Híres történetek, novellák, kisregények Maria de Agreda Szergej Jeszenyin, Ar-Szergi Francis Scott Fitzgerald, Gilbert Sorrentino Mary Shelley Fordította Ortutay Péter

Híres történetek, novellák, kisregények

Maria de Agreda

Szergej Jeszenyin,

Ar-Szergi

Francis Scott Fitzgerald,

Gilbert Sorrentino

Mary Shelley

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztették

Szappanos Gábor, Kelemen Márta és Tokaji Zsolt

Copyright@Peter Ortutay

Smashwords-2018

Maria de Agreda:

Isten városa

(Részlet a Szűz Mária életéről írt nagyregényből)

1. Magasztallak Atyám, meny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek (Mt,11,25). S kegyesen leereszkedvén hozzám, felfedted nekem is, aki Egyházadnak legjelentéktelenebb és leghaszontalanabb szolgája, annak érdekében, hogy még csodálatra méltóbb légy Te, mivel Te vagy ennek a történetnek is mindenható Szerzője, mert szolgád, az e feladat végre hajtásával megbízott eszköz, megvetendően gyarló és gyenge.

2. Miután legyőztem a fentebb már említett vonakodást és rendszertelen félelmeimet, melyek mind megannyi félénk habozást eredményeztek, a leghatalmasabb Úr, hogy megmenekedjék a hajótöréstől a csodák ama tengerében, attól a perctől kezdve megengedte, hogy magasztos, erős, édes, határtalanul finom és szelíd erkölcsi tisztaságot érezzek. Egy különleges látomás megvilágosította elmémet, lecsillapította lázadozó akaratomat, megnyugtatta, irányította, kormányozta belső és külső érzelmeim egész skáláját, s ezzel egész lényemet alárendelte a Mindenható akaratának és kényének, mely azt követelte, hogy végezzem el ezt a feladatot az Ő nagyobb dicsőségére. Így felkészülve, meghallottam a Mindenható hangját, mely szólított és felemelt magához, megáldotta lakóhelyem, és megerősítette szívem az oroszlánok ellen, akik éhesen bőgtek körülöttem, hogy elragadják lelkem e hatalmas lelki áldás öröme elől, mely ennek a szent Tabernákulumnak és Isten Városának határtalan misztériumaiban találhatók. Hozzád kiáltottam, s te meghallgattál, Istenem. Felém fordítottad füled, eléd jutott a szavam! (Zsolt, 17,5). A halál és a kárhozat csapásai által körülvéve, Szodoma és Babilon város lángjai által kiűzetve, ahol sanyarú földi életünket tengettük, Isten Városa lehetővé tette számomra, hogy ne kelljen átlépnem a bánat kapuját, amit – ha engedek a csábításnak – megteszek. Ellenségeim hamis és csalárd örömök vízióival próbálták meg félrevezetni érzékeimet, színlelt élvezetekkel akarták csapdába ejteni őket, csábos vonzerőt gyakorolva rájuk azért, hogy forduljak a lángok felé, melyekben elégnék. De az elém helyezett csapdákat sikerült elkerülnöm, bár összegyűltek és körülvettek, lesték lépteimet, és életemre törtek (Zsolt. 56, 7), de a Mindenható megszabadított tőlük, magához emelte lelkemet, és a legvilágosabban figyelmeztetve a leselkedő veszélyre megtanított arra, hogyan haladjak a tökélesedés útján.

Lelki és angyali életre szólított, és arra kötelezett, hogy olyan vigyázva éljek, hogy ne égessen meg a tűz a kemence közepén sem. Gyakran megszabadított a tisztátalan nyelvektől, mert, mint Ő mondotta, ami van, azt már régen nevén nevezték (Préd, 6, 10). Evilági örömökről szóló mesékkel próbáltak engem félrevezetni, de a Mindenható kegyelméből rájöttem, hogy jobb az Úrnál keresni menedéket, mint fejedelmekre építeni (Zsolt. 118, 9). A Mindenható arra szólított, hogy kelljek fel a porból, és a bűnre vezető törvények kicsiségeiből, álljak ellen a bűnnel fertőzött természetem gyengeségeimnek, tartsam vissza rendellenességeit, győzzem le őket a megvilágosodásra buzdító sugalmazásokkal, hogy felülemelkedhessem rajtuk, de üljek le magányban, és hallgassak, ha igát helyez rám az Úr (Sir. 3, 28). Gyakran szólított, néha mindenhatóságának hatalmával, néha atyai intő szóval, és máskor a Jegyes szeretetével, mondván: „Kelj fel, kedvesem, gyere szépségem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult" (Én, 2, 10), gyere, mert én vagyok a fény, és én vagyok az út (Jn,8, 12), és aki engem követ, nem jár sötétben. Gyere és kövess, mert én vagyok az, aki a bölcsességet irányítja, és vezeti a bölcset (Bölcs,7, 15).

