Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Jézus és a rock and roll: Tanúságtétel és freestyle nekifutás
Jézus és a rock and roll: Tanúságtétel és freestyle nekifutás
Jézus és a rock and roll: Tanúságtétel és freestyle nekifutás
Ebook320 pages3 hours

Jézus és a rock and roll: Tanúságtétel és freestyle nekifutás

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Miért tűnik úgy, mintha a rock and roll legnagyobb hőseinek két szívük lett volna? Elvis, Johnny Cash és társaik a pályájuk elején gospeleket énekeltek, de életvitelükkel később ők maguk definiálták az Istent dicsőítő dalokkal tökéletesen ellentétes rock and rollt mint létformát is. Miért van az, hogy a rock and roll más hősei pedig kifejezetten az ördöggel kívántak cimborálni?
És mit tegyen az a Jézusban hívő ember, aki számára ezek a dalok és előadóik, sőt, a tágan értelmezett popkultúra jelenti a napi szellemi betevőt? Mit gondol rólunk Isten, ha olyan zenét hallgatunk, olyan filmet nézünk és olyan könyvet olvasunk, amelyben erősen jelen van az a bizonyos „.. walk on the wild side”?
A Jézus és a rock and roll egy személyes hangvételű útkereső és útmutató könyv. Elkötelezett, de másokat megérinteni szándékozó, szórakoztatóan komoly vallomás és misszió egyszerre.



„Úgy éreztem, hogy előbb be kell mutatnom az univerzumot, amelyben élek, ahhoz, hogy sokkal jobban érthető legyen minden, ami utána jön. Elő kell vezetni egy gondolkodást, be kell mutatni fogalmakat, amelyekről alapesetben mást gondolunk - mindezt azért, hogy utána érhető legyen minden hivatkozás.” (Horváth Gergely)

LanguageMagyar
PublisherAthenaeum
Release dateJun 8, 2017
ISBN9789632936840
Jézus és a rock and roll: Tanúságtétel és freestyle nekifutás

Related to Jézus és a rock and roll

Related ebooks

Reviews for Jézus és a rock and roll

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Jézus és a rock and roll - Horváth Gergely

    cover.jpg

    Horváth Gergely

    JÉZUS

    és a rock and roll

    Tanúságtétel és freestyle nekifutás

    ATHENAEUM

    ATHENAEUM

    BUDAPEST

    © Horváth Gergely, 2017

    ISBN 978-963-293-684-0

    Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

    www.ekonyv.hu

    Kezdetben

    – Jézus meghalt érted! – lépett hozzám egy lelkes térítő a Nyugati téri aluljáróban.

    – És? – kérdeztem. – Ki kérte rá?

    Ez akkor volt, amikor bejött a Veszett a világ a mozikba, és én egy bőrdzsekire gyűjtöttem, mert akkoriban az volt a mantrám, amit Nicolas Cage mondott Sailor Ripley-ként a filmben: „Ez egy kígyóbőr dzseki! Ez jelképezi az egyéniségemet és a személyes szabadságomba vetett hitemet."

    – Seggfej! – vágta rá a filmben az idióta punk.

    Amikor láttam, Nicolas Cage akartam lenni és olyan csodálatos, véget érő szerelmekben kívántam égni, mint amilyet Chris Isaac művel Helena Christensennel a tengerparton a Wicked game klipjében. Persze a cenzúrázatlan verzióban! Mert előre látod, hogy amikor az elégetett évek után eljön majd a lepangott motel, amelyben valaha másodosztályú majdnem-valakikkel osztozol a szobákon, olyanokkal, akik kaptak egyszer egy „a főhős legjobb barátja" szerepet Hollywoodban vagy a tévében, aztán évtizedekig várják utána életük főszerepét, de csak annyi jut, amin már túl vannak – szóval ez csak akkor éri meg, ha amire emlékezni tudsz, arra őszintén azt mondhatod: éltem!

