NÉPSZOKÁS, NÉPHIT, NÉPI VALLÁSOSSÁG

Jeles napok

JANUÁR

FEJEZETEK

• JANUÁR 1.
• JANUÁR 6. VÍZKERESZT
• JANUÁR 17. ANTAL NAPJA
• JANUÁR 18. PIROSKA NAPJA
• JANUÁR 21. ÁGNES NAPJA
• JANUÁR 22. VINCE NAPJA
• JANUÁR 26. PÁL NAPJA

JANUÁR 1.
Az évkezdet napja hosszú történeti fejlemény eredménye. Az ókori Rómában
március 1-jével kezdték az évet. Január 1-je a Julius Caesar-féle naptárreform után,
i. e. 153-tól vált évkezdő nappá, melyet Janus tiszteletére nagy ünnepségekkel,
lakomákkal és ajándékozással ünnepeltek meg. A keresztény egyház éppen ezért e
napot Krisztus körülmetélésének ünnepévé tette. Hazánkban az egész középkoron
át az év kezdetét karácsonytól, december 25-től számították. A január 1-jei
évkezdet a Gergely-féle naptárreform (1582) óta vált általánossá, véglegessé 1691-
ben, amikor XI. Ince pápa tette meg e napot a polgári év kezdetévé. Az egyházi év
advent első napjával kezdődik.
13. századi okleveleink utalnak arra, hogy itáliai eredetű szokásként
meghonosodott e napon a királyi adományozás. Ki-ki a mestersége szerszámait
mutatta be, s ezután megkapta járandóságát. Egyes kutatóink e hagyomány
továbbélését látják néhány, a századfordulón, sőt e században keletkezett leírásban.
Erdélyben például a Teleki grófok egyik uradalmában újév napján köszönteni
mentek az uradalomcselédei szerszámaikkal, munkájukat mímelve. Hasonló
leírásokat olvashatunk erdélyi falusi bérlők udvarában megjelent béresekről is, akik
az ostorpattogtatást, kolompolást, zajcsapást addig folytatták, míg az ilyenkor
szokásos pénzjárandóságukat meg nem kapták. Az ország más részeiről elszórt
adatok vannak arról, hogy a pásztorok ezen a napon nagy zajjal keresték fel
gazdáikat, hogy ételt, italt és pénzadományt kapjanak. Az újévi köszöntésnek,
különösen a diákok adománygyűjtő rekordálásának hagyományáról és tiltásairól a
16. század óta vannak történeti adataink (Dömötör T. 1964a: 36, 43, 160–161;
Bálint S. 1976: 130–131).
A változó évkezdet következtében az évkezdő szokások és hiedelmek széthúzódtak
az adventi időszak kezdetétől március elejéig. A változó évkezdetre utal az újév
kiskarácsony elnevezése is. Az utóbbi közel másfél százados néprajzi leírások jól
körvonalazzák a január 1-jéhez fűződő hagyományainkat. Ezek java része – mint a
legtöbb ünnepi alkalomkor – a gazdasági élet, a háztartás, a család és az egyén
szerencséjét kívánta megalapozni jóslással, varázslással, mágikus praktikákkal.
Vannak köztük országosan elterjedt, ma is ismert szokások és hiedelmek, és vannak
helyi hagyományok.
A gazdasági élet kedvező alakulását nagymértékben befolyásolta az időjárás, így
nem véletlen, hogy az ünnepek, jeles napok szinte kivétel nélkül az időjárásjóslás
alkalmai is voltak. „Ha újesztendő napján szép napfényes üdő van, az jó esztendőt
jelent” – tartották például a bukovinai magyarok (Bosnyák S. 1977: 164). A
jugoszláviai magyarok népi időjárásjóslása szerint „január 1. Újév napján, ha
csillagos az ég, rövid lesz a tél, ha piros a hajnal, akkor szeles lesz az esztendő.
Kopácson azt tartják, ha süt a nap, sok hal kerül {7-110.} a hálóba. Szerémségben
mondják, ha olvadni kezd, sok bor terem. Másutt azt tartják, ha újesztendő napján
szép fényes az idő, jó esztendő lesz” (Penavin 1983: 108).
A moldvai magyaroknál a földműveléssel kapcsolatos jósló-varázsló szokás él.
Újév reggelén felkeresik a házakat, és búzát vagy búzán kívül kukorica, napraforgó,
rozs, zab, árpa magvát szórják szét, miközben jókívánságokat mondanak: „Adjon
isten bő bort, bő búzát, barackot, hosszú farkú malacot, sok kolbászt, pálinkát!”;
vagy: „Búzával virágozzék kentek házik, s mindörökké virágozzék!” (Bosnyák S.
1980: 117).
A házigazdától bort, pálinkát, kalácsot, esetleg pénzt kapnak. Újévkor is szokás a
gyümölcsfákat megrázni, hogy bőven teremjenek.
Az állattartással kapcsolatos újévi hagyományok között megtaláljuk a tyúkok
abroncsból etetését (az analógiás mágia szép példája), mely sokfelé Luca-napi
szokás. Azért tettek a tyúkok köré abroncsot, hogy szét ne széledjenek és egész
évben hazatojjanak. A moldvai magyaroknál az újévi gabonamagvakat, melyeket a
köszöntők szórtak szét, összeseperték és a tyúkoknak adták. Hajdúböszörményi
hiedelem szerint jó tojók lesznek a tyúkok, ha újévkor mindegyiket átdugják a létra
fokán.
Újévi első látogatónak férfit vártak, sőt várnak ma is, mert úgy vélik, hogy
szerencsét hoz. Volt azonban az állattartással kapcsolatosan is jelentősége. Ugyanis
férfi látogató esetén hím állatszaporulatra, nő esetén nőstény állatokra számítottak a
következő esztendőben. Gyimes-völgyben ezt így fogalmazták meg,: „Ha férfi lép
bé előbb a házba, akkor mind berbécsek lesznek a báránykák, s mind bikák lesznek
a borjúk, azt tartottuk. Ha fejérnép jő bé, akkor mind ünők lesznek a borjúk, s
nyöstények lesznek a bárányok” (Bosnyák S. 1982: 105). Szalontán is úgy
tartották, hogy ha férfi, cigány vagy kéményseprő lép először a házba, az fiút vagy
hímállatot jósol. A nő azonban szerencsétlenséget, vagy a szaporulatban lányt,
illetve nőstény állatot jelez.
Közismert az a hiedelem, hogy újév napján semmit sem adnak ki a házból, mert
akkor egész éven át minden kimegy onnan. Jászdózsán ezt így fogalmazták meg:
„Újesztendő napján nem szabad semmit kiadni a házból, mert elszáll a tehén
haszna” (Gulyás É. 1976: 149). A bukovinai és moldvai magyaroknál ezen a napon,
ha kiseperték a házat, eltették a szemetet, mert attól tartottak, ha kidobnák, ezzel a
szerencsét vetnék ki. A Gyimes-völgyi magyarok a trágyát sem vitték ki az
istállóból. Általában munkatilalom volt, mint a legtöbb jeles napon. Nem volt
szabad főzni, mosni, varrni, állatot befogni stb. Mosni már karácsony első napjától
tilos volt január 2-ig. Nem lehetett mosott, felakasztott ruha a házban, mert – a
száradni kitett bőrök példáján – az sok elhullott állatot jelentene a következő évre.
Általános hiedelem, hogy ami e napon történik valakivel, az ismétlődik egész
évben. Ezért igyekeztek a veszekedéstől is tartózkodni. Úgy tartották, akit ezen a
napon megvernek, azt egész esztendőben verni fogják.
Szokás volt újévkor korán reggel a kútnál mosdani, hogy egész évben frissek
legyenek. A szegedi tájon például az újkígyósiak a kútnál mosdottak, korán kelve.
Napközben sem fekszenek le, hogy a következő esztendőben nehogy betegesek
legyenek. A tápaiak szerint a fekvő betegeknek is fel kell kelniök ezen a napon,
nehogy egész évben az ágyban feküdjenek. Tartózkodnak az összeszólalkozástól is.
Kerülik a kölcsönkérést. „Deszken, aki leghamarabb fölkel, elmegy a kútra és vizet
hoz. Amikor bejön a szobába, megkérdezik tőle, hogy mit hozott. Ő erre háromszor
azt mondja: erőt, egészségöt, áldást, békességöt, szöröncsét! Régi ószentiván
hagyomány szerint aki újév napján vizet hoz a kútról, a kapun két kannával beönt,
hogy ömöljön a pénz is be a házba” (Bálint S. 1980b: 241). Aki hajnalban elsőként
merít a kútról, úgy vélték, aranyosvizet merít, mely szerencsét {7-111.} hoz. Ebből a
vízből a családtagokat is megitatták. Sarkadkeresztúron úgy mondták: „Ha újévkor
valaki először visz vizet, az elviszi az »aranyvizet« és abban az évben mindenbe
szerencséje lesz” (Bondár 1982: 12).
Az újesztendei jósló, varázsló eljárásoknak igen fontos része volt a táplálkozás,
megszabott ételek fogyasztása, illetve bizonyos ételek szigorú tiltása. Jól ismert a
baromfihús evésének tilalma e napon, mert úgy tartják, a baromfi elkaparná,
kikaparná a szerencsét, vagy például Jászdózsán úgy mondják, kirepülne a
szerencse. Disznóhúst kell enni, mert a disznó előretúrja a szerencsét. Előnyben
részesítik ilyenkor a szemes terményeket (lencse, rizs, köles), abban a hitben, hogy
a sok apró mag pénzbőséget jelent a kővetkező esztendőben. Hajdúszoboszlón
azonban tilos volt a kása evése, mert attól tartottak, hogy kiütésesek lesznek.
Sárkeresztesen rétest sütöttek azzal a magyarázattal, hogy „hosszúra nyújjon az
esztendő, sokáig éjjenek” (Gelencsér 1981: 192). Szokás volt egész kenyeret
szegni, hogy mindig legyen a családnak kenyere. Az Ipoly menti palócoknál,
például Pereszlényben túrós rétest fogyasztanak, hogy hosszú életűek legyenek. A
mákos ételt viszont tiltották abban a hitben, hogy sok lenne a bolha a következő
esztendőben a háznál. Az Ipolyhídvégiek a nyúl fogyasztásától tartózkodtak, mert
elvihetné a szerencsét (Csáky 1987: 72). A Tápió menti falvakban többek között
többféle rétest is sütöttek, hogy ezzel „nyújtsák a gazdaságot” (Barna 1985b: 766).
Január első napja alkalmas idő a férjjóslásra. A bukovinai magyarok úgy vélték,
hogy újév reggelén amilyen nevezetű férfit látnak először, olyan nevezetű lesz a
férjük. Jászdózsán tükröt tettek a fejük alá, hogy megálmodják a jövendőbelijüket.
Lónyán a hagyományos újévi étel a kocsonya volt. A kocsonya elfogyasztása után a
lányok mindegyike kiválaszt egy csontot, kiteszi az udvarra, akiét a kutya elviszi az
éjszaka, az még abban az esztendőben férjhez megy (Babus 1976: 103).
Újévhez kapcsolódó dramatikus szokásokról csak elszórt adataink vannak. Például
a Somló-vidéken újév napján egy legényt öregembernek öltöztettek, akit egy
gyerek végigkorbácsolt a falu utcáin, ezzel jelezve, hogy az újesztendő kikergette
az óesztendőt (Relković 1928: 103).
A kimondott szó varázserejébe vetett hit az alapja a köszöntés szokásának.
Újévkor, akárcsak majd mindegyik ünnepen házról házra jártak köszönteni a
felnőttek és a gyerekek. Legismertebb énekük

1. Új esztendő, vígságszerző mos’ kezd újulni,

újulással, víg örömmel mos’ kezd hirdetni.
Ehhez általában valamilyen tréfás adománykérés kapcsolódott, például
Nagyszalontán (Bihar m.):
Diksi-buksi garajcár,
{7-112.}
bújj ki az ablakfián!
Tyúk ide, búbos,
kalács ide, fonatos!
A gazdasszony piros,
a jánya takaros,
az ura bakkancsos.
(MNT II. 1. sz.)
Kalotaszegen reggel indultak újévet köszönteni. A kalotaszegi szokásokat bemutató
monográfia e köszöntők sokféleségéről ad számot, a múlt századi gyűjteményekből
ismert szövegektől a tankönyvekből tanult rövid versikékig, régies hangulatú rövid
köszöntőkig. Az utóbbira példa:
Tudom disznót, jót öltetek,
Kolbászt, májast töltöttetek,
Ha engem nem részesíttek,
Több újévet ne érjetek!
(Vasas–Salamon 1986: 33)
Sajátos szokások éltek egy erdélyi magyar faluban, Magyarózdon. A hajnali
derengés előtt kezdtek a férfiak, legények, fiúgyerekek csattogtatni ostoraikkal,
ökörcsengőt rázva. Hárman-négyen álltak össze:
– Gazduram megengedi csattogtatni?
– Meg, meg. Vágjátok, hogy menjen!
Köszöntőt mondtak, sőt adománykérő rigmust is:
Eljött újesztendő
Borzas szakállával
Fenyegetnek ingem
Kétágú korbáccsal.
Ne fenyegess gazda,
Tégy bort az asztalra,
Majd én is eljüvek
A zsíros pánkóra.

Zörgetik a kócsat
Pénzt akarnak adni,
Ha ötvenhányt adnak
El se fogom venni,
Hogyha egy lejt adnak
Meg fogom köszönni…
{7-113.} Pirkadatkor indult az Aranycsitkó (általában felnőtt férfi), ott, ahol kisebb
gyermek lakott, a csengőjét rázva nyihogott, és az ajtót megnyitva mogyorót, diót,
almát szórt be (Horváth I. 1980: 132–134).
Vasszilvágyon még a hatvanas évek végén is jártak újévet köszönteni a
fiúgyerekek. Csapatosan mentek házról házra. Engedélyt kértek: „Szabad-e újévet
köszönteni?” Majd rákezdtek:
Boldog újévet!
Bort, búzát, barackot,
Kurta farkú malacot,
Szekerembe kereket,
Köcsögömbe feneket,
Poharamba vörösbort,
 Hadd ihassak bőven,
Az új esztendőben.
Végül ismét boldog új évet kívántak és a háziaktól pénzt kaptak (Tátrai Zs. gy.
1966). A zoboralji Kolonban szerencsézni jártak:
Az újévnek reggelén köszönteni jöttem,
A fiúi szeretet hozott ide engem.
Az úr minden jókkal a házat szeresse ,
A benne lakókat sokáig éltesse.
Boldog újévet kívánok!
Ugyanitt a bakter a halaperdára tűzött piros almával ment szerencsézni (Brath–
Sándor 1985: 8).
Ipoly menti palócoknál az újévi köszöntők ma is gyűjthetők. Egyik változatuk így
hangzik
Boldog újjévet kívánok
Az újj esztendőbe,
Fehér kenyér dagaggyon
A nyárfa teknőbe!
Hús, kenyér és ruha
Legyen mindig bőven
A patikát felejcsük el
Az ujj esztendőbe!
(Csáky 1987: 68)
Az újévköszöntők többsége szilveszterhez kapcsolódik, hiszen a népi hagyomány
szerint e két nap együvé tartozik.

{7-114.} JANUÁR 6. VÍZKERESZT

Vízkereszt vagy háromkirályok napja a karácsonyi ünnepkör zárónapja és a farsang
kezdőnapja. A keleti egyház ezen a napon ünnepli Jézus születését. A Gáspár,
Menyhért, Boldizsár néven emlegetett napkeleti királyok az utasok, útonjárók,
vendégfogadósok védőszentjei voltak.
Január 6-án a katolikus falvakban országszerte szokás volt a víz- és házszentelés. A
szenteltvizet a bölcsőtől a koporsóig felhasználták. Nagy szerepe volt az ember- és
állatgyógyításban is. A víz tisztító erejébe vetett hit az alapja, hogy ezen a napon
néhol ősibb formája is megmaradt a vízzel való mágikus eljárásoknak. Például
Jászdózsán léket vágtak a Tarnán és lelocsolták egymást az emberek, hogy
egészségesek legyenek – „ne legyenek se himlősök, se rühesek”. A jószágokat is
levitték a folyóhoz ugyanilyen célból.
A vízkeresztkor szentelt vízzel még aznap beszentelték az állatokat, ittak és a kútba
is öntöttek belőle. Az Ipoly menti községekben a kelenyeiek a ház földjét
meglocsolták a szenteltvízzel, hogy a gonosz szellem ne ártson, és Isten áldása
legyen a házon, a gyerekeknek is adtak egy-egy kortyot, hogy egészségesek
legyenek. Az istálló sarkait is megszentelték – ugyancsak az ártó hatalmak ellen.
Bélapátfalván a kútba és az állatok ivóvizébe is tettek belőle.
Az esztendő folyamán megszentelték vele a gyerekágyas asszony ágyát, tettek az
újszülött fürdővizébe, meghintették vele az esküvőre induló menyasszonyt és
vőlegényt, a haldoklót és a háznál felravatalozott halottat. Borogatták a fejfájóst,
itatták vele a beteget. Hatékonynak tartották az ártó hatalmak, a rossz szellemek és
a vihar elűzésére. Vízkeresztkor a szenteltvizet háromkirályok vizének is nevezik.
Sokféle alkalmazása közt meg kell említeni, hogy Szeged környékén
kenyérsütésnél is hintettek belőle néhány cseppet.
A házszentelés alkalmával krétával rajzolták fel Gáspár, Menyhért és Boldizsár
nevének kezdőbetűit és az évszámot. Úgy vélték, ez a felirat megvédi a házat
villámcsapás és a boszorkányok rontása ellen. Termékenységvarázsló praktikák is
kapcsolódhattak a házszenteléshez. Például a moldvai Pusztinán, „hogy a tyúkok
tojjanak, akkor mikor vízkeresztkor járt a pap a keresztvel, mert nálunk szokott
járni házszentelni, akkor ráültettük mindig a padra. A padon vót ilyen terítő, a terítő
alá raktunk zabot, árpát, kukoricát, s a pap, ha ráült, akkor azt mondták, hogy sokat
tojnak a tyúkok” (Bosnyák S. 1980: 119).
A házszentelés neve koleda volt. A Nyitra megyei Menyhén, Béden, Szalakuszon
újévtől háromkirályok napjáig tartott a koleda. A pap, a kántor, a három falu
egyházfia és két ministráns gyerek minden házhoz elmentek. Énekeltek, a pap
megszentelte, megfüstölte a házat, a kántor az ajtóra felírta a három király nevének
kezdőbetűit. Utána a háziak megvendégelték őket. Az egyházúak egy zsákba
szilvát, diót, lisztet, szalonnát, kolbászt szedtek, amit a pap és a kántor osztott szét
egymás között. Egyharmad volt a kántoré, kétharmad a papé. Ez a javadalom a
kántor díjlevelébe volt foglalva (Manga 1942b: 28–29). Házszenteléskor a Szeged
környéki falvakban az asztalra búzát, néhol almát, máshol tollat tettek, hogy
szerencséjük legyen a termésben és a jószágban is.
A szentelés egyúttal tehát adománygyűjtés volt a hívektől. Erre vonatkozik Réső
Ensel Sándor 1845-ös göcseji leírása: „Vízkeresztkor itt eljár a pap háztól-házhoz
mesterével, kik a vidéken eddig divatozott szent szokást önhasznukra föntartották,
és minden ház {7-115.} tulajdonosa, tudva előre jövetelöket, egy tál kukoriczát, egy tál
borsót, egy disznólábat, s végre a járandó lélekpénzt asztalára téve, készen várja
őket” (Réső Ensel 1867: 342).
Az ünnephez tartozott a háromkirályok megjelenítése, a háromkirályjárás szokása.
A házról házra járó fiúgyermekek, ritkábban leányok jellegzetes viseletdarabja volt
a díszes süveg, fontos kellékük a többnyire kiugratható szerkezetre szerelt csillag.
A lejegyzett szokásváltozatok egy részében már csak a szereplők elnevezése sejteti,
hogy a háromkirályjárás valamikor dramatikus jellegű játék volt. Többnyire már
csak az adománykérő, ünnepköszöntő háromkirályjárás változatait ismerjük.
Általában vízkeresztkor, vagy karácsonykor és újévtől vízkeresztig jártak. Történeti
adatok a 16. század óta szólnak a csillagénekről és a csillagozásról. A 17–18.
századi betlehemes szövegekben még szerepel a háromkirály jelenet a
pásztorjátékkal és a Heródes-jelenettel együtt. Újkori népszokásainkban a
háromkirály jelenet a vízkereszti csillagozáshoz kapcsolódott. Egyetlen állandó
szövegmotívuma az ún. csillagének:

Moderato
1. Három királyok napján dicsérjük énekekkel,
országunk egy istápját vigadozó versekkel:
szép jel és szép csillag, szép napunk támad, támad.
(Tura, Pest m.; MNT II. 47. sz.)
A háromkirályjárás szép példáit közli A Magyar Népzene Tára Baranya, Somogy,
Bács-Bodrog, Zala, Pest, Szatmár, Csanád és Bihar megyéből. A Pest megyei
változatokban lányok a szereplők: fehér ruhában, fejükön papírsüveggel (MNT II.
41–56. sz.). A vízkereszti háromkirályjárás baranyai változatai hosszú, dramatikus
játékok, ahol Gáspár, Menyhért és Boldizsár egyenként bemutatkozik, esetleg több
jellegzetes karácsonyi éneket elénekelnek, adománykérő rigmust is mondanak
(MNT II. 37–45). Sok változatban csak az említett csillagének szerepel.
„Községeinkben (É. Bánát) a háromkirály járás eléggé egyöntetűen történt: a bibliai
Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt megszemélyesítő 10–14 éves fiúgyermekek
öltözéke királyi palástot jelentő fehér lepedő volt, fejükön papírkorona vagy süveg,
mely elsősorban piros, sárga vagy más színével különbözött. Egyikük csillagot vitt,
melynek közepe szitakéregből volt és ollórács segítségével ki lehetett ugratni egy
hat ágú, piros papírral bevont csillagot. (Mindig a »Szép jel, szép csillag…«
kezdetű refrénnél ugratták ki.) A fiúk január 1. és 6. között jártak köszönteni és
vízkereszt előestéjén fejezték be. Padén már az I. világháború után, Szajánban a 30-
as években szűnt meg, talán Verbicán élt legtovább. Sehol más szöveget nem
mondtak, mint az említett éneket…” (Katona I. 1983: 102–103). Turán a
háromkirályok öltözete a következő volt: „térdig érő fehér ing, fejükön
keménypapírból hegyes csákó, beragasztják színes papírral. A szerecsen királynak
{7-116.} az arca be van kormozva. Menyhért egy rugós botra szerelt csillagot visz,
mely ezüst papírral van bevonva, a másik két társ kezében kard. Bemenetkor
engedélyt kérnek: el szabad-e a háromkirályokat járni? Igenlő válasz esetén
eléneklik a »Három királyok napján« kezdetű éneket. A »szép jel« résznél a
csillagot néhányszor előreugratják. Az egész játék tulajdonképpen ebből az
egyetlen énekből áll, melynek végeztével a betlehemes játékhoz hasonlóan
díjazásban részesülnek ők is, és egyenlő arányban osztoznak” (Schram 1972: 57–
58).
Bálint Sándor arra utal, hogy egy egyházias gyakorlat elnépiesedéséről éppen úgy
szó lehet, mint az egykori iskoladrámák hatásáról. A háromkirályjárás előbb a
vízkereszti házszentelés része volt, majd önálló adománygyűjtő szokás lett (Bálint
S. 1976: 147–150).
Vízkereszt napjához is kapcsolódnak időjárásjóslások. „Ha vízkereszt vizet ereszt,
izikedet padra rekeszd” – mondják Berettyóújfalun. „Ha vízkeresztkor megcsordul
az eszterhéj, az íziket rakjátok el, mert hosszú lesz a tél” – hangzik a rigmus
hegyközi változata. Az ízik (takarmánymaradék, nádtörmelék, kukoricaszár) fűtésre
is szolgált. Hideg idő esetén a korai tavaszban reménykedtek. Kelenyén a nyári
csapadékmennyiségre jósoltak: „Ha a pintyőke ilyenkor itt (ivott) a kerékvágásból,
akkor lett elig esső a nyáron.” A tápaiak szerint, ha ezen a napon süt a nap, hosszú
lesz a tél.
Termékenységvarázsló eljárásokra már utaltunk a házszenteléssel kapcsolatosan. A
bukovinai Józseffalván azt tartották, hogy ilyenkor fonni kell, mert akkor
hosszabbak lesznek a kolbászok. A jugoszláviai magyar falvak vízkereszti
időjárással összefüggő termésjóslásai így szólnak: ha esik az eső, férges lesz a mák.
Ha hideg van, rossz termés várható. Ha csorog az eresz, hosszú télre kell számítani.
Ha fúj a szél, szerencsés lesz az év. Ha fagy, soká tavaszodik, ha enyhe lesz az idő,
hamar jön a tavasz. Ha a kerékvágásba víz fakad, jó termőidő várható (Penavin
1983: 108).
Újabb szokás szerint vízkeresztkor bontják le a karácsonyfát.

JANUÁR 17. ANTAL NAPJA

A háziállatok védőszentjeként tisztelték Remete Szent Antalt. A hozzá kapcsolódó
hiedelmek és szokások a hitújítás korában lehanyatlottak, és Páduai Szent Antal
alakjához kapcsolódva éledtek újjá (Bálint S. 1977: I. 145–155). Hagyományai
inkább a hazai délszlávok között éltek tovább, de szórványos adatok vannak a
magyarok köréből is. Szent Antal tüzének nevezik az orbáncot és az ehhez hasonló
tünetű mérgezést. Gyógyítása olyan praktikákkal volt kapcsolatos, melyek Szent
Antal napjához kötődtek (jan. 17. Remete Szent Antal, jún. 13. Páduai Szent Antal,
valamint kedd és péntek, mert ezek Szent Antal napjai). A Szent Antal tüze elleni
ráolvasások legarchaikusabb darabjai a bukovinai székelyeknél és a moldvai
csángóknál maradtak fenn. Itt egy bukovinai ráolvasó imádságot közlünk:
Elindult Szent Antal hét fiával, hét lányával,
 hetvenhétféle unokájával
Tüzes orbáncos dagadott sebeivel,
Fene farkasaival, vad oroszlánjaival,
hogy (mondjam;) Jusztinának gyenge szüvit elszorítom
piros vérit ott megiszom.
{7-117.} Térj meg Szent Antal,
Kérlek a Jézus Krisztus keserves kínszenvedéseire,
Öt méljséges sebeire,
Ereggy el az erdőkre,
Ott a vad oroszlányoknak gyenge szüviket szorítsd el,
piros vérüket ott idd meg!
Térj meg Szent Antal, vagy akármiféle eredet vagy!
Mikor Krisztus a földön járt,
Hegyek nőttek,
Kövek tőttek,
Krisztus mennybemenetele után mindenek megtértek,
Térj meg te is, akármiféle eredet vagy!
Az úrjézus Krisztusnak gyékény ágya, kőpárnája,
Sütelen kása, főtelen pogácsa,
Ez a Krisztus Urunk vacsorája,
Kérlek erre a keserves kinszenvedésekre,
Térj meg, akármiféle eredet vagy!
Édes Jézusom, nem az én akaratom szerint.
Miképpen mennyben, úgy legyen a fődön.
Ha te akarod, mutasd meg a te irgalmasságodat,
Ne nézd bűneinket, sok ellened való cselekedeteinket,
Édes Jézusom – eztet én odamondom.
(Erdélyi Zs. 1976: 110–111)
A topolyaiak hittek abban, hogy az orbáncos betegről le lehet venni a tüzet, ha
három, Antal nevű ember megáll a beteg ágya mellett, ott elszív egy pipa dohányt
és a betegre fújja a füstöt. A pipát tűzkővel és taplóval kellett meggyújtani, hétszeri
csiholással (Borus 1981: 23).

JANUÁR 18. PIROSKA NAPJA

Ehhez a naphoz időjárási regula fűződik:
Ha Piroska napján fagy,
Negyven napig el nem hagy!
Így tartották a kabai juhászok, a Szeged környékiek és a jugoszláviai magyarok is a
legutóbbi időkig.
A Bács megyei Topolyán a régi parasztok úgy tisztelték az ünnepet, hogy nem
fogtak be se lovat, se marhát ezen a napon.
Piroska napjához házasságjósló hiedelem is fűződik, például Kiszomborban
(Torontál m.) azt tartották, hogy az a lány, aki ezen a napon piros kendőt köt a
nyakába, még abban az esztendőben férjhez megy.

{7-118.} JANUÁR 21. ÁGNES NAPJA

Ágnes napjához időjárási regula fűződik: „Ha Ágnes hideg, engesztel Vince, hogy
teljék a pince” (Penavin 1983: 109).
A kiszombori (Torontál m.) várandós asszonyok sós vízben mosdottak ezen a
napon, hogy a gyermekeik egészségesek legyenek.
Tápiósápról Ágnes-köszöntőt jegyeztek le. Karácsonyfát díszítettek fel a legények,
és azzal mentek a lányokhoz köszönteni:
Gyöttem köszönteni én az Ágnesokat,
máma tartják patrónus napjukat.
Rózsaszín hajnalka szálljon ezen házra,
a házigazdára, a gazdasszonyára.
Éljen, éljen, éljen sokáig.
(Barna 1985b: 769)

JANUÁR 22. VINCE NAPJA

Vince napján a szőlőtermelők figyelték az időjárást. Szép, napos idő esetén jó,
ellenkező esetben rossz bortermésre jósoltak. A közismert időjárási regula így
hangzik:
Hogyha szépen fénylik Vince,
Megtelik borral a pince.
A moldvai magyaroknál a következő változatot jegyezték fel:
Fényes Vince, tele pince.
Ködös Vince, üres pince.
(Bosnyák S. 1980: 119)
A Vince-napi időjárási regula a jugoszláviai magyarok körében így szól:
Ha fénylik Vince, megtelik a pince.
Ha csepeg, csurog, kevés lesz a borod.
(Penavin 1983: 109)
A drávaszögi falvakban ún. vincevesszőt metszettek, amit a meleg szobában vízbe
állítottak, s abból, hogy mennyire hajtott ki, a következő év termésére jósoltak. A
kopácsi gazdák szerint sok bort kell inni ezen a napon, hogy bő legyen a termés
(Lábadi 1988a: 294). Mind a vincevessző hajtatása, mind pedig a pincelátogatás a
magyar nyelvterület más részein is szokás volt. A Vince-napi borral kapcsolatos
hiedelemnek névetimológiás hátteret tulajdonít a kutatás a vinum ’bor’ szóval való
rokon hangzás révén.
A Bács megyei Topolyán a várható kukoricatermésre jósoltak a Vince-napi
{7-119.}
időjárásból: amilyen hosszú jégcsapok lógnak az ereszen, olyan hosszúak lesznek a
kukoricacsövek.

JANUÁR 26. PÁL NAPJA

A napot Pálfordulónak vagy Pálfordulásnak is nevezik, arra a bibliai történetre
utalva, amely szerint a Jézust üldöző Saul ezen a napon tért meg, és Pál apostol lett
belőle. A néphitben időjárás-, termés- és haláljóslás napja. A szép, derült idő
sokfelé azt jelentette, hogy még hosszan tartó hidegre lehet számítani.
Bukovinai magyarok szerint: „Ha tiszta idő van, akkor jó szénatermés lesz, ha szél
fúj, akkor kevés lesz a széna” (Bosnyák S. 1977: 166).
A legismertebb Pál-napi regula így hangzik:
Ha Pál fordul köddel,
az ember meghal döggel.
A hajdani dögvészekre (pestis, kolera) jóslás emléke él ebben. Állatokra
vonatkoztatva is ismert:
Ha Pál fordul köddel,
jószág hullik döggel.
A moldvai magyarok szerint:
Ha Pál fordul fényvel,
az ember meghal éhen.
(Bosnyák S. 1980: 119)
Gyimes-völgyi megállapítás szerint: „A régiek úgy tartották, hogy Pálfordulókor,
milyen állatok a fődbe vannak, hogy ott telelnek, akkor akik fejvel befelé vannak.
Akkor fordulnak kifelé, hogy jöjjenek a felszín felé” (Bosnyák S. 1982: 106).
A laskóiak összefoglalták a csíziók lényegét egy versben:
Pál fordulása, ha tiszta,
Bőven terem mező, puszta,
Ha szeles, jön hadakozás,
Ha ködös, embernek sírt ás,
Ha pedig esős vagy nedves,
Lesz a kenyér igen kedves.
 (Lábadi 1988a: 294–295)
A medvével való jóslás, amely ma általánosan Gyertyaszentelő napjával (febr. 2.)
kapcsolatos, a határainkon belül és túl élő magyarságnál is gyakran Pál-naphoz
kötődik. Pál napját a tél fordulójának tartják, és például a Bács megyei Topolyán
ezen a napon jósolnak a medvével: ha kisüt a nap és előjön a medve, még negyven
napig lesz hideg {7-120.} (Borus 1981: 24). „Pálkor inkább a farkas ordítson be az
ablakon, mint a nap süssön be” – tartották például Kecelen (Bárth 1984: 884).
Ismeretes e napon a haláljóslás az ún. pálpogácsával. Minden családtag számára
pogácsát készítenek, melybe libatollat tűznek. A néphit szerint akinek a tolla
megperzselődik sütés közben, arra betegség, akié megég, arra halál vár a következő
esztendőben. A tollaspogácsa készítésének más alkalmai is vannak. A Dél- és
Kelet-Dunántúlon és az Alföldön is sokfelé inkább szilveszterkor sütik. A
haláljósló tollaspogácsát az Alföldön Pál-napkor készítik, de Luca-napkor
ugyancsak ismeretes lucapogácsa néven.
Libával kapcsolatos termékenységvarázslásra is vannak példák: Szeged környékén
a lúd fenekét piszkálják meg ezen a napon, hogy szaporán tojjon. A Pál-napi
tojásból kelt libát Csépán veszekedősnek, marakodósnak tartják.

FEBRUÁR

FEJEZETEK

• FEBRUÁR 2. GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY NAPJA

• FEBRUÁR 3. BALÁZS NAPJA
• FEBRUÁR 5. ÁGOTA NAPJA
• FEBRUÁR 6. DOROTTYA NAPJA
• FEBRUÁR 14. BÁLINT NAPJA
• FEBRUÁR 16. JULIANNA NAPJA
• FEBRUÁR 19. ZSUZSANNA NAPJA
• FEBRUÁR 22. ÜSZÖGÖS SZENT PÉTER NAPJA
• FEBRUÁR 24. MÁTYÁS NAPJA
• FARSANG

FEBRUÁR 2. GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY NAPJA

Mint az ünnep neve is elárulja, ilyenkor szoktak gyertyát szenteltetni a katolikus
falvakban. A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a
bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. Keresztelésig az újszülött mellett
világított, hogy a „pogánykát” ki ne cseréljék a gonosz, rossz szellemek. Amikor a
fiatal anya először ment a templomba az ún. egyházkelőre vagy avatásra, szintén
szentelt gyertyát vitt a kezében. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt
gyertyát adtak a haldokló kezébe, „hogy annak fényénél múljon ki a világból”
(Tápiószentmárton; Gulyás É. 1985: 835). Szentelt gyertya égett a halott mellett is.
Mindenszentek napján és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken, húsvétkor
és karácsonykor is meggyújtották. Ugyancsak az egész nyelvterületen elterjedt
hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső ellen szentelt gyertyát kell
gyújtani. Valószínűleg hasonló védelmi célzattal falaztak szentelt gyertyát az épülő
házba is. A Szeged vidékiek a szentelésről hazatérve a kilincsre is helyeztek egy kis
darabot a gyertyából, hogy békesség legyen a házban. A gyümölcsfákat is
megveregették a szentelt gyertyával, hogy bőven teremjenek (Bálint S. 1980b:
246).
A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra
helyezték. Turán például a belüknél összekötött gyertyákat a szentképre
akasztották. Az Ipoly vidéki falvakban többnyire három gyertyát szenteltettek meg,
a kisebbet égzengéskor, viharkor vették elő, a nagyobbak közül az egyiket a
nagybeteg vagy a haldokló kezébe adták.
Ugyancsak általánosan elterjedt időjárás- és termésjósló hiedelmek kapcsolódnak
ehhez a naphoz. Közismert a medvével való jóslás: ha ezen a napon kisüt a nap, és
a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a
hideg. Általában úgy vélik, hogy ha február 2-án jó idő van, akkor későn
tavaszodik. Ellenkező esetben a Mura-vidéken úgy tartották
Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél,
Nem tart sokáig a tél.
(Penavin 1988: 45).
{7-121.} A Drávaszögben a tél várható hosszára jósoltak oly módon, hogy gyertyát
szúrtak a földbe. Amilyen mélyen a sárba lehet a gyertyát dugni, olyan mélyen fog
még megfagyni a föld – vélték (Lábadi 1988a: 295). Közismert regula: „Ha fénylik
gyertyaszentelő, az isiket szedd elő!” – azaz még fűteni kell.
Az időjárással összefüggésben a várható termésre is jósoltak. Például a szlavóniai
magyarok ezen a napon esőt vártak a jó termés reményében. A Bács megyei
Topolyán úgy tartották, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről,
annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd. Jászdózsán úgy mondták: „Ha
gyertyaszentelő fényes, akkor szűk termés lesz!”

FEBRUÁR 3. BALÁZS NAPJA

A szent legendája alapján mindenfajta torokbetegség gyógyítójának tartották. E
napon volt szokásban az ún. Balázs-áldás vagy balázsolás, amikor a katolikus pap
a gyermek álla alá két gyertyát tesz keresztbe és imát mond. Almát is szenteltek
ilyenkor, abban a hitben, hogy a torokfájás ellen alkalmas gyógyszer.
A Dunántúlon, az Ipoly és Nyitra környéki falvakban, a Csallóközben szokás volt a
Balázs-járás. Maskarába öltözött gyermekcsoportok jártak házról házra. Egyikük
Balázs püspököt személyesítette meg – fején papírsüveggel, a többieken papírcsákó
volt, oldalukon fakard. Nyársat vittek, hogy a háziak arra tűzhessék a kolbászt és a
szalonnát. A Balázs-járás, akárcsak a március 12-i Gergely-járás, a soványpénzű
tanítók jövedelemkiegészítését jelentette, amit gyakran díjlevelükbe is
belefoglaltak. A háziaktól kapott szalonnát, babot, zsírt, tojást a gyerekek elvitték a
tanítónak, aki azután megvendégelte őket.
A szokásról a 17. század óta vannak rendszeres feljegyzések. Az alábbi szöveg
1650 tájáról való:
Ma van szent Balas napia
Rigiektől nekunk szokas hadua
Czegen diakoknak jarni
A hazankent kerőlni,
Aszonyokat czergetni
Azert édes Aczonyvnk
Ne légyen hozzad hijába jarassunk
Kerjunk erted Istenunket
segely sokszor diakokat
Adgial egi kis szalonat
hat tegyunk rajta aldast
agi az Isten erte mast
Adgiatok szalonát
Omedamus reveremus Tandem
hat czinallyunk rantotat
Totus quantus debitorum
Florum germinare.
Adgiatok kalbast
Omedime reveremus laude
{7-122.} hat tegyunk rayta aldast
totus quantus debitorum
Florum germinare.
Adgiatok egi lant
Omedime reuiremus Tandem
kurua bannya ki bant
totus quantus debitorum
Florum germinare.
Oh te édes aszonyunk
érted kis tanczot jarjunk
agi nekunk egi darab szalonat
Czinallyunk vele rantottat
 Adgiatok, adgiatok
Vissza ne uegietek
Totus quantus debitorum
Florum germinare.
(MNT II. 85)
A színjátékszerű formáktól az egyszerű köszöntésig terjednek a változatok. Némely
szövegben utalás van a Balázs-áldásra, másokban farsangi vénlánycsúfoló
mondókák szerepelnek, megint más változatokba a Gergely-járás iskolába
verbuváló sorai kerültek. Az alábbi példák a Balázs-áldásra utalnak:
Ó szent Balázs légy mellettünk,
óvj meg minden bajtól
Torokfájás más nyavalya,
tőlünk elmaradjon.
(Kisbodak, Moson m.; MNT II. 77. sz.)

A Szent Balázs doktorunknak hogy ma vagyon napja,

többször is hogy megérhessük, az Úristen adja!
Kérjük ajándékát, a szent áldomását,
távoztassa mindnyájuknak torkunknak fájását!
(Mátraszele, Nógrád m.; MNT II. 84. sz.)
Emlékezzünk szent Balázsról, hogy ma vagyon napja,
{7-123.}
Hogy többször is megérhessük, az úr Isten adja!
Kérjük ajándékát, várjuk szent áldását,
Mindnyájunktól távoztassék torkunknak fájása.
(Diósviszló, Baranya m.; Berze Nagy 1940: I. 110).
A farsangon hoppon maradt lányokat pedig így csúfolják:
Elmúlik a rövid farsang, mi azt ne sirassuk,
Sirassák a lányok, otthonmaradásuk,
Kiknek a nagy méreg miatt ráncos az orcájuk.
(Cikolasziget, Moson m.; MNT II. 79. sz.)
A legnagyobb leleményességet az adománykérés módjai mutatják. Mindent
megragadtak, hogy kifejezésre juttassák szándékukat. Vasnyárssal így fenyegetőzik
a Zala megyei, aszófői játék Nyársas szereplője:
Szalonnát, szalonnát,
ha nem adnak szalonnát,
kifurom a gerendát.
(MNT II. 82. sz.)
Balázs napjához is kapcsolódik időjárásjóslás, például a jugoszláviai magyar
adatok szerint, ha ezen a napon esik, akkor nyáron jég veri el a termést.
Baranyában, Szeged környékén is a szőlő négy sarkában megmetszenek egy-egy
tőkét, hogy a madarak ne bántsák a termést.

FEBRUÁR 5. ÁGOTA NAPJA

E naphoz néhol az a hiedelem fűződik, hogy alkalmas a házi férgek eltávolítására.
A jászladányiak és a jugoszláviai magyarok ezért körülsöprik a házat és az ólakat.
Az időjárást illetően ismert ugyancsak a jugoszláviai magyarok körében az alábbi
regula: „Ágota még szorítja, de Dorottya majd tágítja” (Penavin 1988: 48).

FEBRUÁR 6. DOROTTYA NAPJA

Dorottya-nap időjárási regulája közismert: „Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja.”
Vagyis, ha Dorottya-napkor fagy, akkor Julianna napjára (febr. 16.) megenyhül az
idő.

FEBRUÁR 14. BÁLINT NAPJA

Jó napnak tartották a kotló sikeres ültetésére. Az e napi időjárásból a várható
termésre jósoltak. Hideg, száraz idő esetén jó termést reméltek. Facsemetét is
szívesen ültettek Bálint-napkor abban bízva, hogy akkor hamarabb erősödik meg.
Balmazújvárosban és Debrecenben úgy tartják, hogy e napon választanak
{7-124.}
párt a verebek. A hangonyiak (Borsod m.) úgy vélték, ezen a napon jönnek vissza a
vadgalambok, a tavaszt jelezve. A Csongrád megyei Mindszenten még a madarak
etetése is szokás volt, magokat, aszalt gyümölcsöt szórtak nekik. Balaton környéki
adatok szerint meg éppen a madarak és a tolvajok távol tartására metszették meg a
szőlőföld négy sarkán a tőkéket.

FEBRUÁR 16. JULIANNA NAPJA

A nagykőrösi hiedelem szerint: „Julianna kitette a dunnáját és az kiszakadt”, vagy
„Julianna megrázta a dunnáját” – ugyanis a megfigyelések szerint e napon gyakran
havazik (Barna 1978: 452.) Ha hó esik, a Drávaszögben azt mondogatják:
„Bolondoznak a Julisok” (Lábadi 1988a: 295).
A Dorottya-napi időjárásjóslás ellentétes változatát jegyezték le az Ipoly menti
falvakból:
Ha Dorottya locsog,
 Akkor Julianna kopog.
(Csáky 1987: 83.)
Általában azonban Julianna-naptól az idő melegebbre fordulását várják.

FEBRUÁR 19. ZSUZSANNA NAPJA

Ezen a napon azt várták, hogy megszólaljon a pacsirta, mert a tavasz közeledtét
jelzi. Azt tartották, hogyha alacsonyan repül a pacsirta, akkor még hideg idő
várható, de ha magasan száll, akkor közel a jó idő. Szentmártonkátaiak szerint, ha
nem szólal meg a pacsirta, „befagyott a szája”, akkor a hideg idő még tovább tart
(Barna 1985b: 773).
A Bács megyei Topolyán kedvező jelnek tekintették, ha csorog az eresz, mert jó
termést ígért. Jó idő esetén elkezdték a trágyát széthordani, és megkezdték a szántó-
vető munkák előkészületeit. E naphoz kapcsolódó dramatikus játékok a felvidéki
bányászok körében voltak népszerűek (Dömötör T. 1964a: 231–241).
Zsuzsanna-játékot lejegyeztek Magyarittebén (Bánság) is, ahol a nagyböjtben
házról házra járva adták elő a helybeli református gyerekek az 1870-es években.
Ebben a darabban szerepelt Zsuzsanna, Zsuzsanna férje, a két öregember, akik
fürdés közben meglesték és hamisan bevádolták, hogy egy fiatalemberrel enyeleg,
valamint a „bíró”, a „hajdú” és a „község”.
A dramatikus játék utolsó verse, melyben a Zsuzsannát hamisan vádoló véneket
elítélik, így szól:
Ejnye gonosz, de jól tudtál most hazudni.
Az első azt mondta, hogy lentikus alatt
Látta, amely alól egy ifjú elszalatt.
Hát te tölgyfa alatt? Bezzeg hazudtatok,
De szépen sül a bün, a gonoszok, reátok!
Az urnak angyala ma ketté vág téged.
Aki másra kented istentelenséged.
{7-125.} Meghaltok mindketten, kik sok bünt tettetek,
A nép ma bizonyság lesz ma ti ellenetek!
Soknak tisztaságát már megrontottátok,
De ezt kivallani nem merték reátok.
A szép Zsuzsannát is bünre kísztettétek,
De mint hüséges párt meg nem szédítétek;
És hogy ki ne sülne reátok a vétek,
E nagy gyalázatba azért kevertétek!
A kösség feleljen, mit csináljunk vélek
Ugy-é hogy meghaljon e két gonosz lélek?
A község szól: Haljon meg, haljon meg mindkettő erővel,
 Verjük agyon őket száz meg ezer kővel.
(Penavin 1988: 61)
Erdélyből névnapköszöntőket is lejegyeztek. Széken énekkel és rigmusokkal
köszöntötték a Zsuzsannákat. Az ének így hangzik:

1. Sok Zsuzsanna napakat vigan elérhesd

Napjaidat számlálni ne légyen terhes.
Az ég harmatja szívedet újítja,
Áldások árja házod elborítja.

2. Te néked minden öröm hótig adassék,

A mellett semmi bánot ne barátkozzék.
Légyen éltednek virágja mind kinyílt,
Szíved ne szenvedjen semmi sebes nyílt.

3. Véglen az egek várát nyilván szemlélhesd,

Ott aztán az életet jobbal cserélhesd.
Az Úr a boldog életben részt adjon,
A szentek serge körébe fogadjon, fogadjon.
{7-126.} Az ének utáni tréfás vers a következő sorokkal zárul:

Agyon Isten nektek sok Zsuzsanna napot,

Eső ellen egy nagy bükkfa kalapot,
Hogy rajtatok ne maradjon a szegény állapot!
(Lajtha 1954: 47. sz.)

FEBRUÁR 22. ÜSZÖGÖS SZENT PÉTER NAPJA

Különös nevét – a kutatás feltételezése szerint – egy elhallásból nyerte: a „cathedra
Sancti Petri” középkori magyar fordítása: „Szent Pétör ü székössége” változott
„üszögös”-sé, és így alakult ki az ehhez kapcsolódó hiedelemkör. Ezt a napot
szerencsétlennek tartják, ezért semmilyen munkához nem fognak, tyúkot nem
ültetnek, az asszonyok nem nyúlnak a lisztbe, félve attól, hogy üszögös lesz a búza,
megfeketedik a tojás (Bálint S. 1980b: 247–248). Turán például úgy tartották, hogy
ezen a napon nem szabad sem szántani, sem vetni, mert üszkös lesz a gabona.
Időjárásjóslás is kapcsolódik e naphoz. Székelykevén: „Péter üti az üszögöt, jön a
melegebb idő” (Penavin 1983: 111). Azt is mondják, hogy amilyen az idő ezen a
napon, olyan lesz József-napkor is.

{7-127.} FEBRUÁR 24. MÁTYÁS NAPJA

Közismert időjárási regula fűződik ehhez a naphoz: „Ha Mátyás jeget talál, akkor
töri, ha nem talál, akkor csinál.” Ugyancsak ismert szólás: „Mátyás, Gergely két
rossz ember”, mely arra utal, hogy ezeken a napokon nagy hidegek szoktak lenni.
Az e napi időjárásból jósoltak a termésre, tojásszaporulatra. A hideg idő jó termést,
a szeles idő kevés tojást jelzett. Szlavóniában, ha az idő havas volt, búzát, árpát,
zabot vetettek a jó termés reményében. A gazdasszonyok pedig sárgarépát,
petrezselymet, borsót, azzal indokolva, hogy akkor nem eszi meg a féreg a
magvakat. Eső esetén attól tartottak, hogy a jég elveri a termést, és a szőlő savanyú
lesz.
Számos hiedelem fűződik a Mátyás-napi tojáshoz. A Szolnok megyei Csépán a
Mátyás-napi tojásból kelt libát marakodósnak, veszekedősnek tartották. Turán úgy
vélték, hogy „húsosfejű”, idétlen, nyomorék liba kelne ki. Székelykevén piros
ceruzával jelölik meg a Mátyás-napi lúdtojásokat. Itt úgy vélik, ha kikel, a kisliba
eltűnik, de ha sikerül, akkor jó gúnár lesz belőle.
A halászok a Mátyás-napkor fogott halat az egész évi szerencsés halászat
előjelének tekintették. Ezt a halat Baranyában „Mátyás csukájának” emlegetik.

