Itt, Európában by Konrád György by Konrád György - Read Online

Book Preview

Itt, Európában - Konrád György

You've reached the end of this preview. Sign up to read more!
Page 1 of 1

1. MIÉRT EGYESÜLJÜNK?

Azért, hogy mi, európaiak – nemzetekre és azok szövetségeire szétválva – ne folytassuk tovább a véres harcok évezredes hagyományát. Azért, hogy semelyik európai államnak ne legyen módja a többivel háborúba bonyolódni, mert a társulás révén valamennyien össze vannak szövődve egymással és fegyelemre vannak kényszerítve. Azért, hogy a béke jóvoltából az Unió állampolgáraiként annak egész területén jogegyenlőséget élvezhessünk, és háborítatlan jöhessünk-mehessünk, dolgozhassunk. Mondhatjuk-e, hogy az Európai Unió fokozatosan, visszaesésekkel, majd nekilendülésekkel új típusú nemzetközösséggé válik? Létezik-e Európa, mint sokfejű, gondolkodó alany, amely keresi a saját arcképét és meghatározó értékeit? A kérdésre, azt hiszem, igenlő választ adhatunk. Mindannyian most tanuljuk újszerű önmagunkat: mit is jelent az, hogy nem csupán saját államunknak, hanem egyszersmind az Európai Uniónak is állampolgárai is vagyunk. Az Európai Unió csak akkor tud létezni, ha nemcsak érdekek, hanem a választott értékek és a tartós rokonszenvek közösségére is épül. A kérdés az, hogy mit helyezünk mindenek fölé, hogy milyen történelmi-szellemi vívmányokban egyezünk meg, mint axiómákban. Megválasztjuk, kitaláljuk és megköltjük önmagunkat, a világtörténelem egymással vitázó önmeghatározások versenye. Egymásra vagyunk földrajzilag ítélve, a válás valószínűtlen. Az európai nemzet kialakulása a második évezred végén nem kisebb jelentőségű fordulat, mint amilyen a keresztény Európa kialakulása volt az első évezred végén. Európa ma akció, tanulás, vállalkozás, valami, ami mozgásban van. Európa kiterjeszkedik mindenütt, amerre lehet és érdemes, de nem a hódítás, hanem a befogadás útján. Az európai Unió intézménye formálissá nyilvánít egy létező folyamatot, ahogy a házasságkötés jogviszonnyá is emeli a szerelmespárok együttélését.

2. DEMOKRÁCIÁK TÁRSASÁGA

Európa egyesülését a nyugati demokrácia teszi lehetővé. Európa szerencséjére a jogállam eszméjét és az európai humanizmust az atlanti szövetségesek megvédték mind a nemzetiszocialistákkal, mind a kommunista szocialistákkal a két európai forradalmi radikalizmussal szemben. Földrészünk természetes és elsőrendű kihívása biztosítani egész önmaga túlélését az ember okozta erőszakkal és a természeti csapásokkal szemben. A demokráciák világszövetségének nagy felelőssége van az emberiség életvédelme szempontjából, mert a diktátorok és a terroristák, ha bolondságra hajlanak, a mind olcsóbbá váló ölési technikák jóvoltából ma nem kevésbé veszélyesek, mint voltak a múlt században. Európa aránylag sikeresen hozzájárulhatna az emberiség veszélytudatának finomításához, átadhatná például azt a tudást, hogy a legtöbb tömegsír az olyan államoktól várható, amelyeket eltölt egy közös eszme, és arra indít, hogy minden más közös eszmét alsóbbrendűnek és harcban legyőzendőnek tekintsenek. És átadhatná a többieknek a legradikálisabb eszményt, amely így szól: senki embernek sehol a világon ne kelljen az erőszak önkényétől rettegnie. A társulás arra való, hogy semelyik európai államnak ne legyen módja egy zsarnok vezetésével megbolondulni és netalán háborúzni, hogy ne legyen lehetséges populista romantikákkal kiszakítani egy-egy nemzetállamot szuverenitásának védelme örvén a közösen vállalt fegyelem és szerződés alól. Az európai társulás annak belátását és helyeslését is jelenti, hogy senki sem uralkodhat fölötte. Sokan megpróbáltak uralkodni a kontinens fölött, de ez tartósabban még senkinek sem sikerült. Az európai egyének, nemzetek és autonóm közösségek erősebbek, mint az egy központú uralom-kísérletek. Az elmúlt huszadik században Európa teret adott az önkénynek, a két világháborút ugyanaz a hisztérikus nacionalizmus robbantotta ki, amely az európai zsidók nagy részét megölte.