    Nagyon bírtam, hogy a Veszett a világnak két vége van. Egy sötét, amikor Sailor a börtönből szabadulva mégis otthagyja Lulát meg a fiát, és velük a lehetőséget, hogy végre családként boldogan éljenek, míg meg nem halnak, de a banda a végén kiteríti úgyis. Meg ott van a fanyar romantikus vég, amikor aléltra verten megjelenik neki a Jó boszorkány, elmondja, hogy Lula szereti és menjen vissza hozzá, mire Sailor feltámad és a forgalmi dugóban motorházak völgyén és kocsitetők hegyén át visszafut, karjába veszi a csaját, és elszerenádozza a Love Me Tendert a naplementében.

    Kiterültem tőle így is.

    A Veszett a világ annyira bejött, hogy áhítattal tanulmányoztam Nicolas Cage nézését meg a járását, mert egyszerűen mindent vivően cool volt. A Cage-tanulmányokhoz gyorsan hozzánéztem még a vonatkozó filmeket, mint a Red Rock West, az Arizónai ördögfióka, és nagyjából mindent a kilencvenes évekből, pláne az Ál/Arc, Con Air – a fegyencjárat, a Tolvajtempó és a Szikla vonalon érkező jelenéseit. Meg a Leaving Las Vegast. Meg az Adaptációt. Még az Időjóst is. Ahogy teltek az évek, persze, más lett a viszonyunk, de a szeretet végig megmaradt. Igaz, bőven volt miből megmaradnia.

    A Veszett a világ idején úgy gondoltam, hogy Nicolas Cage az isten.

    * * *

    Másfél évtizeddel később ülök egy konyhában, amelyben már tíz éve nem jártam. Velem szemben egy hatvanas éveit taposó férfi, aki vacsora előtt tenyerébe veszi, megszámolja, aztán beveszi a gyógyszereit. Ugyanazon gondokra, mint a nagyapám. Azokat a gyógyszereket, mint a nagyapám. Ugyanakkor, mint a nagyapám. Egyszerűen mond ki nagy szavakat, mint a nagyapám. A kis szavai is nagy szavak – ezt már csak ő tudja. Mert az édesapám.

    Amióta utoljára láttam, sokat őszült, teste megkezdte időskori visszavonulását; kisebb lett és törékenyebb, ami feltűnővé teszi a tekintetének nemes vitalitása és az arca beesettsége közötti kontrasztot. Hosszú évek karmolják az arcát. Hosszú évek hangolják a hangját. A konyha kevés szavú csendjében hirtelen megjelent bennem a megindultság és a rémület addig nem tapasztalt kettőse; egyszerre öntött el az iránta való szeretet és a sorsától való félelem érzése.

    Nehéz ezt elmondani.

    Ez a szívből induló, a toroknál beszűkülő és a könnycsatornák felé tartó, megejtő, riadt élmény megdermesztett. Akkor, ott, apám barna tekintetének tükrében megláttam a leendő sorsom, amelyben a régi hangok rajzolják az újakat, és nélkülük a kisujjamat se tudom megmozdítani. Mintha valaki más játszatná le velem az életemet, akaratomon kívül, ráadásul egy olyan kottából, ami ellen mindig küzdöttem. Rajta vagyok egy generációkon átívelő gyártószalagon, amelyben apák és fiúk ugyanazt az életet reprodukáljuk, ugyanazokkal a hibákkal, amelyekre majd rendre azt mondjuk, ilyen az élet. De ezt nem tudtam elfogadni.

    Meg kellett szöknöm a jövőm elől.

    * * *

    Néhány hónappal később, amikor elhagytak, amikor a lelkemet roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten. Nem bújtam át a téridő egy rejtett hasadékán. Nem volt látomásom és nem volt semmi startreking. Harminchárom éves koromban számtalan spirituális kanyar, zsákutca és magánéleti kudarc után az történt és úgy, ahogy Ady Endre megírta. Az Úr érkezése egyértelműsítette, hogy játszhatok egy másik kottából, ami egy alternatív, de már saját választású befejezéssel kecsegtet (rendezői változat: az a naplementés verzió, amelyben nincs is éjszaka).

