Bárcsak itt lennél

VICTORIA

CONNELLY

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Victoria Connelly: Wish You Were Here

First published in Great Britain

by HarperCollinsPublishers, 2013

Minden jog fenntartva!

Fordította: Lami Juli

Copyright © Victoria Connelly, 2013

Hungarian translation © Lami Juli, 2014

© Erawan Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-963-89977-5-3

Bobnak és Anne-nek szeretettel

Prológus

A Villa Argenti egy parányi szigeten helyezkedik el a Földközi-tenger közepén. Egy szikla oldalába építették, ami mélyen benyúlik az égszínkék vízbe. Különös, szedett-vedett épület. Egyes részei a 14. században épültek, majd ezt bővítették tovább az évszázadok során az egymást követő generációk, amelyekben akadt egy itáliai herceg, két görög iparmágnás és három rocksztár is. Kisebb és nagyobb tornyai, hatalmas faajtói és ablakai inkább egy velencei palotához teszik hasonlatossá az építményt. A látvány kicsit zavaros, de mégis kellemes a szemnek.

Mégsem a villa nyűgözi le az odalátogatókat, hanem a kertek. Azt mondják, ezek a legcsodálatosabbak a mediterrán térségben. Talán azért, mert nem olyan hivalkodók, mint a tipikus látványosságok, inkább észrevétlenül megbújnak a turisták szeme elől, akik vagy véletlenül találnak ide, vagy mások javaslatára keresik fel a helyet.

Aki nem látta még a Villa Argenti kertjeit, annak muszáj lesz egyszer odalátogatnia és megcsodálni őket.

A kerteket hosszú, árnyas utak szelik át, napsütötte teraszok teszik izgalmassá, és buja zöld pázsit borítja őket mindenütt. Kőoszlopok és urnák bukkannak fel mindenfelé, amelyekből csak úgy ömlik ki a sok virág. Mind közül a leghíresebb azonban az Istennő Kertje, amelyben gyönyörű szobrok sorakoznak egymástól tisztes távolságra, és arra ösztönzik a látogatókat, hogy szép csendben sétáljanak közöttük. Ebben a kertben áll a ciprusfa mellett a vadászat istennőjének, Artemisznek a szobra, két hűséges kutyájával a lábánál. Odébb, a tavacskánál Démétér, a földművelés istennője látható, egy köteg búzával a kezében. És ott áll Athéné, Héra és Írisz is.

Hogy megtaláljuk a leghíresebb istennőt, egészen a kert végéig kell elmennünk. Teljes napfényben, rózsákkal körülvéve ott áll Aphrodité, a szerelem és a szépség istennője.

Van valami különleges ebben a szoborban, amitől más, mint több ezer társa, ami Görögország-szerte megtalálható. Első pillantásra ugyanolyan, mint bármely más Aphrodité-szobor. Gyönyörű selyemruhája alig fedi kerek idomait, amint felemeli a kezét, hogy kisimítsa arcából hosszú göndör fürtjeit. Foglyul ejti az embert. Van benne valami bűvös, valami varázslatos. Ha kőszeme vak is, mégis úgy tűnik, mintha mindent látna, és úgy mosolyog, mint aki előtt a jövő nyitott könyv.

Talán tényleg az is.

Első fejezet

Alice Archer sosem tagadta, hogy nem tartja magát valami szépnek, legfeljebb aranyosnak. A „szép" jelző sokkal inkább illett a húgára, akinek szőke haja, éles arccsontja és homokóra alakja volt. A testvére mellett Alice nem rúgott labdába. Ő volt Alice, a másodhegedűs. Alice a kispadról. Alice, Stella testvére. Sosem volt Alice, csak úgy, önmagában. Nem mintha panaszkodott volna emiatt. Sosem akart a középpontban lenni. Megelégedett azzal, hogy csak szemlélte, mások hogyan élik az életüket.

Épp ezért nehezen hihető, ami történt vele.

Az egész egy teljesen átlagos februári napon kezdődött. Na jó, Valentin-nap volt, de Alice számára ez pont ugyanolyan nap, mint a többi. Felébredt teraszos kis házában, és reszketett, mert a kazán már megint felmondta a szolgálatot. Így készülődött, hogy elinduljon a munkába.

