Enjoy millions of ebooks, audiobooks, magazines, and more

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

A holdsarló fénye: A teljes történet

A holdsarló fénye: A teljes történet

Read preview

A holdsarló fénye: A teljes történet

ratings:
5/5 (1 rating)
Length:
2,499 pages
21 hours
Released:
Jul 25, 2018
ISBN:
9786150026053
Format:
Book

Description


Az Uralom Koronája egy ősi, egyedülálló varázserővel rendelkező elveszett ereklye. A civilizációtól távol, az elhagyatott Felejtés-sivataggal körülvett, misztikus Piramisföldön nyugszik titkos rejtekhelyén. A legendák szerint megszerzője Erabon világának urává válhat.


A tolvajfiú Antor, tanítványa Morghan, a varázslónő Kyranda, a szerencsevadász Monteris és az íjásznő Elvana kapják azt az életveszélyes kényszerfeladatot, hogy megszerezzék ezt a fenséges varázstárgyat a rettegett Birodalom császárának. A közös cél a viszontagságokkal teli utazás során elszánt és lelkes csapattá kovácsolja őket össze. Egy ármányos és velejéig romlott rosszakaró, valamint a fondorlatos alvilág jelenléte miatt azonban a folytonos kihívások mellett ellenségekből sincs hiány.


A konfliktusok során szerepet kap a hagyományos küzdelem, a különféle harcművészetek, a mágia szinte minden iskolája és formája, továbbá a pusztán beavatottak által használt titokzatos kozmikus erő. A megpróbáltatások folyamán előtérbe kerülnek birodalmak, népek, kultúrák, vallások, világi és titkos rendek, szokások és kivételes világcsodák; mindeközben változatos helyszíneken igaz barátságok és szenvedélyes szerelmek születnek. Az igazi meglepetéseket mégis az ismert világ peremvidékén túli, lakatlannak vélt vidék tartogatja. Vajon képes lesz-e a csapat megküzdeni minden nehézséggel?


A könyvben ötvöződik a páratlan részletességgel kidolgozott háttérvilág a rendkívül precíz összefonódású, egymásra utaló eseményekkel, és mindezt élethűen színes leírások, filmszerű jelenetek, valamint hangulatos párbeszédek tarkítják. Nem mindennapi terjedelmét, színvonalas tartalmát és kimagasló mélységét tekintve e mű egyike a valaha megírt legnagyobb eredeti alkotásoknak.


www.aholdsarlofenye.hu


Released:
Jul 25, 2018
ISBN:
9786150026053
Format:
Book

About the author


Book Preview

A holdsarló fénye - Robert Locksmith

Robert Locksmith

A holdsarló fénye

A teljes történet

Átdolgozott, bővített kiadás (2018)

[ → ] Tartalomjegyzék

Írta és átdolgozta: Robert Locksmith

Szerkesztés és szöveggondozás: Nagy Eszter és Robert Locksmith

Műszaki szerkesztés: Robert Locksmith

Térképek: Robert Locksmith

A Függelék grafikai illusztrációi: Nagy Eszter

Borító: Robert Locksmith

ISBN: 978-615-00-2605-3

www.aholdsarlofenye.hu

Copyright © 2018 Robert Locksmith

Minden jog fenntartva.

Mária, legcsodálatosabb édesanyám emlékének ajánlva…"

„Valahol messze, egy távoli világban,

ahol a beavatottak tudják,

hogy a gondolataink valóságot teremtenek…"

Prológus

Amikor a szemlélő a tiszta, éjszakai eget kémleli, a végtelen kozmosz hunyorgó pontszikráin végigtekintve számtalan naprendszer közül választhat. A világegyetem hatalmassága sajátságos módon gondoskodott az élet jelenlétéről mindenhol, mindenféle körülmények között. Az élettelennek tűnő helyek gyakran rejtve hordozzák magukban a végtelen körforgás üzenetét.

Egy galaxis peremén, a Khatár-csillagrendszerben, az aranysárga ragyogású nap körül keringő Erabon nevű bolygón a feltételek lehetővé tették a tevékeny élet megjelenését. A kis planéta szárazföldjeinek sorait már taposta emberi láb, de más hasonló értelmes lények is hagytak nyomokat maguk után. Az egyik kontinens lakóinak fejlettségi szintje meghaladta a többiekét, bár világuk egésze még számukra is ismeretlen volt. Dualista módon értelmezték a fejlődést, az előrehaladást, és emiatt a fizikai megtapasztalásokból adódó ésszerű következtetéseken kívül misztikus távlatok után is kutatva jutottak el jelenkorukba. Folytonosan gyarapodó tudásuk kifinomult rendszerré alakult, ahol az acél is, és a mágia is kellő szerepet kapott. Harcosok, kalandorok, lovagok és varázslók barangoltak ismert és ismeretlen tájakon, mindannyian valamilyen céllal: keresték a számukra helyes, megfelelő utat, a pontos helyüket a világban. Legtöbbjük számára már nem voltak teljességgel idegenek a megtapinthatatlan szférák és a természetfeletti erők jelenlétének az elvei, melyeknek korábbi tanulmányozásával a sámánok, a druidák és a papok megalapozták a hit valamennyi változatos ösvényét, végül pedig szervezett vallásokat hoztak létre, megmagyarázva és a társadalomra vetítve interpretációjuk, azaz sajátos felfogásuk lényegét.

A Megreformált Időszámítás¹ tizedik századának harmadik évtizedében hét különálló politikai hatalom osztozott az északi Fagyföld magaslatai, valamint tundrái és a déli trópusok átjárhatatlan Nagy-dzsungele között elterülő Óvilág kontinensén. Mindegyikük egységes, nagy kiterjedésű országot képezett, jellegzetes hagyományokkal, törvényekkel. Közöttük nem mindig volt összhang, és megkülönböztethető jellemvonásokkal rendelkeztek.

Az Amurai Királyság a kardforgató harcosok, a kovácsmesterek és a szenvedély földje, és egyidejűleg az egykori terjedelmes Amurai Birodalom royalista maradványa a régió délnyugati, javarészt szubtrópusi zónájában terült el.

A Birodalom az impozáns Nagy Fallal körülzárt központi területekből tevődött össze, és egy másik kontinensről érkezett, eleinte elszigetelt, önmagát felsőbbrendűnek tituláló idegen nép világhegemóniájaként emelkedett ki vetélytársai közül.

A Botari Fejedelemség az egykori Amurai Birodalom keleti szárnyából létrejött, természeti kincsekben bővelkedő, ám idővel gazdaságilag elsivárosodott vidéke a kontinens déli részén húzódó katonai diktatúraként vált nevezetessé. Botari Birodalomnak is hívják.

Az Ernelaki Monarchiaként ismert délkeleti gyöngyszem feltűnően vegyes éghajlattal, etnikai népességgel és kultúrával, sajátosan szabad életvitelű lakosaival és tisztességes jogrendszerrel rendelkező államként virágzott.

A keleten elhelyezkedő Orumai Köztársaságot a mágia őshazájaként tartották számon. Az ezoterikusnak, különcnek mondható, olykor stagnáló, de tanult mestervarázslói által folytonosan tudást kereső országnak állandóan tekintélyes szerep jutott a földrészen.

Az északi hűvös, illetve mérsékelt égövben a Tandesi Királyság tradíciókban, lovagi kultuszban és vallási rendekben gazdag, életet tisztelő, igazságot becsülő, olykor elzárkózott némaságba burkolódzó egységként tevékenykedett.

Északnyugaton a Zorniaki Királyság a Done-tenger északi részét uraló, tengerjáró, magas fehér népcsoport hazájaként foglalta el helyét.

Tömbjeik között állandóan érdekharcok folytak a hatalomért, a domináns pozícióért a politika, a diplomácia terén ugyanúgy, mint a tudományban, a gazdaságban és a kereskedelemben. Bár általában a régióban béke uralkodott, az összecsapások vihara olykor végigvonult a térségen. A hétköznapi egyének élete és érdekei legtöbbször jelentéktelenek maradtak, csak a közeli hozzátartozóik számára voltak felbecsülhetetlenek. Háttérbe szorultak a hatalmasok érdekeivel szemben, mert a nagy többség még mindig ugyanabban az álomban szendergett: azt hitték, szinte semmin sem változtathatnak. De minden érának megvannak a maga hősei. Az egyedek, akik szemléletük miatt kiemelkednek az átlagból, s amennyiben megvívják magukban a harcot, megvilágosodottá, kiválasztottá válnak. A háború szele pedig ismét megélénkülni látszott. A korszak² nélkülözte a változást.

Első könyv

A Birodalom előárnyékában

Töprengő idő

Nehezen érkezett el az ősz az Amurai Királyságban a 922. évben. A nyár alaposan kitett magáért. A sárguló levelek léhán, szótlanul csimpaszkodtak az út menti molyhos tölgyek és mannakőrisfák ágain, azon merengvén, vajon mikor jő el értük Morzikhar, a megnyugvás ősi atyja, hogy pihenésre térítse őket, avégett, hogy tavasszal Ashyra, a megújulás asszonya új nemzedéket neveljen fel. A sors végtelen kereke pedig nem válogatja meg szerény, szegény, apró áldozatait: sor kerül lassan mindenre, s a körforgás sohasem áll le – élet életet követ, évszak évszakot.

Miután a forró idény rendesen megtette a magáét, fildam havában, azaz az év tizenkettedik hónapjában még mindig nyári meleget bocsátott ki a nap. Ez Amurában nem is volt olyan feltűnő, mint az északabbi vidékeken, ahol ilyenkor néha már zúzmara borította be a tájat, az apró aljnövényzet levelei pedig hervadtan gunnyasztottak az avar alatt, ha elfelejtettek időben leválni rügyfakasztó, teremtő ős-szülőjükről.

Feloma városának kikötőjét teljesen beragyogták a délutáni napsugarak. Bár a tüzes gömb erőlködése már nyilvánvaló volt; tisztán érződött, hogy lassan bágyadttá válik, elgyengül akár egy beteg, majd beköszöntenek a hűvös hónapok. Várhatóan hirtelen törnek a vidékre, mint egy fejvadász, aki lassan becserkészi áldozatát, majd váratlanul csap le reá.

A kikötőben kevés hajó imbolygott: halászok sajkái, bárkái s néhány kereskedelmi kogge. A galeasszok és a gályák a szokásos parti védelmet biztosították, míg a Királyi Armada galeonjai és hadi galeonjai a nyílt vizeken cirkáltak. Az utóbbi időben jelentősen elszaporodtak a kalózok a Done-tengeren, különösen annak déli részén, ahová a Birodalmi Haditengerészet rendfenntartó flottája nem ért el, és nem is szándékozott elérni.

