emberét. Alig húsz méterre
voltak már a postától. Giulio háta takarta az ajtónyílást. Nem
volt sok idõm.
— Azonnal értesítsétek Vippent, és mindenkit, akit
kell: a zsoldosok partra szálltak Morenóban, és most indulnak
Reggar ellen! — lecsaptam a kagylót. Elõ az Uzit, és
gyerünk...! A sorozat nyomán csak úgy fröcskölt a bakelit,
elektromos szikrák pattogtak, pléh elosztólapok csavarodtak
el, deformálódtak. A telefonközpontból nem sok maradt.
Amikor megfordultam, Rilson állt a küszöbön.
— Remek munka volt... Hogy is hívnak?
— Monti — feleltem. Láttam kutató tekintetét.
Tudta, veteránnak kell lennem, már csak a korom miatt is.
Gyorsan hozzátettem: — Uganda, Zámbézi, Ruanda és ezer
más hely...
Megenyhült a tekintete, sapkájához emelt kézzel intett,
sarkon fordult és kiment. Emberei utána trappoltak. Hallottam,
43
NEMERE ISTVÁN
hogy odakünn kocsikért üvöltenek. Megkönnyebbülten

fellélegeztem.
— Ez meleg volt, Daniel — mondta Giulio.
— De megúsztuk. Hol vannak a fiúk?
Még nem jöttek vissza. Akkor már több felõl hallatszott a
lövöldözés. A halászkunyhók elõtt itt-ott kopott terepjárók, kis
teherautók álltak. Ezek tulajdonosait húzták elõ a házakból, az
indítókulcsokat követelve. A posta lépcsõjérõl láttam, hogy
egy férfi nem akarta odaadni a kulcsot. Elõször jól elverték, és
mivel még mindig ellenkezett, kicibálták a házából a feleségét
és a gyerekeit, majd egy zsoldos hátrált és a család feje fölé
eresztett egy sorozatot. Az asszony elájult, a férfi pedig
azonnal elõadta az indítókulcsot. Mind több motor bõdült fel.
Rilson már fel is ült az egyikre. Végre az épület mögül futva
jött Pierre.
— Megjöttek, gyertek!
Jean és Lucien, akik afféle elválaszthatatlan ikerpárrá
lettek tegnap és ma éjszaka, büszkén trónoltak egy aránylag
használatlan — tehát a rozsdától alig csokoládébarna — kis
Suzuki terepjáróban. Nem kérdeztem, könnyen adta-e a
tulajdonos. Giulio ült a volánhoz, én melléje kerültem. A
többiek hátul félig ülve, félig állva helyezkedtek el,
géppisztolyaikat emelve. Körülbelül már a fejemben volt a
sziget térképe is. A nap még mindig nem kelt fel, de mindennél
világosabban jelezte az égbolt színe, hol van kelet. Nekünk
északkeletre kellett indulnunk. Mellesleg a falu szélén láttunk
is egy táblát. Kopott betûkkel jelezte az elágazásnál:
REGGAR 20 KM
Elporzottunk mellette, de rászóltam Giulióra.

— Fék, stop!
Porfelhõt verve torpantunk meg. Kiugrottam a kocsiból.
Visszanéztem. Éppen nem jött utánunk más dzsip vagy
44
teherkocsi. Rilson már elment, elõre. Megmarkoltam a tábla

karvastag oszlopát, nekifeszültem. Megcsavartam. A felirat
most egy másik útra mutatott, nyugat felé. Ahol biztosan nincs
Reggar.
— Gyerünk! — lendültem ismét az ülésbe. Öt perc
alatt ez volt az Elnök-szigeteken a második hadmûveletem
Ranegráék ellen. Reméltem, a következõ zsoldosok csak akkor
érnek az elágazáshoz, mire a mi kocsink verte porfelhõ már
leülepedik. Legalább ötvenen voltak már Morenóban, ezek hát
elvesztenek harminc-negyven percet, míg megtalálják a helyes
utat a fõváros felé.
Kopár dombok után ültetvényeket láttunk. A reggeli
felemás, még bizonytalan fényben messzire nyúltak az
egyforma fák árnyékai, az olykor felbukkanó utak. Néhol
csatornákban csillant a víz. Arra gondoltam, hamarosan le kell
lepleznünk magunkat. Már nem sokáig tehetünk úgy, mintha
valóban Ranegra zsoldosaihoz tartoznánk. De most még nem
voltunk Reggarban.
Az autó dülöngélve haladt az úton. Felkelt a nap, elõször
csak tûvékony vörös sugár nyílott szemünkbe, mint a filmeken
a lézerfegyverek koherens fénysugara. Aztán percek alatt
kiteljesedett a fény. Valamivel nagyobb biztonságban éreztem
magamat, de nyugtalanul gondoltam a következõ órákra.
Reggar váratlanul bukkant elénk.

Elfogytak az ültetvények, meredekebbek lettek a
dombok. A távolban furcsa favázas tornyokat láttunk. Pierre
szerint azok lehetnek a foszfátbányák aknái. Nagy kerekek
forogtak, köteleket húztak. Lehet, hogy igaza volt. De arra nem
jártunk. Egy kisebb csúcson megálltunk, és lenéztünk a
városra.
A tenger vonzotta leginkább a tekinteteket. Most kezdett
tisztulni, már csak foltokban ült rajta a köd. Fehér
bárányfelhõk úsztak az ég közepén, árnyékok a talajon. És a
45
NEMERE ISTVÁN
házak. Majdnem mind fehér, akár Afrikában. Hát persze — ez

is Afrika.
Zsoldosokat nem láttunk, sem elõttünk, sem mögöttünk.
A felkelõ nap fényében nem sokáig maradhattunk
észrevétlenek. Elõkaptam egy távcsövet, és alaposan
megszemléltem a tájat. Az is eszembe jutott: Rilson, a
csapatkapitány aligha olyan nagy észkombájn, amilyennek
szereti mutatni magát. Hiszen indulás elõtt nem adott világos
utasításokat. A külön-külön, négyesével-nyolcasával érkezõ
zsoldosok talán azt sem tudják, hol kell találkozniok. Vagy
amazok tudják, csak már velünk nem közölték, hisz a
partraszállás pillanatától kezdve külön utakon jártunk...
— Mire várunk? — érdeklõdött Giulio vészjósló
nyugalommal.
Óh, istenem, ismerem én ezeket a fiúkat. Ha maguk is
bizonytalannak érzik sorsukat, jövõjüket, hát ilyen
álnyugalom vesz erõt rajtuk. Nincs kizárva, hogy magam is
pontosan ilyen vagyok hasonló helyzetben.
— Még keresek valakit — mondtam, és tovább
forgattam a fejemet, szemem elõtt a távcsõvel. Végre elkaptam
a kikötõnegyedet. Hajók árbocai magasodtak, meg bárkák
ringtak a mólók mellett. Mozdulatlan, munkátlan daruk álltak.
Hallgatag házak, még fénytelen ablakok. Talán nem is mozdul
senki. Reggar alszik...
A körbástya csak nem akart a szemem elé kerülni. Pedig
már láttam néhány régi várfalat. Ott van a régi kikötõnegyed
szélén. A hajón látott térképet, próbáltam magam elé képzelni,
meglehetõs sikerrel jártam. A nyugati oldalon lehet a
körbástya, ahol... Hát reméljük, Vippen igazat szólt. Ha nem,
könnyen a fûbe haraphatunk.
Eközben éreztem magamon a többiek türelmetlen
tekintetét. A kettõs játék nem ezeknek az egyszerû fiúknak
való. Nincsenek diplomata hajlamaik. Egyszerre csak egy
46
oldalon tudnak állni, kedvelik a világos helyzeteket — fõleg

akkor, ha az életük függ tõle. Mint most is.
— Gyerünk! — visszaültem, és eltettem a távcsövet.
Lerobogtunk a dombról. Giulio biztos kézzel vezetett, de
láttam, hogy a lába állandóan a fékpedál és a gáz között
vacillál. Hátul a másik három erõsen fürkészte a környéket.
Amikor beértünk a házak közé, Pierre, a belga sokszor nézett
hátrafelé is. Ha utcai harcok kezdõdnének...
A motorzajtól csak halványan hallottuk, hogy valahol
kelepel egy géppisztoly. A házak alacsonyak voltak, falusiasak
Sehol egy lélek. Mi van...? Végre megpillantottam néhány
embert, de ablaktáblák mögött, ajtók félig nyitott réseiben. És
csak felnõtteket láttam, a gyerekek nem voltak sehol.
Márpedig ezen az éghajlaton minden családban számos gyerek
van. Hová bújtak — vagy bújtatták õket? Lassan gurultunk
elõre. Valahol tényleg lõttek, most már jól hallottuk. A
kerítések mögött hullámbádog kalyibák, aztán faházak, végül
kõbõl épültek. Az utca véget ért, kétfelé mehettünk.
— Balra! — intettem Giuliónak. A tetõk fölött
láttam már néhány magasabb, tekintélyesebb épületet is. Azok
lehetnek a kormány, a minisztériumok épületei. Rilson
biztosan azok felé tart. Reméltem, riasztásom nyomán történt
valami a városban. Már több mint negyven perc telt el azóta,
hogy Morenóból ideszóltam.
Giulio bevette a kanyart, és azon nyomban erõsen
fékezett. Én meg ösztönösen lebuktam. Éppen jókor.
Egy barikád állta utunkat.
Üres hordókból, régi bútorokból és össze-vissza rádobált
terméskövekbõl építették. Láttam benne egy vastag fatörzset
is. Mögötte férfiak hasaltak... és lõttek.
A dzsip azonnal találatot kapott. Több lövedék állt bele a
hûtõbe, volt olyan is, amelyik átütötte a motorházat. Fémes
pengések közepette csak Giulio olasz nyelvû, folyamatos
káromkodását hallottam. A többiek azonnal a jármû mögé
47
NEMERE ISTVÁN
vetették magukat. Mire idáig jutottunk, a motor elhallgatott.

Óvatosan kinéztem — egy golyó akkor törte le a szélvédõ felsõ
peremét, karom már szemem elõtt volt, de apró szilánkok estek
homlokomra, arcomra. Giulio azonnal megfeledkezett
mindarról, amit magyaráztam nekik: hogy a szigetiek igazából
nem ellenségeink. A becsapódó lövedékek számukra éppen az
ellenkezõjét jelentették. A védekezõk aligha különböztetnek
meg bennünket a többi zsoldostól.
— Le! — vezényeltem, de már csak sofõröm
hallgatott rám. A keskeny utcán ketten kétfelé gördültünk a
poros talajon. Giulio még gurulás közben tüzet nyitott a
barikádra, mesterien csinálta. A franciák mögöttem már
hasaltak, és õk is lõttek. A barikád mögül elszórtan lõttek
vissza néhányszor, aztán gyanús csönd lett. Pierre már-már
odavetette volna egyik tojásgránátját, de leintettem.
— Hagyd, jó lesz az máskor, és máshol... Rohamra!
Ez úgy hangzott, mintha igazi nagy csatában, háborúban
lennénk. A fiúk felváltva ugrottak fel, valaki közülünk mindig
lõtt, valósággal kaszálta a barikád felsõ szélét, hogy amazok ne
is dughassák ki a fejüket. Így sikerült odajutnunk, és amikor
Pierre meg én felugrottunk, a többiek beszüntették a tüzet.
A barikád mögött... senkit sem találtunk.
— Elszeleltek a nyomorultak! — dühöngött Pierre.
Giulio csak felkiáltott, és máris lõtt — felfelé. Az egyik ház
padlásablakában valami fehér villant. Egy ember? Az üveg
sikoltva tört ki, faszilánkok repdestek. Jean bevetette magát
egy kapu alá, és a szemközti ablakokat, tetõket kémlelte.
Tudtam, a dzsip úgyis használhatatlan, gyalog mehetünk
tovább.
— Elõre, fiúk — még örültem is, hogy a barikád
védõi elmenekültek látva tûzerõnket, túlerõnket. Így legalább
nem kellett senkit megölnünk. Senkit?
Amikor elmentem a következõ ház eresze alatt,
valamilyen meleg folyadék cseppent a hajamra, vállamra.
48
Odanyúltam — piros volt. Jellegzetes. Elõször azt hittem, én

sebesültem meg; a szélvédõ miniatûr szilánkjai valóban
felsértették homlokomat, de azok nem voltak igazi sebek. Ez a
vér fentrõl csöpögött, láttam a homokon növekvõ vértócsát.
— Mégis eltaláltam a fickót az ablakban — közölte
Giulio elégedetten.
— Csak majd késõbb ne dicsekedj vele — mondtam
borúsan. Giulio vállat vont.
— Minek lõttek ránk?
— Honnan tudhatták volna, hogy velük vagyunk?
— kérdeztem. Akkor hallottuk, hogy kelet felõl is dörögnek a
fegyverek. Úgy látszik, a zsoldosok többfelé is harcba
keveredtek már a bennszülöttekkel. Lassan kimentem az utca
közepére, felnéztem arra a tetõablakra. Egy fiatal férfi lógott ki
féltesttel az ablakon. Régimódi puska volt nála, illetve a halott
kezébõl akkor csúszott ki. Lassan siklott le a tetõ széléig, majd
megakadt az ereszcsatornában. A férfi már nem mozdult, és
nem lehettek kétségeim: az õ vére csorog alá. Lehet, hogy õ
volt a szigetek elfoglalására indított harc elsõ áldozata.
Giulio kerülte a tekintetemet. A fiúk kétoldalt
elõrementek, Pierre biztosította a hátunkat. Kiértünk egy kis
térre, onnan kezdve az utca meredeken vitt lefelé. El is hajlott,
és nem tudtuk, mi vár ott ránk. Sehol egy autó, és különben is, a
szigetieket a jelek szerint már riadóztatták, és biztosan lõnek
minden jármûre. Menjünk hát lopakodva, gyalog. Lehetõleg a
falak tövében, hogy csökkentsük a találat esélyét.
Hát mentünk. Ösztönöm rosszat sejtetett, és nem is
csalatkoztam benne. Az utca mind keskenyebb lett, ötfõs
menetünk kissé elnyúlt. Én voltam a harmadik. És egyszer
csak magányos lövés dörrent valahol elöl, Jean
megtántorodott. Lucien máris ott volt mellette, felkapta Uziját,
és pörkölt maga elé. Én akkor már egy kapuban álltam. Giulio
velem szemben egy másikban. Csak annyit láttam, hogy az
ajtó, amelynek hátát vetette, hirtelen kinyílik, és feketebarnás
49
NEMERE ISTVÁN
meztelen férfikarok csapnak le rá. Berántották. Az ajtót is

becsukták... volna, de akkor már két ugrással átrepültem az
utcán, és nyolcvanegynéhány kilós súlyommal — plusz a
lendület adta többlettel — csapódtam neki a kopott festett
deszkának. Lõhettem volna, de féltem, hogy még Giuliót
találom el. Berúgtam az ajtót, és oldalt ugrottam.
Sötét volt, semmit sem láttam. Hirtelen elhajoltam, mert
úgy éreztem, valami mozdul a levegõben. A vállamra kaptam
egy ütést, de éppen elcsúsztam, a karomon felhasadt a
zubbony. Valamilyen fal volt ott, nekivetettem a hátamat.
— Giulio! — kiáltottam. Azt hiszem, társam
válaszolt volna, de befogták a száját. Ezért csak tompa
horkanásokat, afféle hörgést hallottam, ez lehetett Giulio
„válasza”. Valakik voltak még ott a sötétben. A géppisztolyból
a mennyezetbe lõttem egyszer. Nem kell pazarolni a lõszert.
Talán megijednek az ellenfelek...?
Lábak dobogtak. A szemem már látott ezt-azt. Például
egy testet a padlón. Valakik elfutottak, nem lõttem utánuk.
Ahogyan sejtettem, az a test Giulio volt. Mielõtt odaértem
volna hozzá, felpattant az ajtó. Pierre volt.
— Segíts — mondtam neki. Feltámogattuk Giuliót.
Kapott egy ütést a fejére, amitõl még kóválygott kissé.
Nagyobb baj volt, hogy elvették a fegyverét. Zsoldost ennél
nagyobb szégyen nem érhet... Kitámogattuk az utcára.
Hamarosan magához tért, és úgy káromkodott, mint a jégesõ.
Örültem, mert ez volt a jele, hogy teljesen rendbe jött.
Jean karja vérzett, az elõbbi lövéstõl. Lucien hevenyészve
bekötötte barátja sebét, és mentünk tovább.
Már nem lehettünk messze a kikötõtõl. Mind öregebb
házak között jártunk. Jean sziszegve tapogatta a kötést, Giulio
jobb híján egy botot kapott fel valahol. Jobb kezem mutatóujja
az Uzi ravaszán. Igen, ez volt eddig az életem. Most már
mindig így lesz...? Eszembe jutott az a kislány, aki évek óta
egy svájci nevelõintézetben él, hisz árva. Neki is keresem a
50
pénzt. Talán négy-öt nap múlva találkozhatom vele. Addigra

csak vége lesz ennek a furcsa kis lokális „háborúnak”.
Egy ablakon át kihallatszott a rádió. Gazdája alighanem

szándékosan felhangosította. A nap már elhagyta a láthatár
szélét, hosszúra nyúlt árnyékaink kísértek bennünket.
— Megtámadták a fõszigetet! — harsogta a
rádióban egy szenvedélyes férfihang. — Morenónál szálltak
partra, elsõ ellenségeink már beértek Reggarba. Figyelem!
Reggar déli és nyugati negyedeiben harcok dúlnak...
Alighanem arra szólították fel a polgári lakosságot,
fõként a nõket és a gyerekeket, egyelõre ne hagyják el
házaikat. Ehhez képest meglepõ volt, hogy a kikötõ felõl
váratlanul valóságos kisebb tömeg bukkant fel.
Harminc-negyven férfi jött botokkal felfegyverkezve. Azt
hiszem, éjjeli szolgálatból hazatérõ dokkmunkások lehettek,
akik már hallották a híreket:
— Vissza! Tûnés innen! — sziszegtem a fiúknak.
Egy sikátorba ugrottunk, és futva mentünk tovább. Így kissé
eltértünk az útirányunktól, de hamarosan visszakanyarodtunk
a kikötõ felé. Egy-egy üres telken át megláttam a tintakék
tengert. Ilyenkor kora reggel még sejtelmes volt és gyönyörû.
De nem maradt idõnk szemlélni, mert...
Az a sorozat majdnem levitte a fejemet. Aki rám lõtt, nem
rendelkezhetett túl nagy gyakorlattal a fegyverkezelésben és
célzásban — szerencsémre. Fél másodperccel késõbb már egy
fal tövében feküdtem, mondanom sem kell, nem egyedül.
Lucien is lõtt. Akkor csönd lett. Szinte négykézláb osontunk
tovább. Már láttam a kerek várbástyát. Ez lehet a célunk.
Merénylõnk látva, hogy nem talált, felhagyott a
tüzeléssel. Sejtettük, hol lehet. Szándékosan úgy lõttem, hogy
ne találjam el. Biztosan megfutamodott, mert újra csönd lett.
De csak körülöttünk — a városközpont felõl már kitartóan
dörögtek a fegyverek. A kikötõben nem láttam mozgást.
51
NEMERE ISTVÁN
— Gyerünk a toronyhoz! Egyenként! –

parancsoltam. Én voltam az elsõ. Kisebb térre kellett
kimennem. Bevallhatom: világéletemben gyûlöltem az utcai
harcokat. Az egész nagyon ártalmas dolog lehet az egészségre.
Most fedezék nélkül voltunk. Ha lapul itt valahol egy
fickó, nem is kell mesterlövésznek lennie, hogy telibe találjon.
A fejemet vagy a mellemet. Egyik sem lenne kellemes,
legfeljebb a gyors halál és kevés szenvedés vigasztalhat.
De baj nélkül eljutottam a kerek toronyhoz. Õsrégi nagy
szürke köveket tapintott szabad kezem, amikor megtorpantam
mellette, és intettem a többieknek: gyertek, egyenként. A
környezõ házakat, az ablakokat, a tetõket kémleltem. Éppen
jókor. Egy oromfal mögött akkor villant meg valami fehér.
Egy ing...? Látszik, amatõr lehet az illetõ. Nem tudja, hogy
ehhez a mesterséghez a fehér szín illik a legkevésbé. Hanyagul
odaeresztettem egy magányos golyót, tetõcserepek törtek
pattanva. Az amatõr mesterlövész eltûnt, biztos voltam benne,
hogy nem adta föl. Megmutattam Pierre-nek a falat, és
ráparancsoltam: csak ijessze el a pasast, ha megint
felbukkanna.
— Be a házakba! Keressetek egy Pindella nevû
halászt! — utasítottam a többieket. Magam is elindultam. Még
láttam Giulio elismerõ tekintetét. Társaim most kezdték
megérteni, hogy voltak elõzetes információim is errõl a
szigetrõl, az itteni állapotokról, sõt talán emberekrõl is.
Engedelmeskedtek. Belöktem egy ház ajtaját:
— Pindella, hé...!
Senki sem válaszolt. A következõ ajtó mögött négy
remegõ asszonyt láttam, tizennyolc és hatvan év között.
Néhány nagy szemû gyerek is bámult rám, az idegenre.
— Hol lakik Pindella? — dörrentem rájuk. Bár nem
akartam, a géppisztoly csöve feléjük meredt. Az egyik
felsikoltott. Egy középkorú asszony csak a szemével intett
balra. — A következõ házban? — kérdeztem, és õ bólintott. A
52
többiek nem vettek észre semmit. Kicsiny cinkosságunkat —

tudtam jól — a rémület, az életféltés szülte. Nem lepleztem le
az asszonyt, biccentéssel köszöntem el tõlük, és becsuktam az
ajtót. Azt hiszem, nagyon megkönnyebbültek. A gyerekek
még a jövõ évezredben is emlékezni fognak erre a rémületes
pillanatra, amikor berontott házukba a Szörnyû Fehér Zsoldos,
állig felfegyverkezve...
— Megvan! — mondta egy perccel késõbb Giulio,
és két markában erõsen tartott egy pirinyó emberkét. Ez volt a
legkisebb halász, akit valaha elém hozott a sors. Pedig
„halászokban erõs vagyok”. Az apám is az volt valaha abban a
skandináv faluban, és minden rokonom.
Pindella kígyóként tekeregve próbált kiszabadulni társam
karjából. Gyerekteste, de meglepõen öreg arca volt. Ráncos
képû soványság, mélybarna bõrrel, kis szakállal és kék
szemekkel. Ez meglepett, de nem mutattam. Végtére is, nem a
szeme színe miatt jöttem ide.
— Mutasd meg az arzenált! — mondtam neki. — Ha
kulcs is kell az ajtóhoz, add elõ íziben!
— Nem tudok semmiféle arzenálról! — vinnyogta
vékony hangon. No, a szigetiek is remek õrt találtak titkos
fegyverraktáruknak!
— Idefigyelj, kisöreg. Én Rienzi vagyok, és Vippen
küldött — mondtam egészen közelrõl és elég halkan,
egyenesen az arcába. Láttam, megrebbent a szeme. De nem a
Rienzi, hanem a Vippen név hallatán. Talán nem értesítették
még rólam? Folytattam: — Különben pedig gondolj, amit
akarsz. Élve megnyúzunk, ha két perc múlva nem mutatod
meg a raktárt.
A torony felé lökdöstem. Tiltakozni akart, de Giulio nem
sokat teketóriázott vele. Pierre hirtelen fellõtt a tetõre, valaki
kiáltott.
És akkor kezdõdött...
53
NEMERE ISTVÁN
Valóságos össztûz alá kerültünk. Olyan volt az egész,

mint egy csapda. Mi voltunk középen, a torony mellett. A
környezõ házakból, utcasarkokról, talán tetõteraszokról is
lõttek. Pierre végigvágódott a földön, Jean letérdelt, és
félkörbe lõtt egyszerre, ide-oda mozgatva fegyvere csövét. A
torony bejárata zárva volt, körbelõttem a zárat, és berúgtam a
vaskos régi ajtót. Pindella elõttem repült be, teljesen önként,
úgy megijedt. Én meg máris követtem. Az ajtófélfát szétlõtték
mögöttem. Lucien máris ott volt, és Giulio is. Valaki berúgta
az ajtót. Az egykori erõdítmény a magas, keskeny
lõrésablakok miatt jól védhetõ. Odabent nem volt semmi, csak
egy magasra vezetõ falétra, mint az egykori malmokban, és
egy kecskelábú asztal, meg a sarokba hányt szalma. Pindellára
néztem.
— No, gyerünk, mutasd meg a bejáratot!
— Tényleg Vippentõl tudod? — kérdezte
bizalmaskodva. Idebent mintha elmúlott volna a félelme.
— Természetesen. Azt mondta, vegyük át a
fegyvereket, mielõtt a zsoldosok megtudják valakitõl az
arzenál helyét. Azok tizennyolcan nem jöttek el ma hajnalban?
— Nem maradt rá idejük — mondta megnyugodva

Pindella, a mini halász. Úgy látszik, most már hitt nekem.
Hiszen még azt is tudtam, hogy tizennyolcan vannak a
felkészített „ellenállók”. Én magam ugyan nem nagyon bíztam
bennük. Reméltem, nem tartoznak közéjük azok, akik eddig
tetõkrõl lõttek ránk. Egyikük nagyon megjárta már. A
legmagasabb árat fizette.
Pindella a sarokba ment, és elkotorta a szalmát. Odakint
valóságos golyózápor verte a falakat, az ajtót.
— Pierre odakünn maradt — jegyezte meg Lucien
komoran. És tett egy mozdulatot, amit veteránoktól leshetett
el. Egy vízszintes vonás a levegõben a mell elõtt. Halott.
Sóhajtottam. Ez hát a háború. Az Elnök-szigetek
54
megmentésének több áldozata is lesz. Közülünk most a belga

veszett oda. Ki lesz a következõ?
— Gyertek — szólt Pindella. A szalma alatt padlóba
süllyesztett rejtekajtó volt. Mielõtt követtem volna, az asztalt
az ajtó elé húzattam. Jean és Lucien ott maradtak, Giulio
követett.
A rejtekajtó alatt sötét kõlépcsõ vezetett a mélybe. Olyan
volt az egész, mint egy modern horror videofilm. Még az
ilyenkor szinte kötelezõ pókhálót is éreztem az arcomon, amit
mellesleg utálok.
A legalsó lépcsõfokon két zseblámpa is hevert. Az
egyiket a halász, a másikat Giulio kapta fel, én mentem
középen a géppisztollyal, nagyon figyeltem. Még mindig az
volt az érzésem, hogy csapdában vagyunk. Az alacsony
folyosóban hideg volt, kõboltozat lehelte magából a nyirkos
levegõt. Nem lenne jó itt maradni, olyan, mint egy tömlöc.
Kis helyiségben voltunk, más kijáratot nem láttam. Pedig
volt, lennie kellett, mert huzatot is éreztem. A padlón új
faládák hevertek, Pindella ledobta a fedelüket. Egészen jó
M-11-eseket és más fegyvereket láttam, néhány kézigránátot
is. Mikor észrevettem, hogy az egyik ládában hever néhány
walkie-talkie is, Pindella lámpája hirtelen kialudt. Ugyanakkor
valami mozgást is hallottam a sarokból. Még nem tudhattam,
mi történik, de ez a két egyszerre bekövetkezõ kicsiny
esemény azonnali cselekvésre késztetett. Oldalra vetettem
magamat, le a padlóra.
Csak arra nem számíthattam, hogy máris ott voltak
mellettem, mellettünk. A láthatatlan ellenfelek a közelünkbe
osontak és lecsaptak. Talán csak két másodperccel késtem el.
De ez nagyon sok idõ, olykor túl sok is. Amikor a levegõben
repültem, azok már a közelünkben voltak. Giulio kezébõl
kiütötték a lámpát, Pindella hallgatott, biztosan tudta, hogy ez
lesz. Én meg váratlanul jókora ütést kaptam a fejemre. Valami
55
NEMERE ISTVÁN
kemény tárggyal, mert csak a felvillanó éles fájdalomra

emlékszem, és azonnal elvesztettem az eszméletemet.
56
Rabságban
Ez is egyike azoknak az állapotoknak, amelyektõl mindig

féltem. Bár a hozzám hasonló ember általában azt szokta
mondani, soha semmitõl sem fél — valójában persze
mindenkinek van mitõl tartania.
Az állapot: a tökéletes tehetetlenség. Az, hogy mások
hatalmába kerültem. Hogy nem tehetek semmit saját
kezdeményezésemre, a sorsom idegenek akaratától függ, és
arra semmi befolyással sem lehetek. Nehezen tudok elképzelni
ennél rosszabb dolgot.
És ebben a helyzetben voltam. Egy ideig persze mit sem
tudtam semmirõl, eszméletlenül feküdtem valahol. Aztán
lassan kezdtem magamhoz térni, de ez sem ment olyan
gyorsan. Furcsa, nyúlós volt ez a félálomszerû állapot,
küzdöttem ellene ösztönösen, félig-meddig tudat alatt.
Szerettem volna kikerülni belõle, de jó ideig nem tudtam, mit
tegyek. Azt is homályosan éreztem, hogy közben múlik az idõ
— bár nem emlékeztem, miért fontos ez nekem. De tudtam,
hogy fontos. Görcsösen próbáltam emlékezni, mi is történt
elõzõleg. Csak foszlányokban jutottam az eszméletvesztést
megelõzõ események nyomára. Késõbb kezdtem emlékezni,
de a fejemben égõ fájdalom nagyon zavart. Hányingerem is
volt. Lassan kezdtem érezni, hogy a hátamon fekszem. Ha
hánynom kell, és nem tudok elfordulni, még meg is
fulladhatok. Sikerült oldalra fordítanom a fejemet — de akkor
megint belém nyilallt a fájdalom, kis híján elájultam.
57
NEMERE ISTVÁN
Nem tudtam, mennyi idõ telt el, de késõbb kitisztult a

fejem. Nagyon akartam, hogy rendbejöjjek. Pszichikailag
kényszeríttettem magamat erre. És gyõztem! Hamarosan a
szememet is kinyithattam.
Egy világos szobában feküdtem. Az ablakon nappali
világosság áradt be, vakított is. De az ablakon rács volt.
Könnyes lett a szemem a fénytõl. A padlón hevertem, ahová
ledobtak, fájtak a tagjaim, de ez volt a kisebbik baj. A másik,
hogy a hasam elõtt megkötözték a kezemet. És amikor lábamat
próbáltam mozdítani, ott is ugyanezt tapasztaltam.
Magatehetetlenné tettek...
Lassan fordítottam el a fejemet. A szoba másik sarkában
két fegyveres férfi ült. Nem voltak túl idõsek, talán húsz év
körüliek lehettek. Mást nem láttam. Mi történt Giulióval,
Jeannal és Luciennel? Ha szabadlábon vannak, miért nem
tesznek semmit értem?
Nem kerülte el figyelmüket, hogy forgatom a fejemet. Az
egyik felállt, és közelebb jött. Nagyon magasnak tûnt onnan a
padlóról nézve, amikor megállt fölöttem és lenézett. Undort és
megvetést láttam a barna arcán. Nem egyenruhát, hanem
viseltes sötét nadrágot és kék inget hordott õ is, akárcsak a
társa. Szólni akartam, de valami bénultság volt még bennem.
Nem tudtam a torkomon átpréselni egyetlen hangot sem. Így
aztán tartott a csönd, amit csak az õr lépteinek zaja tört meg.
Még eléggé rosszul éreztem magamat. Valami más is
nyugtalanított, de csak késõbb jöttem rá: magasan állt a nap,
azért tûz be úgy. Mennyi idõ telt hát el fogságba ejtésem óta...?
Megnedvesítettem kiszáradt ajkaimat. Jó lett volna
mozdítani végtagjaimat. De erõsek voltak a kötések. Lassan,
észrevétlenül próbáltam feszíteni, de nem eresztettek. Jól
megkötöztek, az ördögbe is! Ha csellel vagy erõszakkal nem
tudok kiszabadulni, könnyen végem lehet.
Megint eltelt egy kis idõ. Végre ajtónyitást hallottam.
Valaki bejött és hamarosan megjelent a látómezõmben is. Egy
58
férfi volt, harminc körüli, sovány. Kétségkívül ezekhez

tartozott, még a vonásai is a szigetlakókra emlékeztettek. Hogy
valamiféle parancsnok lehetett, arra nem volt nehéz
következtetnem: két õröm tisztelete jeléül csaknem vigyázzba
vágta magát. Azért érzõdött, hogy ezek nem igazi katonák.
— Ez volt a vezetõjük? — kérdezte rám tekintve.
Amazok bólogattak: ez. Végre én is szóhoz jutottam, már
tudtam beszélni:
— Követelem, hogy oldozzatok el!
— Te itt semmit sem követelhetsz, piszkos zsoldos!
Hamarosan falhoz állítunk! — vicsorgott a tisztjük.
— Vippen nem fog neki örülni — mondtam
aránylag nyugodtan. De õ nevetett.
— Hallottam Pindellától, hogy neki is Vippenre
hivatkoztál. Nem mindenki veszi be ezt a mesét, zsoldos! — és
nagyon megvetõen nézett rám.
Vajon hol lehetnek a többiek? Hárman még maradtak,
úgy hiszem. Hacsak... hacsak nem ölték meg õket, miután
engem leütöttek...
— Akkor mondok egy telefonszámot — folytattam
nyugodtan. Már amennyire nyugodtan beszélhet egy
megkötözött ember a padlón, miközben hárman állnak
mellette fegyverrel a kézben, haraggal a szívükben. — Hívd
fel, és mondd meg Vippennek, elkaptátok Rienzit. Kíváncsi
vagyok, minek fog nevezni téged. Én a „vadmarhára” vagy a
„baromra” tippelek, bár Vippennek ennél jobb a stílusa — és ki
is mondtam azt a számot.
A fickó leguggolt mellém, megragadta a hajamat. Fájt.
— Ki mondta neked azt a számot, zsoldos?
— Vippen. Ha nem hiszed, kérdezd meg tõle
magától. Vippen a barátom, és azért jöttem a szigetre, hogy
nektek segítsek.
— Bandita! — ordította, és láttam, hogy nem hitt
nekem. Elengedte a hajamat, fejem a padlóra koppant, belém
59
NEMERE ISTVÁN
nyilallt az iménti fájdalom. Behunytam a szememet. Hirtelen a