FARSANG
A farsang időszaka vízkereszttel, január 6-val kezdődik, és a húsvétvasárnapot
megelőző 40 napos böjt kezdetével zárul. A fa rsangi szokások – többnyire február
hónapban – farsang végére, farsang farkára összpontosultak, farsangvasárnapra,
farsanghétfőre és húshagyókeddre. Az előkészületek azonban már a
farsangvasárnapot megelőző csütörtökön kezdődtek. Kövércsütörtökön, másképpen
zabálócsütörtökön, Szeged vidékén jó zsíros ételeket főztek és sokat ettek abban a
hitben, hogy így bő lesz a termés, és kövérre híznak a disznók. Az Ipoly menti
falvakban kövércsütörtökön húst, pogácsát, tepertőt, kolbászt, káposztát ettek. A
Mura-vidéki Radamoson dobozú csütörtöknek nevezik a napot, talán a dobzodó szó
elhallásából.
A Mura-vidéki falvakban disznóhús, káposzta, kocsonya, fánk, bor és pálinka
bőséges fogyasztásával ünnepelték a farsangot. A farsangi ételek maradékát
megszárították, porrá törték, beteg jószágot gyógyítottak vele. A Szerémségben az
első napon fánkot sütöttek, hogy ne vigye el a vihar a háztetőt.
Jellegzetes farsangi étel a Tápió menti falvakban is a farsangi fánk, melyet itt
többnyire pampuskának neveznek. Ezzel kínálják a látogatókat, és a köszöntőknek
is ebből adnak. A másik jellegzetes étel a herőce, a forgácsfánk. Emellett népszerű
volt ilyenkor a kocsonya, amiből a bálra is vittek.
A Bács megyei Topolyán az első fánkot eltették, megszárították és porrá törték,
majd gyógyszerként a beteg állat ételébe keverték. A rétest is figyelték, ha jól nyúlt,
akkor úgy vélték, hogy a család szerencséje biztosítva van a következő esztendőre.
A farsangi ételekből eltettek egy-egy falatot, akárcsak a karácsonyiból, s ezt
alkalmas gyógyszernek tartották a beteg jószág ételébe keverve. Fekete tyúkot
vágtak azzal a magyarázattal, hogy a mája szerencsét hoz. Nádudvaron pedig azért
vágtak fekete tyúkot, hogy ne hulljon a baromfi, és e célból a fekete tyúk vérét
szárítva eltették. A többi farsangi napon készített ételnek is különleges jelentőséget
tulajdonítottak. Berettyóújfalun így nyilatkozott {7-128.} egy asszony: „Húshagyókor
nagyanyám laskatisztát főzött tyúkhússal. Vékonyra vágta a laskát, hogy hosszú,
vékonyszálú legyík a kender. Ha főzte óvatosan rázta, hogy össze ne szakaggyík”
(Sándor M. 1976: 223).
Mindenütt arra törekedtek, hogy az ételeket hamvazószerdáig elfogyasszák, mert
akkor kezdődik a böjt. A szlavóniai Kórógyon mondják: „Inkább a has fakaggyon,
mincsen az a kicsi étel megmaraggyon” (Penavin 1988: 35). Hamvazószerdán, más
néven szárazszerdán vagy böjtfogadószerdán a Szerémségben már csak
krumplilevest és bodagot (lepényféle) készítettek. A hamvazószerda utáni napot
csonkacsütörtökként említik, mert ilyenkor lehetett elfogyasztani a farsangi ételek
maradékát. Hamvazószerdától húsvétvasárnapig (kivéve csonkacsütörtököt) a
katolikusok sokfelé nem ettek húst és zsíros ételeket.
KÖSZÖNTŐK
Mint minden jeles ünnephez, a farsanghoz is szervesen hozzátartoztak a
jókívánságmondó és adománygyűjtő szokások. Igen változatosak e
farsangköszöntők, melyek a magyar nyelvterületen mindenütt megtalálhatók
voltak. Ilyenkor is igyekeztek biztosítani az elkövetkezendő esztendőre a jó
termést, a szerencsét, az állatok egészségét és szaporaságát a kimondott szó
mágikus erejével.
A ma Csehszlovákiához tartozó Paláston régebben a felnőttek lepedőbe,
medvebőrbe öltözve járták a házakat. Kolbászt, szalonnát vagy farsangi fánkot
kaptak. Koledáló énekük a következő volt.
 Hajcsátok ki farsangot,
maj szép éneket mondok,
futok, megyek Dunába
fogok fényes halkát,
teszem tányérkámra,
küldöm istenkémnek.
Isten tarcson békességbe,
angyal vigasságba
Kerekes Antal házánál
tőketüzet raktunk,
kerüjj tyuk, gerlice,
ketten nyomdágájjunk.
(Csáky 1987: 85)
A Dunántúlon vízkereszttől húshagyóig csoportosan jártak házról házra többnyire a
fiúgyermekek ünnepet köszöntő, jókívánságmondó, adománykérő énekekkel,
melyeknek egyik jellegzetes szövegeleme a következő volt:

Hipp, hopp, fársáng! Itt ölték az ártányt,

nem adják a máját, csak a szalonnáját.
{7-129.} (Kákics, Baranya m.; MNT II. 60. sz.)

Ez az ének általában bebocsátást kérő, jókívánságmondó és adománykérő versekkel

egészül ki. Gyakran kerül bele vénlánycsúfoló szöveg is.
Termékenységvarázsló cselekményekkel is kiegészülhet a farsangolás. Például a
Baranya megyei Ócsárdon a gazdasszony kukoricát szórt a farsangolók lába alá,
hogy minél több csirkéje keljen ki, mint ahogy a letaposott kukorica is kikel.
Hosszúhetényben a gazdasszony a következő szavak kíséretében tűzte a
farsangosok nyársára a szalonnát: „Gyertek ide fiaim azzal a nyárssal! Rátüzöm a
szalonnát, hogy szép megölőjeim [hízóim] legyenek!” (MNT II. 65. sz.)
Sajómercsén is jártak a fiúgyerekek nyárssal házról házra a következő mondóka
kíséretében:
Óh, óh farsang kedves idő
Elmúlt már az óesztendő,
Ez újban is vigadjanak,
Ha nem adnak szalonnát,
Farkas hordja a disznát,
Ha nem adnak tojáskát,
Girind (= görény) hordja a tyúkját.
 (Paládi-Kovács 1982: 146)
Nyitra megyében – Kodály Zoltán század eleji leírása szerint – a lánykák korán
reggel (Béden már hajnali szürkületkor) kezdik a házakat járni. Jókívánságaik
mellett a refrént ismételve éneklik a következő szöveget
Agyigó, agyigó fassang, fassang,
A konkóját letiporjuk, a buzáját felemeljük,
Agyigó, agyigó fassang, fassang!
(Kodály 1909: 245)
Végezetül adományt kértek, ahol nem kaptak, fenyegetőztek: „Pocik egye
kalásztokat, geriny egye tyukotokat!”
Eladó lányok jártak farsangot köszönteni a Heves megyei Maconkán:

Farsang, farsang három napja,

itt hagyott a lányok anyja.
Győjjék haza, Pesta bácsi,
mind eladták aj jányokat,
Kit görheér, kit máléér,
Bagi Katyit egy bimbóér,
ak kondásnét egy malacér,
ak kántornét egy szoknyáér,
a lovásznét egy csikóér.

Haja kincs, haja kincs, nekem vót, de már nincs,

elhagyott, aki vót, hol vegyek ollyan jót,
la-la-la, ja-la-la, hol vegyek ollyan jót?
{7-130.} Ha nem kaptak tojást, így fenyegtőztek: „Ne keljen meg a cipójuk!” (MNT
II. 70., 71. sz.).
Csak Nyitra megyéből ismert két farsangköszöntő szokás a tananajozás és a
sárdozás. A farsang előtti vasárnap neve tananaj. Ezen a napon 8–10 éves lányok
járták a falut énekelve:
Ta-na-naj, ta-na-naj, Tót Lőrinc! Táncba ugrott a kakas,
fődöntötte a vajat.
Mivel sütyik a rétest?
Kútyi vízvel gyúruk,
pataki vízvel vajazzuk.

Szá’ le konkó, szá’ le, Valahun ürgelyuk, pociklyuk,

ugor’ búza, ugor’!
annyi búzájuk legyen keteknek!
(Gímes, Nyitra m.; MNT II. 92. sz.)
{7-131.} A háziaktól szalonnát, kolbászt, tojást kaptak.
Farsangvasárnap volt a sárdozás ideje. Egyes falvakban fiúgyerekek, de például
Gímesen a bakter járt házról házra:

Sárdó, gyűjj el,

hozz meleget!
Micsodái meleget?
Nyári meleget.
Haj, székecske, székecske,
szőlőhegyen dombocska!

A menyhei lyányok
mind a vízbe hútak,
lapu alatt lapognak,
csovány alatt cicognak.

Amennyi ürgelyuk, pociklyuk,

annyi verem búzajuk legyen keteknek!
(Gímes, Nyitra m.; MNT II. 97. sz.)

DRAMATIKUS JÁTÉKOK
A farsangi szokások másik jellegzetes és ugyancsak változatos csoportját alkották a
dramatikus játékok, melyekről a kötet más fejezetében részletesen szól Ujváry
Zoltán. E játékok helyszíne többnyire a fonó, tollfosztó, disznótor volt. A
dramatikus játékok változatossága, sokszínűsége ugyancsak jellemző az egész
magyar nyelvterületre. E helyütt csak néhány példával jellemezzük a szokásokat.
Világszerte, így a magyar nyelvterületen is a farsang adott alkalmat a különféle
jelmezek, maszkok felöltésére. Megjelenítettek ún. zsánerfigurákat, például
cigányasszonyt, ördögöt, kereskedőt, törököt stb., ijesztő csúfnak és szépnek
nevezett figurákat.
A Drávaszögben maszkos alakok járták az utcákat, és a házaknál tojást gyűjtöttek.
Ördögnek, cigányasszonynak, katonának, töröknek, halásznak, menyasszonynak
öltöztek a férfiak, legények. Medvesalján a farsang időszakában a fonókat és azokat
a házakat keresték fel, ahol disznót öltek. Kedvelt alak volt a menyecske és a
legény. Rossz ruhákat vettek magukra, a fejükre harisnyát húztak vagy álarcot
tettek. Nem szólaltak meg, nehogy felismerjék őket. Általában a lányok öltöztek
így, és vasbábának nevezték őket. Kalotaszegen „szép” és „csúnya farsangosnak”
öltöztek. A legények lányoknak, úriasszonyoknak, a lányok úrnak, szép legénynek
öltöztek. Ezek a szép farsangosok. Táncoltak a felkeresett fonóházakban az
ottlévőkkel. A „csúf farsangosok” cigány, kéményseprő, halál, boszorkány (stb.)
jelmezét öltötték. A „csúf farsangosok” ijesztgették a fonóbelieket és incselkedtek
velük. Magyarvistán a csúf farsangosok nótája így hangzott:
Illik a tánc a rongyosnak,
{7-132.}
Ki nem tudja csak mocskolja,
Tararajra tararara
Tararara tararara.

Ameddig ér az a kabát,
Addig egye fene magát!
Tararata, tararara
Tararajra tararara.
(Vasas–Salamon 1986: 336)
Magyarózdon szintén a fonóházakat keresték fel az ijesztő maszkokba, jelmezekbe
öltözött-csoportok. A szokást itt buduhálázásnak nevezték.
A Csallóközben nagyobb csoportokban jártak a legények húshagyókedden. Női
ruhát viseltek, cigánynak, katonának, koldusnak, menyasszonynak stb. öltöztek. A
fejükre harisnyát húztak, vagy bekormozták, belisztezték az arcukat. A házaknál
nagy felfordulást csaptak, és igyekeztek ételeket elcsenni. Adományként lisztet,
szalonnát, kolbászt kaptak. Az alakoskodókat dőréknek nevezték. Hasonló jellegű
szokás él Mohán, ahol tikverőzésnek nevezik. A maszkos alakok bekormozzák a
járókelőket, megpiszkálják a tyúkólakat. Az Eger környéki remélés szereplői
ugyancsak változatos jelmezekben vonultak fel. Soraikban menyasszony, vőlegény,
várandós asszony, kéményseprő, köszörűs, borbély stb. volt (Paládi-Kovács 1968).
Észak-Bánátban, Verbicán hamvazószerdán tréfás hamvazkodás volt szokásban.
Egy legény lepedőbe burkolva, papírból készült püspöksüveggel a fején
cipőpasztás dobozban hamut vagy kormot vitt magával. Egy másik legény papnak
öltözött, kukoricaszárból készített keresztet vitt, másik négy pedig a feje fölött
baldachin módjára pokrócot feszített ki. Aki engedte a hamvazást, annak csak egy
keresztet rajzoltak a homlokára, aki ellenkezett, annak az egész arcát bekenték. A
házaknál tojást, kolbászt csentek el.
Kedveltek voltak a különféle állatmaszkok, medve, ló, kecske, gólya és mások.
Többnyire a fonóházakat keresték fel. A medvét táncoltatták, a gólya a lányokat
próbálta csipkedni, a kecskére alkudoztak. A néma jelenetektől, a pantomimszerű
játéktól a párbeszédes formákig sokféle változata élt e dramatikus szokásoknak. A
farsangi állatmaszkos alakoskodókról Ujváry Zoltán fejezete bővebben szól, itt
csak néhány példát említünk.
A Drávaszögben a házakat felkereső maszkos alakok között ökör és medve is
szerepelt. Várdarócon húshagyókedden a „kakasok” jártak. Négy-öt fiú rossz
ruhába öltözött, az arcukra kakasmaszkot tettek. Úgy ugráltak a lányokra, mint a
kakas a tyúkra. Jutalmuk tojás volt, amit kosarakba gyűjtöttek. E szokásban is jól
tükröződnek a termékenységvarázslás nyomai. Kalotaszegen a „csúf farsangosok”
kecske-, ló-, medvemaszkot készítettek a már említetteken kívül.
A farsangi dramatikus játékok között ismert volt a lakodalmas és a halottas játék is.
Medvesalján a farsangi jelmezesek menyasszonynak is felöltöztek, és a házaknál
lakodalmas énekeket énekeltek. Az Ipoly menti falvakban a farsang ideje alatt
gyakran rendeztek „lagzit”. Hidvégen például három fonóház együtt játszotta el. Az
egyik helyről indult a beöltöztetett „menyasszony”, a másikból a „vőlegény”, és
együtt mentek a harmadik helyre „eskünnyi”. Énekszóval vonultak végig a fiatalok
kíséretében a falun.
{7-133.}A halottas játékoknak, temetési paródiáknak különös jelentőségük volt a
farsangi időszak végén, mert összekapcsolódtak a farsang temetésével. Például a
medvesalji Hidegkúton menyasszonynak öltöztetett bábut vagy egy menyasszonyt
alakító lányt búcsúztattak és sirattak el farsang keddjén a mulatságot megszakítva.
A Középső-Ipoly vidékén trágyahordó saroglyára rossz ládát vagy szalmazsákot
tettek, ezt négy legény vitte a vállán. Másik kettő a papot, illetve a kántort utánozta.
Ének kíséretében égették el a szalmazsákot vagy ládát. A borsodi barkóságnál is a
temetési paródia több változatát jegyezték fel. Itt a farsangi időben tartott mulatság
zárult böjtfogadó szerdán a pikáns szövegekkel megtűzdelt „halott”-búcsúztatóval.
A farsangi dramatikus játékok sorában ugyancsak népszerűek a kivégzést mímelő
játékok. Húshagyókedden – főleg a keleti palócoknál – két férfi rabnak, kettő
hóhérnak öltözik. A kocsma elé vagy a falu főterére viszik őket, ahol rájuk olvassák
a falu büneit és „kivégzik” őket: a fejükre helyezett cserépfazekat leverik a
fejükről. Erről a szokásról ugyancsak részletesen ír Ujváry Zoltán.
TÁNCMULATSÁGOK
A táncmulatságok legfőbb ideje a farsang volt. Ezek egy része a fonóban zajlott.
„Farsangban legalább egyszer minden leány egy kevés lisztet vagy zsírt hoz, s az
így összegyűlt készletből pogácsát sütnek, aztán táncolnak” – írta Reső Ensel
Sándor a múlt században az agárdi fonóról (Réső Ensel 1867: 20). A Bódva
vidékén a két világháború között batyus mulatságokat szerveztek a fonóban farsang
keddjén. A lányok kolbászt és herőcét, a legények italt vittek. Kemenesalján sudri
volt a munkavégző mulatság neve. Muzsikáról a legények, élelemről a lányok
gondoskodtak.
A táncmulatságok, bálok többsége azonban a kocsmában vagy bérelt házaknál
zajlott. Minden társadalmi réteg megrendezte a maga bálját. A szervezők a
mindenkori legények voltak. A palóc vidékekről származó adatok szerint a
mulatságokat többnyire megelőzte a legények házról házra járó adománygyűjtése,
mely gyakran összekapcsolódott a lányok táncmulatságba hívásával. Például az
Ipoly menti Pereszlényben az első világháború előtt az volt a szokás, hogy a
legények farsang utolsó szombatjának estéjén járták sorra a házakat. A jobb
módúak 8–10, a szegényebbek 4–6 tojást adtak és 1 Ft-ot, ha számítottak a
legényre, 2 Ft-ot is. A tojás egy részét a pap kapta meg, amiért a táncmulatság
kérvényét aláírta. A bevételből fogadták a muzsikusokat. Borsodivánkán és
Domaházán a legények vezetőséget választottak, és a mulatság rendezéséhez
szükséges pénzt összekoledálták. Volt, ahol a zenészeknek szánt pénzt a mulatság
helyszínén gyűjtötték össze. A Nyitra megyei Menyhén a tánchelyiségben volt az
ún. tőkeszedés. A legénybíró felállt egy székre, onnan jelentette be a tőkeszedést. A
leány a mulatsághoz való hozzájárulását annak a legénynek adta, akivel táncolt. A
legénybírónak a legény továbbította a pénzt.
A farsangi mulatságoknak rendkívül fontos szerepük volt a párválasztásban. Az
egész magyar nyelvterületen számos adat bizonyítja, hogy a lányok ilyenkor adták
a legényeknek a bokrétát a kalapjukra. Az Ipoly menti falvakban a lányok már a
farsang előtti héten küldték el a bokrétát a kiszemelt legénynek, amit általában a
lány keresztanyja vitt el. A bokrétát a legények farsangvasárnap a kalapjukra
tűzték, így mentek el táncolni. Volt olyan legény, aki több lánytól kapott bokrétát,
de azzal a lánnyal kellett először táncolnia, akitől az elsőt kapta. A legények azt a
bokrétát tűzték a kalapjuk elejére, amit {7-134.} a nekik legjobban tetsző lánytól
kaptak. Az andrásfalvi székelyeknél az a lány, akinek a legény már hosszabb ideje
udvarolt, bokrétát és keszkenőt adott a „hushagyati” bálban. Tánc közben elkérte
vagy ellopta a legény kalapját és rávarrta a bokrétát. a keszkenőt pedig a legény
mellére tűzte. A legény megölelte és megcsókolta a lányt és táncba vitte. Ezt a
nyilvános színvallást hamarosan követte a lánykérés. A Győr-Sopron megyei
Himodon a legények házról házra járva hívogatták a lányokat, akiktől ilyenkor
rozmaringot kaptak a kalapjukra. Galgamácsán „A farsangi bálba rozmaringos,
aranyporos bokrétás kalappal ment az a legény, aki komolyan udvarolt egy
lánynak. Ez volt azután az asszonyok fő témája. Vajon ki tűzte fel. Elveszi-e a
lányt?” (Vankóné 1976: 308). Arra is van adat, hogy a lányok hívogatták a
legényeket a fonóbeli farsangi mulatságra. „Bocsárlapujtőn a lányok mise után
sorrajárták a házakat. Egyikük nyársat vitt, másik fedeles kosarat. Minden háznál
énekeltek, kolbászt, szalonnát, tojást kaptak. Meghívták a legényeket a fonóba, ott
elvették a kalapjukat és felbokrétázták. Azt azután a legényeknek ki kellett fizetni,
az összegyűlt pénzen vették a bort. A vacsora után éjfélig táncoltak” (Manga
1968a: 109).
A farsangi mulatságok minden korosztály számára lehetőséget adtak a táncra,
szórakozásra. Néhány feljegyzés arról tanúskodik, hogy ilyenkor sor kerülhetett az
asszonyok külön mulatságára. Mátraalmáson az asszonyfarsang a délelőtti
csoportos, maszkos felvonulásból, a férfiak tréfás „megborotválásából”, valamint
az esti asszonybálból állt (Jávor 1969). Kalotaszegen ma is „pótolnak” az
asszonyok. Összegyűlnek harmincan, harmincöten egy háznál, pálinkát, sört isznak,
esznek, zenészt fogadnak. Farsang egyik szombatján mulatnak magukban, férfiakat
nem engednek be. Az asszonyok farsangi mulatságáról a 15. század óta van
tudomásunk.
A farsangi mulatságok kapcsán végezetül szólnunk kell az ilyenkor szokásos
vetélkedő játékokról és a legényavatásról.
A kakasütésre húsvét, lakodalom, sőt aratás és a farsang adott alkalmat. A
kakasütés ősi, nemzetközileg is jól ismert játék. Kopácson a kocsma melletti téren
levágott kakasfejet ástak a földbe. A vállalkozó szellemű legénynek bekötött
szemmel kellett bottal eltalálnia a kakasfejet. Ha sikerült, akkor jutalomból a
kakasból paprikást főztek neki az esti mulatságon. Bellyén a lábánál beásott egész
kakast igyekeztek bekötött szemmel leütni.
A Nyitra megyei falvakban farsangkor volt a legényavatás. Ezekben a falvakban
felcéhelésnek nevezték a szokást. A 16–17 éves legények keresztapát választottak
maguknak. Áldomást ittak, s ettől kezdve magázódtak. A legényavatás után
udvarolhatott a legény, mehetett a mulatságokba, kocsmába járhatott,
dohányozhatott, megillették azok a jogok, melyek a helyi szokásoknak megfelelően
a legények korcsoportjára voltak jellemzőek. Az avatásra általában az év egyik
ünnepnapján került sor – vízzel, borral, pálinkával „bekeresztelve” vagy pofon- és
pálcaütéssel. A farsangi legényavatásra többnyire farsangvasárnap és
hamvazószerdán kerítettek sort.

VÉNLÁNYCSÚFOLÁS
Az udvarlás, párválasztás és főképpen a házasságkötések, lakodalmak legfőbb ideje
a hagyományos, magyar paraszti életben a farsang időszaka volt. Éppen ezért a
farsang adott alkalmat arra is, hogy tréfásan, olykor durván figyelmeztessék azokat,
akik ugyan {7-135.} már elérték a megfelelő kort, de mégsem mentek férjhez. Van
adat arra, hogy vénlegényeket is csúfoltak, de a szokások többsége a vénlányokra
vonatkozik. Vénlányoknak azok a lányok számítottak, akik egy-két évvel vagy
többel túlhaladták a házasságkötés helyileg ideálisnak tartott időpontját.
A farsangi vénlánycsúfolás négy fő változatáról vannak leírásaink a magyar
nyelvterületről. Ezek a következők: a tuskóhúzás, a kongózás, az ún.
szűzgulyahajtás és az állakodalom.
A tuskót nagy zajjal végighúzták az utcán, majd a vénlányok ajtajára kötötték vagy
a kapujához támasztották. Észak-Bánátban a legények felkeresték a lányos házakat.
Két legény húzta a tuskót, a harmadik nyomta, és valósággal felszántották a ház
földjét. A lányokat még be is kormozták. A Drávaszögben, Laskán
hamvazószerdán nagy tuskókat hentergettek a férfiak, legények a lányos házak és
özvegyasszonyok kapuja elé. A nézők közti fiatal lányok hangosan kiabálták:
Elmúlt farsang, itt hagyott,
Nagylányoknak bút hagyott,
De énnékem nem hagyott,
Mert én kicsi vagyok.
(Lábadi 1988a: 297).
Szegeden is hamvazószerdán volt szokás a tuskóhúzás. Maszkos felvonulást
rendeztek, egy legény ostorral hajtotta a menetet. A farsangkor férjhez nem ment
lányok ablaka alatt különösen nagy lármát csaptak. A tőkét, a tuskót is ilyen háznál
hagyták, miközben a következőt kiabálták:
Ij ju, ju, ju, vén ju,
Kimarattam a farsangbu!
(Kovács J. 1901: 318)
Göcsejben – Gönczi Ferenc leírása szerint – „Húshagyókedden éjjel némely
községben a legények a lányos házak szobaajtai elé nagy tuskókat, faragóbakot
raknak, s ezeket az ajtókilincsre is rákötözik, hogy a leány, akinek először illik
felkelni a dolog után nézni ki ne tudjon jönni. Ez a lányra nézve figyelmeztetés,
hogy nem ment férjhez, hát húzza a tuskót” (Gönczi 1914: 237). Erdélyi leírások
ugyancsak húshagyókeddi tuskóhúzásról emlékeznek meg. Szalárdon az utcaajtó
kilincsére kötötték a tuskót nagy lármával, Koroknán két legény húzta a tuskót, az
egyikük vénlánynak, a másik vénlegénynek öltözött, és ezt énekelték:
Húshagyó, húshagyó
Engem ugyan itthagyó!
(Makkai E.–Nagy 1939: 109)
A Nyitra megyei Vágfarkasdon a legények közül az egyik csuhás barátnak öltözött.
Óriási fatönköket húztak magukkal, melyeket a vénlányok ajtaja elé gördítettek,
miközben vénlánycsúfoló éneket énekeltek:
1. Ecce neki dáridom, a farsangot bevártam,
de vőlegényt nem kaptam, jaj, de hoppon maradtam.
{7-136.} 2. Várok még egy farsangot
tán majd valakit fogok
S ha vőlegényt nem kapok
apácának beállok.

3. Ó te rozzant kaloda,
nem való vagy te oda!
Nem való vagy te másra
fűtőnek a pokolba.
(MNT II. 101. sz.)
A vénlánycsúfolás másik kedvelt módja volt a kongózás. Ez a szokás zajcsapással
és rigmusok bekiabálásával járt. A beregi Tiszaháton a farsang alatt el nem kelt
lányok háza előtt kolompoltak, tepsikkel, fazekakkal nagy zajt csaptak és kiabálták:
Húshagyó, húshagyó
Ezt a kislányt itthonhagyó!
(Babus 1976: 104)
A Győr-Sopron megyei Vitnyéd községben húshagyókedden 13–14 éves fiúk járták
végig a falut. A kezükben fedőket vittek, amit összeveregettek, miközben
énekeltek:
Jujj farsang, jujj farsang!
– majd felsorolták azoknak a nevét, akit nem vett el az a legény, aki egész évben
udvarolt neki. Ha egyáltalán nem volt esküvő, azt kiabálták: „Megkoszosút a
farsang!” A kongózás szokásának változata, sajátos vénlánycsúfoló szokás él a
Jászságban és a Tápió menti falvakban, az ún. bakfazékdobás vagy más néven
ciberefazék-hordás. A legények a lányos ház küszöbére, udvarába rossz fazekakat
dobtak, esetleg szeméttel megtömve. Az udvarló legény azonban az ajándékait tette
a fazékba. Tápiógyörgyén a legény bosszúból vitte annak a lánynak, aki nem ment
hozzá feleségül. A ciberefazék dobásakor így kiáltott: „Szűrd a ciberét!” (Barna
1985b: 776).
Az ún. szűzgulyahajtás század eleji leírása a Bereg megyei Fornos községből így
hangzik: „Farsang utolsó estéjén a fiúk a lányosház elé vonulnak, s ott csengővel,
kongóval, ostorral, kolomppal, rossz bádoggal fülsiketítő lármát csapnak,
visongatnak, {7-137.} élesen fütyülnek, sivítanak, majd azt kiabálják: »húshagyó,
húshagyó, lányokat itthonhagyó!« Esetleg azt kiáltja a legény: »kinek van
eladólánya, hajtsa ki a szűzgulyába!« A lány visszafelel: »rönköt emelj, szakadj
meg, mért nem házasodtál meg!« A legényes ház előtt meg így kiáltoznak:
»árpakenyér, zabkenyér mér maradtál vénlegény?«” (Bálint S. 1942a: 35).
Az 1930-as években Ajak községben hasonló szokás élt. Rossz pléhdarabokat,
vedreket ütöttek, górétrombitát fújtak és kiáltoztak a legények:
Húshagyó,
Itt maradt az eladó!
Bentről így kiáltottak ki:
Emejj dücsköt, szakaggy meg,
Mér nem házasottál meg?
Visszakiáltanak:
Akinek van nagy jánya,
Hajcsa ki a gujára!
Ha a háznál legény is volt, ostorral kergette el a csúfolókat, s ha elérte őket, jót
húzott rájuk (Ortutay 1934: 217).
A vénlánycsúfoló szokások közül leginkább színjátékszerű az állakodalom, a
rönkhúzással egybekötött tréfás lakodalom. Erre a szokásra főként a Dunántúlról
vannak leírásaink, de Erdélyben is szokás volt a tuskóval való végigvonulás
lakodalmi menet formájában. Például Bonchidán elöl két betyár vonult ostort
csattogtatva, utánuk a menyasszony, vőlegény, vőfélyek, koszorúslányok, leghátul
négy, vénlánynak öltözött alakoskodó tollal behintett fehér hajjal húzta a lánccal
vagy kötéllel bekötött butykost, amivel a vénlányos házak ajtaját beverték. A
dunántúli szokás változatairól a kötet más fejezete bővebben szól a dramatikus
játékok kapcsán. Az állakodalom rendezésére akkor került sor, ha a farsang
időszakában egyetlen lakodalmat sem rendeztek.

FARSANGI HIEDELMEK
A jellegzetes farsangi ételek kapcsán már szó volt arról, hogy ezeket a bő termés
reményében fogyasztották. Akárcsak a többi jeles ünnepen, más módon is
igyekeztek befolyásolni vagy megjósolni az elkövetkezendő időszak szerencséjét.
A farsangi napok gonoszűző, termésvarázsló, időjósló és bizonyos munkákat tiltó
napok. A Mura-vidéken például ilyenkor is megveregetik a gyümölcsfákat, hogy
jól teremjenek. Ekkor kell mákot vetni, hogy majd ne legyen férges. A jugoszláviai
magyarok körében általános vélemény: „Farsangko azé kő emenyi táncónyi meg
vidámnak lenyi, nagyokat ugranyi, hogy jó magosra nyőjjön a kender” (Penavin
1988: 42). A munkatilalommal kapcsolatos adat Doroszlóról, hogy ilyenkor azért
nem mostak, mert sok bolha lenne a háznál.
A farsangi időjárásból is jósoltak a következő év termésére, termékenységére.
Jászdózsán {7-138.} úgy tartották, ha húshagyókedden csillagos az ég, sok tojás lesz
abban az évben. Berettyóújfalun a húshagyókeddi napsugár a bő esztendőre mutat.
Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a kimondott szó varázserejébe vetett hit alapján a
farsangi köszöntők, dramatikus játékok is nemcsak a szórakozást, adománygyűjtést
szolgálták, hanem az egyén és a közösség életének sikerét igyekeztek befolyásolni
mágikus úton.

MÁRCIUS

FEJEZETEK

MÁRCIUS 12. GERGELY NAPJA

MÁRCIUS 18., 19., 21. SÁNDOR, JÓZSEF, BENEDEK

MÁRCIUS 25. GYÜMÖLCSOLTÓ BOLDOGASSZONY NAPJA

MÁRCIUS 12. GERGELY NAPJA

A nap ünneplését IV. Gergely pápa rendelte el 830-ban, aki elődjét, I. (Nagy) Gergely
pápát (509–604), iskolák alapítóját, a gregorián-éneklés megteremtőjét az iskolák
patrónusává tette. E naphoz Európa-szerte felvonulások, diákpüspök-választás és
vetélkedők kapcsolódtak. A magyarországi Gergely-járás eredetét, interetnikus
kapcsolatait Földesi Béla vizsgálta. Tanulmányában többek között felvázolja a szokás
kialakulását a középkori szegény tanulók különböző ünnepekhez kötődő
mendikálásától, mely a 17. század közepétől Balázs napjához (febr. 3.), de rendszerint
Gergely napjához kötődött (Földesi 1981).

A Gergely-járás szokása országosan ismert volt, de élő gyakorlatát már csak

szórványosan lehet megtalálni. A Gergely-járás célja a 17. századtól nemcsak az
adománygyűjtés volt – melyet sok esetben a tanító díjlevelében rögzítettek –, hanem az
iskolába való verbuválás is. A katonai toborzás mintájára a szereplők különféle katonai
rangot viseltek, és Szent Gergely vitézeinek nevezték magukat. Néhol a püspököt is
megszemélyesítették. A szokás azonban az idők folyamán egyszerűsödött.
A Gergely-járás éneke és szövege összetett. Jellegzetes szövegeleme a „Szent Gergely
doktornak, híres tanítónknak az ő napja” kezdetű hosszú ének, mely a 17. század végén
megjelent egyházi énekeskönyvben (Zöngedező mennyei kar. Lőcse, 1696) is szerepel.
A szövegnek jól ismertek 18–19. századi változatai (Égető 1969). A szokást gyakran a
tanítók egyéni leleményei alakították. Az énekhez kapcsolódhatott a szereplők tréfás
bemutatkozása, jókívánságmondóka és adománykérés.

Réső Ensel Sándor szokásgyűjteménye 1844-es leírást idéz: „Borsodban s csaknem

egész felső Magyarországon a református iskolás gyermekeknél szokásban volt a
Gergelyjárás; de már most csak kevés helyen van divatban. Gergelynapkor t. i. az
iskolás gyermekek dobbal, zászlóval czifrán s pántlikásan felöltözve, s csaknem
minden házba beköszönve, dallás közt bejárták a falut, vagy várost, hogy a még
iskolába nem járó gyermekekkel kedvet kapassanak az iskolába járásra, aminthogy ha
valamely házba bementek, azt volt első szavok: van-e katona, ki Pallas táborába beáll?
Többek közt a kengyelfutó kitünőleg czifrán volt öltözve. Ezen azon joga volt, hogy
akármely házba bementek, az ágyra fölheveredhetett, hanem e kiváltság árát gyakran
keservesen megfizette; mert az ágyba jó eleve tűt rakván, kengyelfutó uramat jól
megszurkálta. A többi Gergelyjárók az asztalt körülállván, egy pár dalt elénekeltek, s
ezután leülvén, a házigazda valamivel megkínálta. Ekkor előállt a nyárs és kosárhordó.
A nyársat, ahol különös kárt nem tett, a padlásba ütötte. A nyársra szalonnát szúrtak, a
kosárba tojást tettek, tehetősebb háznál pénzt is adtak. Ami így begyűlt, az
iskolatanítóé lett, de aki rántottával néhányszor megvendégelte a Gergelyjárókat. Volt
még a Gergelyjárókkal egy úgynevezett {7-139.} morjó (bajazzo) is, ki képét
korommal bekenvén, ruháját szalmával kitömvén egy karikással a kezében, a többi
gyermek előtt futkosott és pattogott, s különféle pajzánságot elkövetett. A morjó
szájába, amennyire emlékezem, következő vers volt adva:

Miért bámulsz reám, vén vasorrú bába.

Nem láttál még embert angyali formába?

Távozz ez ártatlan seregtől messzire,

Mert másként jót húzok hátad közepire.”

(Réső Ensel 1867: 75–76)

Bálint Sándor a Gergely-járás nyomaira bukkant Szeged környékén Újkígyóson,
Csanádapácán, ahol a múlt század hetvenes éveiben még ismerték a szokást. Kálmány
Lajos az apácai Gergely-járást le is jegyezte.

A Zala megyei Barabásszegen 1900 körül gyűjtött Gergely-járás leírását, szövegét és

dallamát mutatjuk be példaként:

„Már régóta szokásban van e vidéken, hogy az iskolásgyermekek hárman vagy

négyenként egy csapatban, szalagokkal és virágokkal feldíszített kalapjukkal mennek
házról házra s át a szomszéd községekbe is Gergely-napot köszönteni. Közülük egy a
bejelentő ki előre megy és »szerencsés jó napot« kívánva megkérdezi, hogy
»Megengedik-e Szent Gergely napját köszönteni?« A háziak beleegyezése után
bejönnek mindnyájan és eléneklik együtt az éneket. Rendesen pénzzel, tojással meg
sonkával fizetnek. A pénz a fiúkat, a tojás meg egyéb a tanítót illeti.”

1. Szent Gergely doktornak, híres tanitónknak

az ő napján

régi szokás szerint menjünk Isten szerint

Iskolánkba!

{7-140.} 2. Lám, a madarak is

hadd szaporodjanak,

majd eljőnek,

a szép kikeletkor

sok szép énekszóval

zengedeznek.
3. Mert ilyetén helyben,

mint gyümölcsös kertben

a fia fák,

nevelkednek ifjak,

gyermekek, jó fiak

Isten által.

4. Ily helyben királyok,

urfiak, császárok

tanittatnak,

a szegény árvák is,

elhagyott fiak is

oktattatnak.

5. Ti is ezenképpen

jertek el nagy szépen

iskolánkba,

hol velünk legyetek

és szép részt vegyetek

tudományban!

6. Nem jó tudatlanul

felnőni parasztul
e világban,

mert így emberségre

nem mehet tisztségre

ez országban.

7. Szüléknek öröme,

mint drága gyöngyszeme

ti kedvesek,

Krisztus mutat példát,

hogy ebben ő magát

keressétek.

8. Krisztus Urunk régen

itt a földön lévén

gyermekkorban,

szereti rendünket,

ülvén doktorok közt

a templomban.

9. Jertek el hát velünk,

mert értetek jöttünk,

jó gyermekek!

Sok áldást úgy vesztek,

Istennél úgy lesztek

ti kedvesek.

10. Ott kell megtanulni

miként kell szolgálni

az Istennek: hittel,

szeretettel, szent,

kegyes élettel

Felségének.

11. Kérünk hát, jó szülék,

hogy jól megértsétek,

amit mondunk,

mert nem azért jöttünk,

hogy itt időt töltsünk

házatoknál.

12. Hogyha nem adhattok

az útra deákot

házatokból,

papirosra valót

adjatok, adományt

javatokból,

13. hogy Isten áldása

és szent áldomása

házatokon

maradjon mindvégig,

világ végeztéig

jószágtokon!

{7-141.} 1. FIÚ:

Békességet adjon az Úr e háznépnek,

akiknek lábaik igaz úton lépnek,

közönségesképpen kisdednek, öregnek,

kik az úr utában járni törekednek!

Ezentúl a tavasz újjul virágokkal,

vitézek, kik vagytok ugró paripákkal,

mint árva táborát ti is tanulókkal

méltán kövessetek szép fiaitokkal.

Megleszen immáron Gergely pápa napja,

készülj, gyermek, mindjárt viszlek iskolába,

eleget heverél itthon a kuszkóban,

sokat kandikáltál a kásás fazékba.

Pesta, Peti, Gyurkó, Ádám, Imre, Jankó,

Csuszko, Paszko, Palko, Galaboci, Ferkó!

Ezek mind egyenként táborunkba valók,

elvisszük ezekkel Ruskát, Pannát, Sárát!

Ha ezek nem lesznek, adjatok szalonnát,

szalonnával együtt tojást és az anyját,

görbe garast, márjást, kocrágó Jutkát,

így vesztek Istentől mindenféle áldást.

2. FIÚ

Szerelmes öcséim, kik most el nem jöttök,

mig mi idejövünk, megvirágzik a tök.

Azután pediglen kész lessz a Abcétek,

az Urnak ajánlván mindnyájan bennetek.

MIND (kimenőre a fenti dallamra):

14. Dicséret, dicsőség,

tisztesség adassék

az Istennek,

csendesség, békesség

legyen e háznépnek,

amen, amen!
 (MNT II. 103. sz.)

{7-142.} Néhol úgy leegyszerűsödött a szöveg, hogy már csak az adománykérés

maradt meg. A Zemplén megyei Pusztafaluban a tanító vezetésével járták végig a falut,
pénzt, tojást, egyéb élelmet gyűjtve:

Kérem asszonyomat, adjon vagy két tojást

Kérem a tarkát, tojjon helyébe mást.

A fekete, sárga, fehér és a suta

Tojjanak sokakat minden Gergely napra.

(Petercsák 1978: 95)

Sárkeresztesen ma már csak egy kiszámolóban él a Gergely-járás emléke:

Gyertek gyerekek iskolába,

Ötözzetek papruhába

Inc-pinc Lőrinc

Te vagy odakinn.

(Gelencsér 1981: 193)

A Mura-vidéken, Göntérházán azonban még élő népszokás a Gergely-járás.

Felpántlikázott kalappal indulnak a Gergely-járók. A pántlikát a rokon lányoktól
kapják. A csoport vezetője fakardot visz, melyre egy darab paprikás füstölt szalonnát
tűznek. Kosarat és erszényt is visznek magukkal. A 3–5 tagú csoport 7–8.
osztályosokból kerül ki. A népszokás 1895-re nyúlik vissza, mikor bevezették a
kötelező népoktatást. A korabeli tanító szervezte meg, hogy népszerűsítse az iskolát. A
házaktól gyűjtött tojást a tanítónak vitték, aki rántottával kínálta a Gergely-járókat. Ma
már a tanító nem fogadja el az adományokat, így a gyerekek osztják el egymás között a
tojást és a pénzt (Penavin 1988 68–70).

Gergely napjához időjárás- és termésjóslás is kapcsolódott. A magyar nyelvterületen

jól ismert szólás: „Megrázza még szakállát Gergely”, vagyis előfordul, hogy e napon
havazik: „Megrázta szakállát Gergely”. Csépán Gergely hetében vetették a krumplit.
Sokfelé alkalmasnak tartották e napot a búza, rozs, hüvelyesek és a palántának való
mag földbe tételére. Szlavóniában Gergely és József napja között vetik a lent. Topolyán
ezen a napon szórták el a mákot, mert úgy vélték, hogy akkor nem lesz férges.

MÁRCIUS 18., 19., 21. SÁNDOR, JÓZSEF, BENEDEK

Az egész magyar nyelvterületen közismert időjárási regula: „Sándor, József, Benedek,

zsákban hozzák a meleget!”

Sándor napját a bukovinai magyarok a zab és árpa, Jászdózsán a fehér bab

vetőnapjának tartották, hogy jobb legyen a termés.

Nem feledkezhetünk meg az e napi névnapköszöntőkről. Kopácson például az alábbi

köszöntőket mondták:

Engedje az isten, hogy sok Sándor napját

Megérjünk erőben, egészségben.

{7-143.} vagy:

Isten éltessen sokáig,

Mig a füled nem ér a bokádig.

(Penavin 1988: 71)

A század elején lejegyzett Borsod megyei palóc Sándor-köszöntő így hangzik:

Sándor napja ma vagyon,

Átbillegtem a fagyon.

Ha jegy garast annátok,

Tudom mennem bánnátok.

Ha mehhaltok jaó jártok,

Rám marad a vagyontok.

Szivemből kivánom!

(Istvánffy 1911: 299)

A három jeles nap közül szokásokban és hiedelmekben a leggazdagabb József napja. A

bukovinai magyarok körében ez a nap ünnep volt, a tavasz első napjának ünnepe,
munkatilalommal. Szlavóniában úgy tartották, hogy József-napkor mindenkinek meg
kell fürdenie és tiszta fehérneműt vennie. Dunaszerdahelyen József napja az iparosok
ünnepe volt. Céhes zászlóikkal vonultak a templomba.

A hagyomány szerint a madarak megszólalnak ezen a napon, mert „Szent József

kiosztotta nekik a sipot” (Marczell 1985: 40). Időjárás- és termésjóslás is fűződik
József napjához, sőt haláljóslás. Az Alföldön úgy vélik, ha szivárvány látható, a széles
sárga sáv jó búzatermést, a széles piros sáv bő bortermést ígér. Az Ipoly menti
falvakban a József-napi rossz idő sok halottat jelent abban az esztendőben. A Mura-
vidéken úgy mondják: „amilyen az idő József-napkor, olyan lesz Péter Pálkor és
szénahordáskor” (Penavin 1983: 115).

Göcsejben József-napkor hajtották ki először a marhákat a legelőre. Másutt általában

Szent György-nap volt a hagyományosan megszabott ideje. Göcsejben, ha az időjárás
még nem kedvezett, akkor is kihajtották az állatokat ezen a napon, és csak később
kezdték el a rendszeres legeltetést. József-nap a méhek kieresztésének is megszabott
ideje. Algyőn a gazda a következő szavak kíséretében eresztette ki a méheket: „Atya,
Fiú, Szentlélök Isten nevibe induljatok, rakodjatok, mindön mézet behordjatok!”
(Bálint S. 1980b: 256). Medvesalján azt tartották, hogy József-napkor kell elkezdeni a
szántást, mert akkor jó termés várható.

József-nap is a kedvelt névünnepek közé tartozik. A Drávaszögben az ünnepelteket a

pincéjükben keresik fel, és ott folyik a névnapozás. A József-napi köszöntők közül egy
rövid változatot idézünk Várdarócról:

József a neved napján a boroskancsót érd el,

Amig a halál a torkodra nem térdel!

(Penavin 1988: 72)

{7-144.} Ezen a napon érkeznek a fecskék, s ilyenkor mondogatták a gyerekek:

„Fecskét látok, szeplőt hányok!” Az Ipoly menti falvakban úgy emlékeznek, hogy
József-naptól már mezítláb jártak a gyerekek.

Benedek napján a század eleji göcseji adatok szerint zsírt és fokhagymát szenteltek,
melynek azután gyógyító erőt tulajdonítottak. Szeged környékén a Benedek-napon
duggatott hagymát Bertalan napján (aug. 24.) szedték fel, utána a háztetőre rakták,
ahol hét nap érte a napsugár és hat éjszaka a harmat. Ennek a benedeki hagymának a
főzetével a tífuszos betegek fejét és hasát mosogatták (Bálint S. 1980b: 257).
Rábagyarmaton a marhák felfúvódásának gyógyítására tartották alkalmasnak a
Benedek napján vetett hagymát.

Időjárásjóslásra is van adat: a bukovinai székelyek úgy vélték, ha ezen a napon dörög
az ég, akkor száraz lesz a nyár. A Bács megyei Topolyán a három jeles nap együttes
megfigyeléséből vontak le következtetéseket: ha ezekben a napokban kisüt a nap,
akkor hosszú, meleg nyár várható, ha nem süt ki, akkor hosszú, lucskos őszre lehet
számítani.

MÁRCIUS 25. GYÜMÖLCSOLTÓ BOLDOGASSZONY NAPJA

A katolikus egyház hagyománya e naphoz köti az Angyali Üdvözletet, Jézus
Szentlélektől fogantatásának napját. Az analógiás mágia az alapja annak a szokásnak,
hogy ezt a napot a fák oltására, szemzésére tartják alkalmasnak. A magyar
nyelvterületen él az a hiedelem, hogy azt a fát, amit ilyenkor oltanak nem szabad
letörni vagy levágni, mert vér folyna ki belőle. Így tartották ezt például
Zagyvarékason, a Mura-vidéken is. Az Ipoly vidéki falvakban vigyáztak a frissen oltott
fára, mert ha letörne az ága, féltek, hogy abból szerencsétlenség származik. Szeged
népe szerint a szemzett fából nem jó másnak adni, mert ezzel a termést odaadnák.

Időjárásjóslás ehhez a naphoz is kapcsolódott. Gyimes-völgyben úgy hitték, ha ezen a

napon rossz idő van, akkor rossz tavasz várható. Az Ipoly menti falvakban a következő
regulát ismerik: „Gyümölcsoltó hidege téli hónapnak megölője”. Palicson,
Bácsszőlősön, Kispiacon a békákat figyelik. Ha ezen a napon megszólalnak, úgy vélik,
még negyven napig hideg lesz.

ÁPRILIS

FEJEZETEK

• ÁPRILIS 1.
• ÁPRILIS 24. SZENT GYÖRGY NAPJA
• ÁPRILIS 25. MÁRK NAPJA
• HÚSVÉTI ÜNNEPKÖR

ÁPRILIS 1.
Április 1-jén ugratták egymást a felnőttek, de elsősorban a gyerekeket tréfálták
meg. Topolyán például a gazda a szomszéd tanyára küldte a kiskanászt
szúnyogzsírért. Pénzt is adtak a gyerekeknek, és a boltba küldték esernyőmagért,
trombitahúrért, hegedűbillentyűért. A beugratottat azután csúfolják: „Április
bolondja, május szamara!” Közismertek a csúfoló versikék is. Pádéi (Észak-Bánát)
változatuk az alábbi:
Április bolondja,
Május szamara.
Fölnézett a toronba,
{7-145.} Megnézte, hogy hány óra:
Féltizenkettő,
Bolond mind a kettő.
 (Katona I. 1983: 87)
Április elseje hagyományai ma elsősorban az iskolásgyerekek körében élnek.
Fordított napot rendeznek, és tréfás ruhákat öltenek. Az utóbbi években ennek az
iskolai hagyománynak a farsangi szokásokkal való összeolvadását figyelhetjük
meg.
A hagyományos népi gazdálkodásban ezt a napot nem tartották alkalmasnak a
vetésre, mert nem lenne szerencsés a termés.

ÁPRILIS 24. SZENT GYÖRGY NAPJA

Az igazi tavasz kezdetét a néphagyomány e naptól számítja. Róheim Géza történeti
és interetnikus összefüggésében vizsgálta a Szent György-napi szokásokat és
hiedelmeket. Kutatásai szerint Kelet- és Nyugat-Európa folklórjában vízválasztó,
hogy a tavaszi évkezdő szokások Szent György-naphoz vagy május elsejéhez
kötődnek-e. Németország keleti részén, a szláv nyelvterületen és Magyarországon
ez a határnap Szent György napja. Az ókori Rómában Paliliát ünnepelték, mely
pásztorünnep volt. E hagyomány továbbélése mutatható ki a hazai állattartás
szokásaiban is (Róheim 1925: 263–280).
Az állatok Szent György-napi első kihajtásához számos hiedelem és szokás
fűződött, mellyel az állatok egészségét, szaporaságát, tejhozamát igyekeztek
biztosítani. Gonoszelhárító, termékenységvarázsló célzattal a marhákat láncon,
fejszén, ekevason, tojáson, a gazdasszony kötényén stb. hajtották át. Nagy
jelentőséget tulajdonítottak annak a vesszőnek, zöld ágnak is, amellyel az állatokat
először hajtották ki a legelőre. Medvesalján a gazdák csipkegallyat vágtak, és az
ólajtóba keresztbe fektetett gallyon át hajtották ki az állatokat, hogy a boszorkány
meg ne rontsa őket. A legelőre menet pedig ezzel a gallyal ütögették, hogy sok tejet
adjanak. A csipkevesszőből azután ugyancsak mágikus célzattal, például
Hidegkúton szárat faragtak a vajköpülőhöz (Kotics 1986: 90–91). Az Ipoly menti
falvakban az aprószentek-napi vesszővel hajtották ki az állatokat. Füstöléssel is
igyekeztek távol tartani a rontást. A medvesalji Almágyon a gazda a karácsonyi
morzsával füstölte állatait, hogy a rontó hatalmak ne vigyék el a hasznukat. A
Hortobágy vidékén a gulyások, csikósok, juhászok füstölték meg a jószágot, mert
úgy vélték, hogy akkor nem bitangol el, és elháríthatják róla a rontást. Az Ipoly
menti palócok az istálló védelmére zöld gallyat tűztek az ajtajára, fokhagymafüzért
helyeztek rá, és füstöltek.
Hagyományosan Szent György napjához kapcsolódó jellegzetes pásztorszokás
Kalotaszegen az ún. tejbemérés. Ilyenkor állapítják meg, hogy a gazdák a nyár
folyamán lemért tejmennyiségnek megfelelően milyen sorrendben, mennyi tejet
kapnak. A tejbeméréshez termékenységre utaló vagy serkentő mozzanatok
kapcsolódnak, például a lányok, a juhászok és a juhok vízzel való leöntése. Mérán
a legnagyobb ünnepnek tartották: „Még a lakodalomnál is nagyobb, mert
lakodalomkor nem minden családtag jelenik meg, csak a szülők s a nagyobb
gyerekek. Itt a legöregebbektől a legfiatalabbig mindenki jelen van” (Vasas–
Salamon 1986: 149). Evés-ivás, táncmulatság zárta a napot. {7-146.} A pásztorok,
béresek szegődtetésének ideje volt Szent György-nap, mely a következő Szent
Györgyig vagy Szent Mihályig volt érvényben. A pásztorok megajándékozásának
egyik alkalma is volt. Medvesalján a csordás előző nap végigjárta a falut. Azoktól a
gazdáktól, akiknek az állatait őrizte, tojást és szalonnát kapott, és megkínálták
borral, pálinkával.
Szent György napját a magyar néphit rontásra, varázslásra alkalmas időpontnak
tartotta. Jellegzetes megnyilvánulása ennek a hitnek a harmatszedés – különféle
mágikus célzattal. Harmatot szedtek a tejhaszon érdekében. Zagyvarékason
vászonabroszt vagy a kötényüket húzgálták a harmatban, miközben mondogatták:
„Mind szedem…”, vagy „Vaját viszem, tejét nem, vaját viszem, tejét nem”.
Közben egy marék füvet is szedtek. Ezt a tehén elé tették. A harmatos ruhadarabot
pedig a tejesfazékba facsarták ki, hogy sok vaj legyen (Pócs 1964: 156). A Mura-
vidéken harmatszedés közben ezt mondogatták: „Viszek is hagyok is”, vagyis nem
viszik el az egész hasznot, hagynak másnak is (Penavin 1988: 87). A
harmatszedéssel tehát nemcsak a tejhaszon elvitelét vélték, hanem a termőföldét is.
Az Ormánságból való leírás szerint: „Akinek gyenge vetése van, az Szent György
napján éjfélkor menjen ki a mezőre egy lepedővel és ahol szép vetést talál, azon
húzza végig maga után a lepedőt, rá a saját vetésére, hogy a harmatot rávigye,
akkor szép lesz a gabonája” (Zentai T. 1983: 154). Az e nap hajnalán lepedővel
szedett harmatból a kenyértésztába cseppentettek, hogy szebbre süljön a kenyér. E
sokfelé ismert hiedelem mellett van olyan század eleji leírás Borsod megyéből,
mely szerint a harmattal pogácsát készítettek, amit megszárítva, megsózva adtak a
tehénnek, hogy jól tejeljen.
Szent György éjszakáján különösen féltek a boszorkányok rontásától. Az
Ormánságban úgy tartották, hogy akinek a kapufélfáját ezen az éjszakán a
boszorkányok megfaragták, annak ezzel elvitték a tejhasznát. Közismert hiedelem,
hogy a boszorkányok különböző tárgyakból (pl. kútágas, lepedő, kötény) tejet
tudnak fejni. A boszorkányok rontása ellen védekeztek a már említett zöld ágakkal,
füstöléssel, fokhagymával, a tejesköcsögök gyógyfüvekkel (pl. úrnapi füvek) való
kimosásával.
Szent György napját a néphit alkalmasnak tartotta a földbe rejtett kincs keresésére,
melyről úgy hitték, hogy minden hetedik évben Szent György-napkor lángot vet. A
kincskereséssel kapcsolatban a következő berettyóújfalusi élményelbeszélést
idézzük:
„A Leszkai kocsissal is kimentek Szentgyörgy iccakáján oda, ahol lángot láttak.
Csak úgy bömböltek a bikák. Három bömbölés hallatszott. Arra tartotta balkézzel a
kefét az egyik, amerről a bömbölést hallotta (látni nem lehetett, csak hallani) a
másik addig kiásta a pinzt. Ott ment el egy hosszúszakállú ősz, öreg ember s azt
mondta: jól tették, hogy kiásták, nem kell tovább őrizze… s eltünt. Isten födgyinek
hijják aszt a hejet: kincses hej a” (Sándor M. 1976: 206).
Az egész magyar nyelvterületen elterjedt hiedelem él a Szent György-nap előtt
fogott gyíkkal és kígyóval kapcsolatosan. Nagykőrösön a Szent György-nap előtt
fogott gyíkot a torokgyík megelőzésére tartották alkalmasnak. A gyík torkánál
háromszor végighúzták gyűrűsujjukat, majd megkenték a saját torkukat háromszor.
Medvesalji falvakban azt hiszik, hogy amelyik kézzel megfogták a gyíkot, azzal
gyógyítani lehet. A jászdózsaiak szerint a Szent György-nap előtt fogott kígyóval
tudást lehet szerezni. A moldvai magyarok úgy hiszik, hogy aki Szent György előtt
kígyót üt meg, annak nagy lesz az ereje, de ha a kígyó elmegy, akkor elviszi az
illető erejét.
Ugyancsak a magyar nyelvterületen általánosan elterjedt hiedelem él a Szent
György-nap előtti mennydörgéssel kapcsolatosan. Turán azt tartották, hogy ha
Szent György-nap {7-147.} előtt megdördül az ég, bő áldás lesz. Ahonnan hallatszik,
abból az irányból várható egész esztendőben az eső. Jászdózsán a mennydörgés,
akárcsak az aznapi eső, bő termést jelent.
Időjárásjósló hiedelmek is kapcsolódnak a Szent György napja körüli időszakhoz.
Úgy vélik például a bukovinai magyarok, az Ipoly menti falvak lakói is, hogy ha e
nap előtt megszólalnak a békák, az korai tavaszt és nyarat jósol. A Szent György-
nap előtt megszólaló béka a medvesalji falvakban esőtlen nyarat jelez. A békát
gyógyításra is használták ezen a vidéken. Kiszárított békával és ráolvasással
szemölcsöt gyógyítottak.
A Gyimes-völgyi magyarok szerint, aki Szent György-nap előtt megfürdik a
szabadban, az egész évben nem lesz rühes.
Az ágynemű szellőztetését tiltották ezen a napon különböző okokra hivatkozva,
például a Gyimes-völgyi magyarok szerint sok égzengés lenne, a berettyóújfalusiak
a jószág pusztulásától féltek.
Szent György napját általában a kukorica, bab, uborka vetésére tartották alkalmas
időpontnak. Jó előjelnek tartották a termésre, ha a varjú nem látszott ki a búzából.
Az egész magyar nyelvterületen ismert az e naphoz fűződő naphívogató
gyermekdal, melynek csallóközi változata az alábbi:
Süss föl nap, Szent György nap,
Kert alatt a kislibáim
megfagynak.
Teritsd le a köpönyeged
Adjon isten jó meleget!
 (Marczell 1985: 40)
A húsvéti szokásokkal mutat rokonságot, hogy ilyenkor is sor kerülhetett
határjárásra, a kutak megtisztítására, a határjelek felújítására (Bálint S. 1977: I.
312–314).
A Szent György-naphoz kapcsolódó szokások, hiedelmek elsősorban a tavasz
kezdetével kapcsolatosak. Sárkányölő Szent György a lovagok, lovasok, később
pedig a cserkészek, felszerelése miatt a fegyverkovácsok és szijjártó céhek
patrónusa volt.