A mólók mellett halászok tucatjai rakodták ki szegényes zsákmányukat, s dologtalan matrózok töltötték el üres fecsegéssel az időt. Tengerillat árasztotta el a levegőt, s lágy szellő lengette az állomásozó vitorlások zászlajait. A parton három kocsma is állt, melyek közül talán a legkedveltebb a Tajtékzó Szirén volt, ahol késő délután, valamint esténként vendégek morajlása és tányérok csörgése nyomta el a tenger hullámainak halk, ritmusos suttogását.

Felomát nem igazán a kocsmáiról ismerték. Amellett, hogy a Királyság második legnagyobb kikötőjének és az Abanassariaként ismert vidék székhelyének számított, történelmi jelentőséggel is bírt: itt helyezkedett el az ideiglenes amurai főváros a rablóhadjáratok idején, közvetlenül a kilencedik század első felében lezajlott polgárháború után. Azóta a település jelentősége csökkent, de korántsem nagysága és szépsége. Építészete szinte egyedülállónak számított, már ha annak sokrétűségét vesszük figyelembe. A helységet széles, kövezett utcák, tágas belvárosi terek jellemezték, amelyeken szökőkutak, márvány- vagy bronzszobrok szolgáltak ékességül. Öblös piacterek, kiterjedt parkok, csodálatos nyitott, teraszos és kertes vendéglők, óriási paloták álltak szerteszét, s mindezt a látványt az Orama-folyó torkolatának csillogó vize tette még fenségesebbé. A város főterén, a Felgradaként ismert belső várerőd szomszédságában, a kormányzói palota állt. Fényessége és hatalmassága az elmúlt idők és azok uralkodóinak dicsőségéről regélt. Az elmúlt időkéről. Amikor még nem tört ki a polgárháborúba torkolló forradalom. Amikor még nem vált ki Botar. S mikor még nem létezett a Birodalom sem. Amura akkoriban hatalmas és erőteljes volt, és birodalomnak nevezték. Ekkorra azonban már régi méretének kevesebb, mint felére csökkent. Kétségkívül a legjobb fegyverszakértők mégis e földről származtak, s a legjobb harcosok ereiben is amurai vér csörgedezett. Mio mara – tiszteld a rendet, illetve ápold a hagyományt –, tartotta a mondás, s e vidéken sokaknál ennek követésében nem volt hiány.

Acél és fegyver – csak ezek számítottak a szemükben, s minden más elv ezek után következett. Rendíthetetlen vasakarat vezetett a kitűzött célokhoz.

A törvény meg volt írva, a polgár pedig igencsak betartotta az írott szót. Ha mégsem tette, halál járt érte; jobb esetben börtönbüntetés. A néhai Ankhulphus király – bár rövid ideig viselte a koronát, ráadásul nem is a Gornachwerb uralkodói dinasztia tagja volt – megszilárdította a belső nyugalmat az országban, leszámolva a nemesek közötti feszültséggel és a legnagyobb alvilági klánokkal. Sokak szerint nem természetes halállal halt meg, hanem gyilkos méreg végzett vele. Az istenek tervei aligha beláthatóak, legalábbis halandók számára… Pillanatnyilag a Gornachwerb uralkodói ház sarja, I. Oreon király regnált a trónon, aki nemrég került hatalomra. Bizonyos szempontból jó királynak tartották, más szemszögből gyengének. Sőt egyes körökben azt rebesgették, hogy az oroszlánnak új feje születik…

A belvárosi kávéházak teraszain üldögélő vendégek nyugodtan töltötték kora délutáni sziesztájukat. A kávézgatók békéjét csak a kisdobos rekedtes hangja zavarta meg. Tizenhárom-tizennégy éves fiúcska volt, szinte még gyerek. Nyakába akasztva dobot cipelt, kezében kormányzói pecséttel ellátott körlevelet tartogatott. Kávébarna hajjal, fekete egérszemekkel, pufók, vöröses, szeplős arccal, pipaszár lábakkal vonult fel a téren. Rövid térdnadrágot, aranyszínű gombokkal díszített, piros, hivatali zakót viselt. Fején kócsagtollas kalap, s az oldalán fegyver pihent. Talán tudta forgatni, talán nem. Bár ezen a tájon egyesek már kiskorukban gyerekjátékokban való elmerülés helyett céltudatosan bōjutsut, avagy botvívást tanultak. Netán más harcművészetet. Vagy sakrem³ harcosnak adták őket gondviselőik. Persze a Sakrem Rendbe csak szigorú kiválogatódás útján lehetett bejutni, és nem is juthatott be akárki…

Kasuma hivary! – ordított a fiúcska a tér kellős közepén. „Közhírré tétetik!" Amura politizált. Aktivitás nélkül már halott állam lett volna. De lélegzett, tevékenykedett, mint mindenki más, aki élni akart.

Apró-cseprő ügyek hallatszottak a kisdobos szájából, a nagyokat máshol tartogatták. Lakat alatt. Csak megfelelő személyeknek, csak megfelelő körülmények között… Egyebek mellett munkalehetőségek, felhívások vagy egyszerűen csak általános hírek hangzottak el, tudatva a városi polgárságot az időszerű helyzet állásáról.

A fiú ezután továbbment egy újabb térre, ahol ismét ordított; hisz azoknak is, akik ott tartózkodtak, hallaniuk kellett közleményét. S a tényt, hogy igyekezetében rekedtre kiabálta magát, talán kárpótolta az a pár réz quiro, melyet minden második héten fizetségül kapott. Több mint semmi. Egy üveggolyónyi és néhány cukorkányi összeg volt a kétheti keresete.

A sakremok rendháza igen jelentős objektumát képezte a városnak. Ha nem is a főtéren, de az egy mellékutcával arrább fekvő belvárosi Sziklaszirtek terén emelkedett. A létesítmény kiképzőként, szálláshelyül, de egyben erődítmény gyanánt is szolgált. A bejárat két kőoszlopa között éjjel-nappal szúrós szemű, veterán sakrem gigászpáros állt, ellenőrizve a kapun ki- és belépőket.

Sai thi Mifues" – hangzott a belépő ősamuraiul. Most már ezt a nyelvet talán csak ők, a sakremok beszélték. A nép a korabeli amurai nyelven szólalt meg, vagy ekoirul, azaz a kontinensszerte ismert közös nyelven. A közös nyelven szinte mindenütt elboldogult az ember, csak a Nagy Birodalomban nem, ahol nem terjedt el széles körben, ugyanis a birodalmiak alig két évszázaddal korábban, a nyolcadik században érkeztek, s alapították államukat. A Nagy Fal megépülése bevehetetlenné, de elszigeteltté is tette őket. Csaknem az egész országuk területét körülölelte, s talán még fél évszázadig sem építették. A császár – avagy az imperator – elszánt katinu⁴ harcosaival az erő szimbólumává vált az idők folyamán. Többen is azt rebesgették, hogy egy katinu felér egy sakremmal. Könnyen elképzelhető… Nézeteltérés bőven akadt Amura és a Birodalom között, háború azonban még nem tört ki. Legalábbis nem nyíltan, hivatalosan. Csak szervezett rablóhordák, bűnszövetkezetek, kalózok támadásainak formájában folyt a harc a dominanciáért. Mondvacsinált indokokkal gyengítették a másikat vagy szaglásztak egymás zónájában; így időnként állítólagos kyrianok tűntek fel a Királyság területén, szent tárgyak, ereklyék után kutatva, máskor birodalmi-kétszablyások jöttek elkóborolt tagjaikat megkeresni, s itt-ott rendet teremteni. A másik oldalról ugyanígy: Amura lovagjai mentek lovagi tornára a Birodalom Falán belülre, illetve sakrem harcművészek tettek látogatást, diplomáciai kapcsolatokat javítani. Minden egyértelmű és kézenfekvő: túl kicsi volt a hely kettőjük számára, sőt a Birodalom jelenléte óta szomszédainak többsége fojtogatónak érezte önnön környezetét, mintha saját ürülékében poshadna. De mindenki hallgatott. A földek urai ugyanúgy, mint az egek urai.

A kisdobos a Rendház közelében kezdte el fújni a nótáját. Az egyik sakrem őr ránézett, majd mérgesen félreköpött. Valószínűleg unta már a szöveget. A gyerek hangja ijedtében elcsuklott, elhalványodott, arca elsápadt, majd darálva folytatódott a közlemény:

– A monarchia udvari hírszerzése sikerrel járt egy, a Korona ellen szőtt összeesküvés feltárásában. A törvény a konspiráció minden tagját megbünteti bűnösségéért, példát statuálva a Királyság árulói és ellenségei előtt. Holnap a Gassin téren a bűnözők egyikén, név szerint Morghan Toroson, végrehajtatik az akasztás általi halálos ítélet, őfelsége, I. Oreon király jóváhagyásával. Az istenek óvják a királyt!

A kislegény ezzel befejezte a mondandóját, gyorsan összecsavarta a papírtekercset, lopva a Rendház őrei felé pillantott, aztán tovasietett. Nem nézett hátra. Azt nem vette észre, hogy volt valaki, aki sokkal jobban figyelte, mint a mogorva sakrem ajtónálló, akinek a tekintetétől még mindig borsózott a háta.

Az épülettel szemközti Kékvérű Must nevű borpince földszinti, elkülönített teraszrészéből egy éjfekete szempár követte minden mozdulatát. Antor Misoth, egy pelyhes szakállú, hegyes orrú, vékony ujjú fiatalember szempárja. A bőrvértjén vékony bőrkabátot viselő, rövidkardos ifjú valójában nem a hírközlő kamasz rémületére, inkább a bejelentésére volt kíváncsi. Az elhangzottakból rögvest megértette, hogy másnap felakasztják gyerekkori pajtását, valamiféle összeesküvés okán. „Pedig csak egy tőrt lopott el! És azt is az én személyes ösztökélésemre tette. S még hogy azt állítják, hogy a király jóváhagyásával ítélkeztek felette! Hiszen még csak tárgyalás sem volt… S Morghan még gyerek!"

Legszívesebben köpött volna egyet, de azért is büntetés járt. Mindenért büntetés járt. Meg aztán, mégsem illett ilyet cselekedni. Mégis érzett valamilyen belső kényszert, hogy megtegye. „Áh, nem. Most nem hívhatom fel magamra a figyelmet."

Ki tudja, töprengett, mit szedtek ki a barátjából azok a vadállatok? Mert ha nem is vétkes, az ember végül azt vallja be, amire kényszerítik. Csak a sakremokra nem vonatkozik a törvény. Ők mindentől mentesek… Egy pillanatra gyűlöletet érzett irántuk. „Ne ragadjanak el az indulataid…" – visszhangzottak a fejében mestere szavai. Majd még egyszer hallani vélte a koponyáján belül szinte már lüktető hangot. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

„Kiszabadítom – határozta el. – Még az éjjel."

Hirtelen fölkelt. Egy quinart, a birodalmiak által csak quinariusként emlegetett amurai ezüstpénzt hagyott az asztalon. Sokkal többet ért, mint a bíborkadarka, amelyet elfogyasztott, de pillanatnyilag ez egyáltalán nem érdekelte. Botorkálva indult el a téren, a mentés tervén tépelődve.

