A kék álom

ADY ENDRE

A KÉK ÁLOM

Novellák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-162-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

NÉGY SZERELMES EMBER

VÉGTELEN TÖRTÉNET

Nincsenek véges történetek. Az emberek elmúlnak, de a cselekedetek nem. Örökös egy folyás az élet. Bajos volna hát belátni, s mi gyönge szemű emberek ezért aprózzuk föl esetekre, ígyen csináltunk a nagy folytonosságból kis történeteket. Így törik az élet nagy harmóniája az emberek ajkán mesékre, csodákra, szenzációkra, anekdotákra, vígjátékokra, regényekre és tragédiákra. Kicsi dolgokra nagy kórusok helyett. Kár, kár. Legalábbis meg kellene próbálni összeláncolni a történeteket. Hiszen ezek a történetek egymásból folynak. És sokára fognak befejeződni. Miként a Vajdaffyak és a Romághok története.

Erdélyben éltek sok száz évekig a Vajdaffyak és a Romághok. Egy tőből fakadtak bizonyosan. Osztályos atyafiak voltak, s örökös viszálykodók. Mintha azért éltek volna, hogy egymást végre megalázzák. Egészen az első fejedelemig tartott ez a birkózás. Ekkor egy kis pihenés állott be. Egy másfélszáz éves pihenés. A Vajdaffyak és a Romághok eldobódtak egymástól. A Romághok keresztülestek a Királyhágón. Egy kis bihari völgybe kerültek. Tépett és alacsony kúriába. A Vajdaffyak pedig nagyra nőttek. Szinte elérték, verték büszke fejeikkel Alba Julia magas, fejedelmi palotájának gerendáit. Egy kicsit el is felejtették a Romághokat. Ott dúslakodtak a fejedelem udvaraiban. Törökhöz, lengyelhez, némethez jártak nagy méltósággal követségekben. Akadtak köztük hadvezetők, hősök, árulók és vértanúk. Mennyi történet, mennyi történet! Ha valaki akadna, aki ezt a sok történetet ki tudná emelni a múltból! Együtt egybefolyásukban. Be szép is volna. Ha nem a Vajdaffyakét, hát a Romághokét legalább. Mert a bihari völgyben is éltek ezalatt, s az élet egyformán érdekes bérctetőn és völgykatlanban. És a történetek, ha el is válnak, egy idő múlva újra összefolynak.

A felséges és gyötrelmes harcok fergetegének legendás idejében hirtelen kinőttek a bihari völgyből a Romághok. Szembekerültek újra a Vajdaffyakkal. A labancok és a kurucok szembekerültek. A Vajdaffyak a mi szegény, dicsőséges, néhai nagyságos urunk mellett sorakoztak persze. Bécsben árulkodtak ellenben a fölcseperedett Romághok.

Itt is csak gyáva kezekkel tarlózunk a történetekből. Mikor a vad kurucok már magát Bécset is fenyegették, régen báró volt az egyik Romágh, Romágh Boldizsár. És nevezetes, szépséges bécsi dáma a Romágh Boldizsár leánya, Sarolta. A szép Romágh Sarolta. Nem is így hívták legigazibb nevén. De az írásokban régi szokásunk megváltoztatni a neveket. A magyar írogatok legdicsőségesebbje, Jókai Mór is így tette ezt mindig. Ő is ír valamelyik szépséges írásában Romágh Saroltáról, s ő sem a legvalóságosabb nevén nevezi meg a nevezetes és szépséges Saroltát, akit nagyon nagy bécsi urak imádtak.

Úgy parancsolták a múlt idők végzései, hogy a szép Romágh Saroltába belebolonduljon ifjú Vajdaffy Simon, és hogy még zajgóbban ömöljenek egybe újra a Vajdaffyak és a Romághok történetei. Vajdaffy Simon már jegyben járt Romágh Saroltával, de visszaküldte a jegygyűrűt. Gyilkos keserűséggel azt az üzenetet küldte a jegygyűrű mellé, hogy neki nem kell az, akit a bécsi nagyurak meguntak.

