Ünnepi férfiú

IGNÁCZ RÓZSA

ÜNNEPI FÉRFIÚ

Szent László király regénye

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Püski • Budapest, 1989

Borító: Papp Norbert

978-963-374-362-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

KODOLÁNYI JÁNOS LEVELE

Akarattya, 1952.máj.7.

Kedves Rózsa!

Nem tudom, befejezhetem-é írásomat egyvégtében, mert mára jelezte jöttét N. István s két ifjú barátja, de azért nekiülök, mert teli vagyok örömmel és izgalommal. Tegnap fejeztem be ugyanis nagy elmélyedéssel olvasott könyvét s nem tudom magamban tartani érzéseimet, gondolataimat. Szerettem volna még az este nagy tüzet gyújtani és körültáncolni, ünnepelvén azt a tüzet, ami Magában megfogant és gyönyörű lángot vetett.

Hol s hogyan kezdjem? Okosnak kéne lennem, de nem vagyok okos. Hanem szinte tehetetlen. Egyszerre akarnék megmondani mindent, de úgy, hogy azért értelmes is legyen, ám ez képtelenség. De rögtön kikiáltom: nagy mű született s nagy az én szívemnek gyönyörűsége! Olyan mű, ami ott áll a Scientia sacra s annak (egyelőre ismeretlen, de nyilván jó) folytatása, az átdolgozott, új Sziriat, a mai Sinka-versek mellett s talán szabad az én Judásomat is ide sorolnom. Maga ebben a műben igazi, nagy író lett. Ha körülnézek írónőink között, csak vigyorogni tudok, s ha Európát veszem szemügyre, csupán Sigrid Undsetet, Lagerlöföt említhetem társként Maga előtt, de már a szintén nagy Virginia Woolfot alig. Maga ezzel a művel belépett a Nagy Kapun s meghatott elérzékenyüléssel gondolok arra, hogy ebben a Kapuban portásként állok és meghajolok Maga előtt. Kritikus elme vagyok, eléggé ismerem az írás, a művészi alkotás lelki és mesterségbeli nehézségeit, ritkán, nehezen lelkesedem, de akkor aztán szívből. Most így lelkesedem. Óriási akadályokat győzött le, nagy árat fizetett, nem ingyen, véletlenül, könnyen jutott az eredményhez, sok fáradsággal, izgalommal, fájdalommal, csüggedéssel, le-letöréssel, türelemmel vásárolta meg – de most a birtokában van és nem is veszíti el többé. – Boldog vagyok, boldog vagyok, életem legszebb gyönyörei közé tartozik ez az érzés, majdnem olyan diadalmat érzek, mintha magam cselekedtem volna, amit Maga cselekedett, de ez nem szemtelenség tőlem, hanem együttérzés. Fogadja olyan szívesen, amilyen szívesen kimondom.

Bár most egy kissé konkrétabban is kéne beszélnem a műről, meg is próbálom, de nehezemre esik, mert úgy vagyok, mint mikor az álom időtlen, szikrázó, lebegő, ámulatba ejtő dimenziójában jár az ember, s bár mindent tud, mindent érez, mégis képtelen a részletekről szólni. A könyv egységes, egyszerre fogant, egyszerre, szervesen nőtt, alakult, kristályosodott, egyszerre támadt, öltött formát. A nyitány ó-zamatú, ősi és mégis modern. Stílusa tiszta, csiszolt, egyszerű. A drámai részek pergők, feszültek, élesek. A nő levele a nőhöz szívfacsaróan lázító, a futballista-fejezet zseniális, könnyed, finoman gúnyos, a diákbeszélgetés lesújtó, a kirándulás friss, mély, remekül érezteti az idő változását és állandóságát, egyben, jól alá van pincézve, minden kicsiség szimbolikus, a lírai részek őszinték, forrók, fojtott pátosz lebeg rajtuk, s egyben szerény restelkedés teszi emberivé, az értekező részletek pontosak, jól zártak, okosak s itt-ott gyilkosak. Az egész együtt egységes, tiszta, átlátszó és igen-igen mély. Szerkezete, módszerei meghökkentően egyszerűek s mégis furfangosak. Ez a modern regény, nem regény, nem konvencionális alakzat, nem is tanulmány, nem kegyes irat, nem riport, nem realizmus és nem expresszionizmus, hanem minden együtt, anélkül, hogy szétesnék, zavarossá, kapkodóvá válnék, sőt anélkül, hogy valami trükköt érezne benne az ember.