Nem fogok ránézni a lábtörlőre, mondta magában, miközben bement a konyhába reggelizni. Úgysem lesz ott semmiféle Valentin-napi kártya, és ez engem egyáltalán nem zavar.

Persze nem tudta megállni és lepillantott, amikor kilépett az ajtón, de nem volt ott semmiféle üzenet valami titkos rajongótól vagy viszonzatlan szerelmestől.

Nem arról volt szó, hogy Alice ne találkozott volna elég férfival. Igazából férfiak vették körül, csakhogy csupa problémás alak. Épp erre gondolt, amikor elhagyta a házat és meglátta Wilfredet, a postást komótosan sétálni a ház felé, mintha a levelek kikézbesítése érdekelné a legkevésbé. A postás ötvenes évei közepén járhatott, és ő volt a legszőrösebb ember, akit Alice valaha látott. Bozontos oldalszakálla igazi szőrmókká tette, majdnemhogy egy félig átváltozott farkasemberre emlékeztetett.

– Jó reggelt, Wilfred! – mondta Alice, és olyan széles mosolyt erőltetett az arcára, amire hétfőn egyáltalán képes volt.

– Jó reggelt, Alice. Csak számlákat hoztam – mondta a postás. – Gáz és a hitelkártya.

– Rendben – felelte Alice. Nem igazán zavarta, hogy Wilfred mindent tud a magánéletéről. Ha ő lenne postás, valószínűleg ő is így lenne ezzel. Elvégre egy ilyen állásnak ez az egyik legnagyobb előnye.

– Semmi Valentin-napi kártya? – kérdezte a postás.

– Nem vártam egyet sem.

– Már három éve, igaz?

Alice felsóhajtott. Wilfred memóriája túl jónak bizonyult. A postás egy pillanatra megtorpant a járda közepén, Alice rögtön sejtette, hogy bajban van.

– Visszatért a köhögésem – mondta Wilfred.

– Ó! – sajnálkozott Alice. Tisztában volt Wilfred kórtörténetével.

– Megint voltam orvosnál. Tiszta időpocsékolás.

– Ó, sajnálom.

Wilfred hangosan köhögött.

– Hallja ezt? – kérdezte. – Ezt a hörgést?

Alice bólogatott.

– Erről van szó – mondta a férfi. – Ez nem oké.

Alice nem akarta felhívni a figyelmét, hogy a napi húsz szál cigi nyilván nem segít az ügyön, mert tudta, úgyis süket fülekre találna.

– Na, munkára fel! – mondta Wilfred, és elindult. – Nézzenek oda – tette hozzá –, második figyelmeztetés Mrs. Batesnek a huszonkettes szám alól. És egy fehérnemű-katalógus. Kicsit öreg már ehhez, nem?

Alice a szemét forgatta.

Általában mindennap Wilfred volt az első férfi, akivel összetalálkozott. A második pedig Bruce a buszmegállóból, aki hosszú, sötét ballonkabátjában várakozott, aktatáskával a kezében. Alice bólintott egyet, a férfi viszonozta. Ennyi volt, nem több. Alice egy iskolába járt Bruce-szal, de sosem álltak szóba egymással, csak a bólintás maradt. Alice egész jóképűnek találta. Haja rövid volt és szőke, szeme mogyoróbarna. Folyton morcosnak tűnt, ez viszont nem tetszett a lánynak.

Alice felhajtotta télikabátja gallérját és reszketett. A West Carleton-i Norfolk az egyik legjobb hely volt nyáron. Smaragdzöld mezők vették körül és hatalmas fák, kerek tornyú kőtemplomok tarkították. Az egész úgy festett mint valami tündérmese. Télen azonban, amikor a tenger felől érkező szél a mezőket tépázta, igazán nyomorult helynek hatott. Alice azt kívánta, bárcsak ne adta volna el a kocsiját, és akkor a csontig hatoló februári hideggel nem ebben a buszmegállóban kéne szembenéznie.

