Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

A kávé illata
A kávé illata
A kávé illata
Ebook557 pages11 hours

A kávé illata

Rating: 5 out of 5 stars

5/5

()

Read preview

About this ebook

Johanna Berger a férje halálos ágyánál ígéretet tesz, hogy egyedül viszi tovább a családi kávéházat. Az asszony számtalan nehézséggel kénytelen szembenézni, de kitartása, a kávé iránt érzett szenvedélye és a zsidó hegedűs, Gabriel Stern segítségével a város legjobb helyévé teszi a Kávémalmot. Ezt azonban nem mindenki nézi jó szemmel: Johanna egy gonosz összeesküvés kellős közepében találja magát, az őt leginkább gyűlölő kocsmáros aljas támadások sorát eszeli ki, hogy tönkretegye az asszonyt. Az irigykedők bosszúja egészen Velencéig, majd Isztambulig hajszolja.
Johanna kalandos útja során mindent megtanul a kávékészítés művészetéről, és végül még a szultán udvarába is bejárása lesz, ahol dicsőség és újabb intrikák várnak rá. De sem a titkos tudás, sem a gazdagság, sem a kávé illatos gőze nem feledteti azt, mit hagyott otthon, és hogy csak egy hely létezhet, ahol a boldogságot megtalálhatja…
Helena Marten izgalmas regénye az 1730-as évek Frankfurtjába, a kávékészítés és a kávéházak csodálatosan gazdag világába kalauzolja az olvasót egy bátor fiatalasszony és egy tiltott szerelem történetén keresztül.
LanguageMagyar
Release dateNov 20, 2013
ISBN9789636435813
A kávé illata

Read more from Helena Marten

Related to A kávé illata

Related ebooks

Related categories

Reviews for A kávé illata

Rating: 5 out of 5 stars
5/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    A kávé illata - Helena Marten

    a_kave_illata_cover

    Helena Marten

    A kávé illata

    GeneralPress

    A mű eredeti címe

    Die Kaffeemeisterin

    © 2011 by Diana Verlag, a division of Verlagsgruppe

    Random House GmbH, München, Germany

    Hungarian translation © Oleszál Örs

    © General Press Kiadó

    Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

    A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

    Fordította

    OLESZÁL ÖRS

    Szerkesztette

    SZABÓ PIROSKA

    A borítótervet

    KISS GERGELY

    készítette

    ISBN 978 963 643 581 3

    Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

    1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2.

    Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

    www.generalpress.hu

    generalpress@generalpress.hu

    Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

    Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

    Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

    Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

    Kiadói munkaszám E3463-12

    Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

    co

    2014

    Köszönetnyilvánítás

    Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik elősegítették e regény létrejöttét:

    Monika Stojanowskának, a Coo Coo nevű kicsi, de kitűnő kávéház tulajdonosának a frankfurti Berger Strassén, ahol sok információval szolgáló kávészemináriumon vehettem részt;

    Carola Fischernek, lektoromnak, aki első regényem, a Die Porzellanmalerin (A porcelánfestő) után ezúttal is mellettem állt szóval és tettel egyaránt;

    Britta Hansennek, a Diana Verlag programigazgatójának, valamint a kiadó munkatársainak a marketing- és terjesztési részlegen;

    Petra Hermannsnak, barátnőmnek és ügynökömnek;

    és nem utolsósorban a családomnak, mindenekelőtt Carl Ferdinandnak.

    Helena Marten, 2011 márciusában

    Prológus

    Frankfurt, 1729

    Johanna gyorsan behajtotta az ablaktáblákat, hogy ne tóduljon be még több hideg a hálókamrába. Odakint minden fehérlett. Az alacsonyan a város felett ragyogó hold fényét visszaverte a vastag hótakaró, így a kora reggeli óra ellenére meglepően világos volt az előtte elterülő Alten Markton. Az ablaküveg jégvirágain keresztül felismerte szomszédját, a térképkészítő Ludwig Halderslebent, aki egy nagy lapáttal nekilátott eltakarítani a havat az üzlete előtti területen. Szokásos régimódi parókája helyett gyűrött gránátossüveget viselt.

    Johanna didergett. Hamarosan neki is el kell végeznie ugyanezt a munkát. Tizennégy éves unokaöccse, Schosch biztosan alszik még, és a két szolgálólánynak, Annénak és Sybillának szabadnapot adott, mert az utóbbi időben, mióta egy harmadik lányt már nem engedhettek meg maguknak, olyan keményen kellett dolgozniuk, mint soha korábban. Arra természetesen gondolni sem lehetett, hogy Adam segítsen neki a hólapátolásban. A férfi egész éjjel köhögött, Johanna újra meg újra felébredt a hangos zihálásától. Egyszer még fel is kelt, hogy elkészítse Adamnak a szárított zsályalevelekből és kamillavirágból forrázott teát, amely rendszerint enyhítette egy kissé a rohamokat, még ha Adam ezt nem is akarta elismerni.

    – Rá sem tudok nézni erre a löttyre, Hanne. Csinálj nekem inkább kávét! – mondta lenéző pillantást vetve a félig telt teáscsészére.

    Johanna azonban nem tágított, és a lapos ón melegítőpalackot újból megtöltötte a kályhából származó zsarátnokkal, majd beletekerte egy ruhába, és betette az ágyba.

    Odafordult az alvó férfihoz. Bár a gyertya rég kialudt az éjjeliszekrényén lévő lámpásban, a holdfényben tisztán ki tudta venni férje arcát. A férfi a hátán feküdt, a szája kissé nyitva volt. Verejtékcseppek gyöngyöztek sápadt homlokán. Ritkássá vált haja a halántékán átnedvesedett az izzadságtól. Egyáltalán nem nézett ki jól beesett arcával és hegyes orrával. Egyszerre még a válla is, amely kilátszott a dunyha alól, kevésbé tűnt szélesnek és erősnek, mint pár évvel korábban, amikor Johanna a felesége lett.

    Mennyi ideje is már annak? Karácsonykor lesz nyolc éve, számolt utána. Már ilyen régen! Hogy múlik az idő… Még jól emlékezett első találkozására Adam Bergerrel, aki foglalkozására nézve büszke tulajdonosa volt a frankfurti piacon található Kávémalomnak, amely már két generáció óta a családja tulajdonában állt. A férfi két kicsi lányával egyszer csak ott állt Johanna szülei bornheimi házának a tisztaszobájában. Margarethe akkor talán két- vagy hároméves lehetett, de Lili…? Igen, természetesen Lili még csecsemő volt, nem egészen tizenkét hónapos. Apja épp visszatért az almaszüretről, édesanyja pedig óriási fazék krumplilevest főzött az egész családnak.