3. Ezek a szavak olyanok voltak számomra, mint az édes szeretet nyilai, mely eltöltött bámulattal és csodálattal, tisztelettel és tudással, segítségével ráébredtem bűneimre és gonoszságomra, úgy hogy úgy vonultam el jelenléte elől, összetörve és megsemmisülve, hogy tudatában voltam, milyen senki és semmi vagyok. És az Úr így szólt hozzám: „Ó lélek, jöjj hozzám, Istenedhez, gyere, és lásd, hogy én vagyok a mindenható Isten, és bár te csak tékozló gyermek és bűnös lélek vagy, állj fel a porból és jöjj hozzám, Atyádhoz; fogadd el tőlem a barátság stóláját,és a jegyesség gyűrűjét."

4. Maradván továbbra is abban a biztos visszavonultságban, melyről már beszéltem, egy bizonyos napon hat angyalt láttam, akiket a Mindenható arra jelölt ki, hogy segítsenek és vezessenek ebben a vállalkozásban és más veszélyes utakon. Amint felém közeledtek, megtisztították és előkészítették lelkemet, s aztán az Úrhoz vezettek. A fenséges Úristen belső lényemet új fénnyel árasztotta el, és hogy úgy mondjam, dicsőséges részvételéről biztosított. Ezáltal képes lettem rá és arra vágytam, hogy meglássam azokat a dolgokat, melyek rejtve vannak egyszerű földi halandó szeme elől. Aztán hamarosan ezután megjelent előttem újabb két, még magasabb rangú angyal, és megéreztem bensőmben az Úr hatalmát, mellyel ők hívtak engem. Megértettem, hogy nagyon titkos küldöttekkel állok szemben, akik magasságos és rejtett szentségeket kívánnak velem közölni. Azonnal és mohón reagáltam, és nagyon vágytam arra, hogy élvezzem azt az áldást, melyet nekem kívántak megmutatni, ám mégis oly titokzatosan rejtegettek előlem. Aztán nagyon nyugodtan és rögtön válaszoltak: „Türtőztesd magad, ó lélek. Én az egek nagyhercegeihez fordultam, és a következőket kérdeztem: „Ó, Ti, a Mindenható hercegei és a nagy Király küldöttei! Most miért titkolóztok akaratom ellenére annyira előttem, és miért akarjátok elodázni örömömet és gyönyörűségemet, ha egyszer Ti magatok hívtatok engem? Miben rejlik erőtök, és milyen hatalom tölt el szenvedélyes buzgalommal, mely csalogat, de visszatart, mely arra késztet, hogy kövessem szeretett Uram és balzsamának az illatát, ám erős kötelékekkel fogva tart? Mondjátok meg, mi ennek az oka?

A válasz a következő volt: „Annak érdekében, hogy elmagyarázhassuk neked mind ezeket a titkokat, arra van szükség, ó lélek, hogy mezítláb légy, és levesd magadról minden vágyad és szenvedélyed; mert ezek a titkok nem fognak kitárulkozni rendezetlen hajlamok előtt. Vesd le sarudat lábadról, ahogy Mózes (Kiv, 3, 5), aki ilyen parancsot kapott, hogy megláthassa a csodálatos csipkebokrot."

– Mennyek Hercegei és én uraim – válaszoltam. – Mózestől sokat akart az Úr, amikor azt a parancsot kapta, hogy végezze el egy angyal munkáját emberi testben. Ámde ő szent ember volt, én pedig csak egy bűnös lélek, aki tele van nyomorúsággal. Az én szívem zavaros, és a belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz (Róm,7, 23).