Csodálatos, hogy milyen könnyen, egyszerűen élte meg a misztikumot a realitásban, a változót a változhatatlanban, az időt az időtlenségben! Egységes, mély, szerves világlátás van ebben a műben, nem üt ki belőle se a mai falu képe, sem a krakkói váré, beletartozik a parasztasszony és a középkori lovag, a bokrokkal benőtt, elrejtőzött templom és a mai plébánia, a halfőző társaság és a traktor. Én még nem olvastam mostanában olyan művet, amiben ennyire egy lett volna Ég és Föld, test és lélek, lélek és Szellem, király és paraszt, racionalizmus és csoda.

Nyelve általában tele van eleven vérrel és tűzzel, ízzel, sóval, élettel. Érzékletes, egyszerű, rejtett izgalmakat eláruló nyelv, paraszti és patetikus, egyszerű és gazdag. Benne van az élő vegetáció duzzadása, illata, termékenysége. Finom, gyengéd, de olyankor vakmerően kemény. Szép magyar nyelv, ritmus lüktet benne és dallam hullámzik. Hajlékony, mindenütt azt érezteti, amit kell. Szikrák pattognak belőle, mutatván, mekkora feszültségben születtek.

No és meghökkenve látom a saját nevemet is a műben. Sohasem hittem volna, hogy nem csupán portás voltam a Kapuban, hanem némileg segítettem is kinyitni. Ez az öröm sem csekélység számomra, mert íme, barátságunk során nemcsak vettem, hanem adnom is sikerült. Meghatottan olvastam leveleimből vett idézeteteket s bámultam: én írtam volna? Sikerült hát itt-ott úgy a lényegre tapintanom, hogy Maga hasznát látta? Úgy biztatnom magát, hogy ilyen meredek útra mert és tudott lépni? Most már jól van, mind a ketten ugyanannak az úrnak a cselédei vagyunk, Maga Rozi, a komorna, én János, a komornyik. Egyformán beszélünk az úrról, akit szolgálunk, akinek a házát rendbe igyekszünk tartani, csizmáját keféljük, ételét készítjük, parancsait teljesítjük. Olykor, ha az úr bezárkózik, suttogva fecsegünk, össze is veszünk, kicsi dolgokon nyavalygunk, keveselljük a fizetést, de mind a ketten tudjuk, egyformán tudjuk, ki az az úr, mekkora és mit cselekedett velünk. És azt is, hogy amikor szól, vége minden lézengésnek, fecsegésnek, torkoskodásnak, veszekedésnek, akkor talpra és szolgálunk neki!

Minden jól van, az élet, a lét csodálatos és nagyon-nagyon jó, hogy együtt szolgálunk, Maga is, én is és ebben a szolgálatban eltörpül minden.

De nem szabad megrekednie ezen a színvonalon. A lajtorja végtelen. Maga sok-sok fokát meghágta, s most nem szabad leülnie, henyélnie, megelégednie. Még nagyobb magasságok nyíltak meg Maga előtt, azokra kell vetnie a szemét. Minden eddig írt műve csekélység ehhez képest. Most lett művész, eddig író volt. Jó író, de csak író. Ahová most eljutott, az túl van az íróságon, a jó íróságon, az már nem író-szint. Óriási erőket gyűjtött s ezeket az erőket följebbjutáshoz kell használnia. A Kapun belépett, de most odabent kell járnia, tennie, látnia, élnie. íme, milyen messze van az a Rózsa, aki Makkai Jancsi oldalán szerepelt, társasági hölgy volt, akinek fényképeit a lapok közölték, akit „Erdély nagy írónőjének" neveztek. Ez a Rózsa, aki belépett a Kapun, már nem a régi! Több, mint erdélyi, több, mint magyar, több, mint református, több, mint asszony, több, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg és ezt a teljes emberséget kell megtartania, fejlesztenie. Ehhez képest minden csekélység! Meg tudom érteni, hogy Magát fárasztja a főzés, untatja a stoppolás, bosszantják az emberek, keseríti a pénz gondja. Mindent meg tudok érteni. És nem is bánom, hogy így van, mert Maga arra rendeltetett, hogy a megfogant tüzet táplálja és továbbadja. Hogy részecske legyen abban az atommagban, amely egyszer rettentő erővel magához vonz majd mindent ebben az országban, ebben a világban. Részecske, ami a kiformálódás törvényeit hordozza. Így áll a dolog, Rózsa. Csak attól mentse meg Magát az Isten, hogy elégedetten, gőgösen nézze önmagát és az embereket.

