Ringu
internetben látják az új kapcsolatot a szel-
japán hagymáz:
a szőr, a szellem meg a bosszú
Remekül összefoglalja a
japán pszichológiai horror
összes kötelező elemét Sion
Sono 2007-es zsékategóriás
műve, az EXTE: van benne
rengeteg lebegő, úszó és
támadó haj, a halálból vissza-
térő szellem, árulás, bosszú-
állás, a föld és az alvilág küz-
delmének feloldása meg az
ijedtre gúvasztott szempár,
ami viszont azért nem szeren-
csés, mert Fulci óta tudjuk,
hogy azokat premierplánban
szokás kiszúrni egy szöggel,
akár zárt ajtón keresztül is.
Ha
elég sok Freudot olvas az em-
ber, még a téglaegyszerű sin-
tértanszéki darahorror is a hu-
szadik századi kilátástalan városi lét meg-
testesítője lesz, úgyhogy a cikk kedvéért
most bármi pszicho-horrorrá nőheti ki ma-
gát, legyen az bármilyen shinrei mono eiga
kísértetfilm hosszúhajú és bosszúálló nővel
vagy a kommunikációs tömegtermékeken
keresztül támadó démoni lényekkel, tor-
ture film ötven hektoliternyi vérrel vagy az
apokalipszist beharangozó tömeggyilkos-
fesztiválokkal. És hiába sorolják Godzillát a
legremekebb japán horrorok közé, az nem
horrorfilm. Az sportteljesítmény. Pikkelyek-
kel. Pszicho-horror ízesítéssel.
lemvilággal, ilyen például a remake-re kény-
szerült Kairo/Pulse (2001, Kurosawa Kiyos-
hi), a One Missed Call (2003, Miike Takashi)
vagy a Marebito (2004, Shimizu Takashi).
(Érdekes, hogy a klasszikus cyberpunk ötle-
tet – a mátrixban közvetlenül megtestesülő
voudoun loákat – a mai napig nem emelték
át egy kultúrkörbe sem.) Az újmédia hatá-
sa viszont nem csak megfoghatatlan rette-
netben, hanem lassan kikövetkeztethető,
egzisztencialista mindent megkérdőjelező
borzalomban is megjelenik, ennek gyö-
nyörű példája a Suicide Club (2007, Sono
Shion), amiben legalább olyan nagy szerepe
van a brandépítésnek és a popkulturális élő
A japán psziché ugyanis imádja a tisztát, a
márkákban elrejtett üzeneteknek, amelyek-
rendszerűt és a kiszámíthatót, és értelem-
szerűen visszatetszést, undort vagy félel-
nek visszafejtése új és sokszor akaratlan
szintekre is vet minket.
met illeszt a szennyeshez, a kaotikushoz,
a véletlenszerűhöz, amiből már lefőzhetjük kommunikációs
magunknak a szellemvilágot, az őrületet,
a tébolyt, mániát, katasztrófát, Godzillát. tömegtermékeken
Mindehhez járul még a félelem bénító ér- keresztül támadó démoni
zete, a befelé megélt szaggató rémület
meg az, hogy bármilyen cselekmény, ami lények, torture film ötven
keresztbetesz a szabad akarat illúziójának, hektoliternyi vérrel...
vagy rámutat arra, hogy bizonyos dolgoknak
(és ez nyilvánvalóan vérszökőkút, csonkolás
és hajtépés) elkerülhetetlenül be kell követ- Exte
kezniük, a japán elme számára rettenetes.
Itt bárki, aki két bitnél többel számol, érzi,
hogy a nyugati féltekén sincsen sokkal
másképp, a szakadéknyi kulturális nüan-
szok, játékok, hangulat- és feszültségveze-
tés mégis egészen más ízűvé főzik az egyes
alkotásokat. (Mégis érdekes például, hogy
a Ringu amerikai remake-je sokkal elemibb
erejű hatást produkál a japán változatnál,
a zöldre szépiázott erőteljes szimbolika a
japán kultúrkört teljesen elfelejtve mossa
át a filmet újra felfedezhető gótikus viktori-
One missed call
ánus horrorrá.)
Ha már Ringu, újonc olvasóknak hintjük,
hogy a hosszúfeketehajúszellemnős japán
horrorfilmek alapja egy 1825-ben született
történet, a Yotsuya Kaidan, bár a fehér le-
pelben látott, hosszú hajú, vízközeli nők
annyi mítoszban térnek vissza akármelyik
ország monda- és mesevilágából, amennyit
nem szégyellünk elképzelni, izgalmasabb
belépőpontot jelentenek azok a horrorok,
amik a mobilokban, a telefonban vagy az

gaidzsin hagymáz:
apa már nem szeret minket
Tarkovszkijt egyszer meg-
kérdezték: ha csak egyetlen
tanácsot hagyhatna a fiata-
lokra, mi lenne az, amire a
mester némi gondolkodás
után csak annyit felelt: “ta-
nuljanak meg egyedül lenni”.