3. KIS FÖLDRÉSZ A NAGYVILÁGBAN

Az Európai Unió más földrészek lakóival a világi humanizmus alapján érintkezhet, amely lehetővé teszi különböző vallásfelekezetekhez vagy egyikhez sem tartozó emberek békés együttélését. A lényeg a gondolatszabadságot biztosító nem vallási állam, a liberális demokrácia. Európában azok az államok is liberális demokráciák, amelyekben kereszténydemokrata vagy szociáldemokrata kormányok gyakorolják a hatalmat, amelyek biztosítják az emberi és politikai szabadságjogokat, és amelyekben nemcsak a többség álláspontja figyelemre méltó, hanem a kisebbségé és az egyéneké is. Az európaiak emberközi relációkra fordítják az erkölcsöt, így tiszteletben tartják a tíz ige alapján csecsemőkortól aggkorig a felebarát személyét, és javasoltnak az iránta való türelmet. Világi államok szövetsége nem fogadhat be önmagába vallási-ideológiai államokat, ezek – fejlődési folyamatuk irányában – ellentétesek az európai történelem főirányzatával, a trial and error tanuló stratégiával. A vallási-ideológiai teljhatalom (fasizmus, kommunizmus) az európai humanizmus nézőpontjából katasztrofális uralmakat hozott létre, amelyek, szerencsére, sorra meg is buktak. Az európai unió azért lehetséges, mert a vereség tudása is velünk van, az elvakult gőg, a hübrisz árának az ismerete, a hullahalmok és a rommezők képe. Az erőszakos üdvösséghozók megcsúfoltattak, és aligha tudják ismét betölteni az európai színpadot. Európának van felelőssége, bele kell törődnie a saját, együttes világpolitikai jelentőségébe. Kialakulóban van egy munkamegosztás, a katonai erő nagyja Amerikáé, Európa kritizál, vonakodik, részt vesz a segítésben, de mértékkel, és nem tölti el a mi-tudat pátosza. Európának a világban van éppen elég tennivalója, ha komolyan veszi a hivatását, mert nem adhat mást, mint lényegét, a tudását, amit leszűrt, amiért megszenvedett.

4. NYUGATBÓL EGY ELÉG

A néhai vasfüggöny helyén a világháborúk előtt nem volt semmilyen civilizációs szakadék, amelynek szimbolikus betetőzése lett volna a szögesdrót és az aknazár. Nem a társadalmi változás indokolta Közép- és Kelet-Európa beolvasztását a szovjet birodalomba, hanem a katonai status quo: ki mit elfoglalt, az övé. Az orosz megszállás válasz volt a német megszállásra, és egyezett a nagyhatalmak fegyveres versengésének a logikájával. A huszadik század második fele ezt a logikát nagyobb véráldozat nélkül felmorzsolta, és Európa katonai helyzetét hozzáigazította a társadalmi-gazdasági helyzetéhez. Túlállamosított országok kibújtak a kényelmetlen páncélöltözékből, és Kelet helyett Nyugat felé nyújtóztak, amerre ez természetesen adódott. A nyugati tájékozódás hosszú távú, évezredes alaptörténet. A két világháború előtt azonban hozzánk képest két Nyugat volt – az angol–francia és a német – egymás ellen háborúra készülődve, amelybe menthetetlenül belesodródunk, akármelyikhez csatlakozunk. Mindkét nyugati szövetség roppant költségesnek ígérkezett. A keleti, az oroszokkal való nem kevésbé. Egyedül megállni viszont a lábunkon, nekünk, kis országoknak nem volt lehetséges. Ebből a zsákutcából nem nyílott értelmes kiút. A közép- és kelet-európaiak majdnem egy fél évszázadig viselték még a második világháború utólagos terhét, amelytől a nyugat-európaiak jóval előbb megszabadulhattak, mert mentesítették őket a nyugati szövetségesek, elsősorban Amerika. Európában nincsen vezető hatalom, egyetlen ország sem képes vezetni Európát, vezető szerepről ábrándozni megalapozatlan hatalmi gőg lenne, törekedni rá veszélyes kihívás lenne, amelynek előbb-utóbb bekövetkezne a történelmi retorziója.

