Are you sure?
This action might not be possible to undo. Are you sure you want to continue?
Útmutató tévelygőknek
by András Feldmár and Dorottya Büky
Ratings:
311 pages5 hours
Summary
„Úgy vagyok, hogy az apám és anyám közötti szex idevarázsolt, és most ezt egy halálos balesetnek vélem és nyilvánítom, és várom a halált, amibe bele fogok halni... Az ezen két pont közötti időt a lehető legboldogabban szeretném leélni. Gyakran ez sikerül” – vallja Feldmár András önmagáról. Szerző- és beszélgetőtársával, Büky Dorottyával is ezt a témát járják körül, utat mutatva nekünk, tévelygőknek, segítve minket eligazodni önmagunk belső labirintusában. Hátha mi, a figyelmes olvasók a sorok mögé nézve rádöbbenünk: valójában minden feltett kérdés rólunk és minden válasz nekünk szól, a mi kudarcainkról, a mi kétségeinkről, a mi szenvedéseinkről, a mi életünkről. És, nem utolsósorban, a mi lehetőségeinkről. Arra, hogyan találjunk vagy teremtsünk magunknak olyan környezetet, amely muszájból kötött kompromisszumok nélkül is befogad bennünket, miként a borsót a héja.
Publisher: Jaffa KiadóReleased: Nov 18, 2016ISBN: 9786155418235Format: book
Book Preview
Útmutató tévelygőknek - András Feldmár
Büky Dorottya – Feldmár András
Útmutató tévelygőknek
Jaffa Kiadó
Tartalom
Bevezető
Szeretet, akarat és a valóság gyűlöleteIX
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Utószó
Nagy beszélgetés
Melléklet
Menedék
Mesék a rácsok mögöttXXXVII
Remény és bizalom vagy félelem és szégyen?
Jegyzetek
Impresszum
„Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább." I
R. D. Laing emlékére
„A zene az egyenes, közvetlen út
az emberiség szívéhez." II
Dilónak és Kalambónak
tisztelettel és szeretettel
BEVEZETŐ
F. A.: Hány éves vagy?
D.: Négy. Biztos, hogy még nem vagyok iskolás, akkor romlott el minden. És te? Hány éves vagy?
F. A.: Tizenhat.
D.: Az jó, akkor te már tudsz írni. Én nem tudok írni még, de olvasni már tudok. Főleg meséket.
F. A.: Én most vagyok leginkább elveszve, úgy tizenöttől tizennyolc éves koromig, persze előtte is, meg utána is, de a csúcsa most van, amikor valahogy nem tudom azt sem, hogy fiú vagyok-e, vagy lány.
Nem értem, ki vagyok, kinek kellene lennem? Hogyan? Színház az élet?
Vannak, akiknek könnyű? Ki tudja a tutit?
Ki fogja megmondani nekem, hogy homokos vagyok-e? Fel fogom fedezni? El fogom határozni?
Hogyan hódítsak meg lányokat?
Miért hazudok az anyámnak? Ő úgy tesz, mintha tudná, mi a jó. Ami nekem tetszik, neki nem.
Rossz vagyok? Jó? Szeretnék rossz lenni, de nem merek?
Mi van az agresszióval? Verekedni kell? Félek. Fáj, amikor megütnek, elkerülöm. Gyáva vagyok?
Hogyan fogok pénzt keresni? A munka mindig olyan, hogy nem akarom csinálni, de muszáj?
Mit muszáj?
Mit lehet?
Mi van, mi nincs, minek kellene lennie, buta vagyok vagy okos vagyok, halvány gőzöm sincs, hogy hol a helyem, vagy mit akarok, mi a dolgom.
Az első gondolatom, hogy ez a könyv szóljon azoknak, akik olyan helyzetben vannak, mint én tizenhat éves koromban, amikor nagyon örültem volna egy olyan könyvnek, ami eligazít, de nem találtam.