„Pusztán egy tőr miatt…" – ismétlődött meg benne a gondolat.

Majdnem nekiment valakinek, úgy elmerengett. A borotvált fejű ember jó fél arasszal alacsonyabb volt nála, de rendkívül erősnek látszott.

„Nem merészel kötekedni – gondolta a fiú. – A helyőrségiek rögtön lecsuknának mindkettőnket. Különben meg miért is tenné?"

Elhessegette elképzelését, és szándékosan félrenézett. Bár megszokta a mindennapos kocsmai verekedéseket, ő inkább szeretett az összetűzésekből kimaradni. Az értelmetlen dulakodás nem az ő asztala volt.

A fickó a tekintetével végigmérte. Nem kötözködött vele. Mert volna, de nem akart.

Bár Antornak fogalma sem volt róla, ki lehet az idegen, mikor másodszor ránézett, nagyobbnak, tekintélyesebbnek látta. S a szemei… A szemeiben volt valami szokatlan. A harcos ereje, bátorsága és szellemének tüze, ugyanakkor egyfajta megfontoltság, kimértség, önbizalom. A pillantás mégsem volt lenéző, sőt inkább volt mondható bátorítónak. „Talán a harcművészeknek lehet ilyen tekintetük" – mérlegelt Antor. Bár életében eddig még nem ismert meg igazi harcművészt, hallani épp eleget hallott róluk. Valószínűleg látott is belőlük néhányat, csak hát ebben a társadalomban sem volt senkinek sem a kasztja a homlokára írva. Így pusztán találgathatott.

„Netán sakrem? – merengett el. – Miért is ne lehetne? Hiszen itt van a közelben a rendházuk. Sakrem harcművész?"

A gondolatmenetet folytatta magában, és e pillanatokra megfeledkezett vergődő barátjáról.

„De miért nem viseli az egyenruhát?"

Mivelhogy nem talált semmilyen konkrét bizonyítékot, sem pedig összefüggést elgondolásai között, elvetette elképzelését a jövevény hovatartozását illetően.

„Talán birodalmi kém – rukkolt elő egy merész feltételezéssel. – Kimért, higgadt. Bizonyosan jó harcos is."

Ekkor eszébe jutott egy apróság: „A kardja! Milyen kardja is volt?" Azt bizony elfelejtette megnézni, miután túlságosan is magába volt szállva. Pedig az sokat elárulhatott volna hordozójának kilétéről… Antor hátrafordult. Az ismeretlent már nem látta sehol.

„Szökevény lenne? – találgatott tovább. – Barbár rabszolga vagy gladiátor, aki a Birodalom elől itt, a Királyságban keres menedéket?"

Lehetőségek sorozata tárult fel szemei előtt.

„Mindegy. Már úgysem számít" – konstatálta végül.

Bár tisztában volt a ténnyel, hogy egyedül nem fog menni Morghan kiszabadításának a végrehajtása. Vagy nagyon nehéz lesz. Szüksége lenne egy segítőtársra. De megbízzon-e inkább egy vadidegenben, aki bármelyik pillanatban faképnél hagyhatja? Tanácstalan volt.

Órák múlhattak el. Nem tudni, mennyi idő. Legalábbis ő nem tudta.

Ilyenkor, a késő délutáni időszakban, mindig megteltek az utcák polgárokkal. Akárcsak kora reggel. Akkor a piac hívogatta látogatóit, este pedig a hosszú utcai vagy vízparti séták, a mulatók és a színielőadások vonzották a kikapcsolódni vágyókat.

Antor egyszer csak oldalra fordult. Mintha az ösztönei sugallták volna neki, hogy ezt cselekedje, s ő megtette. Nemigen fogadta el tudatosan a titokzatos megérzések meglétéről foglalt álláspontot, de időről időre el kellett jutnia azon feltételezésig, hogy talán mégis van benne valami igazság. Minden ilyen felismerés alkalmával hálát adott az összes számára ismert istennek, bár egyikben sem hitt valójában. Nem akart hinni semmiféle túlvilági hatalomban. Magát az elképzelést is babonának, tudatlanságnak tartotta.

Kellemes fekete szempár fókuszált rá a távolból, tulajdonosának körvonala lassan bontakozott ki a szétnyíló néptömeg mögül. Antor nem tudta, mennyi ideje figyelheti, de a tény örömmel töltötte el.

– Kyranda! – kiáltott fel, ráismerve gyermekkori játszótársnőjére.

Elválásuk óta évek múltak el. A leány megváltozott, arca nőiesebb lett, szebb. Előlépett a sokaság takarásából, így láthatóvá vált sudár alakja is. Hosszú, bársonyfekete ruhát viselt, a kezében botot szorongatott. A varázstudók botját.

A fiú igyekezett utat törni magának a tömegen keresztül. A lány is közeledett. Hosszú, hollófekete haja a vállára hullott, s egészen a derekát súrolta. Teljesen megbabonázta a fiatalembert, de nemcsak őt; a közeli Zöld Orchidea Teaház teraszának asszonyai is féltékenyen méregették elkalandozó tekintetű férjüket.

– Antor! – üdvözölte a leány. – Örülök, hogy találkoztunk.

A fiúnak egy pillanatra elállt a lélegzete, ahogy eszébe jutottak gyermekkori élményeik: futóversenyek, fogócskák, bújócskák, társasjátékok, olykori civódások, egymás közti csetepaték. Barátságuk összefonódásának hosszú története volt. Pörögtek az emlékképek.

Mindketten árvaházi növendékként töltötték első életéveiket. Szüleik meghaltak, a ki tudja melyik csatában – legalábbis ezt mondták nekik az intézet dolgozói. Az ilyesmi egyáltalán nem volt ritkaság egy ilyen szenvedélyes földön, ahol a vér hullott, és a bor pezsgett. Szívtelen, gonosz gondozónőjük volt, aki gyakran megverte a védtelen kölyköket. A sorozatos bántalmazások után egy napon Antor megmentette a lányt az árvaházból. Együtt szöktek meg. Vándorlások, éhezések következtek, aztán egy vándorcirkuszban kötöttek ki, majd néhány év múlva útjaik elváltak: a leányra rátalált gazdag nagybátyja, aki magához fogadta. Kyranda rövidesen Donaróba került, ahol kitanulta a mágia mesterségét. A fiúnak egyedül nem volt maradása, s nem lévén más választása, tolvajokkal társult; így a cirkuszban szerzett jártasságait új tudással gyarapította: az épületek falainak és a birtokok kerítésének igazi akrobatájává vált. Akár sakrem is lehetett volna, ha a végzet más irányba tereli – hisz megvoltak hozzá a képességei –, ám ő sohasem kívánt közéjük tartozni.

– Kyranda! – ismételte meg, bár nem olyan hévvel, mint az előbb. – Én is örülök – folytatta kisvártatva, miközben egyfolytában csak a leányt nézte. Kívülállók szemszögéből szabályos randevúnak lehetett volna nevezni az eseményt, de ebben az esetben csak két lélek találkozott, akiket hosszú időre elválasztottak egymástól. Nyolc év múlt el, mialatt a leány Donaróban tanulta a mágiát. Majdnem egy évtized. De a láthatatlan szálak mindig megmaradnak. Néha vékonyabbnak tűnnek, néha, mintha megvastagodnának. Ám nem szakadnak el soha – legalábbis az olyasféle barátságok, amelyek két együtt érző, egymásra utalt gyermeki szívben köttettek meg.

Antornak azóta több felszínes lány barátja is volt, de igazán valahogy nem ragadta meg közülük senki. Az igazi kapcsolatok talán a lélek mélyén születnek; meglehet, maguk az istenek hozzák létre őket. Amit ezúttal érzett, mintha más lett volna, mint korábban. Nem hitt a szerelemben. „Elmúlik, mint a nap – gondolta magában. – Felszáll, mint a köd; szétoszlik, mint a szivárvány; elpárolog, mint az esővíz." Így képzelte, ezeket vélte. De nem így érzett.

Észrevette, hogy a lány is egyfolytában csak őt figyeli. Talán a gyermekkorból visszamaradt apanélküliség miatti ragaszkodás vagy a viszontlátás öröme okozta ezt. Talán valami egészen más.

Nyolc év Donaróban. Hosszú időszak egy hajadonnak. Állandóan könyvek és papirusztekercsek felett görnyedni, olvasni az évszázadok rúnáit, jeleit, tanulni a szabályokat, a rendszert. A Toronyban mindig a rendszer volt a lényeg. „Olyan, mint a szorzótábla" – emlegették a katedra tanítómesterei.

Nyolc hosszú év Donaróban, a Királyság dicső és pompás fővárosában, s Kyranda mégsem látott belőle sokat. Teljesen képzetlenül ment oda, mégis időre befejezte akadémiai tanulmányait. Igaz, voltak átlagon felüli képességű hallgatók, akik négy-öt esztendő alatt átvették a nyolcéves tananyagot, de ők már kicsi gyerekkoruk óta foglalkoztak valamilyen misztikus vagy okkult tannal, netán magával a mágiával is. Nyolc év kemény munkája, sok-sok lemondás, magány és fájdalom végül meghozta az eredményét. Kyranda a Donarói Egyetem varázslómagisztere lett; oklevéllel, varázsbottal a kezében szolgálhatta országát, másokat vagy önmagát.

Nyolc év alatt nem sok barátja akadt. Társai elfoglaltak voltak, s ő sem járt el rendszeresen sehová kikapcsolódni. Időközben nagybátyja meghalt, s a vagyon más örökösökre szállt. Szerencsére a tandíj már be volt fizetve. Egyébként horribilis összeget tett ki. Főleg az utolsó évek, a mágia magasiskolája került rengetegbe, melynek rendszereit csak beavatott személyek ismerték, ám azok behatóan. A tanoncok csupán kóstolót nyertek abból a gyűjteményből, amely a könyvtárakban lapult.

Volt ideje gondolkodni, s rájött, hogy csak egy testvére van a világon. Nem vérből született, több annál. Ráébredt, sokkal tartozik neki. Antor szinte mindig kiállt mellette, ha bajban volt. Ha nem tette meg, akkor nem is volt annyira szükséges, bár ilyenkor néha még össze is vesztek. Összeszólalkozásaik afféle tizenéves gyermekcivakodások voltak csupán, nem tartottak tovább öt percnél. Kyranda abban biztos volt, hogy sohasem fogja elfeledni életüknek azt a fordulópontját, amikor Antor a nevelőnőtől megmentette. Akkor szöktek meg…

S most annyi év után újra együtt voltak. Nem sokat tudtak egymásról, mégis mindent. Mint anya és gyermeke. Vagy mint egy ikerpár. Szinte olvastak egymás gondolataiban – bár erre Kyranda képessé is vált a hosszú évek folyamán. A tudása mélyreható volt, tapasztalata azonban még mindig csekély.

