Find your next favorite book

Become a member today and read free for 30 days
Festői szerelmek

Festői szerelmek

Read preview

Festői szerelmek

ratings:
5/5 (3 ratings)
Length:
431 pages
5 hours
Publisher:
Released:
Dec 5, 2016
ISBN:
9789631364125
Format:
Book

Description

Így szerettek ők - mára kevés magyar olvasó számára ismeretlen ez a cím. Nyáry Krisztián nagy íróink, költőink szerelmi életét megörökítő kötetei töretlen sikernek örvendenek. Az Igazi hősök és a Merész magyarok című könyvekben bemutatott példaértékű életek után a szerző ismét a szerelemről, annak nemcsak sors- és személyiségformáló, hanem életpályákat, alkotói korszakokat meghatározó erejéről ír. Ezúttal azonban a képzőművészeté a főszerep: hogyan éltek híres festőink, kiket látunk a vásznaikon, s kik voltak azok, akiket modellként sosem örökített meg az alkotó, mégis életre szóló hatással voltak a magyar művészetre? Mennyi féle szerelem létezik? Hogyan állít annak emléket egy festő? Megörökíti-e egyáltalán? Még pontosabban tehát: Hogy szerettek ők?


Czóbel Béla csak felesége, Modok Mária halála után vette észre, hogy az asszony titokban festett képei remekművek.
Czigány Dezső négy embert gyilkolt meg, köztük második feleségét, első felesége és két másik nő a környezetében pedig gyanús körülmények között lett öngyilkos.
Rippl-Rónai József 37 évvel fiatalabb modellje, Bányai Zorka egyben a festő utolsó szerelme is volt.
Amrita Sher-Gil indiai-magyar festőnő halála után nem tudták eldönteni, hogy egy véletlen mérgezés vezetett-e a halálához, vagy féltékeny férje ölte meg.
Munkácsy Mihály felesége, Cécile Papier a világ első női festészeti menedzsere volt, aki gondosan megtervezte férje szereplését a társasági eseményeken.
Mednyánszky László hosszú évekig minden naplóbejegyzését halott szerelmének, a paraszti sorból származó Kurdi Bálintnak ajánlotta.
Lotz Károly nevelt lányába volt szerelmes, róla festette híres aktképeit.
Berény Róbert zeneművész felesége, a Csellózó nő modellje a festővel kötött házassága után képtelen volt kezébe venni a hangszerét.
Zichy Mihály Magyarországon hagyta családját és orosz feleségét, miközben ő tanítványából lett szeretőjével Európában utazgatott.
Egry József katonakórházi ápolónője elhagyta ezredes férjét, hogy hozzámehessen a közkatonaként szolgáló, szegény, tüdőbeteg festőhöz.
Szinyei Merse Pált gyermekeik halála után elhagyta felesége, a Lilaruhás nő modellje.
Vajda Júlia férje, Vajda Lajos halála után újra férjhez ment, de egész életében első férjébe volt szerelmes.
Márffy Ödön mindenki meglepetésére vette el feleségül Ady Csinszkáját, Boncza Bertát.
Publisher:
Released:
Dec 5, 2016
ISBN:
9789631364125
Format:
Book

About the author


Related to Festői szerelmek

Related Books

Book Preview

Festői szerelmek - Nyáry Krisztián

COPYRIGHT © NYÁRY KRISZTIÁN

KÉPEK © JOGTULAJDONOSOK; HUNGART 2016 ©: ANNA MARGIT, BATTHYÁNY GYULA, BERÉNY RÓBERT, CZÓBEL BÉLA, EGRY JÓZSEF, FRIDRICH JÁNOS, GINK KÁROLY, KOSZTA JÓZSEF, MÁRFFY ÖDÖN, MODOK MÁRIA, PÉCSI JÓZSEF, SZÁNTÓ PIROSKA

