F. Scott Fitzgerald Válogatott elbeszélések Fordította Ortutay Péter by Ortutay Peter by Ortutay Peter - Read Online

Book Preview

F. Scott Fitzgerald Válogatott elbeszélések Fordította Ortutay Péter - Ortutay Peter

You've reached the end of this preview. Sign up to read more!
Page 1 of 1

F. Scott Fitzgerald

Válogatott elbeszélések

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Kiadó – 2017

Tartalom:

A rendező

A négy pofon

Az Állat

A babazsúr

Szerelem az éjszakában

Hangyák Princetonban

Nincs az útikönyvben

Tragédia

Dalyrimple rossz útra tér

Furcsa menedék

Vonzerő

Mellőzés

A rendező

I.

Pontban ötkor a Ritz szálló egyébként mindig unalmas ovális terme finom halk muzsikával kezd megtelni – először egy, majd két kockacukor loccsan a teába, majd elegánsan összecsendül a fényes kanna a kis tejes pohárral az ezüst tálcán a pincér kezében. Vannak olyanok, akiknek ez a borostyán színű óra a legkedvesebb, mert akkor a Ritz–ben élő liliomok sápadt, kellemes illata eltűnik – és ami itt marad, az már csak az est a fentebb módon említett halkan éneklő dekoratív része.

Ha egy tavaszi délután végig mustrálnánk a magasabban lévő patkóalakú erkélyt, akkor minden bizonnyal észrevennénk két csinos fiatalasszonyt egy kétszemélyes kisasztalnál. Az egyik Mrs. Alphonse Karr, a másik pedig Mrs. Charles Hemple. Az asszonyka, aki ruhában van, az Mrs. Hemple – amikor azt mondom, hogy „ruhában," akkor arra a fekete divatos izére gondolok nagy gombokkal, és egy nagy piros kendőféleséggel a vállaknál – arra a ruhadarabra, mely finoman ugyan, de érezhető tiszteletlenséggel egy francia kardinális reverendájára emlékeztet, mivel a Rue de la Paix–n nyilván ezzel a nem titkolt szándékkal is tervezték. Mrs. Karr és Mrs. Hemple mindketten huszonhárom évesek, s még ellenségeik sem tagadhatták, hogy nemcsak szépek, de szerencsések is: megfogták az Isten lábát. Mindkettőjüket várta egy–egy saját limuzin a szálló előtt, de mindkettő szívesen tett inkább egy kisebb sétát hazafelé (természetesen a Park Avenue–n) ebben a szép áprilisi naplementében.

A szép magas lenszőke Louella Hemple fiatalasszony egy tipikus angol vidéki kislányhoz hasonlít, illetve egy olyanhoz, amilyennek általános vélemény szerint egy angol vidéki kislánynak lennie kellene, de ritkán az.  Bőre hamvas és fényes, és semmi szükség sem lenne arra, hogy tegyen még rá valamit, de az ősi szokás – most 1920–ban járunk – megkövetelte, hogy még pirosabbra fesse egészségtől kicsattanó arcocskáját, és rajzoljon rá egy szép új nagy még pirosabb szájat és fekete szemöldököt – persze egyik sem lett sikeresebb annál, mint amit a természet megadott neki. Ezt 1925 szemszögéből mondom. Mert akkoriban a hatás, amit ezzel elérni kívánt, olyan volt, mint amilyet kívánt.

– Már három éve férjnél vagyok – mondta panaszosan, amint elnyomta cigarettáját egy kifacsart citromban a hamutálcán. – A gyerek holnap lesz két éves. Nem szabad elfelejtenem, hogy vegyek is neki valamilyen ajándékot…

Kivett egy aranyozott ceruzát a retiküljéből, és beírta egy kis elefántcsont–fedeles noteszbe, hogy „Gyertyák és egyebek, pl. csengőcskék kis fehér kupakkal." Aztán Mrs. Karr–ra nézett. Habozni látszott.

– Mondjak valami rémeset?

– Ki vele – mondta Mrs. Karr a szája szegletében bujkáló mosollyal.

– Már a saját csemetém is az agyamra megy! Tudom, ez gonoszul hangzik, Ede, de ez az igazság. Nem lett teljesebb az életem attól, hogy megszültem. Tiszta szívemből szeretem, de ha csak egy fél napig is vigyáznom kell rá, máris olyan ideges leszek, hogy sírni lenne kedvem. Két óra múlva meg már azért imádkozom, hogy legalább fél perccel korábban jöjjön a dada.