Erre ők ezt válaszolták: „Ó lélek, ez a feladat csakugyan nagyon nehéz lenne számodra, ha csak egyedül, saját erődből kellene végrehajtanod. De az Egek és a Föld Ura, aki látni akarja benned az erre való hajlandóságot, hatalmas Úr, és nem fogja megtagadni tőled a segítséget,ha azt tiszta szívedből kéred, és felkészülsz arra, hogy ezt meg is kapd. És az Ő hatalma, mely lángra tudta lobbantani a csipkebokrot anélkül, hogy az elégett volna, el tudja oltani a szenvedély tüzét is, mely a lelket veszi körül és üldözi, és így az sem fog elégni, ha valóban azt akarja, hogy el ne kárhozzon. A fenséges Úristen azt kéri, amit ő kíván, és végre tudja hajtani azt, amit kér. Mindent elviselsz abban, aki erőt ad (Fil, 4. 13), és te is meg tudod majd tenni, amit az Úr neked parancsol. Vesd le hát sarudat lábadról, és hullajts keserű könnyeket, és kiálts fel hozzá szíved mélyéből, hogy imáid meghallgattassanak és vágyaid teljesüljenek."

5. Rögtön ezután egy nagyon értékes fátylat láttam, mely alatt kincs volt, és szívem égett a vágytól, hogy lássam a fátylat fellebbenni. Látni akartam a szent titkot, melyről tudtam, hogy alatta van elrejtve. Vágyamra a következő választ kaptam: „Ó lélek, nézd, amit oly annyira látni kívánsz, és engedelmeskedj annak, amit parancsolnak neked; tisztítsd meg testedet, lelkedet, valld be bűneidet, és akkor ez a titok megnyílik előtted. Szilárdan eltökéltem, hogy jobbá teszem az életem, és legyőzöm sóvárgásom; sóhajtoztam, és erősen vágyva ennek az áldásnak a kitárulkozására őszinte könnyeket hullattam. Míg jó szándékú határozataimat fontolgattam, a kincset elfedő fátyol lassan emelkedni kezdett, s aztán teljesen lehullt. Belső szemeimmel olyasmit láttam, amit nem tudok szavakkal leírni. Az égen nagy jel tűnt fel: egy nagyon gyönyörű asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona (Apokalipszis, 12,1). A szent angyalok a következőket mondták nekem: „Az áldott asszony, akit Szent János látott az Apokalipszisben, és akiben a Megváltás csodálatos titkai vannak bezárva, letéve, és lepecsételve. A legnagyobb és a leghatalmasabb Isten annyira szerette ezt a Teremtményét, hogy mi, angyali lelkek, telve vagyunk csodálattal. Nézd és csodáld az Ő kiváltságait, és foglald azokat írásba, mert ez az a feladat, amelyért – körülményeidnek megfelelő mértékben –- ezek a titkok neked kitárulkoznak. Olyan csodálatos dolgokat láttam, hogy nagyságuktól megnémultam, és oly annyira csodáltam őket, hogy minden más képességem egy ideig megszűnt létezni; nem hiszem,hogy a halandók világában akad majd teremtmény, aki valaha is megérti őket, amint az általam leírtakból az majd fokozatosan ki is fog derülni.

6. Egy másik napon, miközben lelkem édesen szunnyadt a fentebb említett helyen, meghallottam a Mindenható hangját, amint engem szólít: Én jegyesem, azt kívánom, hogy szedd össze minden erődet, hogy igazán rám találj, és buzgón szeress. Azt akarom, hogy élted legyen olyan, mint az angyaloké, és nem, mint az embereké, és hogy felejtsd el egészen a földi hívságokat. Magamhoz emellek, mert én az vagyok, aki a gyengét fölemeli a porból, a nyomorultat fölsegíti megvetettségéből (Zsolt, 112, 7), úgy hogy amíg én felmagasztalom magam, te megalázod magad, és édes nárdus illatod velem marad. Tudd, hogy nyomorult lény vagy, és teljes lelkedből légy arról meggyőződve,hogy csak megpróbáltatások és alázat révén szerezhetsz magadnak  érdemeket. Gondolj az én nagyságomra, és a te kicsiségedre. Ne feledd, hogy szent és igazságos vagyok; gondoskodom tehát rólad, mert kegyes vagyok, és nem büntetlek, ahogy megérdemelnéd. Igyekezz az alázat eme alapjára építeni az összes többi erényt annak érdekében, hogy elvégezd, amit mondok neked. Kijelöltem a Szűz Anyát, hogy tanítson, neveljen és fedjen téged. ő fog téged vezetni, és nekem tetsző módon elkíséri majd lépteidet mindenhová, hogy örömöm teljék benne.