ÁPRILIS 25. MÁRK NAPJA

E nap jellegzetes szokása a búzaszentelés. Az egyházi külsőségek között, körmenet
formájában megtartott szertartáshoz számos népi hiedelem kapcsolódott. A szentelt
búzát – mint általában a többi szentelményt – nagy becsben tartották, és mágikus
hatást tulajdonítottak neki. Tápén a szentelés alatt koszorúkat készítettek a búzából,
melyeket a templomi zászlóra, keresztekre helyeztek, majd nyolc nap után levették,
és a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. Koszorút a beteg feje alá is
helyeztek, gyógyító erőt tulajdonítva a szentelt búzának (Bálint S. 1980b: 271).
Medvesalján, Almágy községben a gazdasszony a szentelt búzából a tyúkok,
kacsák elé szórt, hogy ne érje őket kár. Ugyanitt, amikor a karácsonyi morzsával
füstöltek, szentelt búzát is szórtak közé, hogy a hatást fokozzák. Az imakönyvbe
tett búzaszálnak gonoszűző erőt tulajdonítottak a magyar nyelvterület számos
vidékén. A bukovinai székelyek a megszentelt búza főzetét {7-148.} lábfájás ellen
tartották foganatosnak. A szegedi kenyérsütögető asszonyok Szent György-napi
harmatot és szentelt búzaszálat tettek a kovászba, hogy a kenyér szépen keljen.
Szórványos adataink vannak az időjárás- és termésjóslásról is Márk napjával
kapcsolatosan. Például Csépán a mák, a Mura-vidéken az indás növények vetésére
tartották alkalmas időpontnak. A Mura-vidékiek szerint: „Ha megszólal a pacsirta,
a béka, jó termést várhatsz, ellenben, ha hallgat a fülemüle, akkor változékony lesz
a tavasz” (Penavin 1988: 89).

HÚSVÉTI ÜNNEPKÖR
A húsvét mozgó ünnep, melynek időpontját 325-ben a niceai zsinat a tavaszi
napéjegyenlőséget (márc. 21.) követő holdtölte utáni első vasárnapban állapította
meg. Így a húsvét március 22-e és április 25-e közötti időre eshet. A
húsvétvasárnapot megelőző virágvasárnappal kezdődik a húsvéti ünnepkör, ezt
követi a nagyhét, húsvétvasárnap, húsvéthétfő és végül fehérvasárnappal zárul.

NAGYBÖJT
A hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó időszak a keresztény egyházban a
húsvéti előkészület ideje. A 40 napos böjt a 7. századtól vált szokássá, 1091-ben II.
Orbán pápa iktatta törvénybe.
A hamvazószerda, böjtfogószerda, szárazszerda, aszalószerda stb. elnevezés utal
egyrészt az e naphoz kötődő hamvazás egyházi és laikus szokására, másrészt jelzi a
böjt kezdetét. A templomban a mise után az elmúlt évi szentelt barka hamuját a pap
megszentelte és keresztet rajzolt a hívek homlokára. Általános hiedelem szerint úgy
vélték, aki hamvazkodik, annak nem fog fájni a feje. A hamvazás tréfás formájára
is van példa, Szajánban a múlt században a legények vödör kormos vízzel, rossz
meszelővel az útjukba kerülő lányokat „möghamvazták”. Az ilyen lányról azt
tartották, hogy a következő farsangkor férjhez fog menni (Bálint S. 1980b: 252). A
jelmezes, maszkos tréfás hamvazásról a farsangi dramatikus játékok kapcsán
megemlékeztünk. A hamvazószerdát követő csonkacsütörtökön még el lehetett
fogyasztani a farsangi ételek maradékát.
Nagyböjtben az egyházi előírások, laikus vallásos megnyilvánulások, étkezési,
szórakozási, mulatozási tilalmak mellett mégis kialakultak bizonyos hagyományos
szokások és játékok, elsősorban a parasztifjúság körében. Ipolyvarbón a mancsozás
volt a lányok és legények kedvelt böjti játéka. Csoportosan játszották. A játék
eszközei botok és golyók voltak. A magasba dobott golyót kellett az ütővel
eltalálni, akinek nem sikerült, kiesett a játékból. A cifra mancsozóbotot a legények
faragták a nekik tetsző lányoknak. Az ugyancsak Ipoly menti Tesmagon kásának
nevezett fogócskázással szórakoztak a fiatalok.
Szegeden és környékén a legények métáztak, dóléztak, csülköztek, a lányokkal
együtt pedig énekes-táncos játékokat játszottak. Turán az említett csülközés mellett
a másik kedvelt játék volt az ún. kutyasutu. T alakban összerótt gerendákból
készítették a forgó alkalmatosságot, melyre egy-egy legény ült és kettő forgatta,
míg el nem szédültek (Schram 1972: 66).
A lányok böjtben rongy- vagy tehénszőr labdával labdáztak, köcsögöt
{7-149.}
dobáltak. A labdázásra az Alföldről, a köcsögdobálásra, csutizásra, csöntörözésre
főként a Dunántúlról vannak adatok.
A böjti leányjátékoknak két jellegzetes változata volt: a kanyargós vonulás kisebb
lányok körül és a karikázók. A Nyitra megyei Béden és Menyhén nagyböjtben
nagylányok játszottak kisebb lányokkal. A játékot ulicskázásnak, hajujvárazásnak
nevezték. Ebben a játékban talán egykori avató rítus nyoma él. A menyhei
változatban a magukkal vitt gyereket keresztgyereknek hívták, a kisebb pedig a
lányt keresztmamuskának szólította. Ének után a nagylány megkérdezte a
keresztgyereket: „van-e szeretője?” Azután magasra dobott egy követ és hangosan
kiabálva mondta: „Ilyen magas ágya legyen, ilyen magas létrán járjon bele!” Az
ének pedig így hangzott:
 Hajujvár mit keres hajujvári biró bálták!
Innét onnét amonnét az uj várnak mellőle
lányodat kéretjük!
Melyiket?
Szebbiket keskeny magasabbikat,
keskeny magasabbikat!
(Hemerka 1982: 53–54)
A bédi és menyhei játék hosszabb szövegű változatát jegyezte le Kodály Zoltán a
század elején (MNT I. 659., 660. sz.).
Kedvelt játék volt az ún. pilikézés. Három kisebb guggoló lány körül énekelve,
kanyargósan vonultak a többiek.
A legismertebb böjti leányjáték a karikázás volt, melyet neveztek cickomozásnak,
szinalázásnak is. A tánctilalom a karikázóra nem vonatkozott. A leánykörtáncról, a
karikázóról a kutatás megállapította, hogy rendkívül archaikus szokás, mely
elsősorban a tavaszi idényhez kötődött (Tátrai 1984).
A böjti vasárnapokon a magyar nyelvterületen általában szokás volt a lányok,
esetleg lányok és legények közös végigvonulása a falun énekléssel, játékkal
megszakítva. Böjti vasárnapokon a Hont megyei Déménden kapus játékkal
vonultak végig a falun. A feltartott kezek alatt a sor átbújt énekelve: „Új vár, új vár
fényes vár, borsos kapitánya, megyek bátor jó vitéz, megyek hidon által” (MNT 1.
831. sz.). Az egyeki fiatalok kedvelt játéka az ún. szederindázás volt. Lányok és
legények egymás kezét fogva járták az utcákat, és az első pár feltartott keze alatt
vonult át az egész sor. Énekük a következő volt:
Szederinda, levelinda
Bujj, bujj szitakéreg, rostakéreg,
Mindjárt hazaérek.
(Barna 1979: 85)
Nagyböjti szokás volt az ún. sajbózás. A név a német Scheibe ’korong’ szóból
származik, a szokás is német eredetű. A legények készítették a fakarikákat,
melyeket hosszú botra tűztek, megtüzesítettek és a fejük felett lóbálva deszkához
csapták és elrepítették, miközben kiáltották, hogy kinek a számára küldik. Elszórt
adataink vannak a szokásról, {7-150.} egyházias és elnépiesedett változatairól. Például
a Szatmár megyei Kaplonyban egyházi énekeket énekeltek, és a korong repítésekor
szentek nevét kiáltották. Nógrádverőcén pedig már a fiatalok szórakozásaként írják
le, amikor a legények az általuk kiszemelt, kedvelt leány nevét kiabálták a sajba
néven emlegetett tüzes karika eldobásánál (Bálint S. 1976: 189–190).

VIRÁGVASÁRNAP
Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe a húsvét előtti vasárnap. Már
a 7. század óta pálmát szenteltek ezen a napon. Nálunk ezt a barka helyettesíti.
Néhol a barka gyűjtésének is kialakultak hagyományai, például a századfordulón a
göcseji iskolás fiúk fejükön süveggel, oldalukon fakarddal, a lányok fehér
koszorúval a fejükön gyülekeztek az iskolában. A tanítójuk vezetésével párosan,
nótázva mentek ágakat vágni. Visszafelé már egyházi énekeket énekeltek, a
templomot háromszor megkerülve vitték be az ágakat.
A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű népszokás ugyan, de a szentelt
barkát felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villámlás elhárítására.
„Amikor meg lett szentelve akkor egyet-egyet lenyeltünk, hogy ne fájjon a torkunk.
Azt a szentelt pimpót megtartottuk a következő év húsvétjáig, s avva hevitették bé
az ünnepi kalácsnak. A pimpóból a kép mellé szúrtak több szálat, ami a következő
esztendő húsvétjáig ott volt, hogy távoltartsa a villámokat, betegségeket és újabban
a sírokra is szoktunk egy-egy szálat szúrni, s evvel a templomban nyert érdemeket a
holtakért ajánlják fel” (Istensegíts, Bukovina; Bosnyák S. 1977: 171).
Sokfelé élt az a hiedelem, hogy a szentelt barkát nem szabad bevinni a házba, s
ennek különféle magyarázatát adták: A szegedi tájon azért nem vitték a barkát a
szobába, mert úgy hitték, hogy akkor sok lesz a légy a nyáron. A jászdózsaiak
szerint elszaporodnának a legyek és a bolhák. A bukovinai magyarok szerint a
tojásba fulladna a csirke, és a tyúkok sem kotlanának. A Tápió mentén pedig így
figyelmeztettek: „Be ne vigyétek a házba, mert nem lesz fias a tyúk alatt a tojás”
(Barna 1985b: 779). A zempléni falvakban azonban beviszik a szentelt barkát a
szobába, és a szentkép vagy a gerenda alatt tartják. Az ágakat a következő évig
őrzik, majd tűzbe vetik, vagy a templomba viszik, hogy azután hamvazószerdán
ennek a hamujával hamvazkodjanak.
A szentelt barkának az állattartásban jósló, varázsló, rontás elleni hatékonyságot
tulajdonítottak. Medvesalján, Egyházasbáston a gazdasszony megszámolja, mert
úgy hiszi, ahány szem van rajta, annyi kislibája lesz a tavaszon. Péterfalván
(Gömör m.) rontás ellen szentelt barkával füstölték meg az ólak belsejét.
Sándorfalván, Szeged környékén sertésvész ellen szentelt barkát tettek az ólküszöb
alá.
A földműveléssel kapcsolatosan is hatékonynak tartották. Tajtiban (Gömör m.) a
kert földjébe tűzik le, hogy elűzze onnan a férgeket. Turán a virágvasárnapot
megelőző héten virágot ültetnek, hogy szép virágjuk legyen. A virágvasárnapot
megelőző hetet virághétnek nevezték sokfelé, és a névmágia miatt alkalmas időnek
tartották a virágmagok vetésére.
A legismertebb és általánosan elterjedt hiedelem szerint a villámcsapás, tűzvész
ellen védi meg a házat, sőt jégeső ellen is hatásosnak tartották a kapufélfára tűzött
barkát. Nagy viharban az andrásfalvi székelyek a pimpónak nevezett szentelt barkát
meggyújtják, {7-151.} hogy a házat megfüstölje, „akkor nem csapott be a házba a
menkő” (Sebestyén Á. 1972: 144).
A húsvéti ünnepkörben, így virágvasárnap is szokás volt, hogy a lányok – esetleg a
legényekkel együtt – a tavasz behozatalának jelképeként zöld ágakkal, énekszóval
vonultak végig a falu utcáin. A beregi Tiszaháton a század elején még szokás volt a
virágvasárnapi zöldágazás. Az eladósorú lányok felpántlikázott nagy zöld ággal,
énekelve mentek végig a falu utcáin:
Zöüd ág, zöüd ág, zöüd levelecske,
Nyisd ki uram kapudat, hadd bújjak át rajta.
(Babus 1976: 104)
Kalotaszegen virágvasárnap kimennek a fiatalok virágot szedni. Ez a szokás ma is
él. Este egyikük házánál magnetofonzenére táncolnak.
Virágvasárnaphoz két jellegzetes leányszokás kapcsolódott, de csak a magyar
nyelvterület egy részén. Nyitra, Hont, Nógrád, Pest és Heves megye egyes
községeiben gyakorolták a kiszejárást, kiszehajtást, és ennél is szűkebb területen, a
Nyitra megyei Zoboralján ismerték, sőt néhol még gyakorolják a villőzés szokását.
Zoboralján, egyes falvakban a két szokás összekapcsolódott, de a sorrendjük
különbözhetett. Például Béden előbb villőztek, azután vitték a kiszét, Bodokon
azonban a kiszejárás után villőztek.
A kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb, melyet kici, kiszőce,
kicevice, banya néven is emlegettek. A lányok énekszóval vitték végig a falun,
majd a falu végén vízbe vetették vagy elégették. A bábu a különböző magyarázatok
szerint a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője lehetett. A kiszi szó egyébként
korpából készült savanyúlevert, jellegzetes böjti ételt jelent. A kiszejárást a bábu
elkészítése, ruhájának összeszedése előzte meg. Deménden farsangi
menyecskeviseletet adtak rá, Menyhén az az évben férjhez ment menyecske
ruháját. Őrhalom, Hugyag, Ipolyvarbó községekben azonban az volt a szokás, hogy
a kiszére csúnya, rossz ruhákat aggattak és bekormozták. Drégelypalánkon úgy
hitték, hogy akik öltöztetik, még abban az esztendőben férjhez fognak menni. A
kiszebábu mozgatásának, a falun való végigvitelének is jelentőséget tulajdonítottak.
Ipolyszécsénkén úgy vélték, hogy aki elsőnek felkapja, hamarosan férjhez megy,
Ipolybalogon pedig az a hiedelem élt, hogy amelyik faluvégről viszik, onnan
hamarosan férjhez mennek a lányok. Ha véletlenül visszafordult a bábu,
Horvátiban, Tompán attól tartottak, hogy visszajön a betegség a faluba, Kelenyén
ez esetben a jégesőtől féltek. A kiszebábu megsemmisítése szertartásosan ment
végbe. Levetkőztették, szétszedték, úgy dobták a vízbe vagy elégették, és akkor a
tüzet körültáncolták. Ahol a kiszét vízbe vetették, a szalmából minden lány
megragadott egy csomót, és például Menyhén a szalmacsomó elúszásából jósoltak
a férjhezmenetelre. Felsőszemeréden, Honton, Horvátiban, Tompán a vizes
szalmacsomóval dörgölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek.
A kiszejárás szövegei közül a felsőszemerédi a böjt kivitelére utal, és kiénekli a
kiszére ruhát adókat, illetve azokat, akik nem adtak:

Haj ki, kisze, haj, gyöjj be, sódar, gyöjj!

Haj ki, kisze, kiszőke, gyöjj be, sódar, gömbőce!
Az a Szabó Margit ojjan híres asszony,
ruhát kértünk tőle, a kiszére adott.
{7-152.} Az a Píri Margit
ojjan hires asszony,
ruhát kértünk tőle,
a kiszére nem adott.
(MNT II. 122. sz.)
A villőzés fő kelléke a különböző nagyságú villőág, melyet felszalagoztak, esetleg
kifújt tojásokkal díszítettek. Vicsápapátiban mondta egy asszony a villőágról, hogy
az a „tavasz hirnöke, mentek a zöld ágban megmutatni, hogy jön a tavasz”. A szó
eredetére nézve több magyarázattal is szolgál a kutatás: a szláv vila, vily ’tündér’
szóval hozták kapcsolatba, vagy a latin eredetű villus ’lomb’ szóval. A villőfa
mérete és díszítése szinte falvanként változott. Gerencséren a másfél méteres fákat
a legények szerezték be a lányok számára. Fehér szalagokkal és kifújt tojásokkal
díszítették. A 8–10 fős csoportok egyetlen villőfát vittek magukkal. Menyhén
valamennyi lány kezében volt kisebb villőág. Énekük végeztével a gazdasszony
letört egy kis gallyat az ágról; Menyhén megveregette a lányokat „Mind menjetek
férjhez!” szavak kíséretében, Csitáron az ágról letört gallyat eltette, és a kikelt
kislibákat átbújtatta alatta, hogy egészségesek legyenek.
A villőzés élő gyakorlata a kislányok szokásaként figyelhető meg. Kolonban ma
már csak az ismerősök, rokonok ablaka alá mennek. Énekük azonban változatlanul
ugyanaz, mint amit még a múlt században jegyeztek le:
Villő, villő ki háza ez?
Biz a jámbor ember háza.
Falu végén selyemsátor
Villő, villö, selyemsátor.
{7-153.} Adjon kendtek tyúkmonyát,
Ha nem tojott a kakas,
Egye meg a farkas!
(Réső Ensel 1867: 182)
Gímesen a század elején Kodály Zoltán által lejegyzett éneket éneklik ma is:
Víllő, víllő, selemsátor!
Vár’ meg, víllő, vár’ meg,
hagy vegyem rám gyócsingem,
kireleiszon, kriszteleiszon!
(Gímes, Nyitra m.; MNT II. 134. sz.)
Ahol a két szokás, a kisze kivitele és a villő behozatala összekötődött, önként
adódik a feltételezés, hogy a tél kivitelét, illetve a tavasz behozatalát jelképezik.
Erre utal némelyik szövegváltozat is. Például Menyhén az alábbi szöveget
énekelték:
Kice, kice villő,
Majd kivisszük kice-vicét, villő,
Majd behozzuk a zöld ágat villő.
(MNT II. 119. sz.)
Béden, ahol a két szokás összekapcsolódott, a kiszére hárítják a himlőt, és a
kiszehordással vélték elkerülni a jégesőt is:
Kice, vice villő,
Gyüjjön rád a himlő.
Behoztuk a zöldágat,
Kivisszük a kice-vicét
Kice-vice villő,
Gyüjjön rád a himlő
{7-154.} Határainkat a jégeső el ne verje!
Kice-vice villő,
Gyüjjön rád a himlő!
(Kodály 1909: 120–121)
A kiszejárás, villőzés változatait elsősorban Kodály Zoltán és Manga János
lejegyzéseiből ismerjük. A szakirodalomban a szokások eredetének, nemzetközi
összefüggéseinek kérdéseivel Róheim Géza (1925: 239–244), Manga János (1942b:
40–79) és Dömötör Tekla (1964a: 104–107; 1974a: 74–75) foglalkoztak. A
kiszejárás, villőzés dallamát és szövegét világszerte ismertté tette Kodály Zoltán
kórusfeldolgozása.

NAGYHÉT
A tavasz, a természet megújhodása az embert is a környezete megtisztítására
készteti. Ezek a részint praktikus, részint mágikus cselekedetek a nagyhéthez
kötődtek.
A nagyhét jeles napjai nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. A nagyhét
egyházi és laikus vallásos hagyományairól kötet más fejezetei bővebben szólnak. E
fejezetben a nagyhét egyes napjaihoz kapcsolódó hiedelmek és szokások táji
változataiból mutatunk be néhányat.
Nagycsütörtökön megszűnik a harangozás: „a harangok Rómába mennek” – a
közismert szólás szerint, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. A
szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történik. A kereplő
gyerekek munkájukért adományt gyűjtöttek. A Győr-Sopron megyei Vitnyéden
1953-ig nagypénteken és nagyszombaton csörgettek. Hajnalban, délben és este
fából készült csörgetőt vittek végig a falun. Ilyenkor nem aludtak otthon, hanem a
templomhoz legközelebb lakó fiú istállójában. Húsvétvasárnap kora reggel
énekelve járták végig a falu házait: „Segillék ezeket a csörgető gyerekeket, egy pár
tojással, Békaszemű garassal, vagy pedig egy százassal!” A háziak pénzt és piros
tojást adtak nekik ki az ablakon.
A kereplés szokásában nem nehéz felfedezni a gonoszűző zajcsapás ősi
szertartásának nyomait. Ugyancsak zajkeltéssel járó szokás volt az ún. pilátusverés,
pilátuségetés is. A nagyhét egyik napján, szerdán, csütörtökön vagy pénteken a
gyermekek a templomban nagy lármát csaptak, verték a padokat, egyes helyeken a
templom ajtaja előtt felhalmozott ládákat, padokat. Néha ezeknek a roncsaiból
rakták a máglyát a nagyszombati tűzhöz. A pilátusverésnek voltak más változatai
is. Tolna megyében a Pilátust ábrázoló deszkát ütötték. Szőregen a gyerekek a múlt
században „pancilusoztak”, Pancilus néven emlegetett gyékényből font ütővel
verték a fűszálakat és kiáltoztak: „Pancilus Pilátus mért verted mög a Jézust?”
(Bálint S. 1980b: 259). Általánosan ismert szólás: „Verik, mint a Pilátust!”
Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték. A jugoszláviai magyar adatok arra
utalnak, hogy ilyenkor spenótot, fiatal csalánt főztek, hogy jó termés legyen. A
csirkék ételébe is vagdalt csalánt kevertek.
Nagypénteken a protestáns vallásúak sem ettek húst. A Tápió menti falvakban a
katolikusok étrendje: délben rántott leves és kifőtt tészta, vacsorára tej, aludttej,
túró. A református pándiak ebédre tojást ettek és tejes ételt. A böjti tilalom nem
terjedt ki {7-155.} azonban a pálinkaivásra. A Tápió mentén mindenütt hangsúlyozták
is a nagypénteki reggeli és délelőtti pálinkaivás fontosságát.
A zempléni falvakban babsalátát ettek nagypénteken, estére tejeskávét, túrós
metéltet, tojáslevest fogyasztottak. Turai adat szerint nagypénteken egy-egy gerezd
fokhagymát ettek, hogy az illetőt meg ne csípje a kígyó és egy-két szem pattogatott
kukoricát is, hogy ne legyenek gyomorfájósak. Az ebéd egyébként ugyanaz, mint
karácsony böjtjén: bableves és mákos tészta.
Általános hiedelem szerint nagypénteken nem sütnek kenyeret, mert az ilyen
kenyér kővé válna. Nagypénteken nem szítottak tüzet. Kenyeret már ezért sem
süthettek. Szeged vidékén azonban dagasztottak akkorát, mint egy libatojás. Ezt
megszárították és eltették, s akkor vették elő, ha valaki vízbe fúlt. A közepébe
szentelt gyertyát tettek, és ahol a vízre eresztett kenyérből a gyertya kifordult, ott
kellett a holttestet keresni (Bálint S. 1980b: 261).
A pénteki napot általában szerencsétlennek vélték, különösen a nagypénteket, mely
a keresztény egyházban Jézus megfeszítésének emléknapja. Tiltották az
állattartással kapcsolatos munkákat. „A nagypinteken ültetett kotlóhoz nem vót
szerencsink” – vélték Jászdózsán. Nagypénteken a moldvai magyarok nem fogják
be a lovakat, mert úgy tartják, hogy akkor megbetegednének. Voltak azonban olyan
állattartással kapcsolatos műveletek, melyeknek éppen nagypéntek volt a
hagyományos ideje, például a farkalásnak és herélésnek, a jószágok bélyegzésének
a századforduló körül Hajdúböszörményben, Debrecenben, Nádudvaron,
Balmazújvárosban (Barna 1979: 199–200).
Boriban ilyenkor hajtották ki ünnepélyesen a disznócsordát. A kanásznak tojást,
babot, lisztet, kenyeret vittek az asszonyok. A kanász pedig mindenkit megkínált
pálinkával.
A földművelésben ugyancsak jellemző a tiltás, de annak ellenkezője is. „Krumplit
legjobb húsvét nagyhetén vetni” – tartják Sarkadkeresztúron. „Nagypénteken nem
szabad fogasolni, boron álni a búzát, mert elszárad, kipusztul a töve” – mondták
Zagyvarékason (Pócs 1964: 26).
Időjárással kapcsolatos jóslások is fűződnek ehhez a naphoz. Eső esetén jó tavaszt
jósolnak a bukovinai magyarok. Galgamácsán úgy tartották, hogy ha nagypénteken
szép az idő, akkor üszkös, rossz termés lesz (Vankóné 1976: 114). Zagyvarékason
úgy mondták: „Nagypénteki eső, annyi méreg, amennyi szem lehull. Rossz termés
lesz” (Pócs 1964: 26).
Betegségelhárító, tisztító, termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak a víznek.
Különös jelentőséget kapott ezen a napon. Úgy vélték, aki nagypénteken
napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog a betegség. „Nagypénteken napfeljött
előtt a folyóvízbe háromszor belémártózott, az semmiféle betegséget nem kapott el
mástól” (bukovinai magyar; Bosnyák S. 1977: 172). Volt, ahol elegendőnek
tartották a mosdást. A mosdást azzal magyarázzák, hogy a „holló ilyenkor mossa a
fiát”. Zagyvarékason a szokás úgy maradt máig fenn, hogy a vizet hazaviszik és
otthon mosdanak vele (Pócs 1964: 138–139). Ezt a mosdást nemcsak betegség
ellen tartották jónak, hanem szépségvarázslónak, sőt a szeplő ellenszerének. A
csépai hiedelem szerint szótalan víznek kellett lennie, vagyis menet közben, sem
jövet, sem közben nem volt szabad megszólalni. Turán a lányok üvegben vittek
haza a folyóról vizet, ugyancsak szótlanul, abban a hitben, hogyha ebben
mosakszanak, szépek lesznek. Ilyen vízben a gazda vagy gazdasszony megforgatja
a sonkát, szalonnát, hogy ne essen bele a féreg.
A nagypénteki mosdásnak, fürdésnek különféle más magyarázatot is adtak,
{7-156.}
például Menyhén a gyerekeket azért küldték a patakra, hogy ne legyenek lusták,
Mohiban azért mosakodtak a patakban, hogy ne fájjon a szemük, Boriban azért
mosakodtak a lányok napfelkelte előtt, hogy szépek legyenek.
A medvesalji falvakban is a nagypénteki vízzel kapcsolatos szokások és hiedelmek
sokféle változatát jegyezték le. A nagypénteken hajnalban hozott vizet Almágyon
rózsavíznek, Vecseklőn hollóvíznek nevezik. Az ilyen víznek a különböző
magyarázatok szerint szépség-, egészségvarázsló, gyógyító erőt tulajdonítottak.
A Tápió menti falvakban a lányok, asszonyok hajnali mosdása a patakban a
szépségvarázslást célozta. Odamenet nem szólhattak senkihez, mert csak úgy
tartották hatásosnak a cselekményt. A nagypénteki hajnali vizet aranyos víznek,
aranyvíznek nevezték.
Múlt századi leírás szerint a Tiszára járó lányok az egykori Szegeden a mosdás után
a füzek alatt fésülködtek, hogy a hajuk hosszú legyen. Bukovinában azonban a
nagypénteki fésülködést kifejezetten tiltották.
A nagypénteki jószágfürösztés is sokfelé volt ismert, hasonlóan egészségvarázsló
célzattal. A Hortobágy vidékén elsősorban a lovakat fürösztötték. Jászdózsán a
teheneket itatni vitték a Tarna folyóhoz. Medvesalján a nagypénteki
állatfürdetésnek egészségvarázsló jelentőséget tulajdonítottak, de már a két
világháború közti időben nem vitték az állatokat a patakra, csak az onnan hozott
vízből töltöttek az ivóvizükbe. Turán a férfiak kora reggel levitték a lovakat a
Galgára úsztatni, hogy meg ne rühesedjenek.
A tisztasággal volt kapcsolatos a féregűzés is, melynek nagyszombat volt az ideje.
Jászdózsán nagyszombaton reggel, mikor először szólaltak meg a harangok, a
gazdaszszony kiabált, miközben söpörte a ház falát: „Kígyók, békák távozzatok!”
(Gulyás É. 1976: 151). Volt, ahol a fazekakat összeütögetve még nagyobb zajt
csaptak, és a férgeket jelképező szemetet söpörték ki a kocsiútra. Gyerekjátékként
is fennmaradt a nagyszombati féregűzés. Haranggal, csengővel a nyakukban
szaladták körbe a házat:
Kígyó, béka, távozz el a háztú,
kígyó, béka, távozz el a háztú!
(Barna 1979: 90)
Csépán úgy vélték, hogy nagyszombaton a ház körülseprésével a boszorkányokat is
elhajtják.
A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel,
mázolással egészült ki. Így ír erről visszaemlékezésében Vankóné Dudás Juli
Galgamácsáról: „A lányok mázolták, meszelték, tapasztgatták a falakat, a padot,
mely az ablak alatt állt egész nagyhéten. Ez a padka földből volt, az ablak alatt,
közvetlen a fal tövében” (Vankóné 1976: 111).
Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka sokfelé ismert volt a más
ünnepnaphoz kötődő házasságjósló szokás: A leány egész napi böjt után
megmosdott, de nem törülközött meg, a törülközőt a párnája alá tette, az a legény,
aki álmában letörli az arcát, úgy vélték, az lesz a jövendőbelije.
Hajdan évenként egyszer, nagyszombaton szítottak új tüzet. A szentelt tűz
maradványának különféle praktikákban nagy szerepet tulajdonítottak, például
kivitték a szántóföldre, {7-157.} szőlőbe, hogy a termést ne érje jégverés, hogy a föld
termékeny legyen. A tűzgyújtás egykori hagyományát őrzi egy játékdalunk:
Tüzet viszek, nem látjátok, ég a ruhátok,
ha látnátok, oltanátok…

HÚSVÉTVASÁRNAP
Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Akárcsak
más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból,
nem söpörtek, varrni sem volt szabad.
A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék
a locsolókat.
Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem.
Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Különféle magyarázatokat fűztek
hozzá: Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az lesz a szerencsés.
Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra öntött vizet hasznosnak tartották a jégeső
és veszedelem ellen. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról
mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a
piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje.
Húsvétvasárnap jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is országszerte. A húsvéti
sonkát, kalácsot, tojást, sőt még a bort is, amit a katolikus hívők szentelni visznek a
templomba. Sonkát és kalácsot szenteltettek, amit a gazdaasszony vitt el kosárban,
kendővel letakarva. A szentelés emléke azonban él, ma maguk szentelik. A Tápió
mentén sonkát, tojást, kalácsot szenteltek. A húsvéti étrend: sonka, kocsonya,
kalács, amihez bort és pálinkát ittak. Pándon töltött káposztát készítettek, újabban
rántott húst esznek. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt,
hogy egy-egy szentelt tojást ettek meg, vagy ahány családtag volt, annyi részre
vágták, hogyha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást.
Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésről futottak hazafelé, különféle
magyarázattal, például Vásárosdombón az a család lesz első az aratásban, amelyik
elsőnek ér haza, Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz
(Bálint S. 1976: 297–298).
A szentelt ételek maradékát legfeljebb tűzbe vethették. Többnyire azonban –
akárcsak a karácsonyi morzsát – sokféle módon felhasználták. A bukovinai
magyarok a hamujával szapultak. Az elégetett morzsának Lukácsházán (Vas m.) a
következő magyarázatot adták: „Egyebek, akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak
is legyen egy kis morzsa belüle” (Tátrai Zs. gy. 1966). Volt, ahol a szentelt sonka
csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a
szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A szentelt sonka
csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba. A
hajdúdorogi görög katolikusok a szentelt ételek maradékát elégették, vagy elásták a
ház tövébe abban a hitben, hogy megvédi a házat a bajtól, villámcsapástól. „Van
olyan hiedelem, amely szerint, ha pászkamorzsát elássák, vagy ha az véletlenül
kerül a földbe, hét év múlva kikel, virág lesz belőle, tovább terjed és minden évben
virágzik. Ez a pászkamorzsavirág” (Mezősi 1987: 360).
A tavasz behozatalát szimbolizáló húsvéti zöldágjárásra a Dunántúlról
{7-158.}
vannak példák. A Veszprém megyei Gyulakeszin szalagokkal feldíszített
koronavirággal a lányok a templom elől indultak. Az első két lány kaput tartott a
többinek, hogy átbújhassanak. Az éneket addig ismételték, míg a falun végigértek:

1. pár: Gyüjj átul, gyüjj átul, te szép arambuza!

Többiek: Átul mennék, átul, hogyha nyitva volna.
2. pár: Nyitva vagyon, nyitva, csak bujj átul rajta!
Mindenki: Bujj, bujj, bokrostul, bokrod itt maradjon!
Új hold, fényes nap, bocsáss kapun átul!
(Gyulakeszi, Veszprém m.; Békefi 1977: 72)
A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet kapott a székelyföldi falvakban.
Múlt századi leírásban olvashatjuk, hogy az udvarló legény „tudniillik már húsvét
hetében fenyőágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal,
piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely
leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű,
vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza. Ünnep másodnapján korán a
virágtevő legények szeretőiket meglátogatják, leöntik, s váltság fejében piros tojást
és más emléket kapnak, mit harmadnap a leányok viszonoznak, s váltságul szintúgy
piros tojást és szerelmi zálogot vesznek” (Réső Ensel 1867: 166).
Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. E szokásnak egyházi külsőségei
voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség
fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel.
A múlt századi szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a
zalaegerszegit és a pontosabb helyhez nem kötött székelyföldit. A zalaegerszegihez
mondai hagyomány is fűződött. A nagykanizsai török basa csapatának
megfutamítása emlékére tartották. Nagyszombat éjjel egyházi külsőségek között
ment végbe a határjárás. „Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok
szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most először léptek e határvédelmi
századba, a határdombra nyújtóztatva 6–12 pálczaütéssel illettetnek” (Réső Ensel
1867: 162). Mint a további leírásból megtudjuk, a határjárást puskalövések,
dobpergés, sípszó kísérte. A gonoszűző zajcsapás természetes velejárója ennek az
ősi szokásnak is. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival, főleg puspángággal
borítva érkeztek vissza. Ebben a mozzanatban a tavasz jelképes behozatalát
láthatjuk. A székelyföldi leírás szerint indulás előtt tisztségviselőket választottak.
Itt {7-159.} pálcaütéssel büntetik a megújított határhalmokon a rendetlenkedőket,
későn érkezőket. Az útjukba eső mezei forrásokat kitakarítják. Hajnalig tartott a
határjárás.
A határjárók imádsága jól mutatja, hogy milyen célja is volt ennek a szokásnak.
Többek között a következőket mondták: „távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát,
árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bő termő esztendőt s békességet!”
(Réső Ensel 1867: 164).
A Maros-Torda megyei Szentgericén, akik részt vettek a határjárásban, ismét
összegyűlnek a húsvéti didergésre. Ez megszégyenítő, figyelmeztető szokás volt.
Megesett lánynak bölcsőt, tolvajnak börtönt, hanyag papnak keresztelnivalót,
részeges kántornak pálinkát ajánlottak. A házaktól tojást gyűjtöttek.

HÚSVÉTHÉTFŐ
A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a húsvéti
locsolásnak is. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét,
ami utal a locsolás egykori módjára, tudniillik gyakran erőszakkal a kúthoz,
vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet. A szagos vízzel,
kölnivel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun
egyaránt.
Helyileg kialakított hagyományos formái voltak a húsvéti locsolásnak. Például az
Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az ún. tojáshajtás. Lányos
házanként 8–10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott
a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé
szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni.
Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a
rokon lányokhoz (Manga 1968a: 149). Galgamácsán az öntözés után volt a
maskurázó tojásszedés. A gyűjtött tojást a legények eladták, a húsvéti táncmulatság
költségeire használták fel.
Erdélyben zászlós felvonulást rendeztek. A házigazdával folytatott vőfélyversszerű
párbeszédeket jegyeztek fel a hatvanas években is (Molnár I. 1962).
Országszerte azonban nem a köszöntő volt a szokás lényege, hanem az öntözködés.
Néhány rítusszöveget is találunk a közismert, újabb keletű locsolóversek mellett,
mint például az alábbi Békés megyei jókívánságmondás: „Egészségére váljon, haja
nagyra nőjön!” Versbe foglalt változata esőindító gyermekmondókára emlékeztet:
Szépen kérem az anyját,
Adja elő a lányát,
Hadd locsolom a haját,
Hadd nőjjön nagyra,
Mint a csíkó farka,
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza!
Szabad-e locsolni?
(Orosháza, Békés m.; Ortutay–Katona 1975: II. 125)
{7-160.} A háromszéki köszöntővers tréfás fenyegetés:

Ajtó megett állok

Piros tojást várok,
Ha nem adtok lányok
Mind a kútba hánylak.
(Konsza 1957: 449)
Tápiószentmártonban a napot öntöző hétfőnek nevezik.
Csak a két világháború között vált fokozatosan általánossá a szagos vízzel történő
locsolás.
Tápióságon, Tápiószentmártonban az alábbi locsolóverset is mondják:
Én kis kertészlegény vagyok,
rózsavízzel locsolkodok,
szépen kérem az anyját,
de még jobban a lányát,
hagy locsoljam meg a göndör haját.
(Barna 1985b: 786)
Turán is vödör vízzel öntözte a legény a szeretőjét, majd a lány átöltözött, és szagos
vízzel is meglocsolta. Az 1940-es évek óta „szelídült” meg a szokás, és a legények
a szokványos locsolóverssel állítanak be a lányokhoz:
 Zöld erdőben jártam,
Piros rózsát láttam,
Meg szabad öntözni?
(Schram 1972: 71)
Lányos házhoz mentek locsolni, de a fiatal menyecskéket is meglocsolták.
Sonkával, kocsonyával, kaláccsal, borral kínálták őket.
A hajdúhadházi református húsvétköszöntők egész sorát jegyezték le, 32 változatot.
Ezek a népies, félnépi alkotások részint az ünnepre emlékeztetnek, részint a
locsolkodást emlegetik, és a jutalomként adott piros vagy hímes tojásra
emlékeztetik a háziakat.
Adjon a jó isten,
Boldog ünnepeket!
Mindenféle jókkal
Lásson el titeket.
Az öreg nagyapám
Ily köszöntőt hagyott,
Örvendjetek vígan,
Jézus feltámadott.
Öröm ez tinéktek,
Énnekem és másnak,
{7-161.} De én is örülök
A hímes tojásnak.
Adjanak hát nékem,
Néhány piros tojást,
Hogy jó kedvvel menjek
Az utamra tovább.
(Enyedi 1988: 38)

Húsvét másodnapján
Mi jutott eszembe,
Üveg rózsavizet
Vettem a kezembe.
Elindultam vele
Piros tojást szedni.
Adjatok hát lányok,
Ha nem sajnáljátok,
Nagyon megbánjátok,
Licskes, lucskos lesz
az ünneplő ruhátok.
(Enyedi 1988: 41)
Az andrásfalviak nem locsolkodtak. Csak az első világháború után kezdett divatba
jönni ez a szokás, de nem vált általánossá, s csak az utcán locsolkodtak. „Ha az
utcán ment egy leján, a legények háturról odaoroszkodtak, s egy kandér, vaj cseber
vizet a nyakába lottyantottak” (Sebestyén Á. 1972: 146). A református gyerekek
jártak köszöntőt mondani a házakhoz korán reggel:
Én kis morzsa,
Gyenge rózsa,
Gyenge dejákocska,
Én most jöttem hírmondani,
Krisztus kirájt hirdetni.
Váccsák meg lejánnyikot
Egy szép piros tojásval,
Mind Krisztus urunk megvátotta
Széjes e világot vérivel.
(Sebestyén Á. 1972: 146)
A locsolással egyenértékű vesszőzés volt néhol szokásban húsvétkor. Az Észak-
Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. 4–6–8 vagy 9
fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal vesszőznek. Magyarul és
szlovákul is mondják a rigmust Tordason:
Keléses ne légy
Bolhásos ne légy
Esztendőre még frissebb légy!
(Lukács 1981a: 379)

7. ábra. Húsvéti korbácsok Tordasról (Fejér m.): a) 9 szálból készült „kígyóhátú” vagy
„gömbölyű” siba; b) 8 szálból készült „négyszegletes” siba; c) 6 szálból készült, d) 4 szálból
készült húsvéti korbács (Lukács László nyomán)
{7-162.} Ezekben a falvakban ma már többnyire locsolnak is a korbácsolás után.
Mind a locsolás, mind pedig a vesszőzés jutalma országszerte az étellel-itallal
kínáláson felül a piros vagy hímes tojás. A tojás ősi termékenységszimbólum, a
keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe és a 12. század óta
szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt
természetes anyagokat {7-163.} használtak. Leggyakrabban hagymalével festettek, de
nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből
kéket. A zempléni falvakban zöld vetést és hagymahajat használtak a színezésre.

8. ábra. Hímes tojások: a) Bukovina-Tolna m.; b) Árapatak (Háromszék m.); c) Dunántúl,

valószínűleg Gyönk (Tolna m.); d) Andrásfalva (Bukovina)-Hidas (Baranya m.); e)
Istensegíts (Bukovina)-Kismányok (Tolna m.); f) Andrásfalva (Bukovina)-Hidas (Baranya
m.). (Györgyi Erzsébet nyomán)
A tojásdíszítés, tojáshímzés módja a viaszolás és a karcolás. Az írószerszám üveg,
bádog- vagy cserépedény, amihez tollcsévét erősítenek. Ebből engedik a meleg,
folyékony viaszt a tojásra. A tojás festése során a viasszal megrajzolt mintákat a
festék nem fogja meg. Végül a viaszt letörlik, majd zsíros ruhával, szalonnahéjjal
átdörgölik a tojást, hogy fényes legyen. A díszítés másik módja a karcolás. Ilyenkor
a megfestett tojásra karcolják a díszítményt. A díszítőmotívumok lehetnek kerámia-
és hímzésminta utánzatai, geometrikus díszek, sőt életképek, feliratok is. A nyugati
határszélek mentén ismert a savval való tojásírás, amit a barokk kor fejleményének
tartanak. Vannak egyszerűbb díszítési módok, például a festett tojásra nedvesen
levelet tapasztanak, és a levél erezete adja a mintát. Ügyes kovácsmesterek ún.
patkolt tojást is készítenek lágy fémdíszekkel. Ma már kereskedelmi forgalomban
kapható színezőkkel és matricákkal díszítik a tojásokat. A népművészeti boltok
hagyományos technikával készített tojásokat is árulnak.
A húsvéti tojások a gyerekek kezén játékszerré lettek. Ilyen tojásjáték a
kókányozás, ticselés, türkölés, csokkantás néven emlegetett játék. Hajdúdorogon
cucázásnak nevezték. A két szemben álló játékos összekoccantja a tojásokat, akié
sértetlen marad, elnyeri {7-164.} a másiktól a törött tojást. A játék más változatában
pénzzel igyekeznek betörni a tojást. Akinek sikerül, azé a tojás, akinek nem,
elveszíti a tojást is, a pénzét is. A kókányozás elnevezésben a húsvéti eledelek régi
neve él. Egyébként a húsvéti szentelt piros tojást a Csallóközben, Szeged vidékén
kokannyának nevezik.
 9. ábra. Hímes tojások: a) Istensegíts (Bukovina)-Kismányok (Tolna m.); b) Árapatak
(Háromszék m.); c) Gyimesközéplok (Csík m.); d) Gelence (Háromszék m.); e)
Gyimesközéplok (Csík m.); .f) Istensegíts (Bukovina)–Kismányok (Tolna m.). (Györgyi
Erzsébet nyomán)
A húsvéti tojás a locsolás viszonzásaként szerelmi ajándék, ugyanakkor számos
példa bizonyítja, hogy mint a feltámadt Krisztus jelképe a keresztszülők
hagyományos ajándéka is volt ezen a napon. Ezt az ajándékot a keresztszülők vitték
el, vagy a gyerekek mentek érte (Bálint S. 1976: 304–305).
A húsvéti ajándékozásnak ezen túl is voltak hagyományai. A múlt századi
szokásgyűjteményben ezt olvashatjuk: „A fiatal menyecskének, leány vagy
legénynek, egész évre elrontaná férje, vagy illetőleg anyja munkakedvét, ha neki
húsvétra új, leánynak többnyire piros vagy sárga csizmát nem venne. Ha tán egész
évben semmi új ruhadarabot nem szerezne neki, csak húsvétkor legyen meg az új
csizma, úgy a vágyak kielégítvék. E csizmákat a nőszemélyek húsvétkor, vagy egy
ideig azután is vasárnapokon, ha sár van, a templomig, hogy tiszták maradjanak,
kezeikben viszik, s ott húzzák fel sártól megtisztított lábaikra, hogy istentisztelet
után ismét lehúzzák, s miként jöttek mezítláb menjenek haza” (Réső Ensel 1867:
25).

10. ábra. Hímes tojások: a) Istensegíts (Bukovina)–Kismányok (Tolna m.); b) Kézdivásárhely

(Háromszék m.) környéke; c) Uzon (Háromszék m.); d) Kézdivásárhely (Háromszék m.)
környéke; e) Gyimesközéplok (Csík m.); f) Dunántúl, valószínűleg Gyönk (Tolna m.).
(Györgyi Erzsébet nyomán)
Az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete azonban újabb keletű hagyomány,
{7-165.}
feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi
lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a
termékenységet szimbolizálja. A kereskedelem, az édesipar és a propaganda
hatására ma már országszerte elterjedt a gyermekek húsvéti megajándékozása.
Például Topolyán az 1920–1930-as években kezdődött el a gyerekek húsvéti
megajándékozása. Fészekbe „tojik” a nyuszi piros tojást, tojáscukrot, csokoládé
nyuszikat. A fészket a gyerekek csinálják friss tavaszi fűből.
Húsvétvasárnap és -hétfőn már ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni. A húsvéti
báloknak is megvolt a helyileg kialakult szokásrendjük. Ajakon a bál költségeit a
legények viselték, a lányok a húsvéti bálba fehér ruhában, hajadonfőtt mentek.
Beregdarócon a legények mentek a lányért, aki szépen felöltözött, kosarába
süteményt és bort tett, kivarrott kendővel letakarta. Elöl mentek a fiatalok, utánuk
az anya a kosárral. A húsvét, akárcsak a karácsony, Kalotaszegen háromnapos
ünnep volt. Húsvétvasárnap délután kezdődött a tánc. Húsvéttal megkezdődött a
lakodalmak ideje is.

11. ábra. Hímes tojások: a) Gyimesközéplok (Csík m.); b–c) Andrásfalva (Bukovina)–Hidas
(Baranya m.); d) Istensegíts (Bukovina)–Kismányok (Tolna m.); e) Nyírjákó (Szabolcs m.); f)
Sárköz (Györgyi Erzsébet nyomán)

{7-166.} HÚSVÉTKEDD
Húsvétkedd a visszalocsolás ideje volt. „Nem mertek a legények a falun
végigmenni dolgozni, a kerten szöktek el a mezőre. Végigállták a lányok az utat két
oldalról. Ahogy jött a kocsival a férfi vagy a legény az ráfizetett” (Vankóné 1976:
121).