Miközben Louella Hemple ezt a vallomást tette, gyorsan szedte a levegőt, és mereven nézett barátnőjére. Egyáltalán nem gondolta, hogy ez valami abnormális dolog nála. Ez volt az igazság. És mi a rossz az igazságban?

– Ez talán azért van így, mert nem igazán szereted Charles–t – próbált véleményt formálni Mrs. Karr.

– Már hogyne szeretném! És remélem, nem keltettem benned ezt a benyomást ezzel a vallomással. – Az volt az érzése, hogy barátnője egyszerűen buta. – Épp arról van szó, hogy nagyon is szeretem, s ezért tűnik minden olyan kilátástalanul nehéznek. Tegnap egész éjjel bőgtem, amíg el nem aludtam, mert tudom, hogy lassan, de biztosan a válás felé sodródunk. Már csak egyetlen kapocs tart össze bennünket, a gyerek.

Ede Karr, aki immár öt éve volt férjnél, éberen vizsgálgatta barátnőjét, hogy rájöjjön, most pózol, vagy sem. Nem lehetett póz, mert Louella komoly és szomorú maradt.

– De mi a probléma tulajdonképpen? – kérdezte Ede. 

– Az van bőven – mondta Louella homlokát ráncolva. – Először is a háztartás. Nem vagyok jó háziasszony, és nem is akarok az lenni. Utálok bevásárolni, és a konyhába menni, hogy azt nézegessem, elég tiszta–e a frizsider vagy sem. És nincs kedvem úgy tenni, mintha engem érdekelne, hogy készíti el a szakácsnő a vacsorát, miközben addig hallani sem akarok róla, amíg az asztalra nem kerül. Nézd, én sohasem tanultam főzni, és egy konyha engem annyira sem érdekel, mint egy… nem is tudom, micsoda, mondjuk, mint egy mosoda. Számomra a konyha is csak egy gépezet, amelyhez nem értek. Könnyű azt mondani, hogy tanulj meg főzni, és erre én meg is tanulok, mint ahogy azt a könyvekben írják – de mond, Ede, a valóságban, nem a könyvekben, mikor lesz egy nő példás háziasszony, anya és feleség? Soha, hacsak rá nem kényszeríti az élet. Nincs igazam?

– Mondd tovább! – Ede nem válaszolt a kérdésre. – Hallgatlak.

– Szóval, el tudod képzelni, mi a helyzet, nem? A ház úgy néz ki, mint egy kupi. Hetente kell váltogatni a személyzetet. Mert ha fiatal és még nem ért semmihez a lány vagy a szakácsnő, nekem nincs sem időm, sem pedig kedvem betanítani őket, és elmennek. Ha pedig idősebbek és tapasztaltabbak, akkor meg az nem tetszik, hogy a ház asszonya még azt sem tudja, hogy néz ki egy karalábé, és mennyibe kerül, s így szintén elmennek. Ezért az a helyzet, hogy állandóan éttermekbe és szállodákba járunk enni.

– S ez Charles–nak nem tetszik.

– Nagyon nem. Tulajdonképpen mindent utál, amit én szeretek. Nem érdekli a színház, utálja az operát, a bálokat, a koktél–partikat – néha azt hiszem, mindent utál, ami kellemes ebben az életben. Egy évet, vagy többet, amíg állapotos voltam és Chuck meg nem született, egész nap csak otthon ültem, és aztán etettem, mosdattam, pelenkáztam, mert féltem, hogy a dada elejti. Jó, nem bántam. De az idén őszintén megmondtam Charles–nak, hogy nem vagyok túl öreg ahhoz, hogy ne szórakozhassak egy kicsit. S az óta minden este elmegyünk valahová, akár tetszik ez neki, akár nem. – Louella itt elhallgatott, gondolkodott. – Annyira együtt érzek vele, hogy, Ede… De ha egész nap otthon ülnék, akkor magammal éreznék együtt. És hogy még egy másik igazságot is elmondjak neked, akkor jobb, ha tőlem tudod, hogy inkább legyen ő boldogtalan, mint én.

Louella tulajdonképpen nem is beszélt, csak hangosan gondolkodott. Ő mindig úgy hitte, hogy nincs tőle tisztességesebb lány a világon. Mielőtt férjhez ment volna, a férfiak mind azt állították, hogy „becsületesen játszik," s ő megpróbálta ezt a becsületességet a házasságába is belevinni. Így hát mindent tudott nemcsak a saját, hanem a Charles szemszögéből is nézni.

