A nyaralás olyan, mint egy jó könyv, vagy egy csúcsszu- per szerkó: áttranszportál önmagad egy másik kiadásába. Hiszen a mindennapi életedben talán még az is kínos, ha bólogatsz a rádióból jövő zenére, de ha ott vagy, ahol kell, mondjuk egy pislogó égőkkel felfűzött verandán, és azt az acéldobzenekart hallgatod, amelyiket kell, akkor azon veszed észre magad, hogy úgy pörögsz-forogsz, mint a leg- nagyobbak. Ha nyaralsz, más a hajad. Mert más a víz, vagy a sam- pon. Vagy talán nem is fárasztod magad holmi hajmosással meg fésülködéssel, mert az óceán sós vize pont úgy göndö ríti be, ahogy szereted. És arra gondolsz, hogy „Ezt talán otthon is meg tudnám csinálni! Talán otthon is lehetnék olyan ember, aki nem fésülködik, és akit nem zavar, ha izzad, meg az sem, ha minden létező testnyílása telemegy homokkal.” Ha nyaralsz, sokszor vadidegenekkel elegyedsz szóba, és eszedbe sem jut, hogy a dolognak tétje van. Hogy iszonyú
kínosra fordulhat a szitu – hiszen ha olyanra fordul, kit ér dekel? Úgysem látod őket soha többé! Az vagy, aki lenni akarsz, és azt teszed, amit tenni akarsz. Na jó, azért bármit talán mégsem tehetsz meg. Van, amikor az időjárás beszorít bizonyos helyzetekbe, például olyanba, amilyenbe engem most. Ilyenkor meg kell talál- nod az önszórakoztatás másodlagos módozatait, avagy a B tervet, míg várod, hogy elálljon az eső. A mosdóból kifelé jövet megtorpanok. Részben azért, mert még agyalok a B terv egyes részletein, de leginkább azért, mert úgy ragad a padló, hogy elhagyom az egyik szandimat, és vissza kell szökdécselnem érte. Elvileg min- den ízében imádom ezt a helyet, gyakorlatilag viszont ag gaszt, hogy a csupasz lábam érintkezik a laminált padlót ellepő, ismeretlen eredetű szutyokkal. Aggaszt, hogy elka- pok valamit, amiről azt hisszük, hogy csak a járványügyi központ titkos létesítményeiben fordul elő egy l efagyasztott fiolába zárva. Visszaszökellek hát a szandimhoz, becsúsztatom a láb ujjaimat a vékonyka, narancssárga szíjak alá, majd meg fordulok, és fölmérem a terepet, azaz a bárt. Az egymás- hoz préselődő, ragacsos emberi testeket, a plafonon lustán forgó, zsúpfedeles ventilátorokat, a kitámasztott ajtót, ame- lyen olykor beköszön a szuroksötét éjszakából az eső, és lehűti a verejtékező tömeget, a sarokban megbúvó, neon glóriás zenegépet, amely a Flamingos I Only Have Eyes for You című dalát játssza. Üdülővárosban vagyunk, de egy helybeliek által ked- velt bárban, amely mentes a lenge, mintás nyári ruhák és Tommy Bahama ingek tömkelegétől. Ugyanakkor sajnos
hiányoznak a lándzsára tűzött trópusi gyümölccsel d íszített koktélok is. Ha nem lenne vihar, más helyszínt választottam volna az utolsó estémhez. Csakhogy, mivel egész héten zuhogott, mintha dézsából öntenék, és szünet nélkül dörgött az ég, szertefoszlottak a fehérlő fövenyről és csilivili motorcsó- nakról szőtt álmaim. Jobb híján a csalódott nyaralók hadá- hoz csapódva jártam a zsúfolt turistacsapdákat, és nyakal- tam a piña coladát. Mára nagyon elegem lett a tömegből, meg abból, hogy mindenre sokat kell várni, és hogy őszes hajú, jegygyűrűs, kapatos férfiak kacsingatnak rám a feleségük válla fölött. Így esett, hogy itt kötöttem ki. Itt, ebben a ragacsos padlójú bárban, amelynek a neve egyszerűen BÁR. Itt pásztázom a gyér számú vendégsereget, és próbálom kiszúrni a célszemélyt. Aki a BÁR pultjának végén, a sarokban üldögél. Nagyjá- ból korombeli, azaz huszonöt körüli, homokszín hajú, ma gas, széles vállú fickó, de olyan görnyedten gubbaszt, hogy az utóbbi két vonása első ránézésre rejtve marad. A tele- fonja fölé hajol. Az arcéle csöndes elmélyülést sejtet, a fogai pedig a telt alsó ajkát piszkálják, miközben lassan elhúzza az ujját a képernyőn. A BÁR, ha nem is olyan zsúfolt, mint a Disney World, azért elég zajos. Az ötvenes évek hátborzongató melódiáit búgó zenegéppel szemközt, a falra szerelt tévében épp az új esőrekordról óbégat az időjós. A két zajláda közt kábé fél- úton kisebb férfifalka időzik. Mindig egyszerre harsan az egyforma, szamárköhögést idéző kacajuk, ellenpontozva a pultcsapkodást, amellyel a sárga hajú hölgyvendéget fűző csapos nyomatékosítja áradó szavait.