csodaszép félvér lányt láttam magam elõtt. Mintha rám
mosolygott volna. Õ akar segíteni?
— Dubaya is igazolhat, fiúk — jegyeztem meg,
amennyire tõlem tellett, hát könnyedén. Érdekes módon, ez
hatott.
A tiszt megtorpant, visszajött, lenézett.
— Dubayát mondtál?
— Jól hallottad. Tegnapelõtt kétszer is beszéltem
vele Mogambéban. Nagyon csinos lány — tettem hozzá, talán
fölöslegesen. A fickó egy hosszú másodpercig farkasszemet
nézett velem, aztán mondott valamit mély torokhangon a
társainak, és sietve elment. Helyreállt a majdnem-csönd, és
vártam. Várni kellett.
Legalább negyedóra telt el. Ismét léptek zaja, ajtónyitás,
ezúttal azonban ketten jöttek be. Amikor látómezõmbe került a
kezük, hideg futott át a hátamon. Jókora kést, illetve inkább tõrt
láttam. Az markolta, aki felém lépegetett. Csak késõbb
ismertem fel Vippent.
Elvágta a kötelékeimet, és felsegített. A szigetiek
távolabbról néztek. Megkönnyebbültem, és nagyon
szívélyesen ráztunk kezet. Megdörzsöltem a csuklóimat.
— Üdvözlöm. Mondhatni, marasztaló a szigetiek
vendégszeretete — tréfáltam halványan.
Vippen elvágatta a köteleket a lábamon is, csak utána
szólt.
— Nem gondoltunk arra, hogy önöket valahogyan
meg kellene különböztetni az igazi zsoldosoktól. De hát a maga
ötlete volt ez a fura... hm... érkezési módszer.
— Még nem bántam meg — biztosítottam felõle. —
Bár négy emberem közül egyet lelõttek a maga ellenállói. A
többiek?
— Itt õrzik õket a szomszéd házban — felelte. —
Majdnem egyszerre gondoltunk az arzenálra, a kerek
bástyatoronyra. Maguk felül jöttek a fegyverekért, nehogy a
60
zsoldosok elvegyék, egy csapatunk pedig ugyanakkor jött a

föld alatti bejáraton. Emiatt tört ki az a kis csetepaté...
Az ablakhoz mentem. Amitõl tartottam, bekövetkezett:
már legalább dél volt!
— Mennyi az idõ? — kiáltottam.
Vippen azonnal értette, mire gondolok.
— Ne ijedjen meg, még nem késett le semmirõl. A
mieink keményen ellenállnak a kormánynegyedben, a
zsoldosok egy része pedig nagy késéssel érkezett Morenóból.
Hála a maga figyelmeztetésének! Útközben és Reggar szélén
néhány emberünk kilõtte a kocsijaikat, több csapatuk eltévedt,
nem ért ide idejében a találkozóhelyekre... Szóval, még tartjuk
magunkat. Háromnegyed egy múlott.
A fejemet tapogattam.
— Akkor is sok idõt vesztettünk. Mi most a teendõ?
Az arzenál fegyvereit szétosztották?
— Igen, húszegynéhány emberünk van, a
rendõrségen kívül. Azok a minisztériumi palotában rekedtek.
Valakinek el kellene jutni oda, és kihozni a minisztereket és az
õrségüket. Sajnos még Torres, a köztársaság elnöke is ott van.
No persze, nem ártana egy kis fegyverhez is jutni, mert abból
még mindig túl kevés van nekünk.
Az agyamban máris kirajzolódott egy terv. Félrevontam
Vippent, sugdostunk. A szeme ragyogott, mire befejeztem.
— Ez igen! De el kell kerülni valahogy, hogy
ugyanaz legyen, mint az elõbb! Maguknak nagyobb
biztonságban kell lenniök, hiszen ebben a tervben önöké a
kulcsszerep.
— Jöjjön velünk valaki, és legyen a közelben, ha
kell — mondtam, merõen a szemébe nézve. De nem értette a
célzást — nem önmagára gondolt, hanem énrám. Alighanem.
Mert hirtelen így szólt.
— Vigyék Dubayát, õ aztán minden helyzetben
feltalálja magát.
61
NEMERE ISTVÁN
„Egy nõt? Ez túl veszélyes!” — akartam mondani. De

egyrészt eszembe jutott, hogy Mogambéban sem éppen
veszélytelen feladatokat látott el a lány, másrészt szépségének
már az emléke is lenyûgözött. Dubayával menni csatába...?
Hát ez nagyon vonzó ötletnek tetszett, és valóban az is volt.
Csak némán bólogattam.
Két óra lehetett, és az Elnök-szigetek fölött delelt a nap.
Hihetetlen forróság volt, a szó több jelentésének értelmében is.
Alig volt árnyék, legfeljebb néhány fal tövében. Mint ott is,
ahol most feküdtem.
A reggari fõtér szélén egy elég rossz állapotban lévõ ház
fala adott némi védelmet a naptól és az ellenségtõl. Mióta
Pierre, a belga meghalt, csak négyen maradtunk: Jean, Lucien,
Giulio és én. De itt már újra öten voltunk.
Dubaya is ott hasalt mellettem. Nadrágot és zubbonyt
viselt, és a géppisztoly is olyan otthonosan állt a kezében...
Csodás alakját nem torzította el sem az öltözet, sem a
zubbonyzsebeket lehúzó tartalék tárak tömege. Kávébarna
arcán most elõször láttam mosolyt. Pedig a helyzet egy csöppet
sem volt vidám.
— Én indulok elsõnek, Daniel!
— Nem örülök neki, Dubaya — vágtam rá azonnal.
Biztosan tudta, miért aggódom érte. Talán látta a szemembõl
is, hogy féltem õt... Megeresztett felém egy röpke mosolyt, és
máris indult. Felpattant a helyérõl, és futott. Fennállt a
veszélye, hogy vagy a zsoldosok, vagy a szigetiek eresztenek
belénk egy sorozatot. De nem tehettünk mást — el kellett
jutnunk abba a bizonyos házba, ahonnan Vippen állítása
szerint mély árok vezet a minisztériumi palotába. Az árok
régóta ott van, esõs idõben megtelik vízzel, ki is van
betonozva. Egy ciszternához viszi az esõvizet. Egyelõre nem
kellett attól tartanunk, hogy belefulladunk — itt már sok hete
nem esett, és az árok taplószáraz, azt mondták.
62
Dubaya elindult, én követtem, majd sorban a többiek.

Giulio volt az utolsó. Õ volt kis csapatunkban rajtam kívül a
legtapasztaltabb, ezért a hátvéd szerepét osztottam rá.
Két ház között futottunk, amikor a közelben valahol
felkelepelt egy fegyver. Megismertem a hangjáról, belga
gyártmány. Ezek alighanem a zsoldosok! Fedezékbe vetettem
magamat, és kiabáltam.
Marhák, ne ránk lõjetek, hanem az ellenségre!
Csönd volt. Kockáztatni kellett. Dubaya négy méterre
feküdt tõlem, intett: maradj fekve. De én mindent egy lapra
tettem fel, mint már nemegyszer. Felálltam, hogy
megmutassam magamat a zsoldosoknak. Ezek aligha
tudhatják, hogy átálltam a szigetiekhez. De én ismertem a
teljes tervet, Dubaya meg csak annyit tudott, hogy el kell
kísérnie minket. Mégsem lenne jó, ha most lelõnének. Akkor
aztán oda az akció, és a társaim nem sokra mennének nélkülem
— gondoltam, talán kissé túl büszkén.
— Melyik csoport vagytok? — kérdezte valaki.
Aztán megláttam az illetõt. Látásból ismertem, még a hajóról.
Egy kistermetû francia, akit szintén Wammer szervezett be
Mogambéban.
— A kettesbõl, de késve érkeztünk a városba! —
feleltem. — Innen hallottuk a lövöldözést.
— Gyertek közelebb!
Giulióra néztem. Habozva bólintott. Jean és Lucien is
tudták, mit fogunk tenni. Lassan mozdultak mindnyájan.
Dubaya mellém pattant, izgatottan suttogta.
Megõrültél? Odamégy hozzájuk?
— Része a tervnek, amiben Vippennel
megegyeztem.
— Énvelem mi lesz? Ha meglátnak, rájönnek, kik
vagytok... Hogy mi együtt harcolunk...
— Nyugalom, nem vagyok hülye! Gyere!
63
NEMERE ISTVÁN
Nem hagytam több idõt, elõre mentem. A térrel

párhuzamosan ment egy kis utca, itt több volt az árnyék.
Besorjáztunk. Hátulról léptünk be a házba, ahol minden
szobában, minden ablaknál állt egy géppisztolyos alak. Valaki
a sarokban ült, és konzervdobozból falatozott. Ez lehetett a kis
csoport vezetõje. Giuliónak nem kellett mondani semmit,
azonnal az ajtóhoz ment. Jean és Lucien az ablakokhoz
közeledtek.
— Gyertek, fiúk, már azt hittem, itt öregszünk meg!
— kedélyeskedett a pasas. Láttam, a fegyverét jó messze a
falhoz támasztotta. „Az óvatlanságnak is ára van, mindjárt
megtudod...” Akkor jött be Dubaya. A zsoldosok döbbenten
nézték. Volt egy másodperc, amikor a döbbenet valósággal
lebénította õket. Éppen erre számítottunk. A pasasnak a szája
is tátva maradt, keze az ölében, a konzervdoboz megdõlt, és
nadrágjára csorgott a barnásvörös lé... Géppisztolyom
csövével megérintettem a homlokát.
— Számotokra véget értek a harcok, fiúk.
A mondat csöndes volt, mindenkinek szólt. Mire
elfordították a tekintetüket Dubayától, és ránk néztek,
elkéstek. Nem emelhették fegyvereiket ellenünk — az lett
volna életük utolsó mozdulata. Öten voltak abban a szobában,
és most tehetetlenül eresztették le a kezüket.
— Hiszen ti... ti is... zsoldosok vagytok — suttogta
tehetetlenül a vezetõjük, szakállas arca hihetetlen
kétségbeesést fejezett ki.
— Persze. Csak éppen az ellenkezõ oldalon —
magyaráztam meg. — De nem akarjuk a veszteteket. A földre a
fegyvereket, és kész. Túlélhetitek ezt a háborút is.
Lucien és Jean összeszedték a földre dobott fegyvereket.
A férfiak feltartott karral álltak a falhoz. Dubaya arcán
felfénylett a mosoly. Most már õ is értette tervemet. Vippen is
egyetértett azzal, hogy mint „zsoldosok”, minél több
Ranegra-zsoldost fegyverezzünk le. Így fegyverhez jutnak a
64
szigetiek is, Ranegráék viszont veszteségeket szenvednek,

hisz aligha hoztak magukkal számottevõ tartalék
fegyverállományt.
Giulio talált egy üres szobát, betereltük a zsoldosokat.
Figyelmeztettük õket, ne kiabáljanak segítségért, mert ezután
is itt leszünk a közelben, és a „kérdést megoldjuk egy
kézigránáttal is, ha úgy adódik, ugye, fiúk?!” Öt zsoldost
leszereltünk hát néhány perc alatt. Bezártuk õket, a
fegyverekbõl kiszedtük a tárakat. Amit használhattunk,
magunkkal vittük, a többit elrejtettük a bútorzatban. Tegnap
este még mit sem sejtõ szigeti polgárok laktak itt, ma reggeltõl
pedig el kellett menniök. Az elnöki palotát ostromló zsoldosok
vették be magukat a házakba.
— Gyerünk tovább.
Többfelõl hallottunk fegyverdörgést. A következõ ház
földszintjén is volt egy csoport. Ezúttal csak három ember,
nekünk háttal állva szinte élvezettel lõtték a tér közepén álló
palotát. Nem is vették észre, amikor beléptünk. Ezeket Giulio
és Lucien fegyverezték le. Dubayával és Jeannal máris
felmentünk az elsõ emeletre. Ott ketten voltak. Egy perccel
késõbb barátaik sorsára jutottak. Bezártuk õket is.
Dubayának kezdett tetszeni a dolog. Talán azt hitte, hogy
veszélytelen? Én tisztában voltam a kockázattal, és azzal is,
hogy ez nem mehet így sokáig. Wammernek vagy még inkább
Rilsonnak feltûnhet, hogy már három házból nem lõnek, hogy
a „tüzet szüntess” kicsit sokáig elnyúlik. Tényleg, mi lehet a
„négyes fogattal”? Vajon Queler most is vakító fehér
öltönyben feszít? Vagy valamelyik fedezékben reszket? És
Ranegra?
Hamarább megtudtam, mintsem akartam. Pedig olyan jól
ment minden! Tizenhat zsoldost „szereltünk le fél óra
leforgása alatt, amikor a legközelebb az utcára lépve...
Rilsonnal találkoztunk. Dubaya mindenütt a sor végén jött
65
NEMERE ISTVÁN
Giulióval, most barátom visszalökte a lányt az épületbe, és

egyszerûen eléje állt. Reméltem, Dubaya is rájött, mi történik.
— Maguk mit csinálnak? — kérdezte Rilson. Három
ember volt vele. Az ötlet akkor villant az agyamba, valósággal
elkábított. Rilsonnál is volt fegyver, meg a társainál is,
természetesen. Közelebb mentem hozzá, közben beszéltem.
— Késve értünk a városba, uram. Idejöttünk a
lövöldözés zajára. De ebben a három-négy házban senkit sem
találtunk!
— Mi ez? Pedig megparancsoltam nekik, hogy
innen vegyék tûz alá a palotát! — dühöngött. Félreintette
Giuliót, és belépett. Csak a szememmel beszéltem társaimnak.
Giulio, Jean, Lucien... Mindegyikre jutott egy ember, máris ott
álltak mellettük-mögöttük. Én körbepillantottam. Sehol senki.
Rilson kezét magasba tartva hátrált ki ismét az ajtón.
Tudtam: Dubaya géppisztolya elõtt áll.
— Errõl ennyit, uraim — jegyeztem meg elõkelõen.
— Fegyvereket a földre, kezeket fel! Lucien, vedd el Rilson
pisztolyát is!
Ösztönöm veszélyt jelzett. De valósággal elvakított a
nagy cselekedet, sõt a még nagyobb ötlet: a szigetiek kezébe
adhatom magát Rilsont, a nagy stratégát, a zsoldosok
parancsnokát!
— Maga megveszett! — sziszegte haragosan
Rilson. Alig akarta elhinni, mi történt. De Dubaya az õ
számára is egyértelmûvé tette a dolgot. Itt van egy csapat,
amelyben együtt harcolnak a szigetiek és az átállt zsoldosok!
Azt hiszem, hogy alig akarta elhinni.
Minden szépen ment volna, ha... Ha nem jön közbe egy
apróság. Arrafelé több házat megszálltak már a zsoldosok, és
valaki a hátsó utca felé is állíthatott egy õrt, nehogy meglepjék
õket. Sohasem derült ki, hogyan is volt valójában. Csak egy
tompa kiáltást hallottam nem túl messzirõl és fentrõl.
Valamelyik elsõ emeletrõl jöhetett a hang. Világéletemben
66
utáltam az utcai harcokat, kegyetlen dolog az. Mindenesetre a

tetteimet már ösztönök uralták, oldalra vetettem magamat.
Talán csak egy tizedmásodperccel korábban, mintsem
megszólalt az idegen géppisztoly, és tûzzel árasztott el
bennünket. Szemem sarkából láttam a torkolattüzet, nem volt
túl messze. Akkor már repültem, be egy kapualjba. Rilson
megingott, többen ordítottak. Dubaya felemelte fegyverét és
lõtt.
Nem tudtam, Rilsont õ lõtte-e le, vagy tévedésbõl az a
zsoldos, aki ki akarta szabadítani a parancsnokot.
Mindenesetre Rilson véresen hevert a kövezeten. Közben
Giulióval együtt lõttük az idegent. Tíz másodperc sem telt
belé, és megértettük: ezzel végleg riasztottuk az összes
zsoldost. Most már mindenki ellenünk fordul majd! El kell
innen tûnni!
— Vissza, fiúk!
Dubaya is kiabált, csak a zajban nem hallottam, mit.
Aztán rájöttem: az árkot emlegeti, amely a ciszternába vezet.
Hát tényleg, más utunk aligha maradt.
— Gyertek már!
Rohantam, fedezékbõl fedezékbe. Mögöttem Dubaya,
akit aztán elõreengedtem. Lucien is jött. És Giulio.
— Mi van Jeannal?
Senki sem válaszolt. Rilson egyik kísérõje visszaszerezte
fegyverét, utánunk lõtt. Nagyon, nagyon közel a fejemhez
süvítettek a golyók... Jean tehát ottmaradt? Lelõtték?
Rohantunk, mint a szélvész. Be egy keskeny utcába, aztán
egy másikba. Még eszembe jutott szegény Jean, a kis vörös
képû, hegyes orrú fiú. Õ sem látja meg többé a Szajnát. Csak
húszéves volt.
Dubaya mutatta meg a házat. Berohantunk az udvarra.
Valóban ott volt az árok. Kétölnyi széles, kibetonozott kopár
valami, persze száraz, ahogy sejtettük. Megvártam, míg
Dubaya elõrefutott, a többiek pedig követték. Még egy
67
NEMERE ISTVÁN
másodperc fölösleges várakozás — hátha jön Jean... De senki

sem jött, viszont közelgett a géppisztolytûz. Ezek üldöznek
bennünket! Kár volt azt hinnem, hogy senki sem jön. Az
ellenség nem adta föl. Különösen, ha Rilsonért is nekünk
állítják majd ki a számlát!
Az árok a tér alatt ment, itt-ott be volt fedve rácsokkal, de
nem mindenütt. Nem lõttünk, görnyedten mentünk, néha
kezünkkel is megtámasztottuk testünket, akár a majmok.
Reméltük, ellenfeleink sokáig nem tudják meg, hol vagyunk.
Már csak hárman voltunk, és Dubaya.
A ház, amit „palotának” is neveztek, valójában csak a

sziget fõvárosának egyik legrégibb épülete volt. Valaha egy
portugál nemesi család tulajdonát képezte, azt mondták
késõbb. Egyemeletes volt, mint Reggar belvárosában a
fontosabb épületek. Magányosan állt középen, és azon a
délutánon már nem volt egyetlen ép ablaka sem.
Húszegynéhány szigetlakó védte. Nem pazarolták a lõszert.
Csak biztos célra lõttek, persze gyakorlatlanságuk miatt így
sem büszkélkedhettek túl sok találattal. De annyit elértek,
hogy a zsoldossereg addig nem tudott közelebb férkõzni.
Amikor mi a föld alatt közelítettünk, éppen egy
meghiúsult roham dúlt a téren. A zsoldosokat általában bátor
embereknek tartják, de ez nem jelenti, hogy ész nélkül
rohannának a vesztükbe. Amikor a nyílt térségen kellett volna
átrohanniok, megértették: õk nem frontkatonák, és hamar
visszavonultak. Kényelmesebbnek tartották, ha messzirõl
lövöldöznek a „palotára”.
Kivéve azt a feldühödött csapatot, amely minket üldözött
az esõfogó árokban. Odafönt mind kevesebb volt a rács, tehát
idelent egyre sötétebb lett. A csatorna lejtett, már
felegyenesedhettünk. Hûvös huzat és sötétség...
— A ciszterna — mondta Dubaya. Hangja furcsán
kongott. Giulio nyugtalanul tekintgetett hátra. Az ellenfeleket
még nem láttuk, csak hallottuk. Talán õk is minket, bár
68
igyekeztünk halkan lopakodni. Dubaya talán járt már itt? Vagy

gyermekként játszott errefelé? Nem tudtam, és idõ sem volt
megkérdezni, vajon most is õ vezet-e bennünket, vagy csak
megyünk az orrunk után?
— Lépcsõk, vigyázzatok! — máris ereszkedett
lefelé. Lucien és Giulio követték, én mentem utoljára. Már
nagyon hûvös volt, szinte fáztunk. Nem volt nálunk lámpa. A
lány ügyesen kapaszkodott, aztán vízcsobogást hallottunk.
— Térdig ér, gyertek csak.
Reggar vízkészletének egy részét tárolták itt. A
szintkülönbség miatt alighanem csak vödrökkel merhették ki.
A ciszterna mélyebben feküdt, mint a város bármelyik háza. Ez
is Afrika. Ahol évente egyszer vagy kétszer sem esik az esõ, az
emberek a századok során sokféleképpen próbálták-próbálják
becsapni a természetet.
Csapdaérzésem volt, nem szeretem harc közben az efféle
helyeket. Csak a bejáratot ismertem, és tudtam, hogy ott
jönnek utánunk az üldözõk. És hol a kijárat? Van-e olyan?
Már térdig gázoltunk a vízben. Az eddigi hõséggel
ellentétben ez a folyadék most szinte jegesnek tetszett,
hasogatott a fájdalom a lábunkban. De erre sem figyeltünk.
Egy utolsó fenti kis rácsos beszûrõdõ fényfolt alatt torpant
meg Dubaya, és hátranézett. Láttam szép arcát, merthogy õ
most is szép volt. Hosszú combjaira tapadt a vizes nadrág,
egyszóval... hm, szóval nagyon tetszett nekem ez a nõ. Persze,
furcsálltam is, hogy ilyen helyzetben még erre is tudok
gondolni.
Elõreküldtem a fiúkat. Dubaya valamit kiáltott a távolból.
Újabb folyosó lehetett elõttünk. Én zajt hallottam hátulról.
Máris itt vannak? Leguggoltam. Bele a vízbe, csaknem
hónaljig. Nem hittem volna, hogy a zsoldosok ilyen élelmesek.
Nekik senki sem mutatta az utat, csak sejtették, merre
menekültünk. Mégis itt voltak már. Lélekszakadva rohantak a
nyomunkban. A ciszternában elég sötét volt, és az elsõk szeme
69
NEMERE ISTVÁN
még nem szokta meg ezt a kevés fényt. Ezek szeme már soha
többé nem alkalmazkodott semmihez. Lelõttem õket. A két
fickó azonnal a vízre zuhant, és utána csak csendesen lebegtek
az általunk keltett hullámokon. Az egyik a hasán, mélyre lógó
fejjel.
De a többiek nem rohantak bele a csapdába. Feltorlódtak
a betonárokban. Közben én lassan araszoltam hátrafelé a
vízben. Már nem éreztem, milyen hideg. Az életemért
harcoltam.
Aztán olyasmi történt, amire nem számítottam. Ez még
velem is elõfordulhat. Az egyik tetõrács fényében valami sötét
tárgy suhant el a ciszterna mennyezete alatt. Röppályájából
ítélve a bejárat felõl dobhatták, és már zuhanóban volt. Az
agyam még felfogta a látványt, és alighanem mûködtek más
érzékszerveim is, mert csak annyi villant belém: GRÁNÁT.
Tudtam: ha felrobban ezen a szûk helyen, végem. Talán
még a falak is beomlanak. Hogyan úszhatom meg? És máris
buktam le. A sekély víz volt most a menedék. Ha a gránát még
a levegõben robban, talán megúszom. Ha beleesik a vízbe, és
ott következik be a detonáció, nem sok marad belõlem, amit
eltemethetnek a barátaim. Ha ugyan eszükbe jut egyáltalán...
Már a víz alatt voltam, és ellöktem magamat az ellenkezõ
irányba. Már nem volt messze a ciszterna szemközti fala.
Visszatartottam a lélegzetemet, és a víz alatt siklottam...
Azt hiszem, még a bezárt szemhéjamon és a vízrétegen
keresztül is láttam azt a fényes, majdnem vakító villanást.
Hatalmas erõ taszított rajtam, éles fájdalom a vállamban, és
tudtam, hogy a falhoz kent ez az erõ. Egyik kezem a fejem
körül védõöleléssel. Egyéb hangokat akkor nem hallottam, egy
percre megsiketített a robbanás éktelen döreje. Görcsösen
igyekeztem megõrizni integritásomat és cselekvési
képességemet...
De alighanem túl sokáig tartott kábultságom. Mert amikor
végre felmerültem, és kinyitottam a szememet, karok ragadták
70
meg a vállamat, és pontosan egy rám célzott géppisztoly

csövébe nézhettem.
Ismét fogoly voltam. Ezúttal — a bosszúra szomjas
zsoldosok kezében.
Felrángattak, és máris elvették fegyveremet. Lökdöstek

hátrafelé. Láttam a szájukon, hogy valamit üvöltenek, de akkor
még nem hallottam semmit. Csak percek múlva tért vissza a
hallásom.
— Kifelé! — ordították.
— Elkaptunk, te jómadár!
— Most megkapod a magadét, te gyilkos! —
ilyeneket is üvöltöttek.
Az enyémeket nem láttam. Talán még észre sem vették,
mi történt velem, vagy azt hiszik, a gránát végzett velem.
Ellenfeleim négyen voltak, és mindenáron õk akartak
hátravinni. Közben másokkal is találkoztunk, jöttek elõre
lövésre tartott fegyverekkel. Sejtettem, ennek a négynek elege
van már a frontharcosi minõségbõl, és én szolgáltatom az okot,
hogy kivonuljanak a harcvonalból. Az agyam ismét dolgozni
kezdett. Nem voltam még fegyvertelen, csak ellenfeleim
hitték. Nadrágszáram alatt, jobb hátsó lábszáramon mindig
oda van szíjazva egy kisebb tõrkés. Zubbonyom zsebében egy
vékony reszelõ, amelynek a hegyével bilincset is nyithatok.
No és itt vannak a karjaim. Még nem kötöztek meg. Ezért sem
várhattam sokáig.
Gyengének tettettem magamat, még azt is hagytam, hogy
húzzanak maguk után. Fejünket lehorgasztva mentünk, ketten
rángattak, ketten meg mögöttünk jöttek. Szembe is futott
néhány alak. Egy helyen nagyon sötét volt, itt hiányoztak a
felsõ rácsok Ez volt az a pont, ahol mûködésbe léptem. Én, a
„gyenge”, a „tántorgó” hirtelen oroszlánná változtam. Most
nem voltak ott mellettem társaim, mindenki helyett küzdenem
kellett. Szembe sem jöttek vérszomjas zsoldosok. Egyedül
maradtam azzal a néggyel.
71
NEMERE ISTVÁN
Hirtelen magamhoz rántottam azt a kettõt, akik a

karjaimat fogták. Összecsaptam a fejüket — tudtam, ez csak
pillanatnyi kábultságot okoz, de idõt kellett nyernem a másik
kettõnek. Bal lábbal kirúgtam hátra, akár egy szeszélyes ló. Ez
a kelet-ázsiai alsóvégtagos ütés általában használni szokott.
Most is. Az ellenfél csak feljajdult, és kidõlt oldalra. Akkor
már fordultam, lecsaptam a negyedikre. A fejét érte az öklöm,
a jobb halántékát, fordulatból belevittem minden energiámat.
Sikerült, lerogyott. A másik kettõ akkor ébredezett, de még
tántorogtak. Az egyik vállán lógott a tõlem zsákmányolt
géppisztoly. Most már mind a négy végtagommal dolgoztam.
Az egyik két rúgást kapott gyors egymásutánban, a másik egy
csapást a nyakára, amitõl végleg kidõlt a harcból. Az iménti, a
negyedik is kezdett magához térni, hát kénytelen voltam ismét
elaltatni — de már a visszaszerzett fegyverem tusával. És nem
volt több ellenfelem. Kikaptam fegyvereikbõl a tárakat, zsebre
vágtam, és futottam vissza a ciszterna felé. Csuromvizes
voltam, de ezt sem vettem észre.
A ciszternáig senkivel sem találkoztam. A zsoldosok azt
hitték, egy társuk fut utánuk. A sapkám rég eltûnt, valahol az
ivóvízben úszkálhatott. Belegázoltam a vízbe. A tõr a
kezemben, most inkább ezt kellett használnom, hisz nem volt
hangtompítóm.
A ciszterna vizében hárman gázoltak, a többiek már
elõbbre járhattak. Nem tudtam, hányan vannak összesen.
Lassan mentem utánuk, és õk is azt hihették, egy vagyok
közülük. Különösen a sorban az utolsó — egészen addig, míg a
tõrt a tarkójára nem tettem. Akkor megmerevedett.
— Fegyvert a vízbe, és lassan fordulj meg! —
suttogtam. Engedelmeskedett. A zsoldosok is szeretnek élni,
és különösen nem szeretnek meghalni vadidegenek ügyeiért
— pedig éppen ezért kapják a nem is kicsi zsoldjukat... Ez okos
fiú volt. Elvettem a fegyverét, és megparancsoltam, menjen
hátra, ki a száraz folyosóra. Ha visszajön, lelövöm — ígértem
72
nagyon õszintén. Ezt is megértette és eltûnt. Már csak hárman

voltak elõttem. A ciszterna túloldalán vizes kõfolyosóban
mentünk tovább. Reméltem, Dubaya és társaim jóval elõttünk
járnak.
A másodikat is utolértem. Nyugtalanul hátranézett,
ajkamra tettem az ujjamat. Nem értette a dolgot. Kinyújtottam
a kezemet, megmarkoltam fegyvere csövét és váratlanul...
iszonyú erejû ökölcsapást vittem az arcába. Azt hiszem, eltört
az orrcsontja. A meglepetés tökéletes volt, nem is védekezett.
A vízbe esett, de már fegyvertelenül. Mielõtt ordíthatott volna,
tovább lábaltam. A második pasas és az elsõ éppen lõni
kezdtek, szembõl pedig, valahonnan a sötétbõl szintén lõttek.
Beugrottunk a falak tövébe. Amikor nem hagyott alább a
lövöldözés, közelrõl én is beleeresztettem egy golyót az
elõttem álló zsoldos combjába. Azt hihette, amazok találták el.
És tényleg így lett. Hiszen én — amazok közé tartoztam. Már
csak egy ellenfelem volt. De õt akkor eltalálták a szigetiek,
halk kiáltással rogyott le. Nem volt már ellenfelem.
— Hej, Dubaya! — kiáltottam. — Én vagyok,
Rienzi! Ne lõjetek!
Többször is meg kellett ismételnem, mire valóban csönd
lett. Mögöttem csak a csönd — és elõttem is az. Kiléptem
rejtekhelyemrõl, és elindultam, majdnem futva, tocsogva a
vízben.
Vagy negyven métert szaladtam, ismét szárazra jutva.
Végre a homályban megpillantottam néhány térdeplõ alakot.
Fegyvereket markoltak. Az egyik Giulio volt. Most nagyon
megörültem neki is. Élek! Ismét megmenekültem, a fogságból,
a halálból.
— Gyere! — szólt Lucien is örömmel. De a
tekintetem mást keresett... Dubaya már egy lépcsõnél volt.
Homályban. Az arca egészen feketének látszott. De a
szeme világított.
73
NEMERE ISTVÁN
— Itt vagy, Rienzi? Örülök — mondta egyszerûen,

mégis melegen. És akkor bennem is megmozdult valami. Fél
karral magamhoz öleltem, annyi mindent szerettem volna
szólni, de... De hallgattam. Azt hiszem, õ így is értett mindent.
— Gyertek, már a házban vagyunk — és elõrement.
Mi pedig követtük.
A házat védelmezõ szigetiek nyugtalanul és

bizalmatlanul fogadtak bennünket. Hiába volt velünk Dubaya,
a három volt zsoldosra nem nagy örömmel néztek. Csak
amikor Dubaya elmondta nekik, mit mûveltünk az utóbbi
órákban a zsoldosokkal, hogy hánnyal lettek kevesebben
miattunk az õket támadó ellenfelek — akkor megenyhültek
egy kicsit. Azt már nem is meséltem el, mit tettem én a
ciszternában az egykori pályatársaimmal. Végül Vippen
nevének említése tette fel a koronát a nagy mûre. Amikor
Dubaya úgy mutatott be nekik, mint Vippen barátját, akit az
még Kairóban szervezett be a haza védelmezõjének, végre
felragyogtak az arcok. Barna mosolyok, hófehér fogsorok. Itt
volt az a tizennyolc fiatal, akit Vippenék kiképeztek. Illetve,
már csak tizenhatan voltak, mert a reggel óta tartó ostrom
folyamán ketten elestek közülük. Néhányan rendõregyenruhát
viseltek. Normális idõkben õk tartották fenn a közrendet a
szigeteken.
No és ott volt még néhány civil férfi, fõleg középkorúak
vagy idõsebbek. Fehér inget, sötét öltönyt viseltek — a
miniszterek. És köztük az Elnök-szigetek kormányának feje,
Torres. Õszülõ, de csak hatvan körüli, mûvelt ember, aki
szemmel láthatóan nem tudta, mit csináljon ebben a
lõporszagú földszinti teremben, ahol minden ablaknál egy
géppisztolyos férfi állt, és olykor ki-kilõttek az ablakon.
— Elnök úr, Daniel Monti a nevem — mondtam, és
megálltam elõtte. Nem nyújtott kezet, de nagyon rokonszenves
volt a tekintete, amikor rám emelte.
74
— Hallottam már magáról. Ügyes volt az entrée-ja,