Ha történetesen az úttörő nemzedék valamelyik tagjának a felesége, akkor minden bizonnyal férjével együtt harcol az életért. De itt New Yorkban nem kellett már semmiért sem harcolni. Olyasmikért, mint például az eljövendő nagy béke és virágos jólét – ebből is, abból is nekik már több volt a kelleténél. Louella, mint sok ezer más fiatalasszony New Yorkban, csak tenni akart valamit. Ha egy kicsit jobban szereti a pénzt, mint a férjét, és több is van belőle, akkor talán azzal szórakozik, hogy lóversenyekre jár, és szerelmi kalandokba bocsátkozik. Ha pedig nem lett volna annyi, mint amennyije volt, akkor fölös energiáját a reménykedésre, sőt talán a munkára fordítja. De Hemple–ék épp e két kategória között voltak. Ahhoz a hatalmas amerikai társadalmi osztályhoz tartoztak, melynek tagjai minden nyáron bebarangolják Európát, és sóváran, de ugyanakkor lenézően szemlélik más országok szokásait és hagyományait és időtöltéseit, mert nekik nincsenek saját szokásaik, hagyományaik és időtöltéseik. Ez az osztály csak egészen a közelmúltban jött létre, és olyan apáktól és anyáktól származott, akik akár kétszáz évvel ezelőtt is élhettek volna.

A teadélutánból hirtelen vacsora előtti este lett. A legtöbb asztal felszabadult, és az általános zsongást a teremben csak a még itt maradt vendégek halk beszélgetése és nevetgélése váltotta fel. Az egyik sarokban pedig már vacsorához kezdtek teríteni a pincérek.

– Charles és én egymás idegeire megyünk. – A váratlanul beálló csendben Louella hangja meglepően tisztán csengett, és ezért halkabban kezdett beszélni. – Mondok egy apróságot. Állandóan az arcát és az állát simogatja, az asztalnál, a színházban – sőt még az ágyban is. Beleőrülök. És ha ilyesmi idegesíteni kezdi az embert, akkor ez azt jelenti, hogy közel a vég. – Elhallgatott, és a székén hátradőlve nyakába kanyarította világos szőrmegallérját. – Remélem, nem untattalak halálra, Ede.  Most csak erről tudok beszélni. De ma este minden eldől. Meghívtak vacsorára a színházi előadás után; egy nagyon érdekes társaság hívott meg. Lesz köztük néhány orosz, táncos vagy énekes, mit tudom én, és Charles azt mondta, nem jön velem. Ha megteszi, egyedül megyek. És akkor mindennek vége!

Hirtelen felkönyökölt az asztalra, sima kesztyűs kezébe temette arcát, és sírni kezdett, makacsul, szégyentelenül. Senki sem volt a közelben, aki láthatta, de Ede Karr azt gondolta, hogy jó lett volna, ha legalább a kesztyűjét leveszi ez a nő. Akkor vigasztalóan kinyújthatta volna a kezét, és megérinthette volna csupasz csuklóját. De a kesztyű a szimbóluma volt annak, hogy lám, milyen nehéz együtt érezni egy olyan nővel, akinek annyi sok minden megadatott. Ede azt akarta mondani, hogy „ugyan már, majd minden rendbe jön, vagy, hogy „semmiség, csak képzelődsz, de aztán mégsem mondott semmit. Csak rátört valami dühös türelmetlenség.

Egy pincér lépett az asztalhoz, és eléjük tette az összehajtogatott számlát. Mrs. Karr érte nyúlt.

– Hagyd csak – mondta Louella szipogva. – Én hívtalak!

II.

Hemple–ék saját tulajdonú lakása azoknak a személytelen fehér palotáknak egyikében volt található, melyeket nem a nevük, hanem a számuk alapján ismernek New Yorkban. A lakást a mézes hetek alatt rendezték be, amikor is a nagyobb bútordarabokat Angliából, a különböző haszontalan csecsebecséket Firenzéből, a könnyű habselyem– és áttetsző vászonfüggönyöket, valamint az asztalokra helyezendő különböző színű vendégváró üvegedényeket meg egyenesen Velencéből hozatták. Luellának külön örömet okozott, hogy a lakás berendezését mézes hetei alatt intézhette. Ezzel utazásuknak célja is lett, és nem vált az amerikaiak által Európában eltöltött összes mézes hetek jellemző hibájává: az egyik szállóból a másikba való unalmas bolyongássá, melyet csak a soron levő ókori és ősi romok kötelező megtekintése szakított volna meg.