    – Ahol hat ember csillapíthatja az éhét, ott jut bőven étel további kettőnek is – kiáltotta vidáman –, a kicsi még nem is eszik úgy igazán, nemde?

    Johanna édesapja távoli rokonként mutatta be az idegent, akinek a kedves felesége, Luise a múlt nyáron gyermekágyi lázban meghalt. Kissé gyámoltalanul állt ott a szőke óriás, Adam a síró Lilivel a karján. Margarethe az apja lába mögé rejtőzött, miközben Johanna három testvére kerek szemmel meredt a vendégre. A lány végül elvette a férfitól az izgatottan rúgkapáló gyereket, és hintázó léptekkel, lágyan ringatva addig járkált vele a szobában, míg édesdeden el nem aludt a karjában. Így tette ezt mindig két iker kisöccsével, Leopolddal és Kasparral is, hogy mentesítse édesanyját. Adam Berger azon az estén evés közben újra meg újra csodáló tekintettel nézett rá, és pár nappal később megkérte a kezét az apjától.

    A dóm harangjai belekezdtek vasárnap reggeli koncertjükbe. Mindjárt hat óra. Johanna reszketve húzta össze a gyapjúkendőt hosszú, fehér vászon hálóingén. Ő maga már megint nem fog tudni elmenni az istentiszteletre a Miklós-templomba. Méghozzá csakis e miatt a szörnyű hó miatt, amelyet el kell lapátolnia! Hiszen még csak november van, túl korai idő a tél beköszöntéhez! Legkésőbb fél nyolckor ki kell nyitnia a kávéházat, akkor már biztosan számos templomba igyekvő áll majd az ajtó előtt egy csésze kávéra vágyva. Nem hagyhatta, hogy a vendégek a mély hóban várakozzanak, ráadásul biztosan pont a Kávémalom előtt esik majd hasra valaki, és töri el a csontját… Nem, nem maradhat ilyen szégyenben! Le kell nyelnie a keserű pirulát, és Ludwig Halderslebenhez hasonlóan mihamarabb neki kell állnia a hólapátolásnak. De előbb a gyerekek után néz. És borogatást készít a férje lábszárára. Vagy még egyszer leforrázza a füveket. Bárcsak tudná, hogyan enyhíthetné egy kicsit Adam fájdalmait! Mert kétségtelenül nagy fájdalmai vannak. Nem csak a mellkasában. Ez új volt: ez a hangos, ziháló köhögés csak ősszel kezdődött, a hideg, nedves napokkal. De a hasa már régebben is csikart. Nem csoda, hogy úgy lefogyott, immár tavasz óta alig evett valamit jó étvággyal.

    – Hanne! Én…

    A mondat többi része köhögésbe fulladt. Míg Adam Berger egyik kezét a mellére szorította kétségbeesett igyekezetében, hogy elfojtsa a hörgő ugatást, a másikkal odaintette az ágyhoz a feleségét.

    – Hanne, kedves Hanném, úgy szerettem volna tőled egy gyermeket, ugye tudod? – suttogta rekedten. A szeme lázasan csillogott. – De erről most már végérvényesen lekéstünk…

    – Mi az, hogy végérvényesen lekéstünk? – háborodott fel Johanna.

    De ő maga is hallotta, milyen kevéssé meggyőzően hangzik az ellenvetése.

    – Hanne, de hát te is tudod, hogy meghalok, igaz?

    Az asszonynak hirtelen összeszorult a torka. Leült a férje mellé az ágy szélére. Igen, tudta, a fenébe is, de azért még nem most! Túl korai az még. Adam épp negyvenéves, ilyen idősen nem hal meg csak úgy az ember! Kényszerítette magát, hogy bólintson.

    – Már nem fog sokáig tartani, érted? Érzem, hogy közeledik a halál. Éjszakánként, amikor nem tudok aludni, hallgatom, ahogy lépked. Ma éjjel különösen közel volt. Döngtek a léptei, mintha a piacon át egyenesen a mi házunk felé tartott volna.

    – Ez teljes képtelenség, Adam! – Johanna megköszörülte a torkát. – Ma éjjel havazott, nézz csak ki az ablakon! Minden fehér, a hó legalább egy rőf[1] magas, letompít minden zajt.

    – Ezt mindig különösen szerettem benned, Hanne: a bizakodásodat. Mindig azt hiszed, hogy a végén minden jóra fordul!

    A férfi halkan nevetett, mire hörgés tört elő a mellkasából. Amikor újra lélegzethez jutott, folytatta:

    – Ezt a hitedet nem szabad elveszítened, hallod? Erősnek és bátornak kell lenned, mert hamarosan, nagyon is hamar egyedül kell továbbvinned a kávéházat. A Kávémalom a jövőtök: a tiéd és a gyerekeké. Nem tudok pénzt hagyni rátok, amim valaha volt, mind belefektettem. A Kávémalmot a legjobbá kell tenned a városban, érted? Különben nincs esélyed!

    Ismét köhögési roham rázta meg a férfi sovány testét. Felült, hogy jobban kapjon levegőt. Johanna erőteljesen ütögette a hátát. A zsebkendő, amelyet Adam a szája elé tartott, egy szempillantás alatt sötétre színeződött.

    – Mióta köpsz vért? – kérdezte az asszony rémülten.

    – Már régóta. Csak nem mondtam, mert nem akartalak nyugtalanítani – lihegte a férfi. – Nem olyan nagy baj. Majdcsak…

    Johanna érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Mit is mondott az imént Adam? Hogy ő mindig hisz abban, hogy a dolgok jóra fordulnak… Ezúttal azonban nem volt olyan biztos benne. Ó, Adam, nem szabad itt hagynod! – fohászkodott némán. Hogyan boldoguljak nélküled? A gyerekek, a Kávémalom… Mindez túl sok nekem egyedül…

    Mintha olvasott volna a gondolataiban, a férfi rámosolygott, és megszorította a kezét. A pillantása szelíd és gyengéd volt.

    Menni fog ez neked, te lány! – mintha ezt akarta volna tudatni. Bár én hamarosan meghalok, az élet számodra megy tovább. És minden jóra fordul, hidd el!

    Johanna pislogott, hogy a könnyek fátyla eloszoljék a szeméről. Halkan szipogott.

    Adam megint megszorította a kezét.

    – Hanne, én kedves Hanném… – Csak ennyit mondott.

    Aztán komoly és tárgyilagos lett a hangja.