Monti. Vippen mesélt a ma délelõtti ügyeirõl is. Ön szerint
milyen kilátásaink vannak itt?
Körülnéztem. Dubaya alig észrevehetõen intett a fejével:
„ki innen!”
— Itt nem maradhat, elnök úr. A zsoldosok
kivárásra játszanak — szavaimat a közelben tartózkodó fiatal
fegyveres szigetiek is hallották. — Ugyanis minden
megkezdett napért fejenként tízezer dollárt ígért nekik
Ranegra, illetve a foszfátbányákra ácsingózó Queler.
— Szóval Queler is itt van — ingatta a fejét. Nem
csodálkoztam, hogy ismerik egymást.
— Igen, uram. A zsoldosok holnapig vagy
holnaputánig fogják itt játszani a „kemény ostromot”, és ehhez
a parancsnokaik is asszisztálnak, hisz õk is eszerint kapják a
jutalmat.
— Mit tanácsol?
— Ki kell innen jutni, és a nagy szigeten valahol
máshol megszervezni az ellentámadást. A rádiót már
elfoglalták, úgy hallottam... De ez nem akadály. Valahogyan
szólnia kell az emberekhez. Ön egy jó kocsin, és persze kellõ
kísérettel körbejárhatja a szigetet, minden városban tart egy
beszédet. Fõ, hogy az emberek lássák és lelkesedjenek.
— Akkor sem tudok nekik fegyvert adni —
legyintett.
— Még nem — hangsúlyoztam. — Ugyanis közben
mi itt maradnánk a városban, és támadnánk a zsoldosokat.
Adjon nekem nyolc-tíz fegyverest, uram, és megmutatom: ma
is lehet csodákat tenni. Lehet, mire meghozza az embereket
Reggarba, már nem is lesz ellenfele.
Ez blöffnek hangzott. Magam is találkoztam már ilyen
nagy szövegû szélhámosokkal. Lehet, hogy engem is ennek
hisznek? Láttam, Torres várakozva néz Dubayára. Az
elnöknek nagyon is európai az arca, és majdnem fehér bõre
75
NEMERE ISTVÁN
volt. Érdekes ellentétet képezett Dubaya kávébarna, kissé

negroid arcával, bõrével. Volt valami hasonlóság rajtuk, vagy
csak én hittem úgy. Nem maradt idõm ilyesmin elmélkedni,
mert feszülten vártam, mit mond Torres. Végtére is, õ itt a
legnagyobb „fõnök”, akárhogyan is vesszük. Talán még
Vippen is neki engedelmeskedik. A lány egy pillanatig
gondolkozott, aztán némán bólintott. Furcsálltam, hogy az
elnök éppen egy félvér lánytól teszi függõvé döntését. Ki ez a
Dubaya?
— Csináljon tervet — mondta akkor Torres. A fiatal
férfiak egyike elém állt.
— Satron vagyok, az önvédelmi csoport
parancsnoka. A ciszternán át már aligha mehettek ki... Gyere
velem, mutatok valamit.
Lucien és Giulio ott maradtak, Dubaya is. Ketten
mentünk át néhány ajtón és egy elõszobán, aztán váratlanul az
épület minden oldalról zárt csöppnyi udvarán találtuk
magunkat.
Két autó állt itt. Egy kis teher, valójában egyszerû
áruszállító furgon, és egy terepjáró. Ez utóbbi masszív japán
gyártmány, a nagyobbak közül. Jóval többet ért, mint a furgon.
Megnéztük, van-e bennük benzin. Minden rendben volt.
— Ezeken elmenekülhetne az a kis csapat,
amelyikrõl beszéltél — mutatta Satron. Jól megnéztem
magamnak. Szeretek belemerülni az emberek szemébe —
félreértés ne essék, a férfiakéba is, de persze nem olyan célból
— hanem hogy tudjam, mennyit érnek, és milyenek... Satron
huszonhét éves lehetett. Õszinte arcán még ott volt a fiatalos
lelkesedés, de az már összekeveredett némi gyanakvással,
felnõttes érettséggel és enyhe ravaszsággal. Nem volt
érdektelen keverék, az biztos. Mivel Dubaya és a többiek is
megbíztak benne, hát én sem tehettem mást.
76
— Mondj valamit az általános helyzetrõl. Amirõl

talán az elnök jelenlétében nem szívesen beszélnél — kértem.
Sóhajtott.
— A helyzet rosszabb, mint õ sejti. Még nem
mondtuk meg neki, hogy a nagyobb szigeten az emberek nem
mozdultak meg a védelmünkben, legalábbis eddig nem. A
rádióállomás tényleg a zsoldosok kezén van, a kikötõt is
elfoglalták, a teherautók bázisáról nem is beszélve. A város
egyetlen nagyobb benzinkútja és a hozzátartozó
üzemanyagbázis is a kezükben van, jobb, ha tudod, Monti.
— Vippen mit csinál?
— Próbálja felrázni az embereket Reggar
külvárosában, de eddig nem sok sikerrel járt.
— A központotok érintetlen még? Amelynek a
telefonszámát Vippentõl kaptam.
— Megvan, de nem sokra megyünk vele...
— Nekem van egy tervem. De ehhez ki kell vinnünk
Torrest a palotából.
— Ha ezt meg tudod csinálni, Monti... — nagy
dicséretet elõlegezett volna, de nem hagytam, hogy befejezze.
— Ki tudom vinni. Ezekkel az autókkal. Tudsz
szerezni öt-hat kézigránátot?
— Hát persze, van a készletünkben.
— Hozzál hát, és valamilyen zsinórt is, pár métert.
Két perc múlva ott volt. Óvatosan adta át a gránátokat.
Kinyitottam a furgon ajtaját, elõretoltuk a zárt kapuhoz. A
gránátokat kettesével egy-egy darab zsinórra fûzve
felaggattam a vezetõfülkében, az ülésekre és belül az ajtókra
mindkét oldalon. Satron hátán végigfutott a hideg.
— Öregem, ki a fene fogja ezt vezetni? Ki mer ebbe
beleülni?
— Egy szellem — feleltem rejtélyesen.
Satron morgott valamit portugálul, ha jól sejtem,
bizonyos szenteket hívott segítségül. Az sincs kizárva, hogy
77
NEMERE ISTVÁN
õrültnek tartott. Szerintem minden férfi õrült, aki trópusi

tájakon géppisztollyal kezében esztelen kalandokra adja a
fejét. Tehát én többszörösen is az voltam.
— Hívd ide az elnököt, Dubayát és két társamat —
mondtam aztán.
— És az én embereim?
— Nem férnek fel a kocsira. Kénytelenek lesznek
kitörni a ciszternán keresztül. Te gyere velünk.
Satron vállat vont, és bement a házba. Mire kijöttek a
többiek, már egyenesbe kötöztem a furgon kormányát is. Jó
erõsen, el ne mozduljon az iránytól.
Körbeálltak, pár szóval elmondtam a tervet.
Hitetlenkedve néztek rám, még Giulio is, pedig gyanítom, nem
egyet és nem kettõt látott már afrikai kalandjai során.
— Nincs sok idõnk — mondtam végül. —
Igyekezzen, hölgyem és uraim!
Dubaya szemében némi elismerést, de nagy aggodalmat
is láttam. Satron a kapuhoz állt, én meg bakapcsoltam a furgon
motorját. Lassan gurulni kezdett, gyorsan kettesbe tettem a
sebváltót és félreugrottam. A kapu kinyílott. Az autó kigurult a
térre.
— Csukd be! — kiáltottam Satronra. Jött egy
segítõtársa, éppen jókor. Az elnök már lefeküdt a japán
teherautó padlójára. A fiúk is beültek. Dubaya elõre, mellém,
és leguggolt a padlóra. Satron hátraült. Kívülrõl õt sem lehetett
látni. A másik fiatalembernek szóltam: intésemre majd ismét
nyissa ki a kaput. Lábam a pedálon, kezem a sebváltón, a
motor ismerõsen duruzsolt... Szeretem a dzsipeket.
A furgon odakünn gurult, és persze lõttek rá. Azt hitték,
menekülõk ülnek benne. A jármû nyílegyenesen haladt elõre,
pontosan a palota kapujával szemben lévõ utcasarokra. Egy
perce sem volt a zsoldosok látóterében, máris össztûzzel
árasztották el. Az ajkamat rágtam az idegességtõl. Mi lesz
már?! Robbanj fel!
78
Végre eltalálták valamelyik gránátot. Az robbant, és

robbantotta a többit is. A detonáció hatalmas volt. Bennem
rossz emlékeket ébresztett. A ciszternában, egy órával
ezelõtt... Megráztam a fejemet, és tovább lestem a történteket.
Tûz csapott fel közvetlenül az utcasarkon, és a dörrenéstõl
kirepültek a környék még megmaradt ablaktáblái is. A furgon
helyén csak egy kráter maradt.
— Most! — kiáltottam.
A fiú kitárta a kaput, indítottam. Ha beválik a tervem,
senki nem fog ránk lõni. Mindenki azt hiszi, egy újabb vezetõ
nélküli, ámde robbanóanyaggal megrakott kocsit indítottunk,
hogy felrobbantsuk a zsoldosok lõállását...
Lecsúsztam az ülésrõl a padlóra. Már nem láttam ki elõre.
Vakon vezettem. Mellettem Dubaya gubbasztott,
géppisztolyában vadonatúj, tele tárral. Az enyém a térdemen
feküdt keresztbe. Hátul Satron, Giulio és Lucien is várták a
parancsot. Ahogyan megbeszéltük. A kocsi lassan gurult
elõre...
És most csönd volt. Senki sem lõtt ránk. Ha ugyanolyan
össztüzet kapunk, mint a furgon, egyikünk sem ússza meg
élve. A szigetek elnök nélkül maradnak... És Dubaya... Meg
én... Meg a többiek...
Idegtépõ lassúsággal gurult az autó.
Amíg azt hiszik, ebben sincsenek emberek, addig semmi
baj. Csak nehogy belássanak valamelyik emeleti ablakból...
Reméltem, hogy a zsoldosok között mindenki fedezékbe
húzódott, hisz senki sem szeretne odaveszni egy hatalmas
detonációban. Ciszternabeli kalandomra emlékezve még
valami olyasmit mormoltam is magamban, hogy „ez a
kézigránátok napja”, lassan feljebb csúsztam az ülésen,
homlokom-szemem a szélvédõ alsó pereme fölé került. Már
láttam valamit. Üres ablakok, kihalt házak... És az autó már
alig öt méterre volt a másik kocsi nyomaként itt maradt
krátertõl, és a mellékutca sarkától.
79
NEMERE ISTVÁN
— Most! — kiáltottam, elfordítottam a kormányt, a

gázpedálra léptem teljes súllyal. A kocsi motorja felhördült.
Hármasba tettem, és nyomás! A dzsip hátsó részében
felemelkedtek társaim, a nyitott ablakokon kitették a
géppisztolyok csövét, és tûz! Lõtték az ablakokat, kapukat.
Elrobogtunk a térrõl, miközben a lövészek alaposan
odapörköltek minden zsoldosoktól megszállt ablakba. Dubaya
és én még nem lõttünk, takarékoskodtunk a lõszerrel. Láttam, õ
is a közeli jövõre gondol, és ez is tetszett. Olyan, mint én. Ha
mi ketten összefognánk...
Torres elnök még a dzsip padlóján hasalt, nem engedtem
felülni. Amint kirobogtunk a veszélyes övezetbõl — valójában
csak néhány célt tévesztett golyót küldtek utánunk becsapott
ellenfeleink — Satront odahívtam.
— Hol van a rádióállomás?
Nagyot nézett.
— Hiszen mondtam, hogy már azt is elfoglalták a
zsoldosok!
— A legfõbb ideje, hogy visszafoglaljuk tõlük —
feleltem nyugodtan.
80
Küzdelmek sora
Tíz perccel késõbb már világos volt számukra, hogy mit

tervezek. Közben nem is álltunk meg. Dubaya mutatta az utat,
Torres úr maga elé nézett, és a tükörben láttam az arcán:
töpreng valamin. Lehet, õ sem hisz bennem? És abban, amit
kitaláltam? A lényeg, hogy én hiszek benne, ezért meg is
fogom csinálni. Ezek az emberek még nem ismernek engem,
nem tudják, hogy ha én egyszer elhatároztam valamit...
Dubayára pillantottam. Õ is éppen akkor nézett rám.
— Nem hiszed, hogy sikerülhet? — kérdeztem.
— Nem hinni kell, hanem megpróbálni — vágta rá.
Karakán leányzó — gondoltam. Satron a hátam mögött ült.
Útközben alig láttunk valamilyen jármûvet. Ezek a kis
pesszimisták, lám, már abban sem bíztak, hogy kihozom
Torrest élve. Most majd megmutatom nekik!
A rádió épülete egy kis téren állt. Volt ott két autó, az
egyik terepjáró. Ez újabb ötletet adott. — Giulio!
— Igen, fõnök!
— Amint bejutottunk az épületbe, átveszed az
õrséget. Azt a személykocsit preparáld egy kicsit, nehogy
üldözhessenek vele bennünket... A terepjáróra viszont igényt
tartok.
Vigyorgott.
— Világos, fõnök.
81
NEMERE ISTVÁN
„Fõnök!” De régen is hallottam ezt a szót. Amikor még

afféle félcivil „szabadcsapatokat” szerveztem, és vezettem
magam is... Visszatért a régi idõ, mává lett, ami múlt volt?
Bátran és minden habozás, lassítás nélkül robogtam az
egyemeletes ház elé. Két zsoldos õrködött az ajtóban.
Nyugodtan kiléptem a kocsiból. Giulio és Lucien követtek,
kinyitották Torres elõtt az ajtót.
— Hej, fiúk! — szóltam oda az õröknek. —
Meghoztuk az elnököt. Beszélnie kell a rádióban.
— Miféle elnököt? — néztek gyanakodva.
— Hát Torrest, a szigetek elnökét — magyaráztam.
— Közli majd az itteniekkel, hogy tegyék le a fegyvert, ne
szálljanak szembe velünk.
Úgy beszéltem, mint egy zsoldos. A ruhám is erre vallott.
Két társamat talán látták még Mogambéban vagy a hajón.
Torres gyászos arccal kászálódott le a kocsiról. Az egyik õr túl
közel ment az autóhoz, benézett... Egyenesen Dubaya
géppisztolyának csövébe. Én akkor már a másik mellett álltam,
a fegyver csöve bordái közé nyomult.
— Nyugalom, fiú.
E körökben elég ennyit mondani. „Fel a kezekkel!” — ezt
csak rossz filmekben mondják a rossz rendõrök. Profik között
más a divat, nem kell túlbeszélni a dolgokat. Satron leugrott,
közelebb jött. A két zsoldost lefegyvereztük, Giulio az egyik
várakozó autóhoz kísérte õket. Én meg benyitottam. A
földszinten senkit sem láttam, lépcsõ vitt fel az emeletre. Egy
hevenyészett STÚDIÓ felirat is felfelé mutatott..
Torres és Lucien mögöttem jött. Dubaya a hallban maradt
Satronnal. Ez volt tervem legrosszabb pillanata, leggyengébb
láncszeme. Csak két fegyveres férfi maradt Torres mellett. És
ha odafönt több zsoldos is van, ha felismernek, és már tudják,
hogy elárultam õket? Akkor bizony egy lyukas garast sem
adnék az életünkért.
82
Az emeleten háttal nekünk állt egy katona, és egy nyitott

ajtón befelé bámult. Én is odaálltam mögéje. A szigetelt falú
helyiségben a mennyezetrõl lelógó mikrofon elõtt ketten ültek.
Wammer és egy számomra ismeretlen zsoldos. Valahonnan
zene szólt. Az üvegfal mögött egy fiatal nõ állt, nagyon ijedt
arccal. A helyi személyzet tagja lehetett, alighanem Ranegráék
kényszeríttették munkára.
A fegyveremet a kommandós. derekának nyomtam.
— Szükségem van a géppisztolyodra, fiú — súgtam.
Azonnal feltette a két kezét. Lucien lefegyverezte, és
teljes csendben mutatta neki a lépcsõt: menj le. Amaz szinte
hipnotizáltan engedelmeskedett. Nem fért a fejébe, hogyan
kerültünk ide, és egyáltalán, mit akarunk.
Nyugodtan beléptem a stúdióba. Adásban voltunk, de ez
engem egy csöppet sem zavart. Az értelmesebb arcú zsoldos és
Wammer felváltva beszéltek. Amennyire oda tudtam figyelni,
a szigetlakóknak mesélték az utóbbi órák eseményeit,
természetesen Ranegra szempontjából. Õt dicsõítették.
Csöndben odamentem a zsoldos háta mögé; fegyvertelen volt.
Illedelmesen megvártam, míg befejezte mondatát, és Wammer
vette át a szót. Akkor tarkójához nyomtam a fegyvert, és csak
intettem: gyere ki. Wammer szemét látni kellett volna... Annyi
rémületet még nem láttam senki tekintetében. Gépiesen
olvasta tovább a szövegét, közben próbált az ajtó felé nézni.
Ezt a zsoldost is leküldték Dubayához, alighanem bezárták
õket valahová. Már csak Wammer volt az ellenfelünk. Torres
jött a stúdióba. Lucien fegyverét Wammerre fogta. Én meg
átmentem a technikai helyiségbe.
— Kislány!
— Igen, uram...
Vége a rettegésnek, visszafoglaltuk a stúdiót. Itt az elnök,
beszélni fog a néphez. Konferálja fel. De elõtte... egy pillanat.
Lucien éppen kivitte Wammert. Torres helyet foglalt a
mikrofon elõtt. Az asztal másik oldalára álltam, és a
83
NEMERE ISTVÁN
géppisztolyból a mennyezetbe eresztettem egy rövid sorozatot.

Torres elhûlten bámult, a lány is. Fentrõl parafadarabkák
hullottak az asztalra.
— Ez volt a szünetjel — súgtam pajkosan. Dubaya
és Satron akkor rohantak fel. Torres döbbenten nézett rám,
aztán... elnevette magát. Azt hiszem, ez a tettem, bármennyire
is vadnak látszott, feloldotta a feszültséget. Benne is, bennünk
is. A kislány úgy nevetett nagy megkönnyebbülésében, hogy a
könnye is potyogott, hosszú fekete haja röpködött. Lucien
gyönyörködve nézte. Dubaya, látva Torres mosolyát,
megnyugodott. Aztán kimentem onnan. A többi nem az én
dolgom volt. De még hallottam, hogy a lány felkonferálja az
elnököt; aki „a szabad rádióból beszél”, merthogy azt
idõközben „visszafoglalták a törvényes kormányhoz hû erõk,
megfutamítva az idegen zsoldosokat”. Képzeltem, hogy
örvendezik majd ennek a bejelentésnek Ranegra. Csak
perceink maradtak. Torres közelebb hajolt a mikrofonhoz.
— Honfitársaim! — kezdte csengõ hangon...
...és négy perccel késõbb az utcán voltunk. Egyelõre fel

kellett adnunk a rádiót. A lényeg: Torres üzenete elszállt az
éterbe, és egy automata hangszalag mostantól kezdve
folyamatosan ismételni fogja, míg az épületet újra el nem
foglalja az ellenség. Nem akartuk bevárni õket. Túlerejük
miatt sem — no, és az elnök biztonságát sem kockáztathattuk
többé.
Már két terepjárónk volt. Gyorsan elporzottunk onnan.
Az egyiket Dubaya vezette, a másikat Satron. Torres elnökkel
és Dubayával voltam egy kocsin. Társaim a másikkal követtek
bennünket. Kelet felé haladtunk. A kocsirádión hallottam még
Torrest. A szalag folyamatosan ismételte szavait. Sejtettük,
maximum tíz percig még — aztán Ranegra emberei
kiszabadítják Wammert és társait. A feketehajú lány eltûnt
valahol, Giulio nagy bánatára.
84
Géppisztolyom csövét kitettem a leeresztett ablakon, és

jobbra figyeltem. Dubaya ugyanezt tette a bal oldalon, közben
vezetett. Az elnöknek ismét azt tanácsoltam, húzódjon a kocsi
mélyébe, és ha csak egyetlen lövést hall bárhonnan, azonnal
feküdjön a kocsi padlójára.
De egyelõre senki sem figyelt ránk. Egy széles utcán
akadály került elénk; benzines hordókból rakott barikád.
Szerencsére néptelen volt. Visszavonultunk, és egy másik
utcán próbálkoztunk Délután volt már javában, és minden jel
arra mutatott, hogy aznap aligha érnek véget a harcok Az
elnöki palota felõl szórványosan lövöldöztek még. Satron
egyszercsak mellénk hajtott a kocsijával, és intett, álljak le. A
két jármû forró motorral torpant meg egymás mellett.
— Mi van?
— Az embereim még nem jöttek ki, hallom!
— Vissza akarsz menni értük? — kérdeztem.
— Meg kell próbálnom!
Becsültem, hogy nem hagyja õket cserben, még az elnök
kedvéért sem. Torresra néztem. Az elnök intett: menjen!
Dubaya valami helyi címet kiáltott neki, alighanem így jelezte,
hol találkozunk majd este. Satron elfordult, és egy másik utcán
robogott. Én pedig Dubaya útmutatása szerint egy külváros
felé vettem az irányt, miután Giulio és Lucien átültek a mi
kocsinkba.
— Van itt egy iskola — mondta a lány hangosan. —
Indulás elõtt ott találkoztam egy osztagunkkal. Lehet, még
most is ott vannak, vagy valaki megmondja majd, hová
mentek!
— Az elnök urat is elrejthetjük ott?
— Biztosan. Az épület mögött van egy kolostor.
Több információt nem cseréltünk. A kocsi robogott.
Giulio és Lucien figyeltek hátra is. A néptelen utcákon csönd
volt. És öt perccel késõbb bekanyarodtunk egy udvarra. Tágas
volt, magas, fehér kõfallal kerítve. A bejáratnál nem állt senki.
85
NEMERE ISTVÁN
A nagy földszintes ház is hallgatott. Ösztönöm nem jelzett

veszélyt, de azért óvatos voltam, és erre intettem volna
Dubayát is. Valami nem volt rendben...
Az autó megtorpant a fõajtó elõtt. Az félig be volt hajtva.
Tekintetem önkéntelenül is elõbb az ajtó és az ajtófélfa közti
függõleges rést figyelte, majd lent, a padlónál mindig látható
kicsiny, egy vagy fél centis rést. Ha valaki áll az ajtó mögött, e
két hely egyikén észrevehetem. De nem volt ott senki, és kissé
megnyugodtam.
— Miféle hely ez? — kérdezte Giulio.
— Mozgássérült gyerekek iskolája — válaszolt
maga a köztársasági elnök. Giulio nagy tisztelettel hallgatta —
alighanem elmeséli majd az unokáinak, hogy egykoron e
szigeteken maga az elnök vezette õt körbe, és mutatta meg a
nevezetességeket... Lucien, még kissé szomorú barátja, Jean, a
nevezetes autó tolvaj halála miatt. Komor képpel lépett a fal
mellé. A ház hallgatott. Az ember azt hinné, egy iskolára
mindenekelõtt a lárma jellemzõ. Igaz, háború van. Az egész
város rémült csendbe burkolózott.
— Maradj itt — mondtam halkan Giuliónak. Lucien
ment elõre, mögötte Dubaya és az elnök, a végén én. Kis
menetünk átment egy kihalt elõcsarnokon. Valami lebegett a
levegõben... De még nem tudtam, mi az. Igyekeztem csöndben
menni, magam sem tudom, miért. Az autó érkezését bárki
hallhatta már.
Az egyik teremben végre megértettem, mi volt az a furcsa
érzés, ami valami rosszat, de mégsem veszélyt jelzett.
Öt kis test hevert a tanterem közepén, furcsán
kicsavarodott végtagokkal, mozdulatlanul. Eleinte még én sem
akartam elhinni, mi történt — pedig sokfelé láttam ilyesmit
Afrikában. Dubaya halkan felsikoltott. Torres sápadtan
támaszkodott a falhoz. Lucien káromkodott, aztán
megfordította az elsõ gyereket. Mindegyiket lelõtték,
méghozzá géppisztolysorozattal. Rengeteg vér volt a padlón.
86
— Mit vétettek nekik? — kérdezte szomorúan.

Nagyot nyeltem. Csönd volt a házban. Dubaya könnyet
morzsolt el a szemében. Egyikünk számára sem volt kétséges,
hogy ezt is a zsoldosok tették.
Máris mentem tovább. A többiek lassan követtek. A
következõ teremben még három halott gyerek hevert. A
harmadikban két felnõttet találtunk, egy idõsebb asszonyt és
egy fiatal férfit. Dubaya két nevet mondott halkan. Nem
csodálkoztam, hogy ismerte õket. A szigeteken és ebben a
Reggar nevû negyven-ötven ezres városban szinte mindenki
ismerte egymást.
Véres falak és halottak... Torres szótlan lett, Dubaya csak
nézett hol rám, hol a halottakra. Szép szemében némán
lobogott az értetlen kérdés. Nem tudtam rá válaszolni. A
zsoldosok sem egyformák. Elég, ha ezen a környéken bárki
lesbõl lelõtt egyet közülük — aztán már õk is lõttek
mindenkire, ha berohantak egy házba.
A hátsó kijárat nyitva volt, szél lengette az ajtót. Dubaya
meglódult.
— Gyertek, itt van mellette a kolostor... Hátha ott
van a többi gyerek...
Már nem is gondoltunk rá, miért jöttünk ide. Elkaptam a
lány vállát.
— Várj, kinézek elõbb — hátam mögé löktem
szelíden, mert... szóval, féltettem. Egy nagyon rövid pillanatra
egymás szemébe néztünk. Dubaya fekete volt és fehér
egyszerre, értelmes és kecses, mint egy gepárd. Szép és vonzó
nõ, és harcos. Mintha egymásnak teremtettek volna bennünket.
Aztán kinéztem. Vagy ötven méterrel az iskola mögött
fehér falú épület állt, mellette harangtorony. Pálmák
lengedeztek a délutáni napfényben, álmosító nyugalom ömlött
el a tájon. Beleszagoltam a szélbe. Valami nyugtalanított. A
kolostor udvarára csak részben láthattam be. A barna
tetõablakok fa táblái zárva voltak. Ismét szaglásztam,
87
NEMERE ISTVÁN
elismerem, elégé nevetséges lehetett a dolog. De volt valami a

levegõben..
Váratlanul Torres vette át a vezényletet.
— A papokat biztosan nem bántották a zsoldosok...
Odamegyünk, mert valahol egyelõre el kell rejtõznöm. Monti,
legyen szíves, hívja ide az emberét a dzsiptõl.
Lucien velük maradt, én visszaszaladtam Giulióért.
Amikor mindketten ismét a hátsó ajtóhoz értünk, Torres,
Dubaya és Lucien már a kolostor udvarán jártak. Giulióval a
nyomukba eredtünk. Az olasz hosszú lábain nagy léptekkel
ment, és megelõzött. Én lassítottam, körülnéztem. Bensõmet
kínozta valami érzés, amit valaha, valahol már éreztem, és
most sejtettem, hogy fontos lenne visszaemlékeznem rá. A
többiek már bementek az épületbe. Giulio is az ajtóhoz ment
éppen. Engem valami a torony felé vonzott. Még nem láttam a
felsõ ablakát, ahol a harang lehet. Szerettem volna, ha száz
szemem nõne ki hirtelen minden oldalon. Ez a szag... Mire
emlékeztet?
Giulio is bement a házba, és csönd volt. Az udvar szélén
mentem. Egy garázs félig nyitott ajtaját láttam. Mögötte sötét
volt. A torony ajtaja is nyitva állt. Sehol senki. Csak ez a szag...
És már majdnem a torony tövében voltam, amikor belém
csapott a felismerés.
Uganda! — kiáltotta bennem valami, sikoltotta a lelkem.
Valósággal repültem, izmaim dolgoztak, ugrásokkal
száguldottam a megmenekülést jelentõ ajtó felé...
Uganda, igen! Nyolc éve történt. Egy városba vonultunk
be, akkor is délután volt, emlékszem. És ez a szag... Égett
emberhús szaga! Lángszórókkal égetett el az ellenség néhány
katonát, akik szembefordultak velük. Égett emberi bõr és ruha,
haj és csont semmi mással össze nem téveszthetõ szaga, de oly
kevesen ismerik...
Márpedig biztos, hogy lángszórót nem a misszionárius
atyák vagy a mozgássérült gyerekek használtak. Nem is Satron
88
és Vippen emberei. Csak zsoldosok járhattak erre. Vagy még

itt vannak...
Sikerült bejutnom az ajtó mögé. Nem tudhattam,
észrevettek-e, ha itt vannak. Ha itt voltak egész idõ alatt, mióta
azt a vérengzést végezték az iskolában...
Az épület hallgatott. A torony alsó terében semmi sem
volt, csak a harang kötelei lógtak. Egy létra vezetett fel.
Odafönt sem állt ember. Ha a zsoldosok megszállták a
kolostort, hibát követtek el: a toronyba õrt kellett volna
küldeniök. Vagy már semmiféle ellenségtõl sem tartottak?
Lihegve támaszkodtam a falnak. Aztán láttam, az
épületbe vezet egy ajtó. Megtapogattam tartalék táraimat. A
zsoldos zubbony zsebébõl átraktam õket az ingembe, a
zubbonyt eldobtam. Túlságosan is zsoldos voltam benne,
pedig már rég nem éreztem magamat annak. Kék ingem két bõ
mellzsebébe a tárakat, helyén a tõröm, övemen a pisztolyom.
Nem félek senkitõl. Nadrágzsebemben a pisztolyba való
golyók. Még volt egy gránát is, nem is emlékeztem, mikor
tettem oda, talán a ciszternából kijövet, amikor a fiúkkal
találkoztam ismét. És Torres elnökkel. Vele mi lehet?
Az udvarra senki sem jött ki, és ez volt a gyanús. Ha
Dubaya, Lucien vagy Giulio észreveszik, hogy nem jöttem
utánuk, egyiküknek ki kellene jönnie, megnézni, mi történt...
Negyedóráig vártam, de a fõépület ajtaja nem nyílott ki…
Nehezen lélegeztem. Ez csak egyet jelenthet: igenis zsoldosok
vannak a kolostorban, és elfogták õket, mind egy szálig.
Dubayát is? — jajdult fel bennem a féltés. Tennem kell
valamit!
Belöktem azt az ismeretlen ajtót, fegyverem csöve a
nyílás szélén, én fedezékben. Egy percig füleltem. Semmi
mozgás. Akkor hirtelen visszakaptam a csövet, leguggoltam,
és alul néztem be. Senki. Egy üres helyiség. Átrohantam rajta.
A következõ ajtónál ugyanaz — a messzeségbõl valami zajt
hallottam. Ugrás az ablakhoz — az udvaron senki. A falak
89
NEMERE ISTVÁN
mögött valami hang, mozgás. Haboztam. Aztán az ajtót

belöktem, és valósággal repültem befelé, készen arra, hogy
sorozatot lõjek valakibe, vagy az lõ belém...
Egy gyerek volt. Kicsi. Nagyon kicsi, pedig vagy
tizenötéves lehetett.
De nem volt lába.
Egy ágyon ült, és nagy fekete szemekkel meredt rám. Az
arca is fekete volt, csak a szeme fehérje világított. A szobában
nem volt más. A gyerek szája kinyílt, készen állt rá, hogy
rémülten felordítson... Odaértem hozzá. Nagy tenyerem a
szájára tapadt, miközben akaratlanul is hanyatt löktem
szegényt az ágyon. Magam is melléje buktam. A gyerek csak
tehetetlenül vergõdött alattam.
— Maradj csendben! Barát vagyok! — suttogtam a
fülébe. Nem tudtam, érti-e, ezért hozzátettem: Torres elnök a
barátom! És Dubaya, meg Vippen!
Reméltem, ismeri õket. Akkor elengedtem, készen rá,
hogy lecsapjak a szájára, ha mégis ordítana egyet. De
hallgatott. Felálltam.
— Hol vannak a zsoldosok? — kérdeztem halkan.
Csak intett, valahová a falak mögé.
— És az atyák?
— Õk is — mondta most tiszta hangon. Már
nyugodtan.
— Mi a neved? — kérdeztem.
— Bruno. És a tied? — kérdezte komolyan.
— Daniel — feleltem kissé idegesen. — Mi történt
az iskolában?
— Nem tudom, engem az atyák idehoztak ebédelni.
Merthogy nem tudok járni, hát valamelyik mindig a hátán hoz
át... Mi itt kapunk enni. Aztán lövöldöztek odaát.
Nyeltem egyet. Bruno tehát nem is tudja, mi történt? És
itt?
— Hány zsoldos jött ide?
90
— Csak az ablakon át láttam. Voltak vagy tízen... A

kocsijukat betették a garázsba — mutatta az ablakon át a
garázsajtót. Akkor nem tudtam erre figyelni. Bruno még
elmondta kérdéseimre, mit találok, ha innen kijutok. A folyosó
végén van egy kápolna is... Ez adott egy ötletet.
— Tudok ám menni én is! — dicsekedett. Lepattant
a padlóra, és hosszú kezeivel lökte magát elõre, akárha
mankózna. Rossz volt nézni szegényt, ugyanakkor becsültem
az erõfeszítését. Ha én is így járnék, bizony nem hagynám,
hogy egy ágyban heverésszek egész nap. Mindenkit hajt
valamilyen vágy.
— Most csak maradj itt, Bruno. Ha zsoldosok
kérdezik, láttál-e valakit...
— Senkit — ígérte azonnal. Élelmes, okos gyerek
lehetett. Rámosolyogtam, amennyire akkor tõlem tellett.
Hiszen Dubayára és társaimra gondoltam. És Torres elnökre is.
— Megyek a kápolnába — mondtam és kinyitottam

az ajtót.
A folyosón hûvös volt. Sehol senki. Halkan osontam.