Katonai őrjárat közeledett a közeli utcasarok felől.

– Ne ácsorogjanak itt az útban! – mordult Antorra és Kyrandára az osztagvezető, egy altiszt.

Antor máskor talán bosszúságának adott volna hangot, most azonban csak félreállt, s félrehúzta a lányt is. A városőrök elhaladtak mellettük.

Sötétedni kezdett. Egy hosszú, kék tunikás ember lomha kimértséggel gyújtogatta az utca lámpásait. Szép sorjában, egyesével, kandelábertől kandeláberig vándorolt. Minden alkalommal hosszú nyelű fáklyatartójával az égő fáklyát a lampionhoz⁵ tartotta, miközben csavart egyet a lámpaoszlop állványának gombján, mely a mögötte elhelyezkedő tartályban tárolt, világításhoz használt gyúlékony elegy szivárgását szabályozta. A lámpagyújtogató lassan tovahaladt, és eltűnt a fiú és a lány szeme elől.

Közben azok megtudták a lényeget egymásról.

– Szóval varázsló lettél.

Antor hangjában büszkeség érződött. Sokra vitte a lány. A varázslókat Amurában nagyon tisztelték. Kevesen voltak. Egyrészt a köznép félt a mágiától, másrészt misztikusnak, megfoghatatlannak tartotta.

– Igen – hangzott a válasz, miközben az arcocska elpirult, s a lesütött szemek szendén félrenéztek.

– Örülök. Én dolgozom – közölte Antor. Nem akart többet elárulni. „Tolvaj vagyok? Ezt mondjam? Netán bajban vagyok? Holnap miattam meghal a barátom?" Ezzel végképp nem kívánt eldicsekedni. Pedig most igazán szüksége lett volna egy társra, de tudta, hogy ez a lány soha nem mondana neki nemet. Kyranda többet jelentett a számára, semhogy bajba sodorja őt. Bárki másról lett volna szó, eljátszotta volna a segélykérő szerepét, de a lány előtt nem szándékozott hazudni, bűntársiasságra pedig főképp nem akarta buzdítani. Világos volt előtte, hogy ha a lányt elkapnák, a karrierjébe kerülne. Nyolc év hiába. Nem tehette meg vele.

Tisztában volt azzal, hogy őt magát elkaphatják. Sőt valószínűleg el is fogják kapni. De ha meg sem próbálja? Soha többé nem tud majd tükörbe nézni, s egyetlen nyugodt éjszakája sem lesz. Mert miatta valaki meghal. S az a valaki a barátja. Ezt nem tudta volna elviselni.

Meglopni bármilyen tehetős személyt meglopott. Maga a tett nem jelentett a számára semmit. De ölni? Arra nem lett volna képes. Esetleg önvédelemből. Talán harcban.

A lány nem kérdezett semmit. Hallgatott.

Elváltak az est sötétjében.

– Holnap találkozunk – reménykedett Antor, hogy túléli az éjt.

– Találkozunk – válaszolta a lány, majd sietve távozott.

Hosszú éjszaka várt a fiúra.

Éjjeli látogatás

Az éjszaka hűvösnek ígérkezett. Talán ez nyilvánvaló, hiszen fildam havában néha már egészen hidegek szoktak lenni az éjjelek. Az utcákról fokozatosan elkotródott a néptömeg, mindenki sietve tapodta útját hazafelé, hogy másnapra frissen, pihenten ébredjen. A lámpások egy-egy ablakban mintha a hold fényével próbáltak volna versenyre kelni. Olyan volt ez a kísérlet, mintha öszvérháton vennénk üldözőbe táltos paripát.

Az utcákon idegesen, váratlan rajtaütésektől tartva, lépegettek hazafelé a színielőadás utolsó vendégei, miközben járőröző katonák kirendelt egységei igyekeztek szemmel tartani őket. A felelősség ugyanis az övéké volt. Ha nappal figyelniük kellett, hát az éj beálltával még inkább. Az alvilági lények, a szenny, a söpredék éjjel tette karját a város irányításának ingatag jogarára.

A köznép eltűnésével új élet kezdődött a helység területén. Rablók, orgyilkosok, klánok, szekták magánakciói verték fel időnként az éjszaka csendjét. Ilyenkor még a jó fegyverforgatóknak sem volt tanácsos a sötét utcák sikátoraiba merészkedniük, nem pedig középszerű halandóknak. A helyőrségi városőrök sajnálatos módon még a kisebb szekták apróbb bűntényeit sem tudták kellőképpen kezelni, és épp emiatt a nagyobb klánok hálózatának ügyeibe bele se mertek nyúlni. Különben pedig kisebb dolguk is nagyobb volt annál, semhogy utcai közelharcokba keveredjenek ilyen vészterhes időkben, alacsony fizetésért; meg aztán azt sem láthatták előre, ha az összecsapások elharapództak volna, egyáltalán képes lett volna-e valaki is véget vetni nekik. A kormányzói hivatalokban ugyan léteztek efféle „alvilágellenes" küldetéslehetőségek magányos harcosok vagy csapatos kalandorok részére, akik aztán a megbízás vállalása után szép sorban, egyedül vagy csapatostul, nyomtalanul mind eltűntek. A Királyság nagyvárosai kisebb problémákkal sem birkóztak meg, nem pedig egy országos bűnszövetkezet felszámolásával…

Ankhulphus király uralkodásának idején felszámolta a két legnagyobb bandát. Legalábbis azt hitte. Mindenesetre a két csoport megszűnt létezni, s azóta sem alakultak meg újra. Tagjaik talán szétszóródtak a világban, vagy kisebb bűnszövetkezeteket alkotva folytatták tovább tevékenységüket. A király közben természetes úton meghalt. Pedig nem volt még hatvan sem, de hát – mondták –, ki tudja, mikor jön el értünk Heyna, az elmúlás arctalan követe?

Aztán ment minden a maga rendjén: tavaszt nyár követett, és őszt tél. Új uralkodó került a trónra Oreon személyében, az egykori Gornachwerb dinasztiából. Oreon nyugodt természetű volt, nem is vezetett be reformokat. Lehet, hogy megfenyegették, vagy tanult az előző király példájából. Egyedüli belpolitikai lépése – talán figyelemre sem méltó – a Sakrem Rend pártfogolása volt. Senki sem értette pontosan, mi is volt ezzel Oreon Gornachwerb király célja, de nem is tartották fontosnak. A király viszont tudta, hogy micsoda erő lappang egy sakrem harcosban. Regimentjük utoljára több mint fél évszázada dübörgött végig a Birodalom Falának déli oldala mentén, visszaszorítván az előrenyomuló botari-kétszablyásokat. Azóta meg semmi, csak legendák szóltak a Lovagok korában⁶ egy-két tébláboló hősről, akik a sakremok címerét viselték: a három görbe kardot, amelyek a kígyószerű betűt formálták meg. A Rend három és félezer éves múltjában az embléma többször is változott kisebb-nagyobb mértékben, de jelképes eszméje ugyanaz maradt: szilajság, keménység, bátorság vagy inkább rettenthetetlenség s egyben hősiesség is. A távoli régmúltban nem lehetett mindenki sakrem, csak aki kiérdemelte. Az újabb korszakok beköszöntésével azonban már szinte bárki azzá válhatott. Pénz beszél, kutya ugat. Meg kapcsolatok révén is bejuthattak egyesek a Rendbe. Persze azért nem akárki. De a lényeg egyértelmű, ha megfigyeljük a korabeli sakremok számbeli fölényét a hajdani idők rendtagjainak számával szemben. Egy akkori sakrem szinte verhetetlennek minősült, a jelenkorban talán minden huszadik volt az.

Oreon király politikai húzása arra irányult, hogy ha a sakremok több évszázadon át védték a földet külső csapások ellen, mennyire inkább megvédhetik azt belső viszályok esetén, leszámolva az összes gyilkossal, rablóval, besúgóval. Nem számolt viszont azzal, hogy a Rend erkölcsei az utóbbi harminc évben annyira lealacsonyodtak, hogy talán magán a szervezeten belül kellene kezdenie a tisztogatást. Ebben az időben a sakrem becsület és értékrend már korántsem ért annyit, mint az ezüstlovagoké vagy a Király Oroszlánjaié.

A Király Oroszlánjai az uralkodó testőri csapatát képező kéttucatnyi lovagból megalkotott gárda volt, több rend válogatott tagjaiból összekovácsolódva. Akadtak köztük fehér-keresztesek, bárdlovagok, aranykürazírek, rózsalovagok, titoktartók, kybusita bölcsesség-paplovagok, amurai királyi lovagok, ezüstlovagok és még más rendek kiemelkedő képviselői. Magányos, azaz rendi hovatartozás nélküli lovagok is viselhették az oroszlános címert, ha őfelsége méltónak ítélte meg őket e tisztségre. A csoport ugyan huszonnégy főből állt, de a király mellett állandóan legfeljebb csak a csapat fele tartózkodott békeidőben. A Király Oroszlánjai évszázadokon át óvták uruk biztonságát, több-kevesebb sikerrel. Feladatkörükből adódóan e kiváltságos alakulat tagjai igen magas társadalmi pozíciónak örvendhettek, és szinte mindenhová bejárásuk volt.

Efféle lovagok kevésszer fordultak meg ily messze a fővárostól, mint Feloma. Ezért aztán igazán feltűnést keltett, ha a Sziklaszirtek terén az egyik utcai lámpás fényében álló páncélos mellvértjén megcsillant a kék pajzson ágaskodó arany oroszlán. Igen, egy Királyi Oroszlán ácsorgott a világító lampion alatt. Méretes páncélja, hatalmas pallosa még a személyét felfedező legelvetemültebb tolvajt is több utcahossznyira távol tartotta, sőt nemigen akadt bérgyilkos sem, aki egy állig felfegyverzett „páncélszekrénnyel" szívesen kikezdett volna. Az alvilág körében félelem, a polgárok között tisztelet, a nemesek oldaláról megbecsülés övezte a címeres felszerelés eme viselőit, a leányzókat pedig rajongás töltötte el e királyi lovagok láttán. Olyasvalakiknek számítottak az amuraiak szemében, mint a birodalmiaknál a nyolc hadúr, vagy inkább az arany szalagos katinu harcosok. Bár a birodalmi hadurakat olyasféle páncél övezte, melyen fegyver nem fogott, s mágia nem hatolt át, a Király Oroszlánjai bátorságukról és akaraterejükről váltak híressé. Vértezetük ugyan nem ősi kovácsmesterek és jelmágusok műhelyeiben készült, de rettenthetetlenségük, valamint tettrekészségük amurai vérből és neveltetésükből fakadt. Eleinte sokan nem hittek a több rend tagjaiból álló testőrség összetartásában, de a közös cél páratlan odaadást és önfeláldozást eredményezett a kiválasztott lovagok között.