    – Hallgass ide, most nagyon jól kell figyelned rám, megígéred? Nincs már sok időnk, egy jó óra múlva ott állnak majd az első vendégek az ajtó előtt. Vasárnap sincs nyugtunk tőlük. És neked még…

    – Tudom – szakította félbe az asszony majdnem dühösen –, még havat kell lapátolnom.

    Felhő úszott a hold elé, amikor Adam végre befejezte a mondandóját. Egyszeriben olyan sötét lett a szobában, hogy Johanna nem tudta kivenni a férfi arcát. Csak görnyedt felsőteste körvonalait látta, amelyet heves görcsök ráztak. A megerőltető hosszú beszédtől olyan erősen köhögött, hogy az asszony attól tartott, nem kap levegőt. Végül kimerülten hanyatlott hátra a párnáira.

    – Ne aggódj, Hanne! – suttogta, miközben az asszony a sötétben, egész testében reszketve belebújt hideg ruháiba. – Erős vagy, még ha ezt te magad eddig nem is vetted észre. Soha nem láttam még embert, aki a te belső erőddel rendelkezett volna. Már az első találkozásunknál éreztem ezt. Ennek a Hannénak, ennek igazából nincs is szüksége férjre, gondoltam. – A hangja érdes lett, amikor rövid szünet után folytatta. – De nekem szükségem volt rád, Hanne! És a kislányoknak is szükségük volt rád. És még mindig szükségük van rád! Most igazán, amikor én már nem leszek. Kérlek ügyelj rájuk jól, hallod, Hanne? Már csak te vagy nekik! Te és a kávéház.

    Johanna begombolta a ruhája utolsó gombját, és az ágyhoz lépett. A könnyek immár akadálytalanul folytak le az arcán, amikor letérdelt Adam mellé. Mindkét kezével megfogta a férfi jobbját, amely keskeny és hideg volt az ujjai alatt.

    – Olyan jó meleg a kezed – mormolta a férfi kimerülten. – Mindig is az volt. És meleg a lábad is, akármilyen jéghideg van is odakint.

    – Mennem kell, kedvesem – zokogta az asszony, és felállt.

    – Igen, menned kell – válaszolta Adam komolyan. – Hív a kötelesség.

    Johanna lehajolt hozzá, hogy megcsókolja nedves homlokát. Inkább érezte, mintsem látta a félhomályban a férfi mosolyát.

    – Hanne! – kiáltott az asszony után Adam, amikor az már a küszöbön állt. – Amit még mondani akartam: ha nem tudod, hogyan tovább, fordulj velencei barátomhoz, Floriano Francesconihoz. Övé ott az első kávéház a téren. Az öreg csirkefogó tartozik még nekem egy szívességgel, ráadásul egy olyan szép nőnek, mint te, már elvből is szívesen segít!

    Adam hangja hirtelen majdnem vidáman csengett, kimondottan derűsen. Johannának azonban már nem volt ideje erről a különös barátról kérdezgetni, sürgősen le kellett mennie a kávéház nagytermébe.

    – Igen, igen, úgy teszek, kedvesem! – Utoljára még odaintett a férfinak. – De most aludj végre, megígéred? Azután biztosan megint sokkal jobban leszel!

    Vajon sikerült megtévesztenie Adamot megjátszott jókedvével? – tette fel magának a kérdést, miközben lassan és óvatosan lefelé tapogatózott a lépcsőn a földszintre. Később majd még megnézi a férjét, határozta el. Később? Hirtelen úgy érezte, kihagy a szívverése. Életben lesz még egyáltalán Adam, amikor legközelebb bemegy a hálókamrába? Vagy már csak a kihűlt holtteste várja majd odafent?

    Hirtelen elöntötte az iszonyat. Miféle rettenetes gondolatai támadnak? Hogy a férje halott? De az sem segít semmit, ha áltatja magát, mondta aztán magában, muszáj szembenéznie az igazsággal: valóban lehetséges, hogy Adam hamarosan meghal. Számolnia kell azzal, hogy minden egyes alkalom, amikor beszél vele, az utolsó is lehet.

    Ismét eszébe jutottak a férfi szavai. Erős vagy – mondta Adam. Ezt meg honnan szedte? Hiszen ő csupán egy egyszerű parasztlány Bornheimből, aki egyedül a frankfurti kávéház-tulajdonossal kötött házassága révén szabadult ki a jobbágysorból, és lett a szabad birodalmi város polgárasszonya. De csak papíron volt szabad polgárasszony. Lélekben most is az a félénk fiatal lány volt, aki állandóan a nagy, erős Adamra hagyatkozott, nyugodt, megbízható viselkedésére, széles vállára, mély hangjára, amelyen barátságosan, de határozottan fogalmazta meg kívánságait és céljait. Soha senki nem mert szembeszegülni Adam Bergerrel, mindig mindenki azt tette, amit kívánt. Vele, Johannával ez egészen biztosan másként lesz, ezt már most tudta. Kezdve Schoschsal, aki mindig csak a nagybátyjára hallgatott, még akkor is, ha Adamot csupán néhány pillanattal megelőzve pontosan ugyanazt a szívességet kérte tőle. Hát még a szállítók, akikkel mostantól neki kell majd tárgyalnia! És a pénzügyeket is neki kell majd intéznie: a kincstárral és a számvevőséggel veszkődnie mindenféle előírás és adókivetés miatt, amelyeket még csak nem is ismer. És nem szabad megfeledkeznie az irigyekről és a konkurensekről, akik rosszindulatának egyedül lesz kitéve a jövőben. És a legrosszabb: a vendégek! Az évek során mindvégig megpróbálta nem kimutatni, hogy mennyire elbizonytalanítják ezek az emberek. Csupa agyafúrt városi, akiknek soha semmi nem ment elég gyorsan. Vajon a háta mögött nem gyalázzák-e, nem nevetik-e ki a „tenyeres-talpas parasztasszonyt"? Adamnak soha nem esett nehezére pár kedves szót váltani a vendégeivel; még a külföldről a vásárra érkezett kereskedőkkel is megértette magát valahogyan. De Johanna merevnek és gátlásosnak érezte magát azokkal az emberekkel szemben, akiket nem ismert. Valószínűleg nem született vendéglősnének.

    Megint érezte, hogy a könnyeit nyeli. Ez lehetetlen, nem fogja tudni egyedül továbbvinni a Kávémalmot! Egyszerűen meghaladja az erejét ez az óriási feladat. Hogyan is lehetne másként?