A szűnni nem akaró vihartól az egész sziget „bedutyidili zett”, és az olcsó sörtől mindenki duhaj kedvében van. Kivéve a bárpult sarkában ülő, homokszín hajú fickót. Igencsak kirí a környezetéből, ahogy hallgatagon gun�- nyaszt, de nemcsak ez árulkodik arról, hogy neki nem itt a helye, hanem minden. Például az, hogy a kábé harminc fokkal és a sok ezer százalékos páratartalommal dacolva gyűrött, hosszú ujjú inget és tengerészkék hosszúnadrágot visel. Gyanúsan híján van továbbá mindennemű napbarní- tottságnak, csakúgy, mint mindennemű mókának, kacagás- nak, vígságnak, léhaságnak. Bingó! Marokra fogom, és félrehúzom az arcomba lógó hullá- mos, szőke fürtjeimet, majd megindulok felé. Ahogy köze- ledem, a telefonját és az olvasnivalót lassan húzgáló ujját vizslatom. Kövéren szedett szavak ötlenek a szemembe: HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. Igen, ez komoly. Könyvet olvas egy bárban. A pulthoz ütközik a ringó csípőm, a könyököm pedig megcsúszik, ahogy helyet foglalok vele szemben, majd így szólok: – Szia, tigrisem! Lassan fölemeli a fejét, és megnéz a mogyoróbarna sze- mével. Aztán pislog egyet. – Szia? – mondja, mintha kérdezné. – Gyakran jársz ide? Hosszasan méreget, és látszik rajta, hogy mérlegeli a lehetséges válaszokat. – Nem – mondja végül. – Nem itt élek. – Ó – felelem, és többet nem is tudok kinyögni, mert máris folytatja:
– De ha itt élnék, akkor sem járnék ide túl sokat. A macs- kámnak ugyanis szakorvosi kezelést igénylő bajai vannak, és így nehéz kimozdulni. Kábé minden egyes szavára összeszalad a s zemöldököm, de aztán rendezem a soraimat. – Annyira sajnálom! Borzalmas lehet ezzel együtt élni, és közben még egy halálesetet is feldolgozni. Az ő homlokát is ráncok barázdálják. – Halálesetet? Szűk, feszes kis kört ír le a kezem, jelezve, hogy az öltö- zékére célzok. – Nem temetésre jöttél? Összepréselődnek az ajkai. – Nem. – Akkor hát mi szél hozott erre? – Egy barátom – feleli, és a telefonjára sandít. – Aki itt él? – találgatok. – Aki idecibált – helyesbít. – Nyaralni – teszi hozzá kissé lekicsinylőn. – Ne már! – forgatom a szemem. – Elszakított a macs- kádtól? Azzal az ócska kifogással, hogy szórakozni m entek meg vigadni? Biztos, hogy barátnak nevezhető az ilyen? – Egyre kevésbé vagyok ebben biztos – mondja fel sem nézve. Nem sok fogódzót kínál, de én nem adom fel. – És mondd – ütöm tovább a vasat –, milyen ez a bará- tod? Dögös, okos, pénzes? – Kis növésű – feleli, miközben rendületlenül olvas tovább. – De nagyhangú. És be nem áll a szája. Mindkettőnk minden létező ruhadarabját leönti valamivel, és iszonyúan romantikus lélek. Egy kétéves főiskola reklámklipjét is