A KÉPEKET VÁLOGATTA: FARAGÓ ÁGNES

BORÍTÓTERV: MOHAMMED NUR

KIADJA 2016-BAN A CORVINA KIADÓ KFT., AZ 1795-BEN ALAPÍTOTT MAGYAR KÖNYVKIADÓK ÉS KÖNYVTERJESZTŐK EGYESÜLÉSÉNEK TAGJA

ISBN 978 963 13 6412 5

ELEKTRONIKUS KÖNYV: SZEGEDI GÁBOR

Tizenhat évesen, amikor a prágai Nemzeti Galériában először álltam Picasso önarcképe előtt, már úgy néztem a nagy szemű, oldalra fésült hajú férfira, mint egy régi ismerősre. Először nem művészettörténészként kerültem közel hozzá, hanem emberként: Françoise Gilot Életem Picassóval című könyve olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy elolvasásától fogva úgy éreztem, személyes közöm van valamennyi festményéhez. Évre pontosan datálni tudtam minden művét, de azt is tudtam, hogy megfestésük idején éppen mi történt vele, milyen kapcsolatban, melyik szeretőjével vagy feleségével élt. Gilot írása minden volt, csak száraz, lélektelen tudományos munka nem. A művészt, a férfit, a szeretőt, a férjet és az apát is bemutatta, közelről, első kézből, hús-vér emberként, akihez az olvasó érzelmileg is viszonyulni tud. Hasonló élményt adott Brassai Beszélgetések Picassóval című kötete és a többi, jól ismert életrajzi regény, amelyeket akkoriban egytől egyig nagy élvezettel olvastam el: Perruchot világhírű könyveit Toulouse-Lautrecről, Van Goghról, Manetról, Cézanne-ról, Gauguinről és Renoirról vagy éppen a Michelangelo életét bemutató, Kőbe zárt fájdalom című könyvet és Rembrandt népszerű életrajzi regényeit. E kötetek egy-egy részlete döntő hatást gyakorolt rám. Gilot a híres galeristáról, Kahnweilerről megemlítette, hogy minden egyes nap bement a Louvre-ba képeket nézni: ez a parancs beégett a tudatomba. Úgy gondoltam, hogy ha neki megadatott az a szerencse, hogy Párizsban élve szinte az egész művészet karnyújtásnyira legyen tőle, nekem itt, Budapesten még nála is többet kell tennem. Szisztematikusan jártam a hazai múzeumokat, nem múlhatott el nap a Szépművészeti vagy a Magyar Nemzeti Galéria nélkül.

Imádtam ezeket a könyveket. Nagy szerepük volt abban, hogy a műalkotásokhoz és alkotóikhoz a mai napig zsigeri, érzelmi kötődésem van, hogy a művészettörténet sokkal többet jelent számomra puszta tudománynál: összenőtt az életemmel.

Tanulságos volt átélni, mennyire más várt az egyetemen, mint amit elképzeltem. Nem az zavart, hogy lábjegyzetek, adatok, száraz tudományos tények vettek körül, hanem az a fájdalmas felismerés, hogy ezek sűrűje mögül eltűnt az élet és a művészet felkavaró élménye. Azt hiányoltam, amit sok mai publikáció esetén is súlyos hibának tartok. Fontosak ugyan a precízen kikutatott apró adatok, hogy hol és mikor került kiállításra egy-egy műalkotás, hogy a kritikusok miként fogadták, mik jelentek meg róluk a lapokban, de közben ne tűnjön el mindezek mellől az alkotó karaktere és magánélete, azok a történetek, fájdalmak, drámák, amelyek a megszülető művek legtöbbjét inspirálták. Mintha elfelejtették volna, hogy ezek az emberek nemcsak festettek vagy szobrot formáztak, hanem éltek is.