Ha tőlem függne, akadémiai taggá választanám, megadnám a becsületrend lovagi fokozatát, a Kossuth-díjat, három holdas kertet a háza köré, csónakot, vitorlást, állandó jegyet a világ minden vasútjára, hajójára, repülőgépére, örökké érvényes vízumokat, lefordíttatnám a könyvét angolra, franciára és oroszra, kinevezném Nagyasszonynak. Lajoskának ajándékoznék egy kitűnő belga puskát, lüttichit, az ország egész területére érvényes vadászjegyet és bőséges állami fizetést, azzal a kikötéssel, hogy ott, azt és akkor építsen, ahol, amikor, amit akar. Ádámnak egy kitűnő hangverseny-zongorát adnék s olyan könyvtárat, amilyen neki tetszik, továbbá egy különszobát, majdani gyönyörű, tágas házban. Mit még? A fene tudja. Mindent, amit csak kívánnak.

Mégis elsősorban Jankovichnak köszönheti ezt a könyvet. A csendnek, a víznek, a tiszta levegőnek, a magánynak. Tehát legfőképpen csendet, vizet, tiszta levegőt és magányt biztosítanék Magának és egy derék, béres asszonyt, aki főzzön, stoppoljon.

No, de a mű apró-cseprő hibáiról is hadd szóljak néhány szót. A kéziratban mindent megjelöltem, amit megjelölendőnek véltem. Nyelvi hibákat kijavítottam, vagy hullámos vonallal aláhúztam, hogy Maga keressen és találjon jobb szót. A henyeségeket, germanizmusokat kijavítottam, vagy legalább üldöztem (szeppent, adottság, – mentes pl. vízmentes), kivévén azokat a részeket, amelyek valakikre, pld. a diákra, a futballistára, a levélíró nőre jellemzők. Lapozza végig a kéziratot, és nézzen végig minden jelet. Ahol nem ért velem egyet, radírozza ki, puha ceruzával, gyengén írtam. Azt a két-három románizmust, amit leltem, kiöltem. A mai kommersz nyelv nyomait eltüntettem. Ámde felhívom a figyelmét arra, hogy a László elmélkedéséről szóló rész kissé csikorogva indul, majd terjengőssé válik, rövidíteni, tömöríteni kéne. A megerőszakolt nő egy helyütt túlságosan brutálisan részletezi az esetet, ez lélektani hiba, az ilyesmit leírni, de elmondani is vázlatosabban kell. Találtatnak apró tévedések is. Pl. nem sámán, hanem sa-mán. Ez változtat a leányzó helyzetén a verses részben. A varázsdob használata helytelen annál a ráolvasásnál, amit leír. Nem akasztották nyakba, ezt csak a Nemzetiben tették a Pogány tűz-ben és az utasítás benne is maradt a darabom kiadásában, mert úgy utáltam a színházakat akkoriban, hogy nem magam korrigáltam. Rettentően helytelen, hogy a halfőző magyar kézzel keveri a fövő halat. Mint a képzett gasztronómus, de különösen, mint a halszakértő, tudom, hogy ezt az ősi eledelt úgy főzték hajdan is, mint ma, de borssal keverni tízezer évvel ezelőtt éppen úgy nem volt szabad, mint ma, hanem csak rázni, a több mint százfokos lébe pedig nem nyúltak kézzel, hanem fakanállal. Néhány kicsi tévedés máshol is akad, majd megleli.

Ámde nem tudok szabadulni egy hiányérzéstől. Szerepeltetni kellene egy nyugalmazott tábornokot is, egy jól nevelt, buta, lovagias vén tábornokot, elvégre László lovag volt, vagy mi. Ijesztően groteszk, jellemző volna egy tábornok, olyan finoman megírva, mint amilyen a futballista! Gondolkozzék ezen s a mű nyer humorban, tragikumban, érdekességben, teljességben.

KODOLÁNYI JÁNOS

PILLANATOK TÜKRÉBEN

SZÁRMAZOTT TEST SZERÉNT

1. Krónika

1. Nemzette Ügyek fiát, Álmost, az ő feleségének Emesének, és lett Álmos fejedelmévé a magyarok hét törzsének és vezette őket Nyugat felé.