A Norwich központjában lévő építési vállalathoz, ahol Alice a Humán Erőforrás Osztályon dolgozott, félórás buszút vezetett. Nem igazán élvezte a munkáját, de azért megvoltak az előnyei egy olyan kíváncsi ember számára, amilyen ő volt. Senki sem gondolta volna róla, milyen kotnyeles. Keményen dolgozott, és alig lehetett hallani a hangját. Minden gyanú felett állt. Alice gyakran mosolygott a birtokába jutott információkon.

– Á, Alice. Elő tudnád keresni nekem Martin Kasky dossziéját? – kérdezte Larry Baxter, Alice főnöke abban a pillanatban, hogy betette a lábát az irodába.

Baxter ötvenöt éves volt, a Newmarket Roadon lakott a város elegánsabb végében. Előző évben összesen három nap betegszabadságot vett ki, és nyilas volt a csillagjegye. Ezek a dossziék voltak a HR Osztály legnagyobb előnyei. Alice számos hasznos információhoz hozzáfért.

– Rendet rakok kicsit a dossziék között – mondta a kollégáinak, amikor szeretett volna valamit kideríteni egy pasiról.

Csakúgy, mint előző évben, amikor a sármos Philip Brady vacsorázni hívta. Az Üzletkötési Osztályon dolgozott, és koromfekete haja volt. A randi előtt ­Alice begyűjtött róla minden információt, miközben a dossziékat rendezgette. Megtudta, hogy a férfinak viszonylag magas fizetése van, két munkahelye volt, mielőtt ide került, és kiváló minősítéssel végzett az egyetemen. Sajnálatos módon elkerülte Alice figyelmét Brady megjegyzése egészségi állapotáról. Ha a lány ezt is elolvasta volna, idő előtt tudomást szerzett volna a férfi irritábilis bélszindrómájáról, és fel tudott volna készülni az előttük álló estére, valamint arra a sok-sok alkalomra, amikor magányosan várakozott különböző éttermekben az asztaloknál.

Előkereste Martin Kasky dokumentációját, és odaadta a főnökének. A férfi arra se méltatta, hogy ránézzen, miközben átvette, de Alice ezt már megszokta.

– Még mindig várunk a referenciáira – mondta Larry. – Sürgesd meg őket egy telefonhívással.

Visszadta a mappát Alice-nak, és sem egy mosollyal, sem szavakkal nem köszönte meg. Alice visszatette a dossziét a polcra és észrevétlenül visszaült a helyére, ami az iroda sarkában volt.

Ekkor érkezett meg Ben Alexander, az értékesítési vezető. Alice az ő világában nemlétező személy volt, bár a férfi tett némi erőfeszítést, hogy ez ne látszódjon. Nem sok sikerrel.

– Jó napot, Anna – mondta, és rá sem nézett a lányra. Alice nem javította ki. Biztos volt benne, hogy úgysem jegyezné meg az igazi nevét.

Ahogy Ben megközelítette Alice főnökének asztalát, a lány alaposan szemügyre vette a monitorja mögül. Sötétvörös haja volt és szürke szeme. Aznap sötétkék inget viselt, ami még ragyogóbbá tette a férfi szemét. Alice szíve megdobogott. Emberemlékezet óta bele volt este, ami elég nevetséges volt, hiszen a férfi észre sem venne egy olyan lányt, mint ő. A vállalat sztárjával, Pippa Danesszel járt, akinek platinaszőke haja volt és topmodelleket megszégyenítő lába. Álmodozni persze lehet, nem igaz?

Ami azt illeti, nem biztos. Alice megszámolni sem tudta volna, hányszor fordult elő, hogy megengedte magának, hogy elhiggye, legalább egyszer az életben megtörténhet, hogy egy igazán jóképű férfi megfordul utána. Igazán megfordul utána. Hogy az egyszerűsége és a félénksége mögé lát. Hogy meglátja őt.

De Ben nem vette észre, akkor sem, amikor épp felé fordult, hogy átadja neki az egyik alkalmazott orvosi igazolását, hogy iktassa.

– Köszönöm, Anna – mondta Ben, mielőtt kiment az irodából.

Alice felállt és a női mosdó felé vette az irányt. Épp csak becsukta maga mögött a vécéajtót, amikor bejött két munkatársa.

– Láttad ma reggel Alice Archert? – kérdezte egyikük.