Miután hazatértek, kezdődhetett a nagybetűs Élet. Méghozzá nem akárhogy. Louella hamarosan rájött, hogy van mit a tejbe aprítania. Néha maga is meglepődött azon, hogy ez a saját ízlése szerint berendezett szép lakás, valamint az ő saját megrendelésére készült limuzin az övé, oly vitathatatlanul az övé, akárcsak az a jelzálog nélküli külvárosi víkendház a legújabb autócsodával együtt, amely egyenesen Az Igazi Hölgyek Otthona című folyóiratból lépett elő. Szinte hinni sem akarta, hogy a sors mindezzel megajándékozta. De aztán még inkább meglepődött azon, hogy unja. Semmi sem tudja boldoggá tenni…

Este hét óra volt, amikor az áprilisi esti homályban feltűnt házának küszöbén, és a hallba érve meglátta férjét. A kandalló előtt ült a nappaliban. Louella szótlanul belépett, csendesen becsukta az ajtót maga mögött, megállt, és a férjére nézett a nappali előtt levő kis szalon nyitott ajtaján keresztül, mely az egész lakásra szép rálátást biztosított. Charles Hemple harmincas éveinek a közepén járt, fiatalos komoly arckifejezése és sűrű szőke haja volt, mely úgy tíz év múlva már biztosan őszbe vegyül. Ez és mélyen ülő sötétszürke szeme volt külsejének legtipikusabb vonása – a nők mindig nagyon romantikusnak tartották a frizuráját. Tulajdonképpen Louella is.

De most úgy találta, hogy gyűlöli kissé, mert férje a szeme láttára emelte arcához az egyik kezét, és idegesen többször is végigsimított az állán és az arcán. Ilyenkor teljesen idegennek tűnt számára ez a férfi, és ráadásul még a szavát sem mindig értette ilyenkor, ezért sokszor rákérdezett: „mi? Ezt a rossz szokását már többször is említette, és ilyenkor a férje meglepetten mentegetőzött. Ám nyilván nem figyelt arra, hogy ez másoknak mennyire bosszantó, mert nem szokott le róla. De a helyzet mostanra annyira elmérgesedett, hogy Louella nem merte az ilyen „apróságot szóvá tenni – elég egy óvatlanul kiejtett szó, és máris tombol a vihar.

Louella hirtelen mozdulattal az asztalra dobta a kesztyűjét és a pénztárcáját. A férje a hall felé nézett, és felemelte fejét a zajra. 

– Te vagy az, drágám?

– Igen, drágám. 

Bevonult a nappaliba, és a szokásos mozdulattal átölelte és megcsókolta.  Charles Hemple rendkívül szertartásosan reagált, s aztán lassan úgy fordította meg feleségét, hogy az egész szobát beláthassa.

– Meghívtam valakit vacsorára.

Ekkor vette észre, hogy nincsenek egyedül, s első érzése az erős megkönnyebbülésé volt; komor arckifejezése félénk, elragadóan bájos mosollyá változott, amint nyújtotta a kezét.

– Hadd mutassam be Hold doktort, kedvesem.

A férjétől valamivel idősebb, kerek, sápadt és kissé barázdált arcú férfi jött feléje, hogy üdvözölje.

– Jó estét, Mrs. Hemple – mondta. – Remélem, nem zavartam meg esti programját jelenlétemmel.

– Ó, dehogy! – kiáltott fel Louella gyorsan. – Nagyon örülök, hogy eljött. Tudja, mindig egyedül vagyunk.

Ugyanakkor a ma esti találkozójára gondolt, és az is megfordult a fejében, hogy ez a férfi itt Charles suta kísérlete arra, hogy itthon tartsa. De ha ez így van, akkor nagyon rosszul választotta meg a csalit. Ebből a férfiból csak úgy áradt a megfáradt nyugalom, az arca, komoly, lassú beszéde, de még öltönyének három éves kopottas fénye is erről árulkodott.

Mindazonáltal kimentette magát, és a konyhába ment, hogy megtudja, mi lesz a vacsora. Szokásukhoz híven új személyzettel próbálkoztak, és ha valamit elrontanak, az ételt, a szervírozást, akkor másnap már elküldi őket. Remélte, Charles majd beszél velük; ő személyesen nem szerette elküldeni az embereket. Néha sírtak, néha meg szemtelenkedtek, de Charles tudta, hogyan kell elintézni az ilyesmit. Meg aztán egy férfi az férfi, attól jobban félnek.