D.: Jó, de mielőtt belevágunk, azt azért döntsük már el, hogy a jelen időben vagy a múlt időben beszélgetünk. Kivel beszélgetek én? Egy tizenhat éves fiúval vagy egy hetvenkét éves bölccsel? És kivel beszélgetsz te, a négyévessel? Hát az jó vicc lenne. Nem tudom leírni így, amit beszélünk. Mondom, nem tudok írni. Bajban leszel, ha nekem akarod tollba mondani. Azonkívül, amilyen guruvá, celebbé váltál az utóbbi időben, nem tudom, hogy az olvasók örülnek-e, ha egy rémült kamaszt találnak itt a hősük helyett. Rengeteg kérdés gyűlt össze az elmúlt egykét évben, itt sorakoznak a lapokon, jeligéjük is van, arra várnak, hogy te mondd meg a tutit. Most meg azzal jössz nekem, hogy tizenhat, és nem tudod, mi van. Mások nem tizenhat évesek, tele vannak felnőttproblémákkal: párkapcsolatok, pszichiátria, pénz, hogy csak a legrosszabbakat említsem. Ha gyerek vagy, senki nem fog komolyan venni.
F. A.: Maradjunk valamennyire a valóságnál, beszélgessünk jelen időben, de soha egy pillanatra se felejtsük el a te spontán és őszinte négyévesedet és az én elidegenült, szorongó tizenhat évesemet. A te négyéves mivoltod azért különleges, mert nem szégyelled magad, és mindent kimondasz. A nagy tragédia az, amikor egy gyerek, aki addig mindig spontán és őszinte volt, nem azt mondja, amit akart, nem azt kérdezi, amit akart, mert valaki megszégyenítette vagy dühös lett rá, és ettől kezdve már alkalmazkodik. A terápiában vissza akarjuk nyerni ezt a spontán őszinteséget, amihez most már bátorság kell. Amikor gyerekek voltunk, ez csak volt. Ez neked fontos, mert te vagy a kérdező, neked nem szabad akarnod jó vagy okos kislánynak lenni. Nekem pedig azért fontos ez az egész, mert nagyon nehéz és komplex dolgokat akarok beszélni úgy, hogy nyilvánvaló legyen egy tizenhat évesnek is.
D.: Nekem a címmel is problémám van. Útmutató tévelygőknek. R. R., a kiadónk (áldassék a neve!) már jelezte, hogy Maimonidész{1} könyvének a magyar címe A tévelygők útmutatója. Most majd mindenki azt fogja gondolni, hogy még ezt sem tudjuk. Egyáltalán, miért nem tudunk egy eredeti címet találni? Mit akarsz ezzel?
F. A.: Laing utolsó könyve a Bölcsek, balgák, bolondok. A címe egy hetven évvel korábbi könyv címe, amely egy őrült önéletrajza.{2} Íme, egy pszichiáter, aki ugyanazt a címet választja, mint az őrült. Miért ne? Ő nem szólt erről senkinek, de én rájöttem véletlenül. Van ebben irónia, ami szerintem jó, ha van. Egyszer az, amit mondok, ami nyilvánvaló, és van a mélyebb értelme. Aranyalma ezüstfoglalatban… – ez Maimonidész. És persze nem véletlen a zsidó utalás sem. Sokat gondolkoztam az irányokon, hogy hogy is van ez az én zsidóságom. Ez valami olyasmi, mint a vándorcigányság: otthon érzem magam, akárhol vagyok, de mégsem kötődöm semmihez; ha kell, azonnal tovább tudok állni, mindent magam mögött tudok hagyni; ami szükséges, gyorsan bepakolom. A kapcsolatok fontosabbak, mint helyek. Ebben a vándorzsidóságban benne van, hogy ha üldöznek, akkor mindennek szóbeli tradícióban kell lennie, mert az üldözők ellopják, megsemmisítik azt, ami anyagi.III Maimonidész filozófus és orvos volt, aki azt gondolta, hogy a bűnösök (bűnözők) a Gonoszt jónak racionalizálják, ehhez arra van szükség, hogy korlátozzák kapacitásukat az érvelésben, az észben, a képzeletben, a fantáziában, a jó viselkedésben. Ez az elfojtás testi, szomatikus szimptómákat okoz. A gyógyulás titka ekkor a megbánásban, a bűnbánatban rejlik, na meg az Istent szerető és istenfélő filozofálás, misztikus elmélkedés gyakorlásában, és az álmok, látomások értelmezésében, megfejtésében.