– Nem, miért? – felelte a másik.

– Már megint az a rémes szürke kardigán van rajta.

– Jaj, ne. Aminek az elején azok a rojtok vannak?

– Igen. Tipikus Alice.

Mindketten nevetésben törtek ki.

– Imádom azt a barna cuccot, amit azzal a borzasztó övvel szokott hordani.

– Amelyik úgy néz ki, mintha egy döglött medvét cipelne magán?

Megint nevetésben törtek ki, hallatszott, hogy lehúzzák a vécét, kitipegnek, aztán csend lett.

Alice várt egy kicsit, mielőtt elhagyta a biztonságot nyújtó fülkét. Ragaszkodott a szürke kardigánjához. Nagyon praktikus darab volt, amit sokat hordott, bár azt azért elismerte, hogy huszonnyolc éves fiatal nőként választhatott volna valami vonzóbb pulóvert is e helyett a túlságosan hosszú ujjú, zsákfazonú darab helyett.

Belenézett a mosdó feletti tükörbe. Arca sápadt volt, barna haja egyenesen hullott a vállára. A külseje rendezett volt, de jelentéktelen. Egyedül ragyogó kék szeme volt figyelemre méltó, ő azonban azt is egy sötét keretes szemüveg mögé rejtette, és soha nem festette ki még a szempilláit sem.

Gyakran gondolt arra, mi lenne, ha teljesen átváltoztatnák. Imádta a tévében azokat a műsorokat, amelyekben fogtak egy reménytelen külsejű nőt, rémes frizurával és béna ruhákban, és bombázót csináltak belőle. Valószínűleg tökéletes alany lenne egy ilyen műsorban, gondolta, és végignézett szürke kardigánján, kényelmes, lapos cipőjén.

Miközben visszament az asztalához, azon töprengett, mi lenne, ha ő is olyan nő lenne, aki képes jól összeválogatni a ruháit, és tudja, hogyan viselhetné legelőnyösebben a haját. Milyen érzés lenne, ha a férfiak megfordulnának utána, és el tudná érni, hogy valaki beleszeressen?

Alice sóhajtott. Egyszer – csak egyszer – szerette volna tudni, milyen érzés lehet gyönyörűnek lenni.

Második fejezet

– Tudod, mi a te bajod, Alice?

Alice nem volt benne biztos, hogy szeretné tudni, arról viszont meg volt győződve, hogy Stella el fogja mondani.

– Egyszerűen nem teszel erőfeszítéseket. Nézz magadra! – mondta a testvére, miközben Alice szerelése felé mutogatott. – Szürke! – Úgy mondta ki a szót, mintha valami keserű falatba harapott volna.

– Semmi baj nincs a szürkével. Jelen pillanatban kimondottan divatos.

– Nem erről van szó.

Alice magabiztosan összehúzta kardigánját, és nézte, ahogy Stella lehuppan a kanapéra vele szemben, és belemártja a kanalát egy doboz fagyiba.

– Na mindegy – mondta Stella, miközben tele volt a szája csokidarabokkal. – Mit keresel itt?

Alice vett egy mély lélegzetet, mert már tudta, hogyan zajlik majd a most következő beszélgetés.

– Közeleg apa szülinapja, és arra gondoltam…

– Szülinapja lesz? Totál elfelejtettem – vágott közbe Stella.

– Tavaly is elfelejtetted.

– Nagyon elfoglalt voltam.

– És tavalyelőtt is.

– Ne gyötörj már, Alice. Jézusom, rosszabb vagy, mint egy anya.

Egy pillanatra csend állt be közöttük, és anyjukra gondoltak, akit olyan kegyetlenül szakított el tőlük a sors, amikor Alice mindössze tizenkettő, Stella pedig hétéves volt.

– Bocsánat, nem úgy érte…

– Semmi baj – felelte Alice. – Nem kéne annyit nyaggatnom téged.

Stella megint belemártotta kanalát a fagyiba, és azt gondolta, lezárták a témát. Alice azonban nem hagyta ennyiben.

– Szóval, mit fogunk csinálni? – kérdezte Alice.

– Mivel?

– Apa szülinapjával.