    Bár a világ továbbra is átkozottul veszett, ma már mást gondolok a személyes szabadságról és az egyéniségről is. Hálás vagyok azért, hogy Jézus nem kérdezett meg, mielőtt meghalt értem – félek, hogy korábban nemet mondtam volna. A bőrdzseki műfajához továbbra is ragaszkodom, de ha van valami, amit nagyon levedlenék, az pont a kígyóbőr…

    Az ember azonban nem bújhat ki csak úgy a bőréből. Megtérésem után azonnal összecsapott bennem a régi és az új világnézetem. Vagy pontosabban: ahogy Jézust bukva-követve egyre inkább másképp láttam a világot és annak működését, úgy kellett újraértékelnem sok mindent addigi vallásomból. A popkultúra, benne a számomra oly fontos rock and rollal már nem volt ugyanaz, és hamar választások elé állított. Mert bólogathat-e egy Krisztusban hívő, amikor meghallja az a Highway To Hellt? Vagy beindulhat-e a Sympathy For The Devilre?

    Szerethetjük-e Al Pacinót, amikor eljátssza az ördögöt magát?

    * * *

    Mintha csak a közelgő hatalomátvételt készítenék elő, 1956. december 4. délutánján találkozik a Király, a Gyilkos, a Nyughatatlan és az Ember, Aki Nélkül Nem Lett Volna Beatles. A találkozás nem szándékolt, de nem is véletlen: a helyszín az a memphisi Sun Records hangstúdió, amely 1954–56 között a robbanásban lévő rock and roll egyik szellemi sűrűsödési pontja volt. A Sun tulajdonosa, Sam Phillips olyan fehér előadót keresett, aki egyszerre képes a feketék hangján énekelni és átadni azt az érzést, ami ezt mozgatja, és ezen a délutánon a rock and roll-hatalomátvétel négy meghatározó nagyágyúja futott össze nála, azzal az élen, aki mindezt meg tudta csinálni. Elvis Presley, a műfaj akkor már nagy népszerűségnek örvendő későbbi királya két évvel korábban ebben a stúdióban vette fel Arthur Crudup 1946-os That’s All Right című dalát, ami pár nappal később, az első rádiós játszás után el is indította a koronázás felé. Amikor belép, ott találja az új dalán dolgozó Carl Perkinst, akinek hónapokkal azelőtt a Blue Suede Shoes adott nagy lendületet, és az épp Perkins alá dolgozó egyik session-zenészt, a zongorista Jerry-Lee Lewist. Aztán váratlanul belép Johnny Cash, aki már a country listákon hódít. Lewis kivételével – akinek első szólódala nem sokkal később jelenik meg – már mindenki rajta van a térképen. Mind a négyen legnagyobb egyéni sikereik küszöbén álltak, az életművek később mégis kivétel nélkül messze túlmutatnak a személyes karriereken; dalaik, előadásmódjuk vagy a zenéhez való közelítésük az utánuk jövő generációk számára folyamatos példát és inspirációt jelentenek.

    Azon a délutánon történt valami meghatározó. Elvis ugyan baráti látogatásra ugrott be Phillipshez, de a beszélgetés végén felfigyelt a stúdióból jövő hangokra. Beszállt, elkezdtek együtt zenélni, Sam Phillips pedig nem kapcsolta ki a rögzítőt. Ez a spontán közös örömzenélés a Million Dollar Quartett elnevezést kapta a keresztségben. Több mint negyven dalt játszanak együtt; van, amibe csak belekezdenek, van, amit végigénekelnek és van, hogy egyszerűen csak jammelnek. Presley, Lewis 21-21 évesek, Cash és Perkins 24-24, mindegyikük olyan, mint egy élő zenei könyvtár, egy azonnal indítható wurlitzer, amely bármilyen blues, country, rhythm and blues, boogie-woogie vagy épp rockabilly dalt lejátszik, ráadásul szívből.

    A Million Dollar Quartett örömzenélés dalainak többsége mégis: gospel.