    A talpa alatti egyenetlen kőpadlóról Johanna felismerte, hogy leért a lépcsőházi folyosóra. Ott elöl kell lennie a nagyterembe vezető ajtónak. Fújtatott, és felhúzta az orrát. Mit segít, ha most elhagyja magát? Ki kell tartania, ezt hirtelen olyan tisztán látta, hogy az őt magát is meglepte. Semmi esetre sem szabad hagynia, hogy az Adam miatti aggodalom vagy a csüggedés eltérítse a munkától. Immár ő egyedül viseli a teljes felelősséget: a Kávémalomért, a gyerekekért, a cselédekért. Kétség sem fér hozzá, hogy mit kell tennie.

    Érezte az ujjai alatt a nagy, kerek kilincsgombot, és kihúzta magát. Boldogulnia kell, nincs más választása. Adam végül legyen büszke rá – még ha csak a mennyből tudja is majd nyomon követni, hogyan teszi a családja kávéházát a legnagyobbá és legszebbé az egész országban.

    Első rész

    A hölgyszalon

    Első fejezet

    1732 tavasza

    Johanna kinyitotta a kávéház nagytermébe vezető ajtót, és elámult a feszült csenden. Senki nem vett róla tudomást, amikor átlépett a küszöbön. Pedig az ónkupák zörögtek a tálcán, és az övén lógó kulcscsomó ütemre csörgött hozzá.

    – Hát itt meg mi folyik? – kérdezte hangosan.

    A tíz ember közül, akik jelen voltak ezen a késő délutánon, senki sem válaszolt. Viharos márciusi nap volt, és a szél bevágta mögötte az ajtót.

    Csak akkor vette észre, merrefelé irányul minden tekintet, amikor már a helyiség közepén állt. Még segítője, a jóképű, örökké rosszkedvű Schosch is, akit kevéssé érdekelt a körülötte lévő világ, megbabonázva meredt az idegen nőre, aki a meleget árasztó tűzhely mellé telepedett le. Úgy tűnt, a ruhája csupa kendőből és gallérból áll, amelyeket több rétegben tekert magára.

    A fején csiricsáré toronyszerű, fátylas kreációt viselt. Legalább három sálat csavart szorosan a nyaka köré. Átszellemült tekintettel és kinyújtott karral kis kávéscsészét lengetett ide-oda a teste előtt. Nem csupán a karja mozgott, egész felsőtestével hajlongott, mint egy pap, aki tömjént lóbál. Színpadiasan megállt, és lehunyt szemmel többször belefújt az edénybe, mintha életet akarna lehelni a benne lévő folyadékba. Ismét kinyitotta a szemét, és átható tekintettel nézett a vele szemben állóra, aki történetesen egy Eifel-hegységbeli lőpormalom tulajdonosának a fia volt.

    – Csésze kiisz fenékig! – mormolta jelentőségteljesen, külföldi akcentussal, amely olyan hamisan hangzott, hogy Johanna kis híján hangosan felnevetett.

    Amikor a fiú elvette tőle a csészét, remegtek az ujjai. Sietve nyelte a fekete folyadékot. A jósnő megnyugtató kézmozdulattal intette, hogy igyon lassabban. Senki sem beszélt, mindannyian megbabonázva figyelték a történéseket. Csak a két biliárdozó tért vissza közömbösen a hátsó szobában lévő asztalhoz.

    – Ezt meg hol szedted össze, Johanna? – kérdezte tovahaladtában egyikük, egy fahrgassei patkolókovács fia.

    Amikor az első golyók hangosan egymáshoz ütődtek, a jósnő fájdalmas grimaszt vágott, mintha különleges erőfeszítésre lenne szüksége, hogy fenntartsa a kapcsolatot a jövővel.

    A fiún látszott, hogy a nagy figyelem kellemetlen a számára. Amikor visszatette az üres edényt a csészealjra, az asszony kézbe vette a csészét, és teljesen kinyújtott karral, mint valami áldozati adományt, feltartotta a magasba.

    Turuusz, tandurum dot samisz teleta tarbusz manadoridum. Turuusz – mormolta maga elé.

    Johanna fülének úgy csengtek az egzotikus szavak, mintha egy fantázia szülte nyelvből származnának.

    – Eltart egy pillanat. Kell vár!

    Az asszony ráborította a csészét a csészealjra, és elmerülten a távolba meredt.

    Még az eddig az újságjába mélyedő Ludwig Haldersleben, a szemközti térképkészítő sem tudott megmaradni a helyén, a bejárat melletti kis asztalnál, amely a barátok és a családjuk számára volt fenntartva. Derűsen Johannára kacsintott, és halkan, hogy ne zavarja a kávéjóst, odaóvakodott az asszony asztala körül összegyűlt társasághoz. A padlódeszka reccsenésére az idegen nő felkapta a fejét. Szigorúan nézett a térképkészítőre, mint egy neveletlen gyerekre.

    Mióta rájött, mit is művel tulajdonképpen az asszony az ő kávéházában, Johannának az járt a fejében, hogyan tudna mihamarabb megszabadulni tőle. Ha híre terjed, hogy a Kávémalomban zaccból jósolnak, még bajba kerülhet. Már mások is elveszítették ilyesmi miatt az engedélyüket, az italmérési jogukat, sőt még bíróság elé is állították őket. Ha másra nem is, legalább egy komoly pénzbírságra biztosan számíthatna, és pillanatnyilag még ezt sem engedhette meg magának. Az asszony kifejezetten azon igyekezett, hogy boszorkánynak tartsák. Jóllehet manapság már senki sem tart ilyesmit elképzelhetőnek. De ha valaki úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy boszorkány, akkor bizony az emberek annak is fogják tartani. Ezt épp elégszer megtapasztalta gyerekkorában. Mihelyt a játszópajtásai megharagudtak rá, mindjárt előjött, hogy „téged is kifelejtettek a boszorkányégetéskor". És mindezt csak azért, mert vörös volt a haja, és az orra kicsit túl nagyra és hegyesre sikeredett…

    Johanna a homlokát ráncolta, és összehúzta a szemöldökét. Micsoda sarlatán! Az egész meglehetősen nyilvánvaló volt. Miért vállalja ez a nő a kockázatot, hogy börtönbe jut, és magával rántja őt is? És micsoda pimaszság, hogy leül a helyiség közepén, és egyszerűen csak űzi a mesterségét, anélkül hogy engedélyt kért volna! Schoschnak azonnal közbe kellett volna lépnie, de ő nyilván megint saját magával volt elfoglalva.

    Johanna odapillantott unokaöccsére és segítőjére. A fiú legtöbbször a legteljesebb szenvtelenséggel leplezte a bizonytalanságát. Most tátott szájjal figyelte a jósnőt, és mindent tökéletesen elfelejtett maga körül. Az arckifejezése gyerekes és csodálkozó volt.