A misztikus tradíciót, amikor a zsidó népet kiirtás fenyegette, szóban kellett rögzíteni és továbbadni rejtett, ezoterikus módon. Bakan szerint Freud pszichoanalízise pont ezt a tradíciót bújtatja és őrzi a mai napig.IV
A fenomenológia nem keres elrejtett értelmeket, mint Edgar Allan Poe Az ellopott levél című novellájában: ha valamit igazán el akarunk dugni, hagyjuk a nyilvánvaló, nyílt felszínen, akkor senki sem veszi észre.
D.: De most nem menekülünk. Nem menekülsz! Leírjuk a szóbeli tradíciót szépen, nyugodtan. Onnan indulunk tehát, hogy tizenhat éves vagy.
F. A.: Akkor az segített nekem, hogy egy teljesen új nyelvterületre kerültem, és így nagyon oda kellett figyelnem a nyelvre. Rájöttem arra, hogy különbség van az igazság és a jelentés között: hogy valami igaz vagy sem, az más, mint hogy mit jelent; és hogy lehet olyat kérdezni, ami értelmetlen, például hogy „Ki vagyok?", hogy „Van-e énem?" Gyakran a nyelvben veszítjük el az utunkat, nem a valóságban. Azért is fontos a tizenhat éves korom, mert most ebbe helyezkedve lehet strukturálni, elképzelni egy okos kamaszt, aki fél attól, hogy rossz vagy őrült. A kamasz megy a gyerekkorból a felnőttkorba, a felelőtlenségből a felelősségbe, abba, hogy az életbe van hajítva, és hogy ebből az eredeti hajításból meg kell találni az utat, hogy merre akar menni, az automatikusból elkezdi irányítani az életét. Én Magyarországra lettem hajítva, de elmentem Kanadába, oda már nem lettem hajítva. Hogy megy az ember a hajításból, az automatikus repülésből, a robotpilótáról a kézi vezérlésre, a saját döntésekbe? Ez nem egy könnyű pillanat. Lacan{3} úgy mondta, hogy egy darabig minden gyerek a szüleinek a kimondott mondata, szóval a szülők a világba mondják a gyereket, és gondolkozzunk azon, hogy mit mondtak a szüleink. Családterápiában minden gyerek az apja vagy az anyja szócsöve, ahogy a gyerek az anyjával beszél, az apja beszél rajta keresztül. Ott is van egy nagy váltás, hogy mikor válunk a saját mondókánkká, hogy nem más beszél keresztül rajtunk. A nyelv az, ami felvilágosít, de a nyelv az is, ami megőrjít, ami félrevezet. „Keresem a valóságot." – Ez egy értelmetlen mondat. Nincs hézag a valóság és köztem, hiszen én magam a valóság(ban) vagyok. Wittgenstein{4} terápiája, filozófiája a nyelvre összpontosul. „A világ független az akaratomtól." (Tractatus) – Aki ezt elfogadja, belátja, az megszabadul a hisztériától. A szavak tettek. Beszélni, az tenni valamit. Sok nyelvjáték van, vigyáznunk kell, melyikben veszünk részt, és hogy ne felejtsük el: játszunk. Freud pszichoanalízise, Jung elméletei, a pszichiátria címkéi, a pszichológia kategóriái – mind különféle nyelvjátékok. Én, amikor kiléptem a magyarból és beléptem az angolba, akkor jöttem rá, hogy a valóság sokkal nagyobb, dúsabb, mint a nyelv, és a nyelv önkényes játék, amely feldarabolja a valóságot, vagy így, vagy úgy. Castaneda többször utal a könyveiben arra, hogy ha az ember bele tud zuhanni a két nyelv között lévő szakadékba, ahol nincsenek szavak, csak a valóság fortyog, akkor kinyílnak a Huxley-féle ajtók, a Doors of Perception.V
D.: Akkor így már értem Maimonidészt! A nyelv, az aranyalma ezüstfoglalatban:
„A bölcs (Salamon) azt mondja: Mint arany alma ezüst rostélyokban, olyan a szó, mely helyesen van alkalmazva (Példabeszédek 25:12). Jól vigyázz a magyarázatra, mit a bölcs a tárgynak ad, miről szó van: Maszkioth oly testek, melyeken hálószerű alakok vannak bevésve, s amelyeken igen finom hézagok vehetők észre, olyaténkép, mint az aranyművesek munkáin láthatók, s [azért] neveztetnek [így], mivel a tekintet rajtok keresztülhatol. Salamon tehát mondja: a helyesen alkalmazott szó olyan, mint az arany alma, mely finoman átlyukasztott ezüst hálózatban foglaltatik. És most tekints csak, mily csudálatosan illik e hasonlat azon képletre, melyre alkalmaztatik. Ez tudniillik azt mondja: hogy minden kétértelmű szónál, melynek nyilvánvaló és titkos értelme van, kell, hogy a nyilvánvaló értékére nézve hasonló legyen az ezüsthöz, a titkosnak pedig értékesebbnek kell lennie a nyilvánvalónál, úgy, hogy az utóbbi úgy viszonyuljék az előbbihez, mint az arany az ezüsthöz. A nyilvánvalónak pedig olyasmivel kell bírnia, ami következtetést enged arra, amit magában rejt, mint például az aranyalmánál, mely finom szövésű ezüsthálózatban rejlik, s melyről, ha távolról vagy kellő figyelem nélkül szemléltetik, azt gondolná a néző, hogy ezüstalma, míg az éles látású figyelő azt a maga valójában felismeri, s megtudja, hogy az – arany. Úgy vagyunk a próféták által használt képletekkel is. Azok, miknek az értelme nyilvánvaló, közhasznú tudományt szolgáltatnak, mely többek közt a társadalom viszonyainak javítására fordítható – amint az a nyilvánosságnak szánt képleteik és hasonalakú kifejezéseikből kitűnik. A rejtett vagy titkos tartalom pedig oly tudomány, melynek haszna az igazság hitének a maga valójában való felismerésében nyilvánul." VI
F. A.: Vigyáznunk kell, hogyan használjuk a szavakat. Azért, mert valamit ki lehet mondani, még nem jelenti, hogy az a valóságról szól. A gondolat nincs bennem, a gondolat akkor születik meg bennem, amikor veled beszélek. Az érzés, akármilyen részletesen mondom el, nem több, mint ha felkiáltok: „Aú!, „Jajj!
, ezek nem gondolatok, hanem kifejezések. A nyelv maga szociális, és nyelv nélkül nem lehet gondolkozni.
D.: Most azt akarod mondani, hogy nekem magamnak nincsenek gondolataim? Na de vannak, hát pont ez az egyik bajom, hogy állandóan gondolatok kattognak bennem. Egész rendszerek, mint a zazen is, arra vannak kitalálva, hogy legalább olykor elengedjem a szüntelenül áramló gondolataimat.
F. A.: A gondolkozás egyedül is szociális, a gondolatok valakinek szólnak, mert az első gondolat, amelynek a kifejezése az első szó volt, az is valakihez szólt. Ha nem lenne másik ember, nem kellenének szavak, akkor nem kellenének a gondolatok sem. Ezért van, amit a Ronnie{5} mond, hogy csak olyan okos lehetsz, amilyen okos társaságod van. Azért nehéz az a feladat, amit a zen vagy más meditáció feltesz, a gondolatok elcsendesítése, mert fel kell adni azt az illúziót, hogy nem vagy egyedül. Amíg gondolkozol, valahogy hallucinálsz egy másikat, akinek ezt majd elmondod, aki majd vitatkozik veled. Sokan jönnek hozzám, hogy valaki figyeli és kritizálja őket. Ezt is nagyon nehéz feladni, mert amíg azt képzelem, hogy figyelnek és kritizálnak, addig nem vagyok egyedül. Inkább szenvedek attól, hogy figyelve vagyok, és megítélve, mint hogy egyedül legyek. De akkor, amikor már nincsenek gondolatok, amikor nagy csend van, akkor egyedül vagy. Aki magányos, az a múlttal beszélget, akinek nincsen társasága, az magával beszélget, ami viszont képtelenség, ebből jönnek a problémák. A szolipszizmus az őrület egyik fajtája, amikor egy páciensem azt