    A rock and roll részben a templomban született meg, történetének legnagyobb hatású előadói szinte kivétel nélkül olyan közegből jönnek, ahol ismerték és tisztelték az Istent. A fenti úttörőkön kívül Buddy Holly, Chuck Berry vagy Janis Joplin – például – mind a templomból „tolták ki az orgonát. A rock and roll hősei egyrészt kiszakadnak a templomból, másrészt többségük sosem hagyja el igazán; dalaikban rendre előkerül Isten (vagy a sátán). Egész életükben éneklik a gospelt, ugyanakkor ők válnak a modern kori önpusztítás legnagyobb ikonjaivá. Vajon mi az oka ennek a feltűnő ellentmondásnak, ennek a látványos „kétszívűségnek? Mi az, amit nem találtak meg a hitben, és mi az, amit mégsem tudtak elengedni benne? És mi az, ami alapvető fontosságú lehet saját életünk megértéséhez, ám mégis sokszor épp e drámai sorsú életre-feszülőktől tudunk meg?

    Mi köze van a rock and rollnak Istenhez?

    * * *

    Az egyetemi diplomaosztókon elhangzó beszédek időnként többet érnek az ott tanulással eltöltött éveknél.

    Steve Jobs híres, a Stanford egyetemen mondott szenvedélyes üzenete előtt két héttel egy másik amerikai campuson egy másik híresség beszélt arról, mi az élet értelme. Az előadó a Kenyon College egykori hallgatója, az akkor már világhírű író, esszéista és különc: David Foster Wallace. Itt hangzik el, hogy „Az akadémiai rendszerű oktatás talán legnagyobb veszélye – legalábbis az én esetemben mindenképpen – az, hogy aktivizálja bennem azt a hajlamot, hogy túlgondolkodjam a dolgokat, hogy elvesszek a fejemben lévő absztrakt érvekben, ahelyett, hogy egyszerűen arra figyeljek, ami épp előttem történik, és arra legyek figyelemmel, ami épp bennem történik." Erről van szó!

    Bár a hitnek van teológiája és a popkultúrának is van tudománya, az előbbi idézetet pajzsként magam elé tartom és felmutatom, mert sem a hitemről, sem a popkultúráról nem tudok úgy beszélni, mint olyan terepről, amelyről elfogultság nélkül, tudományos objektivitással képes lennék nyilatkozni. Ellenkezőleg, mélyen érintett vagyok. A kérdés éppen az, hogy a külső hatásokból mi, miért és hogyan válik személyes belső meggyőződéssé? Úgy fair, ha elismerem: a terep én vagyok. „Csak én birok versemnek hőse lenni / első s utolsó mindenik dalomban" írja Babits Mihály A lírikus epilógja című versében, ami azzal zárul, hogy „jaj én vagyok az ómega s az alfa. A költő a „mindenséget vágyta versbe venni, de magánál tovább mégsem jutott, ami figyelmeztető kiáltás, kivált akkor, ha ismerünk egy másik mondást egy másik szerzőtől, ami hasonlóan hangzik: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég." Ez viszont nem jajkiáltás, hanem egy állítás; a mondatot a Jelenések könyvében találjuk, ahol a trónon ülő szájából hangzik el háromszor is.

    A lírikus epilógjával kamaszként találkoztam először, ami nagyszerű kor a konfrontálódáshoz azzal a ténnyel, hogy minden ember egy saját univerzum, ám e belső világok rendre összetűzésbe kerülnek az univerzum törvényeivel. A probléma ilyenkor az, hogy a nagybetűs Univerzum határozza meg a világ rendjét, miközben épp az tűnik a sötét erőnek. A világban ránézésre is sok minden igazságtalan, és attól a pillanattól kezdve, hogy testünk, szívünk és értelmünk felfedezi önmagát, többségünk nem talál kényelmesen otthonra benne. Olyan, mintha egy sötét, dermesztő és mindent átható Erő fogságában lennénk, amelyben az egyetlen helyes emberi magatartás az ellene való lázadás. Épp úgy, ahogy a Csillagok háborúja mutatja meg a világegyetem globális harcát, amelyben magától értetődően támogatjuk azokat a lázadókat, akik az elnyomással szemben egy jobb világegyetemet szeretnének kiharcolni mindannyiunknak.