    Johanna hangos zörgéssel tette le a tálcát a konyhaasztalra.

    – Azt akarod, hogy elveszítsem az engedélyemet? Miért engeded meg ezt? – rángatta vissza a legényt suttogva a valóságba.

    Az csak riadtan nézett rá, gyorsan megrázta a fejét, és ismét megbabonázva meredt a jósnőre. Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy a tűzre feltett kávé vadul forr a fazékban.

    – Egy pillanatra sem mehetek ki az udvarra úgy, hogy idebent ne történjen valami baj? – sziszegte Johanna dühösen Schosch felé.

    Az, úgy tűnt, nem is hallja a szavait, annyira lebilincselik a történések. Miért kellett csészét és csészealjat adnia a jósnak, pontosan azt, amire annak a hókuszpókuszához szüksége van? – mérgelődött Johanna. Mindenki más bögréből ivott. A nő nyilván külön kérte a csészét, Schosch pedig, amilyen tapasztalatlan, nem ismerte fel a veszélyt.

    Johanna gyorsan leakasztott a szögről két vastag edényfogót, és levette a tűzről a rézfazekat. A vaskampóval a lángok fölé tolt két lángelosztót, hogy csökkentse a meleget. Az újonnan körbefalazott vaslapos tűzhely volt a büszkesége. A lapon volt elegendő hely tetszőleges számú kávéskanna melegen tartására, és a lángelosztókkal kényelmesen lehetett szabályozni a hőt. Az új technika iránti lelkesedésében néha egyszerűen csak ide-oda tologatta a különböző nagyságú lángelosztókat, mintha játszana. Rajta kívül senkinek sincs ilyen modern tűzhelye! A füstelvezetésről nem is szólva! Ez akadályozza meg, hogy az egész szoba csupa füst legyen, mint a konkurenseinél. De egy vagyonba is került! Az a kevéske megtakarított pénze, amelyet Adam halála után szigorú spórolással és éjszakába nyúló munkával összekuporgatott, mind ráment. Visszaakasztotta az edényfogókat a kampókra, és a figyelme ismét a helyiségben zajló események felé fordult. A Schoschnak szóló újabb megjegyzést visszanyelte. Az új tűzhely minden alkalommal jókedvre derítette.

    A jósnő levette a lefelé fordított csészét a csészealjról, és a kistányér fölé hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a hátramaradt zaccot. Hosszú időt szánt a tanulmányozására. A biliárdgolyók koccanásait és a tűz sustorgását leszámítva még mindig teljes csend honolt a helyiségben. Csak olykor-olykor pattogott hangosan valamelyik égő fahasáb, vagy a szél fütyülését lehetett hallani a ház körül.

    Sok látnivaló nem volt a csészealjon. Egy apró sötét folt a közepén és néhány csepp kávé a szélén.

    Szép is volna – futott át Johanna agyán –, ha a kávéban, amelyet felszolgálok, sok lenne a zacc! Hiszen amikor ő és a cselédei áttöltötték a kávét a fazékból a kannákba, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ne öntsék át vele együtt a zaccot is. Azt a keveset, ami mégis a kannába került, lehetőség szerint nem töltötték ki a csészébe. Azért keletkezhetett egyáltalán az a kis folt a csészealjon, mivel Schosch volt mindannyiuk közül a legfigyelmetlenebb. Mennyire hasonlít ez a fiú az apjára, az ő Simon bátyjára! Ugyanaz a nemtörődömség, ugyanaz a könnyelmű hozzáállás a dolgokhoz. De erről majd még leszoktatja!

    – Én lát sok siker. Fontos állás.

    A jósnő megjátszott tisztelettel nézett az előtte álló pattanásos ifjoncra, akinek vér szökött az arcába. Úgy elpirult, hogy még a szoba téli félhomályában is látszott. Ebben az évszakban a nap nem emelkedett olyan magasra – főleg nem délután –, hogy besüthessen a Kávémalom nagy központi helyiségébe. A fiú helyeslést várva az apja felé fordult, aki az egyik oszlopnak támaszkodva állt ott, és derűsen figyelte az eseményeket.

    – Sok fiú – folytatta a kávéjósnő. Kisujjával a foltra mutatott, mintha a csészealjon látszott volna még valami. – És ez azt jelent: sok pénz.

    Ezt már megelégelte Johanna. A veszekedések és összeszólalkozások elől még mindig jobb szeretett inkább kitérni. Korábban ezt Adam intézte volna el. Miután a férje meghalt, Johanna túl sok mindent tűrt el abbéli félelmében, hogy visszatetszést kelthet a viselkedése. De aztán egyszer csak észrevette, hogy tulajdonosnőként egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy félénk legyen.

    – Bravó! Boldog életed lesz! – kiáltotta oda tenyerét összeütve a fiúnak.

    A tapssal kizökkentette a csoportot a révületből. Gyors léptekkel odament a jósnőhöz, és a fülébe súgta:

    – Intézzük el előbb az üzleti ügyeket, madame, mielőtt folytatná, amit elkezdett!

    Bal kezével a raktárhelyiség ajtaja felé intett, ahonnan most hangos dobogás hallatszott. Jobb kezét a nő vállára tette.

    – Még nem fejeztem be – válaszolta az hetykén. Az akcentusa nyomtalanul eltűnt.

    Megpróbálta lerázni magáról Johanna kezét, és semmi jelét nem adta annak, hogy fel akarna állni. Ehelyett inkább odaintett Schoschnak, mintha ő lenne a gazda, mintha nem tudta volna az egész város, hogy Johanna a Kávémalom tulajdonosa, hogy hozzon neki egy újabb csésze kávét. Schosch azonban nem reagált a jelzésre.

    Az Eifel-hegységből származó ifjonc újabb bizonytalan pillantást vetett az apja felé, majd az erszényében kotorászott, és előbányászott néhány ezüstpénzt, amelyet az asztalra tett. Ám mielőtt a kávéjósnő utánakaphatott volna, Johanna rátenyerelt, és magához vette az ezüstöt.

    – Ez az én részem – súgta az idegen fülébe. – Ha kapni akarsz belőle, gyere végre velem!

    A jósnő felháborodottan nézett körül. De mivel senki sem akart a segítségére sietni, úgy határozott, inkább követi Johannát a szomszéd helyiségbe. Egyik hosszú, rojtos sálja beleakadt egy kiálló szálkába, úgyhogy a szék visszatartotta, és eltartott egy ideig, mire nagy nehezen kiszabadította magát.