Ám az illat, ami a tűzhelyen álló fazekakból áradt, megnyugtatta. Louella elmondta, mit milyen porcelánban kell az asztalra tenni. A bárszekrényből kivett egy drága üveg chiantit és megbontotta. Aztán felment a hálóba, hogy adjon egy esti puszit a kis Chucknak. 

– Jó gyerek voltál? – kérdezte, amint a gyerek lelkesen az ölébe bújt.

– Nagyon jó – mondta a nevelőnő. – Tettünk egy nagy sétát a Central Parkban.

– Ó, micsoda okos nagyfiú az én fiam! – mondta, amint megölelte és megcsókolta.

– Csak aztán beledugta a lábacskáját a szökőkút vizébe, így azonnal taxiba kellett ülnünk, hogy itthon lecseréljük a vizes cipőcskét és harisnyát.

– Helyes. Várj egy kicsit, édesem! – Louella lekapcsolta nyakáról nagy sárga gyöngyeit és a fiának adta. – Vigyázz, össze ne törd. – Majd a nevelőnőhöz fordult. – Ha elaludt, tegye az éjjeli szekrényemre, jó?

Amint kilépett a gyerekszobából, szívét elfogta a szomorúság – az ő gyermekének kicsi világa is épp oly zárt, mint a többi gyereké, aki egyke. A nagycsalád gyermekeinél egészen más a helyzet. De neki mégis egy kis aranyos virágszál marad a gyermeke, ha nem kell a nevelőnő helyett fáradni vele; és mennyire hasonlít rá. Az arcvonásai egészen olyanok, mint az övé. Néha még a lélegzete is elakadt, és még az életről is egészen más lett a véleménye, amikor magához szorította, és a szíve együtt dobogott a fiáéval.

De már az ő saját rózsaszínű kellemes budoárjában csak az ő saját arcvonásainak szentelte figyelmét. Megmosta, bepúderezte. Doktor Hold azonban már nem érdemelte, hogy estélyi ruhát is vegyen magára, és valahogy amúgy is furcsán fáradtnak érezte magát, pedig alig tett valamit a nap folyamán. Visszatért a nappaliba, és kérte a vacsorát.

– Nagyon szép lakásuk van – mondta doktor Hold udvariasan. – És hadd gratuláljak a fiacskájához. Aranyos gyerek. 

– Köszönöm. Egy orvostól ezt jó hallani. – Habozni látszott. – Csak nem a pediátria a szakterülete?

– Nincs szakterületem – mondta doktor Hold. – Talán az utolsó vagyok a szakmában, akinek nincs. Egyszerű háziorvos vagyok csak, med. univ.

– És talán az utolsó New Yorkban – jegyezte meg Charles. Megint idegesítően simogatni kezdte az arcát és az állát, és Louella a doktorra függesztette a szemét, hogy ne lássa. De amint Charles ismét megszólalt, csúnyán ránézett.

– Tulajdonképpen azért hívtam meg a doktort – mondta váratlanul –, hogy megkérjem, beszéljen veled egy kicsit erről–arról.

Louella alig találta a szavakat meglepetésében, és majd felrobbant mérgében.

– Beszéljen… velem? És miről?

– A doktor úr régi barátom, és azt hiszem, drágám, tudna neked mondani egy s mást, amit jó, ha tudsz.

– Ugyan! – megpróbált nevetni, de olyan mérges volt, hogy képtelen volt rá. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Semmi bajom. Még egész életemben nem éreztem magam ilyen jól, mint most.

Az orvos kérdően Charles–ra nézett, hogy engedélyt kapjon beszélni. Charles bólintott, és keze azonnal felment az állához.

– A férje sokat beszélt arról, hogy valahogy nem igazán boldog a házasságuk – mondta. – És arra lenne kíváncsi, tudnék–e segíteni, hogy a dolgok rendbe jöjjenek maguk közt.

Louella arca lángolt.

– Nem igazán hiszek a pszichoanalízisben – mondta dühösen –, mint ahogy abban sem, hogy jó alanya lennék.

– Én sem igazán hiszek benne – válaszolt az orvos, s nyílván észre sem vette a nyers rendreutasítást. – Valójában semmiben sem hiszek, csak magamban. Mint mondtam, nincs szakterületem, de azt is hozzátehetem, hogy nem foglalkozom különböző hóbortos dolgokkal sem. Ígérni sem szoktam semmit.