Elkövetkezett azután az a szomorú, az a gyászos reggel a majtényi síkon. (Valami kis emlék állott itt kicsinyke ligetben. Én is láttam vagy tizenhárom évvel ezelőtt. Most is olyan elhagyatott-e vajon ez a kicsinyke liget s az egyszerű emlék? Úgy kívánkozik a majtényi síkra valami nagyszerű, gyászos, temetői monumentum.) A fejedelem és a hívei elbujdostak. Azt azonban senki sem hitte, hogy a Vajdaffyaknak sem lesz maradásuk. A Vajdaffyak megjuhászodtak az utolsó hónapokban. Megtértek Bécsnek. És mindez hiába volt. A Vajdaffyaknak pusztulniuk kellett, mert Vajdaffy Simon megalázta a legszebb bécsi baroneszt, Romágh Saroltát. A Romághok nemhiába pihentek másfélszáz évig. Legyűrték a Vajdaffyakat.

Hanem Romágh Sarolta nem élt örökké. Porladozott már. Porladoztak az ez időbeli Vajdaffyak és Romághok is mind. Nagy úr és erdélyi birtokos volt akkor egy Romágh, s volt lelke megvádolni egy Vajdaffyt avval a szörnyű váddal, hogy egyik vezére volt a zsivány bandáknak. Nehezen menekült meg a lefejeztetéstől a szerencsétlen Vajdaffy. A szégyen, az égető bélyeg így is megvolt.

Ezt a bélyeget csak jóval később mosták le ártatlan homlokukról a Vajdaffyak. Mikor megújultak sok idő múltán ama régi legendás idők. A Vajdaffyak szent felbuzdulással siettek a zászlók alá, miként egykor a fejedelem idejében. A Romághok szerteszórva, nehéz sorban éltek akkor ismét. Haragosan húzódtak félre a lángoktól. Egyetlen Romágh akadt, aki annyit mégiscsak művelt, hogy éjszakánként Debrecen felé szállíttatta szekereivel az oláh vidékről menekülőket. De egy Vajdaffy bosszúja még így is elért a Romághokig. Ezt a Romághot agyonlőtték, mint egy nemzeti ügy árulóját.

Fogat fogért. Bélyeget a régi bélyegért. És igazán áruló volt akkor mindenki, aki a nemzetvédők közé nem állott. A történetek folyása közeleg a jelenhez, a mához. Új, nem sejtett idők következtek, melyek megrokkantották azokat, kiknek történeteik szinte ezer évig folytonosan, beszédesen s országra szólóan követték egymást. Válságok eddig is érték a régi famíliákat. De az új idők válságai mindeneknél megrázóbbak voltak.

Szédülten forgolódtak a Vajdaffyak és a Romághok. A Vajdaffyak erősebbek és szívósabbak voltak. Ők végre is megtalálták önmagukat. A Romághok még mélyebbre hulltak. Büszkeségük, a báró-ág elszáradt, kihalt. Még csak ez a büszkeségük sem maradt meg az új, válságos időkre.

Valamelyik erdélyi kollégium diákpadjain találkoztak ekkor a Vajdaffyak és a Romághok. Vajdaffy Dezső és Romágh Farkas együtt diákoskodtak. Vajdaffy úrfi volt s bentlakó, koldusdiák a szegény Romágh Farkas. Vetekedtek az elsőségért. Ők voltak a kollégium dicsőségei. Vajdaffy szorgalmas, hideg és gőgös lélekkel küzdött az elsőségért. Romágh beteges indulattal, kikiáltott zsenialitással, szenvedélyesen. Aztán kikerültek a kollégiumból, s aztán alig hallottak egymásról. Egészen addig, míg Vajdaffy Dezső gyorsfutásban el nem ért a hatalomig. Egy kézmozdulattal kapcsolta ekkor össze a már-már ismét szétfolyó történeteket Vajdaffy Dezső. Egy ív papiros feküdt előtte, mely Romágh Farkast előbbre vitte volna a hivatalos létrán. A régi gyűlölködések vagy csak a kollégiumi versengés emléke villant meg haragosan a hatalmas úr lelkében? Ki tudja? Vajdaffy Dezső nemet intett, s Romágh Farkas gyászos fölháborodottsággal, fáradtan, átkozódva mondott le a hivataláról, s szaladt haza, elbújni a bihari völgyben, miként azt ősapái tették.