Hiba úgy beszélni a művészetről, hogy közben a legfontosabbat kényelmességből, rosszul értelmezett diszkrécióból vagy merő prüdériától hajtva kilökjük a tudomány határain túlra. Mert ha nem ismerjük meg az alkotó szellemi és testi karakterét, jellemét, a történelemmel szorosan összefonódó magánéletét, akkor a kétségtelenül fontos, de önmagukban száraz adatok sosem kelnek életre. Ezért kértem mindig az aukciós katalógusba kerülő tanulmányok szerzőitől, hogy személyes, érzelmi ráhangolódást kiváltó történetekkel nyissák meg az utat a bemutatott festményekhez, hiszen sokszor ez jelenti az első lépést ahhoz, hogy a mű tisztán esztétikai értékei is felkeltsék a néző figyelmét.

Ma is érzékelem, hogy a művészettörténészek zöme kényesen kerüli a személyes vonatkozásokat, fenntartásokkal viszonyul az olyan írói és kutatói attitűdhöz, amely a tudomány tárgyává emeli az alkotók magánéletét. Azt gondolom, hogy ebben nagy szerepe van a 20. század súlyos drámákkal terhes magyar történelmének, amely a családokon belülre, az egyén gondolkodásába is átörökítette az elhallgatás parancsát. „Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni." Meggyőződésem, hogy túl kell lépni ezen az érthető, de gátakat emelő elfojtáson, hiszen a legtöbb esetben felszabadító katarzist hoz a megismerés élménye. Emlékszem, milyen intenzív vita előzte meg József Attila Szabad ötletek jegyzéke című művének kiadását. Tekintélyes tudósok érveltek amellett, hogy az évtizedek óta szamizdatként terjedő analitikus napló sosem jelenhet meg a nagy nyilvánosság előtt, mert az kívül áll a művész publikusnak szánt munkásságán, nem közkincs, hanem egy betegségében kiszolgáltatott ember magánéletének része. Aztán győzött az új generáció, és a kötet a rendszerváltás sodrásában mégis megjelent. Elmaradt minden, amitől a kiadást ellenző szakemberek féltek: nem volt visszatetsző csámcsogás a trágár kifejezéseken, nem fordították a frissen megismert, rejtőzködő ént a klasszikussá érett életmű ellen. Volt viszont megrendülés és katarzis, személy szerint nekem is igazi felszabadító élmény, amely egy életre szólt. Végre láthatóvá vált, hogy a tudatalatti miként lépked az archetipikus tartalmakon, hogy a megélt élmény és a leírt szó, a psziché és a mű között milyen belső utak húzódnak meg.

A személyes történetek elmesélésén túl talán még nagyobb adósságunk az ország történelmének bemutatása. Mert az egyes életek sok kis rejtélyén, a megtorpanások, kifulladások, kényszerű feladások okain túl a legnagyobb kérdést is csak így válaszolhatjuk meg. Miért nem ismerik a festészetünket? Erre csak a speciális magyar történelem ad választ, amely megtörte a művészkarriert, megrostálta, majd szétszórta a létrejött műtárgyanyagot, és akadályozta az utólagos, eredményes interpretációt. Meggyőződésem, hogy a mi közös történetünk nem csak egy a sok nemzeti történelem között: sűrűbb, drámaibb, megtörtebb, identitásában szétziláltabb. Ennek érthető, hatásos elmesélése nélkül nem jutunk előrébb.

Nyáry Krisztián ezzel a kötettel arra vállalkozott, hogy a szélesebb közönség számára is emberközelbe hozzon néhány magyar festőművészt. Korábbi, nagy sikerű könyvei már bizonyították, hogy irigylésre méltó dramaturgiai érzéke és olvasmányos stílusa révén olyanokkal is képes megszerettetni hőseit, akik korábban nem érdeklődtek az irodalom és a festészet iránt. Tudom, lesznek olyanok, akik a nagy példányszám és az élénkülő érdeklődés láttán fanyalogva fognak bulvárt kiáltani, féltve a magánélet szentségét és a tudomány szent igazságait egy külső betolakodótól. Én viszont úgy gondolom, hogy a kötetben közölt történetek segíteni fogják az egyes alkotók életművének megértését, s hogy egyáltalán nem baj, ha valaki a felkent művészettörténet-szakmán kívülről szól bele a mi ügyünkbe. Mert ez közös ügy, és a mi-be mindenki bele tartozik.