Amennyire az ablakon kiláttam, az udvaron most sem volt
mozgás. A zsoldosok nagyon örülhetnek a váratlan
zsákmánynak. Torres elnök az ölükbe hullott. Ezért
szabadítottam ki a palotából, az életemet kockáztatva? No és
százezer dollárt ígértek, Daniel! A fenébe is! Most már
nemcsak arról van szó! Pénzért nem vehetnek meg mindent.
Engem sem.
A kápolna ajtaja könnyedén nyílott. Alig nyikordult.
Magas ablakokon kevés fény áradt be, félhomály volt. Nem
éreztem ellentmondást géppisztolyom és a kereszten függõ
Test megadóan szelíd vonalai között. Én is harcban voltam.
Valamikor Õ is harcolt, persze másképpen. Még nem tudtam,
mit tehetek itt. Elrejtõzni? Nincs értelme, ki kell szabadítanom
társaimat. Tigrisként rohantam körbe. Egy fafülke —
91
NEMERE ISTVÁN
alighanem gyóntatófülke lehetett — mellett voltam éppen,

amikor csikordult az ajtó. Máris a fülke mögött voltam.
Barnaruhás alak jött be. Fején csuklya. Tehát — egy pap.
Misszionárius atya? Nem tudtam, de nem érdekelt. Kötélöve
hosszan csüngött, saruja csattogott a kõpadlón. Bejött,
középre, térdet hajtott Krisztus és az oltár elõtt... És észrevett.
— Jöjjön ide, atyám! — intettem határozottan. A
fegyveremet nézte, és nagyon komoly volt az arca. Negyvenes
volt, akárcsak én. Közelrõl néztem a szemébe, ahogyan
szoktam. De ez pap volt, nem harcos. Suttogtam.
— Torres kíséretében jöttem, de lemaradtam, és
mire ideértem... — nem kellett folytatnom. Bólintott. — Mi
van velük?
— Odaát vannak, a nagyteremben. Megkötözték
õket.
— Dubayának sem esett baja?
A szemembe nézett, most õ, nekem. Talán sejtett valamit,
talán nem. Például feltûnhetett neki, hogy Dubayára
kérdeztem rá név szerint. Talán látni az arcomon, hogy érzek
valamit a lány iránt?
— Még senkinek, de mindjárt nekifognak a
kihallgatásnak.
— Ki itt a fõnök?
— Az egyik zsoldos, és van itt két civil emberük is.
Több információra volt szükségem, de csak a
legfontosabbakra maradt idõm:
— Hogyan jutok a terembe, van útközben õr, és
hogyan helyezkednek el odabent?
Elmondta, de hozzátette.
— Fiam, ne felejtse el... Ez szent hely.
— Amit máris megszentségtelenítettek az idegenek
— vágtam rá gyorsan. Ezen elgondolkozott.
— Az atyák szabadon járkálhatnak a házban?
92
— Ambrosius atyát elfogták, õ a kolostor feje. Azt

mondták, ha nem engedelmeskedünk nekik, megölik — az
utolsó szót nehezen ejtette ki a száján, és kicsit félve. Szóval
olyannak látta a zsoldosokat, akik ezt meg is teszik.
Mindenképpen a magam oldalára kellett õt állítanom.
— Tudja, mit tettek az iskolában?
— Hallottuk a fegyverropogást. Megijesztették a
gyerekeket, ugye? — kérdezte naivul.
Kis habozás után elmondtam neki, mit láttunk odaát. A
szeme kerekre tágult a borzalomtól. Már nem volt idõm tovább
tárgyalni a pappal. Az ajtónál termettem. Elõbb ledobtam
bakancsaimat. Meztelen talpaimat kellemesen hûtötték a
kövek. Aztán kiléptem, hogy új csatába induljak.
Az atya útmutatása alapján egy másik terembe — az

asztalokból és padokból ítélve itt oktathatják hittanra a sérült
gyerekeket — átjutva kiléptem egy másik folyosóra. Rögtön
vissza is húztam a fejemet — nem messze tõlem egy zsoldos
állt géppisztollyal a vállán. Egy õr... Gyorsan kellett
döntenem.
Hangosan... sírni kezdtem.
Zokogtam, merev-kemény férfiasan, mégis lágyan,
felindultan. Eltorzult arccal adtam ki magamból a hangokat,
közben az ajtó mögött álltam, jobb kezemben a fegyverrel, a
másikban a tõrrel. El voltam szánva mindenre. Akik
gyerekeket öltek, azokat nem sajnálhattam. Még ha egyazon
hajón érkeztünk is a szigetre, akkor sem.
Egy kis színészkedésért én sem megyek a szomszédba.
Zokogásom a legmeglepõbb hangok egyike volt, amit ez a
zsoldos itt hallhatott. Talán egy papra vagy gyerekre
gyanakodott... Óvatosan jött — az ajtó résén át láttam
közeledõ testét —, majd habozva átlépte a küszöböt és
benézett...
A kés nyelével kapta az elsõ ütést, pontosan a szeme közé,
a homlokára. Már nem zokogtam, mindkét kézzel dolgoztam.
93
NEMERE ISTVÁN
Amaz ösztönösen a folyosó felé menekült volna, de a csapástól

megingott. Berántottam a vállánál fogva. Mielõtt lekaphatta,
tüzelõállásba helyezhette volna a fegyverét, olyan ütést
mértem rá, hogy eszméletét vesztve rogyott a padlóra.
Lefegyvereztem, saját övével kötöztem meg. Reméltem,
legalább húsz percig nem tér magához. Magamnak is csak
ennyi idõt adtam.
Az õ fegyverét is vittem, bár ahhoz csak a benne lévõ tár
volt. Hát majd ezzel kezdem, gondoltam. Határozott léptekkel,
de nesztelenül mentem az ajtóhoz, hallgatóztam. Mit õrizhetett
ez itt?
Odabent férfiak beszélgettek, hangosan, vidáman,
felszabadultan. Tehát aligha a foglyok. Néhány szót értettem
belõle. Kulcslyuk nem volt — a kolostorban soha nem zártak
be egyetlen ajtót sem. Most emiatt kevesebb információhoz
jutottam. De volt ott egy másik ajtó is, alighanem a terembe
vezetett. Feszülten töprengtem. Mit tegyek? Bevághatnék egy
gránátot a szobába, de mi van, ha éppen odavitték Torrest is,
hogy szem elõtt legyen. Õt is megölném.
A másik ajtón volt egy rés. Két szál deszka kiszáradt,
eltávolodott egymástól... Belestem.
Zsoldosok, legalább hatan álltak körül néhány padlón ülõ
alakot. Az egyik éppen belerúgott valakibe. Giulio volt.
Társam hallgatott. Torrest is láttam. És Dubaya, hol van
Dubaya? Valaki még ült ott, alighanem Lucien lehetett. Léptek
közeledtek az ajtóhoz... Nem volt hová menekülnöm,
elbújnom. A folyosó tökéletesen üres volt. Bal kezemben a
tõrkés... Ezzel a kezemmel is jól bánok a tõrrel akárcsak
jobbal.
Kivágódott az ajtó, egy férfi jött ki, de már a küszöbön
visszafordult, engem még nem látott.
— Hozzátok csak a kicsikét, majd elszórakozunk
vele... — röhögött. Talán, ha nem ezt mondja... Nem lehettek
kétségeim, kivel akar õ elszórakozni. Izmaim halálosan
94
megfeszültek. A férfi elfordult, még mindig vigyor ült az

arcán. És az ott is maradt, amikor kezem lecsapott. A kés
markolatig merült a hátába, bal oldalon, a szív magasságában.
Ahol kell.
Megtartottam a testet, mert még pár másodpercig
szükségem volt rá. Ez a férfi takart el, õ lett most a fedezékem.
Még élõ, de már haldokló, lefelé vágyó-rogyó golyófogóm.
Valaha, a kezdeti idõkben, ilyenkor még belém nyilallt a
kétség: embert öltem, jól tettem? Jól tehettem-e?
Valaki kilökte Dubayát a folyosóra, a két keze hátra volt
kötözve, mellén már feltépték a zubbonyt, kilátszott
halványabb bõre... Arcán szenvedés és makacs düh. Alig volt
kétséges, mit akarnak vele csinálni, mielõtt megölik.
Még két férfi jött ki mögötte, ezek se néztek sehová. Csak
a második — már éppen behúzta maga mögött az ajtót —
akkor pillantott „fedezékemre”. A halott jelölt hörgött,
szájából vér indult le zubbonyára... Nem volt már idõm.
Különben is, Dubaya ott volt, csak magamhoz kellett
rántanom. De elõbb...
A szûk folyosón valósággal felüvöltött a géppisztolyom.
Két nagyon rövid sorozat két testbe, amelyek karnyújtásnyira
voltak tõlem. És ekkor nem volt több ellenfél. Dubayát máris
magamhoz rántottam, háttal tettem néhány lépést az elõzõ ajtó
felé, ahol valakik beszélgettek. Közben ezt az ajtót is
figyeltem. Máris kihúztam a gránát biztosítékát, berúgtam az
ismeretlen helyiség ajtaját, be a gránátot, vissza az ajtót.
—A falhoz — ordítottam a lánynak.
Engedelmeskedett.
Ahol már három halott feküdt, ott kiugrott néhány
zsoldos. Nagyon gyorsan ment minden. Egész sorozatot lõttem
az idegen, zsákmányolt fegyverbõl. Megint elesett egy, a
többiek visszavonultak. És közel hozzánk, a fal túlsó oldalán
akkor robban a gránát. Valaki éppen menekült volna, de a
detonáció az ajtóval együtt repítette ki, és felkente a szemközti
95
NEMERE ISTVÁN
folyosófalra. Már nem mozdult, amikor véres masszaként

csúszott a padlóra.
Dubaya a fal tövében térdelt, még mindig összekötözve.
Nem volt idõm vele foglalkozni. Mögöttünk felbukkant az
atya, futva jött.
— Fiam, mit csinál? Elpusztítja Isten házát!
— Szabadítsa ki a lányt! — nyomtam a kezébe a
tõrt. Nagy ugrásokkal rohantam, és jól tettem. A zsoldosok egy
másik irányba akartak menekülni, de én már olyan haragos
voltam, hogy nem engedhettem el õket! Még láttam a
legyilkolt gyerekeket... Újabb folyosón futottam, Torres és
társaim elmaradtak valahol. Négy ember rohant elõttem, az
utolsót lelõttem, mielõtt elért volna egy ajtót. Átugrottam a
haldoklót. Valami civil is felbukkant, nem volt fegyvere, máris
kint voltam az udvaron. A garázsból kihajtott egy autó...
Rövidítenem kellett.
Egész testtel vágódtam bele egy ablakba. Üvegszilánkok
repdestek sikoltva, átrepültem a falon, és az udvaron
hemperegtem. Nem is álltam fel, nem tett volna jót az
egészségemnek. Valaki már lõtt rám. Hát én is õrá. Lerogyott.
Nekem furcsán meleg volt az arcom, talán az
üvegcserepektõl... A dzsip kigurult. Két zsoldos ugrott fel rá.
— Vigyetek engem is, hé...! — ordította a civil.
Megismertem — Queler volt, a talpig üzletember. Most is
fehér öltönyben, de kissé ziláltan. Még nyakkendõje sem volt,
haja kócos, a szemébe lóg, arcán rémület... Tegnap ilyenkor
sokkal civilizáltabb volt a külseje!
A dzsip fontosabb volt számomra mint célpont. Csak így
akadályozhattam meg, hogy elmenjenek. Nem sajnáltam a
golyókat a hátsó kerekekbe, azonnal kisüvített belõlük a
levegõ. Akkor fogyott ki a töltény a zsákmányolt
géppisztolyból, eldobtam, nyúltam a sajátomért...
Nagyon hideg volt az a fémdarab, amely akkor a tarkómat
érintette.
96
— Hagyd abba — mondta egy idegen hang.

Ismét fogoly voltam.
Egy ismeretlen zsoldos állt mögöttem. Jó katona lehetett,

az biztos, ha ilyen észrevétlenül a hátamba kerülhetett. Persze,
nekem túl sokfelé kellett figyelnem, és abban a másodpercben
éppen védtelen volt a hátam. Már csak azért is, mert teljesen
egyedül voltam.
De nem sokáig. Leeresztettem a fegyveremet magam
mellé, de úgy támasztottam a combomhoz, hogy azért egy
pillanat alatt felkaphassam. Bár nem volt sok reményem.
Körülöttem halottak. A két zsoldos leugrott a tönkretett
dzsiprõl, és dühösen jöttek felém. Queler is nagyon
magabiztos lett.
— No, most megvagy, te piszok!
— Elviszünk Ranegrához, disznó!
Hát ezért hagytak életben? Nem volt kétséges, mi lenne a
sorsom az õrült diktátor kezében. Nagyokat fújtattam,
szervezetem még nem adta föl, tüdõmbe gyûjtöttem az
oxigént.
— Állj fel! — parancsolta amaz, mögöttem.
Az események attól kezdve — ha ez egyáltalán lehetséges
— még gyorsabban pörögtek. Azon az ablakon, ahol én
„kirepültem”, megmozdult egy folt. Csengõ hang kiálltotta.
— Rienzi, leee...!
Máris a földre vetettem magamat, de úgy, hogy közben
félfordulatot tettem testemmel. Ha valaki rám céloz, ne
találhasson el...
Nem találhatott el. Dubaya kiáltásával csaknem
egyidejûleg feldörögtek a fegyverek. Félig ledöntöttem a
mögöttem álló embert. Még csodáltam is, miért megy ez most
ilyen könnyen. A teste súlyosan maradt rajta az egyik lábamon.
Pár másodperc kellett, hogy megértsem: a férfi már nem él.
Dubaya lõtte le. Aminthogy a másik kettõt is. A
zsoldosok számára túl váratlanul és gyorsan jött mindez. Azt
97
NEMERE ISTVÁN
hitték, csak egyetlen ellenfelük volt, és azt már íme, elfogták.

Nem számítottak arra, hogy az atya kiszabadítja a lányt
kötelékeibõl, az felkapja a folyosón heverõ halottak egyikének
fegyverét, és rohan utánam...
Megmentette az életemet.
És rögtön én is az övét. Mert a kolostorban rekedt két
utolsó zsoldos akkor ugrott ki egy ajtón. Még nem tudhatták,
mi történt, csak a lövöldözést hallották. Nem hitték volna,
hogy társaik már elvesztek. Oldalba kaphatták volna Dubayát.
De a fegyverem már a kezemben volt, és mielõtt a lány
egyáltalán észrevette volna támadóit, elkaszáltam õket. Aztán
lihegve maradtam féltérden az udvaron. A környéket
figyeltem. Felbukkant végre Giulio és Lucien is — az atya,
úgy látszik, túlteljesítette utasításomat, és szorgalmasan
vagdosta odabent Torres híveinek kötelékeit.
Queler futott.
Olyan sebesen rohant az iskola és a távoli utcák felé,
ahogyan csak bírt. Dubaya felemelte fegyverét, hogy utána
lõjön, de láttam már a mozdulat kezdetén: habozik. Nem akart
fegyvertelen emberre lõni. Legyintettem.
— Hadd menjen... Legalább elmondja amazoknak,
mi történt. Az elnök úgysem maradhat itt.
Dubaya lassan megnyugodott. Én is. Közelebb jöttünk
egymáshoz, majdnem egyszerre mondtuk.
— Köszönöm.
— Köszönöm.
Aztán nevettünk, felszabadultan. Giulio körbejárta a
halottakat, elszedte fegyvereiket, a tárakat. Jött az atya,
visszaadta a tõrömet. Láttam, gondok felhõzték homlokát.
— Kedves fiam, leromboltál néhány szobát
odabent...
— De reméljük, nem maradt ott élõ támadó? —
kérdeztem vissza.
98
— Nem, az nem — mormolta zavartan, és láttam

szemében a rémületet. Soha nem láthatott
géppisztolysorozatoktól széttépett emberi testeket. És én
tudtam, vár rá egy még szörnyûbb látvány: a halott gyerekeké
az iskolában. Dubaya megfogta a pap karját.
— Jöjjön atyám... átmegyünk az iskolába.
Torres lépett az udvarra, intésemre Lucien azonnal
melléje állt, és fegyverrel kezében a környéket kémlelte. És
akkor még valaki jött ki: Bruno, a lábatlan gyerek. Karjain
lökdöste magát elõre, hozzám.
— Daniel...!
A szívemrõl akkor pattogzott le, ami az imént rárakódott.
Az a sok halál. A látvány és a tett, a harcok emléke. Még
halványan mosolyogtam is.
— Mi van, Bruno? — felkaptam, felemeltem.
Kétszer is feldobtam. Magasra, nagyon magasra...! Valósággal
repült, és nevetett, nevetett.
— Még, Daniel, még... Dobj... fel!
Dobtam és elkaptam. Ez volt az a perc, amikor emberré
szelídültem ismét. Szükségem is volt erre. Dubaya, Torres és
Lucien csak néztek, azt hiszem, õk is megváltoztak kissé
akkor. Végre letettem a gyereket.
— Daniel, ugye, nem mégy el?
Még derékmagasságban öleltem magamhoz, meglepõen
komoly volt a szeme. Mintha nem látná a halottakat. Nem is
látta õket — engem nézett.
— El kell most mennem, kisöreg. De majd
visszajövök.
— Ma este?
Dubayára néztem.
— Talán holnap, Bruno.
— Várni foglak — lecsúszott a földre és „ment” az
ajtó felé. Torres szomorúan ingatta a fejét. Amikor a gyerek
mögött becsukódott az ajtó, ennyit mondott:
99
NEMERE ISTVÁN
— Sokan vannak más szigeteken is... Ha az egyház

nem segítene, szinte semmit sem tehetnénk értük. Még
tolókocsira sem telik, mint látja, Monti. Szegény ország
vagyunk.
Az iskola felé néztem. Az atya most érhetett oda. Giulio
már az épület elõtt figyeli a környéket. Úgy tûnik, nincs baj.
Csak éppen itt sem maradhatunk. A zsoldosok szerencsére el
vannak foglalva még az elnöki palotánál, hallottam a
lövöldözés zaját. Satron emberei, ha kevesebben is, mint
délután, de még tartják magukat. Ranegra katonái pedig nem
sietnek, hisz holnap is lesz nap, és ezzel újabb tízezer dollár.
— Gyerünk.
— Hová? — kérdezte Dubaya az elnöktõl. A férfi
nem sokáig habozott.
— Az ültetvényre — mondta röviden. Alkonyodott már,
amikor elindultunk.
Beállt az éjszaka, mire célba értünk. Az ültetvény,

amelyrõl Torres beszélt, a városon kívül a tengerpart
közelében helyezkedett el, és amennyire a sötétben meg
tudtam ítélni, igen nagy lehetett. Természetesen pálmafákból
állt, ezer és ezer fa sorakozott egymás mellett és mögött,
végeláthatatlan tömegben. A köztük lévõ szabályos távolság
mutatta, hogy megtervezett, emberi akarattal létrehozott
objektum az egész.
Az ültetvény városhoz közelebb esõ szélén megbújt egy
ház. A pálmák itt öblöt alkottak, körbevették õrzõen. Néhány
szoba, egy garázs, kõfallal kerített udvar. Adott esetben talán
jól védhetõ, de csapdává is válhat. Túl kevesen voltunk. Elsõ
kérdésem az volt, van-e itt telefon. Nem volt. Bántott, hogy
semmit sem tudok Satron embereirõl, és Vippen esetleges
terveit akaratlanul is keresztezhetjük. Azonfelül õk sem
tudhatták, mi van velünk, és hol tartózkodunk.
— Kié a villa? — kérdeztem Torrestól.
100
— Most az enyém. A feleségem hozománya volt —

egy fényképet vett fel a faragott kis asztalkáról a hallban. — Ez
volt õ.
Kicsit meglepõdtem, mert a fényképen egy fekete bõrû
asszonyt láttam. Nem volt csúnya nõ. Sõt! Mivel Torres többé
nem foglalkozott velem, letettem a fotót. Követtem
embereimet. És máris — mint egykori elnöki testõrparancsnok
— tanácsokat adtam.
— Azt javaslom, oltsuk el a fényeket. Ha késõbb
erre jönnének a zsoldosok vagy csak egy járõrözõ osztaguk,
hadd higgyék, hogy üres a ház.
Elfogadták ellenvetés nélkül. És így volt helyes. Nem
örültem volna, ha nagy vitákat kell rendeznem; persze, azt is
megtettem volna, hisz nem izgatott Torres elnöki mivolta.
Mindnyájunk életérõl volt szó, és ezt õk is tudták. Giuliónak
sem tetszett az általános elsötétítés, morgott valamit olaszul,
csak annyit értettem belõle, hogy így egy vízcsapot sem fog
találni. Késõbb kiderült, víz csak az udvari kútnál van.
Nagyon messzirõl hallottam a tengert is. A hullámok
csapdosták a sziklákat. Én voltam az elsõ õr. Fáradtságom
jólesõen ömlött szét izmaimban, de nem lanyhulhattam. Le
sem ültem, nehogy erõt vegyen rajtam az álmosság. Inkább
járkáltam az udvaron, a kõfal mellett, közben erõsen füleltem.
Nem szerettem volna szégyenben maradni, ha mondjuk,
zsoldosok támadnák meg lesbõl a házat.
Egyelõre úgy tetszett, senki sem tudja, hogy itt vagyunk.
Sajnáltam ugyan az elvesztegetett éjszakát — remekül lehetett
volna harcolni Reggarban, de beláttam, nekünk is szükségünk
van egy kis étkezésre és pihenésre. Lassan éjfél lett, akkor
bementem, és felébresztettem Lucient. Hajnali négykor kellett
ébresztenie Giuliót.
Lefeküdtem a garázsban a dzsip padlójára. Alig
nyújtóztam el, máris megrohant az álom. Nem álmodtam
semmit...
101
NEMERE ISTVÁN
... de arra ébredtem, hogy valamit érzek. Még nem

nyitottam ki a szememet, és mégis tudtam, nem kezdett el
pirkadni. Éjjel három óra lehetett, vagy még annyi sem.
Óvatosan felemelkedtem. Sötét volt, de némi halvány
fény azért bóklászott az ajtó elõtt — amelyet éjfélkor nem
csuktam be teljesen —, hogy halljam az udvarról esetleg
beszûrõdõ zajokat. Hát most éppen hallottam is valamit. Meleg
volt, takaró nélkül feküdtem. Az Uzi ismerõs súlya húzta a
kezemet. Ösztönösen úgy vittem, nehogy bármihez odaüssem.
Nesztelenül lopóztam az ajtóhoz. Kinéztem a résen.
Hét alak állt az udvaron. Azt hiszem, hogy férfiak voltak,
bár nem láttam õket tisztán. Fegyveres férfiak. Nagyon halkan
beszélgettek. Óvatosan nyitottam az ajtót, kidugtam a fegyver
csövét, szinte lélegzetemet visszafojtva osontam a garázs fala
mellett, közben nem vettem le róluk a szememet. Hol lehet
Lucien? Most még õ az õr.
Aztán rájöttem, Lucien elrejtõzött. A bejárati ajtó mögött
lehet, mert az félig nyitva volt, és mintha valaki mozdult volna
mögötte. Már arra gondoltam, egyetlen hosszú sorozattal
lekaszálom a betolakodókat, amikor meghallottam, hogy a
szigetiek kevert nyelvén beszélgetnek. Szóval idevalósiak...
Végre közülük ketten elindultak a ház felé. Valahol
messze autózúgást hallottam, de az nem közeledett. Kik
lehetnek ezek? Nem jöttem ki a fal takarásából. Jobb az
óvatosság, ha élni akarok. És én élni akartam, akkor is, máskor
is.
Az illetõk tanácstalanok voltak. Végül két csoportra
oszlottak. Négyen a ház felé indultak, hárman jöttek felém.
Talán hogy benézzenek a garázsba, vagy megkerüljék a
házat...? Már emeltem a kezemet.
És akkor a ház felõl elszabadult a pokol. Lucien is látta a
közeledõket, és nem bírta tovább idegekkel. Megeresztett egy
sorozatot a lopakodók felé. Ketten azonnal a földre estek. Én
sem várhattam tovább, ki kellett használnom pillanatnyi
102
meglepõdésüket. Tüzet nyitottam, és nálam — mivel közelebb

voltam — mind a hárman elterültek. Az ellenség két tûz közé
került.
Tudtam, vannak ott még harcra készek. De ekkor vártam.
Dubaya és Giulio a házban vannak, a lövésekre biztosan
felébredtek — még a siketek is kiugrottak volna az ágyból,
amikor az éjszaka meghitt csöndjét felrázták a sorozatok.
Abban is biztos lehettem, társaim nem rohannak ki csak úgy,
elõbb meggyõzõdnek a helyzetrõl.
Lassan csúsztam odébb, összegörnyedve. Ha látták
torkolattüzemet, könnyen odapörkölhetnek. És éppen idáig
jutottam gondolataimban, amikor a maradék két ember lõni
kezdett. Az egyik oda, ahol az imént lapultam, a másik Lucien
rejtekhelyére, Torres elnök házának fõbejárati ajtajára. Két
sorozat közti kicsiny szünetben zajt hallottam a garázs mögül.
A fal tövébe vágódtam, de így is majdnem elkéstem. Az
ismeretlen támadók többen is voltak, és egyikük gránátot
dobott a garázsba. A robbanás letépte a könnyû tetõt, a
felcsapó tûz egy pillanatra megvilágította az egész környéket.
A falak szerencsére kitartottak. Tudtam, hogy a kocsink
kigyulladt, különben ezt mutatták a felcsapó lángok is.
Szerencsére árnyékban voltam. A garázs támadói ketten voltak
— most elrohantak, mit sem tudva arról, hogy én is ott lapítok.
Elég volt egy rövid sorozat mindkettõjüknek. Ezek nem
zsoldosok voltak, hallottam, hogy a szigeti keveréknyelven
kiáltott az egyik valamit élete utolsó másodperceiben Nem
gyõztem csodálkozni, hogyan tudtak a zsoldosok helybelieket
toborozni, hogy segítsenek nekik...
A ház két ablakánál újabb géppisztolyok dörögtek.
Dubaya és Giulio. A zaj egy percig elviselhetetlen volt. Aztán
csönd lett, és láttam, nincs már ellenfél. Az udvaron csak
halottak hevertek, kilenc férfi. Én persze nem mozdultam. A
távolban nem hallottam autózúgást. Akkor döntöttem.
103
NEMERE ISTVÁN
— Giulio, hozzám! Lucien, szedd össze a

fegyvereket, és nézd meg, hátha él valamelyik!
Gondoltam, ha akad élõ, az talán választ tud adni
kérdéseinkre. Giulio átvette helyemet a garázsnál. Odabent
sercegve égett az, ami a terepjárónkból maradt. Nem
foglalkoztunk tûzoltással, a garázs távol állt a többi épülettõl
és sem azt, sem a kocsit nem lehetett megmenteni.
Visszanéztem rá egy pillanatra, arcomon vörösen táncolt a
fény. Ha a támadók azt a gránátot pár perccel korábban dobják
be, most már nem lennének se gondjaim, se terveim. A
vágyakról nem is beszélve.
Dubayára néztem.
— Elmegyek egyedül, mert van itt valahol egy autó.
Ezek nem jöttek gyalog a városból.
— Vigyázz magadra — mondta a lány halkan. Én
mégis meghallottam. Kiléptem a kapun, vártam, míg
szemembõl eltûnik a tûz vakító fénye. Aztán jól látva a
sötétben, elindultam.
Szóval valahogyan mégis láttak bennünket. Talán már az
elsõ percekben, amikor fényeket gyújtottunk a házban? Vagy
késõbb? Nos, mindegy. Ránk találtak. Hiába irtjuk a
zsoldosokat — számításaim szerint hatvanan maradhattak már
csak —, ha azoknak sikerül helyi segéderõket toborozniok... A
villámakcióból akár hetekig elhúzódó háborúskodás is válhat.
Halkan osontam, mögöttem maradtak a pálmák, ismét

hallottam a tengert. De semmi egyebet. Érzékcsalódás áldozata
lettem volna húsz perccel korábban? Vagy a lövések hallatán
elmenekült az az ember, akit a kocsi mellett hagytak õrnek?
Vagy akár ketten is lehettek?
Egy idõ után már többet álltam, mint mentem. Az út
mellett valamilyen bokrok nõttek — nem ismertem a helyi
flórát, nappali fénynél sem tudtam volna megnevezni õket —,
ezek jótékonyan takartak. Reméltem. Keleten nagyon lassan
kezdett pirkadni az ég alja.
104
Végre egy szabályos feketeséget láttam az út mellett. Túl

szabályosan négyszögletes volt ahhoz, hogy természetes
képzõdménynek tarthassam. Mikrobusz volt. Nem csillogtak
ablakai, sötét volt köröskörül. Meredten néztem percekig.
Végre láttam, hogy támaszkodik hozzá valaki, és idõnként szív
egyet a cigarettáján. Ebbõl is tudtam, nem lesz nehéz dolgom
vele. Egy profi akció közben, éjszaka — sohasem dohányzik
így, hisz így akár száz méterrõl is felismerhetõ: ott van egy
õrszem.
Más nem volt a közelben, úgy véltem. Lelkiismeretesen
hallgatóztam, de nem hallottam más léptek neszét. Lassan
elindultam hát. A föld itt elég homokos, puha volt. Zaj nélkül
csúsztam elõre. A mikrobusz másik oldalán már lélegezni is
alig mertem, nehogy meghallja.
Az õr nyilván hallotta a lövöldözést, de azt hitte, társai
könnyû rohammal bevették az ostromlott házat. Magamban
megszidtam Torrest; gondolnia kellett volna arra is, hogy az
ellenség felkeresi Reggar környéki birtokait. Kézenfekvõ volt
a dolog. A helyükben magam is így csináltam volna.
Lassan kerültem meg a kocsit. A szemem — akár a sasé;
izmaim feszültek. Centirõl centire csúsztam elõre, szinte
lebegve, hogy ne csapjak zajt. És már majdnem célban voltam,
amikor a pasas mégis meghallott valamilyen minineszt, felém
fordult...
Nem várhattam tovább. Teljesen abszurd dolog volt, hogy
ott és akkor egy méltó ellenfélre találtam. Õrségben általában a
leggyengébb, csatában könnyen nélkülözhetõ alakokat
szokták hagyni. Hát ez volt a kivétel. Mikor lecsaptam rá,
macskaügyességgel vágott a homlokomra, a két szemem közé.
Azt hittem, hogy rám szakadt az ég, de kitartottam. Kiráztam a
csillagokat a szemembõl, és én is rámértem egy csapást. A
másik kezemet akkor már vasujjakkal szorította.
Némán küzdöttünk. Neki is volt fegyvere, de éppen úgy
nem használhatta; mint én. Kezek és ujjak markoltak
105
NEMERE ISTVÁN
egymásba, és akkor kezdõdött a lábak játéka. Megpróbáltuk

egymást ledönteni a földre. Ez sem ment. Akkor végre kemény
homlokkal az arcába fejeltem, valami reccsent, és szorítása
enyhült. Egyik kezemet kitéphettem végre görcsös
szorításából, és azzal is lecsaptam a halántékára. Az egyik
lábbal is sikerült jól célba találnom, a férfi elõregörnyedt.
Akkor tenyéréllel csaptam a tarkójára, és kész, vége volt a
harcnak. Persze életben maradt.
Betettem a mikrobusz elsõ ülésére, melléje vágódtam. Az
indítókulcs a helyén fityegett — nem számítottak
ellentámadásra. Két-három mozdulat, a reflektorok kigyúltak,
a motor indult. Robogtam az úton, és a házhoz közeledve
többször jeleztem a lámpással, de azért lehúzódtam az ülésen.
Nem lenne jó, ha Giulio vagy Lucien ideeresztenének egy
kiadós sorozatot.
Míg társaim átvették a foglyot, és elvitték a kúthoz, hogy
egy kis hideg vízzel magához térítsék, én Dubayát kerestem. A
garázs még égett, de már nem olyan nagy lánggal. Az
elõcsarnokba léptem halkan, nesztelenül, mint mindig. Ketten
beszélgettek a félhomályban; az ablakon beszûrõdõ halvány,
vöröses fényben felismertem Dubayát és Torrest. Nagyon
közel álltak egymáshoz... és még közelebb húzódtak. A férfi
megölelte a lányt és azt mondta.
— Nagyon féltettelek, kicsim. Jó, hogy nem esett
bajod.
Nagyot nyeltem. Nem vártam a lány válaszára, gyorsan
visszahúzódtam az udvarra, és igen keserû lett a szám íze.
106
A második nap
Kiderült: lebecsültük Ranegrát, az exdiktátort. Sokkal

ravaszabb pasas volt, mint azt én, a kívülálló hittem. De
tulajdonképpen a szigetiek sem ismerték eléggé, pedig
közülük származott. Nos, a lényeg az, hogy Ranegra régi
ismerõsei és más, általa hamarjában megvesztegetett férfiak
közül szervezett egy kis szabadcsapatot. Ezek a zsoldosokat
támogatták. A kollaboránsok nem lehettek sokan, talán
tízen-tizenöten. Illetve ennyien voltak, míg eszükbe nem jutott
megtámadni Torres elnök ültetvényét. Akkor a létszámuk
rohamosan csökkent. Csak az az egy sebesült maradt meg, akit
„nyelvként” fogtam el. A többiek odavesztek.
Hát ennyit tudtunk meg a nyelvtõl. Kihallgatása után
támadt egy ötletem, amit félhangon megosztottam Luciennel.
Akkor már nem is feküdtünk le. Minek aludni...? Nem tudtunk
volna igazán pihenni. Túl sok volt a gond.
Dubaya nem mutatkozott, Torres is lepihent… Most már
én õrködtem. Világos volt mindnyájunk számára, hogy innen
el kell mennünk. Ezek a civilek közölték Ranegrával, hogy
idejönnek. Mivel nem tértek vissza, a diktátor tudni fogja, hol
érte õket baj. Még talán egy óránk volt. Lucien a fejét vakarta.
— Merész akció lenne az, Daniel.
— Csak az ilyennek van értelme. Kockázat nélkül
nincs gyõzelem — még kész voltam néhány hasonló közhelyet
idézni, de a fiatal fiú — jószerével a fiam lehetett volna —,
107
NEMERE ISTVÁN
melankolikus-sápadt arcát felém fordította, és váratlanul azt

mondta.
— Jean halálát meg kell bosszulnunk, nem...? Akkor
hát benne vagyok.
Íme, az autó tolvajok barátsága — gondoltam, de
óvakodtam hangosan kimondani. Már csak Giuliót kellett
kérdezni, de ez szinte fölösleges volt. Õ olyanféle, aki eleve
részt vállal az ilyesmiben. Így is volt.
Amikor kivilágosodott, Dubaya és Torres is kijöttek.
Menetkészen. A lány arcát néztem, de semmilyen „másságot”
nem fedeztem fel rajta. Az elnök szeretõje lenne? No és?
Minek kellett nekem túl korán, túl nagy reményeket
táplálnom? A fenébe is! Torresnek meghalt a felesége, aki
mellesleg néger asszony volt. Sok fekete is él a szigeten, no és
Dubaya szép lány, tetszhet egy Torresnek is. Neki is...
Biztosan régebben ismeri, mint én. Helyzeti elõnyben van.
Mivel imponálhatnék én egy ilyen gyönyörû, ráadásul bátor
lánynak? Hagyjuk a fenébe, nem érdemes gondolni sem rá! —
szólítottam fel magamat.
Hat óra elõtt öt perccel elindultunk a zsákmányolt
mikrobusszal. Már nem számoltam, hogy az elmúlt
huszonnégy órában hányadik jármûre ültünk a szigeten. Ebben
a kocsiban kényelmesen elfértünk mindnyájan. A tankot
teletöltöttük az ültetvényen lévõ készletekbõl. Torres azt kérte,
menjünk a sziget másik oldalán fekvõ Trubba kisvárosba, ahol
támogatásra számított. A foglyunkat az ültetvényen hagytuk
megkötözve. Volt ott néhány szolga, akik Torres családjának
feltétlen hívei voltak. Õk vigyáztak rá — de ha Ranegra
emberei közelednének, parancsba kapták, hogy engedjék el.
Nehogy emiatt a zsoldosok felgyújtsák az épületeket. Amit
persze e nélkül is megtehettek. A szigetekre beköszöntött a
pusztítás. A háború.
Úttalan utakon zötykölõdtünk, de ennek örültem. Itt
aligha találkozhattunk zsoldosokkal. Reggart nagy ívben
108
elkerültük. Kissé bántott, hogy nincsenek híreink Satronról és

csapatáról, meg Vippenrõl.
De Torres abban reménykedett, Trubbából majd
telefonálhat Reggarba — ha ugyan mûködik még a
telefonközpont. Egy biztos: Morenóból aligha szerezhet
híreket telefonon — gondoltam, hisz az ottani
telefonközpontot Rilson kényszerítõ jelenléte miatt magam
romboltam szét.
A szelíd dombokon itt-ott cukornád-, sorgo-, cirok- és
pálmaültetvényeket láttunk. A kocsi port vert fel. Lucien
néhányszor rám nézett, és szemével kérdezte: mikor mondod
meg neki? Torres nem vette észre. Én még nem döntöttem, de
abban bíztam, hogy Trubbában tényleg hírekhez jutunk, és
akkor nagyobb eséllyel vehetjük fel a harcot a zsoldosokkal a
sziget bármelyik pontján. Úgy számítottam, még körülbelül
ötvenen lehetnek.
Egy falu közelében hirtelen kisebb tömeg állta el az
utunkat. Fõleg feketék és félvérek voltak, nagy botokkal
felfegyverkezve. Elõször csak engem láttak és Giuliót — mi
ültünk elöl —, fenyegetõen közeledtek. De akkor Torres a
helyzet magaslatára emelkedett — szó szerint is. Kilépett a
kocsiból, felállt egy kõre. A parasztok ugyanis éppen azért
jöttek ki az útra, hogy Reggarnak vonuljanak a zsoldosok
ellen. Az elnököt mindnyájan ismerték, ujjongva éljenezték.
Torres ügyes kis beszédet rögtönzött nekik; a szigetlakók
sziszegõ s-ekkel teli nyelvén jól elhelyezett mondásokkal
tüzelte fel az embereket. A beszéd hatását a parasztok arcán
szinte kicsorduló lelkesedésbõl érthettem meg. Õk aztán
botjaikat lengetve mentek tovább a fõváros irányába, mi pedig
folytattuk utunkat.
Húsz perc múlva a jelenet megismétlõdött, csak ezúttal
legalább száz emberrel találkoztunk, akiknek Torres elmondta
— gyanítom — ugyanazt a beszédet. Kezdtem megnyugodni.
Mit akarhat Ranegra, ha ezek a parasztok mind Torres mellett
109
NEMERE ISTVÁN
állnak? Ámbár tapasztalatból tudtam már, mire képesek a