FEHÉRVASÁRNAP
A húsvéti ünnepkör zárónapja fehérvasárnap. Ekkor volt szokásban, elsősorban
Zala és Somogy megyében, de a moldvai magyaroknál is a szertartásos
barátságkötés szokása, a komálás, mátkálás. A komatálon többnyire hímes tojás
vagy piros tojás, sütemény, gyümölcs és bor volt. A komatálat a nagyobb lányok a
kisebbekkel küldték el a választott barátnőjükhöz, verssel beköszöntve:
 12. ábra. Hímes tojások: a) Gelence (Háromszék m.); b) Kézdivásárhely (Háromszék m.); c)
Tamási (Tolna m.); d) Magyarország; e) Döbrököz (Tolna m.). (Györgyi Erzsébet nyomán)
Komatálat hoztam,
{7-167.}
Fel is aranyoztam,
Koma küldte komának,
Hogy váltsa ki magának.
Ha nem váltja magának,
Küldje vissza komának.
(Dobos 1962: 111)
A kapott ajándékokat, ha elfogadták, kicserélték, a bort a sajátjukkal öntötték fel.
Gyakran ettől kezdve magázódtak. Az Ormánságban a nagylány legkedvesebb
pajtásának, leendő komaasszonyának személyesen vitte a mátkatálat. A tálon hímes
tojások, sült-főtt perec és csokor pántlika volt. Kiss Géza leírása szerint a mátkáló
vers a csokor közé volt téve papírlapon:
Mátka, mátka mátkázzunk,
Hónap dére komázzunk,
Ha éljünk, ha haljunk,
Mindég mátkák maradjunk.
(Kiss G. 1986: 270)

13. ábra. Hímes tojások és kiterített díszítésük: a) Sárköz; b) Surd (Tolna m.). (Györgyi
Erzsébet nyomán)
A leány bement a házba, megcsókolta leendő mátkáját, az elvette a tálat,
{7-168.}
megköszönte, s a következő esztendőben viszonozta. Göcsejből gyerekek
mátkálását, komálását írták le a század elején, akik például „Mátka, mátka,
mátkállunk, száz esztendeig szánkállunk” szavak kíséretében tojást cseréltek.
Tojáscserével kötöttek örök barátságot a moldvai magyar fiatalok: „Húsvét után
való vasárnapra mondtuk, mátkáló vasárnap. Akkor a piros tojást, amit húsvétkor
festettek, azt akkor megírták, szépen kivirágozták és lemosták a festőt rivulla.
Aztán a lányok váltották fel egymásval. Azt mondták, kereszt, másiknak azt
mondta, vésát váltott, másiknak mátkát váltott. Azt úgy hívta mátka, örökké, az
mátkája vót örökké, akivel vésát váltott, az vésája, akivel keresztet váltott, az
keresztkéje vot. S a legények úgy hívták egymást, vére” (Klézse; Bosnyák S. 1980:
122).
A húsvéti ünnepkör gazdag hagyományából mára megmaradt a húsvéti locsolás, a
hímes tojás, valamint az ajándékozás szokása. Ma is népszerűek a jellegzetes
húsvéti ételek, a sonka és a főtt tojás. Néhol még a húsvéti bálok jelentősége is
megmaradt, és a húsvéti rokonlátogatás sem merült feledésbe.

MÁJUS

FEJEZETEK

• MÁJUS 1.
• MÁJUS 4. FLÓRIÁN NAPJA
• MÁJUS 12., 13., 14. PONGRÁC, SZERVÁC, BONIFÁC
(FAGYOSSZENTEK)
• MÁJUS 16. NEPOMUKI SZENT JÁNOS NAPJA
• MÁJUS 25. ORBÁN NAPJA
• PÜNKÖSD
• ÚRNAPJA

MÁJUS 1.
A magyar nyelvterület nagy részén május l-jére virradó éjszaka állították, illetve
állítják a májusfát. Másik jeles alkalma pünkösd. A május elsején állított fákat
pedig sokfelé éppen pünkösdkor bontják le. A májusfa, a zöld ág a természet
megújhodásának a szimbóluma, és legtöbb esetben az udvarlási szándék
bizonyítéka, szerelmi ajándék is.
A magyar nyelvterületen a májusfa-állításnak két jellegzetes formája ismert: az
egyik a lányos házakhoz vitt májusfa, a másik a középületek, kocsmák előtt
felállított májusfa.
A májusfák beszerzése mindkét esetben a mindenkori legények, legénybandák
feladata. A májusfának alapvetően két változata van: kivágott, sudár, esetenként
kérgétől megtisztított fa, melynek csak a tetején hagyták meg a lombját, vagy
virágzó, zöldellő gallyak, ágak. A magyar nyelvterületen a májusfák tájanként
változó típusba sorolhatók, így Nyugat-Magyarországon a letisztított kérgű fa,
tetején lombbal, vagy magas póznára erősített zöld ág, az Alföldön többnyire
kisebb, egészében felhasznált fa a jellemző. Északkelet-Magyarországon is ehhez
az utóbbihoz hasonló módon készítik a májfát, de újabban terjed a virágcsokor,
illetve a virágkosár ajándékozása. A csehszlovákiai magyar adatok magas fákra, az
erdélyiek azonban inkább zöld ágakra utalnak.
A fákkal kapcsolatosan kétféle követelmény lehetett: sudár, magas legyen vagy
fiatal, zsenge. Az ágak pedig zöldek vagy virágosak. A helyi lehetőségeknek
megfelelően változik a fa fajtája, mely lehetett nyárfa, nyírfa, fenyőfa, fűzfa,
virágzó cseresznyeág, meggyág, orgona stb.
A májusfa eredetéről és már a múlt században is meglévő változatairól az
alábbiakat olvashatjuk: „Minden év május elsején a falukban, városokban, sok
épület előtt lehet leszúrva látni virító zöld levelű, ágasbogas, karcsú, magas fákat,
melyeken virágok, szalagok, déli gyümölcsök, italok, fűzérek stb. díszelegnek.
Falvakon nőtlen ifjak kedveseik ablaka előtt állítják fel május 1-ső napján virradóra
a májusfát; városokban ma már csak a mészárosok emelnek íly fákat a tőlük húst
hordó fehérnép számára. A májusfáról azt írják, hogy sz. Jakab és sz. Fülöp, midőn
térítgetni jártak, utitársuk lett Valburga nevű szűz hajadon; ezt ebbeli
cselekvényéért a pogányok tisztátalan személynek nyilvánították, s rágalmazták. A
leány azonban, hogy elűzze a gúnyolódókat, elővette vándorbotját, letűzte a földbe,
előtte letérdepelt, imádkozott, s erre alig múlt el egy-két óra, midőn a pogányok
szeme láttára leszúrt bot kizöldült. Ez volt sz. Jakab apostol napja virradójára
(május 1-én). Nőtlen ifjak ez időtől ez okon szoktak magas zöldfát jó magaviseletű
hajadonok ablaka előtt felállítani, még pedig ha lehet észrevétlenül. Ma már
májusfa helyett egy csokor szép virág is megteszi a kellő hatást” (Réső Ensel 1867:
198).
Mint az idézetből is kitűnik, a lányok számára állított májusfát többnyire titokban
szerezték be és állították fel. A májusfa állítását évszázadok óta tiltják a hatóságok
az erdők és tulajdonosaik védelmében. A fát általában lopták az erdőről, de volt,
ahol fizettek, illetve fizetnek érte. A Zemplén megyei Rudabányácskáról több
kilométerre is elmentek a legények a fáért. Sárkeresztesen az első világháború előtt
éjszaka, sötétben két patakon át hozták a fát, de a két világháború között már vették
az erdőből a fekete- vagy lucfenyőt.
Az alábbiakban a lányoknak állított májusfa néhány táji változatát mutatjuk
{7-170.}
be. Ezek a leírások egyúttal utalnak a szokás változására is.
Csépán a májusfa virágos ecetfa vagy fűzfa lehetett. Színes papírszalagokkal
díszítették. Kapura vagy kútgémre tették. Titokban csinálták, hogy ne vegyék észre,
a negyvenes években csokoládét, narancsot is kötöttek rá. A májusfát vagy májusi
gallyat világosig őrizni kellett. A két háború között divatba jött a szerenád, az
éjjelizene május elsején. Nagykőrösön amelyik lánynak már volt udvarlója, az
május l-jén kapott májusfát. Leggyakrabban nyárfa volt, de állítottak vadkörtét,
orgonát, vadpiszkét is. A fákra színes papírszalagokat akasztottak. Ezután
szerenádot adtak, amit a lánynak fogadni illett egy szál gyufa meggyújtásával. A
szerenádot követően a lány kiment és borral kínálta a legényeket.
A Tápió menti falvakban a májusfaállítás időpontja a közelmúlt évtizedeiben került
május elsejére, korábban pünkösdkor volt szokásban. A májusfa fűzfa vagy nyárfa.
Szalagokkal, esetleg üveggel díszítették. Egyes legények titokban állították a fát,
mások viszont bekopogtak és énekelték:
Kelj fel rózsám itt a májfa
jó éjszakát, vigyázz rája!
 (Barna 1985b: 787)
A lányok viselkedése is szinte falvanként változott. Volt, aki kiment és megkínálta
a legényt. Tápiószentmártonban a májfára kerülő szalagokat a lány kölcsönözte a
legénynek. Általában az udvarló legény vitte, de egyes községekben a legények a
rokon lányoknak is állítottak májusfát. Heves megyében a harmincas években
alakult ki az a szokás, hogy májusfa helyett virágkosarat küldenek, újabban már a
postással. Egerbocson például az első világháború idején az eladó lányoknak 12–15
méter magas gyertyánfát, a kislányoknak gallyakat állítottak (Bakó 1966).
Ajakon a májusfát a tornáchoz támasztotta az udvarló legény. A lány azzal jelezte,
hogy jó szívvel veszi az ajándékot, hogy három szál gyufát gyújtott. A legény
ottmaradt a májusfára vigyázni, nehogy ellopják bosszúból vagy tréfából. Szilva-,
alma-, fűzfa lehetett a májusfa, a lényeg az volt, hogy ne legyen száraz. Kendőt,
csokoládét, almát, cukrot aggatott rá a legény az 1930-as években. A fa őrzéséről
nóta szólt:
Ma van május első vasárnapja
Kinn alszik a legény a kapuba.
Kejj fel legény oda van a kalap,
A májusfa a zöld erdőbe maratt
Nem maratt ott mer én elültettem
Mit tehetek ha ellopták tőlem.
(Ortutay 1934: 162–163)
Május elsején Hajdúdorogon is szokás volt a májusfaállítás. Újabban virágcsokrot
juttat el a legény a választottjának, sőt májusfa nélkül is éjjelizenét ad. A beregi
Tiszaháton a húszas években még állítottak a lányoknak májusfát, melyet {7-171.}
pántlikákkal díszítettek fel. Később azután már csak éjjelizene volt szokásban, és az
udvarló legény virágcsokrot küldött.
Medvesalján a legények a lányos ház udvarára ásták be a fát, melyet régebben fejre
való kendővel, zsebkendővel is díszítettek. Újabban a komoly udvarlótól
virágkosarat kapnak a lányok, és csak kisebb fiúk állítanak májusfát.
Palóc, barkó vidéken kedvelt májfahordó ének almágyi változata az alábbi:

Hallottátok-e már hírét,

Külső Jancsi legénységét,
Fűrésszel vágja ja májfát,
Hogy ne hallja kopogását.
Fel-felveti a vállára,
 Viszi Kati udvarába.
Kelj fel Kati, itt a májfa.
Jóéccakát, vigyázz rája.

Felkel Kati az ágyából,

Kendőt keres a ládából.
Itt van anyám, kösse rája,
Száz forint ennek az ára.
(Kotics 1986: 94)
A legény a lánynak titokban állított májusfát Topolyán is. A fát a legény előre
feldíszítette szalagokkal, kendővel, cukorral, fésűvel, tükörrel stb. A legények
vetélkedtek, hogy ki tud szebb májusfát díszíteni. Ha két legény is udvarolt a
lánynak, őrizni kellett a fát, hogy a másik el ne lopja.
A Drávaszögben májusfát állítanak a lányos házak elé, a kocsma elé, és a
kislányoknak is. Májusfának füzet vagy nyárfát állítanak. Szalagokkal díszítik,
esetleg üveg is kerül rá. A fa magassága és formája a legény érzelmeit mutatja. A
fákat a hónap utolsó napján ássák ki, azok, akik felállították. A fa állításakor és
kivételekor egyaránt megvendégelik a legényeket.
{7-172.}Kalotaszeg falvaiban az első világháború előtt szokás volt a zöldellés vagy
zöldágazás, május elsejére virradó éjszaka. A zöld ágat minden díszítés nélkül a
lányok kapujára vagy kerítésére tűzték. Ma már csak a komolyabb udvarló hoz a
távoli erdőről virágos nyírfát, a többiek fűzfát állítanak. A második világháború óta
nagyobb méreteket ölt a nyírfaágállítás szokása. Általában mindenki kap, s nagy
szégyen, ha valaki kimarad. Haragból, bosszúból tövisbokrot tesznek a kapura. A
második világháború óta Bogártelkén már nem gallyakat tesznek az ajtóra vagy a
kerítésre, hanem méteres fákat. Minden lánynak visznek, a szeretőjüknek 5–10 fát
is állítanak. Néhány éve még a pólyásoknak is raknak egy-két ágat. Számba lehet
venni, hány lány van a faluban a legkisebbektől az eladókig. Egyes falvakban, így
Bogártelkén és Darócon minden lány nyírfát kap, Inaktelkén csak a kiválasztottnak
jár, a többiek bükkfát kapnak.
Mint a példák is mutatják, egyes helyeken díszítették a fákat szalaggal, üveg itallal,
esetleg különféle ajándékokkal, másutt azonban díszítetlenül helyezték el. Helyi
hagyományok alakították azt a szokást is, hogy csak egyes lányok kaptak, vagy a
falu minden leánya. A májusfa díszeit néhol a leány adta, de sokfelé a legények
ajándéka volt. A májusfaállítás szokása még az utóbbi évtizedekben is változó,
alakuló hagyomány, a fát sok esetben virágcsokor, sőt virágkosár helyettesíti. A
májusfaállításhoz kapcsolódott, sőt néhol helyettesíti a szerenádadás. A legényeket
attól függően, hogy titokban állították a fát, vagy sem, megvendégelték. A
lányoknak állított fa kidöntésére vonatkozóan is változatosak az adatok az
ünnepélyes kivételtől az elszáradásig otthagyott májusfáig.
Szokolyán a májusfa felállítása után megvendégelték a legényeket, de általánosabb
volt, különösen ahol titokban állították, hogy a fa kidöntésekor rendeztek kisebb
mulatságot. Például Garaboncon és Pötrétén (Zala m.) a felállítás után egy-két
héttel mulatságot rendeztek a fa tövében. Eleken a hatvanas években is zeneszóval,
tánccal döntötték ki a májusfát a lányos háznál.
A lányok számára állított májusfa korábbi jelentéstartalma elhomályosulóban van.
A Nyitra vidéki falvakban a századfordulón a nagylányság elismerését jelentette.
Ettől kezdve mehettek bálba, táncmulatságra, s udvarolhattak nekik a legények.
Más leírások arra utalnak, hogy a májusfa a falu leányainak különleges
megbecsülését vagy éppen lenézését fejezte ki. Az 1930-as években Mezőkövesden
a matyó lányok közül csak az ún. „híres lányok” kaptak májusfát, akiket a legények
legjobban kedveltek és tiszteltek. Hajdúböszörményben is dicsőségnek számított,
ha egy lány májusfát kapott. Nagydobronyban a rossz hírű lánynak kiszáradt
gallyra fazekat, rongydarabokat aggattak. Erdőhorvátiban karóra húzott lókoponyát
vagy tojáshéjból készült láncot vittek májusfa helyett. A májusfa a komoly
udvarlási szándék jele volt. Például az egyeki legények számára a karácsony, a
József-napi búcsú után a május elseje jelentette a harmadik alkalmat komoly
szándékaik bizonyítására. Volt olyan falu is, ahol csak az eljegyzés előtt állók vagy
eljegyzettek vittek májusfát. Például Bolyk községben a májusfát pünkösdkor
megújították, s ilyenkor a legény a lánynak egy ruhára való anyagot adott, a leány
pedig inget és zsebkendőt ajándékozott jövendőbelijének.
A májusfa másik típusa a közösségi májfa, melyet középületek, kocsmák elé
állítanak. Sokfelé, ahol a két szokás együttesen élt, újabban már csak az utóbbit
gyakorolják. Például Sárkeresztesen a kocsma elé állították a fát, a hetvenes
években a tsz-iroda elé is, de már 1945 óta nem állítanak a lányok udvarára.
Topolyán akác, nyárfa és bodzafa volt a májusfa. Közös májusfát állítottak a
munkások {7-173.} vagy a cselédek, ahol dolgoztak vagy szolgáltak. A községháza
előtt állt a tisztviselőké és mindenkié. Állítottak útkereszteződésekben, nagyobb
tanyákon, kocsmák elé is. A májusfára színes papírt és selyemszalagokat kötöztek.
Került rá ital és édesség. A birtokon vagy a téglagyárban a tulajdonos zenészekről
is gondoskodott. A községháza előtt felállított fánál rézfúvósok zenéltek. A májusfa
a hónap végéig maradt a helyén. Topolyán a húszas években először a város
központjából szorult ki a májusfa, a harmincas évektől tiltották. Legtovább a
téglagyári munkások állítottak májusfát. 1945 után is állítottak néhányszor közös
májusfát, magas fenyőt, melynek csak a tetején hagyták meg a zöldet. Színes
szalagokkal, itallal díszítették, csokoládék is voltak rákötözve. Aki le tudta hozni
róla, azé lett.
A közös májusfák kidöntése járt együtt általában nagyobb ünnepélyességgel,
táncmulatsággal. A májusfa ledöntésének szertartásos mozzanata volt a fa
körültáncolása, a májusfára mászás. Különösen nehéz volt a lehúzott kérgű, magas
fát megmászni. Azé lett a tetejére erősített ital, akinek ez sikerült. Gyakran
megtréfálták egymást azzal, hogy az üvegbe paprikás vizet tettek. Vágfarkasdon
pünkösdkor bontották le a fát táncmulatság keretében. Dunapatajon május végén
ugyancsak táncmulatsággal döntötték ki a fát. Kiskunhalason május utolsó
vasárnapja volt erre az alkalom. A kidöntés előtt táncoltak alatta.
A magyar nyelvterületen a májusfára vonatkozó adatokból, leírásokból
megállapítható, hogy a két világháború közti időszakban a Dunántúlra a
középületek, kocsmák elé állított közösségi fák voltak a jellemzők, és ritkábban
állítottak a lányos házak udvarára. Az alföldi és északkelet-magyarországi,
valamint az erdélyi adatok elsősorban a nagylányoknak szerelmi ajándékként
állított fákról tudósítanak. Mára azonban megváltozott a helyzet. A jövőbeni
kutatás feladata a szokás további alakulásának felmérése. A hagyományos paraszti
életben a májusfa jellegzetes példa az egyén és közösség kapcsolatára. A fa
kivágása, a faluba való behozatala, többnyire még annak a megbeszélése is, hogy ki
kinek viszi, az egy korosztályba tartozó legények, legénybandák feladata volt.
Amennyiben a fát a lányoknak vitték, ez egyéni érzelmet fejezett ki, de egyúttal a
közösség számára is jelzés volt. Jelezte a lány magaviseletét, a legények
értékítéletét. A lányok számára az udvarlás jele és szerelmi ajándék, amit megfelelő
módon kellett viszonozni. A közös mulatság alkalmát is jelentette. A pünkösdi
szokások vizsgálatánál még visszatérünk a májusfaállítás helyi változataira.
Május elsejéhez néhány időjárásjósló, földműveléssel kapcsolatos és egyéb
hiedelem kapcsolódott. E nap időjárása mutatja, milyen lesz a jövő tél. A Mura-
vidéken nem ajánlatos borsót vetni, ellenben a szlavóniaiak kendervetésre alkalmas
időpontnak tartották. Az ezen a napon köpült vajat Fülöp-Jakab vajának nevezték,
és fülfájás ellen kenték a fülüket vele Turán. Jászdózsán úgy vélték, hogy sűrűbb
lesz a tej, ha május l-jei harmatot adnak a jószágnak. Szeged környékén régi
hiedelem szerint bodzával díszítették a házat a boszorkányok ellen.
Május elseje a munkásosztály nemzetközi ünnepe. Hazánkban először 1890-ben
rendeztek május elsejei felvonulást Budapesten. A felvonulást követő utcabálok,
majálisok, a felvonulásokon szereplő májusfák hagyományos tavaszi
szokáselemeket őriznek.

{7-174.} MÁJUS 4. FLÓRIÁN NAPJA

Flórián a tűzoltók és tűzzel dolgozók védőszentje volt. Flóriánnal kapcsolatos
néphagyományról csak elszórt adatok vannak. A Mura-vidéken Flórián napján nem
asszony, hanem férfi rak tüzet. Mielőtt tüzet gyújt, a kezét megmossa és
szétpermetezi a vizet, hogy ne okozzon a tűz veszedelmet. Lendva környékén
azonban ezen a napon egyáltalán nem raknak tüzet. A század elején még a göcseji
falvakban a kovácsok sem dolgoztak, és kenyeret sem sütöttek.
Szegeden a sörfőzők, fazekasok, tűzoltók, kéményseprők patrónusa volt. Szegeden
a sör tréfás neve flóriánvíz volt. Század eleji göcseji leírás szerint néhol ősi módon
tüzet gyújtottak ezen a napon: napfelkelte előtt élőfa vastagabb, száraz ágán át
kötelet dobtak és addig húzogatták, míg lángot vetett. A falu ezután erről gyújtott
tüzet.

MÁJUS 12., 13., 14. PONGRÁC, SZERVÁC, BONIFÁC

(FAGYOSSZENTEK)
A szentek legendája és az időjárással kapcsolatos megfigyelés között nincsen
összefüggés, a néphagyomány azonban teremtett. Topolyán úgy tartották: „Pongrác
kánikulában subában megfagyott, Szervác a Tisza közepén víz nélkül megfulladt,
Bonifácot pedig agyoncsipkedték a szunyogok – ezért haragusznak ránk emberekre
és évről-évre visszajönnek, hogy bosszantsanak bennünket” (Borus 1981: 53).
Berettyóújfalusi rigmus szerint: „Szervác, Pongrác, Bonifác megharagszik, fagyot
ráz” (Sándor M. 1976: 223). Nagydobronyban úgy tartották, ha fagyosszentekkor
nagy a hideg, akkor rossz termés várható. Zagyvarékason úgy vélték, ha
fagyosszentekkor nincs felhő, akkor sok bor lesz (Pócs 1964: 33). A Drávaszögben,
Vörösmarton erről regula szól:
Sok bort hoz a három ác,
Szervác, Pongrác, Bonifác,
Ha felhőt egyiken se látsz!
(Lábadi 1988a: 300)
Ferencszállási mondóka, ugyancsak a szőlővel kapcsolatos:
Szervác, Pongrác, Bonifác; mind a fagyosszentök,
Hogy a szöllő e ne fagyjon füstöljetnek kendtök!
(Bálint S. 1980b: 275)
Az Ipoly menti néphit szerint a fagyosszentek után következő Zsófia is hozhatott
fagyot. Ipolybalogon mondogatták
Pongrác, Szervác, Bonifác,
Zsófia is lehet gyász.
(Csáky 1987: 149)
A földművelő munkában a fagyosszenteket többnyire megvárták, és csak utána
ültették az uborkát, babot, paradicsomot.

{7-175.} MÁJUS 16. NEPOMUKI SZENT JÁNOS NAPJA

A hajósok, dereglyések, hídvámosok, vízimolnárok védőszentje volt. Tiszteletére
valóságos vízi körmeneteket rendeztek. Baja városában az ún. Jánoska-eresztést
eleinte csak a vízimolnárok ünnepelték. Estefelé kihozták a szent szobrát, zöld
ágakkal, templomi zászlókkal, fáklyával, égő gyertyákkal dereglyére vagy kompra
vitték, és egy feldíszített emelvényre állították. A dereglyét kivilágított, feldíszített
csónakok követték. A vízi körmenet evéssel-ivással, mulatsággal fejeződött be a
főtéren.
A mohácsi kompot ugyancsak feldíszítve, kivilágítva, a szent szobrával eresztették
le a révig (Bálint S. 1977: I. 379).

MÁJUS 25. ORBÁN NAPJA

Orbánt a néphagyomány a fagyosszentek közé sorolja. Az Orbán-napi hideg a
szőlőnek árt a leginkább, ezért sokfelé szobrot emeltek számára a szőlőben, és
Orbán-napon körmenetben keresték fel. A szőlőtermelő falvak a szőlőhegy
védelmét és a bő termés biztosítását várták tőle. Az Ipoly mentén Urbánkának
nevezték, tiszteletére kőszobrot vagy kápolnát emeltek. A Nyitra menti falvakban
körmenetben keresték fel a szobrot, s ha jó idő volt, megkoszorúzták, de rossz idő
esetén kövekkel dobálták meg. Topolyán Orbán tiszteletére a nagyobb szőlősökben
szobrot állítottak, volt, ahol fatörzsből vagy szalmából készítették. Jó idő esetén
egész nap óbort ittak, és Orbán szobrát vagy az őt jelképező tárgyat borral
locsolták, dicsérték. Rossz idő esetén szidták, köpködték, locsolták, pálcával
verték, a szalma vagy fa Orbán-jelképet elégették (Borus 1981: 53).
Adonyban virágokkal és zöld ágakkal feldíszített kápolnában tartották az Orbán-
napi misét. Ezekből a virágokból mindenki igyekezett egy keveset a présházba
vinni, abban a hitben, hogy az Orbán-napi szentelt virág megvédi az épületet a
villámcsapástól (Lukács 1988: 104).

PÜNKÖSD
Pünkösd neve a görög pentekosztész ’ötvenedik’ szóból származik, ugyanis ez az
ünnep a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. Pünkösd a húsvét
függvényében mozgó ünnep, május 10-e és június 13-a között. A magyar pünkösdi
szokások a keresztény ünnephez kapcsolódnak ugyan, de mint az alábbi tiltó
rendelkezések is bizonyítják, számos olyan szokás és hiedelem őrződött meg,
melyek legfeljebb csak az elnevezésükben köthetők pünkösdhöz, például a csetneki
zsinat határozata 1594-ben tiltotta a pünkösdi királyválasztást, táncot és játékokat.
Az 1692-ből származó csíkkozmási tiltás így szólt: „Eleitől fogva régi időben is
mindenkor tilalma volt a sátoros ünnepeken való táncolásnak, királynéasszony
ültetésnek, mely pogányoktól maradott szokás ezután is tilalmas.” 1770-ben
Tessedik Sámuel arról számolt be, hogy megszüntették a májusi fák bevitelét a
templomba pünkösdkor, mert a gazdák legszebb gyümölcsfáikat láthatták ott
kivagdosva. A tiltások jellegzetes pünkösdi szokásokra vonatkoznak: pünkösdi
királyválasztás, pünkösdi királynéjárás, pünkösdi zöldágazás, májusfa, valamint
pünkösdi mulatságok, táncok, játékok. A pünkösdi szokások történeti rétegeiről
Dömötör Tekla és Bálint Sándor munkáiban olvashatunk bővebben (Dömötör T.
1964a: 111–138; Bálint S. 1976: 336–345).

{7-176.} PÜNKÖSDI KIRÁLY

A pünkösdi királyválasztásról a középkor óta vannak adataink. A 17. század végén
és a 18. század elején a huszárezredekben „májuskirályt” választottak. A
közmondás is ismert: „Rövid, mint a pünkösdi királyság.” A többnyire
lóversennyel vagy más ügyességi próbával választott pünkösdi király hatalma egy
évig tartott. A múlt századi szokásgyűjtemény részletesen közöl egy
lovasversennyel történő pünkösdi királyválasztást a Dunántúlról. A győztest és
lovát virágokkal és szomorúfűzágakkal borították be. „Egy évig azután őt nevezik
pünkösdi királynak. Nem kell pedig hinni, hogy ez csak valami üres czím. Járnak
emellé hatalmas kiváltságok. A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba,
ünnepélyre, mulatságra hivatalos, minden kocsmában ingyen rovása van, amit
elfogyaszt, fizeti a község, lovát, marháját tartoznak a társai őrizni, s ha netán
valami apró vétséget követne el, azért testi büntetéssel nem illetik. Ilyen nagy úr a
pünkösdi király egy álló évig” (Réső Ensel 1867: 217).
A múlt századihoz hasonló módon választottak pünkösdi királyt Pusztaszemesen az
1940-es években. A győztest és lovát virággal borították. Végigvágtatott az utcán,
utána tíz-húsz fős lovas kísérte. A lovak nyakán csengő csörgő volt, kanászostorral
durrogtattak, rikongattak, kurjongattak. Salgótarjánban ugyancsak a második
világháború idején a pünkösdi királyjelölteknek 5–6 kilométeres távon kellett
lovagolniuk, fejükön félig telt borosüveggel táncolni úgy, hogy a teremben
méterenként borosüvegek voltak letéve. Akinek sikerült, az lett a pünkösdi király,
első a mulatságban, vezető a legénybíró-választásban.
Nádudvaron a lovasversenyt tekézés és birkózás egészítette ki. A versenyek
győztese lett a pünkösdi király. A bálteremben letettek egy csokor pünkösdirózsát a
padlóra, azon kellett áthajolnia, és a legények sorra rácsaptak a fenekére. Azután
annyit ihatott, amennyit bírt. Majd a legényavatás következett, mely szintén
veréssel járt. A legényavatás lényege az volt, hogy ettől kezdve udvarolhatott,
járhatott kocsmába, bálba.
A Csallóközben, Szapon a pünkösdi királyválasztásról nincs adat, de pünkösd volt
a legényavatás ideje: „Minden tizennyóc éves leginnek be köllött magát
körösztötetnyi a leginyek közé; A legin fizetett 5–10 liter bort, ótán választott
magának körösztepát. A körösztepa utánno megkörösztüte, leöntötte a fejit kevés
borraa. Aki nem kírte, hogy leginnyé avassák nem mehetett a kocsmába” (Marczell
1985: 45).
A pünkösdi királyválasztásnak is – mint a legtöbb népszokásnak – van
gyermekjáték-változata, az alábbit a Zemplén megyei Cigándon jegyezték le: A
fiúgyerekek gallyakat dugdostak le a porba, két fiút befogtak lónak és hajtották a
gallyak között és körül, miközben énekelték a „Mi van ma, mi van ma…” kezdetű
jellegzetes pünkösdölő éneket.
A múlt századi adatok még szólnak pünkösdi király- és királynéválasztásról
nagylányok és legények köréből: „A szokás mai gyakorlata, kétségtelenül már sok
lényeges feledésével, mint az különösen a palócoknál Nógrád, Hont, Gömörben és
Csallóközben kisebb nagyobb különbséggel divatozik, tudomásomra ebből áll:
pünkösd napján, gyakrabban csupán pünkösdhétfőn az ifjúság a délutáni tánc és
zene előtt választ maga közül, és pedig a legények külön egy királyt, s a leányok is
egy királynőt, amaz az ünnepély feje és rendezője, emez dísze, az ünnepélyes
öltözék, szalagok, kendők s virágkoszorú tétetik, kezükbe virágokkal díszesített
királyi pálca adatik, olykor azonban ezt, a király által rendelt szolga viszi előttük;
ehhez a leány arca fehér lepellel elkendőztetik, karjára virágokkal telt kosarat tűz, s
ha az adandó ajándékok sokasága megkivánná, ilyeneket {7-177.} visznek utána
kiválasztott szolgaleányai is; végre négy lehámozott fehér botocskára köttetik egy
nagy piros tarka kendő négy vége, s mennyezetkint vitetik felettük négy leány által;
az egészet kézenfogódzva kört alakított legények és leányok táncoló serege veszi
körül, s megkezdik a táncot a falu kocsmája, a király v. királynő háza előtt, honnét
a menet házról-házra folytattatik, minden ház előtt eljárják a körtáncot; mire a ház
gazdasszonya kilép, széket téve a ház elé a király és királynőnek a kosarába
ajándékot vetve, mi a kosárbóli virághintéssel viszonoztatik, a pünkösdi királyné
arca lelepleztetik s az illető pünkösd ünnepére vonatkozó versek, kisérve többnyire
a ház ura s asszonyára, kiktől az ajándékot vevék, alkalmazott szerencsekivánat s
hálálkodással szavaltatnak el, vagy egyhangúan dudolgatnak, minek ismétlődő
zárversei visszhangoztatása közt az egész csoport eljárja a kör- vagy tipegőtáncot”
(Ipolyi 1854: 303). A 20. században a pünkösdi király- és királynéválasztás már
csak a gyerekek, kisebb lányok körében volt ismert. Ipolyi Arnold a múlt század
közepén a leány és legény, valamint a gyerekek pünkösdi szokásának együttes
meglétéről írt.

PÜNKÖSDI KIRÁLYNÉJÁRÁS, PÜNKÖSDÖLÉS

A házról házra járó pünkösdi szokásoknak két típusa különíthető el a 20. századi
adatok, leírások alapján: az Alföldön és Északkelet-Magyarországon elterjedt
pünkösdölés változatai, valamint a dunántúli pünkösdi királynéjárás, mely sokfelé
még az 1960-as években is élő népszokás volt.
Az alföldi típus a szereplők számának, elnevezésének az alapján ugyancsak több
változatba sorolható. Egyes vidékeken pünkösdi királynő a központi szereplő, aki
ruhájával, díszeivel is kivált a többiek közül, másutt a lakodalmas menet
analógiájára menyasszony, vőlegény, vőfély, koszorúslány szerepelt, s végül
előfordult, hogy nem is választottak megkülönböztetett szereplőket.
Tarnamérán pünkösdi királyt és királynőt választottak. A lányok fehérbe öltöztek, a
legények gyolcsinget, gyolcsgatyát vettek fel, árvalányhajas kalapban, kislajbiban
mentek a lányok után. Táncoltak és énekeltek a házaknál. Pénzt és ennivalót
kaptak, amit elosztottak, illetve közösen elfogyasztottak. Énekük:
Mi van ma, mi van
ma piros pünkösd napja.
Holnap lesz, holnap lesz,
a második napja.
Királyné pálcája.
szálljon a házára,
ha nem a házára,
az úr asztalára

Lányok ülnek a toronyba,

arany koszorúba.
Arra mennek a legények.
sárga sarkantyúba,
levenném a süvegemet,
annak örülnétek.
{7-178.} Királyné pálcája,
szálljon a házára,
ha nem a házára,
az úr asztalára.
(Papp L. gy. 1958)
A lakodalmas menet mintájára a pünkösdölés egyes változataiban menyasszony és
vőlegény szerepelt, de volt, ahol csak a menyasszony vonult a kíséretével.
Legtöbbszőr a „vőlegény” is lány volt. Galgahévízen az 1920-as években szűnt
meg a szokás. Addig a lányok ünnepi öltözetben, a „menyasszony” fehér ruhában
és kendőben, fején pártaszerű koszorúval, bal karján hímzett kendővel, jobb
kezében virággal ment. A „vőlegény”, aki szintén lány volt, a bal füle mellé piros
pünkösdirózsát tűzött. A „főnásznagy” kezében faragott vagy színes papírba csavart
botra tűzött zászló volt. Mellette haladt a „kosaras”, aki az adományokat gyűjtötte.
Kíséretül még 8–10 lány csatlakozhatott párosával, zászlósan vonultak. Énekük a
következő volt:
Mi-mi-ma-ma, mi van ma, piros pünkösd napja,
holnap lészen, holnap lészen a második napja.
András, pajtás, jól megfogd lovadnak
bokrétás száját,
zabláját.
ne tipossa, ne tapossa a pünkösdi rózsát!
Adjon Isten lassú esőt,
mossa össze mind a kettőt!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
(Galgahévíz, Pest m.; MNT II. 196. sz.)
Az említett harmadik változatra példa a turai leírás, ahol a szokásnak
{7-179.}
nincsenek megkülönböztetett szereplői: Turán mise után a serdülőkorú lányok és
fiúk ugráló tánclépésekkel mentek házról házra, a ház előtt karéjba állva énekeltek:
Máma van, máma van
Piros pünkösd napja.
Holnap lesz, holnap lesz
A második napja.
András, bokrétás jól megfogd
Lovadnak a zabláját,
Hogy ne tapossa, hogy ne tapossa
A pünkösdi rózsát.

Erre mentek a kisasszonyok

Szép gombos ruhába
Beleléptek véletlenül
Pünkösdi rózsába.
András, bokrétás jól megfogd
Lovadnak a zabláját
Hogy el ne tapossa
A pünkösdi rózsát.
(Schram 1972: 73)
Észak-Bánátban egy vak koldusasszony járt alamizsnát gyűjteni pünkösdkor a
jellegzetes énekkel 1915 táján (Katona I. 1983: 89). A mavagyonjárásnak,
minimamázásnak nevezett szokás a Hortobágy környékén már az 1910–1920-as
években szintén megszűnt.
Az alföldi, északkelet-magyarországi pünkösdölők szövegében csak területi
egységenként találunk némi hasonlóságot. Sőt, ez sem mindenütt érvényes, mert az
Ipoly menti falvakban az egymáshoz közel eső községekből is különböző
változatokat jegyeztek le. A jellegzetes kezdősorokhoz: „Mi van ma…”
kapcsolódhattak gyermekdalok, leányjátékszöveg-töredékek. Például:
A pünkösdi rózsa,
kihajlott az útra,
szedje föl a menyasszony,
kösse koszorúba.
vagy:
Lányok ülnek a toronyban,
gyöngyös koszorúban.
arra mennek a legények
sárga sarkantyúban.
A pünkösdi királynéjárás dunántúli változataiban a szereplők lányok voltak. A
szokás lényege a következő: többnyire négy lány házról házra vezetett egy
kisebbet, a pünkösdi királynét. A kislány fehér ruhát, fején virágkoszorút viselt, a
karján pedig virágszirmokkal {7-180.} teli kosarat vitt. Házról házra jártak. A kis
királynő feje fölé piros vagy piros mintás kendőt feszítettek ki baldachin módjára,
vagy fátyollal borították be. Éneklés közben mozdulatlanul álltak, vagy lassan
körbejárták a királynét. Az ének végeztével többnyire a következő mondóka
kíséretében magasra emelték: „Ekkora legyen a kendtek kendere!” Gyakran
háromszor is megismételték a felemelését (Tátrai 1977).
Ha valaki nem szívesen látta őket, gyorsan leguggoltatták a kiskirálynőt, hogy a
gazdasszonynak ne nőjön meg a kendere.
A Csallóközben felöltöztetett bábut hordoztak a pünkösdölők, melyet
Dunaszerdahelyen és környékén magasra emeltek, mialatt így kiáltottak: „A
kendtek kendere ilyen nagyra nőjön, ni!” Tojást, szalonnát, pénzt kaptak. Az
ételeket az egyik háznál elfogyasztották. A szokás eredeti célja, a
termékenységvarázslás azonban idővel értelmét vesztette. Az utóbbi években,
mikor felemelték a kiskirálynőt, már így kiáltottak: „Ekkora legyen a kiskirályné!”
A dunántúli változatokban, ahogy a kendervarázsló szerepe homályosult, úgy vált
ez a szokás is ünnepköszöntő, adománykérő szokássá. Az öt kislányhoz
csatlakozott a hatodik, a kosaras vagy cigányasszony. Nem vett részt a játékban,
csak a végén lépett elő.
Néha szavakban is kifejezték kívánságukat:
Segélje a királynénkat,
Királyné asszonyunkat
Pár tojással, pár kaláccsal,
 Pár katonaforintokkal!
(Himod, Győr-Sopron m.; Tátrai Zs. gy. 1967).
A Győr-Sopron megyei falvakban a kendervarázsló mondóka helyett a kis királynőt
nevettetni próbálták. A nevetési tilalomban ősi avatási próbát sejthetünk. Ilyenkor,
ha nem nevetett, például azt mondták: „Nem fényes menyecske, hanem királyné!”
Ha azonban elnevette magát, azt mondták: „megbüdösült a királyné, nyüves a
királyné”.
Vas megyében a jellegzetes szövegváltozat az alábbi:
Elhozta az isten, piros pünkösd napját,
Mi is meghordozzuk, királynéasszonykát,
Öreg embereknek csutora borockot,
Öreg asszonyoknak, kemence kalácsot,
Ifjú leányoknak rózsakoszorujok,
Ifjú legényeknek szegfübokrétájok,
Kisebb gyerekeknek porba való játszás.
Jácintus, jácintus, tarka tulipányos
Hintsetek virágot, az isten fiának,
Nem anyámtul lettem,
Rózsafán termettem,
Piros pünkösd napján,
Hajnalban születtem.
Akkor kendergyek legyen, hogy még az
esztergyát is megérgye!
(Gyöngyösfalu, Vas m.; Tátrai Zs. gy. 1966)
{7-181.} A pünkösdi énekszövegek között gyakran szerepel egyházi ének. „A
pünkösdnek jeles napján, szentlélek isten küldötte…” kezdetű egyházi ének már az
1675-ös Canthus Catholiciben is „régi ének” jelzésű.
A népzenekutatók megállapítása szerint három jellegzetes pünkösdi dallam
ismeretes. A Dunántúlon a „Pünkösdnek jeles napján…” egyházi népének és ehhez
kapcsolódva vagy nélküle a gyermekdalszerű „Elhozta az isten…” kezdetű ének,
míg a palóc vidékeken, az Alföldön is az ugyancsak gyermekdalszerű „Mi van ma,
mi van ma…” kezdetű pünkösdi éneket ismerték (Kerényi 1982: 91–92).
A pünkösdi szövegekben feltűnnek személynevek: András és Szent Erzsébet. Az
utóbbira példa az alábbi adománykérő szöveg: „Hugom édes hugom, Szent
Erzsébet asszony, Ha váltságos volnék vagy egy pár tojással, vagy egy pár
garassal” (Csipkerek, Vas m.). A kutatás feltételezése szerint András II. Endre
királlyal azonosítható, Szent Erzsébet pedig a rózsacsodával kapcsolatos legendája
miatt került a pünkösdi szövegekbe, miután a pünkösd közismert jelképe a
pünkösdirózsa (Dömötör T. 1964a: 129–131).
ZÖLD ÁG, ZÖLDÁGHORDÁS, MÁJFA
Pünkösdkor különféle magyarázatokkal a házakra, kerítésekre, istállókra zöld ágat
tűznek. Általában a gonosz, rossz szellemek elhárításával magyarázzák vagy
egyszerűen az ünnep jelképezésével, néhol pedig a lányos ház jeleként értelmezik.
Zöldágként nyírfaágat, gyümölcsfaágat, leggyakrabban bodzát tűztek ki, a
Dunántúlon Szent György-napkor, az ország többi részén pünkösdkor.
Martonoson pünkösd reggelére a házakat bodzaággal és pünkösdirózsával
díszítették a század elején. Szajánban az ablakba, kapura tették és a pünkösd
jelének tartották. Tiszaszigeten az ablakhoz, ablakpárkányhoz tűzték a
bodzaágakat, ahol lány lakott. A századfordulón Dávodon azért tűztek pünkösdkor
bodzát az ablakba, hogy a boszorkányok be ne mehessenek rajta.
A zöldághordás pünkösdhöz kötődött egyes falvakban. Például Somogy megyéből
a Magyar Népzene Tára két változatot is közöl. A szöveg is utal az ünnepre a
nagycsepelyi változatban:

Jöjj átú, jöjj átú, te szép aranybúza,

ma vagyon, ma vagyon pünkösd első napja,
holnap lesz, holnap lesz a második napja.
A mi utcánk aranyos, a tietek tik sz.ros
(Nagycsepely, Somogy m.; MNT II. 199. sz.)
{7-182.}A Zemplén megyei Pányokon a pünkösdi zöldágjárást fendijózásnak
nevezték. Énekelve mentek ki a közeli erdőre, ahol gallyakat törtek, visszajövet a
falu utcáin eldobálták. A lányok összefogódzva vonultak végig, két lány kaput tartó
keze alatt:
Bujj, bujj zöldág, zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu, hadd bujjatok rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat,
Hadd kerüljem váradat, váradat,
Szita, szita péntek,
Szomorú csütörtök,
Dob szerda.

Haj fendi, fendi, fendi jó

Cinegemadár gönci jó.
Vagy életem vagy halálom,
Vagy tetőled el kell válnom,
 Édesem, kedvesem.
(Tátrai 1984: 252)
Mint a zöld ág változata, a májusfa a pünkösdi ünnepeken is fontos szerepet kapott.
Egyes vidékeinken ilyenkor állították a májusfát, míg ott, ahol május elseje volt a
felállítás hagyományosan megszabott ideje, az ünnepélyes kidöntésére került sor
pünkösdkor. Galgamácsán például pünkösd szombatján mentek a legények a fáért
az erdőbe, aznap este hordták szét. Többek között a Zempléni-hegyvidék falvaiban
is pünkösdkor állítják a májusfát. A pünkösdi májusfának a fiatalok mulatságával
kapcsolatos két jellegzetes példája a csallóközi vámkerék és a szabadszállási
jádzófa.
A Csallóközben szokás volt a vámkerékállítás. 15 méter magas rúdra kocsikereket
tettek, feldíszítették szalagokkal, borosüvegekkel. Az erre az alkalomra kinevezett
bíró vagy csősz a párokat elfogta, és a lányokkal bírságot fizettetett. A mulatságot
is a lányok rendezték, vám nélkül senki sem mehetett a kocsmába. A pénzt közösen
mulatták el, úgy vélték, a bőséges evés-ivás a természetet is bőségre készteti.
Szabadszálláson pünkösd szombatján állították fel a májfát, a jádzófát. A lányok
csináltak a másnapi labdázáshoz labdát. A legények díszítették fel a fát azokkal a
kendőkkel, amit a lányoktól kaptak. Pünkösdvasárnap kitáncolták a fát, hétfőn
pedig bált rendeztek.

TÁNCMULATSÁGOK
A magyar nyelvterületen mindenütt kedvelték a pünkösdi bálokat. Kalotaszegen
például nem ismerték a pünkösdi királyválasztás, pünkösdi királynéjárás szokását.
A fiatalságnak mégis jeles ünnepe volt, mert háromnapos táncot rendeztek
ilyenkor. A múlt századi adatok szerint a pünkösdi táncmulatságok összefüggésben
voltak a pünkösdi királyválasztással. A Nyitra megyei falvakban a májusfaállítás
szokása is a pünkösdi királyválasztással kapcsolódott össze. A szomorú pünkösdi
király vezetésével jártak a legények adományt gyűjteni, amit azután elmulattak. A
múlt századi leírás {7-183.} szerint a „szomorú királyt” a kocsmában választották meg
a legények. „A »szomorú király« kinek kötelessége, szomorú, komoly képet vágni
– ha elneveti magát pár itcze bor vételére büntettetik, mit a legények a pünkösdi
királyság után, a falut bejárván vigan elköltenek” (Réső Ensel 1867: 199).

PÁRVÁLASZTÓ, UDVARLÓ SZOKÁSOK

Udvarlással, párválasztással kapcsolatos szokások is kapcsolódnak pünkösdhöz.
Például a sárközi Szeremlén ilyenkor volt a pünkösdi ladikázás. Az udvarló legény
szerelmi ajándékként díszes evezőt adott a választott lánynak. Zöld ágakkal
feldíszített csónakon pünkösd másnapján ladikáztak a fiatalok.
„Topolyán a frissebb lányok búzavirágot, pipacsot hoztak a határból, s koszorút
fontak belőle. Versenyeztek, hogy ki készül el hamarább, a buzgóbbak még két
órakor felkeltek. Az volt a virtus, ha megelőzhették a szomszédokat. Egy-egy
legényt is lehetett látni, ugyanis pünkösd hajnalán annak a lánynak az ablakába
kellett csempésznie a pünkösdi rózsát, akinek udvarolni szeretett volna, s cserébe el
kellett lopni a lány búzavirágból font koszorúját” (Borus 1981: 47).
Míg a fehérvasárnaphoz kapcsolódó mátkálás, komálás az egyneműek
barátságkötését szolgálta, addig a pünkösdi mátkatálküldés a párválasztásban
játszott fontos szerepet. Erről múlt századi leírás számol be. Egerben 8–10 éves
kislány ünnepi ruhában, fején koszorúval vitte a tálat, melynek közepén koszorúra
font kalács és egy üveg bor volt kendővel letakarva. A legény küldte a választott
lányhoz, s ha tetszett a lánynak a legény, hasonló tállal viszonozta. A küldöncöt
néhány krajcárral jutalmazták (Istvánffy 1911: 302).

TÖRÖKBASÁZÁS, BORZAKIRÁLY, RABJÁRÁS

Az országszerte ismert szokások mellett voltak szűkebb területen ismert pünkösdi
szokások is. Nyugat-Magyarország egyes vidékein, így Sopron megyében egy
iskolásfiút törökbasának öltöztettek a társai. Szalmával, pelyvával tömték ki a
nadrágját, testének felső részét gallyakkal, virágokkal borították be. A zöld ágakra
még csengőt is tettek. A törökbasát két társa kísérte házról házra. Az udvaron
pálcával ütötték, hogy ugráljon. A házbeliek pénzt és tojást adtak nekik. A
szokáshoz törökkel kapcsolatos mondai hagyomány is fűződik (Dömötör T. 1983a:
58). Ugyancsak Győr-Sopron megyei községből ismerjük az ún. borzakirályt.
Egyházasfalun bodzából készítettek számára harangszerű köpenyt, őt is mondóka
kíséretében vitték a társai házról házra.
Győr-Sopron megyei szokás az ún. pünkösdi rabjárás is. A pünkösdölő lányok után
mentek a lábuknál összeláncolt fiúk „Segéljék ezeket a szegény katonarabokat!”
adománykéréssel.
E szokások feltehetően nyugat-európai hatásra a közvetlen szomszédságból
származnak, ugyanakkor helyi elemekkel keveredtek.

{7-184.} PÁSZTOROK MEGAJÁNDÉKOZÁSA

A gazdasági jellegű szokások közül pünkösdhöz fűződik sokfelé a pásztorok
megajándékozása. A helyi szokásoknak megfelelően bizonyos ünnepélyes formák
közt a pásztorok bort és kalácsot szoktak kapni a gazdáktól a kihajtott állatok
számának megfelelő mértékben. Például Túrkevén pünkösd reggelén a csordással
ment a felesége vagy a gyereke. Amikor a gazdák hallották, hogy dudál, kivitték a
kapuba a fonott kalácsot és itallal is kínálták. A pásztor boldog pünkösdi ünnepet
kívánt. Tiszalökön pedig, mikor a gazdasszony kihajtotta reggel a csordára a
tehenet, kalácsot, bélest vitt a legelőre. A csordás felesége az ajándéknak külön
lepedőt terített. A kondásnak a kapuba adták az ajándékot (Ujváry 1975: 114–115).
Hajdúböszörményben a legjelentősebb ajándékozási nap pünkösd volt. Ilyenkor
minden pásztor, a gulyás, csikós, csordás, juhász és kondás kapott ajándékba
kalácsot, 1 liter bort (Barna 1979: 212).

PÜNKÖSDI HIEDELMEK
Pünkösddel kapcsolatos időjárás- és termésjóslásra is van példa. Gyimes-völgyben
úgy tartották, ha ilyenkor esik, akkor jó termés várható. Baranyában, Palicson is
mondják: „Ha pünkösdkor szép az idő, sok bor lesz.” Az eső azonban nem
kívánatos, mert a „pünkösdi eső ritkán hoz jót” (Penavin 1988: 94).
Magyar nyelvterületen nincs a pünkösdnek boszorkányos jellege, mint a szláv
néphagyományban. A keleti szlávoknál jellegzetes az ünnep kapcsolata a vízzel.
Erre csak szórványos adataink vannak, például Szegeden egykor a lányok nemcsak
nagypénteken, nagyszombaton, hanem pünkösdkor is megfürödtek a Tiszában. A
pünkösdi harmattal kapcsolatosan is élt az a hit, hogy gyógyító-, varázsereje van.
Turán pünkösdkor harmatot szedtek, amit a szembaj ellen tartottak foganatosnak. A
zsebkendőbe szedett harmatot pedig a szeplő ellenszerének. Turán a falon függő
szentkép elé virágokat is tesznek, például vadbodzát, ha valaki beteg, ebből főznek
neki teát.
Mint minden nagy ünnepen, ilyenkor is tiltották az állatok befogását és a
kenyérsütést is.