Kieselbach Tamás

Van egy fiatal nő, ott van mindenhol. Évek óta figyelem. Hol a Néprajzi Múzeumban, hol a könyváruházzá lett egykori Divatcsarnokban futok össze vele, de láttam már a Parlamentben, a budapesti Városháza közgyűlési termében, sőt, az Akadémián és a Bazilikában is. Néha tudom, hogy ő az, máskor el kell gondolkodnom, hátha csak hasonlít arra, akit ilyenkor keresek. Sokáig nem tudtam róla semmit, csak hogy a legkülönbözőbb századfordulós épületekben bukkan fel, hol gyermekét tartó Madonnának, hol görög istennőnek öltözve, de előfordul, hogy semmilyen ruhát nem visel. Megszoktam lassan, hogy ha belépek egy díszesen festett terembe, először őt keressem. Végül már szinte ismerősömnek tekintettem, pedig semmit sem tudtam róla. Muszáj volt utána járnom, hogy hívják. A neve Jakobey Kornélia. Jó házból való úrilány, több nyelven beszél, kitűnően zongorázik. Nevelőapja, Lotz Károly több mint száz képén szerepel, köztük a leghíresebb magyar középületek freskóin. Modellje, múzsája és minden bizonnyal szeretője volt a festőnek, akivel ma is közös sírban nyugszik. Róla és társairól szól ez a könyv.

Freskók, akvarellek, olajképek és rajzok ihletadói. Szeretők és házastársak, csábítók és áldozatok. Szenvedélyesek vagy szelídek, ösztönösek vagy számítóak. Ők a múzsák. Olyan nők és férfiak, akik nélkül nem születtek volna meg a magyar művészettörténet legszebb alkotásai. Volt, aki csak néhány hónapig állt a társa mellett, és volt, aki egy életen át kísérte végig egy festőművész útját. Volt, aki elfogadta a szerepét, és mindent megtett azért, hogy szerelme zavartalanul dolgozhasson, és volt, aki fellázadt a múzsa-szerep ellen. Volt, aki maga is a társával egyenrangú művészként alkotott, és volt, akit egyáltalán nem érdekelt a festészet, s még azt is nyűgnek érezte, hogy olykor modellt kell állnia. Van, akinek az élettörténete könyvekben szerepel, és van, akinek az emléke mára teljesen elpárolgott, csak az érte rajongó festő művei maradtak fenn.

Persze semmit sem tudnánk róluk, ha nem lett volna, aki megfesti őket. Művészek, akiknek emlékét utcák és intézmények neve őrzi, mint Munkácsyét. Festők, akikről nem írtak tucatjával könyveket, gyakran műveik nagy része is elveszett, mint a Dénes Valéria – Galimberti Sándor házaspáré, vagy a világszerte legismertebb, itthon szinte ismeretlen Amrita Sher-Gilé. A legkülönbözőbb társadalmi osztályokból jönnek: van köztük kastélyban élő gazdag arisztokrata, mint Battyhány Gyula, koldusszegény munkás, mint Derkovits Gyula, jómódú polgár, mint Berény Róbert és tanyán élő parasztgazda, mint Koszta József. Kevés dolog köti össze őket. Talán csak annyi, hogy mindannyian jelentős képzőművészek voltak, s mindegyikük életében meghatározó szerepet játszott a szerelem. Van, aki ugyanazt a nőt vagy férfit festette évtizedekig, és van, aki mindig új és új múzsát keresett.