Stella vállat vont és lesütötte a szemét, nehogy találkozzon a tekintetük.

– Valamit csinálnunk kell. Csak egyszer hetvenéves az ember – folytatta Alice.

– Jaj, olyan béna, hogy hetvenéves az apánk – mondta Stella. – Mégis, mire gondolt anya annak idején?

– Szerelmes volt belé – felelte Alice –, és ez nekünk is jól jött, máskülönben meg sem születtünk volna. És annyira nem volt öreg, amikor megszülettünk. Legalábbis férfiak között nem számít öregnek.

– Szerintem pedig szörnyű, hogy a férfiaknak akkor is lehet gyerekük, amikor már őskövületek.

– De apa a negyvenes éveiben járt, amikor születtünk. Akkoriban az nem számított soknak, és a hetven sem sok már. – Alice megállt egy pillanatra és vett egy mély lélegzetet. – Mindenesetre arra gondoltam, meglátogathatnánk.

– Ó, Alice – fakadt ki Stella. – Tudod, hogy utálom azt a szörnyű helyet. – Fertőtlenítő meg öregember szag van.

– Egy napon neked is olyan szagod lesz – felelte Alice.

– Ne legyél ilyen aljas.

– Mindegy, nem is kell az otthonban lennünk olyan sokáig, mert arra gondoltam, elvihetnénk valahova.

– Elvinni valahova? Úgy érted, emberek közé? – kérdezte Stella sokkolódva.

– Képes arra, hogy élvezni tudja a tengerpartot és egy fagyit. Még nem halt meg, tudod!

– De valahol mégis az. Agyhalott.

– Nem, nem az.

– Bármikor odamegyek, annak tűnik.

– És mikor voltál ott utoljára?

– Nem tudom. Nem vezetek írásos naplót, ahogy te szoktad. Különben is mindig te voltál a kedvence.

– Hogy mondhatsz ilyet? Tiéd lett a ház.

Alice a magas mennyezet felé mutatott a viktoriánus stílusú nappaliban.

– Sajnálod tőlem a házat, igaz?

– Természetesen nem.

– Azt mondtad, te saját otthont akarsz.

– Tényleg saját otthont akarok, Stella. Csak annyit kérek, néha látogasd meg apát. Szerintem igazán kivihetnénk a partra. Mindig imádta a vizet. – Alice egy pillanatra megállt, és eszébe jutott az a sok tengerparti nyaralás, amin egykor együtt vett részt a család. Great Yarmouthtól Blackpoolig, Skegnesstől Brightonig bejárták a partokat. Homokvárakat építettek, és hatalmas adag vattacukrokat ettek. – Ez a minimum, amit meg kell tennünk érte.

– De olyan hideg lesz – mondta Stella, és teátrális vacogásba kezdett.

– És? Majd jól felöltözünk.

– Mégis hogyan akarsz odajutni?

– Sam az otthonból megígérte, hogy kivisz minket az állomásra.

– Vonattal akarsz menni? A kerekes székkel?

– Persze hogy a kerekes székkel. Mostanában nincs szaladgálós kedvében.

– Ó, istenem. Ehhez tényleg nincs kedvem – tette hozzá Stella.

– Tudom, hogy nincs, de egyszer az életben gondolhatsz magadon kívül másra is.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy a változatosság kedvéért gondolhatnál egy kicsit apára is. Hogy mennyire örülne, ha mindkettőnket láthatna, és eltölthetnénk egy napot közösen a tengerparton. Egy napot, az otthonon kívül.

Stella a homlokát ráncolta.

– Különben a te kocsidat is használhatnánk – mondta Alice. – Apa úgyis azt mondta, azt szeretné, ha közösen használnánk.

– Jaj, Alice. Mikor szerzel már magadnak egy saját autót? Te is tudod, hogy kéne. Nem számíthatsz folyton arra, hogy mindig mások húzzanak ki mindenféle cikis helyzetből.

Alice-t a feltételezés is felháborította, hogy a húga cikis helyzetnek gondolja apjukat. – Mikor kértem el utoljára tőled a kocsit?

– Én csak azt mondom, jó lenne, ha lenne sajátod.