Három járőröző katona a fővárosi jövevény közelébe érve a lámpafényben megcsillanó oroszlánra lett figyelmes. Meg sem fordult a fejükben, mit akarhat egy Királyi Oroszlán éjszaka a városban. Nem mertek kérdezősködni, de ámulatukra a páncélos alak megszólította őket:

– Mit bámészkodtok? Vezessetek a parancsnoki főhadiszállásra! Királyi rendelet!

Ezzel egy pecséttel ellátott papírtekercset mutatott fel.

– Igenis, uram! – hebegte a nyúlánk, magas, tizedesi rendfokozatú osztagvezető.

A káplárnak sem ideje, sem bátorsága nem volt az idegen iratait követelni, hiszen ezért akár az előmenetelével is fizethetett volna. Az arany oroszlán magáért beszélt.

– Azonnal! – hangzott az ellentmondást nem tűrő, nyers felszólítás a nehézpáncélos felől.

– Kérem, kövessen, uram! – szólt leplezetlen ijedtséggel az ifjú szőke altiszt.

A lámpafényből ellépő Oroszlánlovag elmosolyodott magában. Antor Misoth volt az. Mindössze négy órával előbb még ugyanez az ifjonc osztagvezető mordult rá és Kyrandára egy utcasarkon, most meg olyan volt, mint egy kezes bárány. „Lám, mit tesz az öltözék!" – fogalmazta meg a fiú újra magában ezt a ki tudja hányadszor igaznak bizonyuló állítást.

A téren áthaladva árnyalakokat látott fel- és eltűnni, azon mellékutcák sötét sikátoraiban, ahová közkatona nem szívesen dugta be az orrát. Valamelyik ivóból tobzódás és kocsmazene szűrődött ki, másutt a bordélyok esténként újra és újra megújuló fényei várták látogatóikat. A Sakrem Rendház előtt időző ajtónállók éppen – más teendőjük nem akadván – utcalányokkal társalogtak nagyban. „Hülye csitrik – mérgelődött Antor. – Most rendet kellene teremtenem közöttük." Sejtette azonban, hogy ha odaszól a két harcosnak, hogy az őrködésre figyeljenek, akkor valószínűleg még belé is kötnek. S mi több, kardjukkal bizonyítják be a sakremok virtusát. E pillanatban gyűlölte őket. Tudta, hogy e nehéz páncélban ügyessége és gyorsasága is csődöt mondana, a pallosról pedig úgy hitte, hogy még csak rendesen megemelni sem tudná, nemhogy forgatni. Átkozta azt a momentumot, amikor amellett döntött, hogy efféle kétélű álöltözetben lépjen fel. Könnyen rájöhetnek, hogy nem Királyi Oroszlán, amennyiben fegyverhez kell nyúlnia. Ha pedig nem tenné meg olyankor, amikor elvárnák tőle, akkor meg azért válna gyanússá. Másnap a kisdobos azt ordítaná teli torokból, hogy a dicső Sakrem Rend két rettenthetetlen tagja leleplezett egy álcázott összeesküvőt… Ilyen álruháért a törvény szerint halál járt. Elképzelte nyakán a hurkot, és a tömeget, mely kárörvendve nézi kimúlását. Igazságszolgáltatás. Mint mindig.

A mellette levő kísérők egy pillanatra ránéztek, vajon tesz-e valamit.

– Mit bámultok? – mordult rájuk Antor leplezetlen indulattal, mire a katonák jobbnak látták, ha nem provokálják.

Továbbhaladtak.

„Időt kell nyernem – szövögette a tervét Antor. – Ezek ugyan bizonyára jelentést tesznek a parancsnoknál. Nekem addig kell cselekednem – folytatta gondolatmenetét."

Lassan elérték a Szabadság térként is ismert főteret. Halk zene hallatszott a helyszínt átitató nyugalomban, s a gazdag polgárság vagy nemesség néhány tagja élvezte az itt lakozó közbiztonságot. Járőrök több csoportja is ellenőrizte az éj folyamán az idevezető utcákat, így errefelé nem érződött veszély a levegőben. A kávézók teraszai a naplementét követő lehűlés ellenére még mindig telve voltak vendégekkel, bár e vendéglátóhelyek gyakori látogatását csak a tehetősebb polgárok engedhették meg maguknak.

Antor hirtelen megfordult. Úgy érezte, követik. Az utca, melyen előzőleg keresztüljöttek sötét és kihalt volt. Szorult helyzetekben a fiú valahogy mindig úgy érezte, hogy valaki a nyomában jár.

Visszafordulva a főtérre, az egyik kávézó teraszán egy fiatal kishölgy mosolygó arcocskájára lett figyelmes. Egyenesen őt szemlélte. Antor rábiccentett. A leányzó nemrégiben érhette el a felnőttkort, öltözéke nemesi származásra utalt. Az éjfekete szemek, a lelógó hajfürtök újra azt a furcsa bizsergető érzést keltették a lovagszívben, mint hasonló esetekben, korábban máskor is. Antor egy újabb fejbiccentéssel viszonozta a mosolyt, bár meg volt győződve arról, hogy az ténylegesen nem az öltözet takarásában elfedett férfinak, hanem sokkalta inkább a jelmezként viselt arany oroszlánnak szólt. A felvértezett ifjú ezután a katonák után eredt, hogy beérje őket.

A Felgrada, azaz a belvárosi vár közelébe értek, mely magasan tornyosult föléjük. Afféle kisebb erődítményként szolgált arra az esetre, ha az ellenség egy csatában a városfalakon belülre jutna. Itt képezték ki a katonákat, s ez volt egyben a helyi főparancsnokság székhelye, főhadiszállása is. Antort ezek közül egyik sem érdekelte, inkább a várbörtönre volt kíváncsi. Vagyis pontosabban egy ottani fogolyra, Morghanra, akiről a tények ismeretében feltételezte, hogy sóhajai talán e napon szállnak utoljára keserűen az égig.

Ismét hátrafordult, hogy meggyőződjön arról, nem követik-e. Néhány árnyalak sétált csak a mögöttük hagyott főtéren, de szemlátomást nem őt üldözték. Többségük feltehetőleg hazafelé tartott ez idő tájt, még mielőtt az éjközép hidege beállt volna. Ilyenkor hagyták el a teraszokat a kései vendégek, és csak néhány megrögzött törzsvendég maradt továbbra is odakinn. A többiek vagy hazamentek, vagy behúzódtak a vendéglők belhelyiségébe, ahol hatalmas kandallók árasztották magukból a meleget.

A vár kapuőrei mit sem kérdezve nyitottak kaput. A három katonát valószínűleg, ha név szerint nem is, de látásból ismerték, a fővárosból jött lovaggal pedig nem kötekedtek. Akármilyen okból Oreon király sohasem küldte el a személyes testőrségének egyik tagját, csak olyan esetben, ha valamilyen nagyon jelentős ügyről volt szó.

– Várjatok meg itt – szólt a kék, ám sötétben feketének tűnő palást oroszlánlovagja parancsolóan az őt kísérő járőrökhöz, miután mindannyian beléptek az erőd belsejébe.

– Uram, csak jelentést tennénk a parancsnok úrnak… – próbálkozott a szőke tizedes.

– Épp hozzá igyekszem – szólt vissza hűvösen és tettetett méreggel Antor. – Vagy talán te is velem jönnél a beszélgetésre? – mérte végig gúnyosan a kötelességtudó katonát.

– Nem, uram – nyelt a káplár. – Azaz igen, uram, ha ön úgy óhajtja.

– Köszönöm, hogy eddig elkísértetek. Meggondoltam magam. Ne is várjatok meg, menjetek további járőrszolgálatra azonnal. Ez parancs! – dübörgött Antor olyan erőteljes hangon, hogy maga is meglepődött.

A lábatlankodókat gyorsan lerázta. Legalábbis egy időre. Még hallotta, ahogy az elkotródó kiskatonák mögött becsukódnak a nehéz kapuszárnyak.

Ekkor nézett először komolyan körül az erődben. Tágas udvart látott, melyre körös-körül több ajtó nyílt, előttük őrök álltak.

A tisztek aludhattak már ilyenkor, vagy kártyáztak valamelyik mellékhelyiségben.

„Huhh! – kavarogtak a fiúban a gondolatok. – Most merre?"

Az ajtók száma hirtelen megsokszorozódott számára abban a percben. „Melyik vezethet a börtöncellákba?" Bár tudta, hogy a zárkák a föld alatt vannak, mégsem adódott ötlete, merre induljon el. Most szeretett volna hinni valamiben, amihez fohászkodhatna, ám egy szál magában állt az udvaron.

„El kell indulnom, nehogy feltűnő legyek – tűnődött. – Meg nincs is sok időm. Még az őrségváltás előtt meg kell tennem…"

Egyenesen a szemközti ajtó felé vette az irányt. Határozottan lépkedett végig a várudvaron, miközben sem jobbra, sem balra nem tekintett. Érezte, hogy félelem árasztja el, és szívének minden dobbanását hallotta.

„Soha többé nem lopok, ha most sikerül" – fogadta meg, mint annyiszor korábban, bár férfiasan be kellett vallania, hogy eddig még nem vágta ekkora fába a fejszéjét, ami ezúttal inkább kisbicskának tűnt a szemében.

Keresztülhaladt az udvaron, bár minden másodperc örökkévalóságnak tűnt. A bejárathoz érve odalépett az ajtónállók mellé. Azok álmosan ránéztek, majd vigyázzba álltak.

– Te velem jössz – mutatott az alacsonyabbra. „Ha úgy adódik, könnyebben elbánok vele."

– Igen, uram – lihegte az őr, örülvén, hogy megszabadul a hidegből.

Az ajtón belépve egy folyosóra értek.

– Vezess a cellákhoz! – parancsolta Antor.

– De ilyenkor, uram? – hitetlenkedett az őr.

– Királyi rendelet – mutatta fel a pecsétes okmányt neki is Antor. – Egy foglyot kell átszállítanom a fővárosba, szigorú tárgyalásra. A neve…

Lopva az iratokra nézett, mintha kis barátja nevét akarná leolvasni, majd megismételte:

–… a neve…– S hirtelen kimondta: – Morghan Toros.

Az őr szemlátomást nem tudta, kiről van szó, s valószínűleg nem is érdekelte igazán a dolog.

– Értem, uram – nyugtázta, már majdnem ásítva a benn levő fülledt levegőtől.

Antor egyáltalán nem volt álmos. Gondolatai úgy zakatoltak a fejében, mint egy birodalmi harckocsi fogaskerekei.

– Akkor mire vársz? – mordult rá a férfira.

– Uram, ott majd megkérdem, izé, hogy melyik kuckóban lakik – dadogott ostobán a katona, de Antor közbeszólt:

– Azt csak bízd rám.