mondja, hogy ő az Iskarióti Júdás, és kész. Nincsen kapcsolata senki mással, ő ezt elhatározta, és nem beszélte meg senkivel. Ronnie volt az első, aki azt mondta, hogy a skizofrének beszéde nem értelem nélküli, ők egy dupla kötésben vannak, olyan dühösek a környezetükre vagy annyira félnek a környezetüktől, hogy nem akarnak kommunikálni. Nem akarok veled beszélni, de mégis akarok, ebből a dupla kötésből olyan beszéd következik, amelynek a Maimonidész-féle ezüstfoglalata érthetetlen. Laingen kívül senki más nem ment be az aranyalmáért, sőt azt gondolták és gondolják ma is, hogy belül szar van, és nem arany. Ez is része a skizofrén stratégiának, hogy akarnak valakivel találkozni, aki érdekelődik irántuk annyira, hogy megkeresi az aranyat. A vancouveri orvosi egyetemen, a pszichiátrián, mai napság is azt tanítják, hogy a skizofrénekkel nem beszélgetünk, csak orvosságoljuk őket. És persze a Ronnie azért nem akarta orvosságolni őket, hogy az orvosság ne zavarja a beszélgetést. Kényszerbeteg. Szó. Szavak. Én kényszeríthetlek téged valamire, de magamat? Mit jelenthet ez a nonszensz? Talán reménytelennek éreztem azt, hogy a világon uralkodjak, így leszűkítettem a világot, az életemet, az időt, és kitaláltam dolgokat, amiket akaratosan és kegyetlenül, kivétel nélkül elvégzek, például kezet mosok gyakran, tekintet nélkül másokra, mintha az életem vagy mások élete függne attól, hogy ötször járjam körbe a széket, mielőtt leülök. Ebben a pici világban én vagyok az úr. Ez nem egy betegség. Ez egy megoldás (nem konzekvenciamentes) arra, hogy nem szeretem a bizonytalanságot, nem szeretek a világhoz adaptálódni, azért is a világnak kell adaptálódnia hozzám. Schopenhauer, aki sokat gondolkozott és írt az akaratról, elhatározta, hogy akár esik, akár fúj, ő délután két órakor sétálni megy. Schopenhauer kényszerbeteg volt?
D.: Nem, csak könnyű lett volna levadászni, legalábbis a fiúknak a börtönben ez jutott eszükbe Schopenhauerről. Nem volt neki üldözési mániája, az biztos.
F. A.: Minthogy szabadon választotta ezt a kényszert, a gyakorlat vallásossá, áhítatossá vált. Itt kezdődik az úgynevezett refraiming, mert én sokszor mondom kényszerbetegeknek, hogy ők tulajdonképpen egy privát vallást teremtettek. Azok a muszlimok, akik Mekka felé hajlonganak, sem kényszerbetegek, hanem vallásosak.
D.: Van az a vicc, tudod, elmegy az ember a pszichológushoz, míg leül a székre, folyamatosan tapsol. Kérdi a pszichológus:
– Miért tapsol, kedves Uram?
– Hát azért, mert így tartom távol az elefántokat.
– Na de itt nincsenek is elefántok!
– Hát persze, mert tapsolok! Képzelje, mi lenne itt, ha nem tapsolnék!
F. A.: Nem fedezzük fel, nem térképezzük fel, amit hiszünk, csak hiszünk. Mondhatom azt, hogy „van egy kutyám vagy „van májam
, és azt is mondhatom, hogy „van egy gondolatom és „van egy érzésem
. Kutya és máj – dolgok, amelyeket birtokolhatok, elveszíthetek és újra megtalálhatok.
D.: A májamat nem veszíthetem el.
F. A.: Dehogynem! Kiveszik, beteszik egy edénybe, lefagyasztják, aztán elveszítik. Aztán újra megtalálják. Miért ne? Viszont a gondolataim és az érzéseim nem dolgok, nem tárgyak. Nem birtokolhatom ezeket, csak kifejezhetem őket. És nem nyomhatom ki, csak úgy, mint a fogkrémet a tubusból, amiben van. A vágyaim, a hitem, a gondolataim, az érzéseim megnyilvánulnak a kifejezésben, spontán, a kifejezés maga az érzelem, a gondolat, a vágy.