Egy–két pillanatig Louella azt fontolgatta, ne hagyja–e el a szobát. De a kijelentés pimaszsága kíváncsiságát is felkeltette.

– Elképzelni sem tudom, hogy mit mondott Charles magának, doktor úr – mondta, és nehezen tudta leplezni haragját. – S még kevésbé azt, hogy miért. De ki kell jelentenem, hogy az, ami köztünk van, csak ránk tartozik. És ha nincs kifogása ellene, doktor úr, akkor sokkal inkább beszélnék magával valami másról.

Az orvos megértően és udvariasan bólintott. Nem feszegette tovább a témát, és a vacsora úgy folyt le, amit többé–kevésbé vihar előtti csendnek lehet nevezni. Mert Louella úgy döntött, hogy történjen bármi, ragaszkodni fog ma esti tervének a végrehajtásához. Egy órával ezelőtt ezt függetlensége követelte meg, de most – önbecsüléséről lévén szó – a dac határozott kimutatására volt szükség. Vacsora után egy darabig itt marad a szobában; aztán, amikor jön a kávé, akkor kimenti magát, felveszi legszebb ruháját, és nekivág a nagyvárosi éjszakának. De amikor elhagyták az ebédlőt, Charles volt az, aki gyorsan, ellenvetést nem tűrően, eltűnt.

– Meg kell írnom egy levelet – mondta. – Azonnal jövök. – És még mielőtt Louella diplomatikusan kifejezhette volna rosszallását, gyorsan lement a dolgozószobájába, és hallotta, hogy magára csukja az ajtót.

Louella, mérgesen és zavartan, öntött a kávéból, leült a rekamié szélére, és mereven bámult a kandalló tűzébe.

– Ne féljen tőlem, Mrs. Hemple – szólalt meg doktor Hold váratlanul. – Ezt a dolgot rám kényszerítették. Nem önszántamból teszem azt, amit…

– Én nem félek magától – szakította félbe az orvost Louella, bár tudta, hogy nem mond igazat. Igen is félt tőle egy kicsit, már csak azért is, mert annyira tompán közömbös volt az iránt, amit ő utált.

– Mondja el, mi bántja – mondta egészen természetes hangon, mintha csak az asszony se önszántából tenné azt, amit tesz. Még csak rá se emelte a tekintetét. Ketten voltak ugyan egy szobában, de mégis úgy tűnt, mintha valaki máshoz intézné szavait.

A válasz, mely már készen állt Louella fejében, és már–már elhagyta a száját, az volt, hogy „eszem ágában sincs erről beszélni."  De az, amit mondott, őt magát is egészen elképesztette. Egyszerűen kirobbantak belőle a szavak a nélkül, hogy akarta volna.

– Nem látta, hogy egész idő alatt az állát simogatta az asztalnál? – kérdezte keserűen. – Nincs szeme? Ez annyira idegesít, hogy beleőrülök. 

– Értem – bólintott doktor Hold kerek fejével.

– Nem veszi észre, hogy már elegem van ebből a lakásból, abból, hogy állandóan itthon kell ülnöm? – Keble úgy hullámzott a ruha alatt, mintha fulladozna. – Nem veszi észre, hogy halálosan untat a háztartás, a gyereknevelés… és hogy nekem úgy tűnik, ez így lesz mindörökre? Izgalomra van szükségem; és nem érdekel, milyen formában, vagy mit kell fizetnem érte, ha egyszer élvezem.

– Értem.

Louellát feldühítette, hogy az orvos azt állítja, hogy érti. A belső dac benne már olyan méreteket öltött, hogy azt kívánta, ne értsen senki semmit. Azt akarta, hogy vágyainak szenvedélyes őszintesége alapján mondjanak ítéletet felette.

– Megpróbáltam jó kislány lenni, de többé nem akarok ezzel próbálkozni. Ha egyike vagyok azoknak az asszonyoknak, akik semmiért teszik tönkre az életüket, legyen, megteszem. Méghozzá most. Nevezhet önzőnek, ostobának, és igaza lesz; de öt percen belül elhagyom ezt a lakást. Elmegyek és elkezdek élni.

Az orvos erre semmit sem felelt, de felemelte a fejét, és úgy tűnt, valami olyasmit próbál meghallani, ami valahol a közelben történik.

– Nem megy sehová – mondta egy kis