másik oldal emberei is. Egy ilyen Ranegrát csöppet sem
izgatna, ha le kellene mészároltatnia ezer vagy kétezer
parasztot. És mindig mindenhol akadnak szolgalelkek, akik
saját jól felfogott érdekükben állnának melléje. Mindig
mindenre lehet embereket találni.
Végre, nyolc óra körül ismét feltûnt a tenger. A
mikrobusz dülöngélve közeledett egy meredek, magas
partszakaszhoz, majd egyenesen egy hegygerincen
ereszkedtünk alá. Trubba ott hevert elõttünk, a sok fehér fal és
vörös háztetõ nagyon békés látványt nyújtott. Én mégsem
hagytam magamat befolyásoltatni a látványtól. Valakinek
elõre kellett mennie, megtudni, hogy mi újság, nincsenek-e itt
zsoldosok. És ezt nem tehettük meg mi hárman, idegenek.
Torrest sem küldhettük. Dubaya a város elõtt, de még fent a
dombon kiszállt, és elõrement. Láttam az elnök arcán,
mennyire aggódik érte. Kicsit jobb kedvre derültem. Végül is,
mi közöm hozzá? Ha szereti, hát aggódik érte, az biztos. Még
volt is valami roppant romantikus ebben az egészben. A
szigetország elnöke és a fiatal félvér szépség megható
szerelme...!
Dubaya fegyverrel a kezében elment a szélsõ házakig.
Eltûnt egy házban. Közben elmondtam Torresnek tervemet.
Figyelmesen végighallgatott, de közben le nem vette a szemét
a házról, amely mögött Dubaya eltûnt. Az árnyékok lassan
rövidültek, a nap már elég magasan járt.
— Gondolja, annyi elég? — kérdezte aztán a férfi.
— Szerintem igen. A többiek megfutamodnak. Van
valamilyen idegen hajó most a kikötõben? Amit igénybe
vehetnének?
— Akad néhány. Bár már csak ott tartanánk! —
sóhajtott.
110
Dubaya felbukkant. Kijött az útra, megnyugtatóan intett

felénk. Tehát nincsenek itt zsoldosok! Máris indítottam. A
kocsi döcögve ért a lány mellé.
— Csak elõre. A fõtérre megyünk — mutatta.
Öt perc múlva oda is értünk. Láthattam onnan a kikötõt és
egy piacot. Itt most is zajlott az élet, mintha nem is dúlna
háború a szigeten. Persze, az embereknek akkor is kell élni,
enni. Légvonalban harminc-harmincöt kilométerre lehettünk
Reggartól. Míg az emberek hirtelen Torres köré gyûltek, és
újabb beszéd elmondására kényszeríttették, Dubaya és Giulio
társaságában elmentünk a postára. A lány innen telefonált. De
Reggar felé minden vonal siket volt. A postások szerint
éjszaka vagy hajnalban vághatták el a vezetékeket. Én inkább
gyanítottam, hogy „elintézték” a reggari fõposta
telefonközpontját, de végül is mindegy volt. Dubaya
kikérdezte az embereket, de mindenki csak a legvadabb
rémhíreket mondta.
Néztem ezeket a borostás városiakat, halászokat, piaci
árusokat. Nyílt tekintetek, barna vagy egészen fekete arcok,
lassú mozdulatok. Annyifelé jártam már a világban, annyiféle
emberrel találkoztam. Itt valahogy biztonságban érezhettem
magamat, a hadi helyzet ellenére. No és Dubaya is ott volt!
Énrám bizalmatlanul néztek, õt szemlátomást imádták.
Mindenféle becézõ szavakat mondtak neki, és ragyogott a
szemük az örömtõl, ha csak megérinthették a karját, vállát.
Fõleg a gyerekek rajongtak érte. Amikor a kikötõ felé
mentünk, a lány pajkosan belémkarolt:
— Mit szólsz, Daniel, mennyire szeretnek itt
bennünket? — szerencsére már nem szólított Rienzinek.
— Így van jól — helyeseltem. De valami lehetett a
hangomban, mert a mosoly lefagyott az arcáról, és kutatóan
nézett a szemembe.
— Mi történt, Daniel?
111
NEMERE ISTVÁN
— Semmi — és inkább neki is elmondtam a

tervemet.
A gyerekek kiáltoztak mellettünk, a halászok üdvözölték
a lányt. Giulio egyszercsak megfogta hátulról a zubbonyomat.
— Nézd azt a motorost, Daniel.
Néztem. Ütött-kopott, festéket rég nem látott, olajfoltos
kis bárka volt, vagy talán ez is túl nagy szó a jellemzésére.
Hét-hét ember fért bele, a motorja biztosan egetverõen hangos.
De ennél jobbat nem láttunk errefelé. Csak jóval nagyobb
motoros bárkákat, amelyek viszont feltehetõen lassúbbak nála.
Mindezt egyetlen pillantással felmértem és így fejeztem be
tervem elõadását a lánynak.
— …és ezzel a motorossal tennénk meg az utat
odafelé.
— És én? — kérdezte röviden. A szemébe néztem.
Most komoly volt — hát én is.
— Te maradj az elnök úrral. Védelemre van
szüksége. Mi hárman elvégezzük a feladatot.
— Szó sem lehet róla. Veletek megyek, mert... mert
még valami bajotok eshet.
— Majd éppen te fogsz bennünket megvédeni? —
avatkozott bele Giulio. Úgy látszik, már elfelejtette, mi történt
a kolostorban. Talán már nem is élnénk, de õ sem, ha akkor
Dubaya nem lép közbe fegyverrel. Az az egy biztos: Dubaya
nem félénk lány. Közelrõl láttam most sûrû fekete szempilláit,
sötét szemét. Nagyon figyelmesen nézett rám, és volt valami a
tekintetében, amit nem is akartam elhinni. Netán félt engem
is...? Szép volt, kívánatos.
— Az elnök úrral mi lesz? — kérdeztem.
— Sok barátunk van itt. Megvédik, vagy ha kell,
elrejtik. Itt Trubbában kivárhatja az események végét, és
diadalmenetben vonulhat be Reggarba — mondta egyszuszra.
— Ha rá tudod beszélni.
— Természetesen — felelte õ.
112
— Vettem észre, nagy hatással vagy rá — mondtam

kissé gúnyosan. Nem mindig tudok uralkodni magamon.
Pajkos fények csillantak a szemében, amikor bólintott.
— Igen, nagy hatással vagyok rá is, Daniel. Gyere
— és sarkon fordult. Lement a motoroshoz, hamarosan
megbeszélte a dolgot a vezetõjükkel. Azt hiszem, valamilyen
bankjegyek is gazdát cseréltek, bár erre nem esküdnék meg.
Csak a lányt figyeltem, és éreztem, milyen jól lenne vele. Ott
álltam a móló szélén, mellettem ringott a motoros, de csak
Dubayán járt az eszem.
Torrest valóban meghívták több házba is. Már nem
féltünk magára hagyni. Õ is azt mondta, induljunk, ne
vesztegessük az idõnket. Fél tíz után mind a négyen lementünk
a kikötõbe. A telefonösszeköttetés nem állt helyre Regarral, a
helyi rádióban ismét Wammer és egy másik zsoldos hangját
hallottam. De valaki a helybeliek közül is besegített nekik. Ez
növelte aggodalmamat. Minél tovább mérgezheti Ranegra a
lelkeket, annál kisebbek a mi esélyeink. Torrest elfelejtik, ha
Ranegra csak egy hétig tartani tudja magát a fõvárosban.
A motoros gyorsan siklott a kõgátak között, aztán kiérve a
tengerre bukdácsolni kezdett a hullámokon. Visszanéztem —
Trubba a maga piros tetõs házaival valamilyen réges-régi,
gyermekkoromban hallott mesére emlékeztetett. Talán anyám
mesélt ilyenekrõl azokon a csúnya téli éjszakákon, amikor már
tudtuk, hogy apám odaveszett a bárkájával és társaival együtt,
anyám pedig szakadatlanul varrta idegen emberek ruháit, hogy
legyen mit ennünk. Sohasem köszöntem meg neki — mire
megértettem a dolgot, és megtehettem volna, már õ sem volt az
élõk között.
Dubaya jól bírta a tengert, ahogy az itteniek mind. Mi
pedig zsoldosok, testõrök, katonák voltunk, bírnunk kellett
volna akkor is, ha már alig élünk. Szerencsére egészségesek és
épek voltunk, hát ügyet sem vetettünk a hullámokra. A parttól
alig kétszáz méterre voltunk, és éles szemmel figyeltük a
113
NEMERE ISTVÁN
környéket. A sziget nyugati oldalán haladtunk. A parton

idõnként feltûnt egy-egy ültetvény, magányos ház. Egy
sziklafokról gyerekek integettek.
Már nem a zsoldosok öltözetét hordtuk, Trubbában
Dubaya szerzett nekünk itteni civil ruhát. Nekem például sötét
nadrágot és bézsszínû, nagyzsebes férfiinget. A
géppisztolyokat a hajó fenekére tettük, kéztávolságra. A motor
egyenletesen, de hangosan zakatolt, hamarosan belénk ivódott
ez a zaj. Hoztunk némi harapnivalót és friss forrásvizet egy
ötliteres kannában, amirõl állítólag éppen híres volt Trubba.
Tizenegy után elkerültünk egy kiálló nagy fokot, és a part
északkeletre kanyarodott. Még tíz kilométer Reggarig, közölte
Dubaya csodálatos helyismerettel. Egy kis falut láttunk
elmaradni mögöttünk, alig volt ott mozgás. Aztán elõvettük az
ennivalót. Sejtettük, a parton már aligha lesz idõnk ilyesmire.
Jól feltankoltunk — Lucien szerint akár holnap estig is
kibírjuk étlen-szomjan —, de erre Giulio úgy nézett rá, mintha
amaz az éhhalálát kívánná.
— Nekem ez ma estig sem elég, te fiú — közölte.
— Majd zsákmányolunk — vigasztaltam.
Közeledtünk a parthoz. Reggar már felbukkant a
távolban, megismertem néhány magasabb épületet, no és a
rádióadó antennáját. A fehér házak békességet sugalltak.
Enyhe keleti szél fújt, a felhõk éppen eltûntek az égboltról.
Majdnem pontosan dél volt, amikor partra léptünk a város
szélén, jó messze a kikötõtõl. Reméltem, senki sem lát
bennünket. Jármû híján gyalog mentünk a városba. Elõször
gazzal benõtt raktárak között haladtunk, majd egy rossz út
mentén kóbor kutyák vicsorogtak ránk. Nem volt jó elõjel, de
szerencsére nem vagyunk babonásak. Egy-egy átszaladó
fekete vagy más színû macska sem riaszthatott el bennünket a
cselekvéstõl.
De mielõtt beértünk volna a legszélsõ házak közé, volt
egy kis beszélgetés köztünk. Lucien megkérdezte.
114
— Tényleg százezer dollárt kapunk fejenként?

— Igen.
— De ezért otthagyhatjuk a fogunkat — morogta
Giulio.
— Kevesebbért is otthagyhattuk volna már. Máskor,
máshol — mondtam. Giulio hallgatott. Lucien valamilyen
francia népi mondást idézett, nem egészen értettem. Dubaya
nem figyelt ránk.
Egy kopraüzem mellett mentünk, éles szag hatolt
orrunkba. Teherautó kanyarodott ki a kapun, Dubaya kiállt az
útra, és intett. Nem is emelte fel géppisztolyát, de azért a
közeledõ láthatta fegyverét. Barna fiatalember mosolygott ki a
kocsi ablakán.
— Hej, Dubaya! Mi újság? — ezt a lányt mindenki
ismeri ebben az országban, futott át az agyamon a röpke
gondolat. Közben azért a környéket is figyeltem.
— Vigyél be minket a városba — kérte a lány, de
olyan kedvesen, hogy nem lehetett neki ellentmondani.
Felpattantunk hátra, szúrós zsákok közé. Az út nem tartott
sokáig. Dubaya az utat kémlelte. Ismét lövöldözést hallottunk,
de nem az elnöki palota irányából. Az különben tegnap délután
óta kiégett. A fõvárosban nem állt meg az élet, de közel sem
volt olyan forgalom, mint máskor — biztosított bennünket
Dubaya. Valami alkalmi árus elõtt csoportosultak az emberek,
mert a kereskedõk többsége félt kinyitni a boltját. Zsoldosokat
csak egyszer láttunk — öttagú õrjárat ment tõlünk vagy száz
méterre, gyalog. Lebuktunk a rakomány közé, majd két
sarokkal odébb rácsaptam a vezetõfülke tetejére. Az
egyezményes jelre a sofõr fékezett és megállt.
— Itt kezdjük — mondtam. Senki sem ellenkezett.
A teherkocsi elment, mi meg bevonultunk egy kapu alá.
Ahogyan sejtettem: az imént látott õrjárat éppen arra jött. Mi
nyugodtan vártunk a kapu alatt. A szemközti ház ablakában
megjelent egy kislány feje, nem lehetett több tizenkét évesnél,
115
NEMERE ISTVÁN
kétségbeesetten integetett: meneküljetek, jönnek a

zsoldosok...! Már nem mert kiabálni sem. Csak felmutattam a
fegyveremet: mi is a zsoldosokat várjuk...! Erre rémülten
eltûnt. Reméltem, jól elbújt, nehogy találat érje.
Hallottuk a közeledõ kemény lépteket. Hátunkban
éreztük a fal hidegét. Dubaya állt, én térdeltem. Giulio és
Lucien ujja rezzenéstelenül tapadtak a fegyverre.
— Egyet élve! — intettem figyelmeztetõen.
Ki volt már osztva, melyik zsoldos kié, nehogy egyre túl
sokan pazaroljuk a lõszert, míg egy másik sértetlenül lõhessen
vissza ránk.
A zsoldosok megjelentek. Az elsõ három elment
mellettünk, a másik kettõ is kibukkant, látómezõnkbe ért, és
azok egyike vett észre bennünket. Enyém volt az elsõ lövés
joga, ami egyben tûzparancsot jelentett a többieknek. Hát
lõttem!
Az õrjárat parancsnoka eldõlt, akár egy magatehetetlen
zsák. Lucien és Giulio is azonnal lõttek. Dubaya azt a férfit
lõtte le, aki észrevett bennünket. Az ötödik fogta csak ránk a
fegyverét, de látva a történteket, inkább menekült volna.
Meglõttem a lábát. A járdára esett. Giulio máris ott volt
mellette; míg mi hárman a halottakat ellenõriztük, az olasz
lefegyverezte a sebesültet.
Fiatal fiú volt, azt hiszem, angol. Merthogy Albion
nyelvén káromkodott és sziszegett. A golyó átfúrta lábszárát,
szépen vérzett is. Megszemléltem a sebét.
— Ha fél órán belül nem jutsz orvoshoz, bizony
elvérzel, kisöreg — közöltem vele a diagnózist. Ezt magától is
tudta, a szeme szikrákat hányt.
— Kik vagytok, és mi bajotok velünk? — de akkor
megpillantotta Dubayát, és világos volt a helyzet. Talán
szigetieknek nézett bennünket is? De nem ez volt a legnagyobb
gondja.
116
— Hol van Ranegra? — érdeklõdtem. Szelíden.

Nem is nagyon figyelt rám. De amikor a géppisztoly csöve is a
bordái közé nyomult, megértette a kérdés igazi lényegét is.
Nyelt egyet.
— Az ilyesmi... hadititok — mondta.
— Te meg elvérzel — így én. Már körülálltak
bennünket a többiek. Az angol arcán kín és gyötrelem, hegyes
orra ide-oda cikázott, kiutat keresett tekintete. De ilyen most
nem volt. Csak az az egy, amit én ajánlottam neki. Az emberek
lábai között látta azt a négy halottat is, akikkel egyetlen perccel
korábban még tréfálkozott, együtt volt, része volt egy
csapatnak. Most csak õ maradt. Egyedül.
— Elviszünk egy orvoshoz — folytattam —, amint
vége a dolognak, hazaküldünk Angliába, államköltségen. Mit
szólsz hozzá?
Idegen voltam itt, de úgy beszéltem, mintha jogom lenne
az Elnök-szigetek kormánya nevében intézkedni. Viszont
Dubaya is bólintott erre, márpedig ha õ egyetért, Torresnek
sem lesz ellenvetése...
— A másik sarkon lakik egy sebész — mondta a
lány jelentõségteljesen.
Giulio közben a környéket figyelte, hallgatózott. Nem lett
volna nagyon egészséges, ha most meglep minket egy másik
õrjárat. De reméltem, ugyanarra a környékre csak egy csapatot
küldenek.
Az angol végre megtalálta a megoldást.
— Vigyetek a sebészhez. Amint meglátom a
doktort, elmondok mindent.
Nem kellett többet szólnia. Magam nyúltam az egyik
hóna alá, felemeltem. Lucien megfogta a túloldalról, elöl ment
Dubaya, mögöttünk Giulio. Csaknem futólépésben vittük a
fiút végig az utcán. Dubaya megverte az egyik ház kapuját, és
kiabált a saját nyelvén. Mire Giulio is beért bennünket, az ajtó
nyílott. Az orvos szerencsére otthon volt, és nem kellett neki
117
NEMERE ISTVÁN
sokat beszélni. Még azt is megértette, miért kell most majd

házában ápolnia egy zsoldost. Dubaya nyelve sebesen pergett.
Amikor az orvos vizet és kötszert, meg mûszereket hozott, az
angolra néztem. Fájdalmas fintorral szólt.
— Ranegra a régi erõdben van, onnan irányítja a
harcokat. Rádiótelefonjai vannak, és persze testõrei. Legalább
tízen vannak vele.
Dubayára néztem, azonnal bólintott. Hát persze hogy
tudja, hol van az erõd. Otthagytuk az angolt, és ismét az utcán
voltunk. Úgy vettem észre, Dubayában megváltozott valami.
Ha ma reggel még nem is nagyon hitte, képes vagyok
végrehajtani tervemet — most már biztos lehetett benne. Hát,
ami igaz, az igaz — aligha van Afrikában még egy olyan
makacs és céltudatos ember, mint én!
— Akkor hát irány a régi erõd? — kérdezte a lány
keményen.
— Természetesen. Le kell vágni a sárkány fejét...
Tervem nagyon egyszerû volt: Ranegrát kell eltenni láb

alól. Ha az exdiktátor életét veszti, híveinek már nem fog
annyira tetszeni ez a kis háború, és nem lesz, aki gyõzelem
esetén kifizesse nekik az ígért pénzeket. Wammer, Queler és a
zsoldosok rájönnek majd, hogy már nincs miért küzdeni —
nem is beszélve az erõsen anyagi beállítottságú zsoldosokról.
Ismertem õket. Miért is nem jutott eszembe a dolog már elõbb?
Dubaya pontosan ugyanerre gondolt.
— Ezt már Mogambéban is megtehettük volna.
Vagy te, még a hajón — emlékeztetett, de nem volt
szemrehányás a hangjában. Nem válaszoltam.
A lány ment elöl, mi pedig a napfényes, forró utcán
haladtunk utána. A hõség kezdett elviselhetetlen lenni. Senki
sem járt ott rajtunk kívül. A lány igyekezett mellékutcákon
vezetni bennünket. Mind távolabb voltunk a kikötõtõl, s egy
meredek utcán kaptattunk fel, amikor a hátunk mögül
autózúgást hallottunk. Nem kellett vezényszó, azonnal
118
szétrebbentünk, mint a verebek. Négyen három kapu alatt

lapultunk fél térden. Egy terepjáró jött, nehezen küzdve az
emelkedõvel. A motor bõgött. Dubaya kilesett a szemközti
oldalon, és feljebb emelte a fegyver csövét. Ebbõl tudtam, kik
jöhetnek. Én nem tudtam kilesni, túl közel voltak már...
Aztán a jármû megérkezett a látómezõmbe, akárcsak az
imént az õrjárat. Lehet, ez is az volt, csak gépesítve... Elsõnek
nekem kellett lõnöm. Én vagyok ennek a kis csapatnak a
parancsnoka... Hagytam, hogy a jármû orra elguruljon elõttem,
még fedezékben lapultam. Csak hárman ültek a terepjárón, de
ezek résen lehettek Mert egy rövid sorozattal ugyan
lekaszáltam a sofõr mellett ülõ zsoldost, de a hátul ülõ férfinak
jó reflexei voltak, azonnal visszalõtt. Nem sok hiányzott, hogy
testem egy órával késõbb ismét belekerüljön a szerves
anyagok biológiai körforgásába. A golyók szinte a hajamat
súrolták. Szerencsére a többiek is lõttek, és ma már
megállapíthatatlan, kitalálta el azt a mesterlövészt. A sofõr
csak egy golyót kapott, de az éppen elég volt neki, lévén, hogy
a fejébe ment. Kizuhant az ülésbõl. Mielõtt mozdulni mertünk
volna, a vezetõ nélkül maradt kocsi motorja lefulladt, és a
jármû hátrafelé gurult. Elõbb az utca közepén, aztán
fokozatosan oldalirányba haladt. Giulio már rohant, de csak
akkor érte utól, amikor nagy csattanással nekifarolt egy
házfalnak.
A lövöldözés miatt a ház tulajdonosa ki sem mert nézni,
nemhogy reklamálta volna a fal megrongálását. Dubaya
lendült be elsõnek Giulio mellé, Lucien és én a hátsó ülésekre
kerültünk.
— Nyomás! — vezényelte az olasznak — Az erõd
odafönt van a dombon, már csak ötszáz méterre innen!
Giulio vállat vont, és gázt adott. Mindig ilyen flegma
lehetett, azt hiszem. Bár két kézzel fogta a volánt, azért láttam,
hogy a fegyvere is lövésre készen mered elõre a mellén. Lucien
nagyon nyugtalan volt, mint aki veszélyt sejt... Keskeny köves
119
NEMERE ISTVÁN
utcán haladtunk, majd kis térre értünk. Tudtam, csak

meglepetéssel gyõzhetünk. Most nem volt mögöttünk
ellenséges õrjárat, és nem tudtuk, hányan vannak az erõdben.
Az alacsony tetõk fölött már megláttam az erõdöt. Csipkés
falai itt-ott romosak voltak, egy csonka torony is
felmagasodott, majd azonnal eltakarta szemem elõl a
következõ tetõ. Mindenesetre megbecsültük a távolságot.
Dubaya talán úgy vélte, minél elõbb oda kell érnünk és
lecsapnunk. Én viszont óvatosabb voltam, már csak
eredendõen is. Nem kapkodok el semmit, fõleg nem egy ilyen
akcióban, ahol igen nagy a tét. Például mindnyájunk élete...
— Megállunk? — kérdezte Giulio kiáltva. Õ is úgy
gondolkodott, mint én.
— Most! — kiáltottam vissza. Dubaya csodálkozott
és talán, haragudott is. Már majdnem az erõd magasságában
voltunk, az utolsó házak takartak el bennünket. Ernyõszerûen
szétágazó fenyõk álltak, néhány afrikai akác és sok száraz
kóró. Az erõd — mint azt hamarosan megláttam, kilesve egy
sarok mögül — talán negyven méter széles, régi kõfalakkal
övezett belsõ torony volt, tetõ nélkül. Minden élesen ragyogott
a napfényben. Koradélután volt, és csönd. Itt senki sem lõtt. Itt
csak irányították a csatákat. Hamarosan felfedeztem egy
antennát is, a falra erõsítették. Új volt, csillogó. A kábele eltûnt
a fal mögött. Nem kétséges, a sebesült angol igazat mondott: ez
a hír- és irányító központ. Akkor hát tényleg itt kell lennie
Ranegrának is. Õrt nem láttam, de ösztönösen éreztem,
biztosan van ilyen. Ranegra sajnos nem hülye, és a zsoldosok
még kevésbé. A saját biztonságukra mindig gondolnak.
— Kevesen vagyunk — mondta Lucien
gondterhelten. Bajusza szomorúan lógott; egy kedveszegett
rozmárra emlékeztetett.
— Annak is vannak elõnyei — vágtam rá gyorsan.
Még csak az hiányzik, hogy népszavazást rendezzünk az akció
tervérõl vagy körülményeirõl. Nem ezért jöttünk Trubbából
120
idáig a tengeren, hogy most sokáig, túl sokáig töprengjünk.

Dubaya ajkát rágva figyelte a környéket, aztán megszólalt.
— Az egyetlen bejárat a túloldalról van. Keskeny.
Máshol nem lehet bejutni.
Semmi föld alatti járat, alagút? — kérdezte a francia.
Alighanem gyermekkori olvasmányai vagy a mostanában
látott videofilmek jutottak eszébe.
— Felejtsd el. Itt kell bejutni — mondta a lány.
— Ráadásul, ha nem sikerül azonnal, rádión
segítséget hívhatnak, és akkor kutyaszorítóba kerülünk —
tettem hozzá. Giulio is kinézett, õ is az antennát leste.
Átnéztük, mivel rendelkezünk. Volt három gránát, a négy
géppisztolyba tizenöt tár. A dzsipben is találtunk egy plusz
fegyvert és két gránátot.
— Öt gránáttal már lehet valamit kezdeni — sugallta
Giulio.
Én közben tervet kovácsoltam, és hamarosan kész is volt.
Suttogva avattam be társaimat. Dubaya nem volt elragadtatva
tõle, de a fiúknak tetszett, és így õ is beadta a derekát. Gyorsan
pontosítottunk néhány részletet. A lány nekem adta fegyverét,
de a tartalék tárak a zubbonya zsebében maradtak Most
egymással szemben álltunk, kezemben dupla súllyal és a
lelkemben is. Hiszen, ha baj éri Dubayát... Nagy volt a
kockázat.
— A zsoldosok téged nem ismernek — suttogtam.
— Reméljük — felelte. Már csak egymás szemét
láttuk. Nem volt semmi közöttünk, tán csak a hallgatag
kozmosz.
— Mit mondjak Torresnek, ha... — nem kellett
befejeznem. „Ha nem jönnél vissza élve.”
— Hogy nagyon szerettem — felelte keményen.
Meg sem rezdült a szeme. Nagyon szeretted? Ez azt jelenti,
most is szereted, gondoltam. Nyeltem egyet, és csak némán
121
NEMERE ISTVÁN
bólintottam. Megmondom, biztosan megmondom, Dubaya.

Ennyivel igazán tartozom neked. És Torresnek is.
Giulio hallgatott. Lucien várt. Dubaya is várt még
valamire. Talán egy szóra... Amit nekem kellett volna
kimondanom.
— Vigyázz magadra — suttogtam végül. A többit
tudnia, éreznie kellett volna.
Hirtelen sarkon fordult és ment. Intésemre a többiek
elindultak Társaim jobbra, én balra. Megkerültem egy házat,
aztán a kórók között csúsztam közelebb a falakhoz. Az erõd
bejárata nyugat felõl volt, most odasütött a nap. Még nem
láttam õröket, amikor hátam már a falhoz tapadt. Odafönt sem
mozdult senki. De biztosan voltak itt. A fal mögött is.
Elõbbre csúsztam, a kapu felé. A fal körkörösen elhajlott,
minden fél lépésre újabb és újabb területet láttam. A kapu kissé
kiállt a régi várfalból. Felül lõrések, de olyan keskenyek, hogy
azokon nem hajolhatott ki senki. Így nem is nézhetett le a fal
tövébe. Némi zajt hallottam. Egyik vállamon a saját
fegyverem, másikon Dubayáé. Megmondtam a fiúknak, amíg
lehet, csöndben tevékenykedünk. Ezért jó, hogy van tõröm is.
Már csak centiméterenként csúsztam elõbbre. Tudtam, az
ellenkezõ oldalon ugyanezt teszi Lucien is, Giulio pedig
valamivel távolabb afféle tartalék erõként várakozik még.
Lépteket hallottam. Könnyedén, álgondtalanul jött a lány,
egyenesen a kapu felé. Hamarosan a látómezõmbe ért. Nem
nézett rám. Most csak nõ volt; nadrágja, katonás zubbonya
ellenére. Rövid fekete haja, szép szeme, termete másnak sem
juttathatja eszébe, hogy Dubaya veszélyt jelenthet.
Ellenkezõleg. Andalító volt, nyugalmat sugalló.
Tõrrel a kézben ismét elõbbre csúsztam. Lucient nem
láttam, de ott volt õ is, alig hat-hét méterre tõlem. Ha most
jönne még egy terepjárós járõr, nem lenne más választásunk,
tüzet kellene nyitnunk, és a meglepetésszerû támadást elvinné
az ördög...
122
Dubaya lassú léptekkel jött. És akkor megláttam egy õrt.

Nekem háttal lépett elõbbre. Nézte a lányt. Aztán láttam egy
másikat is. Két zsoldos állt tehát a kapuban. És ha többen
vannak, de túl késõn veszem észre a harmadikat? Az ilyen
tévedés sokba kerülhet!
Amint Dubaya beszélni kezdett, nem kellett annyira
csöndesen viselkednem. Megint elõbbre léptem, vigyázva,
nehogy meglássanak a szemük sarkában. Még három méterre
lehettem a hozzám közelebb állóhoz. Dubaya portugálul
kezdett beszélni hozzájuk, tudva, hogy ezt úgysem értik.
Mutogatott is a szomszéd utca felé.
— Mit mond? — kérdezte az egyik tanácstalanul.
— Beszélj érthetõbben, kislány! — így a másik.
Láttam a testtartásukon, nem gyanítanak veszélyt. Csak a
lányt látták. Dubaya kedvesen mosolygott. Aztán az egyiknek
könnyedén megcirógatta az arcát is. Amaz elkapta a lány
csuklóját, de a mozdulat nem volt ellenséges. Inkább férfias...
Nekem felment a vérnyomásom, egyik újam az Uzi ravaszára
szorult, a másik kezem acélkapocsként vette körül a tõr
markolatát...
Dubaya csiklandósan nevetett, mint akinek kedvére van a
széptevés. A zsoldosok felbátorodtak. Fegyverük a hátukon.
Az egyik elkapta a lányt, a másik mosolyogva közeledett... Ez
volt hozzám a legközelebb. Dubaya finoman kibontakozott a
férfi karjaiból, majd váratlanul... átöltette erõsen, lefogva
egyszerre mindkét kezét. És közben odaszólt a másiknak.
— Nézz csak hátra!
Most már olyan nyelven, amit az is értett. Önkéntelenül
hátrapillantott a válla fölött. Keze már kapott volna a
fegyverért, amikor tekintetünk találkozott.
— Ne mozdulj — jegyeztem meg halkan. Az Uzi
csöve alig két méterre volt tõle. Ugyanakkor bukkant fel
Lucien is, a másik pasasra szegezte fegyverét. Akkor Dubaya
gyorsan ellépett a zsoldostól.
123
NEMERE ISTVÁN
— Gyere ide! — parancsolta Lucien a magáénak.

— Te meg hozzám — szóltam az enyémnek.
Dubaya ott maradt középen, és benézett a kapun. Minden
rendben, intett felém. Odadobtam a fegyverét, elkapta a
levegõben, mint egy profi. Az is volt.
A zsoldos a földre dobta fegyverét.
— Fordulj meg! — parancsoltam. Habozva
engedelmeskedett. Puskatussal ütöttem le, nem túl erõsen.
Néhány óra múlva ismét harcképes lesz, ha túléli. Reméltem,
addigra már véget vetünk ennek a szomorú színjátéknak a
szigeteken.
A másik zsoldos ugyanígy járt. Jött Giulio, felvette a
fegyvereiket, egyet Luciennek adott. Ott álltunk négyen a
kapuban, és már aligha volt lehetõségünk tovább álcázni
magunkat. Dubaya nõi bájai sem segíthettek. Az ájult õröket
behúztuk a kórók közé. Aztán csak egy pillantást vetettünk
egymásra. Elõre indultam. Ha én vagyok a parancsnok, nem
habozhatok. Ahogy annak idején Barringos szigetén,
Európában vagy a Zambézi mentén is. Embereid csak akkor
engedelmeskednek, ha nem bújsz a hátuk mögé. Látniok kell,
hogy többre vagy képes, mint õk.
A régi falak között hûvös volt. Jólesett most a hõség után.
Árnyék fedett be, védõen. A kapuboltozat alatt itt-ott kövek
hevertek, nemrégen eshettek ki a falból. A kis udvaron csak
egy terepjáró állt, úgy látszik, a szigeteken mindenki csak
ilyennel közlekedik. Valamivel késõbb láttam, hogy az
öregtoronyba vezetõ ajtó helyén csak egy fekete nyílás ásít. Az
erõd egykori portugál tulajdonosai biztosan szép ajtókat
építettek be, de hol vannak azok már... A dzsip üres volt. Egy
másik, szintén ajtó nélküli nyílásban lépcsõt láttam, ezek lefelé
vezettek. Vannak hát föld alatti helyiségek is.
Halkan mentünk. Mutattam Giuliónak: nézze meg, mi
van a lépcsõnél. Én a torony ajtaja felé mentem. Inkább csak
éreztem, mintsem láttam, hogy Dubaya oldalazva közeledik a
124
falhoz, Lucien pedig a dzsipet célozta meg. Giulio megperdült,

szemügyre vette a hátunk mögött maradt várfalat. Nem lehetett
ott õr, mert az olasz nyugodtan fordult vissza, és ballagott
tovább a másik ajtóhoz.
Még nem értem a toronyhoz, amikor bentrõl lépteket
hallottam. Valaki jött kifelé. Vagy többen is? Már ugrottam
volna félre, de rájöttem: a közeledõ látja az árnyékomat. Az
már a bejárat elõtt volt. Ha elugrom, gyanút fog, és riasztja
társait. Így viszont... azt hiszi, mert azt kell hinnie, hogy
bennfentes vagyok. A bézsszínû zubbonyom talán elég lesz,
hogy megtévessze... És az ilyenkor szokásos magabiztos,
szemtelen viselkedésem...
Szakállas zsoldos bukkant fel, harminc körül lehetett.
Rám bámult.
— Who are you? — kérdezte angolul. Ez is
Albionból keveredett ide, biztosan. Ki vagy? Jó kérdés! Erre
sokféleképpen lehetne válaszolni. Például egy golyóval. De az
hangos lenne, túl hangos. És korai.
— Dupont a hármas csapatból — mondtam gyorsan,
franciásan ropogtatva az r-eket. — Nem emlékszel rám?
Tegnap reggel Morenónál majdnem egyszerre szálltunk partra
— elmentem volna mellette, de elkapta a karomat.
— Nem te vagy az, akit Ranegra kerestet? Az a
Monti vagy hogy hívják?
— És akkor idejönnék egyedül? — feleltem
kérdéssel. Ezen elgondolkozott... volna, ha nem pillantja meg
Lucient a dzsip mögött. Társam eléggé óvatlanul fölbukkant.
Az angol azonnal tudta, igaza volt az imént, én vagyok Monti,
és idejöttem a társaimmal, megtámadtam az erõdöt. Riadó...!
— ordította volna, már nyílt a szája, és én mindezt jól láttam.
Villámsebesen kellett cselekednem, nem volt idõ semmire.
Lõni sem lehetett. Hát a kezem, akár a rakéta, elindult.
Tenyerem élével csaptam a torkára. Ez sajnos halálos ütés
szokott lenni, hiszen a gége beugrik, és a páciens megfullad.
125
NEMERE ISTVÁN
Ha nem sieti el a dolgot, csak leütjük, és betesszük egy hûvös