Tehát lehet, hogy a szavak csak oroszlánüvöltések vagy madárcsicsergések, vagyis arra jók, hogy kifejezzük a dolgokat, üvöltsünk vagy csicseregjünk, csak mi jobban moduláljuk, mint az állatok, vagy arra jók, hogy használjuk őket a valóság feltérképezésére. A tartomány mindig több, mint a térkép, a valóság mindig több, mint a szavak, és mégis mindig arra törekszünk, hogy feltérképezzük a valóságot, ami rendben is van, ha nem felejtjük el, hogy bármit is mondunk, az legjobb esetben egy skicc, amely a valóság irányába mutat. Úgy is mondhatnánk, hogy minden mondás költészet.
D.: Behozom A harmadik pátriárka szútráját!{6} Benne van az a mondat, amit én mantrának használok: „Ne keresd az igazságot, csak tedd le a véleményeidet!" Kicsit máshogy fordították itt, de a lényeg ugyanaz.
„A tökéletes Útra való rálépés azok számára nehéz csak, akik elutasítanak vagy előnyben részesítenek dolgokat. Maradjatok mentesek a vonzalomtól és az ellenszenvtől, s a belátás a maga közvetlen tisztaságában megnyilatkozik. Elég egy hajszálnyi különbségtétel, s ég és föld máris végtelen távolságra került egymástól. Ha azt akarjuk, hogy itt és most megnyilatkozzék számunkra a valóság, nem szabad hagynunk, hogy a tudatunkba jó- és rosszelképzelések hatoljanak. A jó és rossz közötti vívódás a szellem legsúlyosabb betegsége. Mindaddig, amíg nem sikerül a dolgok legmélyebb értelmébe hatolni, hiábavaló a szellem megnyugvására gondolni. Az Út üres és jeltelen, mint a mérhetetlen tér, s teljes: a legcsekélyebb mértékben sem érinti azt fennmaradás- és szétesés-elképzelés. Amint azonban megragadásra és elutasításra törekszünk, mindez máris fölismerhetetlenné válik. Ne hajszoljátok hát a jelenségformákat, mintha azok valódi dolgok volnának, s ne próbáljatok azzal az öncsalással szabadulni a fájdalomtól, hogy a jelenségek úgysem valódiak. Az egységben letisztuló tudatban eltűnik magától a fájdalom.
Ha minden mozgást leállítunk, hogy így hozzuk a tudatot nyugalomba, e nyugalomban ismét nyugtalanság gerjed; ha bármelyik szélsőségnél maradunk, az egységet örökre elveszítjük. Mindkét szélsőség előnyei veszendőbe mennek, ha az ember nem az őseredetire összpontosít. Aki csak a létezést ismeri el, az e létezés foglyává válik; aki csak az ürességet követi, az elzárja magát az ürességtől. A szavaink és a gondolataink, még ha pontosak és helyesek volnának is, sohasem felelnek meg a valóságnak; hagyjátok hát a beszédet és a gondolkodást, s nem lesz többé semmi, amit ne értenétek. Hogy tudná valaha is megérteni az Utat, aki nem tudja maga mögött hagyni a szavakat és gondolatokat? Térjetek vissza a gyökérhez, s rátaláltok az értelemre; aki csak a tükröződéseket kergeti, azok ősforrását elveszíti.
Nézzetek magatokba, s a láthatót és az ürességet máris egyaránt meghódítottátok. A hibás szemlélet okozza, ha a láthatóba vagy az ürességbe szédülünk. Nincs szükség az igazság keresésére; elég, ha előítéleteiteket és nézeteiteket föladjátok.{7} Ne tegyétek magatokévá a két szélsőséges álláspont egyikét se; ne kövessétek és ne vizsgálgassátok a kettősség-felfogásokat. A »van« és »nincs« jellegű gondolatok megzavarják és tönkreteszik a szellemet. Még ha a kettő az Egy révén látszik is megjelenni, ne csüngjetek az Egyen. A jelenségek hibátlanok, ha egyáltalán nem merül föl gondolat. Ha nincs hiba, nincsenek jelenségek; ha nem merülnek föl jelenségek, nincs tudat. Megszűnik a szubjektum, ha nincs többé tárgya, s megszűnik a tárgy, ha eltűnik a szubjektum. A tárgy csak a szubjektumtól való függésében valósul meg mint tárgy, s a szubjektum csak a tárgyától való függőségben létezik mint szubjektum. A két szélsőségen túli végső valóság az, hogy mindkettő egyformán üres. Lényegi ürességükben nem különböznek többé egymástól, s ez hordja magában mind a tízezer jelenséget.