Néhány évvel ezelőtt, amikor magyar költők és írók párkapcsolatairól kezdtem rövid történeteket írni a Facebookon, a Magyar Nemzeti Galéria felkért, hogy egy nyílt napjukon tartsak előadást a legismertebb magyar festők szerelmi életéről is. Örömmel vállaltam el a felkérést, hiszen alapvetően az érdekelt, milyen módon alakítja egy-egy párkapcsolat a művészi életpályát. Hét magyar festő magánéletéről meséltem, szomorú és felemelő történet egyaránt volt köztük. Az előadás végén egy idős hölgy megkérdezte, hogy szerintem a reménytelen vagy a boldog szerelem ösztönzi-e inkább a festőket az alkotásra. Mivel nem tudtam a választ, zavaromban annyit mondtam, hogy ahhoz jóval több művész életútját kellene megismernem. Aztán úgy alakult, hogy más témát találtam, a festőkről egy időre elfeledkeztem.

Pár évvel később egy másik könyv kapcsán Czeizel Endrével beszélgettem, amikor szóba hozta a festőket. A tehetség természetét kutató genetikusként sokat foglalkozott a képzőművészek privát életével. Arról beszélt, hogy a család, a vérségi kötelékek sok mindenben meghatározzák egy művész tálentumát, a kultúra és a képzés pedig azt, hogy miként tudja kibontakoztatni a tehetségét. Amivel a tudomány valójában nem tud mit kezdeni, az a szerelem hatása. Rippl-Rónai József művészete teljesen más lett volna Bányai Zorka nélkül, akárcsak Mednyánszky Lászlóé Kurdi Bálint nélkül, mondta. Ennek a könyvnek a megírására ő biztatott először. Azt ígérte, ha elkészülök, ír majd hozzá előszót. Elkészültem, de Czeizel Endre már nem olvashatta a könyvem kéziratát, és az előszó megírása is rám maradt.

Írás közben jöttem rá, hogy ez a könyv óhatatlanul másmilyen lesz, mint az Így szerettek ők két kötete volt. Az írók és költők, akiknek a párkapcsolatairól írtam, sokkal ismertebbek a festőknél, nem kellett elmesélnem róluk hol születtek, merre tanultak, mikor alkották a legfontosabb műveiket. Az ok is egyszerű: rajzórán nincsenek életrajzok. Egy átlagos középiskolás nem érettségizik művészettörténetből, így aztán meg sem kell tanulnia, hogy hívták Lotz Károly múzsáját vagy Ferenczy Károly feleségét. Ez nem is lenne baj, az azonban már probléma, hogy valószínűleg a legfontosabb nagybányai festőket sem tudná felsorolni. Míg a nyugatos költők közül hármat-négyet még az is meg tud nevezni, aki nem versekkel kel és fekszik, a Nyolcak festőinek nevét, akik épp olyan jelentőset alkottak, mint irodalmár társaik, a legtöbb érettségizett magyar ember nem tudná felidézni.

Így aztán ebben a könyvben az egyes fejezetek hosszabbak, mint az Így szerettek ők történetei. Hiába van művészettudomány szakos diplomám is, a képzőművészek élete az én kulturális ismereteimnek is másként része, mint az íróké. Akár ugyanazt az embert is kevésbé ismertem egy másik életszakaszában, ha a művészettörténet és nem az irodalomtörténet szereplőjeként találkoztam vele: Ady Endre Csinszkájával diákkorom óta bensőséges viszonyt ápoltam, Babits Csinszkájával az egyetemen foglalkoztam, Márffy Ödön Csinszkáját azonban alig ismertem. Ezért arra törekedtem, hogy a szerelmi történetek mellett az egyes művészek életrajzának legfontosabb pillanatait is elmeséljem.

Nem művészettörténeti tanulmányokat írtam. Célom – ahogy a költők és írók esetében – most is elsősorban a szórakoztatás, és az, hogy az általam leírt történetekkel az életművekhez, azaz a képekhez is kedvet csináljak. Változatos és gazdag anyaggal dolgozhattam. Az elmúlt években kiváló és közérthető festészeti monográfiák, informatív kiállítási katalógusok születtek a legjobb magyar művészettörténészek tollából. A képek mellett az alkotók életéről is hallatlanul sok, új részletet tártak fel és tettek közzé. Őket illeti elsősorban köszönet, én csak az ő kutatásaikra támaszkodom. Sok inspirációt kaptam Kieselbach Tamástól is, aki a galériájában bemutatott művek alkotóinak életét is mindig izgalmas módon tárja a közönség elé. Megtisztelő, hogy e könyv bemutatójához egy általa rendezett kiállítás is kapcsolódik, amely a képeken keresztül mesél festőkről és múzsáikról.