képes végigzokogni. Tudod, amelyikben az egyedülálló anyuka még késő este is a gép előtt ül, aztán beszunyál, a kisfia ráterít egy plédet, és büszkén mosolyog. Mi van még? Ja, igen, odavan az ócska, szalmonellaszagú lebujokért, ahol még az üveges sört is alig merem meginni. Láttad, mi ket írnak erről a bárról a Yelpen? – Te most viccelsz? – kérdem karomat keresztbe fonva. – Hát, a szalmonellának mondjuk nincs szaga… De az tény, hogy kis növésű vagy, Poppy. – Alex! – legyintem bicepszen a szerepemből kiesve. – Én segíteni próbálok neked! – Mármint hogyan? – kérdi a karját dörzsölgetve. – Tudom, hogy Sarah összetörte a szívedet, de muszáj újra bedobnod magad! És ha odamegy hozzád a kocsmá- ban egy dögös csaj, akkor tudod, mi az egyes számú tabu- téma? Hogy társfüggő párkapcsolatban élsz azzal a seggfej macskáddal! – Először is, Flannery O’Connor nem seggfej. Csak szé- gyenlős. – Az a macskanő gonosz. – Csak téged nem kedvel – erősködik. – Mert árad belő- led a kutyaenergia. – Én mindig csak simogatni próbáltam. Mire jó egy házi kedvenc, ha nem tűri a babusgatást? – Igenis vágyik ő a babusgatásra – mondja Alex. – Csak neked mindig olyan ordas farkasosan csillan a szemed, amikor közelítesz hozzá. – Ez nem igaz. – Poppy! – mondja Alex. – Neked mindig ordas farkaso- san csillan a szemed, bármihez közelítesz.
Hozzám pedig a csapos közelít az italommal, amit a mosdóra való kisurranás előtt rendeltem. – Kisasszony! A margaritája. És odapördíti elém a jégvirágos üvegpoharat, én meg elkapom. Pittyen a torkomban az izgatott szomjúság, mintha üzenetem jött volna. Akkora svunggal kapom föl a poharat, hogy egész szép adag tequila löttyen ki belőle. Alex tökélyre csiszolt mozdulattal, már-már természetfeletti gyorsasággal rántja le a pultról a szabad kezemet, nehogy tömény szesz fröccsenjen a karomra. – Látod? Erről beszélek. Ordas farkasosan csillan a szemed, amikor nekiesel valaminek – mondja halkan, ko molyan. Így ejti ki kábé minden szavát, leszámítva a ritka, meg- szentelt estéket, amikor előbújik rejtekéből Rém Fura Alex, én meg nézem, ahogy, mondjuk, a padlón fekve zokog a mikrofonba a karaokebárban, szanaszét áll a homokszín haja, és kiszabadul a nadrág alól a gondosan betűrt, gyűrött ünneplőinge. Ez, persze, csak hipotetikus példa – egy esetre, amely hajszálpontosan így esett… Alex Nilsen az önkontroll élő szobra. Ennek a ma gas, széles vállú embernek a folyton görnyedt vagy perec szerűen összehajtogatott testében fölös mennyiségű sztoi cizmus és elfojtás lakozik. A sztoicizmus abszolút érthető, hiszen Alex egy olyan özvegyember legidősebb fia, akinél elfúlóbb hangú embert még nem láttam. A fojtott beszéd pedig abból fakadhat, hogy a szigorú vallásos neveltetése szöges ellentétben áll a legtöbb szenvedélyével, főként a tudománnyal. De mindezzel simán összefér egy egészen fura, titkon bolondozó-ökörködő hajlamú, rendkívül lágy-