Ezzel a kijelentésével egyrészt azt a benyomást akarta kelteni, hogy ő tényleg az a magabiztos lovag, akinek látszik, másrészt pedig szerette az események irányítását a saját kezében tartani.

Az őr teljes meggyőződéssel engedelmeskedett ezután, és a börtönrészleg felé vette az útját. Antor követte. Hatalmas páncéljában, hosszú, terebélyes, mélytengerkék palástjával mozgó erődként vonult végig a folyosón. A ránehezedő súlytól a ruhája belülről már csuromvizes volt, és Antor bizonyosra vette, ha ezt a kalandot élve megússza, izmai még egy hónap távlatából is emlegetni fogják a történteket. Jelenleg azonban kizárólag a testtartásával és a lépéseivel foglalkozott. Csak rájuk ügyelt, nehogy egy óvatlan pillanatban elárulják, hogy nincs a nehéz vért terheléséhez szokva. Arra nem is gondolt, hogy később a szabadtéri hideggel való ismételt érintkezés miatt olyan megfázása lehet, amelynek tünetei évek múlva is kiújulhatnak.

Szerteágazó folyosórendszeren haladtak végig, melyet Antor alaposan megfigyelt, menekülés esetére. Bár elképzelhetetlennek tartotta ebben a páncélban a szökést, de gondolta, majd valahol megszabadul tőle. Nem számolt azzal, hogy percekig tartott, amíg magára csatolta, s hogy hasonlóképp hosszú időbe telhet kibújni is belőle. Nem, most nem volt ideje ezen elmélkedni. Minden túl gyorsan jött. Tervei sem igazán voltak. Régen sem tervezett. Hányta-vetette a sors. Valamilyen titokzatos erő segítette, hogy életben maradjon. Az az erő, amelyet sokan gondviselésnek hívnak, bár az árvák esetében talán sokkal rejtélyesebb, kifinomultabb, időszerűbb lehet, mint másoknál. Mert jobban rá vannak szorulva.

Itt-ott őrök mellett vonultak el. Azok vigyázzba álltak, de Antor nem viszonozta a tisztelgést. Úgy gondolta, az ilyen magas rangú személyiségek, mint amilyent most ő képvisel, azt tesznek, ami nekik tetszik. Részint igaza volt. Csak részint.

A folyosó fáklyafényei mellett elhaladva egy széles lépcsőlejáratig jutottak. Az őr megfordult:

– Uram, önnel tartsak? – kérdezte.

– Miért? Alukálni szeretnél? – válaszolt kérdésformában pimaszul, de egyértelműen Antor.

A kísérőkatona erre lefelé indult a lépcsőn, a börtönrészleg bejáratához, ahol két őr ácsorgott, vigyázva az ajtót.

– Honvédtársak, a mögöttem lévő úr királyi küldött. Egy fogolyért jött átszállításra a fővárosba… – hadarta el nekik az alacsony katona, mielőtt még Antor megszólalhatott volna.

– Az iratokat – kérte az igazolást az egyik börtönőr.

„Tudtam, hogy elszúrja" – bosszankodott magában Antor, ugyanakkor félt is.

– Vissza az őrhelyedre, közlegény! – parancsolt rá ekkor a kiskatonára, aki haptákba vágta magát, és sietve eltávozott.

– Királyi rendelet! – fordult Antor ezt követően a két ajtónállóhoz, felmutatva nekik a pecsétes felhatalmazást, de valahogy maga sem hitt a sikerben.

Az őr az irat után nyúlt.

„Vége" – gondolta Antor. Hamis papírokkal egy erőd kellős közepén nem sok esélye volt.

A férfi átvette az iratot.

„Végem. Ebben a páncélban még elszökni sem tudok" – forogtak Antor fejében a gondolatok.

Az ajtónálló egy ideig babrált az irattal, majd mosolyogva a lovag kezébe nyomta azt.

– Jöjjön velem, vitéz uram! Mondja meg, kit kell átszállítania felséges urunk ítélőszéke elé?

Antor meglepetten, szinte kővé dermedve bámult rá.

„Ez csapda – gyanította. – Ha belépek, csak rám kell zárniuk az ajtót. Nem lehetnek ennyire dinnyék, hogy ne vegyék észre, hogy az egész papírfecni pusztán hamisítvány!"

Valóban az volt. Csak a fiú ruhája nem. Hogy hogyan jutott hozzá, azt még maga sem tudta. De alvilági körökben jó pénzért bármit be lehetett szerezni. Általánosságban azt rebesgették, ha eleget fizet a megrendelő, magát Oreon koronáját is ellopják. Vagy inkább készíttetnek róla egy másolatot, ami olcsóbb és kevesebb veszéllyel jár. Antor esetében ezúttal tényleg nem számított, hogy szerzett öltözéke valódi-e, csak az volt fontos, hogy a megtévesztésig hasonlítson egy igazi Oroszlánéra. Tökéletes hamisítású iratokat azonban csak „holnapra", azaz másnapra ígértek neki, úgyhogy be kellett érnie azzal, amit kapott. Az összes arany léon koronája elment az alvilág kasszájába, de úgy hitte, lehetséges, hogy úgysem lesz többé egy petákra sem szüksége. Mert e börtönökbe könnyű bekerülni, de nehéz belőlük kijutni…

Az őr egy nagy kulcsot vett elő, majd a kulcslyukba illesztette. Jó ideig forgatta, mire a zár engedett. „Én kulcs nélkül kinyitnám fele ennyi idő alatt!" – mosolygott magában Antor. Később meg is lepődött azon, hogy abban a helyzetben még volt kedve mosolyogni.

Az ajtó kinyílt. Sötét, nyirkos, helyiség tárult eléjük, ahol mintha évszázadok óta nem történt volna komoly takarítás. A komor erőről árulkodó ódon kőfalak mindent elnyeltek, ami közéjük került. Az őr belépett a részleg előcsarnokába, majd fáklyát gyújtott, hogy a terem teljesen belátható legyen. Kikiáltott őrtársának:

– Peon, te maradj idekint, majd én elkísérem az uraságot.

A helyben maradó ajtónálló intett Antornak, hogy kövesse eltűnt őrtársát. Antor így tett. Nem volt más választása. A fáklyahordozó fickó hátrafordult:

– Mondja, nagyuram, melyik fogolyért jött?

– Morghan Torosért – hangzott a válasz. – A felség már türelmetlenül várja.

Az őr a szemközti falhoz lépett, ahol egy kulcscsomó függött. Leakasztotta.

– Kövessen, uram! – közölte, majd belépett egy mellékajtón. Antor utána ment.

Egy hosszú folyosóra jutottak, mely végeláthatatlan messzeségbe torkollt. Fáklyák csak az első néhány méteren égtek a bal oldali falon; távolabb örök sötétség uralkodott ezen a helyen, ahová sohasem jutott be napfény. Közvetlenül a mellettük levő terem a kínzókamra volt. Rácsos ablakú ajtaja körül alvadt vérnyomok látszottak; vizelet és ürülékbűz terjengett. Antort a hányinger kerülgette. Egy pillanatra benézett a nyíláson, de megbánta. Kínpadok, kínzóeszközök sorát látta, s falhoz láncolt foglyok körvonalait, akik egy-két bent töltött nap után még nem törtek meg. Az idő mindenkit megtör. Vagy meggyógyít. Csak a helyzettől függ. S ilyen esetben inkább megtör. A fiú elfordította tekintetét a látványról.

A kamrából nyöszörgés hallatszott. Nehéz halálsóhajok. Antor még egyszer bepillantott. A félhomályban egy kínpadra feszített, fekvő embert fedezett fel, akinek szemei a távolba meredve találkoztak Antor tekintetével. Törzsén mély, még nyílt sebek tátongtak, de csupán azokon a pontokon, ahol a legfájdalmasabbak, de nem veszélyeztetik magát a túlélést. A szemek már nem az életért könyörögtek, pusztán a szabadulásért. Mennyi kín, könny, fájdalom, jajszó, gyötrelem szállt fel innét az ég felé! Antor fájdalmában ordított volna. Átkozta a zsarnoki elmét, amely efféle sanyargató eszközöket eszelt ki.

Az elöl baktató őr megállt és hátraszólt, észrevéve Antor elkalandozó figyelmét:

– Micsoda szerkezetek, ugye, uram? A minap épp egy öreglányon próbáltam ki az egyiket, aki nem vallotta be, hogy boszorka. De végül mégis bevallotta a banya!

Elégedetten fütyörészni kezdett. Antor legszívesebben belerúgott volna. Egy pillanatra olyan vad gyűlölet fogta el a férfi iránt, hogy most azonnal leteperte volna, hogy végigpróbálja rajta az összes félelmetes berendezést. Uralkodott magán, tehetetlensége egyszer tomboló dühvel, máskor mélységes fájdalommal töltötte el.

A börtönőr tovább bandukolt a folyosón, Antor a látottaktól zaklatottan követte. A sötét szakaszra értek, ahol már csak az égő fáklya világította meg az utat. Egy idő után a katona megállt, kotorászni kezdett a kulcscsomó után, majd előszedte azt, és az egyik kulcsot a mellettük levő cella ajtajának zárjába illesztette. A kulcs elfordult, és az ajtó kitárult.

– Megérkeztünk, uram! – jelentette a férfi.

– Várj meg itt – utasította Antor, majd egy lépést tett a zárka irányába.

– Uram! – szólt utána az őr. – Elnézését kérem, de szeretnék mondani valamit.

Antor hátrafordult és várt. „Vajon mi a bánatot akarhat?" – villant át az agyán, majd figyelni kezdett.

– Szóval, csak arra szeretném megkérni, hogy ha egyszer őfelségével, a királlyal beszél – fohászkodott az őr –, említse meg neki a nevem, uram.

„Keselyű!"

– Mi a neved, közlegény?

– Bhurr Mithargas, uram. Szolgálatára.

– Feltétlenül – felelte Antor, s megjegyezte magának a kis mitugrász nevét.

„Csak egyszer találkozzunk egy sötét utcában…"

– Feltétlenül meg fogom neki említeni – ismételte meg, s most már minden kétsége elszállt afelől, hogy a katonák nem jöttek rá a cselre. – Amint visszaérek.

Belépett a cellába. Iszonyatos sötét volt, állott levegő, poshadt izzadtságszag. A bent tartózkodó személy nem tudhatta, éjjel van-e vagy nappal, hisz minden külvilágra utaló jeltől elszigetelve élte életét idebent, már ha ezt életnek lehet nevezni. Antor visszalépett a folyosóra, elkérte a fáklyát az őrtől, majd eltűnt a cellában, behúzva maga mögött az ajtót.

A bebörtönzött ember padlón heverő alakjához lépdelt.

– Pssszt! Érted jöttem, hogy kiszabadítsalak – suttogta.