2. És midőn Álmos megöregedett, régi szokás szerint megáldozták őt a hét törzs vezérei, hogy ereje fiába, Árpádba költözzék és kötöttek vérszerződést, véröket csorgatván egy közös kupába itták egymás vérét és megesküvének, hogy amíg Árpád nemzetsége él, fejedelmet abból választanak.

3. És lőn az egész nép vezére Árpád és vezette népét a Tisza-Duna közé, s meghódította a Dunántúlt is és uralkodék.

4. Árpád nemzette Leventét, Tarhost, Üllőt, Jutást és Soltot és Árpád után fejedelemmé lőn legkisebb fia, Solt. Solt nemzette Taksonyt, ki Jutás fia, Fájsz után követé őt a fejedelemségben. Taksony nemzette Gejzát, ki utána fejedelemmé lőn és nemzette Mihályt is, apját ama Vászolynak, akit Gejza fejedelem fia, István, ki is már nem fejedelme, hanem első és szent királya lőn a magyaroknak, megvakíttatott és megsiketíttetett.

5. Árpád fia, Levente nemzette Kált, Kál fia, Bulcsu pedig, Taksony fejedelem idejében magához ragadván a kardot, hadvezére és másodfejedelme lőn az országnak, melynek népét nagy és dicső harcokba vezette a Nyugat ellen. Ez a Bulcsu Bizáncban megkeresztelkedék, a keresztény Nyugatot azonban csak pusztítá, mígnem II. Henrik császár elfogatá és felakasztatá őt. Úgylehet Bulcsu horka ismeretlen testvére nemzé Tar Szöréndet és Tar Szörénd fia vala ama lázadó Koppány, akit István király levervén, négyfélbe vágatott vala.

6. Árpád fia, Tarhos nem leve fejedelemmé. Ő igen nagy vitéz vala mindazonáltal és nemzette vala Tevelit, a táltospapot. Teveli pediglen nemzette vala Tormást, a vitézt és tudóst. Ez a Tormás pediglen Konsztantinosz Porphürogenétosznak elémondotta vala az Árpádok nemzetséginek történeteit és az imígyen általa foglaltatván írásba, maradott mireánk a bizánci császár tollából.

7. Árpád fia, Üllő nemzette vala Ézelőst és Tast, ezeknek pediglen egyike sem jutott vala fejedelemségre.

8. István, Gejza fia, Taksony unokája nemzette Imrét, a szentet, aki is élt vala szűzi házasságban és mielőtt uralkodhatott volna, halálát lelé egy vadkan agyara által udvari vadászaton.

9. István még ennek halála előtt igenyöst félté trónusát ő önnön unokatestvérétől, amaz Mihály-fia Vászolytól, akit Vazulnak is neveznek, s hogy a királyságtól elüsse, fülébe forró ólmot öntetett vala.

10. Menekültek is mindezek okáért Vászolynak fiai külhonba, és keletkezek nagy rendetlenség és belviszály az országban.

11. István király után uralkoda Péter, majd Istvánnak sógora, Sámuel, az Abák nemzetségéből, majd emennek megölettetése után ismer csak Péter, az Orseolo, akiben pedig csak egy negyednyi Árpád-vér vala.

12. És megesék, hogy fellázadtanak a magyarok és követeket küldtenek külhonba a Vászoly úr elmenekedett fiai után. És haza is jövének az országba Vászoly fiai: András, Levente és Béla hercegek és lőn ezek közül első ízben királlyá András.

13. András azonban megöleté testvérét, Leventét, és megkéré második testvérét, Bélát, hogy jönne segítségére országát a német ellen megvédendő, és segítségéért igére nékie egyharmadnyit országából és halála utánra magát a királyi koronát.

14. És lőn, hogy András hajlott korában fiat nemze, akit nevezett Salamonnak és Béla öccsének tett ígérete ellenére a koronát a gyermek Salamonnak fejére helyezteté.

15. Megütközék azért Béla herceg az ő testvérével, András királlyal, és András meg is hala e háborúban, Salamon pedig elmenekedék.

16. Három esztendeig uralkodók Vászoly fia, Béla, aki neveztetek Bajnoknak, s uralkodék nagy bölcsességgel és páratlan tudománnyal, midőn az elűzött Salamon hívei most meg őt öleték meg Dömösön.