– Nem engedhetek meg magamnak egy kocsit. Épphogy a felszínen maradok a lakbér és a számlák befizetése után.

– Fogalmam sincs, hova teszed a pénzt, Alice. Fogalmam sincs.

Alice a nyelvébe harapott. Ha Stella rákényszerülne, hogy elvállaljon egy teljes állást, és nem hullott volna minden az ölébe az apjától, talán rájönne, milyen kemény a való világ.

– Ez apa kocsija – emlékeztette Alice.

– Igen, tudom, egy vén tragacs. Igazán vehetett volna nekem egy újat. El se hiszem, hogy nem jutott eszébe, mielőtt bevonult abba az otthonba.

– Szellemi leépülése derekán talán nem az volt a fő gondolata, hogy vegyen a lányának egy autót.

– Mi lenne, ha Celia kocsijával mennél? Neki nagy, négyajtós autója van, nem? – kérdezte Stella, amikor eszébe jutott Alice legrégebbi barátnője.

– De, és általában tele van a gyerekeivel – vágta rá Alice. – Mostanában alig látom őt. Mindig nagyon elfoglalt a fiúkkal. És különben is, apa nem Celiát szeretné látni, hanem téged.

Egy pillanatra elhallgattak, a súlyos szavak ottmaradtak a levegőben.

– Figyelj – szólalt meg Alice –, nem azért jöttem, hogy veszekedjünk.

– Jó, ugyanis nincs olyan kedvem. Szörnyű napom van, ha tudni akarod – duzzogott Stella.

Alice ránézett a testvérére. Nagyon önző és dühítő volt a viselkedése, ugyanakkor a szokottnál egy kicsit sápadtabb volt, ami felébresztette Alice-ban a testvéri ösztönt.

– Mi baj? – kérdezte.

Stella nagy kék szeméből szinte azonnal potyogni kezdtek a könnyek.

– Joe – jelentette be sírva.

– Mi van vele?

– Szakított velem.

– Ó, Stella – mondta Alice, majd magához húzta a testvérét és megölelte. – Mi történt?

– Azt mondta, túl macerás vagyok. Mégis mit jelent ez?

– Azt jelenti, túl sok időt töltesz…

– Tudom, mit jelent. De nem vagyok macerás. Nem is voltam fodrásznál vagy két hete. Két egész hete. És nézd meg a körmömet!

Alice vetett egy pillantást húga tökéletesen kifestett, vörös körmeire.

– Töredezett és kopott, de kénytelen vagyok holnapig várni, hogy megcsináltassam. Kérdezem – ez macerás?

– Hát…

– És azzal is vádolt, hogy képtelen vagyok élvezni az élet egyszerű dolgait, mert nem voltam hajlandó ócska sátras üdülésre menni vele. Ki az az épeszű lány, aki önszántából sátorban akar aludni? A földön?

Alice Joe-ra gondolt. Kimozdulós típus volt, sziklamászáshoz való karokkal, sportos testalkattal. Nem tudta elképzelni sem, hány lány adott volna oda mindent, hogy eltölthessen vele egy éjszakát egy sátorban. De a húga nem tartozott közéjük. Ötcsillagos szállodánál ő nem adta alább.

– Szemétláda – puffogott Stella.

Alice felsóhajtott. Joe természetesen nem volt szemétláda. Alice kimondottan szimpatikusnak találta, és pontosan el tudta képzelni, mi történt. Bizonyára elege lett Stella viselkedéséből és állandó flörtjeiből. Nem tudta nem észrevenni, hogy Stella lábtörlőjén nem kevesebb, mint öt Valentin-napi kártya sorakozott. Öt! Mégis kiktől? Alice arra gondolt, a testvére biztos mindnyájuk alá alaposan adta a lovat.

– Nemrég foglaltunk le egy utat Görögországba – folytatta Stella felháborodottan –, és már nagyon vártam. Ő is tudja, mennyire szükségem lett volna egy kis pihenésre.

Alice csak pislogott, és azon tűnődött, vajon miben fáradt el húga.

– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte tőle.