A ma emberei tülekedők, idegesek és gyorsan élők. A históriát megvetik a ma emberei, s a história, a múlt, hidegen, fatális kegyetlenséggel mosolyogja meg a mai emberek beteg dölyfét. Azért mégiscsak a história, a múlt kormányoz bennünket, ha mi ki is nevetjük a múltat. Építi a jelent, s rajzolja a jövőt. Nincsenek véges történetek, mint azt a mai kicsiny, nyugtalan s kevés hitű emberek vallják. Van egy nagy harmónia, egy örök folytonosság s szépen elrendezett szükségszerűség… Romágh Farkasnak fiai vannak. Lelkes, munkás, derék, szép fiúk. Ellenben a világ már szinte felejti, hogy Vajdaffy Dezső nemrégiben a hatalom ura volt. Mennyi szép történet rejtőzködik a jövendő méhében! Mennyi újság, változás és jobbulás. A Vajdaffyak és Romághok történetei végtelenek. Még ha mind el is múlnak a Vajdaffyak és a Romághok. Ennek a mi kis magyar földünknek összefolyó történetei csodálatosan rokonságosak. Mintha egy nagy titkot magyaráznának: itt állandó az élet, s véren, könnyön, hősiségen, hitványságon keresztül mindig és mindig egymásból fakadó változásokra, megújulásokra és jobbulásokra tör.

A VADÁGHYAK ÁTKA

A Vadághyak keserű és koldus emberek. Valami nehéz és ismeretlen átkot cipelnek nagy idők óta. Kopnak, tépődnek, csenevészednek és számosodnak.

Ide, Erdély mellé, szinte kétszáz év előtt kerültek. Rákóczi után romos és árva volt ez a tájék. Ők csináltak itt emberes világot. Három Rákóczi-udvarházat leltek romokban. Hárman voltak a Vadághyak is. Jöttek pedig a Vág mellől valahonnan, s ők tudták, mi okból. Engedelmet kaptak, s tanyát vertek a romokon. Itt élnek azóta, mindig küszködéssel.

Talán a Vág mellől jött velük az átok is. Körülöttük falu rakódott, famíliák jöttek, mentek, fogytak, pusztultak. A Vadághyak sokasodtak, s itt maradtak máig. Örökös harcban és örökös vereségben. A vérük mintha vad nomádok vére volna. Lázong, nyugtalankodik, zavarog, mióta csak itt élnek. Valami konok, esztelen düh hajtja a Vadághyakat minden ellen, ami hatalom. Ezért koldusodtak, keseredtek és rongyosodtak el.

Kezdetben rettenetes pöröket folytattak. Aztán dacosan mondták ki, hogy ők nem katonáskodnak. Ahol, s amikor csak hatalom és paragrafus szólott, a Vadághyak nemmel és dühvel válaszoltak vissza mindenhol és mindenha.

Mintha valamikor, nagyon régen, belekergették volna őket egy örökös és engesztelhetetlen harcba a felsőséggel. Mintha együgyű lelkeikbe írott parancs ösztökélné őket. A Vadághyak megkopva, elcsenevészedve, elkoldusodva is harcolnak még egyre. A vérük hajtja őket. Beszélni sem lehetne már velük. A szabadságharctól innenső Vadághyak már az írásvetést és betűvetést is éppen csak hogy értik. A legutolsó nagy időkben még magasan tartottak. Egy Vadághy volt az, aki Kossuth ellen bujtogatott a környékbeli hétszilvafások közt. Szabadcsapatot akart toborozni az ősi, nemes jogok védelmére. Aztán jött a német világ. Az, meg ami utána következett, nagy mulatságára volt persze a Vadághyak vérének. De ez siettette a pusztulást is.

A hatalom egyre nagyobb, követelőbb, erősebb és többszemű lett. A Vadághyak kidőltek a nagyobbszerű harcokból. Pedig sokan voltak már. A fél falu Vadághy. Hanem igen megtépett, igen elerőtlenedett emberek ezek már. Csak harcos kedvükben voltak még a régiek. Ki-kiűznek ugyan még egy-egy végrehajtót a falu határából. Olykor a többi magyar keserítésére oláh bírót választanak. A tiszteletes urat is megfenyegetik néha, hogy rágyújtják a házat. Akad egy-egy fiatal Vadághy, aki sorozás előtt lebaltázza a gyűrűsujját. De voltaképpen már csak szomorú, rejtett, sunyi módon folytatódik a régi, az örökös, a nagy harc.

Pusztulnak a megsokasodott Vadághyak. Kocsis is került már belőlük. Sőt béres is. Földes Vadághy alig van tán kettő. Napszámba járó, részes munkás, feles kapás ma már a legtöbb Vadághy. Vagy húsz esztendő óta nincs is már más erejük, mint a dohány. A dohány, mely olyan fölségesen, vidáman égőén, illatosán terem meg e tájon, hogy füstjének a híre Kolozsvárig s Debrecenig elszáll.