Az egyedülléttől való páni
félelem alkotta meg egyes
szkeptikusok szerint a vallás
és az abban elrejtett minket
állandóan figyelő felsőbb
világ képzetét, a nagy kozmi-
kus apa-hitet, az alkotta meg
ennek köszönhetően az ös-
szes olyan pszichikai- és bör-
tönkísérletfilmet, amikben a
Moon
központi téma végül sosem
az egyén kiszolgáltatottsága
az ellenségnek, hanem saját
magunk kiszolgáltatottsága
saját magunknak.
H
orror vacui. Ez köszönt vissza az
elmúlt évek számtalan horrorjából
és scifijéből egyaránt: az amerikai
kormánykísérletekből táplálkozó Das Ex-
periment (2001, Oliver Hirschbiegel), Cube
(1997, Vincenzo Natali) vagy a The Killing
Room (2009, Jonathan Liebesman) csak a
felszínen táplálkozik a hetvenes évek Stan-
ford-börtönkísérleteiből vagy a hatvanas
évek közepi Milgram-kísérletből: az autori-
tást jelképező személyekkel szembeni visel-
kedésmintákat lefejtve az izolált terekben
az ember végül mindig saját magával, saját
korlátaival és gyengeségeivel szembesül,
amikor kitör belőle törő-zúzó szadizmusa
vagy mérhetetlen, nehezen feldolgozható
mazochizmusa.
Az ürességgel való szembesülés persze
mindig más, sokkal magasztosabb és feldol-
gozhatóbb, ha az amerikai pénisz legmeg-
foghatatlanabb manifesztumával, az (amúgy
rossz, távoli apa) űrhajóssal kenik az arcunk-
ba: az amúgy zseniális Moon (2009, Duncan
Jones) vagy a nagy klasszikusként ismert
2001: Űrodüsszeia (1968, Stanley Kubrick)
sosem csúszik le a kispolgári “az ott kint na-
gyon nagy, mi nagyon kicsik vagyunk, igyunk
egy sört és gyere, keféljünk egyet” megol-
dásba, ilyenkor mindenki énekel vagy meg-
némul. Ha majd odakerülünk, írunk a Mondo
olvasóinak pár évtized múlva valamit, ami
akkor a levél vagy a tweet megfelelője, hogy
megbénultunk, énekeltünk vagy dugtunk-e.
Ebből a megközelítésből persze már Robin-
son Crusoe is remek horror-alapanyag lenne
(ugyanúgy, ahogy a Lost is), ott már a mik-
ro-menedzsment is rémisztő probléma, bár
akkortájt minden középkorú fehér, vallásos
férfi MacGyver volt, most meg saját tudatlan-
ságunk is hozzájárul ahhoz, hogy bármiből
páni félelmet csináljunk. De ha visszatérünk:
a Cube mellett Vincenzo Natali egy későbbi,
2003-as filmje, a Nothing is visszaköszön a
fizikai semmi koncepciójának: csak ott van
biztos pont, ahol én állok, mert én állok ott,
azon kívül már semmi sem biztos. Ezt a zen-
buddhizmus kóanná formálja, azt kérdezi,
“ha egy erdőben kidől egy fa, és nincs ott
senki, aki hallja, megtörtént-e egyáltalán az
egész?”, én inkább azt kérdezem, ha egy fér-
fi beszél, és egy nő sincs a közelében, akkor
is az az alaptétel, hogy hazudik?
Izgalmas húzás a városi egzisztencia átépí-
tése a HR-szektorba: a magunkrahagyatott-
ság és a vizsgahelyzet, a folyamatos teszte-
lés és játszmázás, és a szociális instantháló
alakulása a mai modern yuppie legnagyobb
félelmei közé tartozik, mi sem példázza ezt
jobban, mint az El Método (2005, Marcelo
Pineyro) vagy az Exam (2009, Stuart Hazel-
dine), amikből amúgy kiderül, hogy mindent
szabad, amit nem tiltanak meg, az okosko-
dó balfaszok gyakran halnak, valamint a
spanyol nők tüzesek és gyönyörűek. Japán
horrortól a tüzes spanyol nőkig, ezzel a szép
ívvel kívánunk jó DVD-vásárlást.
damage
planetdamage.com
Das Experiment