    Ám az e láthatatlan Erővel szembeni hatékony fellépéshez speciális tudás kell: önmagunk ismerete. Legalábbis akkor, ha az ember jedi akar lenni – és ki ne az akarna lenni!? Csakhogy az a lírikus Babitsnál nyíltan bevallja, hogy úgy érzi magát, mint aki vak dióként van dióba zárva; folyamatosan törésre vár, s helyzetéből kitörni nem tud, noha vágyik rá.

    Mindannyian ismerjük ezt a „vakdiós állapotot, valósággal szenvedünk attól a kérdéstől, hogy kik vagyunk és mi a dolgunk ebben az életben? Választ várunk rá és keresünk szenvedélyesen, mert szomjazzuk a létünk alapkérdéseire felelő igaz válaszokat. A trónon ülő azonban – akiről sok szó lesz – hozzátesz még egy mondatot: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Talán érezzük, hogy ez biztatás, de akkor mi is lenne pontosan ez az élet vize?

    A Jelenések könyve a Biblia látomásos záróakkordja, amelyben megszólal a rock and roll, és amely valójában Ádámmal és Évával kezdődik. Az Alfát és az Ómegát összekötő történet megértése pedig segít feltörni a kemény diót: közelebb visz ahhoz, hogy megértsük az univerzum működését és benne saját magunkat is.

    Mert mindannyian ezzel kezdjük.

    Ha egy Terminátor megtanulhatja az emberi élet értékét, akkor talán mi is.

    Sarah Connor

    Apokalipszis, most

    Lábainál fogva húzták ki a pokolból.

    Golyó ütötte meg. Annyi vért vesztett, hogy végül elterült. A részletek nincsenek meg. Mindig elnagyoltan mesélte el, durva kontúrokkal, mint amilyet saját, fagyott teste karcolt a jéggé dermedt hóba. Holttestét menekülés közben sem hagyták hátra a Don kanyarjában. A végtelennek tűnő tájban a halál felé menetelve nem számolod az időt és elfelejted a távolságot. Elhagysz mindent. Csak a cél marad. Az egész létezés mindössze erre a két igére csupaszodik: túlélni és hazaérni.

    Élettelen testét két embere vonszolta vissza húsz kilométeren át a dermesztő hidegben. Behúzták a hullák közé.

    Lehunyom a szemem.

    Meleg, napfényes délután. Hallom, ahogy a rög valósága kopog a koporsó fedelén. Hallom, ahogy a pap haragvó alázattal Istenről beszél. Hangsúlyai mögül ki-kiszökik a még élő barát tajtékzó dühe. De sokat beszél Istenről, és kevesebbet róla.

    Lehunyom a szemem, mert csak így látom. Próbálom összegyűjteni az elhagyott részleteket. Annyiszor elmesélte és én annyiszor hallottam, hogy már nem érdekelt. Ha volt közönsége, kedvvel mesélt. A részleteket elveszítettem, csak a nagytotál maradt meg. Azonban évente egyszer, amikor ketten bandukoltunk a vasútállomásra, miközben biciklijére támaszkodva kikísért, mindig akkor, amikor eljöttem, és sosem akkor, amikor megérkeztem; közösen hallgattunk. Egy ilyen hallgatásból értettem meg, hogy azok a történetek, amelyeket kívülről tudtunk, csak az elmesélhető színjáték. Az önmagáról lefejtett, karnyújtásnyira eltarthatóan közreadott események sora. Elő tudta adni, mi történt vele. De ami benne történt elmondatlan, és talán elmondhatatlan maradt. És majdnem láthatatlan is. Csak a csendjei árulkodtak, azok a meglesett, magányosnak hitt pillanatai, amelyekben gondolatai felsózták tűnődő tekintetét.

    Bánt, ahogy saját búcsúztatóján a háttérben marad emberi példájának nagyszerűsége. Sért, hogy helyette Istenről kell hallanom.