Mióta a harcot s az életet nehezen bírják már a Vadághyak, minden mentsváruk a dohány. A legtöbb kukás a faluban és a környéken a Vadághyakból kerül ki. A Vadághyak értik legjobban, miként kell a dohánnyal bánni, s a Vadághyak tehetnek róla, ha messze környéken nem fogy a trafik. Éjszakánként a Vadághyak hátán messze elvándorol a jóféle dohány.

Nincs az országnak elég zsandárja, finánca ahhoz, hogy a Vadághyak megijedjenek, s nincs bíró, aki vallásra bírja őket. Ültek közülük már börtönben is sokan. A dohánykupecséggel mégsem hagynának föl. A régi harc ez a hatalom ellen. Konok és lebírhatatlan.

Egymás között is viszálykodnak a Vadághyak. Csak a közös emlékekben és a dohánykupecségben éreznek együtt. Nem hajt sokat ez a kupecség. Kevés és gyöngécske a haszna. A híres régi família ezt műveli mégis. Ezt műveli akármilyen sorban. A kocsis Vadághy is, a béres is, a kukás is, a földes gazda is. Mert ez mégiscsak hadakozás, egyre tiltottabb és egyre kényesebb.

Csakugyan, mintha az utolsó mentsváruk volna a dohány a Vadághyaknak. A veszedelmes éjszakai portyázások alatt úgy érzik, hogy ők még mindig valakik, akik nem adják be könnyen a derekukat. Ha egymás között viszálykodnak is, az idegenek előtt dicsekszenek:

– Jövőre fölvesszük újra a nagy pört.

– Én már kiszemeltem egy fiskálist, aki nem olyan gazember, mint a többi.

– Urak lesznek itt még egyszer a Vadághyak.

– Ha az egész huncut felsőség összeáll, mégis győzni fogunk.

Nagy dohánycsempészések, portyázások után így erősítgetik egymást, s így szájaskodnak a Vadághyak. Pedig olyan kopottak, olyan elhitványodottak már. Beszélik, hogy Vadághy Gábor, aki a báró tagjában kukás, nyaranta egész családjával bocskorban jár. Az az egypár földes Vadághy is jóformán beitta már a földjét az árendásnál.

– De a becsület még megvan, s vissza fog jönni minden.

Ezt mondaná erre ősz és hosszú szakállú Vadághy Ambrus, a legöregebb Vadághy. Mondaná-e vajon? Az elmúlott ősz óta már aligha mondaná. Miért? Mert két évvel ezelőtt elhagyta a falut a Vadághy Gáspár legényfia, Pista. A legény megunta a nyomorúságot. Vidám, okos, jókedvű fiú volt. Az elmúlt őszig hírt sem hallottak felőle.

– Csak állami kenyérbe ne állna – sóhajtotta az apja. – Félek, hogy bakter lesz, mint valami katonaviselt oláhból.

Az elmúlt ősszel aztán, egy ködös hajnalban, iszonyú harc volt a Cserjés-erdő alatt. A Vadághyak vonultak vagy huszadmagukkal dohányt cipelve. Körülkerítette őket egy nagy csapat finánc. Talán öt vármegyéből kellett összeszedni őket, annyian voltak. Két Vadághy golyót is kapott. Kiheverték. A dohányt is elvették tőlük. Ez sem volt nagy baj. A börtönbe is vidáman vonulnának be. De hajh, a sors tönkretett mindent. A Vadághyak végleg elvesztették a harcot. Az átok, mely talán a Vág mellől kísérte őket a Rákóczi-udvarházak romjáig, beteljesedett egészen. Hiába szorították le ajkaikat néma kétségbeeséssel a Vadághyak. A titok kiderült. A fináncok csapatában ott járt a legelsők között a Vadághy Gáspár fia, Pista… És most már elmúltak a régi Vadághyak, a rongyosan és éhesen is harcolók. A régi, büszke vér utolsó lázadó erejét is kiadta. Most már a Vadághyak éppen olyan nyomorult, koldus, megtörött, reménytelen, semmi emberek lesznek, mint a többiek, mint majdnem valamennyien e tájon…