Csak ha a finom és a durva között ingadozunk, kíséreljük meg valamelyik pártjára állni. A Nagy Út a maga lényegét tekintve mindent átfogó; könnyűnek vagy nehéznek nevezni egyaránt téves. Az értékelő ítéletek kétségbe és bizonytalanságba sodornak, hol túlzott hevességet, hol megrekedést idéznek elő. Kisszerű dolgokhoz mérték nélkül tapadva a tudat hibás utakra téved. Hagyjátok a dolgokat a maguk pályáján; ismerjétekföl, hogy azok lényege sem el nem távozik, sem helyben nem marad. Természetetek váljék az Úttá, s gond nélkül fogtok azon vándorolni. A megbéklyózott gondolatok elfordulnak az igazságtól, ám ellenük fordulva a tudat tompává és kedvetlenné válik. A sodródó szellemben zaklatottság gerjed, a meghasonlásnak viszont mi haszna van? Ha a legfőbb Egyet kívánjátok útitársul, ne gyűlöljétek a hat érzék világát. A Buddha igazságlátását csak azok érhetik el, akik a hat érzék világát igenlik. A bölcs nemcselekvő, a balga saját béklyóit kötözi. A Dharmában nincsenek különbségek; saját hajlamaik és vonzalmaik csak a balgákat kötik. Van-e nagyobb eltévelyedés, mint ha a gondolatokon valaki gondolati képződményekkel akar úrrá lenni? A nyugtalanságot és a tompaságot a nemtudás teremti; a bölcsesség nem kedvel és nem gyűlöl.
Minden, ami a két szélsőséghez tartozik, hibás gondolatokon alapul – olyan, mint egy álomkép, árnyék, levegőbe rajzolt virág. Mi értelme hajszolni ezeket? A nyereség és veszteség, »van« és »nincs« gondolatait tartsátok távol magatoktól: ha a szem nem csukódik le, hogy aludjon, nem keletkeznek rossz álmok; ha a tudat nem tesz különbséget, a világ minden jelensége egységet alkot. Hagyjátok, hogy az Egy mélységes titkával kioltsa a tévelyre való összes emlékezést. Engedjétek, hogy a minden létforma Egyként történő szemlélete visszavigyen benneteket az őseredeti olyansághoz. így elfelejtjük a keletkezésüket, és semmi sem marad, ami alapján szembeállíthatnánk őket. Szemléljétek a mozgást úgy, mintha egy helyben állna, és nincs többé mozgás; kezeljétek a nyugvót úgy, mintha mozogna, s nincs többé nyugvás. Ha pedig a kettő nem lehetséges, az Egy is szertefoszlik. A végső ponton, a legvégső alapnál nincs többé mérték és szabály. Ha a tudat elfogulatlanná válik, eltűnnek a magok, és a tettek nem gerjesztenek többé gyümölcsöket. Ha nem jelentkezik többé gyanakvó kétely, akkor elhárulnak a szenvedélyek, s a hit sugárzása akadálytalanul átragyog.
Ha nem maradt semmi, akkor semmire sem emlékezünk többé; a teret az üresség világossága ragyogja be, amely feleslegessé tesz minden működést. Semmilyen megfontolás nem volna képes bennünket erre a pontra eljuttatni, semmilyen érzet nem hozhatja közel annak lényegét. Ez az olyanság valósága: az a transzcendens tartomány, ahol nincs többé önlényegiség, s nincs megkülönböztethetőség. Ennek az Egynek a megértése csak a »Nem Kettőn« keresztül lehetséges. A »Nem Kettőben« nem különül el többé egymástól semmi, s az mégis magába foglal minden dolgot. A tíz égtáj összes bölcse ebből az ősvalóságból merít. Az őseredeti forrás ugyanis túl van téren és időn, s tízezer év ugyanannyi számára, mint egy pillanat. Akár látjuk, akár nem,
You've reached the end of this preview. Sign up to read more!
Page 1 of 1