    Teste hamarosan porrá válik.

    Nem tudom halottnak nyilvánítani.

    Örök nyugalomra vágyott.

    Vajon kiszedték belőle a pacemakerét?

    A hullák között fagyott teste felengedett és megmozdult.

    Keveset hallottunk róla, sokat Istenről.

    Kinyitom a szemem.

    Sírok.

    Mióta van világvége?

    Még a kilencvenes évek hajnalán egy irodalmi antológia egyik írásában akadt meg a szemem ezen a kérdésen. Már az akkori jelen is az apokalipszisnek tűnt. Azóta eltelt több mint két évtized, és a kétezer-tízes évek közepe mintha még zordabb felhőkkel takarná el a fényes jövőt. Igaz, az elmúlt kétezer évben az ember sokszor érezte úgy, hogy eljöttek az utolsó idők, és mindig kiderült, még nincs vége. Azonban bármikor jön el a vég az emberiség számára, az egyes ember elkerülhetetlenül szembe kell hogy nézzen földi élete végével. Vajon a következő felvonás, személyünk jövője, a halál utáni történetünk azzal lenne összefüggésben, hogy itt épp milyen világban élünk? Van, akinek mázlija volt és kifogott hatvan év békeidőt a Kanári-szigeteken, miközben másvalaki a rózsák véres háborúját vívta valahol Európában? Vagy befolyásolná a továbbiakat, hogy egy világégésben melyik oldalon állunk? És amit most élünk át, az már tényleg a vég?

    Ez a világ nem a lehetséges világok legjobbika.

    Ha megnézzük az esti híradót, vagy átgondoljuk, mi történt ma velünk, napról napra több kérdőjel repeszti belülről azt, amit úgy hívunk: biblikus világkép. Nehéz úgy vélekedni, hogy ennyi vérontás, erőszak, szadizmus szabadon megtörténhet egy olyan isten szeme előtt, akire a szeretet isteneként kellene tekintenünk. Ha az ember az ő teremtménye, és mégis ennyi fájdalom, félelem, betegség és halál került a rendszerbe, akkor ez az isten nem az én istenem. Vagy nem jó istenem. Mert amikor a boldogságra gondolunk, többnyire nem az a világ jut eszünkbe, amiben élünk. Egy másik világba vágyunk, amelyben nincs halál, nincs gyász, sem betegség, és senki szeméből nem gördülhetnek ki olyan könnyek, amelyek fájdalomból fakadnak. A való világ realityje azonban egyáltalán nem ilyen barátságos: Miközben ezeket a sorokat írom, Európa soha nem látott mértékű és erejű menekültáradattal néz szembe. Félt jövőképünket jól szimbolizálja az a nyílt színen imádkozó muszlim tömeg, amely Róma közepén követel mecsetet magának. Amerikában olyan elnököt választottak, aki határozottan tagadja a globális felmelegedés tényét. Nagy-Britannia megszavazta az Európai Unióból való kilépést, miközben Oroszország gyakorló hadászati manővereivel provokálja folyamatosan a NATO egységeit. Az Iszlám Állam nevű terrorszervezet Európa fővárosaiban robbantgat, Irakban háború folyik az irányítása alatt lévő városok visszavételéért. Törökországban radikalizálódott az iszlám tekintélyuralmi vezetés, Szíria pedig maga a megoldhatatlannak tűnő gordiuszi csomó, amelynek eddigi sikertelen átvágása rémisztő humanitárius katasztrófához vezetett; családok százezrei menekülnek túlzsúfolt lélekvesztőkön a tengeren át Európa, s vele egy jobb élet reménye felé. Eközben Európa bizonytalan és erőtlen, mert előzőleg épp maga számolta fel büszkén értékrendjének és berendezkedésének azon zsidó-keresztény alapjait, amelyre támaszkodva felkészült és hatékony választ adhatna az őt érő kihívásokra.