HAJÓK A ZÁTONYON

Sokan el fogunk mi is csöndesedni és fogatlanodni, akik most lármásak és harapósak vagyunk. El-elmaradozunk, félrehullunk. Így volt ez mindig. Persze nem várhat mindannyiunkat kastély, amilyenbe Dobsa Lajos zárta volt magát. Egy kórház, egy szanatórium, egy házasság, egy kis hivatalos állás, néhány holdnyi szőlőskert vagy valami más ilyenféle zátony állít majd meg bennünket egyszer, s mi, elcsöndesedett, elfogatlanodott néhaiak itt fogunk szomorúan mosolyogni addig, ameddig…

Élnek sokan ilyen elcsöndesedett, elfogatlanodott, valamikor lármás és harapós emberek. Néha egy-egy név bukkan elő, s megütődünk. Milyen ismerős!… Aztán lapozgatunk régi írásokban. Újból ismerős nevek. Hát ez is él még? Ennek üzente volt a fiatal Bartók Lajos a Jókai lapjában:

– Írjon uraságod tovább is csak abba az újságba, amelyik a Reviczky Gyulák verseit közli. Mi irodalmat csinálunk, tetszik tudni…

Hiszen mindez még csak tegnap történt, s úgy remélik mégis, hogy nagyon régen. Kicsi magyar falvakban, szegényes városokban meg-meglelünk egyet-egyet a régiek közül. Néha nagy nehezen beszédre is fanyalodik egyik-másika a csendes embereknek:

– Igen, igen… A Kemény Zsigmond lapjában olvashatta… Akkor még írtam novellákat is…

Mennyi elsüllyedt nagy érzés, eltemetett vágyakozás, mennyi keserűség és mennyi megbékülés vonul meg egy-egy zátonyon egy-egy ilyen ember-hajóval!…

Mi ezt még nem értjük, mi erre még nem gondolunk, kik még ifjak, lármásak és harapósak vagyunk. Mindez nekem sem jutott volna eszembe, ha össze nem találkozom Endrey Simonnal, aki fiskális egy nagyon kicsi városban.

Ez aztán az igazán csöndes ember, ez az Endrey Simon!… Majdnem harminc esztendeje éldegél egy helyütt. Még mindig szegény ember, s most már öreg ember is. A felesége meghalt, gyermekei nincsenek. De ő még sokáig fog élni. Ha már nagyon kopott az öreg barna ruha, újat csináltat. És szívja, mindig szívja az ő nagyon hitvány, állandó szivarját. És mosolyog, ártatlan keserűséggel, fullánktalan gúnnyal mosolyog egyre Endrey Simon.

Mosolygott, így mosolygott akkor is, mikor lelepleztem. De beszélni nem akart.

– Régi, fiatal bolondságok… Nem érdemes róluk beszélni. Nem érdemes… Egyáltalán semmiről sem érdemes beszélni. Az embernek véleményt kell mondani, és én reszketek a szentenciamondástól, mert tudom, hogy minden véleményünk rövid életű, s új támad a helyébe. Minek hát ez a gyerekes játék?

– Hiszen én nem véleményt akarok hallani! Én azt akarom tudni, hogy került ide Endrey Simon.

Az öregúr sokáig nézett a szemembe, s még mindig mosolygott. Mosolyogva mondta:

– Hát ki az az Endrey Simon? Vén, ügyetlen, falusi fiskális. A másik Endrey Simon? Az már nincs. Azt már elfeledték. Csak az olyan nyughatatlan, unatkozó emberek tudnak róla, mint te, aki nagy unalmadban rábukkantál néhány füzet régi, bekötött újságra.

És nem akart beszélni Endrey Simon. Csak később, jóval később mondott el egyet-mást. Röviden, szárazon beszélt, mert elfelejtett már történeteket mondani Endrey Simon, holott ez volt valamikor a mestersége.