ÚRNAPJA
A pünkösd utáni második hét csütörtökje. Az e napon tartott körmeneteknél ún.
úrnapi sátrakat készítettek az oltárak fölé a falu különböző pontjain, újabban csak a
templom körül. Az úrnapi sátrakat zöld gallyakkal, virágokkal díszítik. Az úrnapi
sátrak díszítményeit mint szentelt növényeket később mágikus célra használták – a
földművelésben, állattartásban, sőt az ember- és állatgyógyításban.
Medvesalján is általános vélekedés szerint az úrnapi gallyak a káposzta közé szúrva
elűzik a bogarakat. Csallóközben az úrnapi sátorból vitt faágat a kertben a
vetemények közé szúrták, hogy megvédjék a növényeket a férgektől. Andrásfalván
az úrnapi koszorút az istállóba tették, hogy az állatok egészségesek maradjanak.
Úrnapi sással füstölték meg a rúgós tehenet Nagyivánban. Csépán a szemmel vert
baromfi, aprójószág gyógyítására is használták a sátorfüvet. Tiszaörsön a hiedelem
szerint úrnapi kakukkfűvel kell a tejesköcsögöket kimosni, hogy el ne vigyék a
tehén hasznát. Az Ipoly mentén is az {7-185.} úrnapi kakukkfűvel mosták ki a
tejesköcsögöket. Zagyvarékason a tehén tőgyét füstölték a sátorfűvel.
A földeákiak az úrnapi sátorból hozott füvet a háztető alá vagy a gerendára tették,
hogy a villám ne csapjon a házba.
Fontos szerepet tulajdonítottak az úrnapi növényeknek az embergyógyításban,
rontás elhárításában is. Például az Ipoly menti falvakban az úrnapi kakukkfűből
főztek teát köhögés ellen. Kókán az úrnapi virág szirmából főzött teát
torokgyulladás, kéz- és lábfájás, szemgyulladás ellen is hasznosnak tartották.
Nagyivánban az úrnapi füveket a betegségek gyógyítására használták: „Ha a
kisgyerek rontásban volt, akkor azt az úrnapi sást és pókhálót tették a parázsra és
ezzel megfüstölték” (Barna 1979: 110). Jászdózsán szemverés ellen az úrnapi sátor
virágaiból, leveleiből tettek a kisgyermek fürdővizébe.
Más jósló, varázsló hiedelmek is fűződtek az úrnaphoz. Egyházasbáston,
Medvesalján az asszonyok azért őrizték az úrnapi sátrakat, nehogy a virágból más
falubeli lányos anya elvigyen, mert elvinné a helybeli lányok szerencséjét, és a
másik falu lányai mennének előbb férjhez. Úrnapja ünnep volt, amikor nem
hajtották ki az állatokat, a mezőn sem lehetett dolgozni. A hiedelem szerint az
úrnapkor sütött kenyér kővé válna.
Időjárásjóslás is fűződik úrnaphoz. A kunmadarasiak szerint a napos idő bő termést
jelez, Jászdózsán pedig tiszta idő esetén sok szénát reméltek.

JÚNIUS

FEJEZETEK

• JÚNIUS 8. MEDÁRD
• JÚNIUS 10. MARGIT NAPJA
• JÚNIUS 13. PÁDUAI SZENT ANTAL NAPJA
• JÚNIUS 24. KERESZTELŐ SZENT JÁNOS NAPJA VAGY SZENT
IVÁN-NAP
• JÚNIUS 29. PÉTER-PÁL NAPJA

JÚNIUS 8. MEDÁRD
Közismert időjárásjósló nap. A közhiedelem úgy tartja, hogy ha ezen a napon esik
az eső, akkor negyven napig esni fog, ellenkező esetben pedig ugyanennyi ideig
szárazság lesz.
A bukovinai magyarok szerint e napon kezdődött az özönvíz, és akkor is negyven
napig esett. Jászdózsán úgy tartják, hogy Medárd napján mindig vízbe fúl valaki, és
ez áldozat a vizek királyának, ezért e napon nem szabad fürdeni, de a lovakat meg
kell itatni, mert akkor nem lesznek rühesek.
Topolyán úgy vélik, ha Medárd napján süt a nap, akkor édes lesz a bor, ha esik,
akkor savanyú. Baranya és a Mura-vidék szőlősgazdái szerint, ha Medárdkor esik,
rossz szőlőtermésre lehet számítani, viszont bő lesz a szénatermés. Egyes
csallóközi falvakban Medárdkor vetették a lent, hogy ne legyen gazos és szépen
fejlődjön. Az ipolybalogiak szerint Medárdkor van a szénakaszálás ideje.

JÚNIUS 10. MARGIT NAPJA

Medvesalján Retkes Margit néven emlegetik, mert ezen a napon vetik a retket,
hogy jó gyenge maradjon. Csépán a tyúkültetésre alkalmas nap. A Hortobágy
vidékén általában esős napnak tartják. Zentán Margitot legyes Margitnak hívják.
Ezen a napon nem szabad kinyitni az ablakot, mert akkor abban az évben sok lesz a
légy. Magyarszentmihályi {7-186.} és monostori hiedelem szerint „Margit asszony a
legyek királynéja és ezen a napon minden konyhába beereszt egy kötővel” (Bálint
S. 1980b: 288). Úgy védekeztek ellene, hogy mise idején a szántóföldről hozott
földet szórták szét a házban.

JÚNIUS 13. PÁDUAI SZENT ANTAL NAPJA

A Remete Szent Antalhoz (jan. 17.) fűződő néphagyományokat sok helyen
átruháztak Páduai Szent Antalra (Bálint S. 1977: 152). Ezért igen sok, állattartással
kapcsolatos hiedelem és szokás kapcsolódott ehhez a naphoz. Például a baranyai
falvakban nem fogták be a jószágot. Gyergyócsomafalva székelyei láncon hajtották
át a jószágot, miközben a gazda mondta: „legyetek erősek mint a vas, tartsatok
össze, mint a lánc, s Páduai Szent Antal őrizzen meg a vadállatoktól!” (Bálint S.
1977: I. 438).
E naphoz kapcsolódott a Szent Antal tüze, az orbánc gyógyítása ráolvasással.
Példák vannak Baranya megyéből az e napi kultikus tűzgerjesztésre is. Ugyanakkor
más adatok éppen a tűzgyújtás tilalmára vonatkoznak. Mura-vidéken a
bőrgyulladás, orbánc elkerülésére tilos volt tüzet gyújtani.
Szent Antal napja Zentán férjjósló nap. Az egész nap kenyéren és vízen böjtölő
lány éjfélkor átlépi az ágyat, gyertyát gyújt, tükröt tesz maga mellé és mondja:
Szent Antal kérlek,
Mutasd meg nékem,
A jövendőbelimet.
(Penavin 1988: 105)
Szent Antal napját különösen az asszonyok számára tartották dologtiltó napnak,
nem volt szabad lisztbe nyúlni, mert kelések nőnek a kézen. Így tartották ezt
Szeged környékén, Zentán, Topolyán, Csantavéren is.
Tápió mentén úgy vélik, hogy nagy esők jönnek, „Szent Antal elviszi a szénát!”
(Barna 1985b: 793).

JÚNIUS 24. KERESZTELŐ SZENT JÁNOS NAPJA VAGY SZENT

IVÁN-NAP
Szent Iván a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja. A
tűz tisztító, gonoszűző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi tűzugrás
szokásának is. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső
és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést. A szertartásos tűzugrásnak egészség- és
szerelemvarázsló célzata is volt.
Bár adataink a magyar nyelvterület különböző pontjairól vannak, a hagyomány a
magyar nyelvterület északi és déli peremvidékein maradt fenn legtovább. A
szokásról a 15. század óta vannak írásos források (Dömötör T. 1964a: 140–151), a
szakirodalomban Róheim Géza (1925: 309–326) és Marót Károly (1939)
foglalkozott behatóan történeti és interetnikus összefüggéseivel.
A helyi adatok szerint a tűzrevaló zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz és szemét
{7-187.}
is lehetett. A tűzrevalót egyes helyeken a lányok gyűjtötték, sőt a tüzet is ők
gyújtották meg. Bocsárlapujtőn botra szúrt zsúpkévét vittek a lányok és azt
gyújtották meg, Drégelypalánkon gallyakból, szalmából gyújtottak tüzet. Kolonban
a lányok bögrében vitték a parazsat, a fát pedig az ölükben. A csallóközi leírások
szerint a tűzrevaló összeszedése a legények feladata volt. Szent Iván estéjén
kocsival mentek végig a falun Egyházgellén, minden házhoz bekiabáltak:
Rőzsét, rőzsét, adjanak rőzsét!
Ha nem adnak rőzsét, elvisszük a tőkét!
(Marczell 1985: 46)
A tüzet gyakran szabályos négyszög alakúra rakták. A tűz meggyújtásának
szertartásos módjai voltak. A Csallóközben, Egyházgellén a máglyára tették az
előző évi aratókoszorút, egy leány háromszor körüljárta, vízzel „megszentelte”,
majd egy legény háromszor körbefutotta égő fáklyával és azután gyújtotta meg.
Nagybodakon szűzlánynak kellett „megszentelnie” a tüzet.
A tűz átugrására – a múlt század végi szegedi leírás szerint – tréfásan így biztatták
a résztvevőket
Ne félj, pajtás, ugord át,
nem süti meg a pofád!
(Kovács J. 1901: 316)
A tűz átugrása közben párosító-, kiházasító dalokat énekeltek.
A szokás lényeges része a szerelemvarázslás. A Szent Iván-napi rítusénekekben
több párosítószöveg is szerepel. Gyakran igen hosszúak ezek az énekek. Ismert az a
szólásunk, „Hosszú, mint a szentiváni ének”. Hosszú lehetett attól is, hogy a falu
összes fiataljait összeénekelték. Kodály Zoltán század eleji gyűjtéséből idézzük a
teljes, „hosszú” Szent Iván-i éneket a Nyitra megyei Kolonból:

I. Tyüzit megrakájuk, négyszögre rakájuk.

Egyik szögin űnek szíp öreg asszonyok,
A másikon űnek szíp öreg emberek,
Harmagyikon űnek szíp hajadon lyányok,
Negyediken űnek szíp ifjú legínyek.

hajók, hajók sár hajók Magyar Ilonának haján fölyő gyöngy koszorú gyöngy.

II. 1. Meggyulandó Balkó Pistának kőháza,

2. Meggyulandó Császár Borcsának kőháza,
ojtsuk, ojtsuk, jaj ne hagyjuk szegínyeket.

III. Mel magos rutafa, ága elágazott,

a tengeren által hajlongott.
1. Egyik ága hajlott Balkó Pista udvarába,
2. Másik ága hajlott Császár Borcsa udvarába,
1-2. Selem sár hajó Magyar Ilonának haján
fölyő gyöngy koszorú gyöngy.

IV. Ki lovai vannak a nagy hegyek alatt,

Téridd, Ilka, téridd az én lovaimot,
de ott is ott vannak a Balkó Mihálé
én is megtérítem a te ludaidot.
Selem sár hajó Magyar Ilonának
haján fölyő gyöngy koszorú gyöngy.

V. 1. Oda vetekegyik háromféle virág.

Virágom, véled elmegyek,
virágom, tőled el sem maradok.
{7-189.} 2. Elsőféle virág a búza szíp virág. Virágom stb.

3. Másikféle virág a szőlő szíp virág. Virágom stb.

4. Harmadikféle virág a rúzsa szíp virág. Virágom stb.

5. Ne vetekedj vélem te szőlő szíp virág,

mert bizony énvélem széles ez a világ íl. Virágom stb.

6. Ne vetekedj vélem te rúzsa szíp virág,

mert bizony énvélem szent misét szolgálnak. Virágom stb.

{7-190.} 7. Odavetekedik a rúzsa szíp virág. Virágom stb.

8. Ne vetekedj vélem, te szőlő szíp virág,

mert bizony én vélem lányok dicsekednek. Virágom stb.
Az 5., 6. és 8. strófa második sorának ez a dallama:

mert bizony énvélem széles ez világ íl.

VI. 1. Ha ja gyivó meg írik, a levele lehullik,
roppan gyivó mogyoró levél alatt.
2. Lassan csendíjjetek, tik apró gyiákim,
hagy aludjon Mária napfőkőtyig.

3. Ahun a nap ênyugszik, Máriájában nyugszik,

roppan gyivó mogyoró levél alatt.
 4. Hajtsad rúzsám hajtsad a cseresnye jágát,
hagy szakajjak szípibő szeretőmnek.

5. Szeretőmnek szípibő, magamnak jovábó,

roppan gyivó, mogyoró levél alatt.
VII. (A II. sz. melódiára).
1. Ha jén vónék a budai nemes asszony,
kisöpreném a budai nagy piaczot.

2. Megöntözném hidegkőkutnak vizivel,

behinteném apró pünkösd rúzsával.
(Kolon, Nyitra m.; Kodály 1909: 116–118)
Az Ipoly menti változatokban csak egy párosítószöveg van, például Őrhalomban az
alábbi:
Sütnivalót loptam,
{7-191.}
Az utcára csaptam,
Az egy ága vóna, Ficó Palyi vóna,
Másik ága vóna, Kanyó Örzse vóna.
(Manga 1968a: 159)
A házasságjóslás, -varázslás ugyancsak a szentiváni szokás egyik eleme.
Mihálygergén (Nógrád m.) a búzavirágból font koszorút, mellyel a tüzet átugrották,
a legközelebb álló fűzfára sorba felhajigálták, és úgy tartották, akié fennakad, az
még azon az őszön férjhez fog menni.
A Szent Iván-napi tűzgyújtásnak a házasságjósláson, -varázsláson kívül még
számos indoka volt.
Érdekes módon azonban az egymás melletti falvakban is különböző céllal
gyújtották a tüzet. A Nyitra megyei Pogrányban többek között gazt égettek, azt
tartva, hogy akkor tiszta lesz a gabona és jobb lesz a termés. Nagyhinden úgy
vélték, nem veri el a határt a jég, amerre a tűz füstje száll. Tardoskedden a dögtől és
a ködtől vélték így megóvni a határt. Az Ipoly menti falvakban, például Ipolyvecén
a kenderföldek mellett gyújtották a tüzet, a tűz átugrálása előtt és után meghevertek
a kenderföld szélén. Itt a kendertermékenység-varázslás volt a cél. Bocsárlapujtőn
égő zsúpkévével szaladgáltak a lányok, miközben mondogatták: „Tüzes legyen
hasznos legyen, hogy a liba ne dögöljön” (Manga 1968a: 158).
A Baranya megyei Hörnyék községből a tűzgyújtással kapcsolatos mátkázó,
barátságkötő szokást közölt Berze Nagy János, mely a maga nemében egyedülálló
adat. A mátkázás, komálás ideje elsősorban fehérvasárnap volt, és tojáscserével
történt. „Szent János napján estefelé a falun kívül (berekben) kisebb-nagyobb (10–
15 éves) fiúk rőzsét, ágotbogot hordanak nagy máglyába. Amikor sötétedni kezd,
összejön a falu fiatalsága, a lányok kezében faágra kötözött meggybokréta (10–15
cm hosszú), tetejébe a kihegyezett fára alma van tűzve (Szent János alma). Ez a
baba- vagy komafa. Gyülekezés után a máglyát meggyújtják s ennek fényénél két
leány – jó barátnők – egymással szembe állva, a komafát kézben tartva mondják:
Mátka, mátka mátkázunk,
Míg élünk, míg halunk,
Mindig mátkák maradunk. (kétszer)
(Harmadszorra:)
Koma, koma, komázunk,
Míg élünk, míg halunk,
Mindig komák maradunk.
A babát kicserélik. A tűz leégése után a fiúk a tüzet ugrálják át, utána száraz
fakéregből, leginkább meggyfából csávát, fáklyát gyújtanak a tűzben, azt
hajtogatják fel-alá és szaladnak vele” (Berze Nagy 1940: III. 90–91).
A Szent Iván-napi tűznek egészségvarázsló szerepe is volt, közvetlenül a tűz
átugrálása, valamint a felette füstölt különféle növények révén. Például Menyhén,
Gímesen virágos bodzafaágat pároltak a tűzön, amit később daganatra tettek.
Tardoskedden a {7-192.} tűzön megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen.
Vajkán vasfüvet, fodormentát, tisztesfüvet füstöltek, ebből főztek teát „mellfájás”
ellen.
Medvesalján az idősebbek emlékeznek még a Szent Iván-napi tűzgyújtásra.
Almágyon tűzugrálás közben ezt kiáltották: „Kezem lábam ki ne törjön, minden
csontom összeforrják.” Ugyancsak Almágyon a lányok, mielőtt kimentek volna a
tűzhöz, a kenderföldön egy-egy szál kendert fűztek a hajukba, s a falun
végigszaladgálva kiabálták:
Az én hajam olyan legyék,
Mint a csikó farka.
Még annál is hosszabb,
Mint a világ hossza.
Még annál is hosszabb,
Mint a Duna hossza.
(Kotics 1986: 99)
A tűzbe gyümölcsöt dobáltak. Ennek többnyire azt a magyarázatot adták, hogy
akinek elhalt kisgyermeke van, így juttatja gyümölcshöz a túlvilágon, de más
magyarázat szerint, aki a tűzbe aszalt körtét, almát vet, és ebből eszik, az nem
betegszik meg. Az Ormánságban élt az a hiedelem, hogy amelyik anyának meghalt
kisgyermeke van, Szent Iván-nap előtt nem szabad almát ennie, mert megeszi a
mennyországban lévő gyermeke aranyalmáját. Topolyán a tűz parazsába tették az
almát, azt tartották, hogy aki abból eszik, nem fog fájni a torka. Akinek meghalt a
kisgyereke, az nem ehetett belőle, mert elenné a halott kisgyereke elől.
A Tápió menti falvakban emléke sem él a Szent Iván-napi tűzugrásnak. Azonban a
Szent Iván-napi gyümölcsevéssel kapcsolatos tilalmakat itt is ismerik. Úgy hitték,
hogy aki Szent Iván-nap előtt gyümölcsöt eszik, annak kiskorában meghal a
gyermeke. Olyan asszonyok, akiknek meghalt a kisgyermekük, egyáltalán nem
ettek ilyenkor cseresznyét. Ekkor érett az ún. szentiváni alma is. A század elején
még szokás volt, hogy Szeged egyes városrészeiben gyerekek járták az utcát, így
kiabálva: „Hintsék kendtök almát, ha nem: pedig hajmát!” A háziak a kerítésen át
az ünnepre érő szentiványi almát, egyéb gyümölcsöt vagy aprópénzt szórtak. A
szokás egyik magyarázata szerint, a kiszórt almával a család elhunyt gyermekeit
vendégelik meg (Bálint S. 1977: I. 477). A hajdúdorogi, büdszentmihályi görög
katolikusok János almáját osztják szét a gyerekek között.

JÚNIUS 29. PÉTER-PÁL NAPJA

A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy a búza töve ezen a napon
megszakad, kezdődhet az aratás. Sárkeresztesen kalendáriumi rigmussal biztatták
egymást:
Elmúlott már Ézsaiás,
Vágd a búzát pőre gatyás!
(Gelencsér 1981: 198)
{7-193.} A Mura-vidéken ekkor kezdik aratni a rozsot. Topolyán kimentek megnézni
a búzát, és egy-két kaszasuhintást tettek próbaképpen, mert ez a nap egyébként
dologtiltó nap volt.
Szent Pétert a halászok patrónusaként tisztelték, s az egykori halászcéhek ilyenkor
rendezték a gyűlésüket. Ekkor volt a legény- és mesteravatás. Dunaszekcsőn Péter-
Pál előestéjén a halászok rúdra kötött ponttyal járták végig a falut és köszöntötték
vásárlóikat, akik kaláccsal, borral vendégelték meg őket. Másnap a halászok
rendeztek vendégséget halpaprikással, túrós csuszával.
Szent Péter a szegedi lakatoscéh védőszentje volt, mert kezében kulccsal szokták
ábrázolni.
A Csallóközben Péter-Pál napjához fűződik az a hiedelem, hogy amelyik legény
vagy lány elsőnek hallja meg a harangszót e napon, az év végéig megnősül vagy
férjhez megy.
A Csallóközben a gyümölcsevési tilalom (mely másutt általában Szent Iván-naphoz
kapcsolódott) Péter-Pál napjához kötődött. Az ünnepig nem volt szabad
gyümölcsöt, főként cseresznyét enni, akinek a kisgyermeke meghalt, hogy az a
túlvilágon kaphasson. Az ünnep után pedig az első szemet idegen gyereknek kellett
adni, s csak azután ehetett az anya.
 JÚLIUS

FEJEZETEK

• JÚLIUS 2. SARLÓS BOLDOGASSZONY NAPJA

• JÚLIUS 20. ILLÉS NAPJA
• JÚLIUS 22. MÁRIA MAGDOLNA NAPJA
• JÚLIUS 25. JAKAB NAPJA
• JÚLIUS 26. ANNA NAPJA
• ARATÁSI SZOKÁSOK ÉS HIEDELMEK

JÚLIUS 2. SARLÓS BOLDOGASSZONY NAPJA

A nap elnevezése utal az aratás egykori módjára, amikor még a nők arattak
sarlóval. Tápén e hagyomány emlékére ezen a napon gyógyfüveket vágtak le
sarlóval, amit azután megszenteltettek. Szokás volt az aratás szertartásos
megkezdése is, hogy azután másnap ténylegesen hozzáfogjanak a munkához.
Például Szil faluban (Rábaköz) elmentek a misére, az aratószerszámokat a templom
falához támasztották. Ezután kimentek a földekre, a búzában vágtak egy rendet,
majd hazamentek.
Elszórt adatok utalnak arra, hogy ezen a napon is tilos volt a kenyérsütés, például
Zagyvarékason, Doroszlón.

JÚLIUS 20. ILLÉS NAPJA

E napon munkatilalom volt, mert attól tartottak, hogy aki ilyenkor a mezőn
dolgozik, abba belecsap a villám, a termést pedig elveri a jég. A gazdálkodók féltek
ettől a naptól, hogy a vihar szétveri vagy a villám felgyújtja az asztagot, a kazlakat.
Volt olyan hiedelem is az Ormánságban, hogy akin Margit vagy Illés napján varrt
ruha van, abba belevág a villám.
Gyimes-völgyi magyar elbeszélés szerint Illésnek nem szabad megtudnia, hogy
mikor van a neve napja: „Örökké érdeklődött a többi szentektől Illés, hogy
mondják meg, mikor lesz az ő nevenapja, hogy ő lőjön. De a többi szentek
eltagadták, de azért méges ő tájékozódik, vaj előbb, vaj utóbb, de tennap eltalálta,
mert jókat lőtt” (Bosnyák S. 1982: 107).
Vásárosmiskén azt mondják mennydörgéskor, hogy Illés abroncsolja a hordókat,
Csíkdelnén úgy tartják, hogy ilyenkor Illés szekere zörög. Székelykevén úgy vélik,
hogy az Illés-napi eső miatt lyukas mogyoró és dió terem. Július végének viharos
időjárására utal az Újkígyóson és Doroszlón is emlegetett szólás: „Illés meg Jakab
Annát kergeti” (Penavin 1988: 144).

{7-194.} JÚLIUS 22. MÁRIA MAGDOLNA NAPJA

Szokás volt a kislányok hajából ezen a napon egy keveset levágni, hogy még
hosszabbra nőjön. A bácskai Felsőszentivánban sütőlapátra ültetve vágtak le a
hajból, amit titokban ástak el, nehogy rontani lehessen a hajszállal.
Szeged vidékén nem tartották Mária Magdolna napját sütésre, mosásra
alkalmasnak. Szajánban egyenesen tiltották e munkákat.
Időjárásjósló hiedelem is fűződik e naphoz. Kiskunfélegyházán úgy hitték, esnie
kell az esőnek, mert Mária Magdolna siratja a bűneit.

JÚLIUS 25. JAKAB NAPJA

Jászdózsán úgy tartották, hogy a Jakab-napra kelt csirkék gyorsan nőnek. Ilyenkor
szedik ki a fokhagymát.
A Jakab-napi időből különböző módon jósoltak a várható téli időjárásra.
Székesfehérváron úgy vélték, hogy Jakab napján virágzik a hó, mert ha ilyenkor
sok a felleg, akkor a télen sok hó lesz. Tápén a Jakab-napi északi szélből hideg telet
jósoltak. Doroszlói megfigyelés szerint: „a zab aratását Jakab-napig be kell fejezni,
mert ami gabona Jakabnapig kint marad, az kint is veszik” (Penavin 1988: 115).

JÚLIUS 26. ANNA NAPJA

A kender töve Anna napján szakad meg, ezért ilyenkor kezdték a kender nyűvését.
Szép idő esetén e napon szedték az ún. annababot. Medvesalján Anna-nap előtt egy
héttel kell kiszedni a hagymát, mert akkor tovább eláll. A Drávaszögben is ekkor
szedik ki a vöröshagymát. Doroszlón és Topolyán úgy vélik, hogy Anna a
kötényében hordja a bogarakat, ilyenkor rajzanak a legyek, s ahol nyitva talál
ablakot, ajtót, ott bedobja.
A Szent Annának szentelt kedd évszázadok óta asszonyi dologtiltó nap. Szent
Annát Szeged környékén Kedd asszonya néven is emlegetik.
Anna kedvelt névünnep, melynek mulatsággal, bállal való megünneplésére ma is
virágzó szokásként említhetjük a füredi Anna-bált.

ARATÁSI SZOKÁSOK ÉS HIEDELMEK

Július az aratás hónapja. A kenyérgabona betakarításának a sikerét számos
hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani, melyek gyakran vallásos jellegű
szertartásokkal is összekapcsolódtak. A munkát fohászkodással, imádsággal,
kalapemeléssel kezdték.
A Csallóközben ünnepélyes volt az aratás első napja. „Jézus segíts!” fohásszal
indultak, megemelték a kalapjukat. A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek. Az
eszközöket a templom falához tették, a pap megszentelte. Az Ipoly menti falvakban
az új résztvevőket beavatták: az „újoncokat fenekükvel a földhöz verték”, majd a
marokszedők elkapták őket és „bekötötték marokba” (Csáky 1987: 170). Bükön
pedig így hallottam (1978): „Úgy csináltuk, aki még nem vót aratni, akkor a kévét
lefektették aztán a lányt ráverték, {7-195.} ott nyomdosták a legények”. Olyan szokás
is volt, hogy a legények és lányok, akik először arattak, keresztapát, illetve
keresztanyát választottak maguknak, például Fejér és Somogy megyei
uradalmakban.
Elszórt adatok vannak arra vonatkozóan, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az
első kévének, az elsőnek learatott búzaszálaknak. Ebből a baromfinak adtak
egészség- és termékenységvarázsló céllal. Betegségelhárító szerepe is volt. Sellyén
az arató a derekára kötötte, hogy majd ne fájjon.
Az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona
szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel
kiváltotta magát. Balonyban a gazda a kötözőknek pálinkát, a marokszedőknek
fejkendőt adott. Még az 1950-es években, a termelőszövetkezetekben és állami
gazdaságokban, ahol kaszával arattak, nem mulasztották el, hogy az elnököt vagy
az igazgatót megkötözzék (Manga 1977: 248).
A legtöbb hagyomány az aratás végéhez kapcsolódott. Kis darabon talpon hagyták
a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Gömörben úgy
mondták, hogy ezt a madaraknak és a szegényeknek hagyják.
Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek, szokások kötődtek. Ebből készült az
aratókoszorú. Aratókoszorút általában a földesúrnak készítettek, de az utolsó
kalászokból kis csomót mindenki vitt haza, és az őszi vetőmag közé elegyítették
különféle magyarázatokkal. Göcsejben az aratók egy kisebb kévét kötöttek, amit a
házigazda áldomással váltott ki. A kévét másnap a tyúkoknak adta, hogy jól
tojjanak. Kishartyánban az első kévét a pap számára vették le, a másodikat a
gazdaasszony vitte haza. Ez került azután a karácsonyi asztal alá.
Az utolsó kalászokból készített aratókoszorú különféle formájú és nagyságú
lehetett: csigaszerű, korona formájú, koszorú alakú. Kalotaszegen, mikor az utolsó
tábla búzába ettek, elkezdték kötni a koszorút, melyet egész Kalotaszegen
búzakoszorúnak neveztek. A legtöbb helyen harang alakú favázra erősítették a
búzát. A koszorút a legszebb búzakalászokból fonták, gyakran mezei virágokkal és
szalagokkal is díszítették.
A nagyobb uradalmakban az aratókoszorú vitele, átadása ünnepélyesen ment
végbe. Múlt századi leírásban, pontosan meg nem nevezett alföldi helység
aratóünnepéről olvashatjuk: „Erre megindul a nagy sereg tarkázva párosan, ének s
néha zeneszóval mezőföldről, bemennek a faluba az uraság házához vagy
gazdatisztje lakához, ott átnyújtják a kalászkoszorút, s jót kívánnak. Erre kezdődik
a vacsora, ivás, táncz, mely néha estétől reggelig tart. Ha a gabona jól fizetett
jódolga van az aratóknak, ha nem, akkor még koszorút sem kötnek” (Réső Ensel
1867: 51). A Zsitva mellékéről szóló beszámoló részletében termékenységvarázsló
vízzel való leöntésről is megemlékeznek: „Összeszedve a határ minden vadvirágát,
azokból a gabonaszálakból koszorút kötnek, egy búza alapkörfonatra két jól
föleresztett, s fönn egymást körösztbe metsző ívfonatot kötnek, ezen koronaalakú
fejéket a hideg víztől legkevésbé iszonyodó férfi fejére teszik. A gazda házához
érve nyakonöntik a koszorúvivőt: mi azt akarja jelenteni, hogy a búzának az esső
ne hiányozzék” (Réső Ensel 1867: 351). Hasonló leírást olvashatunk a kalotaszegi
falvakról, ahol a falubeliek a kapuk, kerítések mögött meghúzódva várták az aratók
érkezését, mindenhonnan öntötték a vizet a koszorúvivőkre.
Ahol aratási ünnepélyt rendeztek, általános szokás szerint az aratók énekszóval
érkeztek meg. Aratással, búzával kapcsolatos énekeket énekeltek. Kodály Zoltán
jegyezte le Bádről:

Arass, rózsám, arass, megadom a garast.

Ha én meg nem adom, megadja galambom.
{7-196.} (Béd, Nyitra m.; MNT II. 298. sz.)

Az aratási munka befejezéséről is szólt ének a Nyitra megyei Kalász községben:

1. Elvégeztük, elvégeztük az aratást, az aratást.

2. Készítsd, gazda, készítsd, gazda,
jó áldomást, jó áldomást.
3. A gazdasszony, a gazdasszony
jó vacsorát, jó vacsorát.
(MNT II. 310. sz.)
A Csallóközben az aratásról hazafelé menet énekelték:
Megérett a búzakalász, le kell azt már vágni,
Nem szabad a legénynek más faluba járni.
 Nem is jártam, nem is fogok életembe soha,
Van énnekem a faluba kökényszemű barna.
(Marczell 1985: 47)
A bényi és érsekvadkerti aratókoszorút vivő menetben férfi- és női alakot ábrázoló
figurákat is vittek. Zsúpból készített, felöltöztetett bábok voltak ezek, melyek néhol
a farsangi és a szüreti szokásokban is megjelennek.
A gazdát köszöntő rigmusok gyakran vőfélyversekre emlékeztető dagályos
szövegek, de vannak köztük énekelt, népköltészeti jellegű változatok.
Csilinyáradon a következő dallal adták át az aratókoszorút:
Gazd’uramnak tisztelettel jelencsük
az aratást ma délbe befejeztük.
Adja isten kövér legyen minden búzaszem,
Fehér lisztből omlós kalács, puha kenyér sülhessen.
{7-197.} Bodakon így szólt a nóta:

Soós György uram nagy uraság,

álgya meg a Szentháromság!
Álgya, álgya, meg is álgya.
A torkunkat is megszánnya.
(Marczell 1985: 48)
Az aratókoszorút általában a mestergerendára akasztották, és vetéskor a koszorúból
kimorzsolt szemeket keverték a vetőmag közé.
A magának arató család nem rendezett különösebb ünnepséget. A módosabb gazda,
aki részesaratókkal dolgozott, megvendégelte munkásait. Nagy aratóbálokat
rendeztek az uradalmakban, különösen az 1901-es miniszteri felhívás után.
Az aratási munka végeztével a ma közösen gazdálkodó üzemek is rendeznek
aratóünnepet, sőt aratókoszorút is készítenek, melyet az elnök vagy az igazgató
irodájában helyeznek el.

AUGUSZTUS

FEJEZETEK

• AUGUSZTUS 1. VASAS SZENT PÉTER NAPJA

• AUGUSZTUS 15. NAGYBOLDOGASSZONY NAPJA
• AUGUSZTUS 20. SZENT ISTVÁN NAPJA
• AUGUSZTUS 24. BERTALAN NAPJA

AUGUSZTUS 1. VASAS SZENT PÉTER NAPJA

Vasas Szent Péter napja a Mura-vidéken a szőlőtermelőknek dologtiltó nap, mert
úgy vélik, a szemek lehullanának a fürtről.
Zagyvarékasi, kukoricára vonatkozó termésjóslás szerint: „Ha Vasas Szent Péter
napján még eső lesz, lesz kukorica, de még akkor se esik, gyühet a Duna vize is,
nem lesz kukorica” (Pócs 1964: 28). Ilyenkor vetették a kerékrépát például
Vásárosmiskén, Sárkeresztesen.
Turán patkányűző napnak tartják. A patkányoktól való szabadulás egyik módja, ha
egy öregasszony a mise alatt minden ajtóra felírja: „Dömötör püspök”. A másik
módja pedig, ha egy patkány szemét kiszúrják és eleresztik, akkor a többi is
elmenekül. Próbálkoztak azzal is, hogy ezen a napon megkerülték a patkánylyukat
kilencszer, kilenc Miatyánk elmondásával.

AUGUSZTUS 10. LŐRINC NAPJA

A közhiedelem szerint a dinnye e naptól kezdve már nem olyan finom, mert
lőrinces.
„Ha Lőrinc-napon esik, a sárgadinnye magja, belső része mind lucskos lesz.
Mondjuk, mikor megvágjuk az ilyen dinnyét, no itt is itt járt Lőrinc, jól megkotorta
a dinnye belét” (Pócs 1964: 28).
A Tápió menti falvakban is úgy tartják, hogy Lőrinc-nap után a sárgadinnye
meglevesesedik. „No, gyün Lőrinc, a sárgadinnyének vége, belepisil!” (Barna
1985b: 785). Az Ipoly menti falvakban az uborkára is vonatkoztatták a dinnyével
kapcsolatos megfigyelést. Göcsejben azonban a Lőrinc-napi esőt jó előjelnek
tartották a bőséges bortermésre vonatkozóan.
{7-198.} Kalendáriumi regula szerint:
Lőrinc napja, ha szép,
Sok a gyümölcs és ép.
A Drávaszögben úgy tartják, hogy ha Lőrinc-napkor szép az idő, hosszú lesz az
ősz.

AUGUSZTUS 15. NAGYBOLDOGASSZONY NAPJA

A moldvai magyarok e napon mindenféle virágokat, gyógynövényeket
szenteltettek, hogy majd ezzel füstöljék a betegeket, mennydörgésnél is ezt égették.
E naptól kezdve tiltották az asszonyok számára a fürdést a folyóvízben, mert –
például a bukovinai magyarok szerint – aki Nagyboldogasszony után fürdik,
vérzésben hal meg. A Mura-vidéken dologtiltó nap sütésre, kemencében való
tüzelésre, mert a tűz kitörne a kemencéből. Baranyában most vagy egy nappal
előbb vették ki a beáztatott kendert. Nagyboldogasszony napja derült idejével a jó
gyümölcs- és szőlőtermés előhírnöke. A Drávaszögben, Laskón azt tartották, hogy
keresztet kell vágni a gyümölcsfába, hogy egészséges legyen és sokat teremjen.
Nagyboldogasszony napja sokfelé búcsúnap, például Hadikfalván. Ilyenkor
háromnapos táncmulatságot rendeztek a fiatalok. A Bács megyei Topolyán a
Nagyboldogasszony-napi búcsú a mulatság, ismerkedés alkalmát is jelentette.
Az ún. két Boldogasszony közét (aug. 15–szept. 8., Kisasszony) az asszonyi
munkában tartották fontosnak. Ilyenkor ültették a tyúkokat, hogy jó tojók legyenek
és az összes tojásukat kiköltsék. Az ebben az időszakban tojt tojásokat
összegyűjtik, mert úgy vélik, hogy sokáig eláll. Medvesalján is úgy tartották, hogy
a Nagyboldogasszony és Kisasszony-nap között tojt tojás sokáig eláll. Ezeket külön
elrakták és meszet szórtak rá.
A kétasszony nap közti időszakot szerencsés időszaknak tekintették. A kopácsi
halászok ekkor szedték a gyékényt.
A két Boldogasszony köze a magyar nyelvterületen általános hiedelem szerint a téli
holmik, ruhafélék szellőztetésének az ideje, hogy a moly ne essen beléjük.
Zagyvarékason úgy vélték, hogy kétasszony között ki kell szellőztetni a búzát, hogy
ne legyen dohos, ne essen bele a zsizsik.

AUGUSZTUS 20. SZENT ISTVÁN NAPJA

Különösebb paraszti hagyományok nem fűződtek Szent István-naphoz.
Topolyán augusztus 20-án, ha már befejeződött a cséplés, ünnepséget tartottak.
István-napkor a Drávaszögben a szép idő jó gyümölcstermést jelez. Tréfásan azt
mondják, hogy ezen a napon vágják le a szúnyogkirályt, ettől kezdve kevesebb van
ebből a rovarból.
A beregi Tiszaháton úgy tartják, hogy István-napkor mennek el a gólyák.
Medvesalján, Péterfalván a málna szedésének ideje volt.

{7-199.} AUGUSZTUS 24. BERTALAN NAPJA

Ezt a napot a néphagyomány az ősz kezdőnapjának tekinti. Az e napi időjárásból
jósolnak a várható őszi időjárásra. A Bertalan-napkor köpült vajnak gyógyító erőt
tulajdonítottak.
Bertalan-nap a Mura-vidéken vajköpülő nap volt, s úgy vélték, ha egy kanállal a
búzába tesznek, nem esik bele a féreg. A lencsét is megdörgölik vele, hogy ne
essen bele a zsizsik.
 SZEPTEMBER

FEJEZETEK

• SZEPTEMBER 1. EGYED NAPJA

• SZEPTEMBER 8. KISASSZONY NAPJA
• SZEPTEMBER 12. MÁRIA NAPJA
• SZEPTEMBER 21. MÁTÉ NAPJA
• SZEPTEMBER 29. MIHÁLY NAPJA

SZEPTEMBER 1. EGYED NAPJA

E napon kezdték a búza, másutt a rozs vetését. Turán azt tartották, hogy aki Egyed
napján veti el a búzát, bő termésre számíthat. Ilyenkor fogják hízóra a disznót, ha
karácsony táján le akarják vágni. Az e napi esőből esős őszre jósoltak, ellenkező
esetben szárazra. Néhol a szőlővel kapcsolatosan is kialakultak hiedelmek, például
gonoszelhárító varázscselekmény: virradat előtt a gazda meztelenül járta körül a
szőlőjét, négy sarkán összekötötte a gallyakat, hogy a gonosz elől elzárja (Bálint S.
1977: II. 256). Ismert találós kérdés: „Mikor van a túróscsusza nevenapja? – Egyed
napján.”

SZEPTEMBER 8. KISASSZONY NAPJA

Kisasszony napja volt sokfelé a cselédek szolgálatba lépésének az ideje. Ilyenkor
kezdték a dióverést. Időjárásjóslás is fűződik ehhez a naphoz. Bugyborékos vagy
ritkaszemű eső – esős időszakot jósol. Úgy vélték, hogy Kisasszony-napkor rózsát
hány a nap. (Hasonló hiedelem él Nagyboldogasszony és Gyümölcsoltó
Boldogasszonnyal kapcsolatban is.) A Középső-Ipoly menti községekben az
asszonyok felmentek a közeli dombra a felkelő napot nézni, abban a hitben, hogy
meglátják benne Máriát és a nap körüli rózsákat. Vetés kezdetét jelentette a nap.
Pereszlényben ez hagyományosan úgy történt, hogy a gazda megszentelte a
vetőmagot. Tiszta ruhába öltözött, s menet közben senkihez sem szólt. Vetés
közben tilos volt káromkodni. Miután végzett, magasra dobta a zsákot, hogy
akkorára nőjön a gabona. A Mura-vidéken Kisasszony-napkor az elvetendő búzát
ponyvában kiteszik a harmatra, hogy meg ne dohosodjon. Ha ezt a vetőmag közé
keverik, megmentik az üszkösödéstől. Pereszlényben úgy vélték, hogy
Kisasszonynapkor búcsúznak a fecskék, de még nem indulnak útnak.
Kisasszony-nap mint határnap is jelentős, amint arról már Nagyboldogasszony
napjának (aug. 15.) leírásánál szóltunk.
SZEPTEMBER 12. MÁRIA NAPJA
A név gyakorisága miatt kedvelt névünnep. Egyes vidékeken a búcsú napja, például
Sárkeresztesen a rokonokat kacsával, töltött paprikával, lepénnyel, kalácsokkal
kínálják. Bukovinában az istensegítsiek búcsúnapja. Vendégségeket,
táncmulatságokat rendeznek, négy faluból is várják a vendégeket.

{7-200.} SZEPTEMBER 21. MÁTÉ NAPJA

Máté hetében vetették egyes helyeken a búzát, például a Bánátban. Másutt azonban
ezen a napon nem szántottak, mert úgy vélték, akkor a földet fel fogja verni a gaz.
Göcsejben is pelvahétnek nevezték Máté hetét, mert úgy tartották, hogy az ilyenkor
vetett búza polyvás lesz. A Szerémségben a Máté-napi tiszta időből jó bortermésre
következtettek.

SZEPTEMBER 29. MIHÁLY NAPJA

A szeptemberi jeles napok közül kiemelkedik Szent Mihály napja. E napot a
gazdasági év fordulójaként tartották számon az állattartók, és a Szent György-
napkor legelőre hajtott állatokat ilyenkor hajtották vissza. A pásztorok
elszámoltatásának, szegődtetésének időpontja volt. A Hortobágy környéki
juhászokat Mihály-naptól Mihály-napig fogadták fel, így ez a nap volt számukra a
legnagyobb ünnep, s mulatságokat, bálokat rendeztek (Barna 1979: 225–226). A
cselédfogadás ideje is Szent Mihály volt. A Bács megyei Topolyán, ha valaki arra
kényszerült, hogy költözködjék, azt mondták róla: „No ennek is már szentmihály
van”. A Szent Mihály-napi cselédfogadásról szól az alábbi csallóközi énekszöveg:
Mikor a szógát fogadják,
Öcsémuramnak szólítják,
De amikor már megkapták,
Csak főtt krumplival táplálják.
(Marczell 1985: 50)
Szent Mihály napja gyakran vásárnap, a pásztorok ilyenkor egészítették ki
felszerelésüket.
E naphoz is kapcsolódik női munkatilalom. Aki ilyenkor mos, kisebesedik a keze,
aki pedig mángorol, annak egész évben dörögni fog a háza felett az ég.
Sokféle, időjárással kapcsolatos szólás, közmondás ismeretes Szent Mihály-napra
vonatkozóan, például: „Aki Szent Mihály napján gatyába öltözik, attól nem kell
tanácsot kérni;” „Aki Szent Mihály nap után szalmakalapban jár, attól nem
kérdenek tanácsot.” Vagyis aki Szent Mihály nap után is úgy öltözik, mint nyáron
szokott, az nem lehet okos ember. Szeptember 29. után már nem nő a fű, mondják
is: „Szent Mihály nap után harapófogóval sem lehetne kihúzni a füvet.”
Egyházasbáston azt mondják, Szent Mihály fehér lovon jön, behozza a deret:
Szent Mihály lova deres,
Behozza a telet.
(Kotics 1986: 103)
Számos időjósló hiedelem ismert a pásztorok körében. Például állatok
viselkedéséből jósoltak az elkövetkező időszak időjárására. Ha Szent Mihály
éjszakáján a juhok vagy a disznók összefeküdtek, hosszú, erős telet vártak,
ellenkező esetben enyhét. Bácskában úgy mondják:
Szent Mihálykor keleti szél
{7-201.}
Igen komoly telet igér.
(Penavin 1988: 128)
Az Ipoly menti falvakban úgy tartották, ha a fecskék még nem mentek el Szent
Mihályig, akkor hosszú őszre lehet számítani. A pereszlényiek kemény télre
jósoltak, ha Mihály napján dörög.
Szent Mihály-nap után kezdték a kukoricát törni. E nappal megkezdődött az ún.
kisfarsang ideje, a lakodalmazások őszi időszaka, mely Katalin napjáig (nov. 25.)
tartott. Mihály-nap a név gyakorisága miatt kedvelt névünnep maradt országszerte.

OKTÓBER

FEJEZETEK

• OKTÓBER 4. FERENC (ASSISI SZENT FERENC) NAPJA

• OKTÓBER 15. TERÉZ NAPJA
• OKTÓBER 20. VENDEL NAPJA
• OKTÓBER 21. ORSOLYA NAPJA
• OKTÓBER 26. DÖMÖTÖR NAPJA
• OKTÓBER 28. SIMON-JÚDÁS NAPJA
• SZÜRET
• KUKORICAFOSZTÓ

OKTÓBER 4. FERENC (ASSISI SZENT FERENC) NAPJA

Göcsejben a vetésre legalkalmasabb hétnek az ún. ferenchetet tartották.
Vásárosmiskén pedig ez a nap volt a szüret kezdete. Előtte kanászostorral
durrogtattak a hegyen a gonosz, rossz szellemek elűzésére. A Mura-vidéki és
szlavóniai földművesek a Ferenc-nap körüli hetet búzahétnek nevezik.
A gazdasszonyok nyírfaágat tettek a fészekbe, ha ilyenkor ültettek kotlóst, hogy a
csirkék el ne pusztuljanak. Úgy vélték, a nyírfaág mindaddig, amíg ki nem kelnek a
csirkék, megvédi őket az ártó, gonosz hatalmaktól.

OKTÓBER 15. TERÉZ NAPJA

Teréz napja sokfelé volt szüretkezdő nap. Egerben Teréz-szedés a neve. Teréz
napját a Balaton vidékén, Baranyában is szüretkezdő napként tartották számon. A
Bánátban, Bácskában asszonyi dologtiltó nap volt, amikor nem moshattak, kenyeret
sem süthettek.

OKTÓBER 20. VENDEL NAPJA

A jószágtartó gazdák és a pásztorok védőszentjükként tisztelték Szent Vendelt.
Szobrokat állítottak számára, melyeken pásztoröltözetben ábrázolják, lábánál
kutyával és báránnyal. Ha állatvész ütött ki, azt mondták, hogy Vendel viszi az
állatokat. Szent Vendelt elsősorban a Dunántúlon és a Jászságban tisztelték. E
napon nem fogták be a jószágot és vásárra sem hajtották (Szabadfalvi 1961: 19–
65).
A Tápió vidékén az állattartó és juhtartó gazdák ünnepe volt Vendel-nap.
Nagykátán a hagyomány szerint: „Vendelke a juhászok pártfogója, őrzi a határt.” A
falu szélén vagy a legelők közelében állították fel a szobrát (Gulyás É. 1985: 837).
Vendel a pásztorok ünnepe a Csallóközben is. Dudaszó mellett mulatoztak ezen a
napon. A Hortobágy vidékén a pásztorcsaládokban gyakori volt a Vendel név.

{7-202.} OKTÓBER 21. ORSOLYA NAPJA

A hajdúböszörményi pásztorok úgy tartották, hogyha Orsolya-napkor szép az idő,
akkor karácsonyig meg is marad. Szlavóniában Orsolya-napkor takarították be a
káposztát. Orsolya időjárása a téli időjárás jelzője. Amilyen idő van ilyenkor, olyan
lesz a tél. A Somló-vidéken Orsolya-nap volt a szüretkezdés hagyományos ideje.

OKTÓBER 26. DÖMÖTÖR NAPJA

Az ország keleti felében elsősorban Dömötör volt a pásztorok patrónusa. Dömötör
napját juhászújévnek is nevezték, mert sokfelé ezen a napon számoltak el a
juhászok gazdáikkal, meghosszabbították vagy megszüntették a szolgálataikat. Egy
vagy több napon át tartó mulatságokat rendeztek. Különösen nagy ünnepségek
voltak Szegeden, ahol a belvárosi templom védszentjét is ünnepelték ezúttal. A
juhászok a plébánia udvarán főzték a birkapaprikást, a juhásznék rétest és bélest
tálaltak (Bálint S. 1977: II. 402–403). A Hortobágy környéki pásztoroknál az
uradalmi pásztorok és a paraszti legelőtársaságok rendeztek Dömötör-napi
mulatságokat. A juhászok elszámolását bezáró mulatságot nevezték juhászbálnak,
juhásztornak, juhtornak, juhdérmációnak és dömötörözésnek is. Gyakran az egész
hét ráment, amit dömötörhétnek mondtak (Bálint S. 1977: 11. 404).
A Vendel- és Dömötör-napi ünnepségek már a századfordulótól vesztettek
jelentőségükből, s ezzel Szent Mihály-nap szerepe növekedett meg. Az elmúlt
évtizedekben Kunmadarason és Hajdúszoboszlón Szent Dömötör napján
állatvásárok voltak (Barna 1979: 117).
Dömötör napjához is fűződik szólás: „Neki minden nap Dömötör napja vagyon”,
azaz bizonytalan a sorsa, de azt is jelenti, hogy részeg. „Dömötör juhászt táncoltat”
– tartják Nádudvaron, azaz egyszerre utal a szólás a mulatságra és az esetleges
hiány miatt „megtáncoltatott” juhászra. Zentán és környékén emlegetik a „Dömötör
juhászt táncoltat” szólást azzal a magyarázattal, hogy ilyenkor már nem kedvez az
időjárás a kinttartózkodásra. A Dömötör-napi hideg szelet a kemény tél előjelének
tartják (Penavin 1988: 132). Turán úgy hitték, hogy a Vasas Szent Péter napján
kiűzött patkányok Dömötör napján hagyják el a házat.

OKTÓBER 28. SIMON-JÚDÁS NAPJA

Ez a nap arról nevezetes, hogy Hegyalján ilyenkor kezdték a szüretet. Erről regula
is szól:
Rég felírta Noé Tokaj hegyormára
Hegyaljai kapás várj Simon Judára.
Baranya falvaiban a Simon-Júdás-napi hidegre utalnak a rigmusok:
Eljön a Simon, Júdás
Dideregve fázik a gulyás.
{7-203.} vagy:

Eljön a Simon, Júdás

Dideregve fázik a gatyás.
(Penavin 1988: 133)
Szegedi változata:
Mögérkezett Simon Júdás
Jaj mán néköd pőregatyás.
(Bálint S. 1980b: 309)
Horgoson, Zentán a juhászok elszámoltatásának napja volt.