szívű, imádnivaló hülyegyerek. A legcukibb hülyegyerek, akivel valaha dolgom volt. Miután kortyolok egy aprót a margaritából, kitör belő- lem egy halk, gyönyörteljes morranás. – Emberbőrbe bújt kutya – mondja csak úgy magának Alex, majd továbbgörgeti a telón olvasott könyvét. Horkantással jelzem a megjegyzése miatti rosszalláso- mat, majd iszom még egy kortyot. – Amúgy ez a margarita úgy kilencven százalékban tequila – mondom. – Remélem, megmondod azoknak a könyörtelen yelpes kritikusoknak, hogy mit hova dugjanak fel. Ja, és tedd hozzá, hogy nincs is szalmonellaszag. Nyakalok még egy kicsit a piámból, majd fölcsusszanok az Alex melletti bárszékre, és úgy fordulok, hogy összeérjen a térdünk. Bírom, hogy mindig így ül, ha elmegyünk vala- hova együtt: a felsőteste a bárpult felé fordul, a hosszú lábai viszont felém, mintha lenne egy titkos ajtaja, amelyet csak nekem nyit ki. És ezen az ajtón nemcsak a világ előtt ismert, visszafogott, mindig csak félig-meddig mosolygó Alex Nil- senhez lehet eljutni, hanem Rém Fura Alexhez is, aki évről évre elutazik velem valahova, pedig utál repülni, meg válto zatosan élni, meg nem az otthoni párnáján aludni. Azt is bírom, hogy ha kocsmázunk, mindig nyílegyene- sen a bárpult felé indul el, mert tudja, hogy ott szeretek ülni. Pedig, amint azt egyszer bevallotta, mindig azon stresszel, hogy nem létesít-e a kelleténél intenzívebb, vagy a kelleté- nél lanyhább szemkontaktust a pultossal. Az az igazság, hogy szinte mindent bírok és/vagy imádok, amit az én legjobb barátom, Alex Nilsen csinál, vagy nem csinál, és azt akarom, hogy boldog legyen. Ezért, bár nem kedveltem túlzottan a korábbi szerelmeit – pláne
az exét, Sarah-t –, tudom, mi a dolgom: gondoskodnom kell róla, hogy ez a legutóbbi szívzűr ne taszítsa totális remete státuszba. Végső soron ő is megtenné ezt értem, és már volt is erre példa. – Na, szóval – szólalok meg ismét. – Akkor átvesszük még egyszer az elejétől? Én vagyok a szexi idegen, aki szóba elegyedik veled a bárban, te meg elbűvölő önmagadat adod, mínusz macskatéma. Seperc alatt visszavezetünk a randizás világába. Alex fölnéz a telefonjából, és már-már somolyog. Igen, nem tévedés, már-már somolyog. Azért mondom így, mert tőle a somolygásnál többre úgysem futja. – Arról az idegenről beszélsz, aki egy jól időzített „Szia, tigrisem!”-mel nyit? Csak mert nem kizárt, hogy mások a fogalmaink a szexiségről. Pördülök egyet a bárszékkel. Összekoccan a térdünk a kör elején is, meg a végén is. Közben átállítom az arcberen- dezésemet kacér mosolyra. – És mondd, fájt, amikor idepottyantál a mennyből, és talajt fogtál? Alex megcsóválja a fejét. – Poppy, fontos, hogy tudd – kezdi a szavakat szép las- san ejtve. – Ha valaha is összejön nekem egy randi, annak semmi köze nem lesz a te úgynevezett „segítségedhez”. Fölállok, majd teátrálisan fenékig ürítem a poharamat, és levágom a bárpultra. – Akkor hát mit szólnál hozzá, ha elhúznánk innen? – Hogy mitől megy neked jobban a randizás, mint ne kem… – morfondírozik Alex. Látszik rajta, hogy ámulatba ejti a nagy talány.