    Az emberiség történelme alapvető változásban van, amely ráadásul annyira felgyorsult, hogy folyamatai egyre kevésbé kiszámíthatóak, követhetőek és ellenőrizhetőek. A III. világháború felé sodródunk? – kérdezzük magunktól egyre gyakrabban. Miután már tudjuk, hogy milyen digitális megfigyelő rendszereket alkalmaznak a demokratikus országok is saját állampolgáraik megfigyelésére, hogy személyes szokásainkról milyen adatokat képesek megszerezni, mérni, illetve valószínűsíteni az internet globális közösségi és szolgáltató felületei, és ha szembenézünk azzal a ténnyel, hogy egyre több és nyíltabb információt kapunk a digitális univerzumban dúló, államérdekeket segítő hackertámadásokról, akkor ez a válasz nem lesz szívderítő.

    Mióta van világvége? Amióta olvastam, ezzel a kérdéssel élek, mert a maga egyszerűségében beégette magát az agyamba, talán azon egyszerű oknál fogva, hogy amiről azt gondoltam, még előttem van, abban valójában már nyakig benne vagyok. Vannak nyelvek, amelyek képesek kifejezni a múltban megkezdett és a jelenben is tartó folyamatos cselekvést. Mi azt tudjuk mondani, hogy a jövő elkezdődött. És ez a jövő, furcsa mód, de mégiscsak nagyon hasonlít a Biblia által láttatott világ képére. Csak nézünk, mint a moziban. Ott pedig, ha körbetekintünk, az angyalok és démonok feltűnő megszaporodása azt erősíti, hogy a kérdésfeltevés jogos. Mióta tart? Azt se felejtsük el, hogy egy Armageddonon már túl vagyunk; Bruce Willis megmentette az irhánkat! Ám hiába lesz általa gyakorlatunk a Föld felé imbolygó kisbolygók eltérítésében, ha eszköztelenül állunk egy másik veszéllyel szemben; mert a világunkba betörő láthatatlan világ lényeinek értünk folytatott, ám egymás közti harcával nehezen tudunk mit kezdeni. Ha hozzávesszük a zombik egyre népszerűbb gyalog-galoppját vagy a démonos horror műfajának szépen gyarapodó rajongótáborát, erősen meglegyint a világunk széthullásának szele. George Miller sem véletlenül érezte, hogy a trilógia után negyedszerre is tud még hatásosat lépni a Mad Maxszel, mint ahogy Cormack McCarthy Az útja sem sokkal szebb verzió arról, amibe belekerülhetünk.

    A filmek előrevetítik, milyen világban élhetünk. Apokalipszis, most. Három, sőt négy dimenziós vásznon nézzük a végítélet emberi olvasatát, a bukott és őrzőangyalok küzdelmét, akiknek fiktív történetei többnyire biblikus alapokról indulnak. Innét van képünk róluk, ahogy arról is, hogy a láthatatlan világ mélyen jelen van a miénkben. Jó volna tehát tudni, hogy a nálunk nagyobb erők valósnak gondolt játékában végül lesz-e happy end, és az ember kinek az oldalán fejezi be földi pályafutását, mint ahogy azt is, van-e valami vagy valaki, aki képes e világméretű bizonytalanságon úrrá lenni, lesz-e béke még vagy van-e vészforgatókönyv, mindenesetre.

    Nehéz így arra gondolni, hogy a világot egy szerető Isten teremtette. Kihívás úgy látni, hogy a hetedik nappal nem szállt ki a projektből és azóta is gondját viseli teremtményeinek.

    Mégis.

    A történelem vége, miközben az emberiség történetének talán legfontosabb eseménye lesz, egy bizonyos szempontból mégis érdektelen. Mi, akik hisszük, hogy Jézus egy ponton látványosan és egyértelműen visszatér közénk, megítéli a feltámasztott halottakat és az épp akkor élőket, és utána megváltozik a világ – így látjuk az ember földi történetének végét. Az ítélet üdvtörténeti kulcspillanat, minden további, ami már örök, ebben az ítéletben dől el, mindannyiunk számára. Ám mégis csak érdektelen abban az értelemben, hogy az egyes ember vége, a saját halálunk és az azt követő utunk számít igazán – amiért viszont csak életünkben tehetünk. És mi tehetünk. Saját magunkért. Isten ugyanis már jóval előbb megtette a maga lépését felénk.