fal tövébe, megússza élve. Így más lett a sorsa.
Átléptem a lerogyó testet. Dubaya elvette a fegyverét.
Most már minden társamnak kettõ volt, csak nekem egy, a
kedvenc Uzim. A torony bejáratánál voltunk, egyetlen lövés
nélkül. Ez lenne a szigetet megtámadó zsoldossereg
agyközpontja?
— Lucien, itt maradsz — súgtam a fiúnak. Nem
örült, de engedelmeskedett.
Giulio lenézett a lépcsõn, majd felém fordult, és vállait
vonogatta. Tehát ott semmit sem látott. Gyorsan döntenem
kellett — nem lenne jó, ha onnan hátba támadnának
bennünket. Ezért jó is, ha Lucien ott marad a bejáratnál.
— Gyere velünk — intettem az olasznak, és
elõrementem. Dubaya és Giulio követtek.
A torony alja sötét volt. Itt be volt deszkázva az elsõ szint
teteje. Egy lõrésen jött be némi fény, azon át láttam távolabb az
alacsony házakat. Egy kõlépcsõ vitt felfelé. Alul nem volt más.
Csak az az út. Míg haboztam, Giulio szótlanul megkerült és
elõrement. Nem szeretem az engedetlenséget, de mivel a
legteljesebb csöndben kellett maradnunk, hát nem szóltam. A
nyomába eredtünk.
Az elsõ szinten kormos kövek között volt egy ajtónyílás.
Guilio odaért, benézett...
Még négy méter választott el tõle, amikor feldübörgött
egy fegyver. Giulio nem is kiáltott — erre sem maradt ideje. A
golyók valósággal kilökték testét a lépcsõre. Még annyit
láttam, hogy a melle és a feje egyetlen véres massza — és máris
a falnál voltam. Dubaya egyetlen ugrással követte példámat.
Agyamban villámgyorsan vágtattak a gondolatok: valaki lesett
ránk, tudta, hogy jövünk, felkészült. Most is ott van! Lehet,
nincs egyedül? Ha kiugrik, és ránk fordul géppisztolyával, már
csak egy rövid sorozatra való van a tárjában, hisz legalább húsz
lövedéket eresztett szegény Giulióba.
126
Szabad kezem rátalált egy gránátra, ami az övemen

lógott. Intettem Dubayának: vissza...! Hátrább! A szememet
sem vettem le az ajtóról. Giulio még hörgött egyet, aztán
mozdulatlanul feküdt, a feje mélyebben, a lába néhány fokkal
magasabban. Ömlött belõle a vér...
Lábam lassan csúszott elõre, még két fok... már csak
egy... Aztán elég közel voltam ahhoz, hogy bedobjam a
gránátot. És nem haboztam.
A detonáció gyors volt és hatásos. Az õsi falak ezt is
kibírták. Kevésbé azok az emberek, akik a teremben voltak, és
talán éppen akkor rohamoztak volna meg bennünket. Talán fél
másodperccel késtek csak el, de nekik éppen elég volt ennyi is.
Egy véres halott a küszöbre esett, ezt láttam csak. Ugyanakkor
alulról lövéseket hallottam. Lucient is megtámadták? Még
beszorulunk a végén!
— Menj le, és segíts neki! — parancsoltam a
lánynak Tett egy mozdulatot, amibõl értettem: szívesebben
jönne velem. De nem volt idõ ellenkezésre. Dubaya lefutott a
lépcsõn, és hamarosan hallottam egyik fegyverét dörögni.
Giulio géppisztolya a lábamnál hevert, felvettem. Csak a
csövét tettem be az ajtón, és kaszáltam egy hosszú sorozatot.
Nem jött válasz. Még vártam fél percig, aztán hirtelen
beugrottam, magam elé tartva mindkét géppisztolyt.
Csak három zsoldost láttam a padlón. Egyik sem mozdult.
A szobában nem volt más. De egy faajtó félig nyitva vezetett a
torony másik helyiségébe. A réseken át mintha mozdult volna
valami. Valaki? Nem várhattam. Két géppisztoly ontotta a
golyókat, a deszkákból forgács sem maradt. Az ajtó
egyszerûen eltûnt. Valaki a földre zuhant. De nem volt
egyedül, csak egy géppisztolycsövet láttam kibukkanni.
Repültem a padlóra. Mögöttem a kövek sikoltoztak a
becsapódó lövedékektõl. Hiába lõttem, a pasas jól bújt.
Éreztem, ott van valahol, és vár... A fal tövébe gördültem,
hatalmasat ordítottam — ahogyan annyi kisebb csatában
127
NEMERE ISTVÁN
hallottam azoktól, akiket valóban halálos találat ért. Felültem,

hogy jól megtámaszthassam testemet, csak az Uzival céloztam
az ajtó felé. A lábaimat nem mozdítottam. Mielõtt engem
meglát, a lábaimat látja majd. Hadd higgye, hogy végem!
Egy percig nem mozdult. Odalent még dörögtek a
fegyverek. Aztán elõször a fegyvercsövet pillantottam meg,
szinte úszott a levegõben, lassan, lassan. Majd egy pár kézfej a
fekete fémen, végül valamivel fölötte kibukkant egy arc is.
Alacsony ember volt, és az utolsó ezredmásodpercben már
tudtam is, ki az. Wammer. Wammer, a menedzser, az
ügynökök ügynöke, a nagy szervezõ. Ranegra jobb keze.
Talán hasznát vehetem? Vagy lõjek? Iszonyúan kevés
volt az idõ. Az arcát láttam, és akkor õ is látta már, hogy még
élek. Lõnöm kellett. A fegyverére. Az valósággal kirobbant a
kezébõl, amikor telibe találtam egy sorozattal. Odalettek az
ujjai, meg az egyik kézfeje is. Sikoltva vágódott hátra. Mielõtt
feltérdelt volna, máris ott voltam mellette. A szobában nem
volt más. Csak egy rádióadó az asztalon, és a kifelé vezetõ
kábel. — jaj, jaj! — kiabálta a pasas. Nem volt zsoldos, de
éppen nekem dicsekedett Mogambéban, hogy ha kell, õ is tud
lõni. Hát így tudott.
— Kuss, szóltam rá szelíden. Volt ott kötszer is,
odalöktem neki néhány tekercset. — Kösd be magad,
menedzser! Hol van Ranegra?
Csak jajongott, alighanem még siketen a
fegyverdörgéstõl. Elkaptam a zakóját, persze õ is benne volt,
feldobtam az egyetlen székre.
— Ranegra...? — ordítottam. Odalent még lõttek.
Wammer vinnyogott a fájdalomtól.
Kinéztem az ablakon, mert itt az egykori lõrést
kitágították valakik. Az udvaron négy férfi próbálta bevenni az
ajtót, amit Lucien és Dubaya védtek. Fentrõl szépen láttam a
helyzetet, kettõt le is lõttem közülük, a másik kettõ túl közel
volt a falhoz, csak fegyverük dörgését hallottam.
128
Éppen jókor fordultam vissza a szoba felé. Wammer,

nagy jajongása közepette ravaszul éppen felkapta volna iménti
fegyverét. Nem lehettem biztos benne, használható-e még az
Uzi. Kénytelen voltam ezúttal a lábába lõni, nehogy odaérjen.
Úgy esett a padlóra, mint akit elkaszáltak. Valósággal sírt.
— Most már elmondhatod, hol van Ranegra — az én
Uzim a homlokát érintette. Rémülten meredt rám. Meg volt
gyõzõdve, hogy ez lesz az utolsó perce.
Nem rajtam múlott, hogy igaza lett. Egy árny tûnt fel az
elsõ szobában, csak félszemmel láttam valami villanást... Az
ujjaim automaták voltak, maguk is fegyverek. Az Uzi egyetlen
lövést adott le, Wammer eldõlt. A szobába egy gránát repült
be, éppen a lábam elõtt pörgött. Az ötlet maga volt az
ÉLETÖSZTÖN, hisz tudtam, fedezékbe már nem mehetek,
késõ volt. Felkaptam és kivágtam az ablakon. Ha véletlenül a
falat találom el vele, és visszaesik a szobába, végem van. De
tágas volt az ablak... Sejtettem, hogy nem fog leérni, még a
levegõben robbant. Pattantam a falhoz. Odakünn hatalmas volt
a dörrenés, megrázkódtak az öreg várfalak. Hátamban éreztem
a hûvös nyirkosságot, még a lélegzetemet is visszatartottam.
Valaki üvöltött odalent, talán Lucien...
Nem néztem Wammerre, tudtam, már nincs is feje. Csak a
törzse hevert a padlón. Az Uzim tárában volt még elég golyó...
Kiléptem, és lõttem jobbra, ahol a gránáthajigáló
ellenfelet sejtettem. Szerencsém volt, azt hiszem. Mert ha
mégis a bal oldalán állt volna, ott maradok holtan, talán
rosszabb állapotban, mint a szerencsétlen Wammer. De a fickó
jobb oldalon volt, ahová elõször lõttem. Csak egy golyót
eresztett meg, az sajnos éppen eltalálta a vállamat. Éles volt a
fájdalom, kiáltottam is. A zubbonyomból azon a helyen semmi
sem maradt, a golyó ugyan csak súrolta bõrömet, de azért elvitt
egy darab izmot, bõven vérzett a helye.
Az én emberem meg lassan dõlt el. Megismertem — az a
fekete bõrû pasas volt, az egyik harcos, akivel Wammer
129
NEMERE ISTVÁN
próbaképpen összeeresztett négy nappal ezelõtt hajnalban

Mogambéban, a zsoldosok szállásán.
Ösztönösen lõttem még egyszer, és végre eldõlt. A
bejárati ajtót figyelve cseréltem tárat, aztán közelebb mentem
hozzá. Vér, habos vér jött a száján — tüdõlövés. Elvettem a
fegyverét és két tartalék tárat.
A toronynak nem volt több szintje. De szemben, Giulio
szörnyû holtteste mögött láttam egy keskeny rést a kövek
között. Valami ajtóféle lehetett az is... Benéztem volna, amikor
Dubaya sikoltott lentrõl.
— Daniel... Segíts!
Elfordultam a nyílástól, és száguldottam le a lépcsõn. A
lány hangjában annyi kétségbeesés volt.
Az ajtónál nem láttam senkit. Kicsit odébb hevert Lucien,
fejébõl vér szivárgott. Kezében fegyvere, övén két érintetlen
gránát. Hol van Dubaya?
Valaki lõtt, alighanem felém. Úgy buktam a padlóra,
mintha az életem függne ettõl a mozdulattól — és alighanem
így is volt. Lucien mellé csúsztam.
— Nem kapod meg a százezer dollárt — suttogtam
sajnálkozva.
Lucien már nem hallotta szavaimat. Teste fogta föl a
nekem szánt golyókat, míg lecsatoltam övérõl a gránátokat.
Aztán elkúsztam tõle. Még mindig nem tudtam, hol lehet
Dubaya. Most nem hallottam kiáltásait. Csönd volt az
udvaron.
— Hé, Monti! — harsant egy kiáltás. Nem ismertem
a gazdáját, de valamelyik zsoldos lehetett. Oly egyforma és
jellegzetes a stílusuk, de még a hangjuk is.
Lassan emelkedtem fel. Egy lõrés volt mellettem, centirõl
centire csúsztam odébb, míg szemem egy vonalba került vele.
Csak két zsoldost láttam. Valamelyik az itteni õrségbõl? Ezek
voltak odalent, hogy az ördög vigye el õket! Hányan lehetnek
még?
130
— Monti, elkaptuk a lányt! — kiabálta amaz. Ezt

sejtettem enélkül is. — Elengedjük, ha megadod magadat!
Nagyon ostobának kellett volna lennem, hogy ezt
elhiggyem. De mert felajánlották, és azt hitték, elhiszem — hát
õk voltak az ostobák. Lázasan töprengtem, mit tehetek.
Hogyan szabadítsam ki a lányt? Mit mondana Torres, ha
megtudná, hogy az akciónk sikertelen volt, és odaveszett
Dubaya? Erre nem is akartam gondolni. Két társam már
meghalt, mégsem értük el a célt! Ranegra még él, és nem
tudom, hol van!
— Várjatok! — kiáltottam. — Hadd gondolkozzam!
Reméltem, tényleg várnak. Reméltem, Dubaya már ismer
annyira, hogy tudja: nem adom fel. Ki fogom szabadítani. És
reméltem, a zsoldosok meg elég hülyék ahhoz, hogy ne
gyanakodjanak. Vajon mennyi idõt nyertem? Egy egész
percet? Aligha többet, az szinte biztos. Az ördögbe is, mi
tegyek...?
Lebuktam, vállamba fájdalom nyilallt. A lõrés alatt
siettem hátra, halottak fölött lépkedtem. Csönd volt most
idebent, és odakünn is. Már nem gondoltam a résre, ahol
valami helyiség lehet még. Most csak Dubaya volt a fontos.
Láttam, a másik lõrés valamivel alacsonyabban volt a falban,
odakúsztam, és ezen keresztül végre megláttam a lányt is. Az
erõd túlsó falánál állt három zsoldos között. Kettõ a karját
markolta, a harmadik rászegezte géppisztolyát. Dubayánál már
nem volt fegyver. Hányan lehetnek ezen az oldalon? Akiket
innen nem láthatok? Mi lesz, ha tüzet nyitok amazokra?
Két másodperc alatt kész volt a tervem. Kétségbeesett
terv, annyi biztos. Vagy sikerül, vagy... vagy vége a lánynak és
talán nekem is. Remegett a kezem, kivártam. Elõ egy gránátot,
egyes lövésre állítani az Uzit. Kétszáz méterrõl is el lehet vele
találni egy ember fejét, azok pedig ötvenre sincsenek... De nem
sebesült vállal, lihegve, ilyen feszült helyzetben!
131
NEMERE ISTVÁN
Az egyik gránátot letettem a kõpárkányra, magam elé. Az

Uzi csövét is melléje helyeztem, sõt egy próbacélzást is
végeztem. Tisztán láttam azt a három pasast. Õk talán
megfeledkeztek a lõrésekrõl. Egyszerre kell ártalmatlanná
tennem mindet!
Kibiztosítottam a gránátot, számoltam. Egy... kettõ...
Odakünn az a zsoldos megint nekem kiabált. „Monti...!.”,
minden idegszálam a felszínen, a bõrömön volt, magam
voltam most az IDÕ, csak két és fél másodperc az élet! Aztán
kiejtettem a gránátot a résen, egészen közel a falhoz. A többi
zsoldos itt lapulhat alattam, rám várnak, hogy kilépjek és
összekaszaboljanak!
Ahogy eltûnt szemem elõl a gránát, odakerült az Uzi
célgömbje. A Dubayára fegyvert fogó férfi tarkója. Nem, nem
téveszthetem el! Afrika, most segíts! Miért harcoltam, miért
lõttem, miért öltem annyiszor eddig? Ez a legfontosabb lövés
életemben! Dubayáért...
Egyszerre dörrent lövésem, és robbant a gránát, még
mielõtt leért volna a földre. A fegyvert markoló férfi
megingott, és én tudtam, eltaláltam. Ezt mindig megérzem. A
fegyver csöve odébb kúszott, és a bal oldali pasas melle került
a célgömb elé. Ez fogta erõsen Dubaya karját, markolta
fájdalmasan... Dögölj meg! sziszegtem, de csak gondolatban.
Ilyen lövésnél az ember lélegzetet sem vehet, nemhogy
beszéljen. Az egyes lövés elment, és a fegyverem máris fordult
a másik férfira. Harmadszor is lõttem. A többi Dubaya dolga.
A második gránát került a kezembe, kirántani a gyutacsot, egy,
kettõ, kettõ és fél... ki a résen!
Ha maradtak is élõk az elsõ detonáció után, a második
biztosan végzett velük. Láttam Dubayát — egyedül állt a
falnál. Aztán eltûnt a szemem elõl. Nagyon helyesen reagált,
biztosan valami fedezéket keresett. Nem érdekelt most
Ranegra, kirohantam az udvarra. Az egyik sebesülten fekvõ
zsoldos felült. Fél arca vérben úszott, de nagyon is rendben
132
volt még a karja, az esze. Éppen rám akart lõni, amikor

meglátott. Csak üres volt a tár... Fegyvere szárazon kattant
egyet. A férfi tehetetlenül leeresztette a fegyvert.
Körbepillantottam — sehol egy élõ.
— Élni akarsz? — kérdeztem, leguggolva vele
szemben. A hátam mögött a fal. A zsoldos alighanem német
volt, ki tudja, hol toborozták. Talán egykori légiós volt,
Dzsibutiban vagy a Comore-szigeteken.
— Persze — felelte kicsiny mohó fénnyel a
szemében, miközben nagy fájdalmai lehettek. Az udvar túlsó
sarkában még pattogva égett a terepjáró.
— Akkor mondd meg, hol van Ranegra? —
kérdeztem. Közben a fickó háta mögött, a szemközti fal
tövében megpillantottam Dubayát. Éppen elvette az egyik
halott zsoldos fegyverét, aztán tele tárakat szedett össze.
Felnézett, megkönnyebbülten intett. Visszaintettem.
És akkor történt.
Motorzúgás hallatszott a kapu felõl. Mielõtt a közeledõ
autó megjelent volna, felugrottam, és a legközelebbi ajtóhoz
futottam. Láttam, hogy Dubaya is errefelé rohan. Az ajtónál
megtorpantam, tárat cseréltem. Dubaya még mindig rohant
felém, nem sürgettem. Csak arra vigyáztam, ne legyek egy
vonalban vele és az erõd kapujával. Így nem tudnék lõni,
amikor felbukkannak amazok...
Dubayának még vagy nyolc méter hiányzott az ajtóig,
amikor megláttam egy autó orrát. Nem terepjáró, hanem
valamilyen kisteher volt, nehézkesen fordult be az útról a
keskeny kapunyílásba. Megvártam, míg fél méterrel elõbbre
jön, és már látszott a szélvédõ, meg az elöl ülõk is. Ahogy
sejtettem, zsoldosok voltak, és talán nem tudták még, mi
történik az erõdben, mert eléggé vigyázatlanul jöttek. Én az õ
helyükben megtorpantam volna az autóval odakünn, és
gyalogosan rohamoztam volna a bejáratot...
133
NEMERE ISTVÁN
Még egy gránátom volt, de most nem vethettem be. Az

Uzi felugatott a kezemben, a szélvédõ millió csillogó szilánkra
rebbent szét, valaki kiáltott fájdalmasan. Az autónak is adtam
néhány lövedéket, a motor lefulladt. De azért gurult befelé.
Dubaya végre elérte az ajtót, mögöttünk sötét homály ásított. A
lány valósággal berepült a nyíláson, én meg fél térdre
ereszkedve lõttem. A kisteher tömve volt zsoldosokkal,
közülük többen lõttek már felénk. Még nem húzódtam vissza,
de világos volt: nem tarthatom magamat sokáig, egyedül.
Dubaya szó nélkül elém kuporodott és õ is lõtt, de rászóltam.
— Menj le, és nézd meg, van-e kiút!
Féltem egyedül elengedni, de mit tehettem volna?
Lucien testét is ott láttam a közelben. Szegény fiú, itt ért
véget az élete. Mogambéban mint Ranegra zsoldosa indult el,
de mire ideértünk, már velem harcolt, amazok ellen. Ki tudja,
mi lett volna a sorsa, ha nem áll a szigetiek mellé?
Egy ismerõst is láttam. Queler, ezúttal nem fehér, hanem
valamilyen kávébarna öltönyben ordította parancsait. Nofene,
az európai bankárok és foszfátkereskedõk ugyancsak agilis
segítõt küldtek az Elnök-szigetekre! Quelernél is volt fegyver,
de láttam, nem nagyon tud vele bánni. Csak
össze-visszaordítozott amazoknak. A zsoldosok szemlátomást
nem nagyon figyeltek rá, különben még nagyobb lett volna
köztük a zavar. Mert így sem volt ez fegyelmezett csapat. Egy
jó európai vagy amerikai kommandós osztag könnyen
végezhetett volna velük. De itt most csak én voltam, egyedül.
És Dubaya.
— Dubaya...
Kiáltottam neki, nem válaszolt. A lefelé vezetõ
kõlépcsõkön senki sem mozdult. A zsoldosok az udvaron már
tudták, honnan kapták az imént a golyókat, hát errefelé
záporoztak a sorozatok. Rejtõznöm kellett, és ez azt is
jelentette: nem tarthatom õket szemmel. Egy perc, és felváltva
lõve már a bejáratnál lesznek. Ha nincs más kiút, itt a vég...
134
Le kellett rohannom. A nyílásban kõszilánkok repdestek,

a golyók csengve verõdtek vissza, életveszélyes lett volna ott
maradni.
— Dubaya...
Valahonnan visszakiáltott, nem tudom, megnyugtatóan
vagy milyen hangon, mert akkor már nagy csönd lett odafönt.
Nem tudtam, tényleg elhallgattak-e a fegyverek, vagy én
siketültem meg? Nem lett volna csoda egy ilyen nap után.
Akkor eszembe sem jutott, hogy még mindig délután van.
Odafönt fényesen süt a nap, és a városban talán másutt is
folynak a harcok. Én, Daniel Skagen, újabban Monti,
negyvenvalahány éves „harcos” most merülök a régi reggari
erõd alá, ahol... ki tudja, mi lesz velem?
Homályos folyosón álltam, hideg volt és nyirkos, a
falakon talán salétrom és nedvesség... Dubaya állt elõttem.
— Nincs itt senki, csak néhány térkép meg üres
konyakosüveg.
— Ranegra búvóhelye volt — suttogtam. —
Elkéstünk?
Dubaya nem válaszolt. Felfelé figyelt. A lépcsõ felõl
kiáltásokat hallottunk. Nem kellett szólnom a lánynak —
visszafutottunk a lépcsõ aljába. Éppen három zsoldos akart
lefelé indulni. Mi a sötétben jól láttuk õket a fényben, õk
minket nem láthattak. Lõttünk. Lehanyatlottak, eltûntek.
— Maradj itt, és lõj, ha jönnek — mondtam.
Elrohantam.
A folyosó rövid volt. Egy sarokban fadézsa állt, csaknem
színültig valamilyen folyadékkal. Víz volt, mint
meggyõzõdtem róla. Ivásra ugyan nem merném használni,
végtére is ezen az éghajlaton az európai embernek minden
korty az utolsó is lehet, ha ismeretlen eredetû, talán fertõzött
vizet iszik. A legutolsó szobában teljesen sötét volt, a
másikban volt a padlón az, amit Dubaya mondott: néhány
térkép, két konyakosüveg. Az egyik félig volt, gyorsan
135
NEMERE ISTVÁN
kinyitottam, és a folyadékból öntöttem a vállsebemre. A

leggyakrabban csak erre szoktam használni ezt a nemes nedût.
Szívtam a fogamat, úgy csípett, de legalább fertõtlenített. A
sarokban kilõtt töltényhüvelyek, semmi más. A legelsõ szoba
csak egy kõfalú nyílás volt, máskor talán állatok búvóhelye,
macskaszag terjengett. Itt megsüllyedt a lábam a homokban.
Padló sem volt.
Visszamentem Dubayához. Az ellenség most nem
támadott.
— Nincs kijárat — mondta.
Tudtam már. Egymásra néztünk. Csapzott, verejtékes
homlok, a nyakán is izzadt, nem volt most szép. Valahogy
mégis vonzott. Kinyújtottam a kezemet, megfogtam a vállát,
közelebb húztam.
— Legfeljebb meghalunk, kicsi Dubaya.
Nem csókolt meg, pedig az ajka nagyon közel volt.
Mélyeket lélegeztünk. Odaföntrõl zaj hallatszott,
szétugrottunk, mint a csínyen rajtakapott gyerekek. De semmit
sem láttunk.
Így telt el egy perc.
— Te is érzed? — suttogtam. — Benzinszag.
Dubaya bólintott. Erõsen figyeltem a lépcsõt. Ellenség
sehol, de a szag erõsödik... Végre majdnem egyszerre
pillantottuk meg a lépcsõn közelgõ folyadékot.
— Benzint öntenek le — mondta a lány.
— Méghozzá nem sajnálják. Már legalább három
kannával jön — jegyeztem meg.
A sötét folt felül szélesen, alul egyre keskenyebben
közeledett felénk. A benzint valóban kannaszám öntötték le.
Láttam, a lenti helyiségek mind mélyebben vannak, mint a
legalsó lépcsõfok.
— Amint megtelik, felgyújtják — mondtam borúsan
és az eszem megint járni kezdett. Mit tegyünk?
136
— Elégünk, mint a... mint a... — Dubaya nem is

tudta, hirtelen mihez hasonlítsa sorsunkat. A benzin közben
folyt, egyre csak folyt, már elérte az utolsó lépcsõt.
— Várj itt — mondtam és megint bementem a
szobákba.
A vizeshordónál letettem az Uzit úgy, hogy azonnal
felkaphassam, majd ledobtam ruháimat. Amikor az ingemet
húztam, sebem fájt, és kissé vérzett. A vizesedénybe gyûrtem
zubbonyomat, nadrágomat. Aztán a fejemet is belemártottam,
hogy a hajam csuromvizes lett. Az ingemet kettétéptem, az
alsó részébõl jókora széles csík lett. Ismét felöltöttem a teljesen
nedves ruhát, majd visszamentem a lányhoz, és pár szóval
elmondtam a dolgot.
— Csináld ugyanazt! parancsoltam. Elsietett.
Odafentrõl csak hangokat hallottam. Azt hiszem, azok a
rohadtak már elõre élvezték, hogyan rohanunk fel a lépcsõn
égõ fáklyaként, és azt is tudtam, nem fognak eloltani
bennünket, hidegvérrel nézik majd végig, amint szörnyû kínok
között kiszenvedünk. Dubaya is levetkõzött — sajnáltam,
hogy nem láthatom a sötétben —, de más dolgom volt, mint
leselkedni. Szerszám híján marokszám hordtam a homokot az
elsõ szoba ajtajához, egész kupacot raktam belõle. Most már
biztos voltam benne, hogy nem támadnak ránk fegyverrel, nem
jönnek le a lépcsõn. A benzint küldték harcba maguk helyett.
A halom szépen nõtt, amikor visszajött Dubaya.
— A hajadra is locsoltál? — kérdeztem.
— Igen — mutatta, tele volt ezüstös cseppekkel.
Az ingembõl megint téptem két darabot.
— Ezt majd a fejedre csavard, ezt meg a
géppisztolyodra. A tartalék tárakat a ruha alá dugjad.
A benzin már patakokban csorgott be a folyosóra. Most
nem éreztem, hogy hûvös lenne odabent — csuromvizes
ruhám ellenére sem. Valami makacs belsõ láz dolgozott a
137
NEMERE ISTVÁN
testemben, agyamban. Gyõzni akartam, én, akkor, ott, abban a

helyzetben...
— Õrült vagy, Daniel — mondta a lány halkan.
— Így igaz — feleltem. — De megígértem
Vippennek, hogy segítek nektek. Úgy látszik, még mindig túl
sok zsoldos garázdálkodik a szigeten.
Csöpögve álltunk ott, aztán a kezébe nyomtam az Uzit, és
szórni kezdtem a homokot. A legközelebbi benzinfolyam
keskeny ösvényét szórtam ki szaporán, egészen a lépcsõig.
Aztán itt elöl kicsiny gátat emeltem. Ide már nem folyhatott a
gyilkos folyadék. Óvatosan tovább hintettem az ösvényt. A
lépcsõ aljáig. Amikor kinéztem, éppen egy újabb
benzineskannát dobtak a felsõ lépcsõkre, bugyborékolva
szaladt ki belõle a folyadék. Most valahogy nem féltem
annyira. Az Uzit nedves rongyba csomagoltam, a jobb
kezemmel együtt. Ujjam a ravaszhoz tapadt,
elválaszthatatlanul. Bal kezemben a gránát, szintén egy
kendõben. És vártam.
A zsoldosok vidáman kiáltoztak odafönt. Aztán vöröses
láng csapott föl... Visszaugrottam a fal mögé. A láng kis híján
gyorsabb volt nálam — rohant a tûz elõre, lefelé...! Mire a
homokgáthoz értem, mögöttem egyetlen hatalmas függönnyé
olvadtak össze a tüzek.
Nagy vörös lángerdõ lobogott, egészen a mennyezetig. A
lángok olyan hõt árasztottak, hogy kénytelenek voltunk
hátrább vonulni. Sziszegve, ropogva égett a benzin, mardosta a
falakat is. Dubaya arcán piros fények ugráltak.
Az egész folyosó egyetlen nagy lángtenger volt, pörkölt a
hõség. Várnunk kellett, de nem szabadott túl sokáig... A
félelem és az akarat harcolt bennem. Néhányszor már
elhatároztam, hogy indulok, de aztán mindig visszarettentem.
Dubaya elõtt nem akartam félelmet mutatni, de hát azok a
lángok... Ijesztõek voltak. A lányon láttam, õ is habozik. Ez
végre erõt adott.
138
— Most kell mennünk... még nem számítanak ránk!

Gyere szorosan mögöttem — és a lángoktól még érintetlen
folyosón nekifutással vettem lendületet...
Aztán beugrottam a tûzbe.
139
NEMERE ISTVÁN
Tûzharc
Azt hittem, magam is lánggá váltam.

Tûz vett körül, belekapott ruhámba, hajamba. Úgy
éreztem legalábbis, hogy már lángot fogtam, és lepillantva
láttam is a ruhámon ugráló kis tüzeket. Aztán lepattantak
rólam, és újak születtek. Égtem. A nedvesség, a víz nem sokat
segített. Nem nézhettem le többé, a lángok az arcomba csaptak.
Egyik kezemet a gránáttal és a nedves ronggyal együtt
arcom-szemem elé tartottam, óriási léptekkel rohantam. A
homokösvény kicsi szigetei már kifogytak alólam, tûzben
futottam, szelet kavarva. Vörös szelet, tûz elõttem, tûz
mögöttem, alattam, fölöttem, szinte bennem is. Csak arra
figyeltem, mikor látom meg az elsõ lépcsõfokot. Nem
téveszthettem el, nem botolhattam meg benne, hisz ha elesek,
végem van! Fájt a kezem is, biztosan átégett már a rongy. Égõ
fájdalom csípte a lábamat, valahol a hátamon is fájt valami.
Végre megláttam az elsõ fokot, a lépcsõn magasabban
lobogott a láng, ez hívta fel a figyelmemet. Ráléptem, és akkor
már húztam ki oldalra, a falak felé. Ha abban reménykedtem,
itt kevesebb a tûz, csalódnom kellett: az egész lépcsõn
egyenletesen lobogott a szörnyû, pusztító erõ. Alig volt
oxigén, fulladoztam, a hõ és a láng csípte a szememet,
pillanatonként be kellett csuknom, pislogtam, könnyeztem.
Már égett a ruhám.
140
Még húsz fok, még tizenöt... Lassítanom kellett. Hiszen

ezek még várnak, ott valahol várnak. Még nyolc fok, még hat...
Eljött az idõ. Elõ a gránátot!
A kezemen tûz, égett a bõröm, felkiáltottam a
fájdalomtól, fogammal téptem ki a gyutacsot. Egy, kettõ... —
számoltam, és kidobtam a gránátot a tûzbõl. A falhoz lapultam,
a fal is forró volt, lángok mindenütt, égtem már, ÉGTEM...!
Dubaya még mögöttem lehetett valahol. Ha ugyan
egyáltalán ideér élve! Nem várhattam meg. A detonáció
túlharsogta a tûz zaját, fénye is felülmúlta azt. Csak erre a
villanásra vártam, és az elsüvítõ repeszdarabokra. A
lángtenger mögött embereket még nem láttam, és tudtam,
aligha lesz sok idõm, hogy észrevegyem õket.
Kiugrottam a tûzbõl. Végre láttam is valamit.
A gránát megtisztította elõttem a terepet. Két mozdulatlan
testbe botlottam, önmagamra is vethettem egy pillantást, és
rájöttem: égek! A hátamon és a combomon elöl egy-egy
tûzfészek lobogott. Sebaj, úgyis a földre kellett vetnem
magamat, mert a közelben néhány alakot láttam. A homokon
gördültem, és azonnal lõttem. Ujjaimat lefogta a vizes rongy,
amely most szinte izzott, égette a bõrömet, de nem figyeltem
rá. Az udvarra fekete füst kavargott ki a benzintûzbõl,
rétegesen terjedt szét a levegõben. Én a réteg alatt hevertem, és
lõttem, lõttem... Aki csak mozdult, célponttá lett. És láttam
ilyen zavartan össze-vissza futkosó célpontokat, a gránátra
nem számítottak — de a távolabb várakozók megúszták. Arra
persze nem számíthattak, hogy ezen a tûzön átjön valaki. A
harmadik sorozattal vertem az udvart, a falat és az embereket, a
kis teherautót, amikor újabb lángcsóva vágódott ki a tûzbõl.
Dubaya!
Azonnal a földre vetette magát. Én meg lõttem.
Megnyugodtam közben, hogy õ is élve kiért. Már láttam, még
négy ellenfélgóc van az udvaron. A másik ajtónál, ahol Lucien
esett el; a kapunál; az autó mögött is lapultak; és egy védtelen,
141
NEMERE ISTVÁN
mit sem sejtõ csoport, amely benzines kannák között állt, nem
messze a lépcsõlejárattól. Ezeket azonnal lelõttem, még a
meglepetés és földön guruló testem lendületével. Aztán a
többiek felé fordultam. A hátamon közben égett a ruha,
szívesen hanyatt vetettem volna magamat, hogy a homokba
dörzsöljem a lángokat, de nem tarthattam szünetet.
Végre Dubaya is bekapcsolódott. Közelebb rohantam
hozzá, ketten is lõttünk. A kocsinál állók elestek. A lépcsõnél
már csönd volt. Dubaya makacsul lõtt, miközben homokot
szórtam a hátára, majd kézzel csapdostam le róla a lángokat.
Mire kifogyott a lõszere, én tárat cseréltem és lõttem. Azalatt õ
oltotta el a hátamon a tüzet.
Aztán anélkül hogy összebeszéltünk volna, ketten kétfelé
rohantunk ugyanabban a másodpercben. Remek partner ez a
lány, dübörgött bennem, miközben minden tagom fájt. Egy
lelkiismeretes orvos egynapi munkát találna rajtam,
különösen, ha sebész az illetõ, gondoltam még, amikor
közelebb értem az autóhoz. Amazok csak szórványosan
lövöldöztek. Egy helyen félig leomlott kõlépcsõk vezettek az
erõd falára. Gondoltam egyet, és felrohantam. Közben lõttem
az udvarra is. Már csak három ellenfelünk volt, azok is a kapu
felé vonultak vissza. Egyszer kis híján eltaláltak, a kövek sírtak
a lövedékektõl elõttem, mögöttem. A falra felérve lebuktam,
eggyé váltam a csipkés szegéllyel, és mozdulatlanságom
tartott vagy tíz másodpercig. Egy tárcsere, egy kis figyelés...
Odalent Dubaya lõtt, amazok fejvesztetten. menekültek
kifelé...
Felemeltem a fejemet, kiláttam az erõd mellett. Egy
autóra éppen akkor ugrott fel Queler és néhány zsoldos. Jött
mögöttük egy másik, ez valami erõsítés lehet, gondoltam.
Kitettem az Uzi csövét a mellvédre, és lõttem, lõttem...
Hallottam, hogy alattam még rohannak néhányan kifelé.
Dubaya fegyvere a kapuboltozat alatt kattogott.
És akkor megpillantottam Ranegrát!
142
A diktátor egy harmadik autóban ült, amely az erõdtõl