17. És lőn királlyá másodízben Salamon.

18. Eliszonyodék ekkor a sok kiöntött vértől Bajnok Béla fia, Gejza és maga tevé Salamon fejére a koronát. Tizenegy évig uralkodék Salamon és nyolc esztendőn át támogatták őt Bélának fiai: Gejza, László, és Lambert hercegek. De a kilencedik esztendőben mégiscsak összekülönbözének.

19. Salamon német sereggel verte meg Gejzát, de Gejzának öccse, László, segítő hadakat hozatott vala morvák országából és a mogyoródi csatában csak leesék Salamon fejéről a korona.

20. Én lőn királlyá Gejza s hercegi társa néki László, ama későbbi szent.

21. És az Úrnak 1077. esztendejében, I. Gejza magyar király békés halála után magyarok királya lett I. László, uralkodott tizennyolc esztendőkig fényben és dicsőségben az ország királyi székén. Ez a László emelteté szentté Istvánt, magyarok első királyát, és szentté emelteté őt magát egy század múltán III. Béla, magyarok leghatalmasabb királya. És Róla, ki mindaddig, míg a magyar nemzetnek maradéka valahol meglészen, uralkodni fog a nemzet emlékezetében, szól ez a könyv.

SZÜLETETT LÉLEKTŐL

2. Krónika

1. Az Isteni Szellem égi madár képében, aki neveztetett az ősmagyarok nyelvén Turulnak, beárnyékolá az emberi asszonyállatot, Emesét, ami megmagyarázva annyit jelent, hogy „Disznóanya", vagyis a Legnagyobb Szellem találkozott a leganyagibb anyaggal és ebből keletkezett az első ember: Álmos.

2. Mert „Álmos" megmagyarázva: embert jelent, olyan anyagba zárt lelket, aki a Szent Szellemet színről színre már nem, csak álmában, imáiban, révületben és látomásban, mintegy testéből félimetten kiszállva láthatja és élheti meg.

3. A történelmi időkben, mely neveztetik az Idők Teljességének, a lebédiában uralkodó másodfejedelem, Ügyek fia, Álmos nevezetű, révületében ráébredt arra, hogy a benne lakozó lélek a Szent Szellemmel egy. Ugyanaz a Szent Szellem lakozik őbenne, amely nemzette az első embert: Álmost.

4. Felismerték a nép vezérei, hogy Álmosban az Ég Ura lakozik, letevék azért az első fejedelmet, Levédet és vérszerződést kötvén választották fejedelmökké Álmost.

5. És lőn, hogy vezette Álmos az ő népét az ígéretnek földjére – mert nemcsak a zsidóknak, hanem Isten minden népeinek ígértetett olyan földország, melyben megközelíthetik Isten országának felépítését a földön, és ez az ígéret földje – és mielőtt lépének az ígéret földjére, Álmos feláldoztatá magát, elszenvedvén elevenen a karddöfésektől való meggyilkoltatás kínját, mert jól tudta, hogy az ő önkéntes halála révén, Istentől nyert szent ereje kitöltetik fiára, fiának fiaira és Istenben hívő minden nemzetségére.

6. És lőn Álmos fia, Árpád, erős, hatalmas és szent fejedelem és főpap.

7. És lőn, hogy Árpád fejedelem fiai és unokái közül azok, akik fölismerték magukban a Szent Szellem hordozóit, uralkodának is teljes hatalommal a nékik adatott nép fölött és eleven kapcsolat valának e nép és e nép Istene között.

8. Valának azonban olyan unokák is, akikben az Isteni Értelem elhomályosult és ezek visszaemlékezvén az Álmos előtti időkre, megoszták földi hatalmukat és papkirályságukat másodfejedelmeik és táltosaik között. De soha egy sem akadt az utódok között, még a leghitványabbika sem, aki ne emlékezett volna arra – ha olykor homályosan is –, hogy őt és elődeit a Lélek nemzette, s hogy a titkok tudása, mely neveztetik beavatásnak, olyan képesség, mely e kiválasztott és megszentelt családban a hívők, a bölcsek és tanultak részére, vérségileg fog öröklődni, mindaddig, amíg Árpád magva él.

9. És hordozák a Szent Szellemmel való egyesülés képességét Árpád fia, Solt, és unokái, Fájsz és Taksony fejedelmek.