– Egyszerű a válasz – mondom. – Nem teszem olyan magasra a lécet, mint te, és nincs Flannery O’Connorom. Továbbá, ha kocsmázni megyek, nem a Yelpet bújom sa vanyú pofával, és nem projektálom minden idegszálammal, hogy „Hozzám ne szólj!” Továbbá, ha jó szögből néznek, és jó fényt vetnek rám, a napra lehet nézni, de rám nem. Alex is föláll. A bárpultra helyez egy húszast, majd vis�- szadugja a tárcáját a zsebébe. Ő ugyanis mindig hord magá- val készpénzt, de hogy miért, azt nem tudom, pedig lega- lább háromszor megkérdeztem, és meg is mondta. Mégsem tudom, mert az agyam vagy uncsinak találta a válaszát, vagy túl intellektuálisnak és komplexnek, így nem fáradt azzal, hogy eltárolja. – Mindez nem változtat azon, hogy egy szörnyszülött vagy – mondja most. – De azért imádsz – mutatok rá egy icipicit sértődötten. Alex erre átkarolja a vállamat, és ahogy letekint rám a magasból, újfent halovány, visszafogott mosolyra húzód- nak a telt ajkai. Alex Nilsen arca amolyan szűrőként funk- cionál, apránként, miniatűr adagokban ereszti át a kifeje- zendő érzéseket. – Tudom – mondja, mire rávigyorgok, és közlöm: – Én pedig viszontimádlak. Látom, hogy küzd a szélesedő mosolyával. De megnyeri a csatát, és a mosoly halovány, sőt szinte észrevétlen marad. – Én is tudom – feleli. A tequila elálmosított és lustává tett. Muszáj nekidől- nöm Alexnek, amikor elindulunk a BÁR nyitott ajtaja felé. – Jó volt ez az út – mondom. – Az eddigi legjobb – helyesel Alex, miközben úgy vág az arcunkba a hűs eső, mintha konfettiágyúból lőnék ki.
Kicsit szorosabban fonódik körém meleg, nehéz karja, és palástként terül rám üde cédrusillata. – Még azt sem bántam olyan nagyon, hogy végig esett – mondom, miközben kilépünk a sűrű, tömény, párás-vizes éjszakába, a döngicsélő moszkitók, meg a távoli égzengés- től reszkető pálmafák közé. – Nekem még jobb is volt így – feleli Alex, és leveszi a vállamról a karját, majd könyökét behajlítva a fejem fölé tartja eleven esernyőként. Így spurizunk át az elárasztott út testen. Amikor odaérünk a kis, piros bérautónkhoz, Alex elszakad tőlem, és előbb az én ajtómat nyitja ki (a központi zár és automata ablaknyitó nélküli kocsikra kedvezmény járt), majd megkerüli a motorháztetőt, és bevetődik a sofőr ülésbe. Miután sebességbe kapcsol, sarkvidéki fuvallat támad a csuromvizes ruhánkra, hála a felcsavart légkondinak. – Most jövök rá, hogy nem is fotóztunk – szólal meg Alex, miközben a bérelt házunk felé kanyarodik. – Mi lesz így a blogoddal? Felröhögök, de aztán rádöbbenek, hogy ezt nem vicc- ből mondta. – Alex, az olvasóim nem kíváncsiak a BÁR-ban készült képekre – felelem. – Sőt, még csak olvasni sem akarnak a BÁR-ról. – Szerintem nem is volt olyan gáz ez a BÁR – von vállat. – Nem te mondtad, hogy szalmonellaszag van? – Mármint attól eltekintve – mondja Alex, majd indexel, és bekormányozza a kocsit a pálmafákkal szegélyezett, szűk utcácskánkba. – Az a helyzet, hogy a hét folyamán egy árva használható fotóval sem lettem gazdagabb – mondom.
Alex homlokráncolva, szemöldökdörzsölgetve lassít a murvás kocsibejárónkra hajtva. – Mármint azokon kívül, amiket te lőttél – teszem hozzá sietve. A képek, amelyeket önként felajánlott a közösségi oldalam részére, valami gyalázatosak. De mivel imádom őt, amiért még fényképezni is hajlandó miattam, kiválasztot- tam a legkevésbé borzalmasat, és kiposztoltam. Az ominózus fotón iszonyú idióta beszéd közbeni, vagy inkább visítva röhögés közbeni képet vágok. (Alex buzgón próbált beállítani, de hiába erőlködött.) És jól látható, hogy viharfelhők gyülekeznek a fejem fölött, mintha én hoztam volna rá Sanibel-szigetére az apokalipszist. De legalább érzékelhető, hogy boldog vagyok. Hiába nézem azt