SZÜRET
A szüret időpontja a 18–19. században hagyományosan meghatározott volt,
valamilyen jeles naphoz kötődött Szent Mihálytól (szept. 29.) Simon-Júdás (okt.
28.) napjáig. Az Alföld több vidékén Szent Mihály-napkor kezdték a szüretet. A
Dunántúl nagy részén és Erdélyben Terézia (okt. 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén
Orsolya (okt. 21.), Tokaj-Hegyalján Simon-Júdás (okt. 28.) napján.
A kisebb szőlőkben ma is a család meghívott segítőkkel szüretel. A házigazda, a
tulajdonos vendégül látja a szüretelőket étellel-itallal, a szőlőből, mustból kóstolót
vihetnek haza. Nagyobb szabású mulatságokat, szüreti felvonulásokat
hagyományosan a bortermő vidékeken rendeztek, az aratási szokásokhoz
hasonlóan. A szüreti szokásokhoz hozzátartozik az evés-ivás, ének, tánc, szüreti
felvonulások és bálok. Ezeknek formája, módja az elmúlt évszázadban tarka képet
mutat. A szüreti felvonulásokat a századfordulón, akárcsak az aratásit, miniszteri
rendelettel egységesítették és szabályozták, mintául véve a 18–19. századi uradalmi
szőlőmunkások szokásait. A múlt században és előző századokban a szüret idejére
a törvénykezést is beszüntették. A szokás ünnepi jellege erőteljesebben érvényesült,
mint e században.
A szüreti hangulatot érzékelteti a múlt századi szatmári leírás részlete: „Hangzik a
nóta, dalok, lövöldözés, röppentyűk látszanak a légpályán, rajgók a föld színén,
öröm és vígasság van mindenűtt, mint bortermő földekhez illik” (Réső Ensel 1867:
251).
A somlói leírás kicsit részletesebben írja le a szüretet, az elmaradhatatlan gonosz,
rossz szellemeket elűző zajcsapásokkal: „A vinczellérek, mintha mozsarakat
sütögetnének, úgy dongatják abroncsoló sulykaikkal a hordókat. A szedők pedig
szüreti dalokat zengenek a »Bort ittam és boros vagyok« s a
Szedjük a csóka dinkát,
Azt a borbő kékkadarkát,
Hadd teljék a puttonyom,
Aki első végzi rendét,
És felönti telt edényét,
Azt…megcsókolom.
{7-204.} A csöbrösök illendően felpántlikázva, bodor pipafüst között czipelik a
megtelt csöbröket. Itt amott szól a zene, közbe közbe durran a puska, száz meg száz
torok kiáltásától kísérve” (Réső Ensel 1867: 242).
A következő, ugyancsak múlt századi szüretről szóló két beszámolóban a szüreti
szőlőkoszorút is emlegetik.
A hegyaljai szürettel kapcsolatos az alábbi részlet: „...nézzünk ide, hol most
készítik épen a szőllőhegy birtokosának a koszorút nagy gazdag gerezdekből, van
közte dinka és gahér, meg egy két mezei virág is. Mikor aztán elkészült, két fehérbe
öltözött piros arczú leányka czifra rúdon vállára emeli, s úgy viszi, a czigányok és
szedők csoportjától kísérve, végig az utczákon. Itt ott megállnak, hogy a körülöttük
levő legénység megkínálhassa a tavaliból az elejökjötteket, s midőn hazaérnek,
felfüggesztik ott valamelyik szobába a koszorút, s tiszteletére reggelig esznek,
isznak és tánczolnak” (Réső Ensel 1867: 147).
A cserháti szüret leírásának részletében pedig ezt olvashatjuk: „nálunk a szüret
bevégeztével, tarka barka néptömeg közepén, az úgynevezett vinczellér áll czifra
kalapban, jobb karján különbféle szőlőből ügyesen összefont koszorú függ, bal
kezében szőlővel kirakott botot tart, és a csapat kíséretében népdalokat
hangoztatva, egész méltósággal indul le a hegyről a borház felé, melyben már
harsog a zene, melyben nagy mulatság van készülőben, a borház előtt megáll a
csapat, a vinczellér leemeli a kalapját rövid üdvözlő beszéd után, a koszorút a
háziasszonynak, a botot pedig a háziúrnak nyújtja át, s ezen eredeti szokásos jelenet
után, a tömeg pompás vacsorába s mulatságba részesül; előállnak a szögverők,
húzzák keservesen, a szüretelők pedig rakják a csárdást egész reggelig” (Réső
Ensel 1867: 84).
Az e századi szüreti szokások leírásánál feltűnő, hogy ez alkalomra tisztségviselő
szereplőket választanak, és a felvonulásokban a farsangihoz hasonló maszkos
alakok tűnnek fel. Topolyán a nagybirtokon a cselédek szüreteltek, kiskertekben a
család. Ez utóbbiaknál citerára, tamburára mulattak.
Mikor a szüret befejeződött, megtartották a szüreti bálokat. Külön az iparosok, a
gazdalegények, a szegények. Szüreti felvonulást is rendeztek, választottak bírót,
bírónét a legügyesebb csőszlányok, csőszlegények közül. A bíró kíséretéhez
tartozott két pandúr, két kisbíró és két cigány. Az utóbbi kettő feladata volt, hogy
cigánynak öltözve mókázzanak. A bíró és bíróné kocsiját a két pandúr kísérte
lovon, mögöttük lányok ültek a kocsiban, virágkoszorúval díszített kosarakkal. A
legények a lányok mellett lovagoltak. A szőlőben leszedtek annyi szőlőt, amennyi a
bálterem díszítésére kellett. Nagy fürtöt készítettek, amit a fő helyre tettek. Ezt az
éjszaka folyamán ellophatták, vagy a végén kisorsolták. A csőszlegények és
-lányok feladata volt, hogy vigyázzanak a szőlőlopásra. A nagygazdák, iparosok
szüreti bálján a húszas évektől stilizált „magyar ruhában” jelentek meg a lányok.
Csőszbált Topolyán 1948-ban tartottak utoljára (Borus 1981: 96–97). Szüreti
bálokat Kalotaszegen csak az alszegi falvakban tartottak. Október 6–20. között
rendezték ezeket. A falvakban egy napon tűzték ki a szüret idejét. A szőlőbe az
asszonyok ennivalót vittek. A zenészek végiglátogatták a szüretelő családokat. A
legények a zenészekkel előbb hazaindultak a táncterembe, ahová csak azok a
lányok mehettek, akiket a legények elhívtak. Reggelig mulattak. A második
világháború óta a családok nem szüretelnek egyszerre, így a bált a szüret után két-
három héttel tartják. Egy-egy család vállalja fel a rendezését, a gazdát bálkirálynak
nevezik. Ketesden szőlővel díszítik fel a termet, a közepébe pedig nagy
szőlőkoszorút függesztenek. Akinek sikerül szőlőt {7-205.} lopnia a koszorúból,
bírságot fizet. Magyar ruhás csőszlányok és legények vigyáznak a szőlőkoszorúra
(Vasas–Salamon 1986: 159–160).
Turán szüretkor birkát vágtak, gulyást készítettek belőle. Este tánc is volt.
Maskarákba öltöztek: csendőrnek, koldusnak, pásztornak. Bekiabáltak: „Be
engedtek-e vagy nem? Meg akartok halni vagy nem?” A válasz az volt: „Ha jók
vagytok begyühettek, ha rosszak vagytok, mehettek tovább!” Ezután beléptek,
vacsoráztak, ettek, mustot ittak és részt vettek a táncban (Schram 1972: 132–133).
A Tokaj-Hegyalján megrendezett szüreti mulatságok ma is élnek, idegenforgalmi
látványosságok. A felvonulás élén két leány halad, köztük egy legény, aki az ún.
kapáscímert viszi. Mögöttük megy a két sáfár, utánuk pedig két legény a baksus
figuráját viszi. A baksus hordón keresztbe tett lábbal ülő figura, lopótökkel és
pohárral. Őket követik a szőlőkoszorút vivő lányok, szekéren, vontatón. Leányok,
legények, gyerekek kereplővel zajonganak. A felvonulás résztvevői között maszkos
alakok is vannak. Például nőnek öltözött férfi, aki a nézők karjára rafiát köt, s
akinek megváltásul fizetni kell. A felvonuláshoz tartozott a kádártánc. A baksus
figurája megfigyelhető Mádon, Olaszliszkán is. A menetben található még keréken
forgó bábu, táncos kerék. A keréken forgó pár figurája helyenként megtalálható a
farsangi, sőt az aratási felvonulásokban. A bodnártánc Erdőbényén és Mádon volt
ismert. Nemzetiszínű szalagokba csavart abronccsal táncoltak a férfiak. Ujváry
Zoltán megállapította, hogy a tokaj-hegyaljai bodnártánc, baksus figurája és a
keréken forgó bábuk német eredetűek, melyek azonban néhány emberöltő alatt a
tokaj-hegyaljai szüreti felvonulás kedvelt hagyományává lettek (Ujváry 1975: 70–
92). A két világháború között nemcsak a bortermő vidékeken rendeztek szüreti
felvonulásokat, bálokat. Például a Bódva vidékén a felvonulás főszereplői a
csőszgazda, csőszgazdáné, bíró, bíróné, a kisbíró, kisbíróné, csőszfiúk, csőszlányok
voltak. A magyaros ruhába öltözött lányok és legények ökrös szekereken vonultak
végig a falun. A tánchelyiségbe felakasztott szőlőfürtöket a csőszgazda és
csőszgazdáné őrizte, és aki lopni próbált, azt tréfásan megbüntették. A mulatságot
reggelig tartó tánc fejezte be. Hasonló jellegű felvonulás volt
Hajdúböszörményben, melyen lovas legények és különféle maskarások is részt
vettek. Tiszafüreden a menet élén ugyancsak lovas legények haladtak, utánuk a
bíró, bíróné, a kisbíró dobbal, majd a szüretelő lányok és legények, azután a
cigányzenészek. Leghátul a jelmezesek kiabáltak: a fakanalat áruló szlovák:
„Fakanalat, fakanalat!”, a drótostót: „Drótozni, drótozni!”, a toll- és
rongykereskedő: „Csontot, rongyot, ruhadarabot!” (Ujváry 1983: III. 192–193). A
Vas megyei Bük községben, ahol a szőlőtermesztésnek egyáltalán nem volt
jelentősége, a két világháború között népszerű szüreti felvonulás csak néhány éve
szűnt meg. Ökrös és lovas fogatokon vonultak végig. A felvonulásban maskarák is
részt vettek. A zenészek az egyik szekéren egy boroshordó körül ültek.

KUKORICAFOSZTÓ
Őszi társasmunka a kukoricafosztás. A kukoricafosztó elnevezései a magyar
nyelvterületen változatosak. Nevezték tengerihántónak, a nyelvterület keleti részén
máléfejtőnek, a székelyeknél bontónak. A résztvevőket általában meghívták, de
például a Bácskában a kapura tűzött zöld gally jelezte, hogy abban a házban
kukoricafosztás lesz.
A baracskai kukoricafosztásról így ír a múlt századi szokásgyűjtemény: „Szt.
Mihály után, hogy a kukoriczát hazahordják a gazdák, fosztásra a falu legényeit és
leányait meg {7-206.} szokták hívni, mert áldott a sok kéz. Este a tehetősb gazdák
zenét is fogadnak, s a gyülekezők e mellett végezik a munkát, a nők a fosztással
vesződnek, a férfiak pedig a java kukoriczát szépen összefonják minden alakba, s
ha egy-egy nagyobb fonást elvégeznek, tánczra kerekednek. Munka után enni, inni
s némelyek kukoricza részt is kapnak. Hol zene nincs, ott énekszóval ülik meg ezt a
napot” (Réső Ensel 1867: 57).
A szatmári kukoricafosztás rövid leírásában utalás történik az ekkor is szokásos
maszkos játékra: „Nevetséges bohóckodás adja magát elő a »máléhántás« idején,
midőn a házba gyűlt tömeg közé egypár bukfencz vettetik; kik suskával bő
öltönyeiket roppant vastagságúra tömték, s mázos arczokkal amazok rettegő
hüledezésére előgurulnak” (Réső Ensel 1867: 250).
Századfordulói adat szerint: „Szokásos Szegeden az udvarok közepére garmadába
hordott kukoricát muzsika- vagy cimbalomszó mellett fosztani, a mint itt a
»kukoricahántást« nevezik. Alkonyatkor felhangzik a muzsika vagy cimbalomszó,
egyik-másik udvaron s a csapatostól jövő lányok, legények letelepszenek a
garmada köré s elkezdenek víg nótázás közben fosztani. Egy-egy rakás
megfosztása után táncraperdülnek, majd fosztanak tovább. Közben-közben főtt
vagy sült kukoricát, olykor jó zsíros pogácsát meg borral tele kulacsot hordanak
szét köztük. Ha sok a kukoricafosztó a víg muzsikaszó mellett hamarabb készen
vannak a nagy garmada megfosztásával, aztán
Uccu rajta uccu cu!
Félre gondok, félre bú!
felhangzik a táncszó és táncolnak hajnal hasadtáig” (Kovács J. 1901: 321).
Századunkban is még sokáig dívott a kukoricafosztás. A Bódva vidékén hívás
nélkül mentek, ha meghallották, hogy valahol kukoricafosztás van. Nóta és
tréfálkozás mellett dolgoztak. A háziaktól főtt kukoricát kaptak, és üszögös
kukoricával kenegették tréfából egymást.
Kalotaszegen a máléhántást októberben kezdték. A század elején még elevenen élt
a mesélés, különösen Ketesden. A legények üszkös kukoricával bekocsmolták,
becsumázták, beüszkölték a lányokat. Aki piros kukoricacsövet talált, mehetett
lefeküdni. Inaktelkén azt játszották, hogy a kukoricahajat egymás fejére tették:
 A pap házán gólyafészek
minden ember látja,
csak a vak nem látja,
az is kukucskálja!
(Vasas–Salamon 1986: 159)
Ilyenkor mindenki a fejéhez kapott, hogy nem az ő fején van-e. A háziasszony
szilvát, almát, diót, főtt kukoricát, sült tököt adott a segítőknek.
Munkaserkentő játék volt a faluhántás: minden egyes kukoricacsőnél sorban
kikiáltották a falu lakóit. Ha hiányos szemű kukoricát találtak: „anyósodnak annyi
foga legyen” – kiáltották (Vasas–Salamon 1986: 158).
A kalotaszegi Nyárszón főleg a legények mentek a lányos házakhoz megkérdezni,
hogy „kell-e hántó?” A kukoricát a szoba tükör felé eső részében fejtették. Főtt
csöves kukoricával és mézes kukoricával kínálták a segítőket. A lányok arcát a
legények {7-207.} tréfából itt is üszkös kukoricával kenegették. A tengeri héjában
meghengergették egymást a lányok, a piros csöveket pedig elkapkodták a legények,
s azt csókkal kellett kiváltani. Turán a kukoricafosztóba rokonokat, jó barátokat
hívtak meg. Jó időben az udvaron, esőben a konyhában, fészerben fosztottak.
Szilvával, süteménnyel, itallal kínálták a segítőket. Énekeltek, beszélgettek.
A nagykőrösi tanyavilágban a két világháború között, kismértékben még utána is a
fiatalok egyik legfontosabb szórakozási alkalma volt a kukoricafosztás.
Nagylányok és legények mehettek oda. A jó énekest felültették a rakás tetejére,
neki nem kellett egész este dolgozni. A fosztásért a háziaktól vacsorát, kalácsot,
szőlőt, főtt kukoricát kaptak. Fosztásdíjba csinálták a butykost: 12–13 vagy dupla
mennyiségű kukoricából a csöveket a hajánál fogva összefonták demizson alakúra,
amelyet odahaza megőriztek, s végül a tyúkokkal etették meg. Ilyeneket ma is
készítenek fosztások, kukoricatörés alkalmával. Bükön a szomszédok,
környékbeliek, tízen-tizenöten összejöttek. „Ott aztán vót cirkusz, mikor találtak
egy-egy üszkös kukoricát, az jó fekete, avva jó kikenték a lányokat. Úgy kikenték
sokszor, hogy ölig vót kimosdani” (Tátrai Zs. gy. 1978).
Kukoricafosztás alkalmával játszott dramatikus játék az iklányberényi tinóvásár-
jelenet. Egy legény fejmagasságban botot tartott, arra cserépfazekat vagy edényt
tettek, a játékost pokróccal letakarták. A kukoricafosztóban eladásra kínálták. A
jelenlévők alkudoztak az állatra, de nem tudtak megegyezni. Végül a „gazda” fejbe
ütötte a jószágát, az elesett, majd azután felkelt és mentek tovább a másik helyre
(Ujváry 1983: III. 182–183).
Nádudvaron csürhét jártak. Egy legény alakította a kondást, a többiek alkalmas
pillanatban megrohanták a kukoricát. A lányok csövekkel dobálták a maskurásokat,
akik arra törekedtek, hogy a kukoricahéjon meghempergethessék, megölelhessék a
lányokat.
Ujváry Zoltán bőven szól az alakoskodó, maskarás játékokról, melyeknek egyik
alkalma lehetett a kukoricafosztás is (Ujváry 1983: III. 148–184).

NOVEMBER

FEJEZETEK

• NOVEMBER 1. MINDENSZENTEK NAPJA

• NOVEMBER 2. HALOTTAK NAPJA
• NOVEMBER 11. MÁRTON NAPJA
• NOVEMBER 19. ERZSÉBET NAPJA
• NOVEMBER 25. KATALIN NAPJA
• NOVEMBER 30. ANDRÁS NAPJA
• DISZNÓTOR
• FONÓ
• TOLLFOSZTÓ

NOVEMBER 1. MINDENSZENTEK NAPJA

E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a
halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért
sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az
asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe,
osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az
Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát
mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a
hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.
A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek,
amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is
megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött
kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között,
nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát
égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak
nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti
falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak
be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon
szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a
legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.
NOVEMBER 2. HALOTTAK NAPJA
Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a
halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat.
A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat
odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például
Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a
közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és
gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.
Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró
halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha.
Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem
végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren
a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.
Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való
emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való
világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással
egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború
után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.

NOVEMBER 11. MÁRTON NAPJA

Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven
ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és
egészséget isznak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. „Aki Márton
napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották. A liba csontjából az
időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha
viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér
lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Egy kalendáriumi regula
szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.”
„A bornak szent Márton a bírája” – tartja a mondás, azaz ilyenkor iható az újbor,
más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Baranyában
azt tartják, hogy a Márton-napi idő a márciusi időt mutatja meg.
Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a
Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy
rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit
malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen.
Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával,
kolbásszal ajándékozták {7-209.} meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly
vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A
Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától
ajándékot kaptak.
A Dunántúlon különösen Vas megyében még sokan emlékeznek arra, hogy
Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Kezükben
dús lombú nyírfavesszőt tartottak, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal
ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. Gyöngyösfalun például a kanász
megkopogtatta az ablakot a következő szavakkal: „Jó estét kívánok! Elhoztuk
Szent Márton püspök vesszeit. Se mink nem kezdtek, se mink nem végezzek. Úgy
szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ága boga van” (Tátrai Zs. gy. 1966).
Baranya, a Mura-vidék lakói szerint Márton-napkor nem szabad mosni, teregetni,
mert elpusztulna a jószág.
Néhol Márton-nap a cselédfogás és a legeltetés határnapja, valamint vásárnap.
Dunaszerdahelyen híres volt a Márton-napi vásár.
A kalotaszegi falvakban a jószág behajtása alkalmából Márton-napi bált rendeztek.
Ezen a vidéken igen gyakori a Márton név, ezért mint névnapot ma is ünneplik
névnapköszöntőkkel.

NOVEMBER 19. ERZSÉBET NAPJA

Hazánkban a leggyakoribb női nevek közé tartozik az Erzsébet, azért az egyik
legkedveltebb névünnep. Árpádházi Szent Erzsébet neve gyakran szerepel a
pünkösdi énekekben. Lehetséges, hogy az összefüggés a pünkösdirózsa és Szent
Erzsébet legendájának egyik motívuma, a rózsacsoda következtében alakult ki.
Gyermekjátékokban is gyakran előfordul Erzsébet neve, különösen az ún.
várkörjáró játékokban.
Időjárásjóslás is fűződik ehhez a naphoz: Ha Erzsébet napon havazik, azt mondják:
„Erzsébet megrázta a pendelyét.” Debrecenben úgy mondják:
Erzsébet, Katalin havat szokott adni,
A bitang marhákat jászolhoz kötözni.
(Barna 1979: 118)

NOVEMBER 25. KATALIN NAPJA

Katalin-naphoz férjjósló hiedelmek és praktikák kapcsolódtak. Ilyenkor is szoktak
vízbe tenni gyümölcságat, s ha az karácsonyra kizöldül, a kíváncsiskodó lánynak
közeli férjhezmenetelt jósolt (lásd még Luca-nap). Az ágat ez esetben katalinágnak
nevezik.
A jóslások fő ideje a lányok számára: András-nap. A legények azonban ezen a
napon tudakozódhattak jövendőbelijük iránt. Például úgy, hogy lopott leányinget
tettek a párnájuk alá, abban reménykedve, hogy megálmodják a feleségüket.
Sárosfán, Csantavéren a fiúk Katalinkor böjtöltek, hogy álmukban meglássák a
jövendőbelijüket.
Katalin női dologtiltó nap. A Szerémségben ilyenkor nem sütöttek kenyeret. Nem
szabad szántani, kocsiba befogni. Leálltak a malmok is.
A Katalin-napi időjárásjóslás közismert: „Ha Katalin kopog, akkor karácsony
{7-210.}
locsog, viszont, ha Katalin locsog, akkor a karácsony kopog.” Katalin napjával
befejeződtek az őszi bálok, lakodalmak.

NOVEMBER 30. ANDRÁS NAPJA

A legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap. Többnyire a lányoknak magányosan,
titokban kellett ezeket a praktikákat elvégezniük. Próbáltak álomból jósolni. A
párna alá férfiruhaneműt rejtettek, és egész nap böjtöltek. A jövendőbeli
megálmodására utal a hajdúszoboszlói mondás:
Aki böjtöl András napján,
Vőlegényt lát iccakáján.
(Barna 1979: 119)
A párna alá tett nadrággal előzetesen is végezhettek hatékonyságot fokozó mágikus
eljárást, például a Bódva vidékén a leány kendermagot vetett a favágítóba,
nadrággal boronálta el, s úgy tette a feje alá. A csallóközi Medvén egész nap
böjtöltek a lányok, a fejük alá éjszakára férfiruhadarabot tettek, hogy álmukban
megtudják, ki lesz a férjük. Lefekvéskor mondták
Ágyláb, léplek
Szent András kérlek,
mondd meg, hogy ki lesz férjem!
(Marczell 1985: 51)
Ereszrázással is próbáltak jósolni. A zsúpfedeles házak ereszét megrázták, s a
kötényükbe hulló magból jósoltak: „Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú
legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró
hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik” (Ujváry 1975: 68).
A hallgatódzásból jóslásnak legismertebb formája volt az ól rugdosása, mely
nemcsak András-napkor szokásos praktika. Úgy vélték, ahányat röffen a disznó,
annyi év múlva mennek férjhez. A Zempléni-hegység falvaiban azt is figyelték,
hogy anyadisznó röffen-e először, mert az özvegyet jelzett, a malac pedig legényt.
Szemétre, trágyadombra állva figyelték, honnan hallják a kutyaugatást, úgy
gondolták, hogy abból az irányból jön majd a jövedőbelijük.
A Bódva vidékén András-napkor szokás volt a fonóból kisurranni, és kendermaggal
hajigálni az ablakokat, várva, hogy a bennlevők mit mondanak. Azt várták:
„Csengős lovon vigyenek”, de sokszor a házbeliek tréfából ilyeneket mondtak:
„Vess fattyút!”, „Vénülj meg!”, „Vessz vénlánynak!” (Ruitz 1965–66: 599).
A közös jóslások többnyire a fonóban történtek – ólomöntéssel, gombócfőzéssel. A
gombócba egy-egy férfinevet rejtettek, amelyik elsőnek jön fel a víz tetejére, az
lesz az illető férjének a neve. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli
foglalkozására igyekeztek jósolni.
A moldvai és Gyimes-völgyi magyarok ezen a napon a farkasok ellen
megfokhagymázták {7-211.} az ajtókat, hogy ne vigyék el a jószágot. E célból
összekötötték az ollót, mert ha nyitva maradna, a farkasok elvinnék a juhokat.
András-napkor kezdődtek a disznóvágások, disznótorok, ezért nevezték
disznóölőnek is.

DISZNÓTOR
A disznóölést követő vacsora, a disznótor a magyar nyelvterületen mindenütt jeles
alkalom volt az adománygyűjtésre, köszöntésre, alakoskodó játékok bemutatására.
András-naptól (nov. 30.), Disznóölő Szent András napjától, a hideg idő beálltától
kezdődtek a disznótorok.
A vacsora ideje alatt jártak a kántálók. Hasznoson erre fiúk vállalkoztak. Többen
összeverődtek, és a disznótoros házak ablaka előtt rákezdtek:
Megdöglött-e az a disznó, akit megöltek?
Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet!
Mer holnap péntek lesz,
a maradék nem jó lesz.
Fülét, farkát a papoknak,
Hurkáját a diákoknak,
adjanak egyet!
(Gönyey 1938: 227)
Orosházán a következő kántáló versikével kérték a bebocsátást:
Eljöttem én kántálni
Nem szabad engem bántani.
Én fogtam meg fülit, farkát,
Adjanak egy darab hurkát!
(Beck 1974a: 102)
Cigánykáknak nevezik a bekormozott arcú kántálókat. Turán lányok mentek
maskarának öltözve kántálni. Ha kaptak, akkor így köszönték:
Áldja meg az isten e háznak gazdáját,
 Töltse meg az isten mind csűrét, kamráját.
Ha nem kaptak, ezt mondták:
Áldja meg az isten e háznak gazdáját,
Töltse be az isten tetűvel, bolhával.
(Schram 1972: 132)
Ilyenkor aztán elfutottak, mert a bot repült utánuk.
Topolyán a disznótori kántálók cigánynak, medvének, kéményseprőnek öltözve
állítottak be. Kutyaverő bottal, rossz tepsikkel, fedőkkel mentek. A szobába érve
összeverték {7-212.} a tepsiket, fedőket, a bottal a szoba földjét szurkálták, hogy a
gazdának szerencséje, pénze legyen:
Látom az ablakon,
Málé az asztalon.
Nem köll nekem málé,
Legyen a gazdáé.
Köll nekem rétes,
Az is legyen mézes,
Hosszú nagy szál kolbász,
Vastag sült hurka,
Jó darab szalonna.
Ha nem fogadták a kántálókat, bekiabálták:
Négylába van a disznónak,
Ötödik a farka.
Farka alatt van a duda,
Fújja meg a gazda.
(Borus 1981: 99)
A kántálókat megkínálták. Igyekeztek megtudni, hogy kicsodák. A cigánynak
öltözött kántálóval jósoltattak, a medvének öltözött kántálónak táncolnia kellett. Ha
ismerősök voltak a kántálók, levetették a maskarát, és az asztalhoz ültették őket.
Nagykőrösön a nagyobb gyerekek, de inkább legények és lányok maskarába
öltöztek, és a beköszöntés után kántáltak:
Szegény vándorok vagyunk,
éhesek vagyunk,
szállást nem kapunk.
Kínáljanak meg minket!
Kívánunk a gazdának,
ahány falatot ád,
annyi disznót vágjon.
(Barna 1978: 480)
Közkeletű kántáló versek:
 Itt ma disznót sütnek,
Jól érzem szagát,
Talán nekem adják
A hátulsó combját.
vagy:
Tudom disznót öltetek,
{7-213.}
Kolbászt, májast töltettetek,
Ha engem nem részeltettek,
Több disznótort ne érjetek!
(Dömötör T. 1986: 152)
A disznótorral kapcsolatos másik adománygyűjtő szokás az ún. nyársdugás. Főleg
a Zselicségben, a bandába tömörült legények, fiúgyermekek többágú nyársat
dugnak a kilincsre vagy az ablakba, s az egyik ágára tréfás, gyakran trágár szövegű
papírlapot szúrnak. A háziak a nyársra hurkát, kolbászt, szalonnát, pogácsát
szúrnak. Lényeges, hogy a nyársdugók kilétére ne derüljön fény.
A múlt századi szokásgyűjteményben a nyársdugás viski változatáról tudósítanak:
„Az itteni disznótoroknál az az eredeti, ahogy a furfangos ész hivatlan vendéggé
teszi magát. Két egyén megáll a torozók ablaka alatt egyik két nyársat reszel össze,
másik a harmadikat nyújtja be az ablakon, melyre a bentlevők kötelesek hurkát mit
aggatni. Néha azonban a hurka tréfából fűrészporral van töltve” (Réső Ensel 1867:
337).
Az egész magyar nyelvterületen szokás volt a disznótori maskarázás. A kántálók,
nyársdugók is többnyire valamilyen módon felismerhetetlenné igyekeztek magukat
tenni. Macskaréven menyasszonynak és vőlegénynek öltöznek. A menyasszony (egy
legény) arcát fátyollal bekötik, a fejére kukoricaháncsból készítenek koszorút. A
kezében üres kosarat és főzőkanalat visz. Vőlegénynek egy leány öltözik, aki a
kezében üres demizsont vagy üveget visz. A házhoz egész csapat kíséri őket, de
csak ketten mennek be. A háziak kérdezgetik őket, de nem beszélnek, csak
mutogatva adják tudtul, hogy ha a cigány húz egy nótát, táncolnak. Tánc után
mutogatva kérnek enni, inni. Buboknak hívják a párt. Az enni-innivalót azután
közösen fogyasztják el. A békési falvakban a cigánykák néha egész jeleneteket is
előadtak és nemcsak kántáltak. Például Csorváson a böllér és a cigányok
párbeszéde énekkel, tánccal, megvendégeléssel végződött. A disznótori
alakoskodók játékához hozzátartozik, hogy míg az egyik szóval tartja a háziakat,
addig a többiek elcsennek az ételekből.
A disznótori alakoskodás színes változatairól Ujváry Zoltán fejezete bővebben szól.
A disznótorban is megjelennek azok a figurák, melyek a fonóban, tollfosztóban.
Általában a disznótori alakoskodást a némajáték jellemezte és olyan maszkok
viselése, hogy a résztvevők felismerhetetlenek legyenek.
FONÓ
A fonó a női társasmunka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól többnyire
a farsang végéig tartott.
Mikor fakad a bodzafa,
Nem kell senkinek a rokka.
Szent Györgykor mindenképpen be kellett fejezni a munkát, mert úgy tartották,
„hurka teremne a szöszben”.
A fonás kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Galgamácsán
Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú (nov. 5.) után
kezdték. {7-214.} Sokfelé bizonyos munkák befejezéséhez kötötték, például a
kukoricaszedés befejezéséhez. Erdélyből, Bácskából arról tudósítanak, hogy csak
decemberben kezdték a fonást.
Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec.
13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok
nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt Borbála (dec. 4.) is. Göcsejben az a
hiedelem élt, hogy Borbála bedobná az orsót az ablakon. Általában tiltották a fonást
szombaton, ünnepek előtti napon és az ünnepnapokon.
A fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók
vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre közösen béreltek
házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún. kalákás fonókban mindenki
a háziasszony fonalát fonta, általánosabb volt, amelyikben mindenki a magáét, s
legfeljebb bizonyos napokon a helyet adó gazdasszonyét. A múlt századi
szokásgyűjtemény a házról házra járó fonó székely változatáról szól: „Télben,
mikor fonás ideje van, a székely leányok ma egyik, holnap másik háznál gyűlnek
össze fonni, s ezen összegyűlést nevezik ők guzsalyos vagy korusnak” (Réső Ensel
1867: 263). Kalotaszegen és a bácskai Gomboson még a két világháború közti
időben is a fentiekhez hasonlóan sorra járták a házakat.
A házakat bérlő fonóról ugyancsak olvashatunk múlt századi leírást: „Fonodának
nevezzük azon házat, hol téli hónapokon át, a leánysereg fonás végett, szombatot,
vasárnapot és más ünnepnapokat kivéve, esténként, legyen bár a legnagyobb sár,
vagy zúgjon a legdühöngőbb zivatar, összegyűl. Alig hozzák t. i. az asszonyok
rendbe a paszkoncza vagyis virágos kendert, szeptember dereka táján,
hosszabbodván már az esték, egy vasárnap néhány meglettebb leány szertenéz a
faluban, s kiszemel néhány házat, melyeket fondául alkalmasoknak vél. Ezek
azután társnőikkel tartott tanácskozás után felszólítják a kiszemelt házak
birtokosait, engednék meg, hogy hozzájok járjanak fonni. Ha kedvet mutat rá a
háztulajdonos, megköttetik az alku, mi minden leánytól rendszerént kialkudott
mennyiségű eledel, vagy kukoricza vagy kender s más efféléből, vagy abból áll,
hogy nehány este a házát átengedő gazdasszonynak minden leány fon, de csak az ő
kenderéből. Mivel pedig az egész falubeli leánysereg az udvarlásra járadó
legénységgel egy szobában bajosan férne el, fonodául két házat, a helység két
végén alkusznak ki, s úgy osztakoznak el, hogy mindenkinek legközelebb esik vagy
az egyik vagy a másik ház. Itt szerepelnek azután a kedves társasjátékok és
tarkabarka mulatságok” (Réső Ensel 1867: 15–16). A fonóbeli ételeket, a
világításhoz szükséges petróleumot, a fűtéshez a fát a fonóba járók közösen adták
össze.
A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas élete, az udvarlás,
párválasztás szempontjából. A fonóba járás kötelező volt, az elmaradókat
felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A legények nemcsak a
megjelenésüket, de a munkájukat is ellenőrizték. Ismert módszer volt az ún.
kulcspróba. A hanyagul fonó lány szöszéből csak sokára hullott ki a kulcs.
Különösen a lányfonóba a lányok ünnepi ruhában mentek, fonóeszközeiket
feldíszítették.
A fonónak meghatározott rendje volt. Ez érvényesült az ülésrendben is. A borsodi
fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az
ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők. A
gazdasszony a kemencesutban ült. A legények meghatározott napokon
látogathatták a fonót. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles
napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, {7-215.} adventtől karácsonyig
csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórákozás a
csúcspontját.
A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a
mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós
kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben a lányok maguk között
játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A leányjátékok az énekes, táncos
változatoktól az ügyességet fejlesztő, testedző játékokig terjedtek (Lajos 1965).
Különösen a leányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért mindenféle
praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket. „Ha hosszalják a legények kimaradtát,
egy leány seprőt vesz, s minden társa előtt söpör, kérdvén kit söpörjön oda? A
kérdezett szeretőjét nevezi meg. Ekkor amaz egyet toppant a seprővel mondván,
hogy a nevezett legény mindjárt ott teremjen. Emigy söpörve minden társa előtt, a
szemetet és a söprőt a feje fölött az ajtó felé dobja, s ha az nyéllel fordul kifelé, a
legények eljönnek. Tudni akarják azonban azt is, merről fognak érkezni? A
szemetet tehát kiviszik az útra, ráállva füttyentgetnek s honnan kutyaugatást
hallanak legelőbb, onnan jövendenek a legények” (Réső Ensel 1867: 17–18).
A közös játékok a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb
fonójátékok a Megy a kosár..., Fordulj bolha..., Kútba estem... voltak. Ezek közül a
„Megy a kosár...” szövegkezdetű játék az egész magyar nyelvterületen ismert volt,
nemcsak a fonóban, hanem más társasmunkák alkalmával is. Nógrádsipeken a
Fordulj bolha... játékot úgy játszották, hogy egy legény leült egy székre, a
többiekkel a következő párbeszédet folytatta:
– Fordulj bóha!
– Nem fordulok!
– Meddig
– Míg XY meg nem csókol!
(Tátrai Zs. gy. 1973)
A lánynak pedig, ha tetszett a legény, ha nem, oda kellett menni megcsókolni.
A fonó az udvarlás fő helyszíne volt. Az ún. legényjáró napokon keresték fel a
fonókat. A fonóbeli udvarlás, a mások előtt való ölbeültetés, csók megengedett
volt, holott az utcán még jóformán egymás mellett sem mehettek a lányok a
legényekkel a hagyományos falusi szokások szerint.
A fonóbeli udvarlás kedvelt formája volt az orsó leverése. A leesett vagy levert
orsót csókkal kellett visszaváltani. Ha elmaradt a csók, a legények bosszút álltak,
például a borsodi fonóban a fonalat lemotollálták, a szöszt vizes vályúba dobták.
A fonó különösen a farsang időszakában volt a szórakozás helyszíne. Nemcsak a
legények keresték fel ilyenkor a fonókat, és adtak elő különféle jeleneteket,
incselkedtek a lányokkal, hanem a lányok is felkeresték egymás fonóit jelmezesen.
Ijesztgették, szórakoztatták egymást. Ilyenről a múlt századi szokásgyűjteményben
is olvashatunk az agárdi fonóélet leírásában: „Amely fonoda fiatalsága meg akarja
látogatni a másikét, egy leányt igazi csodává öltöztet fel, úgy hogy az is, ki
kísértetet nem hisz, véletlenül találkozva vele alkalmasint nem kevésé döbbenne
meg. S ily felöltöztetésben kifogyhatatlanul találékony az ifjúság. Kész lévén a
csoda az egész fonodai fiatalság elindul a másik fonodába, s itt egy követe által
bejelenti, hogy valami ujdonság...utazó, állat, áru, termény stb. látható a faluban,
meg akarják-e nézni? Kedvező választ adatván a csoda {7-216.} kíséretével bemegy, s
feladat, a társaságot bohóságaival kaczagtatni, mit azután közös táncz követ. Pár
hét múlva másik fonoda szintén csodával viszonozza a látogatást” (Réső Ensel
1867: 19). A farsangi dramatikus játékok többségének a fonó volt a színhelye.
Ezekről a játékokról Ujváry Zoltán fejezete ír részletesen.
A házasság-, férjjósló eljárások többségét magányosan kell elvégezni. Vannak
azonban közösen végzett jósló eljárások is, amelyeknek ugyancsak a fonó volt a fő
színtere. Legismertebb módja volt a meggyújtott kenderkóccal történő jóslás.
Szatmárban a meggyújtott csepűgomolyagot magasra hajították, s ha lobbot vetve
égett, a lány közeli férjhezmenetelére jósolt. Az Ormánságban, Kalotaszegen, a
borsodi fonókban is úgy jósoltak, hogy három csepűbábot állítottak, a középső a
lányt jelképezte, a két szélső a legényeket. A lányt jelző bábot meggyújtották, s
amelyik gyújtatlan maradt, azt jelezte, hogy az illető legény nem szereti a lányt.
Véletlen jelenségekből is jósoltak. Ha valaki magasra kötötte a szöszt, úgy vélték,
soká nem megy férjhez.
A párosító, kiházasító énekek fő helye is a fonó volt. A kenderkóc meggyújtásakor
Galgamácsán hangosan kiáltották annak a legénynek a nevét, akit szerettek volna,
ha eljönne: „Potty ide Kuruc Jóska!” A tűz körül guzsallyal táncoltak:
Be, be Panna, be már,
Guzsaly, orsó bomlik már,
Te meg Kuruc Jóska haza már,
A lovaknak enni adni már!
(Vankóné 1976: 243)
A fonóbeli párosítók közül szintén a fonóra utal az alábbi, Bodonyból való ének:
Fonjunk, fonjunk, fondogállyunk,
Majd el, majd el,
Majd el haza hazamenjünk.

Lám a szegén Kovács Mari

Nem mer, nem mer
Nem mer hazamenni.

Küldjük érte Balog Pistát

Majd el, majd el,
Majd el, haza, hazahajtja.
(MNT IV. 477. sz.)
Végezetül idézünk egy kedvelt lírai dalt, mely a fonóbeli udvarlást idézi:
Virágos kenderem
Kiázott a tóba,
Ha haragszol babám,
Ne jőjj a fonóba.

Elejtem az orsót,
{7-217.}
Nem lesz ki feladja,
Bánatos szívemet
Ki megvígasztalja.
(Gyergyóújfalu, Csík m.; Ortutay–Katona 1975: I. 204)

TOLLFOSZTÓ
A tollfosztó az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban. Néhol még
ma is eleven hagyománya van. Bérelt vagy meghívásra látogatott házaknál
fosztottak. A tollfosztás, mint a többi kaláka jellegű munka, egyúttal a közös
szórakozás alkalmát is jelenti.
Lukácsházán a tollfosztásba csak azért mentek el a legények, hogy
elszórakozzanak. Mikor a fosztást befejezték, áldomást ittak. Akkor a gazdasszony
süteménnyel, borral kínálta a segítőket. Tiszaföldvár vidékén az volt a szokás, hogy
a legények összeszedték a kocsányokat, és a lányok háza elé szórták, majd másnap
megfigyelték, hogy eltakarították-e. Így tették próbára a lányokat. A Bódva vidékén
a tollfosztóba már csak a komoly udvarló mehetett, de az sem maradt sokáig. Palóc
vidékeken, ahol a fonó jelentősége sokáig megmaradt, a tollfosztó hagyományai
nem voltak olyan színesek. A Dunántúlon azonban a tollfosztó vette át a fonó
szerepét. Vépen a húszas években a Láncos Miklós a tollfosztót kereste fel és
ijesztgette a lányokat. Néha az udvarra hurcolták vagy kútágashoz kötötték őket. A
farsangosok is a tollfosztókat keresték fel. A tollfosztóban énekeltek, beszélgettek.
Ipolypásztón többek között az alábbi éneket:
Tollfosztóban voltam az este,
Édesanyám azt is kileste.
Mindig csak azt hányja veti szememre,
Kivel beszélgettem az este.

Nem beszélgettem, én senkivel,

Édesanyám testvéröccsivel.
Azzal sem beszélgettem én sokáig,
Éjfél után három óráig.
(Zalabai 1985: 72)
Turán decembertől februárig tartott a tollfosztás. A segítőket mákos kukoricával
kínálták. A Tápió vidékén Luca-napkor fosztottak tollat. Pándon és Kókán
tollfosztó bálokat tartottak a házaknál. Kókán a toll csumáját a legény összeszedte,
és a neki tetsző lány háza előtt szórta el. Másutt ez a megszégyenítés, itt az udvarlás
jele.

DECEMBER

FEJEZETEK

• DECEMBER 4. BORBÁLA NAPJA

• DECEMBER 6. SZENT MIKLÓS NAPJA
• DECEMBER 13. LUCA NAPJA
• DECEMBER 21. TAMÁS NAPJA
• ADVENT
• DECEMBER 24. KARÁCSONY VIGÍLIÁJA, ÁDÁM-ÉVA NAPJA
• DECEMBER 25. KARÁCSONY NAPJA
 • DECEMBER 26. KARÁCSONY, ISTVÁN NAPJA
• DECEMBER 27. JÁNOS NAPJA
• DECEMBER 28. APRÓSZENTEK NAPJA
• DECEMBER 31. SZILVESZTER

DECEMBER 4. BORBÁLA NAPJA

A Borbála-nap hiedelmei és szokásai hasonlóak a Luca-napéhoz, de a magyar
nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el. Borbála-napkor nem szabad fonni. A
Mura-vidéken azért nem nyúlnak a rokkához, mert Borbála bedobná az ablakon az
orsót, a fonál kóccá válna, és a marhák lábára tekeredne, azok pedig
megsántulnának.
Nem szabad varrni, akárcsak Lucakor, mert bevarrnák a tyúkok fenekét. Borbála-
napkor is jártak kotyolni a fiúk. Mondókájuk végeztével leguggoltak a következő
felkiáltással: „Igy üjje meg a kentek kotlósa a tojást!” A Zala megyei
Beleznahegyről való az alábbi kotyolóvers, melynek szövegében keverednek a
lucázó, a farsangköszöntő és a regölés szövegtöredékei:
Bara, Bara kity-kotty,
Gelegunya kettő,
Három,
A pálinkát várom.
Ha nem adnak pálinkát,
Letöröm a gerendát.
Adjon az uristen
Ennek a gazdának,
Két szép tehenet,
Tehén mellé szekeret,
Szekér mellé jármot,
Járom mellé vasszeget.
Adjon az uristen két szép malacot!
Egyik ólból kifusson,
Másik ólba befusson.
(Eperjessy E. gy. 1959)
Söpörni sem szabad, mert elsöpörnék a szerencsét. Akárcsak az egész téli
ünnepkörben, Borbála-napkor sem hoz szerencsét a házra a női látogató, ha mégis
odatévedne, seprűvel verik ki. A boszorkányok rontása miatt tilos ezen a napon
ruhadarabot kinthagyni. Az ajándékozás, kölcsönzés is elvinné a szerencsét a
háztól.
Vannak erre a napra javasolt tevékenységek, így Göcsejben a tollfosztás, egyes
baranyai falvakban a borfejtés. Borbálakor vagy Lucakor csíráztattak búzát, mely
karácsonyra kizöldülve a következő év termésére jósol. Ugyancsak e napon is
szoktak gyümölcságat vízbe tenni, hogy karácsonyra kizöldülve a leány
férjhezmenetelére jósoljon. A Középső-Ipoly mentén, Paláston gyümölcságat tettek
vízbe, ha karácsonyra kivirágzott, a leány közeli férjhezmenetelére jósolt.
Doroszlón ugyan virágoztattak borbálaágat, de nem kötötték hozzá a
férjhezmenetelre való jóslást. Ha karácsonyig kihajtott, a következő év jó termésére
jósolt.

{7-219.} DECEMBER 6. SZENT MIKLÓS NAPJA

A piros köpenyes, nagy szakállú, jóságos Mikulás – és az őt kísérő krampusz – a
gyermekeket ajándékozó és számonkérő figura a városi polgárságtól a falusi
értelmiség közvetítésével jutott el a parasztsághoz. Népszerűsítésében az óvodák és
iskolák nagy szerepet játszottak. Az orosz „gyed moroz” tükörfordításaként az
1950-es években a télapó elnevezést kívánták a Mikulás helyett bevezetni. Ma
mindkét elnevezés egyformán ismert és használatos. A Mikulás szó a Miklós név
szlovák megfelelője, csak a múlt század végén került a köznyelvbe, akárcsak a
Mikulást kísérő krampusz, ördögszerű figura neve, mely a nyelvészek szerint
bajor–osztrák eredetű. A szokást osztrák eredetűnek tartja a kutatás (Kiss L. 1962).
Miklós-napi alakoskodásra, alakoskodókra azonban már ennél korábbi adataink is
vannak. A Dunántúlon a közelmúltig élt az a szokás, hogy Miklós napján a
legények, sőt nős férfiak bekormozott arccal, kifordított bundában láncot csörgetve
ijesztgették a gyerekeket és a nagyobb lányokat is. A szokás régi voltát igazolja a
Csepreg városából, 1785-ből való tiltás: „...Szent Miklós püspök napja előtt való
estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magukat
elrejtvén, házrul-házra járnak... keményen megparancsoltatik, hogy senkit sem
Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétönknek születése napján, éjszakáján
akár alatta valói, akár gyermekei vagy leányai által az ilyetin szines öltözeteket,
avagy házrul-házra való énekliseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik,
megengedni ne merészeljenek...” (Bálint S. 1977: I. 47).
A Láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben
megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán a háziaktól ajándékot kaptak. Beleden az
utcán is ijesztgették a gyerekeket, lányokat, de bementek a házakba, a derekukon
láncot csörgettek, a kezükben söprűt vittek, azzal zörgettek be.
Csilizradványon a férfiak maskarába öltöztek, fejükre harisnyát húztak,
kenderkócból szakállat készítettek. A kezükben levő csörgősbottal nagyokat
csördítettek a padlóra, hogy minden bajtól, betegségtől megvédjék a lakókat.
Csákányban a Miklós-járásban két-két alakoskodó vett részt. Az egyik Szent
Miklósnak, a másik ördögnek öltözött. A Miklóst alakító legény hosszú bundát
viselt, kenderszakállat ragasztott, derekát lánccal kötötte körbe, botot vitt a
kezében. Az ördög rossz ruhába öltözött, néha szalmából púpot is készítettek a
hátára. Kolompot vitt magával. Az „ördög” vesszőkorbáccsal fenyegette a
gyerekeket, a nagyobb lányokra rá is vert. Várkonyt a legények hatan jártak,
egyikük püspöknek öltözött, öten meg ördögnek. Az ördögök hátán szalmából
készített púp volt, a házban bottal ütötték egymást, jelezve, hogy a rosszak mindig
megkapják a büntetésüket.
A Miklós-napi alakoskodás másik formája feltehetően középkori
diákhagyományból ered. A püspököt megszemélyesítő figura kíséretével felkereste
a házakat, a gyerekeket vizsgáztatta, megimádkoztatta, büntette és jutalmazta. E
szokásnak lehet a változata a Csallóközben, Mátyusföldön, az Ipoly mentén a
lányok tréfás gyóntatása a fonóban. Ipolyszécsénkén a tréfás gyóntatás szereplői
voltak a püspök, a nyakában krumpliolvasóval, a kezében bekormozott fakereszttel;
a két ministránslegény; a negyedik szereplő a harangozó, kezében csengővel és
rossz bögrével, amiben parázs volt a füstöléshez. A szereplőkhöz tartozott még a
két ördög. A püspök kártyából olvasta a „litániát”. Eztán kezdődött a „gyónás”. A
lányok, menyecskék sorra oda kellett hogy menjenek és {7-220.} feleljenek a
kérdésekre. Például: Ki a szeretőd? Aludtál-e vele? stb. Ha nemmel felelt, a
ministráns csengetett, és a két ördög bejött, a lányt kivitték az udvarra és jól
összefogdosták (Manga 1941b: 190–191).
Egyébként nemcsak Mikuláskor, hanem Borbála- és Luca-napkor Európa-szerte
ismertek az ijesztő, büntető, adományozó alakoskodók. Ezekről bővebben szól
Ujváry Zoltán fejezete.
Lányokkal és a fonással kapcsolatos a Miklós-napi fonalvizsga: kalotaszegi múlt
századi leírás szerint „Miklós napján a leányos házakat az ifjú legények rendre
járják, megvizsgálják a darab fonalakat, s azon leányt, ki nov. 1-ső napjától kezdve
minden héten egy darab fonalat nem mutathat, hamúval tömött zacskóval
megütőgetik” (Réső Ensel 1867: 175).
A Miklós-napi ajándékozást a szent legendájával hozzák összefüggésbe. Ma a
Mikulásnak két alakja él: az éjjel titokban ajándékot hozó és a megszemélyesített
büntető, ajándékozó alakoskodó. Néhol úgy látszik, az ijesztő „láncos Miklós” és a
jóságos, ajándékosztó püspök figurája összeolvadt. Gímesen a Mikulást alakító
legény kenderből szakállt, bajuszt ragasztott, az arcát posztódarabbal fedte el, a
fejére bundás sapkát tett. A kezébe suhogó vesszőkorbácsot vitt, ezzel ijesztgette a
gyerekeket, miközben az alábbi versikét mondta:
Jani, Mari Piroska
Tudjátok-e mi van ma?
Hoz az öreg minden jót
Piros almát sok diót.
Hát még mit, hát még mit?
Frissen vágott suhogót.
(Ujváry 1975: 28)
Az ajándékozás ma ismert formája falvainkban körülbelül ötven éve terjedt el, és
még később a piros ruhás Mikulás figurája. Topolyán a húszas évekre tehető ez az
idő. Egész éven át figyelmeztetheti a szülő a gyerekét, hogy nem hoz semmit a
Mikulás, ha nem lesz jó magaviseletű. A csizmát, cipőt az ajtó elé teszik, de ha van
vállalkozó kedvű rokon, az beöltözik Mikulásnak. Hátán puttonyt visel, benne
virgácsok is vannak, és ha kell, megsuhintja vele a gyerekeket. Büntetésül a szülők
vereshagymát, krumplit tesznek a cipőbe a virgács és cukrok mellé. A Tápió
vidékén az 1920-as, 1930-as években kezdődött el a Mikulás-esti ajándékozás. A
szülők este az ablakba tett cipőkbe rakták a diót, cukorkát. Az 1930-as, 1940-es
években jelent meg a Mikulás alakoskodó figurája és kísérője, a krampusz, ekkor
került az ajándékok közé a virgács is.
Az 1930-as években az Ipoly menti falvakban beszéltek arról, hogy már régebben
is tettek a gyerekek ablakba helyezett csizmáiba, cipőibe krumplit vagy cukorkát.
Ma jelmezes Mikulás keresi fel azokat a házakat, ahol kisgyerekek vannak. Egy
faluban többen is járnak, de csak a közelebbi rokonokhoz, ismerősökhöz. Kosarába,
puttonyába a szülők, nagyszülők, keresztszülők teszik az ajándékaikat. A Mikulás
szavaltatja, énekelteti, kikérdezi a gyerekeket. Ha szükséges, „virgácsot” is ad, amit
a szülők jól látható helyre tesznek, hogy alkalomadtán figyelmeztessék a
Mikulásnak tett ígéretére. A Mikulást néhol ördög vagy krampusz is kíséri. A
Mikulás látogatása után teszik az ablakba a lábbelit a gyerekek. Egy nyugat-
dunántúli községben, Bükön, ahol még {7-221.} néhány évtizede a láncot csörgető
Miklós járt házról házra, ma az iskolában beöltöztetett piros ruhás Mikulást viszik
végig szekéren a falu utcáin. A csokoládéipar révén jellegzetes mintája alakult ki a
Mikulás-alakoskodóknak. Szokássá vált, hogy nemcsak az iskolákban, óvodákban,
hanem a szülők munkahelyein is ünnepségeket rendeznek ezen a napon. Egy mai
városi gyerek az említett helyeken kívül az áruházakban, üzletekben reklámcéllal
felöltöztetett Mikulásokkal is találkozhat. Az ajándékozás – akárcsak más
ünnepeken – ma már nemcsak édességekre szorítkozik.
Az időjárással kapcsolatban a bukovinai magyarok úgy tartják, hogy ilyenkor már
jön a havazás: „Miklós megrázta a szakállát” (Bosnyák S. 1977: 183). Baranyában
hasonlóan vélekednek, de azt is tartják, hogy a Miklós-napi időjárás mutatja meg a
karácsonyit.