    Mindeközben a kis csoportosulás feloszlott. A térképkészítő ismét az újságjába mélyedt, a kockázók pedig visszatértek törzshelyükre, a hosszú asztal végére, pont az udvari ajtó elé, az egész helyiség leghuzatosabb pontjára – ezen a választásukon Johanna újra meg újra elcsodálkozott. Csak a lőpormalom tulajdonosa és a fia bámult megbűvölten Johanna és a jósnő után, amikor az kinyitotta a raktárhelyiség ajtaját, és gyorsan betuszkolta az asszonyt, aki azonnal színpadiasan befogta a fülét, és egyszersmind mélyen belélegezte a friss kávé illatát.

    Annénak és Sybillának egy-egy óriási, fából készült mozsártörő volt a kezében, amellyel felváltva sújtottak bele a földön álló hatalmas kőedénybe, hogy összezúzzák a frissen pörkölt kávészemeket. Minden este panaszkodtak, hogy fáj a hátuk, a válluk és a karjuk, de hevesen tiltakoztak egy újmódi kávédaráló beszerzése ellen. A darálóban őrölt kávénak nincs jó íze, állította mindkét szolgálólány. Legalább az új tűzhely dolgában sikerült meggyőznie őket, gratulált magának Johanna a láttukra.

    A cselédei reménytelenül régimódiak voltak, ehhez kétség sem fért.

    A lányok abbahagyták a kávétörést, és Anne azonnal elkezdte a karját masszírozni, hogy gazdasszonya észrevegye, micsoda fáradság számára ez a munka. Alacsony, rendkívül mozgékony nő volt, aki rettenetesen szeretett fontoskodni, és ötleteivel meg a magyarázataival olykor igencsak kihozta Johannát a sodrából. Mindenről és mindenkiről határozott véleménnyel rendelkezett, amelyet sosem volt képes megtartani magának. Johannának újra meg újra nagy erőfeszítésébe került a saját cselédjével szemben érvényesítenie az akaratát. Jóllehet Anne sokkal buzgóbbnak és gyorsabbnak tűnt, mint a termetes, idősebb Sybilla, mégis ő végezte el a munka nagy részét mindenféle morgolódás nélkül. Enyhén izzadt, széles arca most is teljesen kifejezéstelen volt. Számára a világ nem szolgált meglepetésekkel. A boszorkánynak öltözött nő a parasztlány Sybillának egyáltalán nem tűnt titokzatosnak, semmi olyasmit nem látott benne, ami felkeltette volna a kíváncsiságát. Legalábbis ez nem látszott rajta. Mindkét kezével megmarkolta a mozsártörőt, és letámasztotta a kőedény szélére.

    – Hogy merészelsz a megkérdezésem nélkül egyszerűen nekiállni kávézaccból jósolni a házamban?

    Johanna szigorú hanghordozásra törekedett. Keresztbe fonta a mellén a karját, és szikrázó szemmel, dühösen nézett a jósnőre.

    A nő azonban csak szemtelenül vigyorgott rá.

    – Ó, hát ez a te kávéházad? Nem is tudtam – válaszolta unottan, és tekintetét végigjártatta a félhomályos raktárhelyiségen.

    Ez megint csak jellemző volt! Miért nem képesek az emberek elfogadni, hogy ő a gazdasszony? Annyira kevés tekintélyt sugároz? Johanna megpróbálta elfojtani a mérgét. Tudta, hogy a hangja csak fülsértő lesz, ha felemeli.

    – Ki vagy te egyáltalán? – kérdezte kifejezetten tárgyilagosan.

    – Szeretnéd tudni, mi?

    Az áljósnő megvetően nevetett. A kijárat felé tett gyors lépéssel ki akarta lökni a nagyterembe vezető ajtót. Johanna azonban mindkét kezével megragadta a karját. A nő arca eltorzult a fájdalomtól.

    – Add vissza a pénzemet! – fújtatott.

    – Most azonnal hagyd abba ezt a játékot, és mondd meg, ki vagy, és mit akarsz itt!

    Johanna türelme fogytán volt. Erősebben szorította a nő petyhüdt felkarját.

    – De hát mi történt? – kérdezett közbe Anne kíváncsian.

    A jósnő leereszkedően válaszolt:

    – Én kiolvasom a kávézaccból a jövőt, aranyom.

    Újra megpróbálta kiszabadítani magát Johanna markából, de ismét belegabalyodott a sáljába.

    – Ha akarod, megmondom, hogyan fog alakulni az életed! – folytatta közönyösen.

    Sybilla abban a pillanatban fenyegetően felemelte a mozsártörőt, és úgy lépett a nő felé, mintha fejbe akarná vágni. A jósnő ijedten húzta be a nyakát, közben Johanna a szabad kezével jelezte Sybillának, hogy fogja vissza magát. Lázasan törte a fejét, mitévő legyen. Úgy tűnt, nem tud többet kiszedni a nőből. De sokáig nem is időzhetnek így négyesben a szűk helyen, kivált, hogy kint már biztosan szükség van rá.

    Az ajtócsengő felhangzó csilingelése riasztotta fel a gondolataiból. Röviddel ez után hangos, nyers hang hallatszott.

    – Tudomásunkra jutott, hogy egy jósnő tevékenykedik itt. Hol bujkál az az asszony?

    Jeges borzongás futott végig Johanna hátán. Anne ijedten kapta a szája elé a kezét, csak Sybillának nem rezdült szokás szerint egy arcizma sem. Mindannyiuk számára világos volt, hogy a hang mit jelent: a városi őrség parancsnoka kiküldte a pikétjeit – ahogy a frankfurtiak az őröket hívták. Feljelentették őket.

    Csak maga az érintett maradt közönyös. A kedvező pillanatot kihasználva kiszabadította a karját a teljesen meglepett Johanna szorításából, és a nagyterem ajtaja felé lépett. Már a kilincsgomb felé nyújtotta a kezét, amikor Anne villámgyorsan eléje nyújtotta a lábát, amelyben a nő megbotlott. Johanna nagy lélekjelenléttel elkapta az elesni készülő asszonyt, és egyszersmind befogta a kezével a száját.

    – Mmhhmm… mhmmmm – próbálta felhívni magára a figyelmet a jósnő. Hevesen csapkodott és rugdalt maga körül, de a sok kacatjában nem tudott szabadon mozogni.

    Sybilla végül megelégelte a dolgot. Ledobta a mozsártörőjét, és olyan erővel csavarta hátra a nő karját, hogy az egy szempillantás alatt elnémult.

    – Itt nem járt semmiféle jósnő – hallatszott Schosch hangja.

    Végre egyszer megmozdult benne valami felelősségféle, gondolta Johanna megkönnyebbülten. A hangjában bujkáló árnyalatnyi bizonytalanságot remélhetőleg csak ő hallotta meg, aki olyan jól ismeri a fiút.