a képet, nem jut eszembe, hogy mivel váltotta ki a reakciómat Alex, és az sem, hogy mit visítottam röhögve az arcába. De melegség tölt el, mint mindig, ha fel- idéződik egy korábbi nyaralásunk. Ilyenkor szinte mellbe vág a boldogság, és úgy érzem, erről szól az élet. Elutazol va- lami szép helyre egy olyan emberrel, akit szeretsz: mi kell het még? Próbáltam is írni valami ilyesmit a kép alá, de nehéz ezt elmagyarázni. A posztjaim rendszerint arról szólnak, hogy utazzunk olcsón, és hozzuk ki a legtöbbet a legkevesebből, de ha a tengerparti vakációdat százezren követik, akkor jól teszed, ha… Szóval, ha tengerparti vakációt mutatsz nekik. Mi viszont az utóbbi egy hétnek mintegy negyven per- cét töltöttük a Sanibel-sziget parti fövenyén. Annál többet időztünk bárokban, éttermekben, könyvesboltokban, vin- tage boltokban, és rengeteget punnyadtunk a lepukkant bungalónkban popcornt eszegetve és villámokat szám- lálva. Nem barnultunk le, nem láttunk trópusi halakat,
nem búvárkodtunk, nem katamaránoztunk. Nemigen csi- náltunk semmit azonkívül, hogy bóbiskoltunk a süppedős kanapén a duruzsoló Alkonyzóna-maraton előtt, amely az álmainkba is beette magát. Vannak helyek, amelyek mindig a maguk teljes pompá- jában tárulnak eléd, ha süt a nap, ha nem. A Sanibel-sziget nem ilyen hely. – Hé! – szólal meg Alex, miközben üresbe vált. – Mi hé? – Csináljunk egy közös képet. – Te utálod, ha lefényképeznek – mutatok rá. Nekem ez mindig is furcsa volt, hiszen Alex technikailag igen jó képű srác. – Tudom – feleli –, de most sötét van, és erre minden- képp emlékezni akarok. – Oké – mondom. – Rendben, akkor csináljunk egy közös képet. Már nyúlok is a telómért, de Alex megelőz. Csakhogy nem a képernyőt fordítja felénk, hogy lássuk magunkat, hanem a telefon hátoldalát. – Mit csinálsz? – szörnyülködöm. – Szerinted mire való a szelfiüzemmód, papa? Kikapnám a kezéből a telefont, de elrántja előlem. – Nem! – kiáltja nevetve. – Ez nem a blogodra lesz, úgy- hogy nem kell szépnek lennünk. Jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk. Ha szelfiüzemmódban csinálod, akkor én nem leszek rajta. – Igazán kezeltethetnéd már az arcdiszmorfiádat – mon- dom neki. – Hány ezer képet is lőttem neked, Poppy? Hadd csinál- jam ezt az egyet úgy, ahogy én akarom.
– Oké, rendben – felelem, és áthajolok a kézifék fölött. A nyirkos mellkasának dőlök, ő pedig, a magasságbeli kü lönbséget kompenzálandó, egy kicsit lehajtja a fejét. – Egy, két… – kezdi, de már a „Há!” előtt villan a vaku. – Te szörnyeteg! – szidalmazom. Maga felé perdíti a telefont, majd felnyög. – Jaj, neee! Tényleg az vagyok. Fuldokolva röhögök a kísérteties homályba burko- lózó fejünkön. Alex szanaszét álló, ázott csimbókjain, meg a saját hajamon, amely úgy tapad az arcomra, mint meg- annyi kunkori kacs. Csillog és vöröslik a melegtől minde- nünk. A szemem be van csukva, Alexé pedig puffadt, és keresztbe áll. – Hogy lehet egyszerre alig látszani és holt bénán ki nézni? – teszem fel a költői kérdést. Alex tarkóját a fejtámlának vetve kacag, majd közli: – Oké, törlöm. – Ne! – sikítom, és ki is tépném a kezéből a telefont, de nem ereszti. Megy a kötélhúzás a kézifék fölött. – Ez volt a lényeg, Alex! – folytatom. – Hogy úgy emlékezzünk erre az útra, ahogy volt, és úgy nézzünk ki, ahogy kinézünk! Bágyadt, halovány a mosolya, mint mindig. – Poppy, te nem úgy nézel ki, mint ezen a képen. – Te sem – mondom, és nyomatékul még meg is rá- zom a fejem. Egy hosszúra nyúlt pillanatig csönd telepszik ránk, mintha most, hogy ezt már tisztáztuk, nem lenne több mondanivalónk. – Jövőre menjünk valami hideg helyre – szólal meg végül Alex. – Hideg legyen, de száraz. – Oké – vigyorgok rá. – Hideg lesz és száraz.