    Ha körbenézünk a világon, és látjuk háborúit, a pusztítást, legyen az fegyver általi, mulasztással vagy beszéddel elkövetett, tapasztaljuk a rosszindulatot, a kifejezett gonoszságot, gyomortájon a szorongást, az idegpályáinkon a jéghideg félelmet; mindebben valóban nem Istent láthatjuk. De a hiányát igen. A szeretetét pedig abban, ahogy az emberre ügyel, így személyesen mutat kijáratot, mindig és minden körülmények között, a külső körülményektől függetlenítve, de egy belső döntéstől nagyon is függően, ráadásul úgy, hogy ez a személyes döntés végleg kivált minden meddő törekvést és teljesítményt, mert a hitre vonatkozik, és nem cselekedetet kíván.

    Nem az a kérdés, milyen világban élünk. Az a kérdés, hogyan élünk benne.

    Érezzük, hogy történelmi időket élünk, bár még tanuljuk jól érteni a folyamatokat. Gyorsulunk. Amikor ezeket a sorokat olvasod, a világ talán már felismerhetően másmilyen.

    Úgy sejtem, rémisztőbb, de javaslom, ne ijedj meg.

    Mindenképpen új világ jön, de az már a lehetséges világok legjobbika lehet.

    Az Alfa kvadránsban gyakori helyzet, hogy már az ablatív pajzs sem véd meg. Extra erőterek kellenek, amelyek megóvnak a fézerektől és a disztruptoroktól, ugyanakkor képesek energiatakarékos Cerenkov-sugárzás kibocsátására, mert így az impulzushajtóművet sem kell átállítani a szubtérben való haladásra. Miért? Mert már a normál térben is a fénysebesség negyedével haladó grammnyi űranyag olyan kinetikus energiával száguld a semmiben, hogy még a szemtelenül vastag tritániumfalat is átviszi. Ezért egyértelmű: ha a navigációs deflektor graviton polarizációs generátora bedöglik, nem lesz, ami a szubtérmező torzulás erősítőjét működtesse.

    És akkor vége a sorozatnak, azt hiszem.

    Mondjuk, a szerkezeti integritás-mező képes ellátni a hajó másodlagos védelmét is, és úgy azért egy féregjáraton simán át lehet szökni vele a következő részbe. Már akkor, ha jól értem a Star Trek fizikáját. Mert ez egyáltalán nem biztos. Egy szimpla okból ugyanis nem tudtam minden idők egyik legnagyobb hatású sci-fi folyamának részese lenni; nem értettem. Elidegenített magától azzal, hogy a hősök szorult helyzetekből rendre valamilyen érthetetlen technológiai megoldás hirtelen megtalálásával jöttek ki! Bekapcsolták a Nagy Valamit, Ami Mindent Megold. És ha ez a Valami, ami Bármi lehet, elég érthetetlen, az ember, persze, elfogadja. Elvégre az univerzum csak tudja. Noha rokonszenvesen utópisztikus szép új világa sok izgalmat tartogatott, számomra túl sok volt benne a problémamegoldó barbatrükk, az áltudományosan fantasztikuskodó metanyelv, amit olyan művinek éreztem, hogy inkább megszöktem előle, mielőtt a borg asszimilál a Kollektívába.

    Ezért ha az volt a kérdés, hogy Depeche Mode vagy Cure, akkor Depeche Mode. Ha Beatles vagy Stones, akkor Beatles. De ha az a kérdés, hogy Star Wars vagy Star Trek, akkor az a válaszom, hogy sosem szavaznék olyan elnökre, aki az Enterprise-zal akar Marsra szállni. Miért szavazzak meg valakit a világ urának, aki valójában nem érti, hogyan működik a jövő?

    Pedig épp ez az a kérdés, amire választ várunk. Itt

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1