    – Hol van a gazdasszony? – röffent újra a pikét.

    – Oda kell mennem – súgta oda Johanna a két lánynak. – Egyedül kell boldogulnotok vele.

    Anne buzgón bólintott, Sybilla pedig a biztonság kedvéért még egyszer sípcsonton rúgta a nőt, hogy az meg ne merjen mukkanni, amikor Johanna leveszi a kezét a szájáról.

    – De ne bántsátok! – súgta Johanna Anne fülébe, hogy a nő ne hallja.

    Sybilla néha megijesztette. A lány nem csak veszélytelen állatokat tudott leölni: tyúkoknak a nyakát kitekerni, macskakölyköket vízbe fojtani és patkányt fogni – nem, még egy mérgeskígyótól sem riadt meg a múlt nyáron. A hüllő az udvaron a falba fészkelt be: a kő, amellyel Sybilla szétverte a fejét, azt akadályozta meg, hogy az udvar kígyófészekké váljék. Soha semmilyen érzelem nem látszott a cselédlány széles arcán. Johanna nem akarta később a csészés némbert is kitört nyakkal viszontlátni.

    – Jól áll a főkötőm? – kérdezte Annétól.

    A cselédlány nagy figyelemmel simított végig úrnője fehér vászon főkötőjén, aztán Johanna kötényét igazgatta el, miközben ő maga újrakötötte a pántjait a háta mögött.

    – Minden rendben, Johanna asszony. Semmi nyoma a küzdelemnek.

    Sybilla eközben felsőtestével egy asztalra tuszkolta a jósnőt, mintha kivégzéshez készítené elő. Fél kezével még mindig a száját fogta be, a másikkal megpróbálta leállítani a kapálózását.

    – Gyorsan a konyharuhát! – parancsolt rá Annéra rekedt hangján, aki azonnal megértette, és hosszú csíkokra tépte szét a kék hímzéssel díszített kendőt.

    Ezek ketten most már egyedül is elboldogulnak, gondolta Johanna félig megkönnyebbülten, félig nyugtalanul, és még egy nagyot lélegzett. Aztán kinyitotta a nagyterembe vezető ajtót, majd gyorsan becsukta maga mögött.

    – Ó, az urak a városi őrségtől! – üdvözölte a férfiakat vidámságot mímelve. – Jó napot kívánok! Milyen jó, hogy egyszer végre magukat is üdvözölhetjük itt! Mivel kínálhatom meg magukat?

    – Feljelentést tettek maga ellen – tért rögtön a tárgyra a kövérebbik pikét. – A kávéházában űzte a mesterségét az egyik nőszemély a kávéjósok díszes kompániájából.

    Nyers hanghordozása furcsa ellentétben állt a külsejével és a viselkedésével. Levette háromszögletű kalapját, így láthatóvá vált pár szál pihésen szétálló haja szála, a kezét a tűzhely fölé tartva melengette. Csizmája hosszú koszfoltot hagyott a deszkapadlón. Nem nézett Johanna szemébe, hanem újra meg újra bizalmatlanul a kockázók felé sandított, mintha ott a rendbontás újabb fészkét gyanítaná.

    Új ember lehet, töprengett Johanna, azelőtt még soha nem látta.

    – Uram, ez valami tévedés lesz! Itt nincs senki, akire a leírás ráillene – mondta, és ártatlan arccal mosolygott a férfira.

    – Ez nem lehet igaz! – harsant egy hang ebben a pillanatban a kockázók asztalánál. – Nem lehet valakinek ekkora szerencséje!

    Atyaisten, az őrség parancsnokának unokaöccse! – ismerte meg a férfit Johanna. Máris érezte, hogy a mosoly ráfagy az arcára.

    Justus von Zimmer városszerte ismert semmirekellő volt, de a legjobb családból származott. Nagy krumpliorr ült átlagos arcán, amelyen a kihívóan néző szemén kívül semmi feltűnő nem volt. Tekintetéből valamiféle merészség sugárzott, vagy sokkal inkább a merészség ígérete, mert Johanna még soha nem volt tanúja annak, hogy a fiatal patrícius bármit is tett volna a locsogáson, a bor- és kávéiváson, valamint a kártyázáson kívül.

    A Kávémalom törzsvendégei közé tartozott, de soha nem lehetett tudni, éppen milyen hangulatban van, főleg nem akkor, ha már ivott valamennyit, ami ebben a napszakban már nagyon is előfordulhatott. Mindazonáltal kitűnt azzal, hogy úgy látszott, nincs benne rangkórság.

    A barátai mindannyian Johannára és a pihés fejű pikétre meredtek, mintha megbabonázták volna őket. Amikor a cimborái közül senki sem reagált a kiáltására, felemelkedett a helyéről. Cinkosan rákacsintott Johannára, és parancsoló hangon azt kiáltotta:

    – De hát látjátok, hogy nincs itt senki, akire ráillik a leírás! Nem is volt itt senki. Inkább a városbeli tolvajokkal kellene foglalkoznotok, ahelyett hogy rendes emberek után szimatoltok!

    Színpadias mozdulattal egy marék kockát szórt az asztalra.

    A pihés fejű meg sem rezzent a fiatalember szavaira. Sejteni sem lehetett, felismerte-e, ki a piperkőc, parókás, pompás öltözetű kockázó.

    A másik pikét, egy tompa arcvonásokkal és lecsüngő bajusszal rendelkező férfi a térképkészítő mögött cövekelt le, és úgy tett, mintha az egészhez semmi köze sem lenne. Ludwig Haldersleben legnagyobb bosszúságára, aki számára az újságolvasás szent cselekedetnek számított, amelyet mindennap a legnagyobb áhítattal végzett, a férfi egész idő alatt megpróbált beleolvasni az újságjába.

    A társa most a lőpormalom-tulajdonoshoz és a fiához fordult, mintha csak sejtette volna, hogy belőlük szedhet ki a leghamarabb bármit is. A fiú rögtön remegni kezdett. De az öreg Kaufmannt nem lehetett olyan könnyen megfélemlíteni.

    – Mi sem láttunk senkit, akire ráillene a leírás.

    A hangja hűvösen csengett. Kezébe vette az asztalon előtte lévő csészealjat, és előkelően megfújta a kávét, amelyet az előbb kiöntött rá hűlni. Aztán eltartott kisujjal nagyot kortyolt belőle.

    – Nem lehet, hogy összetévesztenek minket valakivel? – kapcsolódott be ismét Johanna, azon igyekezve, hogy a hangja segítőkészen és buzgón csengjen.