DECEMBER 13. LUCA NAPJA

Kevés olyan jeles nap van, amelyhez annyi hiedelem és szokás kapcsolódna, mint
Luca napjához. Ez a nap éppúgy alkalmas volt termékenységvarázslásra, mint
házasság-, halál- és időjárásjóslásra, bizonyos női munkák tiltására, valamint a
lucaszék készítésére.
Akárcsak a téli ünnepkör más napjain, ilyenkor is jósoltak az első látogatóból a
várható állatszaporulatra. „Ha Luca reggelén férfi jár nálunk, akkor a szaporodás
bika lesz, s ha nő jár leghamarább nálunk, akkor a szaporodás ünő lesz. Luca nap
reggelén, mikor felkelünk, mindig várjuk, hogy ki jő leghamarább nálunk. Hogy a
báránykák nyőstények lesznek, s a borjúcskák ünőcskék lesznek, vaj bikák
lesznek” (Gyimes-völgy; Bosnyák S. 1982: 108).
E napon a cél elsődlegesen a tyúkok termékenységvarázslása volt. Ehhez
kapcsolódott a nők munkatilalma is. Országszerte úgy tartották, ha ezen a napon
fonnának vagy varrnának, akkor ezzel bevarrnák a tyúkok fenekét. A praktikák,
mágikus eljárások és szövegek a tyúkok szaporaságát, tojáshozamának növekedését
igyekeztek elősegíteni.
„Luca napján sok mindent megcsináltunk, hogy szerencsing legyik az
aprojószágho. Éjjel, 12 órakor megpiszkafáztuk a tyúkokat, hogy jól tojjanak. Ha
nem vót tojás, aszt montuk: Nem jól piszkafáztunk! Az ősszel eltett ágas-bogas,
újas tingirit (= tengeri, kukorica) Lucanapján reggel és karácson másnapján etettük
meg, hogy sok legyík belőlük, jól szaporoggyanak:
Pipi, pipi pipikéim,
Gyertek elő picikéim!
Fijas tingirimet adom,
Tik meg nekem tojást attok...
így hívogattam az eresz alá, a reggeli etetísre. Darált napraforgóval apró pogácsákat
sütöttünk, hogy a tyúkok sokat tojjanak. Legalább hét féle magot szórtunk nekik
Lucakor. Körbe szórtam nekik a tingirit, mikor etettem:
Szent Luca, abroncsba szórt kukorica!”
(Berettyóújfalu; Sándor M. 1976: 228)

{7-222.} 1. térkép. Az edénytörés szokásának alkalmai és elterjedése a magyar nyelvterületen

(Barna Gábor nyomán)
{7-223.} farsang: 19 = Tiszabecs (Szatmár m.) 39 – Dárnóc (Zemplén m.)
1 = Jászság 20 = Hodász (Szatmár m.) 40 = Tunyog (Szatmár m.)
2 = Tiszavárkony (Pest m.) 21 = Havad 41 = Berettyóújfalu (Bihar m.)
3 = Vezseny (Pest m.) 22 = Vajszíó (Baranya m.) 42 = Karcag (Szolnok m.)
4 = Tiszaföldvár (Szolnok 23 = Hirics (Baranya m.) 43 = Cibakháza (Szolnok m.)
m.) 44 = Szentes (Csongrád m.)
5 = Lajosmizse (Pest m.) keresztelő: 45 = Orosháza (Békés m.)
6 = Szeged (Csongrád m.) 24 = Nógrád m. 46 = Hódmezővásárhely
7 = Zenta (Bács-Bodrog 25 = Hosszúpályi (Bihar m.) (Csongrád m.)
m.) 26 = Hódmezővásárhely 47 = Sándorfalva (Csongrád m.)
8 = Hajdúhadház (Hajdú (Csongrád m.) 48 = Szeged-Alsóváros
m.) 27 = Topolya (Bács-Bodrog m.) (Csongrád m.)
9 = Szalárd (Bihar m.) 28 = Baranya m. 49 = Kiskunhalas (Pest m.)
10 = Radnót (Kis-Küküllő 50 = Igal (Somogy m.)
m.) lakodalom 51 = Szentliszló (Zala m.)
11 = Magyarózd (Alsó- 29 = Aha (Bars m.) 52 = Diósviszló (Baranya m.)
Fehér m.) 30 = Kocs (Esztergom m.) 53 = Gombos (Bács-Bodrog m.)
31 = Ipolyság (Nógrád m.) 54 = Kórágy (Szerém m.)
Luca-nap: 32 = Szokolya (Nógrád m.) 55 = Lázár (Alsó-Fehér m.)
12 = Abara (Zemplén m.) 33 = Tura (Pest m.) 56 = Magyarózd (Alsó-Fehér m.)
13 = Deregnyő (Zemplén 34 = Mátraderecske (Heves m.)
m.) 35 = Nagyvisnyó (Heves m.) disznóvágás:
14 = Bés (Ung m.) 36 = Putnok és Serényfalva 57 = Kunmadaras (Szolnok m.)
15 = Mokcsakerész (Ung (Gömör m.) 58 = Karcag (Szolnok m.)
m.) 37 = Balajt (Borsod m.) 59 = Szalárd (Bihar m.)
16 = Dobóruszka (Ung m.) 38 = Tornaújfalu (Abaúj-Torna 60 = Orosháza (Békés m.)
m.)
jelesebb névnap:
17 = Beregdaróc (Bereg
m.)
18 = Bodrogköz (Zemplén
m.)
Csuzán piszkavassal megérintették a tyúkokat és közben mondták: „Az én
{7-224.}
tyúkom tojj, tojj, tojj, a szomszédé kotkodát”, Kopácson pedig így szólt a
mondóka: „Tyúkom, tyúkom tojj tojást. A másé meg Koktokodácst!” (Lábadi
1988a: 304).
Országszerte ismert hiedelem volt, hogy ilyenkor a gazdasszony, „Aki soha
iletében nem lopott, Luca napján lop a szomszédtól egy marik szalmát s egy tojást,
beteszi a tojófészekbe s azt mongya:
A mi tyúkunk tojogájjon,
a szomszidé kotkodájjon!”
(Sándor M. 1976: 228)
Azért, hogy jó ülősek legyenek a tyúkok, a gazdasszonynak napközben ülnie vagy
feküdnie kellett. „Ülni kell a kuckóban, hogy sok kotlóstyúk legyen!” – tartották
Zagyvarékason (Pócs 1964: 147).
A Dunántúl egyes falvaiban a közelmúltig szokás volt a Luca-napi kotyolás.
Fiúgyerekek házról házra járva mondták, énekelték a termékenységvarázsló
mágikus szövegüket:
Luca-Luca kitty-kotty
Tojjanak a tiktyok, luggyok!
Kalbászunk olyan hosszi legyen, mint a falu hossza!
Szalonnájuk olyan vastag legyen, mint a mestergerenda!
Zsírjuk annyi legyen, mint kútba a víz!
 Pénzük annyi legyen, mint pelyvakutyóba a pelyva!
Lányok csöcse akkora legyen, mint a bugyogakorsó!
Lányok segge akkora legyen, mint a kemence szája!
Fejszéjek, fúrójuk úgy álljon a helibe, mint az én tököm a helibe!
Luca, Luca kitty-kotty tojjanak a tiktyok, luggyok!
(Bük, Vas m.; Tátrai Zs. gy. 1966)
A lucázók, kotyolók térdük alá szalmát tettek, amit azután a gazdasszony a tyúkok
alá vitt. Ha nem kaptak adományt, fenyegetőztek: „Egy csibéjük legyen, az is vak
legyen!”
Az Ipoly menti falvakban még az ötvenes években is jártak lucázni a fiúgyerekek.
Kelenyén a következő mondókával:
Acét hosztam keteknek,
Cin legyen tájjok,
Cin legyen kanájjok, villájok!
A tehenek bornyazzanak,
A disznók malacozzanak,
A zasszonyok fiazzonak!
Annyi verem buzájjok legyen,
Mint égen a csillag!
A tyukok meg igy heverjenek, e!
(Csáky 1987: 23–24)
{7-225.} A honti lucavers ehhez még szerencsés párválasztást is kíván:

Heverő legyen a tyukjok, ludjok,

bornyazzon meg a tehenjek,
csikozzon meg a lovok,
fiazzon meg az asszonyok,
vas legyen fazekok,
cin legyen tányérjok!
A lánnak szép mátkát,
a leginnek azok szerint,
Dicsértessék az Ur Jézus!
(Csáky 1987: 25)
A lucázó fiúknak azért is örültek, mert a hiedelem szerint, ha fiúgyermek érkezett
elsőnek a házhoz, „szerencse lett a tyukok körő”, ha azonban nő jött volna, a
tyúkok nem tojnak és nem hevernek meg. Sőt, attól is féltek, hogy egész évben
törni fognak a tányérok. Várdarócon a gyerekek kotyoltak. Ülve mondókát
mondtak:
Kitty-kotty, galagonya kettő,
Az én tököm is kettő,
Ugy álljon a fejsze a fába,
 Mint az én pöcsöm a lányba.
(Lábadi 1988a: 304)
A gazdasszony azért ültette le őket a konyhába, hogy a tyúkok jó ülősek legyenek.
Köszöntőjükért tojást kaptak ajándékba. Luca-napkor abroncsból etették a
tyúkokat, hogy szét ne széledjenek.
A női munkák egy részének tiltása a tyúkok termékenységvarázslásával volt
kapcsolatos, akárcsak az előírt munkák. Általában tollat fosztottak ezen a napon,
hogy a tyúkok könnyen tojjanak. Mindenfajta fejtő-, bontómunkát alkalmasnak
tartottak. Pándon tollat fosztottak és babot fejtettek. Luca-napkor tilalmas munkák
voltak még – a varráson, fonáson kívül – a mosás, lúgozás, kenyérsütés. A
Tápióságon azért nem mostak, mert attól féltek, hogy aki ezt megszegi, kővé válik.
Az Ipoly menti falvakban pedig azért nem sütöttek kenyeret, mert „Luca ráüt a
lapátra oszt összenyomta a kenyeret. Lepinyt köllött neki sütni” (Csáky 1987: 26).
Ugyancsak az Ipoly mentén úgy hitték, ha fon valaki ezen a napon, „Luca maj
beveti orsojját a kemencébe!”
Luca napját gonoszjáró napnak tartották az egész magyar nyelvterületen, ezért
különösen védekezni kellett a boszorkányok rontása ellen.
A Tápió vidékén is fokhagymával védekeztek a rossz, ártó hatalmak ellen. Az ólak
ajtajaira keresztet rajzoltak, miközben mondták: „Luca, Luca távol légy!” (Barna
1985b: 743). Tápiószentmártonban nem a Lucától, hanem a boszorkányoktól óvták
az állatokat. Az Ipoly menti falvakban a boszorkányok rontása ellen úgy
védekeztek, hogy megfokhagymázták az állatok fejét, az istálló ajtaját, eléje meg
hamut szórtak, hogy a macska képében járó boszorkány nyomait felszedhessék.
Lefekvés előtt mindenkinek fokhagymát kellett nyelnie. A söprűket eltették,
nehogy a boszorkányok azon nyargaljanak a Gellért-hegyre. Kelenyén az ólajtót
dörzsölték fokhagymával a boszorkányok {7-226.} ellen. Pereszlényben a ház ajtaját,
miközben mondták: „Űzd el Isten a házunk tájáró a zördögöt” (Csáky 1987: 28).
Ipolyvarbón fokhagymás kenyeret ettek, hogy a boszorkányok ne menjenek be a
házba.
Általában tiltották ezen a napon a kölcsönadást. A Csallóközben sem adtak ki
semmit se a házból Luca-napkor, nehogy a boszorkány kezére kerülve bajt hozzon
a házra. Jánoshidán általános hiedelem szerint Luca napján kísértet jár, ezt nevezik
lucadisznónak. A lucadisznó gyermekijesztőkben is előfordul. Azzal ijesztgették a
rossz gyereket. hogy elviszi a lucadisznó. A lucadisznó az állat alakú kísértetekkel
hozható kapcsolatba, és a felvidéki szlovák, morva néphitből átvett hiedelemalak
(Barna 1974: 89–90). Alkalmas volt a nap rontásra is, aki a másik tehenétől el
akarta venni a tejhasznot, ezen az éjjelen titokban megfejte a szomszéd tehenét, és a
keresztútra vitte a tejet.
Jósló, varázsló eljárások között szerepel Luca-napkor is a tollaspogácsa, ún.
lucapogácsa készítése (ha Pál-napkor sütik, pálpogácsának nevezik). A jósló
eljárás lényege az, hogy akinek sütés közben a pogácsáján a toll megperzselődik,
annak közeli halált jelez. Főleg a Dél-Alföldön ismerték ezt a hiedelmet.
Lucapogácsával jósoltak a jövendőbelire, úgy, hogy belesütöttek cédulán egy-egy
férfinevet. Luca napján sok egyéb házasságjósló eljárás volt az egész magyar
nyelvterületen. A Drávaszögben a szemétdombra állva hallgatóztak, s ahonnan a
kutyaugatást vagy kakaskukorékolást hallották, úgy vélték, abból az irányból jön
majd az a legény, aki őket elveszi feleségül. Gombócot is főztek. A gombócba
férfineveket rejtettek cédulára írva, s amelyik a leghamarabb feljött, úgy vélték,
hogy abban a gombócban rejtőzik a jövendőbeli neve. Ahol több lány volt a
családban, úgy jósoltak, például a Drávaszögben, hogy a saját neveiket tették a
gombócba. Amelyiké legelőször jött fel, az megy elsőként férjhez. A jósló, varázsló
eljárások többségét Luca és karácsony között kellett elvégezni. Így az almával való
jóslást: Kelenyén minden nap haraptak belőle egy darabkát, majd a maradékkal az
éjféli misére mentek, s úgy vélték, akivel elsőnek találkoznak, olyan nevű lesz a
férjük. Ugyancsak a névre tudakozódás másik módja az ún. lucacédula.
Általánosan ismert eljárás szerint a cédulákra férfineveket írnak, abból minden nap
egyet tűzbe vetnek, s ami karácsonyra utoljára marad, az lesz a jövendőbeli neve. A
pereszlényi lányok 12 cédulát írtak, és Luca-nap után kezdték tűzbe vetni.
Lucakor is, akárcsak Katalin-, András- és Borbála-napkor, sokfelé szokás volt,
hogy gallyakat vízbe tettek, s ha karácsonyra kizöldült, a leány közeli
férjhezmenetelét jósolta. Zsérén a lányok somgallyat tettek a vízbe, hogy
karácsonyra kizöldüljön. Ezt magukkal vitték az éjféli misére, utána titokban
megérintették azt a legényt, akit ily módon is igyekeztek magukhoz kötni.
Luca-napkor vetették el az ún. lucabúzát, ha karácsonyra szépen kizöldül, a
következő esztendőre jó termést jósol. A lucabúzának különféle változatai
ismertek. A Szerémségben 2–3 marék búzát vetnek el egy kis tányérba, a közepébe
mécsest tesznek, olajat béllel, ami karácsonytól vízkeresztig ég. Karácsonyig
kizöldül. Pacséron karácsonykor megnyírták a lucabúzát és szalaggal átkötötték.
Székelykevén 12 szemet vetettek. Karácsony után a baromfinak adják. Újabban a
temetőkbe is visznek lucabúzát. A Csallóközben egy tál vízbe tették a
búzaszemeket, ez karácsonyra kicsírázott. Ezután tálra tették, hogy olyan gazdag
legyen a termés, mint a kicsírázott gabona. A sarjak nagyságából a következő év
termésére következtettek.
Luca napján kezdték fonni az ún. lucasugarat (= ostort) karácsony estéjéig. Akkor
{7-227.} ezzel pattogtattak. Várkonyban azt tartották, ezzel könnyen lehet kezelni az
igavonó állatokat.
Az időjárásjósló praktikák ideje ugyancsak a Lucától karácsonyig terjedő
időszakban volt. Közismert az ún. lucakalendárium, mikor a Luca és karácsony
közti tizenkét nap időjárásából jósolnak az elkövetkező tizenkét hónap időjárására.
Hasonlóan közismert a hagymakalendárium. Tizenkét besózott hagymalevél
segítségével igyekeznek megjósolni a következő év havonkénti csapadékosságát,
illetve szárazságát, attól függően, hogy a hagymalevél átnedvesedett-e.
A boszorkányok felismerésére készült az ún. lucaszék, melyet ugyancsak Luca-
naptól karácsonyig kellett elkészíteni. „Luca-naptól karácsonyig csinálták a
lucaszéket, vasnak nem volt szabad benne lenni. Kerek szék, három három lábbal.
Azt elvitték a templomba, ha készítője ráállt, meglátta róla ki a boszorkány a
templomban. A boszorkányoknak szarvuk volt, de azt csak a lucaszékről lehetett
látni” (Kémes, Baranya m.; Zentai T. 1983: 126). Ha valami munka nehezen
készül, azt mondják: „Na ez es olyan nehezen készül, mint a lucaszéke”
(Magyarfalu, Moldva; Bosnyák S. 1980: 127). Pereszlényben a lucaszék kilencféle
fából: kökény-, boróka-, jávor-, körte-, som-, jegenyefenyő-, akác-, cser- és
rózsafából készült. Szöget nem lehetett beleverni, az ékeket bükkfából faragták. Az
éjféli misén kellett ráállni, hogy meglássák a boszorkányokat, utána nyomban el
kellett égetni, mert elverték vóna a boszorkányok. Ipolyvarbón a lucaszék
tulajdonosa mákot vitt magával az éjféli misére, hogy hazafelé elszórja, ellenkező
esetben „szétszaggatták vóna a boszorkányok” (Csáky 1987: 28). A Középső-Ipoly
mentén mindig a templom ajtajába tették a lucaszéket, s onnan figyelték a
boszorkányokat. Ipolykeszin a keresztúton is ráálltak a lucaszékre, mert itt
gyülekeztek a boszorkányok. Lucaszéket a Drávaszögben is készítettek. A legény
mákot szórt, nehogy a boszorkányok utolérjék. Sepsén, hazatérve fokhagymát
dugott a kulcslyukba, kést vágott a bal ajtófélfába, és keresztbe állította a söprűt.
A Drávaszögben úgy tartották, hogy a lucaszékhez hasonlóan meg lehet tudakolni,
hogy ki a boszorkány, ha lucainget készítenek. Luca-naptól karácsonyig kellett ezt
is elkészíteni, s – hasonlóan a lucaszékhez – a karácsonyi éjféli misén láthatták meg
ebben a boszorkányt.
A Luca-napi szokások közt meg kell emlékeznünk a Luca-napi alakoskodásról. A
Csallóközben és Nyitra vidékén élő népszokásként is megfigyelhető volt a
közelmúltban, hogy fehér lepelbe öltözött legények, esetleg lányok, asszonyok,
arcukat belisztezik, vagy fehér tüllkendőt tesznek, hogy felismerhetetlenek
legyenek. Lisztbe mártott tollseprűvel sepregetnek. Egyes helyeken a lányokhoz
jártak, másutt a gyerekeket ijesztgették. Az Ipoly menti falvakban a fonóházakat
keresték fel. Volt, ahol a tyúkokat is megpiszkálták. Egyedül vagy többen jártak. A
Luca néha büntet, néha ajándékoz. A Csallóközben a Luca csak férfi lehetett,
fehérbe öltözött, nem volt szabad megszólalnia. Söprűt vagy meszelőt vitt magával.
Mímelték a meszelést, söprést, a háziak arcát is „meszelték”, hogy ne legyenek
kiütésesek. Az arcukat fátyolszerű anyaggal takarták be. Balonyban Luca napján
járt a „szalmatörök”. Alacsony, kitömött hasú ember. A beregi Tiszaháton fiúk,
lányok „luccának” öltöztek. Bekormozott arccal, ócska ruhadarabokban mentek az
ismerős házakhoz. Megkergették őket és igyekeztek kideríteni a kilétüket.
Lucatököt is készítenek. Szem-, orr- és szájnyílást csinálnak a tökön, belülről
gyertyával kivilágítják és az ablakhoz teszik, hogy a házban lévőket megijesszék. A
Szerémségben a lányok öltöznek Lucának – fehér lepedővel leterítve, fehér
szoknyában, az arcuk elé szitát {7-228.} borítva, hogy ne ismerjék fel őket. Kikérdezik
a gyerekeket, megimádkoztatják őket. Aki jó, ajándékot kap, diót, mogyorót, a
többit meszelővel, fakanállal ijesztgetik. Kókán a Luca-alakoskodók fehér ruhába
öltözött fiatal asszonyok, a gyerekeket ijesztgették. Utána is mondták nekik: „Jön a
Luca, elvisz!” (Barna 1985b: 743).
Luca-napi tréfaként a legények kicserélik a kapukat, a tetőre viszik a szekeret
szétszedve, és ott ismét összerakják, a gazdák bosszúságára. Galgamácsán ezt
általában a lányos házakkal tették meg, de bosszúból vagy haragból is bekötötték,
leemelték a kaput, a kútba dobálták a szétszedett szekereket.

DECEMBER 21. TAMÁS NAPJA

E naphoz néhol férjjósló praktikák kapcsolódnak. Többnyire azonban arról
nevezetes, hogy ilyenkor ölik a disznót. Az ekkor vágott disznónak tamásháj a
neve. Kelések gyógyítására találták alkalmasnak. Medvesalján úgy tartották, hogy
az ezen a napon vágott disznó sózott vérét el kell tenni, mert alkalmas a köszvény
gyógyítására (Kotics 1986: 34). A Mura-vidéken úgy hitték, aki ezen a napon
disznót öl, annak minden évben le kell vágnia valamit, mert Tamás öl, elpusztítja
valamelyik állatát.

ADVENT
Advent a karácsonyi előkészület négyhetes időszaka. A katolikus egyház eredetileg
minden héten szerdán, pénteken böjtöt, szombaton a hústól való tartózkodást
rendelte el. A vallási előkészületeket a böjtön kívül a hajnali misék, roráték
jelentették.
Az advent időszakában tilos volt a zajos mulatság, tánc, lakodalom.
Ez az időszak olyan jeles napokat foglal magában, mint András (nov. 30.), Borbála
(dec. 4.), Miklós (dec. 6.) és Luca (dec. 13.), melyekhez termékenységvarázslás,
termés-, időjárás-, férj-, sőt haláljóslás is kapcsolódott. Az volt a cél, hogy mágikus
módon segítsék elő a következő esztendő sikerét mind a földművelésben,
állattartásban, mind pedig az emberek egyéni életében.
Hozzátartozott ehhez a gonosz, rossz szellemek, a boszorkányok elhárítására,
elűzésére vonatkozó számtalan eljárás is, például Luca-napkor.
Az advent időszakában szerveződtek és készültek fel a betlehemesek, kántálók,
ostyahordók és egyéb karácsonyi játékok előadói. Némely vidéken már advent
idején megkezdődött a kántálás és a betlehemezés.
KARÁCSONYI KÁNTÁLÁS
A karácsonyi, többnyire énekes, esetleg verses köszöntőt általában kántálásnak
nevezték, de néhol kóringyálás, pászlizás, mendikálás, angyali vigasság néven
emlegették.
A köszöntők karácsonyi énekeket énekelve járták végig a falut. Engedélykérés után
az ablak alatt vagy a házban énekeltek egy vagy több éneket. Ezután valamilyen
ajándékot kaptak, melyet megköszönve mentek tovább. Különböző korcsoportok
jártak köszönteni, kántálni, általában délben kezdtek járni a gyerekek, majd délután
a fiatalok és {7-229.} késő este a házas emberek. Újabban sok helyen már csak a
cigányok járnak kántálni alamizsnagyűjtés céljából.
A kántáló énekek közül a legrégebbi réteghez tartozik a „Csordapásztorok...”
kezdetű, melynek első ismert alakja a Cantus Catholici 1651-es egyházi
énekgyűjteményben is szerepel. Az ismertebb énekek közül ugyancsak ebben a
gyűjteményben jelentek meg a „Mennyből jövök tihozzátok...” és a „Betlehem,
betlehem a te határidban...” kezdetű énekek is. Kedveltek a „Mennyből az
angyal...” és a „Pásztorok keljünk fel...” kezdősorú karácsonyi énekek, melyek 18.
századi énekeskönyvekben szerepelnek már.
Egy falun belül is különböző lehetett a kántálók repertoárja. A karácsonyi
énekekhez jókívánságokat tolmácsoló versek és adománykérő rigmusok is
kapcsolódhattak.
A kántálás szokásának hallatlanul gazdag anyagából idézünk néhány helyi példát.
Szeged környékén advent estéin jártak ketten-hárman a gyerekek házról házra.
Megkérdezték: „Szabad-e kántálni?”, vagy „Dícsértessék a Jézus Krisztus,
möghallgatik-e az angyali vigasságot?” Engedély után elkezdik:
Avé Marija,
Gracija pléna!
Így üdvözlé Máriját
Krisztusnak választott anyját.

Együttünk mink kántálni, kántálni,

Nem köl münket bántani, bántani.
Aggyanak egy darab kóbászt
Mink is husztunk fülit, farkát.
Eregy szógáló nézd mög azt a pujkát
Nem vákta é el a gujány a nyakát?
Hallom hogy zörgetik a kúcsot, pézt akarnak anni
Ha huszast annak e se fogjuk vönni.
(Kálmány 1881–1891: I. 97)
A dél-nyírségi falvakban 5–10 gyerek áll össze egy csoportba. December 24-én
délben kezdik. Egyházi karácsonyi énekeket énekelnek, a „Csordapásztorok midőn
betlehembe...”, „Mennyből az angyal...”, „Pásztorok, pásztorok...” kezdetűeket.
Mielőtt megkapják az adományt, esetleg a következő verset mondják:
Én kis morzsa gyenge rózsa,
Nem jártam még iskolába,
Mégis tudom azt a verset,
Kis Jézuska ma született
Jászolba.
(Kapros 1968: 221)
A kántálásért a gyerekek, fiúk, lányok régen diót, almát, bélest, perecet, madár
alakú kalácsot kaptak, amit tarisznyába, zsákba gyűjtöttek. Az utóbbi időben pénzt
is kapnak. Szénát szórtak az ablak alá, hogy a gyerekek azon kántáljanak. Ezt a
szénát azután a tyúkólba vitték, hogy a tyúkok jobban tojjanak.
{7-230.} Kántálni jártak a fiatalok, sőt házasok is, de ez utóbbiak késő este.
Az Ipoly menti falvakban a gyerekek jártak kántálni az ablakok alá. Kelenyén a
hatvanas években már csak a rokonok, szomszédok ablaka alá mentek, másutt meg
egy darabig még cigánygyerekek jártak. Kalácsot, aszalt szilvát kaptak a háziaktól.
Az ének után tréfás párbeszéd zajlott le a háziak és a gyerekek között, például
Pereszlényben:
– Hányan vattok?
– Hatan.
– No hát annyifelé szalaggyatok!
Kelenyén a kántálók a „Mennyből az angyal...” kezdetű éneket énekelték, a
kisebbek pedig a következőt:
Mikor én kis gyermecske vótam,
Juhok után jártam,
Egy piros almácskát találtam,
Aszt is az istenkének szántam,
Szájjon erre a házra
Az Isten áldása,
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Ipolynagyfalun a kisebbek verse az alábbi volt:
Én kicsike vagyok,
A fogajim nagyok,
Megtöröm a diót,
Csak sokat aggyatok!
(Csáky 1987: 53–54)
Erdélyben és a bukovinai székelyek között is kedvelt karácsonyi kántáló ének a
„Paradicsom közepibe...” kezdetű. Szépkenyerűszentmártonban a gyerekek három
óra tájban mennek kántálni, a felnőttek este hattól éjfélig. A gyerekek az ablak alatt
kint énekelnek, a felnőtteket, ha kint is énekeltek, behívják és megkínálják. Az
ének előtt beköszöntőt mondanak. A gyerekek az alábbit:
Áldom, magasztalom seregeknek urát,
hogy megadta élnünk ez karácsony napját.
Áldjo meg az Isten e háznak gazdáját,
kedves gazdasszonyát és minden családját!
Boldog karácsonyi ünnepeket kivánunk.
A felnőttek pedig a következőket mondják:
Adjon isten sokakat,
sok karácsony napokat,
búzát, bort eleget,
az üvegnek feneket,
{7-231.} hogy ihassunk eleget,
biket, bakot, barackot,
szőrőstökű malacot.
Boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk!
Az énekük az alábbi

1. Paradicsom közepibe
aranyszőnyeg leteritve.

2. Rengő bőcső rejá tíve,

benne fekszik az Úr Jézus.

3. Az Úr Jézus Isten Fija,

jobb kezébe aranyalma.
4. Bal këzibe aranyvessző,
fël-fëlhajtja, mëgzúdítja.

5. Zúg az erdő, cseng a mező,

a madarak fütyeregnek.
 6. Az angyalok énekelnek,
az emberek innepelnek.

7. Nem láttam én szebb gyümölcsfát,

{7-232.}
mint a Jézus keresztfáját.

8. Piros vérrel virágozik,

Szentlélekkel gyümölcsözik.
(MNT II. 508. sz.)
A kánták, karácsonyi rigmusok néha csak a várt adományról szólnak. Andódról
való a közismert ének alábbi változata:
Kiskarácsony, nagykarácsony,
Kisült-e már a kalácsom,
Ha kisült már, adják ide,
Mer én azér gyüttem ide,
Ha nem sült ki én nem várom,
Mert igen fázik a lábom.
(Kósa 1979b: 212)
Az erdélyi falvakban karácsonykor többnapos tánc volt, melynek az ünnepélyes
bevezetését jelentette a kántálás, majd folytatódott az Istvánok, Jánosok
köszöntésével, a névnapi kántálással.
Kalotaszeg-szerte karácsonykor négynapos tánc volt. Karácsony szombatján (dec.
24-én), december 25–26-án és aprószentek napján, december 28-án. Karácsony
szombatján kántálással kezdődött az ünnep. Első nap reggelén az istentisztelet után
már megkezdődött a tánc a templom előtt és a lányhívogatás. Az erre a feladatra
választott legények sorra meghívták a lányokat. Első ünnep délutánján kezdődött a
régen négy-, újabban háromnapos tánc. 25–26-ra és 26–27-re virradó éjszaka járnak
Kalotaszeg falvaiban Istvánt és Jánost köszönteni. Aprószentek napján zárult
azután a zenészek hazakísérésével a karácsonyi ünnep. Magyarózdon az ünnep első
napján a falu muzsikusai zenés kántálóval járták végig a falut, kalácsot gyűjtöttek.
A legények pedig a lányos házaktól gyűjtötték a pecsenyét, kolbászt a karácsonyi
mulatságra, a táncházba. Karácsony másodnapjától kezdődött a tánc. A lányok
ilyenkor adták a legények kalapjára a bokrétát. Külön tánca volt a gyermekeknek, a
gyermektánc, amit csak karácsonykor engedélyeztek.

BETLEHEMEZÉS
A legnépszerűbb karácsonyi szokás a magyar nyelvterületen a betlehemezés volt.
Nagyobb előkészületet, betanulást igénylő dramatikus játék, melynek több táji
típusa is kialakult. A játéknak általában több szereplője van. Egyes változataiban
bábok is szerepelnek, ez az ún. bábtáncoltató betlehemezés. A betlehemezés fő
kelléke a jászol vagy templom alakú betlehem. A betlehemezés főbb jelenetei
lehetnek az ún. szálláskeresés: József és Mária szállást keresnek, de nem fogadják
be őket, a király, gazdag ember, vagy a kovács végül az istállóba küldi őket. A
következő jelenetben az angyal a pásztorokat Betlehembe vezeti. Költögeti a
mezőn alvó pásztorokat, akik azután ajándékaikkal az {7-233.} újszülött Jézushoz
mennek. A betlehemezés része lehet az ún. Heródes játék is. Ebben a jelenetben a
napkeleti bölcsek találkoznak Heródessel, majd az angyallal, aki figyelmezteti a
bölcseket, hogy kerüljék el Heródest. A napkeleti bölcsek látogatását mutatja be
Jézusnál, és Heródes haragját, esetleg a betlehemi gyermekgyilkosságról is szól.
A betlehemezés fontos részét képezi a pásztorok évődése az öreg és süket
pásztorral. A betlehemezés egyes jeleneteit gyakran önállósulva, külön szokásként
adták elő. Így például a szálláskeresést az advent időszakában, a Heródes-jelenetet
vízkeresztkor. Gyakran jártak házról házra csak a pásztorok tréfás jelenetével. A
Magyar Népzene Tára a betlehemes játékokat négy fő típusba sorolta: I. erdélyi, II.
alföldi és felső-tiszai, III. dunántúli, IV. felföldi. Az erdélyi típusban az angyalon,
pásztorokon kívül szerepel Szűz Mária, Szent József, a király szolgája. Ebben a
változatban jellegzetes jelenet a szálláskeresés. Az alföldi és felső-tiszai típusban az
angyalokon, pásztorokon kívül betyár vagy huszár szerepel. Jellegzetes része a
cselekménynek a perselyezés. A dunántúli változatokban a pásztorok jelenete a
játék központi része. A felföldi típusban az angyalon, pásztorokon kívül a
Gubónak, Jakabnak, Kecskésnek nevezett figura tűnik fel.
Az erdélyi típus előadása különösen nagy előkészületet, betanulást igényelt. A
szereplők feladatuknak megfelelő jelmezeket viseltek. Felnőtt férfiak játszották,
kivéve az angyal és Mária szerepét, amit jó hangú gyerekre bíztak.
Az andrásfalvi betlehemesek bekéredzkedés után karácsonyi éneket énekelnek,
majd a szálláskeresés történetét. Ezután a Király behozza a betlehemet és
beköszöntő verset mond. Utána lép be József, és párbeszéddel, énekkel folytatódik
a szálláskeresés története. E jelenet után következik a pásztorok ébresztése,
ajándékvitele, az Öreg csobánnal folytatott párbeszéde. A pásztorok énekelnek,
táncra kerekednek, majd célzásokat tesznek az adományra. Végül énekkel
távoznak:
Serkenj, lelkem, mély álmodból, vigyázz magadra
Mert ma urad jött a világra, szép váltságodra.
Drága kincset hoz magával orvoslásodra.
(Sebestyén Á. 1972: 124)
Az alföldi típus egyik változata a konyári betlehemezés. A szereplői: Heródes,
juhász, öreg juhász, betyár és az angyalok. A Heródest alakító legény kér
bebocsátást. Együtt éneklik a „Mennyből az angyal” kezdetű karácsonyi dalt, majd
a betyár bemutatkozása következik. A játék a pásztorok ébresztésével, az
ajándékvitellel, a pásztorok évődésével folytatódik. Búcsúzó ének és
áldáskívánások után távoznak. A betyár versének részletében emlegeti a perselyt.
A dunántúli változatban a szereplők gyakran antikizáló neveket viselnek, például a
nagymizdói (Vas m.) változatban Titeris, Maksus a két pásztor, a harmadik, az öreg
neve Koredob. Rajtuk kívül még egy szereplője van a betlehemesnek, az Angyal. A
pásztorjelenet után közösen éneklik az adománykérést:

1. Ó, ó, ó, háromesztendős tokló,
vöröshajma, egy kis só a bográcsban volna jó,
ó, ó, ó!
{7-234.} 2. I, i, i,
az kalács mindennapi.
Hogyha adna valaki,
úgy lehetne jólakni,
i, i, i.

3. É, é, é.
egy korsó bor emellé.
Torkainkat megkenné,
nem lehetne jobb enné,
é, é, é.

4. A, a, a,
kolbász ide, szalonna,
Pásztoroknak jó volna,
gazdasszony ha anna,
jó volna!
(MNT II. 361. sz.)
A felföldi típus változatai az Ipoly mentiek. Az Ipoly menti falvakban mindenütt
szokás volt a betlehemezés, ma azonban már csak töredékesen emlékeznek vissza
rá. Kelenyén és Ipolyfödémesen még a hatvanas években is betlehemeztek a
cigányok, de ez már egy leegyszerűsödött változat volt. Az Alsó-Ipoly menti
betlehemezésnek 5 szereplője volt. A Kubó tréfás, nevettető bojtárnak öltözött
figura. Szakállas volt, kifordított báránybőr kucsmát viselt és ködmönfélét, vállán
hátizsákot, kezében botot. A többiek fehér rojtos, bő szárú gatyában, piros
szalaggal átkötött ingben mentek, a fejükön papírból készült püspöksüveg, a
kezükben csörgősbot volt. A betlehemvivő nyakszíjon hordta a betlehemet.
Engedélykérés után – a Kubót kivéve – bementek a házba, meggyújtottak két
gyertyát a betlehem előtt. Karácsonyi énekeket énekeltek, a csörgősbottal adva meg
az ütemet. A karácsonyi ének után kiszóltak a Kubónak, akivel megkezdődött a
tréfás párbeszéd:
Vezető: – Kubó! Voltál Betlehembe?
{7-235.} Kubó: – Hol a tehenbe?
Vezető: – Kubó tudsz keresztet vetni?
Kubó: – Mit kereket vetni? (próbálgatja a kerékvetést).
Ipolyvarbón karácsonynap előestéjén járt a két angyal, öregapó, és aki a betlehemet
vitte. Csizmában voltak, kifordított báránybőr sapkát viseltek. A betlehemet
deszkából készítették. A jászol mellé szalmát is tettek, s a betlehemet
szentképekkel díszítették. Engedélykérés után az alábbi köszöntőt mondták:
Eggy nagy vigaságos örömöt hirdetek,
Mer a Krisztus Jézus szűztől született.
Mennyei királyunk kösztünk megjelenik,
Aki jövendöltetik.
Majd a közismert „Pásztorok keljünk fel...” kezdetű éneket énekelték. Tréfás
párbeszédre is sor került, a szobába szólították az öreget:
– No, gyűjj be te öreg!
– Jaj fijajim de nagy finyességet látok!
– Betlehem az öregapó!
– Be-he-he?
– Nem be-he-he, Betlehem!
Végül adománykérő éneket énekeltek:
Kolbász, odal, szalonna,
Pásztoroknak jó vóna.
Ó, ó, ó, É, é, é,
A kenyér mindennapi,
A kalács csak ünnepi,
Úgy lehetnye jóllaknyi,
Hotyha anna valaki.

Ó, ó, ó, háromesztendős toklyó,
A bográcsba vóna jó,
Abba vóna hagyma, só,
É, é, é, ety kulacs bor amellé.
Kolbász, oldal szalonna,
 Pásztoroknak jó vóna.
É, é, é, a kenyér mindennapi.
Kolbászt, szalonnát, kalácsot kaptak, majd boldog ünnepeket kívánva mentek
tovább (Csáky 1987: 38–39).
A betlehemezés változata a bábtáncoltató betlehemezés, mely a Balaton környékén,
a Felső-Tisza-vidéken és Esztergom környékén, de szórványosan másutt is
előfordul. A templom vagy jászol alakú betlehemben mozgatják az angyalt,
ördögöt, Heródest, pásztorokat, halált, adománygyűjtőt stb. megjelenítő figurákat.
A betlehemezésből kivált jeleneteket is főként advent és karácsony idején játszották
el. Egyik változatát bölcsőskének, bölcsőjárásnak nevezik. Szereplői – egy fiú
kivételével, {7-236.} aki József szerepét játssza – mind lányok. A Máriát alakító lány
bölcsőt visz magával. Pereszlényben (Hont m.) az alábbi éneket énekelték:

1. Midőn a Szűz bepólyázza gyermekét, gyermekét,

örömében így kezdé el énekét, énekét:
2. – Ó, én szerelmes magzatom,
buj-buj-buj, buj-buj-buj,
aludj, szívemnek öröme,
csuj-csuj-csuj, csuj-csuj-csuj!

3. – Nem alhatok, édesanyám,

jaj-jaj-jaj, jaj-jaj-jaj,
mert érkezett a szívemre
baj-baj-baj, baj-baj-baj.

4. – Mi bajod hát, ó gyönyörü

Jézusom, Jézusom?
Mondd meg nekem, te anyádnak,
Krisztusom, Krisztusom!

5. – Látod, anyám, az egeket

elhagytam, elhagytam,
és egy rongyos istállóba
szállottam, szállottam.
(MNT II. 507. sz.)
A bölcsőjárás a szálláskeresés-jelenet változata.
A szálláskeresés mint a paraszti ájtatosság egyik megnyilvánulása Szentcsalád-
járás néven ismert a magyar nyelvterületen. Karácsony előtt kilenc napon át
általában egymáshoz közel lakó család viszi egymáshoz a szentképet vagy szobrot.
Énekelnek, imádkoznak, és másnap reggelig a háznál hagyják a képet vagy a
szobrot. Jellegzetes énekük első versszaka:

1. Szállást keres a szent család, de senki sincs, ki helyet ád.

Nincsen, aki befogadja őt, ki égnek s földnek Ura.
{7-237.} (Olaszfa, Vas m.; MNT II. 351. sz.)

A betlehemezésből önállósult pásztorjelenet dunántúli változatára példa a

vasszilvágyi pásztorozás. Az 1960-as évek végén egy szegényebb, többgyerekes
család három, tíz éven felüli fiaiból kerültek ki a szokás szereplői. Rossz ruhákat,
bundát vettek magukra. Engedélyt kértek a háziaktól, hogy lehet-e pásztorozni. Ha
megkapták, az egyikük bement és elkezdte:
Hopp taljás jó estét kedves házigazda,
Tericcse asztalát fehér abroszával.
Nem tuggya miféle pásztorok lepik meg a házát.
Hű posztor a helyem!
Bemegy a második:
Hopp taljás jó estét kedves házigazda
Hol az a szitykes, szutykos szolgáló leánya?
Később jöttem vóna, kurugla már egybeégett vóna!
Hű posztor a helyem!
Végül bemegy a harmadik is:
Hopp taljás jóestét kedves házigazda
Akkorát zikkentem, zökkentem a kentek ajtajába,
Ha hat mázsa lelkem lett vóna még az is kipottyant vóna.
Hű posztor a helyem!
Ezután együtt énekelték:
Elaluttunk az erdőbe,
Üzenet jött a fülünkbe,
A madarak énekeltek,
A vadak meg zengedeztek,
Hideg télbe, meleg nyárba.
{7-238.} Köpüljünk a Jézuskának tejecskét, vajacskát.
Főzzünk neki lisztecskét, darakását.
Jobb ez a gazda, mint a másik
Jól tartott bennünket
Sonkával, szalonnával,
 Sonka, kolbász, szalonna,
pásztoroknak jó volna,
ha a gazda nyújtana,
Egy icce bor melléje,
Pásztoroknak köllene.
ha a gazda töltene.
Ezután boldog karácsonyi ünnepeket kívánva az adományok átvétele után
továbbmentek (Tátrai Zs. gy. 1966).
Lukácsházán a pásztorok tréfás álmaikkal szórakoztatták a hallgatóságot:
– Hű pajtás mit álmottál?
– Mit álmottam? Azt álmottam, akkora szunyogot láttam, hogy két betyár vitte
vasdurungon és a hátsó kérdezte az elsőtől: Komám megvagy? (Tátrai Zs. gy.
1966).

OSTYAHORDÁS
Többnyire karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte a kántortanító az iskolás
gyerekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Ennek fejében a
családok a tanító számára lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb. adtak. Az ostya
a karácsonyi vacsora fontos része volt, melyet sok helyen mézzel, borssal,
fokhagymával együtt ettek, sőt az állatoknak is adták egészségvarázsló céllal.
Az Ipoly menti falvakban legtovább élő népszokás volt a karácsonyi ostyahordás.
A negyvenes években a kántortanító megsüttette vagy megsütötte az ostyát, a
gyerekekkel szétküldözgette, amiért cserébe lisztet, babot, kolbászt és más élelmet
kapott. Pereszlényben az ostyahordók az alábbi köszöntővel vitték az ostyát:
Ádám első atyánk dicső szent ünnepét,
Akik megélhették karácsony szent bőjtjét
Élhessék vígan Krisztus születését!
E kis ajándékot hosztam szeretettel.
Igaz becsülettel,
Ahogy a kis Jézusnak vitték a báránykát,
Mi is azonképp horgyuk a szent ostyát.
Kedves tanítónknak ő engedelméből
Kivánunk mi békét tiszta szívünkből.
(Csáky 1987: 40)
 14. ábra. Molnárkalács-sütővas mintái: a-b) Kalonda (Nógrád m.). (Bődi Erzsébet nyomán)
A gyerekek pénzt vagy cukorkát kaptak. Az Ipolyhídvégi köszöntő így hangzott:
Mikor az úr Jézus világra született,
{7-239.}
Először is mihozzánk hasonló gyerek lett,
Mint mennyei mester tanított sok jóra,
Most az ostyaszínbe testét nekünk aggya.

Hoszták a pásztorok sajtot, báránykákot,

Mi is azonképp horgyuk az ostyákot
Szájjon erre a házra
Az Isten áldása.
(Csáky 1987: 40)

15. ábra. Molnárkalács-sütővas mintái: a) Pinc (Nógrád m.); b) Debrecen (Hajdú m.). (Bődi
Erzsébet nyomán)
A Tápió mente néhány falujában is szokás volt az ostyahordás. Mendén az
{7-240.}
ostyát a kántor vagy a felesége sütötte. Karácsony előtti héten a gyerekek vitték
szét. Többszínü ostyát is sütöttek, fehéret, zöldet, pirosat, sárgát. Ostyahordó
versük:
Öröm és békesség legyen ura e háznak,
mit isten angyala mondván pásztoroknak,
Én is pásztorként hoztam az ostyákat,
Fehér ostya jelzi Krisztus tisztaságát,
a zöld szín az ő ártatlanságát,
{7-241.} Piros, érettünk szent vére hullását,
Sárga, keserű poharát és halálát,
Ezeket mondván, az Urnak nagy hálákat mondok
 és boldog ünnepeket kívánok!
(Barna 1985b: 747)

16. ábra. Molnárkalács-sütővas mintái: a) Kalonda (Nógrád m.); b) Hegymeg (Gömör m.).
(Bődi Erzsébet nyomán)
A kosárból kivették a háziak az ostyákat, és helyébe rakták az adományaikat a
kántornak, lisztet, kolbászt, babot, bort, esetleg pénzt. A széthordásért a gyerekek
pár fillért kaptak. Nemesviden, Somogy megyében a mendeihez hasonlóan színes
ostyákat hordtak {7-242.} szét a 15–20 éves legények. Versük ugyancsak az ostyák
színét magyarázta. Az ostyahordásból származó jövedelem korábban a tanítók
díjlevelébe foglalt járandóság volt, akárcsak a Balázs- és Gergely-napi koledálásból
származó adományok.

17. ábra. Molnárkalács-sütővas mintája, Perse (Nógrád m.). (Bődi Erzsébet nyomán)

PÁSZTOROK KARÁCSONYI VESSZŐHORDÁSA

A pásztorok karácsonyi vesszőhordása az egész Ipoly vidékén elterjedt szokás volt.
Ipolyhídvégen karácsony vigíliáján egész nap jártak a pásztorok vesszőkkel,
melyből a gazdasszony a kötényével húzott ki néhány szálat, azért, hogy az állatai a
következő évben egészségesek legyenek. Az ún. aprószentek vesszőért a pásztornak
bort, cipót, esetleg pénzt is adtak. A vesszővel a gazdasszony megveregette a
teheneket. Tavasszal a gazda az ekére tette, hogy jobban húzzanak az állatok.
Ipolyvarbón a pásztor az alábbi köszöntőt mondta:
 Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok kendteknek!
{7-243.}
Mulassák kentek Krisztus Urunk születése napját
Több jóval, kevesebb búval!
Aggyon Isten országunkba bort, búzát,
Csendes békességet,
Holtunk után léleküdvösséget,
E szó mondásom!
(Csáky 1987: 44)
A varbói asszonyok kötényükkel annyi szálat húztak ki a csomóból, amennyi kijáró
állatuk volt. A vesszővel megveregették a disznópásztort, hogy egészségesek
legyenek a disznók, a tehénpásztort nem, mert akkor rúgós lett volna a tehén.
Paláston hosszú nyírfavesszővel járt a tehén-, disznó-, kecskepásztor.
Aprószenteknek hívták a vesszőt. Kötényükkel húzták ki, majd rácsapdostak a
pásztor lábára, hogy így táncoljanak a borjúk, báránykák.
A Tápió környékén mindenütt ismert, ma már kihalt szokás volt a pásztorok
karácsonyi vesszőhordása. A pásztorok hosszabb, rövidebb köszöntőt mondtak, a
gazdasszony a kötényével húzott ki vesszőt. Úriban, ha a kihúzott vessző ágas volt,
azt mondták: „No, bornyas lesz a tehén!” A kihúzott vesszőket a szobában a
sarokba tették. Alkalomadtán ezzel verték meg a rossz gyereket, de azt tartották,
hogy az ilyen gyerek nem lesz keléses. Galgamácsán a vesszőnyalábokból
ugyancsak a kötényével húzhatott a gazdasszony. Ezzel megveregették a
pásztorokat, hogy a jószág egészséges legyen. A Hortobágy vidékén karácsony
napján keresték fel a pásztorok a gazdákat. Karcagon a nyájjuhászok köszöntötték a
gazdáikat, akik azután megvendégelték őket. A hajdúböszörményi köszöntésnek
nem volt állandó szövege. Kunmadarason kántálásnak nevezték a szokást, mely
megegyezett a karácsonyi kántálással. Együtt ment a juhász, a kondás, gulyás és a
csordás. Az „Istennek szent angyala...” kezdetű éneket énekelték. Nagyivánban
különösen azokat a gazdákat keresték fel, akiknek egyúttal névnapja is volt (Barna
1979: 143–144).