nem messze fékezett. A kövérkés férfi most helyezkedett el az
ülésen, hordozható kis rádióadót tartott a füléhez. És
megértettem: Ranegra egész idõ alatt itt volt! Ott lehetett az
öregtoronyban, az emeleten, az a nyílás a falon egy másik
helyiségbe vezetett, ott lapult...! Ha nem kapják el Dubayát, ha
nem sietek a lány segítségére, Ranegra már nincs az élõk
sorában... Hát igen! Rádión hívott segítséget, és miközben mi a
pincében kis híján elégtünk, ideértek cinkosai, most menekítik
el az erõdbõl! Hová?
Lõttem volna, de a testõrei olyan zárótûzzel árasztották el
a falat, hogy mozdulni sem tudtam. Ha akkor kinézek, biztos
halálra ítélem magamat!
Hát inkább visszarohantam az udvarra. Ott már nem
voltak ellenfelek. És Dubaya?
A kapu alatt térdelt és lõtt. Éppen elfogyott a tölténye.
Dobtam neki egy tárat.
— Ranegra ott menekül! — mutattam.
Óvatosan kinéztem. Hirtelen csönd lett. Már tudtam is,
miért — amazok elmenekültek. Aki még élt és mozgott, autóra
szállt. Az egyik kocsi magában lángolt, ez alighanem találatot
kapott. Sehol egy ellenfél... Az erõd, amely vagy fél napig
védte õket, most már néptelen. Itt csak a halottak maradtak, és
a benzintûz, amelynek füstje most is felfelé kanyargott az
udvarról.
A kórókon át törtettünk, a változatosság kedvéért most
tüskék álltak amúgy is fájós bõrünkbe. De nem jajongtunk,
egyetlen szót sem szóltunk. Futás közben Dubayára pillantva
szinte elrémültem: csupa korom az arca, a haja égett, ruhája
fekete rongyokra szakadt, bõre sebes... Én is így nézhetek ki?
Még felkaptam néhány halott zsoldos fegyverét és tárjait,
aztán elértük az erõd mögött, lakatlan helyen hagyott
terepjárónkat. Hozzá sem nyúlt senki. Beugrottam az ülésbe.
143
NEMERE ISTVÁN
— Csak egy út vezet le! — magyarázta a lány, és

mutatta, merre.
Az autó valósággal kilõtt, a hátsó kerekek alól kavicsesõ
és porfelhõ vágott hátra. A motor üvöltött, az abroncsok
csikordultak a kanyarban. Túl gyorsan és merészen mentem
bele. Nem sok hiányzott, hogy felboruljunk, de azért egy idõ
után ismét négy kerékre billentünk Egy percig olyan volt, mint
valami autós cirkuszi mutatvány, amiket egykoron magam is
láttam Európában.
Keskeny és meredek utcákon száguldottunk lefelé.
Három autó robogott elõttünk, de csak az utolsót láttuk. Attól
tartottam, valamelyik az elsõ kettõbõl egyszercsak beáll a
mellékutcába, és amikor közelebb érünk, telibe kapjuk a tüzet.
De egyenletes sebességgel száguldottak, hát én sem vettem le a
lábamat a gázpedálról.
— Felkészültél? — kiáltottam.
— Igen! — felelte Dubaya.
Rápillantottam — nevetett! Hát igen, ezt a lányt nekem
teremtette a sors! Miért nem találkoztam vele legalább... öt
évvel ezelõtt?
Felállt, egyik kezével a szélvédõbe kapaszkodott, a
másikkal elõreszegezte fegyverét. Gyorsítottam. Végre egy
hosszabb, egyenes utcába értünk, és láttam mind a három
autót. Dubaya nem várt utasításra, és jól tette. Az utolsó
autóban éppen hátrafordult valaki, és meglátott minket. De
mire emelte volna fegyverét, a lány legalább egy tele tárra
valót lõtt rájuk. Nem tudom, a három zsoldosból bárki is
életben marad-e? Nem sajnáltam õket. Biztosan volt köztük
olyan is, aki a benzines kannákat hordta az elõbb, és kéjes
röhögéssel öntötte le a lépcsõn, hogy élve süssenek meg
minket!
Az az autó lerohant az útról, bele egy ház falába, és
féloldalra dõlt. Veszélyesen keskeny hely maradt a másik
oldalon...
144
— Kapaszkodj!
Csikorogva fékeztem, és megint gázt adtam. Az autónk
érintette a házat, és az oldalán fekvõ jármû még sebesen pörgõ
kerekeit is. De átjutottunk.
A kisteher billegett elõttünk, és az elõtt Ranegráék autója.
Már nem volt titok, hogy üldözzük õket. A kisteher platóján
egy férfi lefeküdt, és úgy akart ránk lõni. Hirtelen támadt egy
ötletem. Felkaptam Dubaya üres tárját, amit éppen most vett ki
fegyverébõl, és elõre dobtam. Amazok biztosan azt hitték,
ismét gránátot hajigálok — ebbõl pedig már elegük lehetett,
rossz tapasztalataik voltak. A lövöldözõs pasas a levegõben
közeledõ fekete pontot látva rémülten kivetette magát a robogó
kocsiból. Félrehemperedett, azt hiszem, nagyon megüthette
magát. De úgy vélte, még ez is jobb, mintha egy másodperc
múlva darabokra szaggatják a repeszek... Most éppen senki
sem lõtt ránk. Míg Dubaya megtöltötte fegyverét, én is
megeresztettem egy-egy rövid sorozatot. Szerettem volna
eltalálni a teher sofõrjét, azon az áron is, hogy át kell lõnöm a
vezetõfülke hátsó lemezét — de nem sikerült, nagyon dobált a
kocsi, és egy kézzel nem bírtam tartani a kormányt, hisz a
vállsebem is sajgott minden hevesebb mozdulatra. Aztán
Dubaya lõtt ismét. Õ sem talált. Kanyar következett. Már
nagyon közel voltunk a teherhez. Nem tudtam elõzni.
— Lesz egy kis tér! — kiáltotta Dubaya.
Születésétõl ismerte a várost.
Erre megint felzárkóztam a teherhez, a dzsip motorháza
szinte elérte a végét. Aztán a házak hirtelen szétnyíltak, balra
vágtam, közben a lány leeresztette az ajtó mellé a fegyverét, és
rövid sorozatot lõtt a teherkocsi jobb hátsó kerekébe. Azonnal
lett helyem, a teher oldalra csúszott, és csikorogva fékezett.
Elszáguldottam mellette. Dubaya megperdült, és elölrõl
pörkölt a vezetõfülkébe. Így kellett tennie, nehogy utánunk
lõjenek, és most az én kerekem bánja a dolgot. Akkor soha nem
érjük utol Ranegrát...
145
NEMERE ISTVÁN
Újabb utca, hátul senki, és elõttünk már csak a diktátor

menekült.
Ranegra sofõrje az egyik legkiválóbb lehetett, akit valaha
láttam. Az a pasas minden bizonnyal a volán mestere volt.
Remekül vezetett, nem tudtam felülmúlni semmiképpen.
Egyre több utcán rohantunk, házak tengere maradt mögöttünk,
és nem férkõzhettem közelebb hozzájuk. A dzsipen a diktátor
jellegzetes kövérkés alakján kívül még három másik férfit
láttam. Az egyik Queler volt, a másik kettõ testõrzsoldos. Ezek
idõnként hátra lõttek, de szerencsére nem nagy sikerrel.
Viszont mi sem találtuk el õket. Szörnyûek azok a reggari
macskaköves utcák!
Már egészen lent voltunk, a kikötõ környékén. Ha
Ranegra arra számított, hogy hamarosan övéivel találkozik,
nagyot tévedett. De mi sem láttunk „felkelõket”, vagyis
Vippen, esetleg Satron embereit.
Nem ismertem a várost, Dubaya nélkül semmire sem
mentem volna. Csak az õ utasításait követtem, és persze vagy
negyvenvalahány méterrõl követtem a menekülõket. Dubaya
egyszercsak felkiáltott.
— Zsákutcába mentek!
Sárga és fehér alacsony házak között vett a dzsip éles
kanyart, én meg csikorogva fékeztem. A helyzet egyértelmû
volt. Mi lesz, ha amazok is észreveszik? A város hallgatott
körülöttünk, bár a motorzúgáson át mintha távolabbról
fegyverkelepelést hallottam volna. De túl sok gránát robbant
ma a közelemben, nem bízhattam egészen a fülemben.
— Ott jobbra elébük kerülhetsz! — kiáltotta még a
lány, és leugrott. Két géppisztoly és rengeteg tár volt nála. Én
sem voltam éppen fegyvertelen. Tudtam már, mit akar tenni.
Megvárja itt a sarkon amazokat, hisz vissza kell jönniök. Én
autóval nem juthatok a közelükbe, hisz akkor nem lenne ez
zsákutca. De biztosan van más mód! Ha minden jól megy, két
tûz közé keríthetjük az átkozottakat!
146
Gázt adtam, a jelzett kis utca párhuzamos volt azzal,

amelyiken Ranegráék menekültek. A kocsi majdnem súrolta
az alacsony tetõket. Már nem féltem attól, hogy lesbõl rám lõ
egy szigeti — nem zsoldosruhát viseltem. Különben is inkább
európai kéményseprõhöz hasonlítottam; mert itt nincsenek
ilyenek. Ehhez kémények is kellenének.
Rájöttem, mit akart a lány. Egy helyen embernyi széles
keskeny átjáró volt a két utca között. Túlfutottam rajta,
csikorogva fékeztem. Nem vesztettem idõt a tolatásra, le sem
kapcsoltam a motort, csak önkéntelen és milliószor
megszokott mozdulattal húztam be a kéziféket. Mindkét
vállamon egy-egy tartalék fegyver, vagy hat tele tár a
zsebeimben, volt egy pisztolyom is és a tõröm. Mi kell még a
gyõzelemhez? Bátor szív és hideg agy!
Futottam az árnyékos csöndben. Most jól hallottam —
nem is olyan messze dörögtek a fegyverek. Vippenék is
harcban állnak. Valahol a kikötõ és az elnöki palota között
lehettünk. Már délután volt, de a nap még magasan járt, és
fájóan szép kék volt az ég. Egy pillanatra az is eszembe jutott
— mi lenne, ha most meghalnék? De gyorsan kiráztam
magamból ezeket a fekete gondolatokat. Dubaya itt van
valahol, rá is vigyáznom kell. No és magamra. Torres, Vippen
és a többiek... az egész szigeti lakosság... mintha nem is
létezett volna a számomra. Ez lesz az utolsó csata, vibrált
agyamban egyszerre figyelmeztetõen és reményt keltõen.
Már közeledtem a mini sikátor végéhez, amikor egészen
közel felugatott egy géppisztoly. Elõször azt hittem, én vagyok
a cél, és mire idáig jutottam volna gondolataimban, már a
földön feküdtem. De nem rám lõttek, most nem. Felpattantam
újra, és óvatosan lopóztam a sarokra. Megpillantottam a
dzsipet.
A diktátor már nem volt a kocsin; az autóban csak a sofõr
ült, a motor járt. Queler és Ranegra a kocsi mellett hasaltak a
földön, Ranegra most is rádió-adóvevõt tartott a szájához. A
147
NEMERE ISTVÁN
két testõr valahová balra lõtt. Dubaya állta útjukat, amikor

észrevéve a zsákutcát megfordultak ezen a kis téren, és
szerettek volna ismét kijutni az útra.
Engem senki sem látott. Éppen célzásra emeltem az Uzit,
amikor neszt hallottam hátulról. Odakaptam a fejemet.
Egy deszkaajtó nyílt a falban, és egy nõ nézett ki. Nagy
fekete szeme, barna arca volt. Ami kissé meglepett, az a
hentesszerszám méretû csillogó kés, amit a kezében tartott. Ha
nem hallom meg idejében, a hátamba meríti...
— Vissza! — intettem neki. Nem várhattam tovább.
Meg sem fordult a fejemben, hogy zsoldosnak nézhet. Vagy ha
nem is annak — de az ellenségem lesz? Kilestem ismét —
Ranegráék veszettül lõtték Dubayát. Nem hagyhatom, hogy
baja essen a lánynak, hisz ezek túlerõben vannak!
Megeresztettem egy sorozatot. Nem találtam el senkit, de
a dzsip burkolatán számos lövedék változtatott irányt. A sofõr
jó reflexekkel lebukott, Ranegra begurult a kocsi alá. Az egyik
testõr azonnal felém fordult, és lõtt. Visszakaptam magamat az
épület sarka mögé, és hátranéztem...
Hát éppen jókor. A nõ a nagykéssel már mellettem volt, és
éppen emelte a fegyverét. Nem maradt idõ gondolkozni. Vajon
miért csinálja, és kinek hisz engem, ki oldalán harcol? Az
életem aznap amúgy is nagyon olcsó volt. Már bennem is csak
a reflexek dolgoztak. Bal kézzel elkaptam kést tartó jobbját, az
Uzival az arcába csaptam. A kést nem engedte el, de a földre
zuhant. Undort éreztem — nõkkel kell harcolnom? Ki lehet ez,
netán Ranegra híve? Vannak még ilyenek, és éppen a nõk
között? A térrõl enyhült a tüzelés zaja, megint kitettem az Uzi
csövét. Sorozatom most jobb volt, mint az imént. Az egyik
testõr szétcsapta karjait és elvágódott. Ranegra ordított, talán
egy parancsot, nem hallottam.
Megint hátranéztem. A nõ véres arccal, négykézláb
menekült vissza az ajtón. Én figyelmeztettem, miért nem
hallgatott az okos szóra? A kés a földön hevert. Dubaya
148
fegyverét hallottam nem is olyan messzirõl. Segítenem kell

neki!
A földön gurultam ki, egy kõkút volt nem messze, sikerült
elérnem, pedig azok közben is lõttek derekasan. Nem vártam
sokáig. Valaki ismét kiáltott — azt hiszem, Dubaya találta el a
sofõrt. Queler és Ranegra kimásztak az autó alól. Sikerült egy
olyan pontot találniok a sokszögletû tér egyik sarkában, amit
sem a lány, sem én nem lõhettünk be. A még élõ testõr is
csatlakozott hozzájuk.
Csönd lett. És akkor két-három utcával távolabbról
dörgött sok fegyver. Ott valahol valóságos csata folyhatott.
Méghozzá nagyon közel a kikötõhöz. Gondoltam, ideje itt is
befejezni a mérkõzést.
— Hej, Ranegra! — kiáltottam. Tudtam, Dubaya is
hallja.
A diktátor lapult, emberei sem szóltak. Csapdára
gyanakodtak. Megismételtem, de most nem õt szólítottam,
hanem embereit.
— Hé, fiúk! Monti vagyok, ha emlékeztek rám!
Hagyjátok ott azt a disznót, gyertek elõ fegyver nélkül! Nem
esik bajotok!
Lehet, hogy fölösleges volt már a többes szám, talán csak
egyetlen testõre maradt. Vagy él még a sofõr is? Sietnem
kellett, hiszen nem tudhattam, milyen csata zajlik a közelben,
és ki nyeri meg. Nem lenne örömteli esemény, ha egyszerre
vagy negyven zsoldos rohanna ki a házak közül. Ezektõl a
pasasoktól minden kitelik — tudom magamról...
Hallgattak. Aztán Dubaya kiáltott:
— Daniel, légy résen!
— Ne félj! — feleltem. Majdnem úgy mondtam: ne
félj drágám. Voltak számomra kedves nõk, lányok és
asszonyok, akik tragikusan végezték, mert mellettem álltak.
Drágám... Ma cherie... Ahogyan egykor Marie-t szólítottam
Párizsban, és nem csak ott. Megölték õt is az effélék, mint
149
NEMERE ISTVÁN
Ranegra és társai. Nem lapulhattam örökké a kút mögött.

Megfeszítettem izmaimat, kitámasztottam startoló lábamat,
mint a rövidtávfutók, és néhány mély lélegzetvétel után — a
szervezetnek ilyenkor különösen sok oxigén kell —
elpattantam onnan. A legközelebbi ház alig tizenöt méterre
lehetett, úgy számítottam. Tizenöt méter az nekem néhány
másodperc — de ha meglõnek, talán életem végéig sem érek
oda. Különösen, ha ez a vég hamar bekövetkezik itt a sziget
forró ege alatt, a forró köveken.
Már majdnem a falnál voltam, amikor észrevettek Úgy
látszik, Dubaya felé figyeltek. Az utolsó ugrás helyett
ösztönösen a földön hemperegtem tovább, és ez mentette meg
az életemet. Nagyon alacsonyan, csaknem testemet érintve
kaszált el egy bõszen megeresztett, hosszú sorozat. Utána az
illetõnek ki is fogyott fegyverébõl a golyó, hallottam az utolsó
lövedéknél a tár jellegzetes kattanását. Majdnem ugyanazzal a
lendülettel ugrottam fel a falnál, és pár méterrel közelebb
óvakodtam. Volt itt egy kapu. Amikor testemmel, vállammal
könnyedén megérintettem, azonnal kinyílott. Az Uzi csöve
máris odameredt — de nem láttam senkit. Talán lakatlan volt a
ház, vagy lakói most menekültek el a kerteken keresztül.
Kötélen színes ruhák száradtak, és néhány tyúk kapirgált a
gazok között. Az ötlet villámgyors volt. Berohantam az
udvarra, egy újabb ajtót láttam, ezen csak rongyos
moszkitóháló feszült. Nem is próbáltam kinyitni, hanem
belevetettem magamat, és máris a küszöbön voltam. Kis szoba,
szegényes bútorzat — hol az ablak! Az kell nekem! Amelyik
ide a térre néz! Sehol senki, lakókat nem láttam.
Még két lépés, és kitekintettem.
Óvatosan közeledtem. Az ablak — mint itt minden
évszakban talán, minden ablak — nyitva volt. Csak a
moszkitóháló homályosította el a kilátást. Felemeltem a
fegyvert...
150
Az autójukat nem láttam, de õket igen. Queler állt a

legközelebb, eltakarta Ranegrát, aki most is veszettül
rádiózott, és valamit mondott dühösen a civilnek.
A testõr a környéket figyelte. Mindhárman fel voltak
fegyverezve. Rövid habozás után máris lõttem. Egy sorozat
tette semmivé a moszkitóhálót, és Queler életét. A testõr
azonnal fedezékbe vetette magát, Ranegra szintén, így egyikük
sem maradt látóteremben. Ki kellett volna hajolnom az
ablakon, hogy ismét meglássam õket — de ez egyenlõ lett
volna a halállal. Az öngyilkosságnak vannak állítólag
kellemesebb válfajai is. Amikor tûzzel árasztották el az ablakot
— belül veszettül hullott a vakolat! — görnyedten
menekültem vissza az udvarra. Éppen egy másik lakást
kerestem, ahonnan még közelebb férkõzhetem hozzájuk —
amikor ismét meglepõ dolog történt.
Két férfi állt az udvaron. Két szigetlakó — ehhez nem fért
a legkisebb kétség sem. Az arcvonásaik, bõrszínük, ruhájuk
mind erre vallott. Vékony, keskeny vállú, mélybarna arcú
férfiak, fegyverrel. Méghozzá nem is rossz fegyverekkel.
Mindegyiknél volt egy PA-3-as argentin géppisztoly, amit
bizony elég ritkán láttam errefelé. Inkább Latin-Amerikában
használatos. Persze, ezt is amerikai fegyverrõl másolták. A
tárjában csak 25 töltény fér el, és elég nehéz a súlya. Láttam,
ezeknek is lehúzta a vállát, amikor csak egyik kezükkel fogták.
Rám.
Nyilván mögöttem jöhettek. Átvillant az agyamon, hogy
Dubayára és Vippenre hivatkozom — de volt egy halvány
érzésem, hogy ezek Ranegra hívei. Fõleg azért, mert fél
másodperces késéssel pillantottam meg az egyik vállán
vékony szíjon lógó kicsiny rádióadót. Nem kétséges, vannak
még, akik átálltak a zsoldosokhoz, és ezek is azok közül valók.
Éppen a diktátor hívta õket segítségül rádión. Hogy az ördög
vinné el! Pedig milyen közel voltam már a gyõzelemhez!
151
NEMERE ISTVÁN
Ha lövök, õk is lõnek. Ketten vannak, és elég távol állnak

egymástól. Az egyiket lelövöm, biztosan — de éppen olyan
biztos az is, hogy a másik meg engem intéz el. Ilyen közelrõl
nem téveszthet el egy akkora célt, mint én vagyok.
Csak álltunk, egymásra fogott fegyverrel, és hosszú volt
az a pillanat, akár a Világmindenség létezése.
Felmértem esélyeimet. A lehetõségek máskor végtelen
skáláján most csak egyetlen reménnyel kecsegtetõ változat
látszott. Ha még egy másodpercig habozok, tüzet nyitnak, és
kevéssé vigasztal, hogy esetleg az egyiket magam elõtt
küldhetem az örök vadászmezõkre — mint gyermekkorom
olvasmányainak kedvenc hõsei mondogatták. És döntöttem.
Hirtelen leengedtem a kezemet. Tisztában voltam vele, ha
félreértik a mozdulatot, vagy ha jól is értik, mégis az a
szándékuk, hogy kinyírjanak, most megtehetik büntetlenül. De
úgy éreztem, ezen az ösvényen kell elindulnom, csak ez vezet
az élethez. A lábamhoz engedtem a fegyvert. Zubbonyom alá
nem láthattak be. Övemen ott volt egy tõr. De ezen kívül sem
voltam fegyvertelen.
Középmagasan emeltem a karjaimat.
— No, gyertek. Megadom magamat — valami
ilyesmit mondtam, tudtam, úgysem értik szavaimat, csak a
hangsúly, a jelrendszer volt a fontos. És ez eléggé egyértelmû
lehetett a világnak ebben az elfeledett sarkában is. Tudtam,
Dubaya most nem jöhet ide, nem is tudja, merre járok.
Közelsége nem segíthet rajtam.
A két férfi egyike lehetett a parancsnok, ez valamivel
magasabb és idõsebb volt társánál, de még harmincéves sem
volt. Intett, valamit mondott a másiknak, az óvatosan
közeledett. Úgy nyúlt felém, mint aki attól fél, belecsap a
villám. Elkapta combom mellõl az Uzit — fájt a szívem, látva a
fegyvert idegen kezekben. De sebaj — reméltem —
visszaszerzem hamarosan. Vagy meghalok. Ki tudhatja,
152
melyik lesz a jobb megoldás? A zsoldosok kezébe kerülni talán

rosszabb a halálnál is.
A fõnök átvette a fegyvert. Közelrõl láttuk egymás arcát,
szemét, éreztük egymás verejtékszagát.
Lõporszagát. Harcosok voltunk. Aztán a fõnök intett,
induljak el. Õ ment elöl, a másik mögöttem jött. Leengedtem a
kezemet, gondtalanul megvakartam az államat, majd az egyik
kezem lejjebb csúszott, míg a másikat inkább feltartottam, és
kissé féltesttel fordultam követõm felé. Reméltem, így nem
látta, hogy meglazítottam tokjában tõrkésemet, de még nem
vettem elõ. Egy pillanattal késõbb ismét mindkét kezem
magasan volt. A fõnök valamit szólt rádiójába. Kimentünk az
utcára, ugyanazon a kapun, amelyen bejöttünk. Az agyam
feszülten dolgozott. Nem szabad sokáig várnom. Ez végzetes
lehet, és már nemcsak nekem, hanem mindnyájunknak.
A kapun hamar átjutottunk, és a kis térség felé lökdöstek.
Vagyis pontosan oda, ahol Ranegra várt. Akit az imént kis
híján sikerült lelõnöm. Nem sokat adtam volna az életemért
azokban a percekben. Reméltem, Dubaya látja kicsiny
menetünket. De senki sem lõtt, csönd volt most. Valahol
mintha egy egész tömeg ordítását hallottam volna. De nincs
kizárva, furcsa lelkiállapotom és csalóka érzékeim játszottak
velem.
Máris Ranegra elõtt voltam. Queler hullája mellett állt,
mellette sértetlen testõre, egy nagydarab pasas. Csak akkor
volt alkalmam megszemlélni a diktátort.
Osvaldo Pereira Ranegra ötvenhat éves volt, tudtam más
forrásokból. De idõsebbnek látszott, különösen a
viszontagságos napok után. A bõre ráncos és szürke volt,
mélyen ülõ fekete szemébõl nem múlott el a rémület és
aggodalom. De ott ült a kegyetlenség az arcán. Láttomra
ökölbe szorult a keze. Egy belõhetetlen sarokba húzódtak,
minden oldalról falak védték õket. Dubayának igen ravasznak
kell lennie, ha valami rést talál ebben a védelmi rendszerben.
153
NEMERE ISTVÁN
Ranegra dühös volt, nagyon dühös, csak úgy sugárzott belõle a

méreg. Rádiókészülékébe tolta az antennát, ingerülten
mondott valamit a közelgõknek, kísérõimnek. Aztán rám
vetette a szemét.
— Lógni fogsz, te rohadt!
Most vagy soha, gondoltam. Blöffölni kell, ez már
néhányszor megmentette az életemet. Talán most is. Még
mindig feltartott kezekkel álltam elõtte, mögöttem — nem
láttam, csak éreztem — a két idevalósi pribék. Nyilván rám
fogják fegyverüket.
— Rossz döntés lenne — feleltem nyugodtan. — Az
itteniek egyik legjobb embere vagyok. Hajlandók lennének
fizetni értem.
Ranegra kiesett szerepébõl.
— Pénzt...? Ha-ha! Az nekem is van elég!
— Dehogy pénzt. Mondjuk... életet életért.
Sokkal nyugodtabbnak mutattam magamat, mint amilyen
a valóságban voltam. Errõl nem szoktam beszélni senkinek, de
ilyenkor remeg az egész bensõm az idegességtõl. Hiszen
mindent egy lapra tettem fel, már nem elõször. Ranegra csak
nézett.
— Mirõl beszélsz, Monti? Nem akarsz meghalni?
— Maga is szeretne élni, nem? — válaszoltam
kérdéssel. — Márpedig nem sok esélye van, a harc mostani
állása mellett.
— Gyõzni fogunk! — vakkantotta megvetõen.
Én azért örültem, mert már az is nagy szó, hogy szóba állt
velem. Ismerem az embereket. Ez annak a jele, hogy õ is fél,
csak igyekszik leplezni. A pasas egyáltalán nem volt olyan
biztos a dolgában, és én lecsaptam.
— A zsoldosok fele elesett. Csak az erõdben
legalább tizenöten hagyták ott a fogukat, a tegnapi
eseményekrõl nem is beszélve. Az effélék sem sokat
segíthetnek — intettem félvállal hátra, elfogóimra.
154
Ranegra vigyorgott.
— Még hogy nem sokat...? Hiszen téged is elkaptak!
— Talán hálás lehet nekik, hiszen így
megmenekülhet.
Úgy tett, mint akire nem hatnak szavaim, de én csak a
szemét figyeltem. Ide-oda nézegetett, idegesen. A testõre is
nyugtalanul forgatta a fejét. Már valahol egészen közel dörgött
egy sorozat.
— Cserét javasolsz? — nevetett. — Kivel lehetne itt
tárgyalni? Ez a szedett-vedett csõcselék szétfut, ha meglátja a
katonáimat!
— Valahogy nem ezt mutatják a jelek tegnap óta —
feleltem. — Torres elnököt még az ültetvényen sem tudták
elkapni a maga emberei, pedig háromszor annyian voltak, mint
a testõrei.
— Te voltál ott, fogadom! — a gyûlölet valósággal
sütött a szemébõl. — Azért nem sikerült! De most
elõrenyomulunk, mindenfelé!
— Szerintem örülhet, ha egy maroknyi embere
marad. No de azért akad, akivel tárgyalhat — mondtam. —
Értem cserébe talán kap egy hajót, amivel eljuthat
Mogambéba.
Nem voltam feljogosítva ilyen ajánlatra, ezt talán
mondanom sem kell. Végig blöfföltem, és tovább vertem a
vasat, hisz mást nem tehettem. Emeltem a téteket.
— Torres elnök engem nevezett ki fõvezérnek. Én
vezettem az erõdi csatát is. Ha élve akarja megúszni, Ranegra,
az életemért cserébe van némi esélye.
Nem tudom, hol rontottam el. Talán az erõd említésével...
Hiszen onnan szégyenletesen kellett menekülnie, pedig
mindössze két ellenfele volt... Mindenesetre hirtelen eltorzult
az arca, és üvölteni kezdett.
— Pofa be, te állat! Ostoba! Hallgass! — és mondott
valamit embereinek.
155
NEMERE ISTVÁN
A szigetiek egyike elõbbre lökött. Ranegra elfordult

tõlem, tovább beszélt, és láttam, újra elõhúzza rádióját. Erõs
markok ragadtak meg, a testõr is segített.
Akkor láttam, hogy van ott egy udvar is. Nem volt kapuja,
hiányzott. Egy jókora fa állt közepén, és csak falak, falak
köröskörül. Méghozzá magasak. Én azon töprengtem,
nekifutásból fel tudnék-e ugorni a peremére... De hiszen addig
háromszor is lelõnének, ezeknek is jó reflexeik vannak.
Lehet, Ranegra nem akarta, hogy emberei — legalább a
testõre, aki értette minden szavunkat — füle hallatára
mondjam el, milyen reménytelen helyzetbe kerültek... Sajnos,
késve értettem meg a dolgot. Ranegra félt tõlem, még így is.
Nem értettem, mit mond a szigeti embereinek. Csak akkor
húzódott keskenyre a szemem, amikor láttam: az egyik pasas
egy hosszú, vékony kötelet vet át a fa kinyúló ágán, és amikor a
másik végét is a kezébe kapta, olyan kegyetlen pillantást vetett
rám, hogy nem lehettek kétségeim. Ezek... felakasztanak!
— A golyót is sajnáljátok tõlem? — kérdeztem
olyan megvetõen, ahogyan csak tudtam. És büszkén — hadd
lássák, kivel van — volt! — dolguk.
Ranegra nem is méltatott válaszra, feszülten hallgatózott,
majd ismét rádiójába beszélt:
— Hé, hármas, jelentkezz!... Hármas, hol vagy?
Megértettem: nem akarják most zajjal elárulni
rejtekhelyüket. Ezért sajnálják tõlem a géppisztolysorozatot.
Abban reménykednek, hogy Dubaya már elment, és senki sem
tudja most a szigetiek közül, hol lapul a diktátor. Tehát õk is jól
tudják, mi a helyzet. Bajban vannak. Ez azonban engem
kevéssé vigasztal, ha most tényleg végrehajtják rajtam ezt a
gyors ítéletet.
„Hármas” nem jelentkezett, aminthogy néma csönd volt a
válasz, amikor a diktátor „kettest” és „négyest” kereste az
éterben. A testõr közben rám fogott géppisztollyal állt, sajnos
túl messze tõlem. A szigeti pasas közben jókora hurkot kötött a
156
kötél végére, megpróbálta néhányszor, simán csúszik-e...

Nagyot nyeltem, és már szinte éreztem, hogyan szorítja el a
torkomat, örökre...
Persze, nem adtam föl. Daniel Skagen-Monti, most éppen
svájci állampolgár és ott bejegyzett magándetektív, hivatásos
testõr és egykori kommandós az utolsó másodpercig küzd, ha
kell. De nem ostoba módon, nagy reklámmal és kis
hatásfokkal. Éppen ellenkezõleg kell majd cselekednem. De
hogyan?
Még egy kísérletet tettem. Odakiáltottam Ranegrának.
— Nem jut ki a városból, ha Vippen és Satron
emberei átfésülik az utcákat. Elég, ha lefoglalják a hajókat a
kikötõben, és...
Nem fejezhettem be. Ranegra nem bírta még a hangomat
sem, nemhogy az érveimet. Dühösen ordított valamit, amazok
megragadtak, és a fa alá lökdöstek. Lassítottam iramukat,
megfeszítettem izmaimat. Mindenesetre megdolgoztak azért,
hogy végre a kötélhez érjünk. Én csak a testõrt néztem, õ volt
most a helyzet ura és kulcsa egy személyben. Ranegrának volt
ugyan egy fegyver a vállán, de eszébe sem jutott használni.
Parancsoláshoz szokott vezértípus volt, nem gyakran kellett
saját kezûleg használnia a géppisztolyát.
Körbepillantottam. Ez hát az utolsó perc? Nem látom
többé a világot? Álltam már közel a halálhoz, nem is egyszer
szerettek volna kivégezni. Eddig megmenekültem és most? A
szívem szinte kiugrott a mellembõl. Még az is eszembe jutott,
elkezdek egy kétségbeesett utolsó csatát, csak úgy, puszta
kézzel... De az tényleg az utolsó lett volna. Mit tegyek?
Valahol a közelben is feldördült egy géppisztoly, aztán
ismét csönd lett. Hol van Dubaya? Egyáltalán tudja-e, mi
történt velem? Vagy már senkire sem számíthatok?
A két szigetlakó sötét arcán kéjes káröröm fénylett. De
kezdõk lehettek még a hóhérság nemes mesterségében,
ugyanis nem kötötték össze a karjaimat. Nyakamba vetették a
157
NEMERE ISTVÁN
hurkot, aztán az egyik hátrébb lépett, és meghúzta a kötelet.