    Valójában egészen más hangulatban volt. A legszívesebben egyszerűen elment és faképnél hagyta volna a többieket. Az ilyen szituációk egyszerűen nem neki valók voltak. Mindig is gyűlölte, ha kutyaszorítóba került. Azt meg még inkább, ha még úgy is kellett tennie, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Miért kerül újra meg újra abba a helyzetbe, hogy meg kell védenie önmagát és minden vagyonát? Nem tudnák őt egyszerűen békén hagyni? Elég nehézséget okozott már az is a számára, hogy nevelje a lányokat, és továbbvigye a kávéházat. Hányszor gondolta úgy, hogy fel kellene hagynia az egésszel, mert nem tud megfelelni a feladatának, és tönkreteszi a kávéházat! Mert vagy túl kevés vendég jött, vagy egyszerre túl sok, mert a megrendelt kávészállítmányok nem érkeztek meg, vagy az áru nem volt megfelelő minőségű, mert még a cselédei sem vették komolyan, és a fején táncoltak, mihelyt egy röpke pillanatra pihenőt engedélyezett magának, és nem figyelte árgus szemmel, hogy elvégzik-e a dolgukat. Ó, Adam, miért hagytál el olyan korán engem? – gondolta számtalanszor a férfi túl korai halála óta. Olykor szabályosan elöntötte a düh, amikor ismét tudatosult benne, mekkora felelősséget rakott a férfi a vállára – nem jószántából, isten ments, ezzel teljesen tisztában volt –, aztán meg újra a legszívesebben sírva bújt volna el az ágyában, és a fejére húzta volna a takarót, hogy soha többé ne kelljen a Kávémalom nagytermébe belépnie.

    Johanna érezte, hogy a kövér pikét átható tekintete rajta nyugszik. Úgy tűnt, a helyiségben mindenki más is rámered, kivéve a másik pikétet, aki továbbra is közömbösen Haldersleben újságjába bámult. Egyedül a biliárdgolyók koccanása törte meg a csendet, a zaj olyan volt, mintha a hátsó szobánál jóval messzebbről jött volna. A kamrából egy mukkot sem lehetett hallani. Úgy tűnt, a cselédlányok tényleg jól kezelik a helyzetet. Johanna elhatározásra jutott. Nem volt mit tenni, ezen a histórián is túl kell jutnia.

    – Egészen biztos vagyok benne, hogy összetévesztenek valakivel – ismételte meg hetyke hangon, és lefegyverző mosolyt kényszerített magára.

    A pikét kérdő pillantást vetett a társára, aki most átható tekintettel vette szemügyre az egyik kitüntetést a térképkészítő egyenruháján. Haldersleben szerette az egyenruhákat, bár ő maga soha nem volt katona. Ma a svéd tüzérek sötétkék kabátját viselte.

    A férfi végre felpillantott, és megrázta a fejét.

    – Szó sincs tévedésről! Úgy tájékoztattak minket, hogy egy kávéjósnő gyakorolja a mesterségét itt. Minket ideküldtek. Ide, magához. A Kávémalomba az Alten Markton. Ugye tudja, hogy tilos a jövendőmondás kávézaccból?

    – Persze hogy tudom! De hát láthatja, hogy itt nem történik semmi ilyesmi.

    Bumm! A raktárhelyiségből hangos robaj hallatszott, rögtön utána csörömpölés, mintha valami leesett és összetört volna. Aztán újra csend lett.

    – Mi van a mögött az ajtó mögött?

    A gyér hajú a kardjára tette a kezét.

    A hangja szokatlanul ércesen cseng, állapította meg gépiesen Johanna, akinek az ijedségtől meghűlt az ereiben a vér. Úgy tűnt, a helyiségben mindenki visszafojtja a lélegzetét. A kockázók feszülten nézték a raktárhelyiség ajtaját. Még Ludwig Haldersleben is felnézett egy pillanatra az olvasmányából. Kicsit közelebb igazította a gyertyát az újsághoz, mogorva pillantást vetett a válla fölött a pikétre, és zizegve továbblapozott.

    – Az csak a raktárunk. Ott zúzzuk össze a kávét. A cselédlányaim állandóan ki-be járkálnak. Ki-be, ki-be. Tudja, hogy mire gondolok, ugye? Csak az udvari ajtót hallotta.

    Ha muszáj volt, Johanna úgy tudott hazudni, akár a vízfolyás. Ez volt az egyik nagy erőssége – ha nem is olyan régóta. Korábban azonnal elpirult, ha csak megfordult a fejében, hogy valótlanságot állítson, vagy másféleképpen térjen le az erkölcs útjáról. Adam gyakran mulatott rajta, és azt állította, hogy úgy lehet olvasni az arcáról, mint egy nyitott könyvből. Johanna titokban még büszke is volt arra, hogy nem tud hazudni. Gyerekkorában egyszer rajtakapták, amint egy kicsi rongybabát, amely az unokatestvéréé volt, eltüntetett a szoknyája zsebében, hogy aztán hazavigye. Mióta csípős nyelvű nagynénje a fejére olvasta a lopást, soha nem jött kísértésbe, hogy tisztességtelen dolgot műveljen. Túl nagy volt annak idején a szégyen, főleg mivel a szülei is hallották, amikor a nagynénje rendreutasította. Ők maguk nem szidták meg, csupán szomorúan néztek rá – ami végső soron sokkal rosszabb volt. Az óta a nap óta Johanna mindig arra törekedett, hogy becsületes legyen, és ezzel Adam haláláig igen jól elboldogult az életben. De amikor magára maradt, hamar rájött, hogy embertársai egyáltalán nem veszik annyira szó szerint az igazságot, mint ő maga, és mindent eszközt megragadnak, hogy személyes előnyökhöz jussanak. Nem mintha Johanna állandóan megpróbálta volna becsapni üzleti partnereit, de nem hagyta olyan könnyen elámítani magát. És ha másként nem ment, akkor ugyanolyan fegyverekkel harcolt, és félretette minden erkölcsi aggályát. De azért soha nem töltötte el jó érzéssel, ha valakivel szemben nem volt őszinte. Egy nap ez rettenetesen meg fogja bosszulni magát, ettől félt minden alkalommal. Most is gyorsan kipillantott az ablakon égre, hogy meggyőződjék, nem gyülekeznek-e rajta sötét viharfelhők. Bolondság, tudta ő is, mégis ragaszkodott a babonás szokáshoz.

    – Ez nem az ajtó volt!

    A hosszú bajuszos pikét elszakadt Haldersleben újságjától meg a kitüntetésétől, és keresztüllépdelt a helyiségen.

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1