Amikor a fáklyát a mozdulatlan elítélt fölé tartotta, ijedtében hirtelen hátrahőkölt. Ez az egyén nem annak látszott, akit ő a barátjaként ismert, annak ellenére, hogy Morghan volt az. Az elsárgult arc, a kifordult szemek, a véraláfutásos ütésnyomok, a lankadt test és a kómás kábultság együttes megtapasztalása, akár egy váratlan lerohanás, pörölycsapásként érintette imbolygó tudatát. Kirohant volna a teremből, de most érezte meg igazán a páncél ólomsúlyát. Döbbenten figyelte jó darabig a megkínzott ifjút, és gyűlölte már az összes rendfenntartót, királyi katonát, bírót, kormányzót, hóhért, s mindenki mást, aki ilyesmi előidézésére képes. „S nem felelnek egyetlen tettükért sem. Hol az igazság? A józan ítélőképesség és a megkeseredettség határvonalán egyensúlyozott. Meg sem próbálta életre rázni a most már karjaiban nyugvó Morghan Toros törékeny testét. „Nem bírná az utat még a folyosó végéig sem, ha ugyan egyáltalán képes még járni. Megpróbálta a kijáratig vonszolni, de egyértelmű volt, hogy így nem jut ki vele. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta:

– Bhurr, kérlek! – szólt ki tettetett nyájassággal a folyosón várakozó őrhöz.

– Igen, uram? – vigyorodott el a kísérő, mint aki több egy jó katonánál.

– A fogoly nem tud járni. Hozd utánam, kérlek!

A katona eltűnt a zárkában, s kisvártatva az elítélttel a vállán jelent meg. Így indultak meg visszafelé.

„Cipeld, ha ütötted! Cipeld, ha kínoztad! Legyen akkora súlya, mint amekkora az ő fájdalma volt."

Antort némi elégtétel töltötte el. Bár egyáltalán nem volt biztos abban, hogy barátja túléli az itt töltött idő maradandó következményét. Aztán elgondolkodott. Egy tőr eltulajdonításáért senkit sem ítélnek halálra. Morghan valamit bevallott. Valamit rákényszerítettek, hogy bevalljon. Aztán még jobban helybenhagyták, nehogy visszakozhasson.

Elmélete megalapozott volt, hát megkérdezte a szokásos színlelt hangon:

– Barátom, tulajdonképpen mit is vétkezett ez a legény?

– Oh, uram, magam szedtem ki belőle a teljes igazságot. Pedig sokáig tagadott. De miután megcsiklandoztam a kedvenc kampóimmal meg ollóimmal, csak úgy dőltek belőle a szavak! És amikor a körmeihez értem… – lendült volna bele a szadista őr megszokott gondolatmenetének ecsetelésébe, ám Antor félbeszakította:

– Elég! Nem a vallatás részleteire vagyok kíváncsi. Azt kérdeztem, mi volt a bűne, tehát arra válaszolj, közlegény!

A katona megsejthette, hogy a mellette gyalogoló lovag nem afféle gondolkodású, mint ő, úgyhogy jobbnak látta, ha csak egyszerűen válaszolgat, s elhanyagolja kedvenc témakörét. Antor rövidesen megtudta, hogy pártfogoltja annyi mindenben bűnös, amennyi bűntény talán nem is volt az egész városban az elmúlt hónapban. És hány fogolynak kell örök sötétségre zárva küszködnie, vérpadon szenvednie vagy a kivégzési Gassin téren, illetve más helyszínek egyikén meghalnia efféle faragatlan barmok miatt, mint ez az őr is itt?!

A folyosó végéhez közeledtek. Antornak a kínzókamrában levő könyörületért esdeklő szempár jutott az eszébe. Megpróbálta elfeledni, de sehogyan sem tudta. Tétovázott, vajon benézzen-e a terembe. Végül nem tette meg. Elhaladt mellette, szótlanul, amikor e pillanatban a vár területén megszólaltak a riadó jelzései. Úgy látszott, felfedezték.

Titkos árny

Kyranda a sötétben ácsorgott. Teljesen egyedül maradt, ahogy Antortól elsietett, és a leszálló est szürkeségébe hatolt. Fejében a múlt emlékei és a jelen gondolatai cikáztak, szétömölve, de páratlanul tisztán.

Ismerte Antort, és szerette. Amikor a késő délutáni napsugarak fényében, hosszú évek után ismét megpillantotta a távolból, ösztönei azt sugallták neki, hogy a fiú szokatlanul nyugtalan. Találkozásuk első perceiben is azt érezte, hogy barátja rendkívül visszafogott, és valamit tudatosan és szándékosan elhallgat előle. Kyranda úgy gondolta, itt az ideje, hogy végre ő nyújtson Antornak támaszt mindazért, amit valaha tőle kapott, akár még úgy is, hogy a fiúnak ne legyen róla tudomása.

Miután az alkonyat homályba borította a várost, a lány kiegyensúlyozott elméjéből az energia ráfókuszálódott Antor zaklatott elméjére, áthatolván asztráltestének gyenge energiapajzsán, s Kyranda belelátott az ifjú szívének rejtelmeibe. Egy röpke pillanatra még mindig a naiv gyermekre bukkant rá benne, aki képtelen megkülönböztetni az igazat és a hamisat, de már képes határvonalat húzni a jó és a rossz között. Tovább fürkészett észrevétlenül barátja gondolatvilágában; varázslata mentálsugarakkal pásztázta végig annak elméjét, ellesni próbálva nyomasztó titkolnivalóját. Nem szép megoldás ugyan, de mindenképpen hasznos.

Rövidesen megtapasztalta Antor múltjának egy újabb szeletét, az elválásuktól addig lezajlott hányt-vetett életét, érzéseit, és ezekkel együtt a hibáit is. Nem tudta elmarasztalni a látottakért, sőt azok után még inkább szerette. Társalgásuk ideje alatt a varázslólány esetenként gyengülni vélte az általa megnyitott információs csatornát; ilyenkor energiával erősítette meg azt, miközben szótlanul figyelt, és hagyta a fiút beszélni.

„Az emberek nem azt mondják, amit gondolnak" – állapította meg sokadszor Kyranda is, elismert szakmabeliként, aki már hitelesen alá is tudta támasztani, amit kikövetkeztetett. Nem elég pusztán meghallgatni, meg is kell érteni, hogy ki mit mond, és hogy azt miért teszi, ahogy a lány számára ez Antor esetében is nyilvánvalóvá vált. Kyranda évekkel ezelőtt egy ilyesfajta mély rálátásra még nem volt képes, mint ahogyan sok minden másra sem. Megtette magáét az idő. Az az idő, amely hiába van szüntelenül jelen mindenütt, a tér bármely pontjától függetlenül, halandók számára mégis oly kevés adatott belőle. Múlása mindemellett részleges megoldást nyújt minden problémára, és fátylat borít a múltra. Az idő, melyet Kyranda Donaróban töltött, ténylegesen változásokat hozott, bár igencsak magány, elzárkózás és elszigeteltség jellemezte. Ám épp ezek azok a fogalmak, amelyek a lelket érzelmileg sebezhetőbbé és a környezet hatásaira fogékonyabbá teszik, ami után megtörténhet az első lépés a valóság egy mélyebb metszetének megismerésére.

Bár Kyranda senkinek sem tárta fel emocionális világát, legbelül tudta, hogy léteznek hatalmasok, akiknek úgyis tudomásuk lehet lelkének érzékenységéről, sőt minden olyan kérdéses és valós dologról, ami személyesen érinti őket. Ahogyan ő az imént mentális penetráció által végigpásztázta régi pajtását, őt ugyanígy legalább egy tucatnyi hozzáértő pásztázhatta végig. Tökéletes védelem nincs. Leginkább csak az erő, az energia mibenléte és intenzitása határozza meg, vajon sikerrel jár-e a telepatikus visszaéléssel próbálkozó egyén.

Myndi es parity" – hallgass az érzéseidre, javasolták a beavatottak oly sokszor. Sokan a hallgatók közül félreértelmezték ezt a tanítást, s tételként megfogalmazva megérzések helyett érzelmeket vettek alapul. „Myndi es parity" – ismétlődött meg a lányban visszhangként a bölcs tanács, amelynek tartalma a hozzá hasonló, benső lényük felé forduló nőknél sokkal inkább kifejeződésre jutott, mint a külvilág történéseivel folytonosan elfoglalt, világi urak esetében. Ez a belső hang vezérelte őt lassan már fél évtizede, bár – ha nem is merte állítani – talán egész életében is. A belső hang, amely mindig tudta mindenre a választ, figyelmeztette a bajokra, s megoldással szolgált felmerülő gondjaira. A csendes egyedüllét és a tanítások segítették Kyrandát, hogy eme eminens entitással vagy magasabb énjével való kapcsolat benne kellő mértékben kifejlődjön. Esszenciája olyan egyértelmű volt, akár a négy elem, csak még tisztább, átláthatóbb, átlényegültebb igazság. Mintha egyidejűleg mind a négy elemet képviselte volna, de végső soron egyiket sem: mert tiszta volt, mint a víz; szilaj, mint a tűz; könnyed, mint a lég; ugyanakkor tömör, mint a föld. Ez volt a Lélek hangja, minden igazság forrása. Ezúttal sem tévedett, mint ahogyan sohasem.

Kyranda végül ráérzett arra, hogy a fiú pontosan mit takar, s ez még nagyobb áhítattal és együttérzéssel töltötte el iránta. Átérezte Antorban a félelmei ellenére is benne lakozó elszántságot, amely tettre sarkallta, hogy megmentsen egy halálra ítélt tizenévest. Azt is megértette, hogy egykori játszótársa szereti, és hogy sohasem áldozná fel senki céljaiért. Már teljességgel világos volt előtte, milyen életet élt a távollétében a fiú, és az is, hogy miért azt az utat választotta, amelyen járt. Nem ítélte el, hiszen tudta, mi vezette el odáig. Nem ítélhette el. Sőt már azt is elhatározta, hogy segíteni fog neki.

A búcsúzás pillanatában nem választotta el magát tőle, mi több, mentális csápjait még inkább a fiú tudatára vetette, így ha szem elől is tévesztette, minden pillanatban tudhatta, hol tartózkodik.

Órákat várt észrevétlenül a sötétben, s a fülébe csengtek a fiú utolsó szavai: „Holnap találkozunk." Utána érkező gondolatai a szívéig hatoltak. Mindig is tudta, hogy Antor nem mindennapi fiú; s mindazok után, amit annak idején Antor érte tett, Kyranda nem lepődött meg azon sem, hogy az ifjú ezúttal fiatal barátja életének megmentéséért – még ha önnön hibájából is keverte bajba –, akár a saját életét is képes feláldozni.

Nem sokat hallott az amurai börtönökről. Ha már valaki egyáltalán börtönökkel példálódzott, mindig a Nagy Birodalom börtöneit, közülük is a Bellae Tromph-ot hozta fel mintaképp: annak szurokfekete sötétségét, nyirkos, föld alatti, többemeletes, tárnaszerű járatait, dohos, nyirkos, szűk helyiségeit és az ott uralkodó kegyetlen bánásmódot. Minden esetben elborzadt az ilyesfajta részletekkel teli elbeszélésektől; érzékeny lelke nem volt efféle dolgokhoz szokva.