Húsz történetet írtam, de közel harminc festő élete szerepel ezeken a lapokon. Úgy illene, hogy most válaszoljak az idős hölgynek, aki a beteljesült és a boldogtalan szerelem művészetre gyakorolt hatásáról kérdezett. A válaszom az, hogy fogalmam sincs. Reménytelen és boldog kapcsolatból egyaránt zseniális képek születtek. Talán csak a szerelem a lényeg.

Nyáry Krisztián

A történetek megírásához, a források és a képek összegyűjtéséhez számos embertől kaptam nélkülözhetetlen segítséget. Mindenekelőtt köszönöm szerkesztőmnek, Hevesi Juditnak, akinek alapossága, türelme és humorérzéke nélkül ez a könyv nem készülhetett volna el.

Hálás vagyok Baky Péter, Balasi Ágnes, Barki Gergely, Bélai György, Bellák Gábor, Bodnár Zoltán, Alexander Bródy, Cebula Anna, Czeizel Endre, Csapláros Andrea, Csuha Piroska, Dózsa Erzsébet, Einspach Gábor, Faragó Ágnes, Fertőszögi Péter, Fodor Péter, Földes Mária, Géger Melinda, ifj. Gyergyádesz László, György Péter, Hárs György Péter, Havasi Bálint, Illyés Éva, Kabdebó Lóránt, Kieselbach Anita, Kieselbach Tamás, Kocsor János, Kopin Katalin, Kovács Attila Zoltán, Kovács Éva, Kozák Gyula, Kozák Zsuzsa, Kúnos László, Kratochwill Mimi, Miklós Magdaléna, Miklós Tamás, Modla Zsuzsi, Molnos Péter, Mucsi Emese, Nádasdy Ádám, Nemes Zsófia, Mohammed Nur, Osztényi Éva, Páli Orsolya, Petőcz György, Róka Enikő, Rockenbauer Zoltán, Sebastian Stachowski, Sipos Anna, Szántó Zoltán, Szebenyi Nándor, Szikra Renáta, Topor Tünde, Virág Judit, Weiler Péter és Zsolnai Tibor segítségéért.

Az intézmények közül a Corvina Kiadónak és a Kieselbach Galériának szeretnék köszönetet mondani, hogy a rengeteg általam előállított problémát megoldották. Rajtuk kívül köszönettel tartozom az Artmagazin, a Balatoni Múzeum, a BTM Kiscelli Múzeum Fotógyűjtemény, a Damjanich János Múzeum (Szolnok), az Egry József Pályakezdő Képzőművészekért Alapítvány, a Ferenczy Család Művészeti Alapítvány, a Ferenczy Múzeumi Centrum, a Fortepan, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Képzőművészeti Gyűjtemény, a Kecskeméti Katona József Múzeum – Cifra palota, a Koszta József Múzeum (Szentes), a Kovács Gábor Gyűjtemény / Gábor Kovács Art Collection, a Magyar Fotográfiai Alapítvány/Múzeum, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, az MTA BTK Művészettörténeti Intézet, Adattár, az MTI Fotó, a Munkácsy Mihály Múzeum (Békéscsaba), a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Révfülöpi Honismereti Gyűjtemény, a Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum – Szombathelyi Képtár, a Virág Judit Galéria és Whistler mamája segítségéért.

Köszönöm immár 47 ezer olvasómnak, akik a Facebookon követik történeteimet, hogy hozzászólásaikkal, kiegészítéseikkel segítettek a munkában.