10. Taksony fia, Gejza pedig nagy fejedelemmé lőn, de megzavarodék az ő lelkében, mert látta, hogy más népek másképpen hiszik Istent és e népek erősek valának és hatalmasak. Nem tudhatta Gejza, hogy az új vallás – mert ő, mivel először találkozott e vallással, azt újnak képzelte –, a másfélének tetsző, kereszténynek nevezett vallás első embere, Ádám, a régi magyar vallás első emberével, Álmossal egy és ugyanaz, és ezért áldozott Krisztusnak is és az Ég Urának is, keresztény hitre tért, ámde imádkozott táltos elődjeinek módjára is és lelkében rettegett, mert tudta, hogy neki kell őriznie és tovább adnia a hitet és a bizonyosságot, a szent szellemgyermekséget, és ugyanakkor nem tudá, hogy melyik forma, azaz vallás szerint tegye azt? Rettegett vala az ő lelkében, de gőgösen csak azt vallotta, hogy őnékie telik mindkét vallásra!

11. Fia, akit nevezett Vajknak és Istvánnak, keresztény vallásban nevelkedett és midőn felismerte magába a Szent Szellemet, megragadta és szolgálta azt és lőn az egész magyar nemzetnek urává, szent királlyá, apostollá, egyetlen uralkodóvá, mint Álmos, aki magában az első Álmost ismerte föl. Így lett István alapítója az egész magyar „kozmosznak"; István ugyanis első embernek nem Álmost, hanem a zsidók testamentumának Ádámját fogadta el, és nem gondolt a második embernek, Álmosnak önnönmaga-megáldozásával, csak a zsidóknak és utánok minden megvilágosodott népnek Krisztus Jézusával. Őt szolgálta és úgy hitte, hogy az ő szolgálatában irtania kell mindenkit, aki nem Őt szolgálja ugyanolyan buzgalommal. Fölkoncoltatta azért Koppányt, aki nem ismeré Krisztus váltságát, de akit Álmos vére ugyanúgy megváltott, mint őt magát Vajk-Istvánt, Koppánynak közeli vérrokonát, unokaöccsét. István szentséges rajongással szolgálta a Krisztusban megnyilatkozott Szent Szellemet, ám nem tudta, hogy ez egy tisztult, végleges formában való megnyilatkozása ugyanannak az Egyetlen Szent Szellemnek, Akit – midőn Krisztus még nem öltött volt emberi alakot – az ősök pogány módra tisztelének és hordozának magokban. És noha István Krisztust szolgálta, mégiscsak pogánymódra szolgált néki, hiszen nem tudhatta még magáévá tenni azt a krisztusi parancsolatot, hogy NE ÖLJ. Ölt, öldökölt Vajkból lett István király a Krisztus dicsőségéért és ezt még őkívüle sok, sok keresztény fejedelmek is elkövették azokban az időkben, amiket ma Középkornak nevez a történelem, mert Krisztus követése igen nehéz és az időben s a történésben igazán talán nem is valósítható meg. És ezért látszik István alakja oly fenségesen komornak és véresen hősiesnek, mert pogány vérrel tagadá meg pogány vérét és keresztény szándékkal, fejedelem módjára kellett néki – szentnek lennie. És ez az ő szentsége nem életéből, hanem cselekedeteinek végső következéséből világosodik ki, mert noha erőszakkal, de a végső valláshoz vezetett egy nemzetet. Mivel azonban erőszak csak erőszakot szülhet, István népének nagyon sokat kellett szenvednie. Mindazonáltal tudvalevő, hogy szenvedés nélkül e földön soha semmi sem születik.

12. Noha nem önmagát, hanem pogány rokonait áldozá tehát meg az új vallás megerősítéséért, mégiscsak Szentnek tartatik, mert azok, akik nemzetkeresztelő cselekedeteinek gyümölcseit láthatták, úgy érezték, hogy eszköz volt Ő a Szent Szellem kezében s Isten az emberek erőszakos cselekedetei révén is sokszor a maga igazságát készíti elő. Ez az István, noha nem tudta, mert nem tudhatta, hogy a magyarok csodaszarvasa és a zsidók örömizenetet hozó Angyala egy és ugyanaz, Isten csodálatos kegyelméből a régi pogány hit helyébe, az új hitből mindig a legtalálóbbat parancsolta belé a megkeresztelt magyarok lelkébe, s midőn azt monda, hogy pogány Boldog Istenanya már pediglen nincsen, hozzá mondotta mélységes hittel, hogy igenis van ám Boldogságos Szűz Anya, a Krisztus Anyja! Vagyis az örök emberi hit legrégibb formájára a legmegfelelőbb, új köntöst adta rá.