5. KI MIBEN ERŐS?

A jogállamok szolidaritással tartoznak egymásnak, erkölcsi kötelességük és stratégiai érdekük ellenezni mindenütt a világon (és különösképpen Európában, két világháború tűzfészkében) a zsarnokságot, azaz fenntartani és erősíteni a demokratikus civilizációt, amelyben az egyes polgár gondolkodása, vallása magánügy, jogtisztelete közügy. Ha majd ez az újszerű összetartozás megszokott tény lesz, akkor a többiek szeme tükrében látni fogjuk magunkat kívülről is. Hogy a tíz új tag egyikében, 2004-ben magam is az Európai Unió polgára lettem, ez az államközi aktus igen örvendetes, elhárít egy hosszan tartó, huszadik századi aggodalmat a bennünket is magával rántó európai háborútól, ami sikernek nem kevés. A politizáló közbeszédet azonban valószínűleg mindinkább elfoglalja Európának mint egésznek, vagy legalábbis mint uniónak a viszonya a világ többi részéhez, más hatalmakhoz. Tisztázódik, hogy mit mennyire tartsunk fontosnak. És hogy egyáltalán kell-e tisztázni a világhatalmak között az erőrangsort? Kell-e eldönteni, hogy ki az erősebb, a még erősebb és a legerősebb? Történelmi életkor és népességnagyság, vagyis emberi erőforrások tekintetében Kína és délkelet-ázsiai szomszédai a legerősebbek. Akaratérvényesítő fegyveres erő, meghatározó gazdasági és tudományos hatalom tekintetében az Egyesült Államok az első. Pluralitás, urbanitás, életszínvonal és életminőség tekintetében alighanem Európa az első, és a gazdasága sem csekélyebb, mint Amerikáé. Ezzel szemben az elmúlt évszázadban Európa kétszer is bűnbe esett a két világháborúval, és belefeküdt a legvisszataszítóbb zsarnokságok ágyába. Európának minden oka megvan rá, hogy féken tartsa önelégültségét, és bár szívesen mondanám, hogy az európai humanizmus lehetne a mi varázsvesszőnk, de elég, ha végigtekintek a saját életrajzi tapasztalataimon, hogy ne dőljek be semmilyen dicsekvő, kollektív önarcképnek, hogy lássam az elvetemült gonoszságokat, a kisszerű ridegségeket, és a jótett helyett a mulasztást.