Köszönöm lányaimnak, Lucának és Lizának, hogy idén is türelmesek voltak, amikor hétvégeken és a nyaralás alatt is könyvet írtam.

Budapest, 2016. szeptember 12.

Nyáry Krisztián

Az 54 éves Rippl-Rónai József 1915 őszén a Csengery utcai Hatvani vendéglőben ebédelt francia feleségével és nevelt lányával. A festő éppen modellt keresett, ezért is ragadta meg a figyelmét az őket kiszolgáló pincérlány különleges kinézete. A 17 éves Bányai Elza sötétkék matrózruhát viselt nagy fehér gallérral, göndör fekete haját óriási piros masnikkal fogta össze. A lány ide-oda járt az asztalok között, cserfesen tréfálkozott a vendégekkel, Rippl-Rónai pedig figyelte őt. Egyszer csak odaszólt feleségének, Lazarine-nek: „Nézze csak Munika, milyen különös megjelenésű leány, kedvem volna lefesteni. Lazarine azt felelte: „Hát kérdezze meg, eljönne-e magának ülni? Amikor a lány a számlát hozta, a festő fel is tette a kérdést. Szívesen eljönne, hangzott a válasz, de az apja nagyon szigorú, vallásos ember, és valószínűleg nem fogja megengedni. „Akkor kísérje el az édesanyja, míg a portré elkészül, így édesapjának bizonyára nem lesz ellenvetése" – erősködött a feleség. Így hozta össze Lazarine akaratlanul férjét és annak későbbi szeretőjét. A festő által csak Zorkának nevezett modell iránt érzett, 12 évig tartó szerelem felborította Rippl-Rónai magánéletét, és meghatározta egész kései alkotói korszakát. A kamasz lányból felnőtt nővé érett múzsa sokféle arcát becslések szerint háromszáz kép őrizte meg, s ezzel Bányai Zorka a magyar művészettörténet egyik legtöbbet ábrázolt modellje.

A tolnai sváb apától és horvát anyától származó Rippl József 1861-ben született Kaposváron. Tanító édesapja értelmiségi pályára szánta a fiát, így lett belőle patikussegéd, majd a szükséges iskolák elvégzése után gyógyszerész. Szakmáját végül nem gyakorolta, házitanítóskodásból élt, s közben rajzórákra járt. Viszonylag későn, 23 évesen döntötte el, hogy inkább festőnek tanul, és mindjárt kora legjobb iskolájába, a müncheni művészeti akadémiára iratkozott be. Müncheni éveiről keveset tudunk, s vélhetően keveset tudtak szülei is, akikkel 1887-ben egy kurta levélben közölte, hogy elhagyja a várost, mert Párizsba készül. Így aztán ők sem értesültek róla, hogy akadémista fiuk nemcsak az iskolát hagyta ott, hanem egy lányt is. Jobban mondva kettőt, mert nem sokkal azután, hogy az ifjú festő elutazott Münchenből, egykori kedvese egy kislánynak adott életet. A bajor édesanyja vezetéknevét viselő Amelie Feigl a művész egyetlen vér szerinti gyermeke volt, akinek létezéséről csak hosszú évekkel később mesélt először a családjának. Azt az önvallomásnak is beillő festményét, amely egy gitárját pengető fiatal szőke nőt ábrázol, aki apró gyermekével az oldalán pénzért vagy szállásért szórakoztat egy unott tekintetű bajor családot, csak utólag, a történet ismeretében tekinthetjük a lelkifurdalás kifejeződésének. A festő több mint húsz évvel később adott megbízást felnőtt lánya felkutatására, s csak 1910-ben találkoztak először Münchenben. Egy darabig leveleztek egymással, aztán Amelie az olaszországi Udinébe költözött, ahol férjhez ment, s kapcsolata megszakadt apjával. Három gyermeket szült, az ő ismeretlen utódaik lehetnek Rippl-Rónai József egyedüli leszármazottai.