– Tudod – beszélte –, akkor még nem voltak olyan sokan, mint most. Aztán nagy dolog is volt, ha az ember írt. Azóta már kiformálódott az a világ, és megnőtt. Akkor még zavaros volt. Körülbelül abban az időben fogott el mindenkit az európaiasodás vágya. Akkor még a szalonokban is nomádok voltak egy kicsit itt Magyarországon az emberek. Öltözködni és mulatni már nagyon rafinált módon tudtunk. De egyebekben vadak voltunk még nagyon. Én veszettül neves ember készültem akkor lenni. Volt egy kis anyai örökségem. Feltűnően költekeztem. Sokat szerepeltem. Párbajaim voltak. És sűrűen írogattam is. Jól ment minden. Nagy reménységeim voltak. Már el is tökéltem, hogy nem leszek ügyvéd. Fenn maradok Budapesten, dolgozom, s meghódítom a világot. Egyelőre pedig meghódítottam egy kis német színésznőt. Furcsa kis némber volt. Nem is álmodtam, hogy egy ilyen kis semmi asszony maga a fátum is lehet. De nem bántom. Csinos volt, és engem szeretett. Tudott magyarul, és engem tartott a világ legnagyobb írójának. Folyton azt hajtogatta félve és dicsekedve, hogy ő a múzsám akar lenni. Gyönge az ember, ha egy asszony azt akarja, hogy ne legyen erős. Nagyon is az én kis német asszonykámé voltam csakhamar. Eközben elfogyott a pénzem, és igen sokat kellett dolgoznom. Talán ezért, vagy nem is tudom miért, egyszer rávett az én kis Herminám, hogy írjam meg egy régi témáját. Valami bécsi olcsó hetilapban mutatott egy-két novellát. Ő írta. De ő – mondta – nem akar már írni. Írjam meg én, s kedvesen, ügyesen mondott el nekem egy kis mesét. El voltam ragadtatva. Mindenképpen azt akartam, hogy az én nevemből s az ő nevéből csináljunk egy közös írónevet, s így jelenjen meg a novella. Ő tiltakozott, kedvesen, szerényen és ügyesen. Végre is én megírtam a históriát a nevem alatt. Azután sokszor segített ki Hermina, s én már a lelki házasság kötelező parancsát nem is éreztem. Ekkor jött egy szörnyű botrány. Te valószínűleg nem vetted észre a régi, bekötött újságoknak egy rövid diszkrét hírét. Arról szólt a hír, hogy egy elég jó nevű magyar író közönséges irodalmi tolvajnak bizonyult, aki egy jeles német író elbeszéléseit a sajátjai gyanánt közölte, azonban könyörületből futni engedik ezúttal a vétkest… És én, a „vétkes", futottam is. Elhagytam Budapestet, Herminát, az álmaimat, a terveimet, önmagamat…

– És nem próbáltál védekezni? – szakítottam itt félbe az öreg, még mindig mosolygó Endrey Simont.

– Nem. Miért? Én abban a pillanatban, mikor a katasztrófa ért, már hittem abban, hogy a bolond fátumok csak a mi szemünkben bolondok, de értelmük és céljuk van. Az én fátumom azt jelentette, hogy csöndesedjek el, s burkoljam el magam a jó világ előtt. Lehet, hogy most szentenciát mondok, de olyan jó volt így megöregedni. Mert így mindvégig hittem, s hiszek most is abban, hogy nagy dolgokra van bennem képesség.

…Ez az Endrey Simon esete, s ha különös is, szól mindnyájunkhoz, kik ifjak, lármásak és harapósak vagyunk. Sokan el fogunk mi is csöndesedni és fogatlanodni, kik most lármázunk, fogakat csattogtatunk. Nem kell hozzá egy kis német színésznő sem, egy kicsi botlás sem. Csak egy kis ránk legyintése a fátumnak, egy kis figyelmeztetés, hogy a lármánkra nincs szükség, s a fogaink csak étkezésre valók…

BALOGH

Bolyongtak, szaladgáltak a világban egy hosszú évig. Nem volt nyugovásuk sehol. A férfit hajtotta, kergette valami. Az asszonynak, a kis árnyékasszonynak nem volt akarata. Sorra nyargalták a világvárosokat. El-elrejtőztek egyik-másik néma katlanában a világnak. Soha két ember jobban, teljesebben nem akart még egymásban megsemmisülni, mint ők. És soha fantasztikusabban szerencsétlen pár nem bolyongott még szerelmes úton.

Nizzában voltak. Egy évvel ezelőtt már jártak itt. Ez az év hogy megviselte őket! Az asszony finom, szomorú, fehéres árnyként kíséri a férfit. A férfi néha úgy érzi, hogy összeroskad, s akkor ez a finom, szomorú, fehéres árny továbblibeg. Karjával szinte összeroppantja az asszony karját. Az asszony halkan sikolt, s aztán nedves szemekkel, mosolyogva, alázattal keresi a férfi tekintetét. A férfi megáll egy pad előtt. Sehol senki. Csak a fényes új tavasz élete ujjong, lármázik körülöttük. Az asszony csendesen leül a padra. A férfi állva marad. Egy tarkavirágos foltot néz sokáig az út mellett. Az arca