Éreztem, elszorul a torkom körül a hurok, de testem nehéz volt,
nem emelkedett fel. Ekkor a másik is odament, és azt hiszem,
segített neki.
Szörnyû érzés volt. Bár ösztönöm súgta, mit kell tennem,
azért volt egy pillanat, amikor még nem reagáltam, és ez a
késés csaknem végzetesnek bizonyult. A lábam elvált a
földtõl, felfelé húztak, a nyakamba fájdalom nyilallt. Ha
elpattan egy csigolyám, a gerincem megszakad, végem...
Bal kézzel felnyúltam, elkaptam a kötelet, igyekeztem
felhúzni magamat, kivédeni önnön testsúlyomat, ez alig
sikerülhetett, bár függeszkedtem már egy kézzel. De az más
helyzetben volt, nagyon másban! Most fulladoztam, szemem
elé mintha egy fátyol húzódott volna, pedig kétségbeesetten
akartam, hogy ne essen bántódásom, hogy megússzam ezt is...
A levegõ a tüdõmbe szorult, szám kinyílott... Tûz volt
bennem, valahol mellkasomban, és a nyakam rettenetesen fájt.
Jobb kezem közben elõhúzta a tõrt, felnyúltam.
Valami zaj volt körülöttem, nem hallottam, micsoda.
Egészen közelrõl sebes szél csapott le rám, de akkor nem
tudtam, mi lehet az. Nem hallottam a fegyverdörgést, nem
tudtam, hogy sorozatok golyói száguldanak testem mellett,
fölött. Három nyisszantásra is szükségem volt, míg a feszes
zsinórt elvághattam, és a földre zuhantam. Bal kézzel
kiszabadítottam a nyakamat — pedig a vékony kötél már
erõsen belevágódott a bõrömbe, síkos volt a vértõl. Míg
lógtam, a nyaki verõér is elszorult, esés közben elsötétedett
elõttem a világ, de ez szerencsére nagyon rövid ideig tartott.
Még mindig nem tudtam pontosan, mit kell most csinálnom.
Az embert ritkán akasztják, nem tud belejönni... De az
ösztöneim mûködtek. Amikor a földön heverve kitágítottam
nyakam körül a hurkot, és nagy lélegzeteket vettem, ismét
kommandós voltam már. Végre kinyitottam a szememet, és
láttam is! A fátyol eltûnt a szemem elõl. Soha nem volt még
158
olyan jó íze a levegõnek, mint annak az elsõ, mély és mégis

kétségbeesett lélegzetnek!
Valaki lõtt. Mindenfelõl golyók fütyültek, így hát nem
ugrottam fel. Egészen közel hozzám egy csizmás lábat láttam
vízszintesen a talajon, majd észrevettem, hogy nincs egyedül,
ott van mellette a párja is. Lábfejjel lefelé, mozdulatlanul
hevert ez a lábpár. Tõrrel a kezemben óvatosan elfordítottam a
fejemet, és láttam: a testõr az. Az arca is a homokon, csak az
egyik szeme nézett éppen rám — meredten, üvegesen.
Vértócsa nõtt alatta. Ez alighanem kapott egy sorozatot, és ezt
nem élte túl, gondoltam.
A fegyvere közel volt, kiesett kezébõl. Lassan
mozdultam. Hol lehetnek a többiek?
Az udvaron csak mi ketten voltunk — a halott zsoldos és
én. Ranegra nekem háttal guggolt az egyik falnál és
géppisztolyából lõtt ki a térre. Szóval eljött az idõ, hogy saját
kezûleg kell használnia a fegyverét... Két civil segédje a másik
falnál buzgólkodott. A láthatatlan ellenség már két-három
irányból közeledett a térhez, vagy már ott is volt. Számos
lövedék verte a falakat, mészpor szállongott, és afféle nappali
ködöt teremtett. Amazok talán ezért sem láttak. Vagy azt
hitték, már odafent vagyok?
Lassan kúsztam a testõr felé. Amikor az egyik pasas egy
pillanatra elfordult, és tárat cserélt, sejtettem, rám is vet egy
pillantást. Hát akkor ájultnak tettetem magamat. Vagy
halottnak is hihettek, ha netán eltalált egy sorozat... Aztán
tovább kúsztam. Ranegra egyáltalán nem figyelt rám, veszettül
lõtt, nem sajnálta a lõszert. Most már alighanem értette, mire
céloztam az imént. Nehéz lesz innen szabadulnia, ha „egyes”,
„kettes” és nem tudom még hány csoportja ezúttal már nem
siethet a segítségére...
Nagyon lassú voltam. A torkom és a nyakam nagyon fájt,
vérzett is, vállsebembõl és égési sérüléseimrõl nem is beszélve.
Azt hiszem, nagyon nyomorult látványt nyújthattam. De senki
159
NEMERE ISTVÁN
sem látott. Most senki, szerencsére. Már a testõrnél voltam,

felvettem géppisztolyát. Ez is argentin gyártmány volt, úgy
látszik, ez most Ranegráéknál az egyik egyenfegyver. Lassan,
nagyon lassan kúsztam közelebb, ha rám lõnének, talán a testõr
teste lesz a fedezékem, pár golyót az is felfoghat.
Megint lõttek mindenfelõl, legalábbis úgy tûnt. A
hangzavart csak növelte a falakról visszaverõdõ visszhang.
Megint tele lett a levegõ mészporral, egy faágat valósággal
elfûrészeltek a golyók, lekonyult — csak egy szívós
kéregdarab tartotta meg.
Ellenõriztem, hány golyó van a testõr tárjában. Sajnos,
csak négy volt. Hát ez kevés, sorozatról szó sem lehet. Egyes
lövésre állítottam a pecket, hüvelykujjam is a helyére csúszott.
Az a fegyver forró volt, és tudtam, nem a naptól. Lassan
csúszott kezem a homokon, vele a fegyver. A csöve elfordult,
majd emelkedni kezdett. A testõr holt hátára tettem, mögéje
húztam magamat. A célgömbre nem is volt szükségem, nem
kellett szememhez emelnem a fegyvert. Elég közel volt a cél.
Kivártam még néhány pillanatot. Most nem
hamarkodhatom el. Ugyanakkor a legszívesebben azonnal
odapörköltem volna mind a három férfinak. Volt egy
rendkívül rövid pillanat, amikor azt hittem; mindjárt lövök,
dögöljenek meg mind a hárman, hiszen fel akartak akasztani,
meggyilkoltak volna ezek a pribékek...! Fogcsikorgatva
nyertem vissza önuralmamat. A fegyver csöve az egyik civilre
irányult, aki nekem háttal lövöldözött szorgalmasan ki a térre.
Ez volt kettõjük közül a „fõnök”, aki mindig parancsolgatott
társának. Úgy tûnt, már vagy évszázada ismerem õket — pedig
talán húsz perc telt el azóta, hogy oly ostoba módon sikerült
nekik foglyul ejteniök.
Nem haboztam sokáig. Az, hogy háttal ült, nem jelentett
semmit. Nem középkori lovagok vagyunk, már régen nem
azok. A huszadik század végén minden fortély megengedett,
csak a gyõzelem a fontos. A mindenáron való gyõzelem.
160
Különben is, háttal nekem éppen az enyémekre lövöldözött.

Talán éppen ebben a pillanatban került fegyvere célgömbje elé
Dubaya...
Az utolsó gondolatom még az volt, hogy lám, a pasas az
én Uzimat használja. Ha Dubaya itt van valahol a közelben, és
van gyakorlata az ilyesmiben, megkülönbözteti füle a
különféle fegyverek hangját, hát azt hiszi, én is részt veszek a
harcban. Bár eddig nem tettem — most újra eljön az én idõm!
És lõttem.
A „fõnök” egyetlen hang nélkül, lassan dõlt oldalra. Csak
én láttam, hogy háta bal oldalán — ahol a szív van, illetve most
már mondhatom: volt — nagy vörös folt terjeng inge alatt. A
másik kettõ észre sem vette a történteket, magányos lövésem
beleolvadt az általános lövöldözés zajába.
És ekkor megint történt valami, amire nem számítottam.
Egy árnyék jelent meg mellettem a homokos földön, és
reflexeim azonnal mûködésbe léptek. Váratlan ellenséges
támadást sejtve odábbgördültem, ahogyan azt réges-régen a
kommandós iskolában tanították nekem — és ahogyan magam
is oktattam késõbb több földrész katonáinak.
Éppen jókor. Egy ismerõs, hihetetlen nagyságú kés
csapódott be mellettem a földbe, hegyével elõre. Egy kéz is
tartozott hozzá...
Az a nõ volt, akivel egyszer már összecsaptam egy
sikátorban idefelé jövet!
Az arca most is véres volt, rajta Uzim nyoma. Sötét
szemében véres harag lobogott. Hogyan került ez ide? Csak
sejthettem, hogy a szomszédos udvarokon átjött, és valahogy
feljutva a falra, egyszerûen leugrott. És itt volt. Nagy gyûlölet
hozhatta idáig. A férfiakhoz tartozott, azokhoz, akikkel
összetûztem? Ez is Ranegra híve? Vajon tudja-e, hogy éppen
lelõttem az egyik barátját? Esetleg éppen látta is?
Golyók süvítettek fölöttünk. Ösztönösen megrúgtam a nõ
kezét, de a kést nem engedte el. Lihegve zuhant mellém.
161
NEMERE ISTVÁN
Közben szemmel kellett tartanom amazokat is, hisz ha

meglátják, hogy harcolok, belém ereszthetnek egy sorozatot.
Feltérdeltem. A nõ a késsel ismét támadott, és én nem
akartam lõni. Már csak három golyó van az argentin
fegyverben, és ellenfeleim is hárman voltak. Ha elfogynak a
lövedékek, mielõtt az utolsó ellenségem is elpusztulna —
mivel tarthatom majd õt sakkban?
Hirtelen hanyatt vetettem magamat. Ismert kommandós
trükk volt, de õ nem ismerte. Azt hitte, legyõzhet, ezt az
alkalmat nem hagyta ki. Valósággal repült rám. Én felhúztam
az egyik lábamat, szabad kezemben ott volt a tõr...
Nemcsak az õ hibája volt, hogy egyenesen beleesett a
késbe. A felhúzott lábam a megfelelõ pillanatban kirúgott,
feltartotta fegyveres kezét, miközben a teste szabadon zuhant
felém, és már nem tudta magát visszafogni. A tõrkés felfelé
állt, csuklóm-karom pedig erõs volt, nagyon erõs...
Még hallottam azt is, hogy a késem csontra is talált, furcsa
csikorgó hang volt, miközben a nõ arca egyre közelebb került
hozzám. A kése már nem csaphatott le rám, tekintete megtört,
még tett néhány erõsnek tûnõ, valójában már kaotikus
mozdulatot, a fejét is ide-oda ingatta, aztán száján vér
buggyant ki. Egyenesen a mellemre, a nyakamra csorgott,
idõm sem volt, hogy undorodjak, mert sebesen kifordultam
alóla, és Ranegráék felé néztem.
Az egész harcból mit sem vettek észre — másra figyeltek:
a téren már közeledett az ellenség. Egyre közelebbrõl dörgött a
fegyver. Ez erõt adott. Igaz, nem mozoghattam szabadon, de
volt még egy feladatom. Kúszva indultam a másik civil pasas
felé, a fegyveremet a földön húztam magam mellett, készen
arra, hogy lõhessek, ha észrevennének. Lassan értem oda, és
csak arra figyelt fel, hogy mellette a falon felmagasodik egy
árnyék. Pedig csak térdeltem. Egy acélcsõ nyomódott a pasas
tarkójához.
— Hagyd abba — mondtam.
162
A szavakat talán nem értette, de nem is ez volt a lényeg.

Még szívesen lõtt volna, talán rám is támadt volna, de az a
forró csõ nagyon égethette a nyakát, bõrét. És nem csak azt.
Láttam, leszegte a fejét, és számot vetett mindennel. Bár
ösztönösen érezhette, nem akarom megölni. Hiszen azt rögtön
megtehettem volna.
Elvettem a fegyverét. A fal sarka mögött lapultunk, a
kapu nélküli kapunyílásban. Pár méterre tõlünk Ranegra lõtt
szüntelenül, csak olyankor hagyta abba, ha tárat kellett
cserélnie. Éppen egy ilyen pillanatra vártam, és ez el is jött.
Amikor valójában fegyvertelen volt.
— Vége, Ranegra! — mondtam-kiáltottam,
hangosan. Érthetõen. A fegyverem csöve most feléje irányult.
A lövésztõl elvettem az õ géppisztolyát, kettõ volt már nálam,
és mindegyiket egy-egy férfira szegeztem.
— Mit akarsz? — kérdezte a diktátor.
Intésemre kényszeredetten ledobta fegyverét a földre.
Most a téren is csönd volt.
— Rúgd ide a fegyvert...
Engedelmeskedett, közben a száját rágta, és majd
szétvetette a harag. A rádióért kapott.
— Azt is! — és mutattam: le a földre...!
A civil csak a szemem sarkában volt, eltávolodtam tõle
egy méterre, nehogy rám vesse magát, a legrosszabb
pillanatban. Aztán ügyesen felkaptam a harmadik fegyvert is.
Amazoknak már semmilyen lehetõségük nem volt, hogy rám
támadjanak. Csak akkor kezdtem magamat egy kissé jobban
érezni. Már nem csak három golyó volt a hatalmamban, a
fegyvereimben. Mélyeket lélegeztem, a torkom, a nyakam
most is fájt. Megrázkódtam.
A diktátor csak most értette meg: nem haltam meg. Hiába
parancsolta, hogy akasszanak fel, sõt a nagy lövöldözés
kitörése elõtti másodpercekben látta is, amint segédei húznak
163
NEMERE ISTVÁN
fel a kötélen a faágra... Élek, és megint én kerekedtem felül. A

rémület lassan költözött a szemébe.
Bennem pedig már ott lobogott a gyûlölet. Most már
nincs kegyelem, nincs megbocsátás. A hadi helyzet vagy a
szigetiek érdekei sem jelentenek számomra semmit. Egy
gyilkossal állok szemben, a saját gyilkosommal... Nem
tekinthettem felebarátomnak ezt a két alakot, akik meg akartak
ölni. Nem zsoldosok, nem idegenek voltak — ezen a szigeten
születtek. Én voltam az idegen, de tudtam, miként vélekedik
róluk Vippen vagy Torres, Dubaya vagy Satron. A sebeimmel
váltottam meg idegenségemet, valahogyan már én is szigeti
voltam. Ez a két nap megváltoztatott, keményebbé tett. Éppen
ezek tettek ilyenné, mint Ranegra és ez a másik névtelen alak.
— Dobd le a nadrágszíjadat — parancsoltam
Ranegrának.
— Kapsz pénzt — mondta és nem mozdult. —
Nagyon sok pénzt!
Kapásból lõttem, de azért ez célzott lövés volt. A golyó a
halántéka mellett süvített el. Kõpor hullott a fejére. Akkor
engedelmeskedett. A nadrágszíjat a földre dobta, de újra szólt.
— Kétszázezer dollárt kapsz — mondta —, ha
kiviszel innen épségben. Te ezt képes vagy megcsinálni,
Monti!
Hallgattam.
— Háromszázezer...! — ordította
türelmetlen-haragosan, nem értve, miért nem kapok az
ajánlatán.
De az én lelkem akkor a kolostor melletti iskolában volt.
Kis halottakat láttam. Égett emberek szaga a levegõben...
Nem, ez nem Uganda volt.
— Mennyit adtak ezek neked? — ordította Ranegra,
egészen belerekedt, elfulladt, de folytatta: — Én ötször annyit
adok! Megveszlek, Monti, szõröstül-bõröstül, mennyi az árad?
164
A torkomban már nemcsak a fájdalmat, hanem az undort

is éreztem.
— Nem vagyok eladó, Ranegra — feleltem. A
másikra néztem: — Vedd azt a szíjat és kötözd meg a kezeit!
Hátra, a hátára!
Habozva engedelmeskedett. Ranegra szerette volna
késleltetni a dolgot, kitépni magát cinkosa markából, de akkor
ismét lõttem egyet. Már csak egy golyó volt az egyik
fegyverben — ám jóval több a másikban. És eldobva a testõrét,
felvettem a sajátomat. Az Uziban még csaknem tele volt a tár.
— Hatszázezer, Monti! — kiáltotta Ranegra.
Amaz végre hátrakötözte a kezét. A környékrõl fojtott
kiáltásokat, zajt hallottam.
— Vidd hátra. A fához — parancsoltam.
A fegyvertelen férfi úgy nézett rám, mint aki nem érti a
szavakat. Lehet, nem is értette, de a mozdulataim világosak
voltak. És parancsolóak. Ranegra kezdte sejteni, mire megy ki
a játék.
— Monti, ne légy õrült! Ezt nem teheted!
Hétszázezret adok!
Csak az Uzival intettem. A civil nem habozott, keményen
lökdöste a diktátort, egykori fõnökét. Így remélte
megvásárolni saját életét. Hát mindenki azt hiszi, pénzzel,
rossz tettel megválthatja? Talán én is? A kötél alatt álltak.
Mutattam a szigetinek, kössön egy másik hurkot.
— Mégis lesz akasztás — mondtam halkan. Csak
Ranegra hallotta. — Bár a szereposztásban beállott némi
változás.
A szeme kidülledt rémületében. Csak tátogott. Én is ilyen
lehettem negyedórával ezelõtt? Vagy méltóságteljesen
viselkedtem? Hát viselkedhet így bárki is az akasztófa alatt?
Közben mozdulatlanul álltam, a fal takarásában. A civil
gazember pontosan tudta már, mire készülök. Ujjai szorgosan
fonták a hurkot. Az elõbb is õ csinálta? Nem emlékeztem rá,
165
NEMERE ISTVÁN
nem is volt jelentõsége. A jelek szerint van gyakorlata a fiúnak.

Lehet, annakidején õ volt Ranegra hóhéra, amikor a fickó még
valóban uralta a szigeteket...
A földön heverõ rádióban azt mondta egy hang.
— Ranegra! Itt a négyes csapat. Csak hárman
maradtunk, megadjuk magunkat...
A téren csönd volt, vihar elõtti terhes csönd.
— Húzd fel! — mondtam ki végre. Ez a szó egy
határ volt, bennem is.
— Neee, neee...! — kiabálta. — Egy milliót adok!
Most rögtön, gyere a rejtekhelyemre, ott a pénz... Montiiii... !
— Ha élni akarsz, húzd föl! — fogtam a fegyvert a
civilre. Nem kellett ismételnem. A hurok már Ranegra nyakán
volt. Aztán megszorult. A lábai elváltak a talajtól, furcsán
kapálózott, és nem, már nem kiálthatott többet.
Elfordultam, de füleim beitták a neszeket. Nem volt
fegyverük, de ha rám támadnának... Egy halott nõ és két halott
férfi között álltam. Meglátom az árnyékukat, ha rám
támadnak...
A falon felfelé kúszott egy árnyék, hosszú volt, keskeny.
Kötélárnyékban folytatódott. Ide-oda vetette magát, aztán
mozdulatlanná merevedett.
És rohanó lábak csattogtak a tér macskakövein. Elsõnek
Dubaya bukkant fel, mögötte Satron rohant, meg a többiek.
Csupa ismeretlen-ismerõs arc. Lelkes szemek, kiáltó torkok.
Szigetlakók. Valaki vidáman, felszabadultan a levegõbe lõtt,
és bennem érdekes módon ez a mozdulat szakította félbe a
varázslatot. A bénultságom, az idegi megterhelésem ekkor
múlott el. Valaki a levegõbe lõtt — és ebbõl megértettem: vége
a veszélynek. Ha már nem kell ügyelniök, mennyi lõszerük
van, ha már így pazarolják, déli jó szokás szerint lelkesednek,
sorozatokat engedve az ég felé — akkor minden rendben lehet.
Akkor biztosan rendben is van minden, vagy perceken belül
úgy lesz.
166
Dubaya a nyakamba ugrott.

— Daniel... Élsz? Drágám, úgy féltettelek!
Nagyon meleg lett a szívem körül. Drágám...? A lány
egyszerre sírt és nevetett, ölelgetett. Hát szabad kezemmel én
is magamhoz szorítottam. De a másik kezem nem engedte el az
Uzit.
— Dubaya... — suttogtam. Csak õ hallotta. Közel
volt hozzám, nagyon közel.
— Ha meghaltál volna... — kezdte.
— Ha meghaltál volna... — mondtam én is
ugyanakkor, ugyanolyan féltõ hangsúllyal. Akkor
összenevettünk. De bennem még volt egy kis tüske.
— Torres nem örülne, ha látná, hogy megöleltelek.
Azt hiszem, akkor értette meg féltékeny mondatom okát.
— Miért ne...? Hiszen õ csak az apám, Daniel!
— Az... apád...? — ez valósággal ledöbbentett.
Mozdulni sem tudtam, pedig az örömöm határtalan volt.
Hirtelen magam elõtt láttam õket, igen, kettejüket az ültetvényi
házban, az égõ garázs beszûrõdõ vöröses fényében, amint az
elnök átöleli a lányt.
— Akkor a te... a te anyád volt az a fekete nõ a
fényképen!
— Hát persze — nevetett. — Egy szép fehér férfi és
egy szép fekete nõ gyermeke vagyok, nem látszik rajtam,
Daniel Monti? Mondd ki végre õszintén!
Néztem az arcát. Az égett haját, leperzselt szemöldökét, a
kis sebeit. És a csillogó, lelkes-szép szemét. Dubaya!
Értettem már, miért olyan népszerû, miért ismeri õt
mindenki a szigeten, és miért engedelmeskedtek neki a
harcosok is. Torres viselkedése is teljesen érthetõ lett.
Dubaya...! Ez a lány maga Reggar, maga a sziget, a tenger! A
szabadság, most már igen, a szabadság!
— Megmondom õszintén — feleltem... volna. De
már nem beszélhettem, mert a lány közelebb hajolt,
167
NEMERE ISTVÁN
nagyon-nagyon közel volt a szája is a számhoz, és nem

gondolkoztam sokáig, ilyen helyzetben mit is kellene
tennem...
168
Jutalmak
Ranegra kihûlt testét nem vágták le a kötélrõl, még nem.

Legalább egy óra hosszat kellett ott maradnunk. Arra
vigyáztunk, nehogy mások levágják és végighurcolják a
városon. Mert ezt akarta tenni a tömeg, amely ettõl kezdve oda
zarándokolt. Hihetetlen, milyen sokan jöttek, és nem kevesen
viseltek fegyvert is. Gyanítom, Vippenéknek volt még más
arzenáljuk is, amirõl annak idején nem beszélt nekem. A
tömeg kiállt Ranegra ellen, és most jöttek megnézni és leköpni
a gyûlölt diktátor holttestét. Felvettem a diktátor rádióját, ahol
már a mieink beszéltek. Megtudtam, hogy huszonnégy zsoldos
végsõ kétségbeesésében elfoglalt egy hajót, és a kikötõbõl
egyenesen a nyílt tengerre, Afrika felé menekültek. Senki sem
üldözte õket. Érdekes módon náluk maradt egy rádiókészülék,
és az éterben keresték többi menekülõ társukat. Akkor
bemutatkoztam nekik, elmondtam Ranegra „állapotát”, és
figyelmeztettem õket: a szigeten már nem terem számukra
babér, azonfelül, mivel a diktátor úgy végezte, ahogyan
végezte — hát a pénzükre se nagyon számítsanak. Vippen is
beleszólt, õk meg egy másik rádiót szereztek: a szigetlakók a
kikötõt elfoglalták.
A többit Dubayától tudtam meg. A környezõ falvakból
kora délután érkeztek meg a farmerek, parasztok, ültetvények
munkásai, és bár kevés fegyverük volt, azonnal felvették a
harcot a zsoldosokkal. Sokan közülük elestek, de végül is az
169
NEMERE ISTVÁN
idegeneket minden oldalról szorongatták, zavarták,

megfélemlítették, vagy egyszerûen csak figyelték.
Minden mozdulatukat jelentették egymásnak. A
zsoldosok nem mozoghattak szabadon a városban, és egyre
kevesebben lettek. Amikor pedig Ranegra sem válaszolt
hívásaikra, és értesültek az erõd elestérõl, ottani társaik
pusztulásáról, erõt vett rajtuk a pánik. Jól sejtettem, hogy ez
lesz — ismerem a zsoldosokat. Csak akkor bátrak, ha semmi
sem árnyékolja be gyõzelmi esélyeiket. Ha ez meginog,
jobbnak látják menteni az irhájukat. Ezért javasoltam ma
reggel Torresnek ezt a merész akciót. Tudtam, hogy Ranegra
nélkül az egész támadás összeomlik.
Torres elnök is a városban volt már. A kolostorban szállt
meg egyelõre, hiszen a palota kiégett.
— Menjünk hozzá — mondta Dubaya.
A nap nyugaton volt, és már nem is olyan magasan.
Satron is ott állt mellettünk Mint mondotta az imént,
tizennyolc emberébõl nyolc esett el, de a férfi boldog volt:
sikerült kiverni az ellenséget! A civilek is ünnepeltek.
Fegyveresek és fegyvertelenek, férfiak és nõk, de még
gyerekek is tolakodtak ott, hogy közelrõl láthassák a halott
diktátort.
Satron elõállt egy dzsippel. Ez a dzsipek és gránátok
napja volt, gondoltam. Meg az akasztásé, tapogattam a
torkomat. Nyakamra száradt a vércsík, pokolian nézhettem ki.
De nem szóltam, hogy mosakodni szeretnék. Meg az sem
ártana, ha megnézne egy orvos, és nem is elégedne meg a
látvánnyal. Mûszereket is használhatna... De persze, nem volt
olyan sietõs a dolog.
Hátunkba tûzött a lemenõ, de még meleg, vörös nap,
amikor az autó áthaladt a belváros utcáin. Mindenfelé ünneplõ
emberekkel találkoztunk. Nem is hittem volna korábban, hogy
ilyen sokan laknak Reggarban. Amíg folytak a harcok, alig
láttunk valakit az utcákon — most persze tömeg özönlötte el a
170
tereket. Dubayát felismerték, éljenezték, én is integettem, bár

biztos lehettem benne: ez a lelkesedés nem nekem szól.
Aztán ismerõs lett a táj. Messzirõl láttam a
kolostortemplom tornyát. Az iskolát. Elhaladva elõtte,
egymásra néztünk Dubayával — most nem öröm volt a
tekintetünkben. A lány szomorúan szólt.
— Összeégett kis halottakat találtunk az iskola
mögött, Daniel.
Nem válaszoltam. Mit mondhattam volna? Csak a kezét
szorítottam. Aztán megváltozott a táj, mert a kocsi
továbbrobogott, és megtorpant a kolostor udvarán. Itt már állt
néhány autó, és ismerõs arcokat is láttam. Torres és Satron
embereit.
És Vippen.
Nem könnyen úszta meg õ sem, azt hiszem. Az egyik
karja fel volt kötve; tegnapi vagy ma reggeli sérülés lehetett,
mert a kötés is piszkos és lõpornyomos volt. A férfi homlokán
véres seb volt kötés nélkül, de arcán olyan mosoly fénylett,
amit eddig nem láttam. Sem Kairóban, sem itt. Mélybarna
szemében ott ült az igazi boldogság.
— Gyõztünk, Monti! — közölte.
— Vettem észre magam is — feleltem kissé
vidékiesen, talán öregesen. Mindenki nevetett, és az én szívem
is megkönnyebbült kissé.
Szóval véget ért egy kaland...
A tömeg szétnyílt. Azt hittem, Torres jön, de õ még csak
akkor bukkant fel a kolostor ajtajában. Láttam azt az ablakot is,
amelyet magam törtem szét tegnap ilyenkor, saját testemmel.
Nem Torres volt az elsõ, aki Vippen után üdvözölt. A
földközelben közeledett egy test, furcsán inogva, magasra
tartott arccal...
— Bruno!
— Daniel! — kiáltotta csengõ hangon.
Felemeltem, szemébe néztem.
171
NEMERE ISTVÁN
— Visszajöttem, Bruno — mondta nagyon

csendesen. Nem láthatta, amit én láttam. Szemem hártyái elõtt
képek vonultak idegesítõ lassúsággal, éles pontossággal.
Láttam a morenói partraszállást, Rilson durva, nyers arcát. Az
utcai harcokat, a ciszternában robbanó gránátot, elsõ
elfogóimat. Aztán a többit is. A menekülést a terepjárón, a
kolostori lopakodást. Az éjszakát az ültetvényen, a hajnali utat.
Még arcomba süvített a közeli párás partvonal. Aztán az erõd
és a lángok... A benzintûz. Sok, sok halál. Giulio és Lucien
arcvonásai... Torkomon az iszonyú, örökre feledhetetlen
szorítás, fátyol a szemem elõtt, a homály... Ranegra távolabb,
Ranegra közel, majd a falon felkúszó akasztott ember
árnyéka...
— Visszajöttem, hiszen megígértem neked —
mondtam még, már nagyon halkan. Bruno szeme ragyogott, és
hirtelen megölelt. Nyakam köré fonta kis kezeit. Dubaya
mellettem állt, és azt hiszem, csak õ érezte igazán, mi játszódik
le bennem.
Torres elnök megköszörülte a torkát.
— Daniel, vigyázz! — figyelmeztetett Dubaya. —
Most jön a papa ünnepi beszéde.
— Mindenki fedezékbe! — tréfált Vippen is.
Leengedtem a gyereket a földre, felegyenesedtem.
Odagyûltek körénk. Ott voltak a papok is, láttam az atyát, aki
tegnap oly derekasan segített. Satron, néhány asszony és a
fegyveres szigetiek. Akik ma nagy gyõzelmet arattak.
Torres csak pár szót mondott, kedvesen, halkan,
bensõségesen. Dubaya aztán a nyakába ugrott, és megcsókolta.
— Kösz, papa, hogy ezúttal kivételesen rövid

voltál...
A többiek nevettek. Én csak álltam, határozatlanul. Most
mi a teendõ? Torres még hozzátette.
172
— Monti, természetesen megkapja a tiszteletbeli

állampolgárságot. Ha itt akar letelepedni, nincs akadálya.
— Köszönöm. Még nem döntöttem — feleltem.
Vippen ekkor valamit súgott az elnöknek. A tömeg
oszlani kezdett, azt hitték, vége az ünnepségnek. Pedig Vippen
és én tudtuk, még lesz egy mûsorszám.
— Daniel Monti — mondta Torres. — Ön
természetesen megkapja azt a másik jutalmat is, amiben...
hm... amiben annak idején Vippen úrral megegyeztek.
Borítékot vett elõ. Tudtam, mi van benne. Százezer
dollár. Amikor elvállaltam a feladatot, csak ezért tettem. Nem
gondoltam másra — tehát olyan voltam, mint ezek a
zsoldosok, akikkel aztán felvettük a harcot. A lelkemet is
eladtam nekik... Akkor még nem tudtam, mennyire
megváltoztat engem ez a két nap. Még, mint pénzért mindent
elvállaló harcos jöttem ide, és egészen másképpen megyek el.
A lelkem is az övéké lett, de ehhez már semmi köze a pénznek.
Nem adtam el nekik, és mégis, egy kicsi darabja itt marad. Egy
nagyobb darabja pedig Dubayáé lett.
Kinyitottam a borítékot. Két köteg volt benne. Ötvenezer
és ötvenezer. Az egyik köteget zsebembe süllyesztettem, a
másikat belecsavartam a borítékba. Tekintetem a papot
kereste.
— Atyám!
— Igen, fiam? — kérdezte és már ott állt elõttem.
Bruno a nadrágomat fogta, a combomat ölelte át. Ez is erõt
adott.
— Az iskolát újra kell szervezni. Sok ilyen gyereket
kell idehozni — mondtam, valami elszorította a torkomat. —
Fogadja el... ez az én adományom.
A kezébe nyomtam, sarkon fordultam, és rohantam volna
messze. A gyerek elengedte a lábamat, nem állta utamat senki.
Széttoltam az embereket, és mentem, ki a kertbe, ahol már csak
a fák csúcsán ült a vörös fény.
173
NEMERE ISTVÁN
Halk léptek mögöttem... Nem nyúltam fegyverhez. Vége

a harcnak. Nem ellenség közelít.
Dubaya mellettem állt.
— Sietsz haza... Európába? — kérdezte. — Vár ott
valaki?
Bólintottam. Elszomorodott. Kezem a tárcámat kereste,
kivettem egy fényképet.
— Õ az... most tizenöt éves. Tulajdonképpen... a
lányom. Egy éve nem láttam.
Dubaya arca felderült. Megfogta a kezemet.
— Egy-két hétig még kibírja nélküled, ugye,
Daniel?
— Biztosan, feleltem, és átöleltem a derekát. Olyan
ez, mint a mesében. Tiéd a királylány, Daniel, és a fele
királyság...
Lassan ballagtunk, szorosan ölelkezve. A tengerpart már
nagyon közel volt. Sirályok reppentek fel fehéren, cikázva és a
hullámok kitartóan ostromolták a partot.
174
TARTALOM
Merre visz az utam?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

Kommandósok között . . . . . . . . . . . . . . . . . 20
A partraszállás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
Rabságban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
Küzdelmek sora . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81
A második nap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
Tûzharc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
Jutalmak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 169
Kiadó: Pallas Antikvárium Kft.
3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. Tel.: 06-37 311-028
Felelõs kiadó a Kft. igazgatója
Borítóterv design: © Miroe Design, 2004
Tipográfia: TECHTRIN, Tel.: 06-37 317-316,
Email: Techtrin@ComputerJobAtHome.com
Nyomdai munkálatok: Kaposvári Nyomda Kft.
Felelõs vezetõ: Pogány Zoltán igazgató
Készült 11 ív terjedelemben
ISBN 963 9504 475

Nemere István: Százezerért A Lelkedet Is

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Nemere István: Százezerért A Lelkedet Is

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Nemere István

Merre visz az utam?

A repülõgép Kairóból nyugatra tartott. Most már csak

...Félálomba merültem, bár óvatosságom most sem

...Emlékeztem. Az az ember, aki miatt most óránként

Várt ott valaki. Vippen is csak azzal tudott rávenni erre a

— Az lesz a legjobb, ha azonnal kiteríti a kártyáit —

hûtõszekrényben tárolt emberhúst evett a huszadik század

Mogambe városából. Ennek kikötõje alig 100 kilométerre van

testõrtisztje, nemegyszer kerültem szembe velük. Vippen

— Nem nagyon — rázta a fejét. — Valamicskét

ültetvényes munkások, rengeteg gyerek... Minden olyan

— Nézze, Monti! A lelkiismeretem azt diktálja,

— Két óra múlva indul a gépem.

...A gépen talán aludtam is. Amikor újra felébredtem, még

gép a kivilágított aszfaltcsíkra tette kerekeit. Éppen pirkadt. A

— Láttam néhányat — bólogatott szorgosan. — A

összesen — a legújabb érvényes ajánlat szerint — százezer

Az események ettõl kezdve felgyorsultak.

Az ajtó egyszer csak valósággal berobbant. Két

a következõ menetre — de erre nem került sor. Az ajtóban egy

Amaz közben tovább beszélt.

Ha lesz rá idõd, kisöreg — gondoltam magamban.

bekészített székek alapján következtettem. Vippen tehát

tudott körülnézni, hogy mindenki behúzta a nyakát. Én is. Még

gyereket, akikkel most egy szobába kerültem. Franciák voltak,

fegyverem, hát ezt nem deríthettem ki. Nem lenne mivel

szolgáltatta ártatlanságának. Nem akart csúnya szót mondani,

Estefelé kiosztották a fegyvereket. Én is kaptam egy

hogy az épületbõl nehogy kivigyük a fegyvereket, mert a helyi

— Ami azt illeti, a pénz itt is lehetne több — foglalta

— Az enyém meg Dubaya, születésem óta —

hogy befordul a sarkon, aztán lassan visszamentem a

A csapat éjfélkor már a kikötõben volt. Felszálltunk egy

Ha Ranegra és Rilson, valamint esetleges stratégiai

A többes szám még nem egészen volt jogos, de már

lényege röviden összefoglalva az volt: õ tönkremegy, ha egy

— ahogyan azt a pénzügyi hetilapokban szokták írni. Wammer

akkora hullámok. Az újoncok egy része napozott a fedélzeten,

Hajnalra ez a „lehelet” valóságos ködréteggé áll össze, alig fél

figyelni kell a szigetieknek, ha meg akarják úszni az újabb

sokan ahhoz, amit tenni akartam. Hamar kellett döntenem,

A négy ember, akit magammal vittem, természetesen a

Giulio elkapott egy gyereket. Az szinte vinnyogott a

hívtam, amit Vippen adott még Kairóban, és ami sehol sem

hogy odakünn kocsikért üvöltenek. Megkönnyebbülten

Elporzottunk mellette, de rászóltam Giulióra.

teherkocsi. Rilson már elment, elõre. Megmarkoltam a tábla

Reggar váratlanul bukkant elénk.

házak. Majdnem mind fehér, akár Afrikában. Hát persze — ez

oldalon tudnak állni, kedvelik a világos helyzeteket — fõleg

vetették magukat. Mire idáig jutottunk, a motor elhallgatott.

Odanyúltam — piros volt. Jellegzetes. Elõször azt hittem, én

meztelen férfikarok csapnak le rá. Berántották. Az ajtót is

pénzt. Talán négy-öt nap múlva találkozhatom vele. Addigra

Egy ablakon át kihallatszott a rádió. Gazdája alighanem

— Gyerünk a toronyhoz! Egyenként! –

többiek nem vettek észre semmit. Kicsiny cinkosságunkat —

Valóságos össztûz alá kerültünk. Olyan volt az egész,

— Nem maradt rá idejük — mondta megnyugodva

megmentésének több áldozata is lesz. Közülünk most a belga

kemény tárggyal, mert csak a felvillanó éles fájdalomra

Ez is egyike azoknak az állapotoknak, amelyektõl mindig