„Mondják, hogy szép" – Zorka fekete ruhában

Párizsban a fiatal festő Munkácsy Mihály tanítványa, majd segédje lett. A műhelyben mestere stílusában szalonzsánereket alkotott, de otthon egészen új ábrázolásmóddal kísérletezett. Képein mind gyakrabban szerepeltek nők, légiesen könnyű, szinte földöntúli alakok. A szintén a francia fővárosban élő Szomory Dezső író szerint a festő vásznain a „szomorú asszonyok világa jelent meg, az egyik alak egyenesen „úgy van megfestve, mintha a halál maga festette volna. Modelljeit a művész az utcán vagy kávéházakban szemelte ki és kérte fel. Ez történt 1888-ban a Párizs melletti Neuillyben, ahol egy heti vásáron Rippl megismerte a burgundiai származású Lazarette Baudriont. A szintén festőnek készülő 22 éves lány nem csak modellként bizonyult jó választásnak. Az erős idomú, kissé férfias arcú Lazarette – akit a festő Lazarine-nek vagy Munikának becézett – nem volt igazán szépnek nevezhető, de szabadságszerető egyéniségével mégis rabul ejtette a férfi szívét. Hamarosan össze is költöztek egy Rippl által bérelt műteremlakásban. A lány nem pusztán élettársa, hanem kezdettől műértő tanácsadója, sőt, alkotótársa is lett partnerének, hiszen ő valósította meg később Rippl hímzésterveit. Már együtt éltek, amikor a művész elkészítette első, immár mindenestül modern alkotását, a Nő fehér pettyes ruhában című képet, amellyel a tanítványát meglátogató Munkácsy olyannyira nem tudott mit kezdeni, hogy nem is vett róla tudomást: egyszerűen keresztülnézett a félkész vásznon.

A nevét időközben Rippl-Rónaira magyarosító festő 1892-ben a párizsi Palais Galériában rendezhette meg első önálló kiállítását. A tárlat művészileg elismerést, anyagilag azonban kudarcot hozott. Csak egyetlen képet sikerült értékesíteni, azért sem pénzt, hanem egy ezüst étkészletet adott vásárlója. A díszes kanalakat nem nagyon volt miben megmeríteni, a pár gyakran várta korgó gyomorral a következő reggelt. „Emberi életem jobbik fele, Lazarine, téli estéken, fűtetlen szobánkban bizony gyakran dideregve bújt az ágyba, hogy így könnyebben megvárhassa a péntekek végét – írta később Rippl. Ezért is határozta el egy skót festőbarátjával, James Pitcairm Knowlesszal közösen, hogy maguk mögött hagyják a drága fővárost, és vidéken keresnek olcsóbb szállást. Neuillyben béreltek ki egy szegényesen berendezett, romos, kastélyszerű házat, ahol tíz évig éltek hármasban. „Ebben a házban s munkába mélyedve itt éltem át legérdekesebb, legszebb részét életemnek – vallotta pályája végén a művész, akinek ebben az időszakban élettársa volt legfontosabb modellje. A Lazarine kávézik, Lazarine fésülködik, Lazarine könyököl vagy a Merengő Lazarine című képek jól mutatják, hogy Rippl-Rónai nem hiába látogatta ebben az időben Cézanne és Gauguin műtermét is.

Családi idill 1911-ben – Lazarine és Anella

1896-ban készült el a Fekete fátyolos nő című kép, amelynek nem Lazarine a modellje, hanem Madame Mazet, a festő egyik barátjának felesége. A dekadens, végzetasszonya-szerű alakot ábrázoló képet a magyar kultuszminiszter először „érthetetlen művészi törekvés dekadens produktumának" minősítette, majd 1902-ben mégis megvásárolta a Szépművészeti Múzeum számára. Ez alatt a néhány év

You've reached the end of this preview. Sign up to read more!
Page 1 of 1

Reviews

What people think about Festői szerelmek

5.0
3 ratings / 0 Reviews
What did you think?
Rating: 0 out of 5 stars

Reader reviews