Még egyszer – erősebben – eltökélte, hogy segít. Hogy hogyan, azt még nem tudta. Még a fiú tervével sem volt tisztában. Azt nem volt képes kiolvasni. Mert nem is volt mit kiolvasni. Így kénytelen volt pusztán a belső ösztöneire, különösképpen arra az ismert, kedves hangra hagyatkozni, amely még eddig sohasem hagyta cserben. Tudta, hogy most az az út a helyes, ha Antor segítségére siet.

„Az iskoláját az államnak, a kányába az írott törvényekkel! A hatalom csak életeket tud elvenni, adni nem képes?? S mit ad helyettük cserébe?" Furcsállta saját gondolatmenetét. Ő, aki varázslók között nevelkedett, tisztelte a törvényt, az országot, egyszerre mindent felborít egy pillanatra? Egy fiúért, akinek annyi mindennel tartozik, és az mégsem vár el tőle semmiféle viszonzást. Egy fiúért, aki szemlátomást olyan, mint a többi, ám mégis egészen más.

Fellélegzett, nyugtatni próbálta magát, s közben az áramló energia begyűjtésére koncentrált. Úgy hitte, szüksége lehet rá még az éjjel. Talán nagyon nagy szüksége. Talán akkora, amekkora még nem volt útjain.

A közelében tébláboló járőrök fel sem figyeltek a sötétben meghúzódó nőalakra, s ha mégis, talán koldusnak vagy utcalánynak vélték. Szólani egyik sem szólt hozzá.

Kyranda érezte, hogy az erő ezen az estén vele van. Az erő, amely mindent átitat, a tárgyakon, testeken áthatolva, a tudatos lényeket átsugározva alkotja az egységes univerzumot, mely mindent körülvesz, s minden a része. Nehéz megmagyarázni a természetét olyanoknak, akik csak térben mozognak, az idő egyirányú változásával. Mint ahogyan nehéz lenne a tér fogalmáról mesélni a papirusztekercsen levő tintafoltnak, amely legfeljebb csak azt tudhatja, mi a sík. Azt rebesgették pedig bennfentes körökben, hogy bizonyos mágusok belekóstoltak a tér és az idő dimenzióiba is, sőt a Donarói Egyetemen elfogadott terv volt az egységes univerzális térelmélet kidolgozása. Persze megfelelő céltudatosság vagy szakértelem híján az elképzelés sajnos csak terv maradt. Pedig a feladat Kyrandát is érdekelte volna, de még mennyire! Hallotta, hogy az ősmágusok urai voltak térnek és időnek, és ismeretük révén tartották fenn a rendet, nemcsak az egész kontinensen, hanem magán a bolygón, Erabonon is. Eltűnésükkel – szajkózták egyesek – a tudásuk is velük veszett.

Az erő egyre jobban átjárta elméjét, mint a szivacsot, amely magába szívja a vizet. E hosszadalmas meditáción kívül volt más módja is az energiagyűjtésnek, de azt későbbre tartogatta. „Ha szükséges lesz…" Valahogy senki sem akaszkodott rá, mintha érezték volna a körülötte tornyosuló láthatatlan energiamezők vég nélküli pulzálását. Az erő távol tartotta tőle a bajkeverőket, s a katonákat is. Legalábbis aznap este.

Kyranda elméje lassan megtelt mágikus energiával – avagy manával, ahogyan azt a varázslóiskolák mindegyikében oktatták –, bármikor készen állva a kitörésre. A lány lassan lehunyta szemét, fejét oldalra mozdítva összpontosított, miközben hosszú, fekete haja végigsúrolta karcsú derekát. Fennálló varázslatára fókuszálva újra érzékelte elméjében a mozgó fiú helyzetének kőzetliszt szemcseszerű jelét, mely koncentrációjának hatására lassan növekedni kezdett, egészen egy gombostűfej nagyságát elérve.

„Itt az idő – készült indulni, ám varázsbotját megemelve várakozott még egy kicsit. „Itt az idő – ismétlődött meg benne a késztető gondolat, s ekkor az elméjében érzékelt, lassan mozgó célpont felé vette az útját.

Nem sok tapasztalata volt városi terepen e már-már boszorkányságnak nevezhető tudás gyakorlásában. Ügyesen kellett kerülgetnie az épületeket és a lámpaoszlopokat ahhoz, hogy beléjük ne botoljon, mert csak a jelzés irányát, valamint viszonylagos távolságát érzékelte, de hogy ténylegesen mi van az orra előtt, azt csak úgy állapíthatta volna meg, hogy ha kinyitotta volna a szemét. Létezett ugyan egy-két mágikus praktikum a hagyományos látás nélkül való biztonságos haladásra is, mint például az általános detekció, ám ő inkább tartalékolta a számára most oly szükséges manát. Szemét résnyire nyitva tartva haladt, inkább tántorgott végig az utcákon, míg egyszer csak meglepetten állapította meg, hogy varázslatának alanya, azaz Antor nem mozog tovább. Pontosan feléje vette az irányt, miközben örömmel észlelte, hogy barátja egyre közelebb kerül hozzá. A lány érezte, hogy senki sem követi. Lelassította lépteit. A Sziklaszirtek terére csatlakozó Fehérholló utcába ért, épp oda, amelynek az ismert köztérre torkolló vége felől érzékelni vélte a jeleket. Nem tévedett. A téren, az utcasarokra vetődő lámpa fényénél, egy talpig vértbe öltözött Oroszlánlovag ácsorgott, három járőröző katonával társalogva.

Kyranda rögvest tudta, hogy a páncélos vitéz nem más, mint maga a fiú. Varázslata is alátámasztotta eme meggyőződését. Jelenleg rajta kívül csak Antor és a Mindenség Atyja tudhatták az igazat. A szöktetési terv egyszeriben nyilvánvalóvá vált a lány előtt. Nem látszott igazán jónak, de Kyranda végrehajthatónak ítélte meg. Bár nem volt tapasztalata efféle ügyekben, most mégis valamiféle nyugalom szállta meg. Várt.

Látta, hogy Antor a katonák kíséretében elindul. Ekkor észrevett egy apróságot, ami másnak talán szembe sem tűnt: hiányzott a ló. Antornak nem volt lova. Pedig hát egy fővárosi lovag nem valószínű, hogy gyalogosan, hintón vagy egy folyami hajó fedélzetén tenné meg Donarótól idáig a távot. „Csak rá ne jöjjenek!" Aztán mindjárt arra gondolt, hogy Antornak nem volt már pénze lóra, s ez még nagyobb odaadással töltötte el iránta. Tudta jól, hogy a fiú mekkora áldozatok meghozatalára képes, és feltételezte róla, hogy most kevéske megtakarítását teljességgel a célnak szentelte.

A csoport ekkor eltűnt a szeme elől egy épület takarásában. Nem indult mindjárt utána. Tudatában volt annak a ténynek, hogy amíg a mágikus csatorna fennáll, nem vesztheti el eme varázslatos irányérzékét. Így is volt. Amikor a lány Antor és kísérői követésébe fogott, azok már a tér közepén haladtak át. A katonák szemlátomást tartottak a fiútól, hisz olyan volt számukra, mintha a parancsnokuk lenne. Kyranda meg volt győződve arról, hogy a várig sikeresen eljutnak. Hogy azután mi lesz…?

Lassan követte őket. A Sziklaszirtek terét a városközponttal összekötő fénytelen utcába érve észrevette, hogy az addigra már a főtéren gyalogló Antor hirtelen megfordul. Kyranda az utolsó pillanatban lapult a falhoz. A feje felett ablakcsukódást hallott, Antor szemei pedig mintha kerestek volna valakit a sötétben.

„Majdnem kiszúrt! Antor, Antor, kiválóak a megérzéseid, s te nem hiszel bennük? Hmm…" – morfondírozott a lány magában, s úgy döntött, megnöveli a köztük levő távot. Még jobban lemaradt.

A főtérhez érve elidőzött egy kicsit. Nem akart mindjárt előlépni, mert félő volt, hogy nemcsak Antor, de a járőrök is leszólíthatják. Inkább az utca homályában ácsorgott. Látni vélte a fiú ismételten fürkésző, gyanakvó tekintetét, mely ezúttal a Szabadság terét pásztázta végig.

„Csodálatos. Érzed, hogy követlek, anélkül, hogy bármilyen gyakorlatot is tudatosan használnál…" – találta a leányzó különösnek a jelenséget, s egészen addig várakozott, amíg a katonák és barátja, Antor, el nem tűntek a főtér túlsó oldalán magasodó akropolisz⁷ hatalmas kapuszárnyai mögött.

A két kapuőr unottan ásított egymás után, mint akik túl akarnak tenni egyik a másikon.

Éjközép felé járhatott az idő, amikor a leány a haját megigazítva a Felgrada vár kapujának irányába vette az útját.

Léptek lánccsörgése

Antor nem váratott sokáig magára.

– Mi történt, gyakorlati riadó? – színlelt tudatlanságot a mellette bandukoló őr előtt, bár sejtette a riasztás valódi okát.

– Nem, uram – zihált lemaradva Bhurr, majd folytatta: – valósz…hínűlegh szhökés… vagy tháámadás…, idegen, bandita, akasztófháravalóh…

– Értem – válaszolt tettetett magabiztossággal Antor. – Te és az őrtársad velem jöttök a kapuig. Ott fogunk vigyázni arra, hogy el ne szökjön a fickó.

– Igen, uram – fújtatott a görnyedt börtönőr. – De a parancsnok úr meghagyta, hogy a börtönth őrizzük…

– A börtönt bezárjuk. Vagy ellenszegülsz a parancsomnak?

– Nem, uram… Rendben, uram, ha ön így tartja jónak, de a parancsnok úr…

– Miféle parancsnok úr? Amíg én itt vagyok, addig őfelsége Oreon király akaratát teljesítem, tehát őt magát képviselem. Érted? – érvelt a lovag, azt remélve, hogy a katona ugyanúgy nem ismeri a jogszabályokat, ahogyan ő sem.

– Ohhh…! Igen, uram, izé… – hebegett a katona, és Morghan súlyával a hátán megpróbált fél térdre ereszkedni. Sikertelensége láttán beérte néhány meghajlással is, miközben állandóan azt mormolta: – Soká éljen a király! Soká éljen a király!

– Úgy legyen – helyeselt Antor, ezalatt elképzelte, miféle eszközöket próbálna ki rajta

You've reached the end of this preview. Sign up to read more!
Page 1 of 1

Reviews

What people think about A holdsarló fénye

5.0
1 ratings / 0 Reviews
What did you think?
Rating: 0 out of 5 stars

Reader reviews