6. EURÓPA JÓZANÍT

Aki elhatározta, hogy gazember lesz, akárcsak Shakespeare III. Richárdja, és tartja is magát ehhez, de közben megtanulja a képmutatás minden csalárd trükkjét, aki könnyedén tud már szenteskedve ártani, vagy netán öletni, az alighanem híres történelmi személyiség lesz. Még az is lehet, hogy elhiszi önmagának, amit mond. Aki tudja, hogy hazudik, az nem jól hazudik. Annak megy a hazugság, mint elsőrendű színészi teljesítmény, aki elhiteti magával is, amit mond, aki a rögeszméibe úgy bele tudja lovalni magát, hogy a szent beavatottság képzetére is igényt tarthat. Ez a szenvedély, a hatalmi izgatottság, úgy kísérti az államférfiakat, mint a részegség a jó mulatást. Az egyesülő Európában a hatalmi láz már nem tud nagyszabású őrjöngéseket fakasztani, mondom szilárd meggyőződéssel, elismerve, hogy az optimizmus gyengeségében szenvedek. (Kisszerűbbeket azonban igen.) Tételezzük fel a legvalószínűtlenebbet, hogy mondjuk egy skandináv közéleti személy mámorító őrültségeket mond, méghozzá olyanokat, amelyekben kiélhetjük a hajlamunkat és képességünket a felebaráti gyűlöletre. Ötleteitől én itt Budapesten aligha leszek részeg. Sőt már a szűkebb szomszédságában is viccesnek tartanák, hogy ez az ember miket hord össze. Ha ez a ravasz férfiú hozzám is szólni akar, az unió északnyugati pereméről átröppenve gondolatban a délkeleti peremre, akkor a mi közös európai identitásunkból kellene valami harci jelszót faragnia. Nem könnyű, bár az ördög megadja a hozzá imádkozóknak az ő mindennapi gyűlölnivalójukat. Hogy Európának volt alkalma önmagától eliszonyodni, mámorokból kigyógyulni, szenvedélyeket kiélve kiismerni, árulásokat gyakorolni és szégyellni, ez a tanulás valószínűtlenné teszi, hogy a politikai Európát közös háborús elvadulás rántsa magával. Más szóval az Európai Unió nem kedvező játéktér politikai eszelősök részére.

7. TANULÓ KONTINENS?

Európa címere a tanuló ember. Ez a melléknévi igenév (tanuló) az értékrend alapja és a fejlődés titka. Ha tetszik: maga az identitás. A tanulás mint cselekvés, mindennek, ami van, megőrzését, korrekcióját és továbbfejlesztését jelenti. A tanuló ember megismeri a környezetét, okul a bukásaiból, több eredményt kevesebb fáradsággal akar elérni, finomítja a módszereit, képes a megbánásra, és megtanulja tisztelni a másik embert, akárcsak önmagát, mint önuralommal rendelkező alanyt. A tanuló ember ellentéte a veszekedő ember, aki önmagának mindig igazat ad. Másoknak, netalán a mások egy bizonyos csoportjának sosem. Önbírálatra képtelen, a bajokért másokat okol, dühös, hangoskodik, így bizonyosodik meg az erőiről. Volt egy hosszú korszak Európa történetében, amikor a veszekedés netovábbja, a zsákmányszerző hadakozás termelékenyebb volt, mint a jogtisztelő munka. A rabló kevés idő alatt sokat nyerhetett, és ez a tétel vonatkozik az elmúlt, huszadik század háborúira is. Az Európai unió, azt hiszem, ennek a korszaknak a végét hozta el. Rabolni vagy tanulni? A rablás szinonimái: a kényszermunka, az államosítás és a korrupció, a tanulásé a játék és a művészet is. Az olyan embernek, aki tanulás helyett szívesebben veszekszik, a harc az eszménye: a szent háború a vallás, a nemzet vagy a világforradalom nevében, a harc felmagasztosítva. Vannak dologkerülő, lusta eszű, olvasni nem kívánó, a bírálatot rosszhiszemű akadékoskodásnak tekintő emberek és kultúrák, ahol az ilyen ember a normális. Ahol divat a tábori egyenruha és a géppisztoly viselete, lengetése, ott nem divat a tanulás, a közintelligencia pedig kezdetleges. Iskola helyett szokásban van a zászlólengetés. A rossz tanulóból még lehet ügyes, marcona harcos.

8. SZÜKSÉG VAN A NEMZETÁLLAMOK ELLENŐRZÉSÉRE

Kellemetlen tapasztalatokban engem többnyire a saját államom részesített nemzetiszocialista és kommunista extremizmusaival. Tény, hogy ilyesmit várt el tőle előbb a német, majd a szovjet hatalom, mindazonáltal a honi adminisztráció nagy önállósággal kellemetlenkedett. Nem olyan nagy a választék, hogy minek a nevében lehet bennünket elnyomni: a nemzet, a nemzetközi munkásosztály vagy valamilyen vallás nevében. Az Európán átvonuló eszmeáramlatok egy-egy országot