– Hát, nem fogom hagyni, hogy kárba vesszen. Joe nekem adta a jegyeket – gondolom azért, hogy ne csináljak jelenetet. Nézd. – Stella felpattant, elvett az ebédlőasztalról egy brosúrát, és Alice ölébe dobta. – Tizennyolcadik oldal.

Alice átlapozta a prospektust, míg ahhoz a tizennyolcadik oldalhoz nem ért. Hosszú füttyentéssel jelezte, hogy lenyűgözi a mesés, fehér villa és a kék spaletta látványa. Saját úszómedence is tartozott a házhoz, nem beszélve a csodálatos tengerparti panorámáról. Nyilvánvalóan nem az a tipikus görög turistasziget volt harsány diszkókkal és éjszakai bárokkal. Csendesnek és exkluzívnak tűnt – eldugott kis helynek. Joe-nak nagyon jó ízlése volt – gyönyörű helyet talált.

– El kell jönnöd velem, Alice!

– Micsoda?

– Velem kell jönnöd. Nem mehetek egyedül, halálra unnám magam. És már megkérdeztem Lilyt és Beckset, és nekik nem jó. Még Jesst is elhívtam, akit nem is szeretek annyira, de ő is nemet mondott. Szóval el kell jönnöd. Semennyit sem kell beleadnod, persze köszönetképpen vehetsz nekem valami ajándékot, ha szeretnél. Kinéztem magamnak egy gyönyörű kasmírpulóvert, amire tényleg szükségem lenne. Mondj igent!

Alice az ajkába harapott. Min gondolkodott? Egy hét a ragyogó napsütésben egy görög szigeten, távol a sivár norfolki téltől és a munkahelyi unalomtól. Pont erre volt szüksége.

– Légyszi, Alice. Tudom, hogy soha nem bocsátanád meg magadnak, ha miattad egyedül kéne mennem. Nem engednéd, hogy ez megtörténjen, igaz?

Alice a húgára nézett. Stella mindig is nagyon jó volt abban, hogy elérje, mindenki azt csinálja, amit ő szeretne. Természetesen igent akart mondani, de nem azért, mert Stella igyekezett benne bűntudatot kelteni. Alice tényleg szeretett volna elmenni, de végre egyszer alkuhelyzetben volt.

– Ó, Alice! Olyan nyomorult lennék, ha egyedül kéne mennem – folytatta Stella, és olyan képet vágott, mint egy pitiző öleb.

Alice úgy tett, mintha megadná magát és így felelt:

– Rendben. Elmegyek veled. De csak egy feltétel­lel.

– Mi az? – kérdezte Stella.

– Eljössz velem apához a születésnapján, és megajándékozzuk egy felejthetetlen nappal.

Stella sóhajtott egy nagyot. Nem látszott valami lelkesnek, és Alice egy pillanatra megijedt, hogy nem jön össze az alku. De végül sikerült.

– Jó, legyen – szólalt meg végül Stella.

– Megígéred?

– Megígérem – felelte a húga. – Ott leszek.

Harmadik fejezet

Norfolk előnyei közé tartozott az északi és déli irányba is kinyúló tengerpart. Az itt élők sosem érezték magukat távol a tengertől, ugyanakkor kocsi nélkül nem lehetett könnyen megközelíteni, úgyhogy Alice nem látta gyakran a partot. A mai nap azonban csodás kivételnek számított.

– Rendes Stellától, hogy kölcsönadta a kocsiját – mondta Terry Archer.

– Apa, ez a te kocsid – felelte Alice.

Apja a fejét csóválta.

– Nem, nem, most már Stelláé – mondta, és a visszapillantóról lelógó rózsaszín, szőrös dobókocka felé biccentett.

Alice morgott egyet és levette a dobókockát, majd a hátsó ülésre hajította.

– Nagyon sajnálja, hogy nem tudott eljönni – motyogta –, nagyon szeretett volna velünk lenni.

Alice hallotta, hogy apja sóhajt egyet.

– Alice, nem kell hazudnod a húgod nevében. Tudom, milyen. Tudom, hogy csak különleges alkalmakkor számíthatok rá, rendszerint amikor szüksége van az aláírásomra egy csekken.

– Ugye nem pumpol tőled még mindig pénzt? – döbbent meg Alice.

– Csak ha hagyom.

–