13. Ez az István elveszítette gyermekeit s uralkodó utódot nem hagyhatott nemzetének, ám az égi birodalmat fia, Imre herceg egy szenttel gyarapítá. István ezek után merényletet szenvedett bizonyos Vászolytól (aki Vazulnak is neveztetek) s akit pogány hite miatt az uralkodásra alkalmasnak nem ítélt, noha Árpádnak igaz vére volt. Megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett, ami a király életére törő merénylő bűnét tekintve akkoriban „kegyes" ítéletnek tartatott, hiszen meg is ölethette volna őt. Ez a cselekedete végképpen megakadályozta, hogy a magyarok Istent másképpen is tisztelhessék, mint ahogyan Őt Krisztus kijelentette.

14. István pedig sokkal ezután lelki fiat nemzett az elpusztított Vászoly-Vazul unokájában: Lászlóban.

15. Ez a László fölismerte, hogy a szentség, amely adatott az első Álmosnak, megáldoztatott a második Álmosban és keresztény köntösbe rejtőzvén éppen Istvánban teljesült ki újra.

16. László címei pedig ezek valának: Csillagok Között Fényességes Csillag, Kegyes Király, Boldogasszony Választott Vitéze. Mondták őt Lengyel Lászlónak is, mert menekültében az Ő atyja, Béla, Lengyelbe méne és ott szerezvén magának feleséget, lengyel Richizát, fiát Lászlót Lengyelországban nemzette.

17. László békét szerzett és egyességet a régi, a pogány istenhit és a Krisztus hite között.

18. Boldogasszony Választott Vitézének, aki a beavatottak beavatottja volt, megadatott, hogy legyen az ősi magyar hit hordozója, megvilágosítója, és krisztusi hitbe öltöztetője.

19. László látta meg, hogy a Nap szent állata, a halál mocsarán áttörő, a visszatérő diadalmas életet képviselő csodaszarvas a lelki sötétségből kibontakozó népnek, Krisztus örömizenetét hozó Szent Angyalával egy és ugyanaz.

20. László szent volt, mint az első Álmos, és fölismervén, hogy az emberiségnek egyetlen vallása van, elfogadá és vallá annak legtisztultabb, végleges formáját, a krisztusit. És úgy lőn Krisztus szentjévé, hogy a Krisztus vakságában még nem részesült régi magyar nép isteni eredetét és kapcsolatát nem tagadta meg, hanem új formában újra megélé.

21. Vált László csodálatos ötvözetté, amilyenné válni csak kiválasztott embereknek adatott, aki úgy újhodik meg és fogadja be az újat, hogy a régit, noha megjelenési módozataiban, formájában megtagadja, lényegében ugyanakkor nem gyűlöli meg, hanem a réginek csak ferdeségeit és tévelygéseit vétkezi le.

22. Tudta vala ugyanis László, hogy ami öröktől fogva van, az sem nem új sem nem régi, és tudta vala azt, hogy a sárból és szellemből gyúrt tökéletes ember felismeri és megragadja ugyan az örökké létezőt egy-egy pillanatra, de gyenge lévén annak hordozásához az anyagi felünk, elrontjuk azt az időben és emberi módra, hibásan hirdetjük és magyarázzuk azt. És tudta László azt is, hogy azért jött el Krisztus, hogy az ő tökéletes emberi példájával örök időkre emlékeztesse az embert isteni lényének eredetére, s arra, hogy a teremtés célja pedig az, hogy anyagnak és szellemnek az Idők Végezetéig tartó harcában a Szellem a maga erejéből győzze le, alakítsa át Isten Dicsőségévé, lélekké, fénnyé, szellemítse át a szellemmel nemzett anyagot, az embert.

23. A keresztények pedig hitték és tapasztalták, hogy Az, aki minden ember példájára egyetlen Fiat nemzett élő mérték gyanánt, Az ott szánván az emberek családjait, az egyes nemzeteket, támaszt azoknak a fiaiból olyan példát, akit közvetlen közelből