DECEMBER 24. KARÁCSONY VIGÍLIÁJA, ÁDÁM-ÉVA NAPJA

KARÁCSONYI ASZTAL
December 24-én, karácsony vigíliáján, más néven karácsony böjtjén, bőved estén, a
szinte forgatókönyvszerűen előírt cselekmények a karácsonyi asztal körül történtek.
A karácsonyi asztalra vagy alá, vagy akárcsak a közelébe helyezett tárgyak,
eszközök különleges mágikus hatalommal ruházódtak fel. Magát a karácsonyi
abroszt, mely különösen a Dunántúlon szép változatokban terjedt el, csak egyetlen
ünnepi alkalomra használták, ezentúl vetőabroszként vagy sütőabroszként
alkalmazzák, hogy a termés bő legyen, vagy hogy a kenyér jól sikerüljön.
Mi is került a karácsonyi asztalra? Elsősorban egész kenyér, sőt néhol kalács is,
hogy egész esztendőben legyen. Az asztal alá szénát, szalmát vitt be a gazda, hogy
azután az állatok alá tegye, ezzel biztosítva egész esztendőre az egészségüket.
Néhol még szerszámokat, {7-244.} házi eszközöket is tettek az asztal alá, hogy
azokban is szerencséjük legyen a következő esztendőben. A bő termést igyekeztek
befolyásolni a szintén az asztal alá helyezett magvakkal, szemes terményekkel teli
szakajtókkal. Ez utóbbiakat többnyire a tyúkoknak adták, hogy jobban tojjanak. A
karácsonyi asztal ily módon való előkészítése a Dél- és Nyugat-Dunántúlon, a
palócoknál és a Dél-Alföldön (Pócs 1965) volt szokásban.
Bussán a gazdák szakajtóban árpát és búzát vittek a szobába. Köszöntőt mondtak:
Aggyon Isten jó estét mindnyájuknak,
Aggyon bort, búzát,
A gazdának száz malacot, eggy ólat,
A gazdasszonnak száz ice kendert, eggy orsót,
Szénát, szalmát, szalonnát,
Szép kis tarka bocikát.
(Csáky 1987: 56)
A köszöntő után a gabona az asztal alá került, vízkeresztig ott maradt. Az asztalon
ostya, alma, dió, káposztaleves, mákos guba, túrós lepény, fokhagyma, bor volt, az
abrosz alá egy kis szénát szórtak.
Dunaszekcsőn a múlt század végén bőved napján, azaz karácsony vigíliáján a gazda
lámpagyújtás előtt elkészítette a szalmát, szénát, a ló kantárját, a kezibe vette és
gyertyával háromszor körülkerülte az asztalt. Az asztalra rá volt téve a széna, úgy
lett letakarva. Az asztal alá is tettek, henteregtek rajta a gyerekek. Azért terítették a
szénát az asztal alá, mert Jézus szénába, szalmába született. Az asztalra diót, almát,
sült tököt, szőlőt tettek. Ebből mindenki ehetett a vacsora előtt (Tátrai Zs. gy.
1965).
Vicsápapátiban a gazda bekopogtatott. Arra a kérdésre, hogy „mi újság?”, azt
felelte: „Krisztus Jézus született Betlehembe”. A kezében lévő rostával háromszor
megfordult. A rostában méz, dió, alma, ostya volt a család minden tagja számára.
Kenyeret is behozott a hóna alatt, majd diót vetett a szoba négy sarkába. Ezután
pálinkát ittak, és elmondta a karácsonyi köszöntőt: „Adjunk hálát az Atya
Uristennek, hogy megadta érnünk ezt a mai dicsőséges szent napot, úgy mint Ádám
és Éva napját. Adja a fölséges Atya Uristen, hogy továbbra is megérhessük jó
erőben és egészségben, isteni áldásban és békességben. Adjon az Uristenek a
gazdasszonynak tyúkot, lúdat, a gazdának bort és búzát, a megholt élőknek örökké
való nyugodalmat. Isten áldjon meg bennünket” (Tátrai Zs. gy. 1985).
Egerszegen parázsolásnak nevezték a karácsonyi köszöntőt, melyet a gazda rosta
és kenyér behozatalakor mondott. Itt így hangzott: „Dicsértessék az Ur Jézus
Krisztus. Boldog karácsonyi ünnepeket kivánok kéteknek több jóval, kevesebb
búval mulathassunk Krisztus urunk születése napján. Adjon az Isten a gazdának
bort, búzát a gazdasszonynak tyúkot, lúdat. A leánynak egy szép mátkát, a
legénynek azon szerént. Országunkba csendes békességet, holtunk után örök
üdvösséget. Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus” (Tátrai Zs. gy. 1985).
Székelykevén a családfő az asztalhoz lépett, alátette a szénát, majd elébe helyezte a
szakajtót a terményekkel és a széna tetejére a vesszőt. Ekkor a következő
párbeszédet mondták a gazdasszonnyal:
{7-245.} – Mit csinálsz hé?
– Kötözöm a rossz emberek kezét lábát, hogy távol legyen a rossz a háztól.
Ezalatt kötelet sodort a szénából és megkötötte az asztal egyik lábát. Ez a kérdés-
felelet háromszor ismétlődött, amíg az asztal többi lábát is megkötötte (Botka 1983:
45).
Az asztalra helyezett ételek, melyeket általában megfelelő sorrendben fogyasztottak
el, a család tagjainak az egészségét biztosították a néphit szerint. Így a szentelt
ostya, mézbe mártott fokhagyma, dió, alma stb. Jászdózsán például a böjti ebéd
hétféle ételből állt: pálinkaivás, fokhagymanyelés, habart bableves, mézes-mákos
csík, aszalt szilva, aszalt alma, dió és sült tök. Pereszlényben huszonnegyedikén
estig böjtöltek. Vacsorára huszonegyféle eledel került az asztalra: hal, bableves,
mákos guba, derelye, keserűtúrós galuska, ostya, dió, alma, fokhagyma,
vöröshagyma, méz, aszalt szilva, bors, szőlő, sült tök, fehér kenyér, bejgli, bor,
pálinka stb. A családtagoknak mindenből kellett enni-inni. Általában elsőnek az
ostyát fogyasztották mézzel, borssal és fokhagymával. Ezután ették az almát. Az
almának karácsonykor sokféle mágikus szerepet tulajdonítottak. Almával jósoltak a
lányok Luca-naptól fogva, mint ahogy ezt már a Luca-napi szokásoknál említettük;
almáról mosakodtak szépség- és egészségvarázsló célzattal. Almáról itatták a
jószágot is hasonló meggondolással. A palócoknál a családfő egy almát annyi felé
vágott, ahány családtag volt, s mindenki kapott belőle, hogy összetartson a család:
ha valaki eltévedne, a közösen evett almára visszagondolva hazataláljon.
A karácsonyi dióevés szinte az egész nyelvterületen ismert. Az egészséges dió
egészséget, a rossz dió betegséget jósolt. Különféle magyarázattal szokás volt a
diódobálás a sarkokba. Egerszegen keresztet vetettek, majd az „Atyának, Fiúnak,
Szentlélek Istennek” fohásszal dobták a négy sarokba a diót. Nyitragerencséren
még emellett azt is mondták: „Édes angyalkáim megajándékoztatok erővel
egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval” (Gunda 1958: 151–152).
Dióval játszottak is a gyerekek karácsonykor. Székelykevén az egyik fiú letette a
diót a földre, a másik igyekezett megcélozni egy másikkal; ha sikerült, az övé lett a
dió, ha nem, akkor mindkettő a földön maradt.
A karácsonykor fogyasztott hüvelyesek, sült tök és újabban a hal a következő év
pénzbőségét kellett hogy biztosítsák. A Nyitra környéki falvakban, például
Vicsápapátiban régen bab-, borsó- vagy lencselevest ettek és mákos pupácskát
(mákos gubát). Ma már halat esznek krumplisalátával. A bablevesbe száraz szilvát
és gombát is tettek. Lédecen gombalevest készítettek és ugyancsak mákos
pupácskát. Ma itt is halat esznek krumplisalátával, és kalácsot sütnek.
A karácsonyi asztalon fontos szerepet tulajdonítottak az egész kenyérnek, azzal a
magyarázattal, hogy egész éven át legyen majd kenyér az asztalon.
Általánosan elterjedt hiedelem szerint a karácsonyi asztaltól a gazdasszony nem
állhatott fel, mert akkor a kotlósai nem lennének jó ülősek.
A karácsonyi asztal morzsáját különösen becsben tartották, többnyire mágikus és
gyógyító eljárásokban használták fel. „A karácsonyi morzsát csak úgy
összesöpörgetjük, öszeszehajtjuk az abroszt, oszt kiöntjük a tyúkoknak, hogy
jobban tojjanak” (Gulyás É. 1976: 105). Varsányban „Minden ételből, amibül
karácsony este evett a gazda, egy kis darabkát – eltették a karácsonyi morzsát – ha
a tehénnek bőrgyulladása lett, akkor ezzel füstölték” (Hoppál 1982d: 245). A
karácsonyi maradékot, minden más szentelményt legfeljebb elégetni lehetett, ha
nem használták fel egyéb célokra.
Egerszegen, mielőtt étkezni kezdtek, a családfő minden ételből egy keveset
{7-246.}
külön tányérra tett. Kolonban a család halottai számára is tettek egy tányérkára az
ételekből. Vicsápapátiban most is félretesznek az ételekből az „égi madaraknak”.
A karácsonyi morzsát általában zacskóba kötve eltették. Palóc falvakban néhol az
istállóba felkötötték rontás ellen, de például Karancsberényben a tehén tőgyét
füstölték vele ellés után, Nógrádsipeken torokfájás ellen füstöltek vele.
Pereszlényben a karácsonyi morzsát szalvétába csavarva vízkeresztig az asztalon
hagyták. Ezzel füstölték a megigézett gyereket. Ipolyvarbón megszárították a
karácsonyi morzsát, s ha valakinek a füle fájt, parázsra szórták. Füstölték
karácsonyi morzsával a tehenet, kislibákat is. A karácsonyi asztal alatt
megszentelődött terményeket, szénát az állatoknak adták, hogy egész esztendőben
egészségesek maradjanak. Volt, ahol az egész lakószobát telehintették szalmával,
és azon aludtak az ünnepek alatt – ugyancsak egészségvarázsló célzattal.

KARÁCSONY ÉJSZAKÁJÁHOZ ÉS AZ ÉJFÉLI MISÉHEZ KAPCSOLÓDÓ

SZOKÁSOK, HIEDELMEK
Karácsony éjfelén, éjszakáján fontos szerepet kapott a víz, a tűz, a zajkeltés. A
víznek gyógyító és varázserőt tulajdonítottak – még ha egyszerű kútvíz volt is. Az
év bizonyos ünnepein, jeles napjain különleges italként fogyasztották vagy
mosdottak benne. Hatását azzal is fokozták, hogy pénzt és piros almát dobtak bele.
Karácsony éjjelén merítették az ún. aranyos vizet vagy más néven életvizet. A
Bereg megyei Fornoson a vízmerítésnek különös jelentősége volt az eladósorú
nagylányok számára. A falun kívül egyetlen kút volt, melyet a legények és a lányok
éjféltájban fenyővel és koszorúkkal díszítettek fel, és gúzsvesszővel a kúthoz
kötötték az ágast. Amelyik lány éjfél után elsőnek oldja fel a gúzst, elsőnek meríti
az aranyvizet (melyben hitük szerint Jézus fürdött meg), az megy leghamarabb
férjhez – gondolták. Istensegítsen az éjféli miséről hazamenet merítették az aranyos
vizet, ebből ivott és ebben mosdott az egész család. Ez a víz egészséget jelentett,
mert hitük szerint ebben fürösztötték a Jézuskát.
A víz után a tűz a másik fontos elem, melynek különös ereje lehet karácsony
éjjelén. Egyes Vas megyei falvakban nyírfaseprű fáklyákkal vonultak az éjféli
misére, miközben a pásztorok ostort durrogtattak, lövöldöztek az ártó, gonosz
hatalmak elűzésére. Karácsony éjjelén az égő gyertya összefüggött a
házasságvarázslással is. Például Somogyvámoson az eladó lányoknak olyan
gyertya fénye mellett kellett az éjféli misére öltözködniök, amely már egyszer
lakodalomban világított a menyasszonynak.
A gonoszelhárító zajcsapás ezen az éjszakán a pásztorok feladata volt. A
karácsonyi történet pásztorai miatt igen fontos szerepük volt az éjféli misén is.
Galgamácsán a pásztorok körbejárták a templomot, mialatt a mise folyt, hogy a
gonosz szellemeket, boszorkányokat távol tartsák a zajjal, kürtöltek, trombitáltak,
pattogtattak az ostoraikkal.
Az éjféli misén szokás volt egyes székely falvakban, hogy az ének ezen szavainál:
„A madarak megszólaltak”, a gyerekek cserépsípokkal madárhangot utánoztak a
mise végéig, másutt a férfiak kalitkába zárt csízeket eresztettek ki.
Lukácsházán, mielőtt elmentek az éjféli misére, fehér abroszt terítettek az asztalra,
kalácsot és vizet tettek rá. „Ha kis Jézuska gyün közbe, hogy az tuggyon enni”
(Tátrai Zs. gy. 1966). Ez valószínűleg a halottaknak szánt étel keresztényi
magyarázata. Az éjféli {7-247.} mise után a gazdák megrázták a gyümölcsfáikat, hogy
majd bőven teremjenek. Az Ormánságban a harangszókor rázták meg.
A házasságjóslásra, -varázslásra is alkalmas az éjféli mise körüli időpont. A Luca-
napkor elkezdett eljárásoknak (pl. lucaág, almával jóslás, lucacédula, lucabúza)
ilyenkor volt a beteljesedési idejük. Az Ipoly menti falvakban az eladósorba jutott
lányok szenteltvizet vettek a szájukba az éjféli mise után, s otthon azzal mosták le
az arcukat, de nem törölték meg, hogy álmukban majd a leendő vőlegény törölje le.
Az éjféli misére menet a zsebükben kukoricát, tökmagot, kölest vittek a göcseji
lányok, s a szenteltvíztartóba dobták, hogy amennyi az elszórt mag, annyi kérőjük
legyen majd, és olyan gyorsan jöjjenek, mint ahogyan beledobálták. Örményházán
mákos tésztát dobtak a szenteltvíztartóba.
A karácsonyi éjféli misére kellett hogy elkészüljön az ugyancsak Luca-naptól
kezdve faragott lucaszék. Az éjféli misén arra állt vagy ült a kíváncsiskodó, hogy
meglássa: ki vagy kik a boszorkányok a faluban.
A karácsony éjjeli időjárásból jósoltak a következő évi termésre. Például
Jászdózsán úgy vélték, ha csillagos az ég az éjféli misekor, akkor sok kukorica lesz.
Azt tartották, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok és kibeszélik a
gazdájukat. Ezért is végeztek különféle szertartásos cselekedeteket az állatokkal
kapcsolatban. Például a Nyitra környéki falvakban a gazda karácsonyi szentelt
ostyát, zöldpetrezselymet, piros almát tett az itatóvályúba, hogy a marhák
egészségesek legyenek.

KARÁCSONYFA
A karácsony mai, közismert jelképe, a feldíszített fenyő, a karácsonyfa ebben a
formájában újabb keletű szokás. Az eddigi kutatások a karácsonyfa-állítást
protestáns, német eredetűnek tartják, mely hazánkban a Bécsi Udvar közvetítésével
először az arisztokrácia, majd a városi polgárság, a falusi értelmiség, végül a
parasztság körében terjedt el. A Bécsi Udvarban német főúri családok és protestáns
művészek honosították meg. Karácsonyfát Magyarországon – a történeti adatok
szerint – Brunswick Teréz állított először, 1824-ben, József nádor harmadik neje,
Mária Dorottya, illetőleg a Podmaniczky család 1826 táján, majd
Fertőszentmiklóson a Bezerédj család 1834-ben. Jáky Ferenc osli plébános, a gróf
Hunyady család egykori házipapja 1855-ben karácsonyfa-ünnepélyt rendezett a
falusi iskolás gyerekei számára.
A karácsonyfa-állítás szokása nyugatról kelet felé terjedt a magyar nyelvterületen.
Az osztrák néprajzi kutatás szerint a karácsonyfák elterjesztésében nagy szerepük
lehetett az első világháborúban a katonák számára állított közös karácsonyfáknak.
Hazánkban az ország keleti felében csak a második világháború után honosodott
meg végleg. Az új szokáselem elterjedését elősegítette, hogy már volt hazánkban
előzménye.
Szeremlén a karácsonyfa elterjedése előtt az ún. termőág volt a karácsonyi dísz,
melyet aranyozott dióval, almával, ültetni való hagymával díszítettek. Zsámbokon
régen rozmaring- vagy nyárfaágat díszítettek. A lakodalmi életfához hasonló vagy
valamire felfüggesztett zöld ág készülhetett tüskéből, bürökből, kökényágból.
Ittebén kökényágra, Csantavéren papírral betekert száraz ágra emlékeznek az 1920-
as évekig. Bácstopolyán az 1890-es években három faágat szegeztek össze, azt
bevonták piros papírral, ebbe szegeket vertek és arra akasztották a diót, almát,
mézeskalácsot.
A téli napforduló ünnepén nem volt idegen elem a tavaszt, termékenységet
{7-248.}
jelképező zöld ág, akárcsak liturgikus vonatkozásban a paradicsomjáték életfája. Itt
tehát kereszténység előtti és liturgikus hagyományok találtak egymásra. A
karácsonyfadíszek is hasonlóan alakultak: a termékenységet szimbolizáló alma, dió
és a – feltevések szerint a paradicsomi életfáról származó kígyót jelképező – lánc
jól megfértek egymással. Ugyancsak messzire vezet a gyertyák kérdése, az élet
fényének szimbólumától a villanyégőkig.
A fenyőfaállítást a nagygazdák kezdeményezték. Ittebén a hagyomány szerint az
1900-as években az iskolában állítottak először fenyőfát, de még az 1960-as
években sem volt általános szokás a családoknál. Szegeden ugyancsak a század
elején jelent meg a karácsonyfa, de csak szórványosan. A Hortobágy környékén a
korábbi zöld ág meglétére még emlékeznek. A fenyő karácsonyfa elterjedése az
1920-as, 1930-as években kezdődött csak el. A fenyő karácsonyfa a
gazdagabbaknál már az 1910-es években megjelent. A lucabúzát a fa alá tették,
mint általában mindenütt, ahol egyáltalán készítettek. Topolyán azzal a
magyarázattal, hogy a bárányka legelhessen.
A karácsonyfadísz korábban az alma, dió, házilag készített sütemények,
mézeskalács volt. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz és az 1890-es
években a lametta a városokban. Az Ipoly vidékén a karácsonyfát karácsony böjtjén
díszítik fel. Almát, diót tettek rá régebben, a fa alá helyezték a betlehemet vagy a
Szent Családot ábrázoló képet. A kisebb gyerekeknek ma is azt mondják, hogy a
Jézuska hozza a fát, ezért titokban díszítik. Ma már nagy fákat állítanak,
üvegdíszekkel, szaloncukorral. A karácsonyfát hosszú ideig tartják bent azzal a
magyarázattal, hogy az állatokat az újesztendőben akkor nem éri baj. Turán a
karácsonyfát süteménnyel, aszalt gyümölccsel, tökmaggal, pattogatott kukoricával,
almával és kockacukorral díszítették. Régebben reggelre kelve látták meg a
karácsonyfát a gyerekek, újabban december 24-én este állítják a fát.
Nyugat-Magyarországon a karácsonyfát mestergerendára vagy a szobasarokba
függesztették, hol a koronájával felfelé, hol megfordítva. A karácsonyfa elterjedése
előtt szokásos zöld ágakat, tüskés ágakat is hasonló módon függesztették fel.
A karácsonyi ajándékozás a karácsonyfa-állítás szokásánál is újabb. Ajándékot
régen a kántálók, betlehemezők, köszöntők kaptak, azok is ételfélét és legfeljebb
egy kis pénzt. Székelykevén az ajándékozás még az 1960-as években sem volt
szokás. Bácsfeketehegyen, Pacséron és általában mindenütt a karácsonyfa és a rajta
lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot. A ruhafélék, játékok ajándékozása új
keletű. Az őrségi falvakban a negyvenes évektől indult meg az ajándékozás divatja.
Az 1940-es években az erdélyi falvakban, Sitéren például csak a módosabbaknál
volt karácsonyfa-állítás és ajándékozás szokásban. Oltszakadáton karácsonyfát
1870 óta az iskolában állítottak, és a tanulókat ajándékozták meg általában
tanszerekkel. Oltszakadáton, Alsóbölkényben a szülők vagy rokonok csengetnek,
és az ajtórésen dugják be az ajándékot. Karácsony napján pedig a keresztszülők
vitték a mézes pogácsát, diót, almát, ezt nevezik angyaljárásnak. Egri községben
viszont a szegényebbek is állítottak fát – cukorral, aranydióval, almával, házi
süteménnyel díszítve. Magyardécsén csak a gazdagabb házaknál volt karácsonyfa.
A karácsonyi ajándékot a bukovinai Istensegítsen asztal alá tették, mert fát nem
állítottak. Egy marék szénára ünneplő kendőt terítettek, oda tettek diót, almát,
mézeskalácsot, egy-egy ruhadarabot a gyerekeknek, akik úgy tudták, hogy a Jézus
hozta. Az ajándékot hozó Jézuskát néhol meg is személyesítették, például a nyugat-
magyarországi falvakban. Szakonyban egy nagyobb gyermek vagy {7-249.} asszony
fehér lepelbe öltözött, arcát tüllel fedte el. A gyerekeket megimádkoztatta a szülők
közvetítésével, és átadta az ajándékot. A kezében hozta a feldíszített karácsonyfát.
Egyre népszerűbbek a közterületen felállított fák. Egyes történeti adatok szerint a
17. században német nyelvterületen nem családok állítottak fát, hanem egy
központi helyen felállított karácsonyfára akasztották a szegényeknek és
gyerekeknek szánt gyümölcsöket.
A mindenki fájának múlt századi példájáról olvashatunk Réső Ensel Sándor
szokásgyűjteményében. A Sáros megyei földesúr a cselédei számára állított
hatalmas karácsonyfát – szalaggal, gyertyákkal díszítve, ágain a cselédeknek szánt
hasznos ajándékokkal (Résö Ensel 1867: 239–240).
Ma Budapesten az ünnep hangulatának fokozására fenyő- és karácsonyfadíszbe
öltöznek a kirakatok. Nagy fákat állítanak például a szállodák előcsarnokába, a
Parlamentben óriásfenyő áll. Néhány éve a Vörösmarty téren reklámcéllal a
Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat állíttat hatalmas fenyőfát, ágain
színes égőkkel és lemeztasakokkal. Újabb szokás szerint a panelházak erkélyein
megjelentek a kivilágított fák, akárcsak a kertes házak villanyégőkkel díszített
élőfái.
Ugyancsak terjedő szokás, hogy karácsonyra a temetőbe is visznek kis fákat, néhol
feldíszítve. Nagy ünnepeken a halottkultusznak mindig fontos szerepe volt. Az új
szokást a virágkereskedelem is ösztönzi. Az adventi korszorú a ma népszerűsödö
karácsonyi szimbólumok közé sorolható. A feltehetően német eredetű szokás
Ausztriában a két világháború közötti időszakban kezdett terjedni. A fővárosi
virágüzletek hazánkban számtalan változatban, színes gyertyákkal és szalagokkal
készítik, népszerűsítik az adventi koszorút.
A karácsonyi ajándékozás szokása is napjainkra vált az ünnep elengedhetetlenül
fontos részévé. Sokáig csupán a gyerekeket ajándékozták meg falvainkban, s az
ajándék többnyire a karácsonyfa volt a rajta függő nyalánkságokkal.
A titokban hozott ajándék a Jézuskától, más magyarázat szerint az angyalkától vagy
egyéb földöntúli lénytől származik. Akárcsak a Mikulást, néhol az ajándékhozó
Jézuskát is megszemélyesítették.

DECEMBER 25. KARÁCSONY NAPJA

A család ünnepe volt a hagyományos magyar paraszti életben is. Mint minden nagy
ünnep, munkatilalommal járt. Lészpeden „Karácsony napján, akkor a ganyét nem
vetették ki, esszeszedték a jószág alól. Vagy ha ettünk, akkor a tányérokat sem
mostuk el, akkor azt félreraktuk és másnap mostuk el” (Bosnyák S. 1980: 120). A
szemetet sem vitték ki. Pereszlényben a hamut, szemetet nem vitték ki, mert úgy
vélték, ezzel kivinnék a szerencsét a házból. Egerszegen, ha söpörtek, akkor is csak
befelé az asztal alá. Csak a legszükségesebb munkákat végezték el. Az állatoknak a
takarmányt már előző nap odakészítették, Jászdózsán karácsony napján nem
fésülködtek. Nem főztek, csak az előtte való napokon. Tilos volt e napon a
kölcsönkérés, kölcsönadás is, mert kivinné a házból a szerencsét.

{7-250.} DECEMBER 26. KARÁCSONY, ISTVÁN NAPJA

E napon jártak a dunántúli regölők. A gazdának minden jót kívántak, a leányokat,
legényeket összeénekelték. A közelmúltig szokás volt egyes dunántúli falvakban,
hogy a legények köcsögdudával, csörgősbottal felszerelve felkeresték a házakat,
énekelték:
Eljöttünk, eljöttünk szent István szolgái
Régi szokás szerint, szabad-e megtartani.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü regü rejtem.
Amott eletkezik egy zöld pázsit,
Azon legelészik csoda féle szarvas,
Csoda féle szarvasnak ezer ága, boga,
Ezer mise gyertya,
Gyulladva gyulladjék,
Soha el ne aludjék,
Hej regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Amott is mondanának egy szép leányt,
Kinek neve vóna N. N. volna.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Amott is mondanának egy szép legényt,
Kinek neve volna, N. N. volna.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Regüjjük a gazdát, vele az asszonyát,
Mert az asszonynak, retek a bocskora,
 Répahéjj a szíjja, krumpli a sarka,
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Szegen lóg egy zacskó, tele van százassó
Fele a gazdáé, fele a regüsöké.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Eljött a szent karácsony bodros szakállával,
Hej te kicsi csizmám nem győzlek szalmával!
Megsült a kismalac, érezzük a szagát,
Hozzák ki nekünk a hátulsó combját!
Aggyon isten minden jót,
Ha meghalunk koporsót,
Szekerünkbe kereket,
Csutoránkba feneket,
Szent István napján,
Hadd ihassunk eleget!
(Bük, Vas m.; Tátrai Zs. gy. 1966)
A regösének-változatok kezdősorai lehetnek:

Kejj föl, gazda, kejj föl, szállott Isten házodra

sokával, seregével, vetett asztalával,
szárnyas angyalával, teli poharával.
{7-251.} (Boldogfa, Zala m.; MNT II. 780. sz.)

Ezt a szöveget főként a zalai változatokban találjuk meg. Az 1838-ban lejegyzett

regösének is ezt tartalmazza. Egyes változatokban ehhez csatlakozik a „Ha a ketek
asztala szent oltár vóna...” kezdetű versszak is.
Somogy és Zala megyéből jegyezték le az alábbi kezdő versszakot:
Nem vagyunk mi rablók.
Szent István szolgái;
most jöttünk hideg útról,
hideg mezejéről.
Elfagyott kinek keze, kinek lába,
kinek füle, kinek farka.
(Szentpéterúr, Zala m.; MNT II. 810)
Az adománykérés is bővülhet, Kemenesalján például a következő verssel:
Sütik a malacot,
érzem a szagát.
talán nekem adják
 a hátulsó combját.
(MNT II. 812)
Minden regösénekben szerepel a refrén:
Rőt ökör, régi törvény,
haj, regő rejtem,
azt is megengedte
az a nagy úristen.
{7-252.} Erdélyben, Udvarhely megyében az ifjú házasokat regélték meg
bőségvarázsló, jókívánságmondó versekkel. Az első sorok így hangzanak:
Porka havak esedeznek, de hó reme, róma,
Nyúlak, rókák játszadoznak, de hó reme, róma.
(Kriza 1863: 121–122)
A hazai kutatás sokat foglalkozott a regölés és a regösének kérdéseivel, mert abban
finnugor kori réteget vél felfedezni, valamint a téli napforduló megünneplésének
pogány nyomait. Rajeczky Benjamin pedig felhívta a figyelmet arra, hogy
különféle szokások megnevezéseként is szerepel a magyar nyelvterületen a regölés,
remélés. Például Pásztón a lakodalom legvégén „regélni mennek”, vagyis még
egyet mulatni. Nógrád megyében, Nagybárkányban a farsangi mulatság befejezését
jelenti a regélés. Hamvazószerdán mentek a legények „regényi”: tyúkot, kacsát
loptak, eladták, és elmulatták a pénzt. Éger vidékén remélésnek nevezik az
ugyancsak hamvazószerdai alakoskodást. Regélő hétfő volt a neve valamikor a
vízkereszt utáni első hétfőnek. A 16–17. századi kalendáriumokban fordul elő és a
17–18. századi céhszabályzatokban. E naphoz fűződhettek céhes ünnepek. Az
elnevezések, szokások közti összefüggéseket azonban még nem tisztázta a kutatás.
A leggyakoribb keresztnevek közé tartozik a magyar nyelvterületen az István.
Minthogy a karácsonyi ünneppel is egybeesik, külön ünneplő szokásai alakultak ki.
Gyakran István- és János-köszöntőket aktualizálnak más névnapra is. A szövegek
részint népi eredetűek, részint műköltői vagy félnépi alkotások. Gyakori az
„Eljöttünk mi jó este / jó reggelt”... kezdetű, főként István- és János-köszöntő.
A csácsbozsoki változatban a mennyországban nőtt fa motívuma is szerepel:

1. Megjöttem én jó estét, jó estét, István köszöntésére.

István, légy egészségben, köszöntlek reménységben!
2. Ha megérted napodat, napodat,
szűz felvirradásodat,
áldjad a Jézusodat,
Megváltó Krisztusodat!
 2. térkép. A regölés szöveg- és dallamváltozatainak elterjedése a magyar nyelvterületen
{7-253.}
(Barna Gábor nyomán)
Nyugat-Magyarország: Erdély és Moldva:
1 = Dunántúl (Somogy, 5 = Pásztó (Heves 12 = Nagykőrös (Pest 16 = Válaszút
Zala, Vas, Veszprém m.) m.) m.) (Koiozs m.)
6 = Ostoros 13 = Kunszentmárton 17 = Kénos
Észak-Magyarország és a (Borsod m.) (Szolnok m.) (Udvarhely m.)
Magyar Alföld: 7 = Novaj (Borsod 14 = Kiskunhalas (Pest 18 = Lókod
2 = Hét (Gömör m.) m.) m.) (Udvarhely m.)
3 = Nagybárkány (Nógrád 8 = Tiszanána 15 = Bajmok (Bács- 19 = Bágy
m.) (Heves m.) Bodrog m.) (Udvarhely m.)
4 = Egerbocs (Heves m.) 9 = Kunmadaras 20 = Telekfalva
(Szolnok m.) ? = Békés megyei adat (Udvarhely m.)
10 = Jászság 21 = Hétfalu
11 = Túrkeve (Brassó m.)
(Szolnok m.) 22 = Lujzikalagor
(Moldva)
23 = Szabófalva
(Moldva)

{7-254.} 3. térkép. A regölés és a regösének-változatok elterjedése a Dunántúlon (MNT II.

nyomán)
{7-255.} 1 = 22 = Ikervár (Vas m.) 43 = Tüskevár 64 = Söjtör (Zala m.)
Röjtökmuzsaj (Sopron 23 = Sótony (Vas m.) (Veszprém m.) 65 = Hahót (Zala m.)
m.) 24 = Nyőgér (Vas m.) 44 = Boldogfa (Zala 66 = Barabásszeg (Zala
2 = Nemeskér (Sopron 25 = Bejcgyertyános m.) m.)
m.) (Vas m.) 45 = Cséb (Zala m.) 67 = Sármellék (Zala
3 = Alsószopor 26 = Kissomlyó (Vas 46 = Kávás (Zala m.) m.)
(Sopron m.) m.) 47 = Hahót (Zala m.) 68 = Garabonc (Zala
4 = Pórladány (Sopron 27 = Karakó (Vas m.) 48 = Csácsbozsok m.)
m.) 28 = Hosszúfalu (Vas (Zala m.) 69 = Zalamerenye (Zala
5 = Nagygeresd m.) 49 = Zalaegerszeg- m.)
(Sopron m.) 29 = Bögöte (Vas m.) Kaszaháza (Zala m.) 70 = Zalaszentmihályfa
6 = Nemesládony 30 = Csipkerek (Vas 50 = Csonkahegyhát (Zala m.)
(Sopron m.) m.) (Zala m.) 71 = Lispe (Zala m.)
7 = Répcelak (Vas m.) 31 = Csehi (Vas m.) 51 = Mihályfa (Zala 72 = Galambok (Zala
8 = Vámoscsalád (Vas 32 = Töttös (Vas m.) m.) m.)
m.) 33 = Rempehollós (Vas 52 = Gyenesdiás 73 = Kiskomárom (Zala
9 = Vasegerszeg (Vas m.) (Zala m.) m.)
m.) 34 = Vasvár (Vas m.) 53 = Bókaháza (Zala 74 = Komárváros (Zala
10 = Zsédeny (Vas m.) 35 = Nagymizdó (Vas m.) m.)
11 = Salfa (Vas m.) m.) 54 = Szentpéterúr 75 = Nagyrécse (Zala
12 = Surány (Vas m.) 36 = Petőmihályfa (Vas (Zala m.) m.)
13 = Bum (Vas m.) m.) 55 = Pacsa (Zala m.) 76 = Szepetnek-
14 = Ondód (Vas m.) 37 = Hegyhátszentpéter 56 = Kilimán (Zala Gyótapuszta (Zala m.)
15 = Dozmat (Vas m.) (Vas m.) m.) 77 = Nemesvid
16 = Csönge (Vas m.) 38 = Andrásfa (Vas m.) 57 = Bak (Zala m.) (Somogy m.)
17 = Ostffyasszonyfa 39 = Egervár (Vas m.) 58 = Zalatámok (Zala 78 = Szenyér (Somogy
(Vas m.) 40 = Nyárád m.) m.)
18 = Rábasömjén (Vas (Veszprém m.) 59 = Cup (Zala m.) 79 = Nemesdéd
m.) 41 = Csősz (Veszprém 60 = Zalabkasa (Zala (Somogy m.)
19 = Kemenessömjén m.) m.) 80 = Miháld (Somogy
(Vas m.) 42 = Karakószörcsök 61 = Resznek (Zala m.)
20 = Kemenesmihályfa (Veszprém m.) m.) 81 = Sand (Somogy m.)
(Vas m.) 62 = Gelse (Zala m.) 82 = Inke (Somogy m.)
21 = Csénye (Vas m.) 63 = Tófaj- 83 = Szente (Somogy
Kisfaludpuszta (Zala m.)
m.) 84 = Berzence (Somogy
m.)
3. A mennyország piarcán, piarcán,
{7-256.}
ott szedik az ibolyát,
abból kötnek bokrétát,
Szent Istvánnak koronát.

4. Szent István udvarán, udvarán.

vagyon egy szép almafa.

Föld adja gyökerét.

gyökér adja fáját.
fája adja ágát.
ága adja bimbóját.
bimbó adja virágát.
virág adja almáját.

almáját dícsérjük a Boldogságos Szűz Máriát.

Kedves Pista bátyám, magam is azt mondom,
éltesse az Isten sok friss egészségben.
Mind egy szép rózsaszál virágos kis kertben,
virágozzék István szenttek seregében!
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
(Csácsbozsok, Zala m.; MNT II. 906. sz.)
Az Ipoly vidékén újabb keletű szokás az István-köszöntő. Például Kelenyén a
fiúgyerekek keresik fel a rokonokat a következő versikével:
Dunábo van kis halacska,
Annak neve harcsa.
Az én kedves bácsikámat
Az Istenke mektarcsa.

Tarcsa, tarcsa sokáig,

{7-257.}
Százesztendős koráig.
Még a Duna vize
Nem ér bokáig.
A felnőttek csak annyit mondanak: „Isten éltesse sokáig, egissigbe több számos
esztendóbe, sok szerencsébe” (Csáky 1987: 65).

DECEMBER 27. JÁNOS NAPJA

E naphoz a borszentelés szokása kapcsolódott, mely a borvidékeken máig él. A
szentelt bornak is – mint minden egyéb szentelménynek – mágikus erőt
tulajdonítottak. Beteg embert és állatot gyógyítottak vele. Öntöttek a
boroshordókba is, hogy ne romoljon el a bor. Szólásként él a Szent János áldása, a
búcsúzáskor megivott utolsó pohár borral kapcsolatosan.
A János név gyakorisága és a karácsonyi ünnepkörben való naptári helye miatt is
kedvelt névünnep. Az István-köszöntőkhöz hasonlóan igen sok változatban él a
magyar nyelvterületen. Más nevekkel behelyettesítve is kedvelt köszöntő az alábbi:

1. Serkenj fel, kegyes nép, mert most jő az hajnal,

aranyszál tollakon repdes, mint egy angyal.
2. Szent János viseli
ragyogó orcáját,
 e nemes ház felett
tartja vitorláját.

3. Éljen sok időket,

sokezer napokat,
minden bánat nélkül
töltvén el azokat!
(MNT II. 877. sz.)
Drávaszögi János-köszöntő:
János felvirradtál ma neved napjára,
Serkentsd ki álmodban hangos citerádban.
Kívánom, hogy éljünk több János-napokat,
Bú és bánat nélkül való hónapokat.
{7-258.} A te esztendeid sokra terjedjenek,
Hetvened vagy nyolcvanad évekre menjenek,
Szívemből kívánom amíg tart életed,
Isten szent lelke maradjon veled.
(Lábadi 1988a: 307–308)

DECEMBER 28. APRÓSZENTEK NAPJA

Aprószentek napjának jellegzetes szokása a vesszőzés, melyet neveznek
aprószentekelésnek, odoricsolásnak, suprikálásnak, csapulásnak stb. is. A vessző
lehet termőág, hajló fűzfavessző vagy korbács. A vesszőzés résztvevői a
fiúgyermekek, legények vagy pásztorok. Megkorbácsolják a lányokat, asszonyokat
vagy a gyerekeket. A szomszédba „mustármagért” küldött fiúgyereket a háziak
veregetik meg. Koronkán a mit sem sejtő kisfiút mustármagért küldték. Mikor ezt
elmondta, a háziasszony egy vesszővel „megsuprálta”: „Aprószentek Dávid, Dávid
éljen a fiad sokáig!” Ezután megjutalmazták a gyereket dióval, mogyoróval, esetleg
egy kis pénzzel (Makkai E.–Nagy 1939: 108). Szegeden a gyerekeket ugyancsak
mustármagért küldték a szomszédba, ahol elővették a nyírfavesszőt s
megkérdezték, hányan vannak az aprószentek. Addig vesszőzték, míg meg nem
mondta, hogy száznegyvennégyezren. Ha nem tudta megmondani, akkor a háziak
mondták el helyette. Úgy tartották, hogy akit megvesszőznek, az nem lesz keléses.
Aprószentek napján a beregi Tiszaháton elmentek a gyerekek a jó ismerősökhöz
mustármagot kérni:
Mustármagot jöttem kérni,
Tessék engem jól elverni.
(Babus 1976: 118)
A háziak vesszővel megsupálják a gyerekeket, hogy a rossz szellemek ne tudjanak
rájuk hatni.
A borsodi palócoknál, például Mercsén 3–4 gyerek ment házról házra a következő
mondókával
Dicsértessék a Jézus Krisztus
Ajtó mögött állok,
Mustármagot várok,
Ha nem annak, úgy elmegyek,
Törjön be a kemencéjek.
(Istvánffy 1911: 299–300)
A gazda közben vág egy darab ágat vagy vesszőt a gyümölcsfáról, s azzal veri meg
a gyerekeket abban a hitben, hogy akkor a gyümölcsfa is jobban fog teremni. A
gyerekek diót, tojást, pénzt kaptak. Volt, ahol a felnőttek megkérdezték a
gyerekeket, például Nagyivánban:
– Hányan vannak az aprószentek?
– Száznegyvennégyezren.
– Hát az apostolok?
– Tizenketten.
{7-259.} Aki nem tudott válaszolni, vagy nem felelt azonnal, azt megvesszőzték
(Barna 1979: 153–154).
„Aprószentekkor vágnak a kertben almaágat és reggel az apró gyerekek mennek
háztól-házig, a nagylegények mennek a lányokhoz, de a kicsi gyermekek mennek
mindenik házhoz. Azt mondják:
Aprószentek, szent Dávid,
viselje egészségvel,
békességvel,
sok jó szerencsével,
léleküdvösségvel az újesztendőt!
S akkor adnak egy perecet, vaj pénzt” (Bosnyák S. 1980: 128).
A Dunántúlon, például Sé községben (Vas m.) engedélykérés után fűzfavesszővel
ütögették a háziakat, miközben mondogatták:
Friss, egészséges legyen,
Ha kert alu küldnek, uccáru menj!
Ha uccáru küldnek, kert alu menj,
Friss egészséges legyen az újesztendőben
Ha borér küldik vizér menjen,
Ha vízér küldik borér menjen,
Friss egészséges legyen az újesztendőben!
(Tátrai Zs. gy. 1966)
Aprószentek napján a Drávaszögben odoricsoltak. A gyerekek a második
világháborúig jártak fűzfavesszőből font korbáccsal. Bekéredzkedtek a házakhoz és
elmondták a mondókát:
Ódorics, ódorics,
Egészséges légy,
Beteg ne légy,
Keléses ne légy,
Apádnak, anyádnak szót fogadj
Ahová küldenek, szaladj.
vagy:
Egészséges légy, keléses ne légy,
Ahová küldenek szaladj!
Ha boré küldenek, vizet hozz,
Ha vízér küldenek, bort hozz!
(Lábadi 1988a: 308)
{7-260.} Ezután fiúpajtásaikat, néha a felnőtteket is megveregették, amiért diót,
édességet, pénzt kaptak. Ha ezen a napon esett az eső, a drávaszögiek szerint
kelésesek lesznek a gyerekek.
Gerendáson az aprószentek-napi korbácsoláskor a következő mondókát mondták a
legények:
Hála isten, hogy megéltük
aprószentek napját.
Adja isten, hogy többeket megélhessünk,
de nem búval, bánattal,
hanem örvendetes napokkal.
Jó légy, friss légy, egészséges légy!
Vízért küldenek borért menj,
borért küldenek, vízért menj,
Szüleidnek jó gyermeke légy,
a férjednek jó felesége!
Adjon isten sok bort,
bő búzát, békességet!
(Beck 1974a: 201–202)
A legényeket borral kínálták, a megkorbácsolt lány pedig színes pántlikát kötött a
korbácsra.
Vásárosdombón engedélyt kértek: „Szabad-e suprikálni?” Ha engedélyt kaptak,
elkezdték:
Hála Isten, mögértük az
Aprószentek naptyát!
 Ággya isten, hogy többeket
Is érhessünk!
Ne illen búvá, bánattá,
Örvendetös napokká!
(a gyerekek a házbelieket ütni kezdik s mondják:)
Friss lögyön!
Egészségös lögyön!
Porzsávás ne lögyön!
(a körmére üt:)
Körömméreg ne lögyön a zujján!
(a fejére üt:)
Fejét meg ne járja a csúz!
{7-261.} (a lábára üt:)
Meg ne sántujjon!
Ha vizet kérnek, bort hozzon,
Ha bort kérnek, vizet hozzon!
(ha legény van a háznál, ráütnek:)
Házasodni legény!
(ha leány van a háznál, arra is ráütnek:)
Férhő, lány! Férhő!
(ha öregasszonyt találnak, arra is ráütnek:)
Jó sütő, főző lögyön!
(Berze Nagy 1940: I. 75–76)
Az istállóba is bementek és az állatokat is megveregették. A mondóka után pénzt,
diót kaptak.
Aprószentek napján a kelenyeiek kivitték a pásztorok vesszőit, és ezzel hajtották
itatni a teheneket. Varbón aprószentekig maradt az asztal alatt a lánc és a balta,
amit karácsony böjtjén tett oda a gazda.
Paláston a fiúk jártak vesszőzni. Felkeresték a lányos házakat:
– Hányan vannak az aprószentek?
– Hányan, hányan? Minden sarokba egy szakajtóval!
(Csáky 1987: 65)
A fiúk ezek után megveregették a lányokat, hogy frissek legyenek.

DECEMBER 31. SZILVESZTER

A népi kalendárium szerint újesztendő első napjával összefüggő nap. Szilveszterkor
– akárcsak az év más ünnepein és jeles napjain – a szokások és hiedelmek az
emberi életre, az állatállomány és a termés bőségére vonatkoztak.
Szilveszter éjjelén gombócfőzéssel, ólomöntéssel tudakozódtak a lányok
jövendőbelijük neve és foglalkozása után. Sokfelé más praktikákat is alkalmaztak.
Például Gyimesvölgyben „Akkor karót kötnek. Akkor mentek, kötővel
megkötöttek. Hogyha az a karó nem vót teljesen meghántva, akkor gazdaghoz ment
férjhez, s ha az a karó csóré vót, akkor szegényhez ment férjhez. Ha magos vót,
akkor magos férfihez ment, s ha alacsony vót, akkor alacsony férfihez ment”
(Bosnyák S. 1982: 110).
„Az a leány, aki meg akarta tudni, hogy férjhez megy-e az új esztendőben, az
szilveszter estéjin elment az ablak alá, ahol sok gyermek volt hallgatózni. S ha azt
mondták, hogy: »Menj el innen!«, akkor férjhez ment, s ha azt mondták, hogy: »Ülj
le!« akkor {7-262.} nem ment férjhez az esztendőben – tartották a bukovinai
magyarok” (Bosnyák S. 1977: 189).
Szilveszter estéjén a jászdózsai lányok férfinadrágot tesznek a párnájuk alá és
megálmodják, hogy ki lesz a jövendőbelijük. Közismert, András-napkor is
gyakorolt praktika, hogy sótlan pogácsát sütnek egész napi böjtölés után, maguk
mellé teszik egy kis vízzel, hogy álmukban eljöjjön a jövendőbelijük és együtt
egyék meg.
A szilveszteri szokásokban különösen éjfélkor van fontos szerepe a zajkeltésnek,
melyet neveznek kongózásnak, csergetésnek, pergőzésnek, nyájfordításnak.
A szilveszteri gonoszűző zajcsapás Erdély falvaiban is szokás volt. Magyarlapádon
a serdülő fiúk kolompokkal, csengőkkel, ostorokkal, bádogdarabokkal lármáztak az
éjféli harangszókor. Kicserélték az utcakapukat, a patakon át pallóként rakták, a
lányos házak tetejére szalmaköteget vittek, hogy azzal jelezzék az eladó lányt.
Almásmálon, szolnok-dobokai községben éjfélkor lövöldöztek, tülköltek.
Hajdúdorogon a pásztorfiúk kongatással kergették az óesztendőt. Az udvarokban
engedélykérés után a dudás fújta az „Óh szép Jézus...” kezdetű éneket, mialatt a
többiek karikás ostorral pattogtatva, csengővel, kolomppal és egyéb lármázó
eszközökkel szaladgáltak. A háziaktól pénzt vagy kalácsot kaptak.
A kongózáshoz, zajcsapáshoz tartozott a gulyafordítás is, például Hajdúdorogon.
Engedélyt kértek: „Megfordíthatjuk a Szent Péter csordáját?” Kongattak, énekeltek.
Tréfás versekkel kérték az adományt
Bemennék én tihozzátok,
Ha van jó erős pájinkátok,
De ha nincsen pájinkátok,
Be sem megyek tihozzátok.
 (Igmándy 1941: 121)
Hajdúhadházon azt kérdezték: „Most jöttem a Hortobágyról, szabad-e megtéríteni a
gulyát?” Pergőztek, csergettek, dudáltak. Jutalmul bort, pénzt kaptak (Igmándy
1941: 121). Hajdúszoboszlón a szilveszteri zajcsapáshoz mondai hagyományt
fűznek: egy török támadás sikeres elhárításának az emlékére tartják. Délután öt óra
körül minden pásztor a piacra ment ostorát durrogtatva. A piacon éktelen
zajcsapásba kezdtek – kolomppal, dudával, lövöldözéssel. A hagyomány egyik
változata szerint a törökök 1660. december 31-i támadása alkalmával az asszonyok
összeverték a tepsiket, meghúzták a harangokat, és a nagy zajjal űzték el a
törököket. Egy másik eredetmagyarázat szerint a hajdúk török martalócokat
üldöztek, és visszatérve köd ereszkedett rájuk; hogy hazataláljanak, az otthon lévők
nagy zajt csaptak. Magyarázzák a szokást úgy is, hogy csergetve temetik az
óesztendőt. A szokás Hajdúszoboszlón látványos felvonulássá alakult az utóbbi
évtizedekben.
A moldvai hejgetés vagy urálás zajcsapással, bőségvarázsló rigmussal,
adománykéréssel egybekötött szokás. „Hogy a kolektyiva megindult, a fiaim, s más
emberek többen, tizen, tizenöten esszegyültek, a téesztől elvettek négy ökröt s
béfogták egy nagy ekébe, feltettek vaj négy zsák búzát a kocsiba, s az ekét utána s
mentek urálni. Bémentek az embernek az udvarába, és keresztül-kasul
összeszántották az udvarát s meghintették búzával. Az ostorokval rittyegtettek, s
szültültek, doboltak, és minden szóra mondták: {7-263.} hajtsad, haj! hajtsad haj! S azt
felszántották, az udvart, mindent, bévetették búzával, mig az a búza elfogyott,
egész éjjel” (Klézse; Bosnyák S. 1980: 130). Az urálás szövege a gabona útját
követte a kenyér elkészültéig, emellett jókívánságokat sorolt a gazda és családja
számára. A klézsei változatban így hangzik az adománykérés:
Mi nem innen jöttünk,
hat, hét országon túlról jöttünk,
elszakadt a bakancsunk,
elszakadt a kabátunk,
nincsen még kucsmánk es a fejünkben.
Ha münket béhivnátok,
egy kis kolbászval megkinálnátok,
egy jó kancsó bort az asztalra tennétek,
még ha adnátok egy küs pénzt is,
hogy vegyünk vele bocskort,
vegyünk vele kabátot,
vagy kucsmát a fejünkbe,
nagyon megköszönnénk.
(Bosnyák S. 1980: 129)
Szokás volt a szilveszteri kántálás. A felnőttek, legények körében élő
hagyományból a két világháború között már a gyerekek s végül a cigányok
adománykérő szokása lett.
A szilveszteri kántálást másnap az újévköszöntés követte. Vasszilvágyon szilveszter
este a következő rigmussal jártak a gyerekek a hatvanas években:
Este harangszóra, gilingalangóla,
Azt hirdeti, itt az évnek, itt a fordulója.
Azért friss egészséget,
Bort, búzát, békességet.
Aggyon isten bőven,
Az újesztendőben.
(Tátrai Zs. gy. 1966)
Országszerte elterjedt egyházi eredetű kántáló ének az „Újesztendő vígságszerző...”
kezdetű, mellyel éppúgy jártak köszönteni szilveszter napján, mint újévkor.
Kunmadarason a legények subában, kiütött tetejű sipkában jártak kántálni. Az
arcuk elé papírmaszkot tettek, amelyre szakállt, bajuszt ragasztottak. Az
„Újesztendő vígságszerző...” kezdetű énekkel jártak, de voltak csoportok, akik az
alábbi köszöntőt mondták:
Boldog újévet!
Pénzt, süteményt, bort!
Egyenes a kémény,
Görbe a disznóláb,
Áldja meg az isten azt a gazdát,
Ki a szegény kántálóknak ád!
{7-264.} – ha nem kaptak, a köszöntő sorai így hangzottak:

Verje meg az isten azt a gazdát,

Ki a szegény kántálóknak nem ád!
(Barna 1979: 165–166)
Szilvesztert alkalmas időnek tartották a haláljóslásra. Jósoltak véletlenből: „Aki
hálaadásról hazamenet elesett az úton, meghalt még abban az évben” – hitték
Jászdózsán (Gulyás É. 1976: 88). Jósoltak kulcsforgatással, például a bukovinai
magyarok: „Hát tettek egy kulcsot a szent könyvbe, újesztendő előtt való estén,
belékötötték, s azt forgatták az ujjikon, s ahányat fordult a kulcs, azt mondták,
annyi évet él. S mikor megállt, vagy a cérna elszakadott, akkor meghal” (Bosnyák
S. 1977: 188).
A szilveszteri időjárásjóslás az aznapi időből történt: „Északi szél hideg, a déli
enyhe telet jósol” Bácstopolyán (Borus 1981: 14). „Ha az esztendő utolsó napján
szíp, tiszta üdő volt, eszt monták: Szilveszter vígezte jól nekünk az üdőt, várhatunk
jövőre boldog újesztendőt!” – tartották Berettyóújfalun (Sándor M. 1976: 223).
Jósolnak ilyenkor is fokhagymával, hagymával. Például a bukovinai magyarok:
„Ha kiváncsi volt a gazdaember, hogy milyen időjárás lesz az újesztendőben,
minden hónapban, akkor vöröshagymát kettévágott és tizenkét kovát lebontott róla
s mindenikbe tett egy kis sót s azt felrakta a tüzelőnél a párkányra. Reggel aztán
sorbavette a hónapokat, mert mindegyiknek nevet adott. Amelyikben nem olvadt el
a só, az száraz hónap volt, s amelyikben elolvadt, az esős hónap volt. Így tudta
meg, hogy milyen üdőjárás lesz az évben” (Bosnyák S. 1977: 188). Hasonló módon
jósolnak fokhagymával is, melyből tizenkét gerezdet tesznek egymás mellé, a
közepébe lyukat fúrnak és abba sót tesznek.
A szilveszteri szokások ma városon és falun egyaránt a hangos, vidám
évbúcsúztatást jelentik. Mikor trombitával, petárdákkal búcsúztatják az óesztendőt,
nem gondolnak arra, hogy milyen ősi gonoszűző, bőségvarázsló mágikus
eljárásoknak az emlékei élnek ezekben a szokásokban is.