7. Miközben a Mindenható így beszélt hozzám, a Mennyek Királynője ott állt mellettem; és lám, az Égi Királynő nem nézte rangján alulinak, hogy elfogadja azt a tisztséget, melyet a Mindenható ruházott rá. Szelíden elfogadta, és így szólt hozzám: „Leányom, az a kívánságom, hogy a tanítványom és a társam légy, s én a te tanítód leszek. De ne feledd, hogy bátran kell követned engem, és nem szabad, hogy Ádám lánya legyen bármiben is a példád. Én leszek életed tükre, és én mutatok példát neked a földi zarándoklatom alatt tanúsított viselkedésemmel és az akkor végzett munkámmal, valamint azokkal a csodákkal, melyeket a Mindenható gyakorolt általam. Széttárt karokkal borultam le a világegyetem Királyának és Királynőjének trónja elé, és megígértem, hogy mindenben engedelmeskedem. Köszönetet mondtam a Mindenhatónak a kegyért, melyet annyira érdemtelenül rám pazarolt azzal, hogy ilyen Vezetőt és Védnöknőt adott nekem. Újból letettem a hivatásomra kötelező fogadalmat a kezébe. Felajánlottam neki magamat, és megígértem, hogy újult erővel fogok munkálkodni életem jobbá tételén. S a Mindenható megint szólt hozzám: „Nézd, és láss! Hátra fordultam, s egy nagyon szép többfokú létrát láttam; körötte sok angyalt, és sokan közülük fel s alá lépkedtek a létra fokain. A Mindenható így szólt: „Ez Jákob titokzatos létrája. Valóban itt van az Isten háza és az ég kapuja (Ter,28, 17); és ha az én szememben csakugyan kifogástalan próbálsz majd élni, akkor ezen a létrán feljuthatsz Hozzám.

8. Ez az ígéret feltüzelte vágyamat, lángra lobbantotta akaratomat, elragadtatással töltötte el lelkemet. Sűrű könnyeket hullatva, merthogy annyit vétkeztem, s annyi rosszat tettem (Jób, 7, 20), felsóhajtottam, mert erősen vágyakoztam arra, hogy vége legyen fogságomnak, és megérkezzek oda, ahol szeretetemet semmi sem fogja korlátozni többé. Az ezt követő napokban sokat aggódtam amiatt, hogy vajon sikerül-e megváltoznom. Újból elvégeztem a szent gyónást, és próbáltam megjavulni. A létrával kapcsolatos látomások szakadatlanul folytatódtak, de hogy miért, arra nem kaptam magyarázatot. Sok ígéretet tettem az Úrnak, és felajánlottam, hogy lemondok minden földi hívságokról, és akaratom erejét teljes egészében az Ő szeretete felé fordítom, s nem hagyom, hogy bármilyen földi teremtmény letérítsen erről az útról, legyen az bármilyen kicsi vagy gyanú felett álló. Minden látható és érzéki dolgot elutasítottam. Miután néhány napot e vonzalmakban és érzelmekben töltöttem, a Mindenható közölte velem, hogy a létra jelentése a Legszentebb Szűzanya élete, az ő erényeit és szentségeit példázza. Így szólt hozzám az Úr: „Azt kívánom, én jegyesem, hogy jöjj fel Jákobnak ezen a létráján Hozzám, lépj át az ég kapuján, és ismerd meg isteni tulajdonságaimat, és foglald el magad azzal, hogy Istenségemet szemléled. Kelj fel tehát, és járj, jöjj fel Hozzám a létrán. Ezek az angyalok, akiket körülötte látsz, és a létrát kísérik, azok, akiket Mária védőinek rendeltem ki, és ők védelmezik Sion „kicsi hegyét (Zsolt, 42, 7) is, mint őrszemek. Jól figyelj a Szent Anyára, és erényein elmélkedve igyekezz mindenben utánozni őt. Aztán úgy éreztem, hogy mentem a létrán felfelé, és felismertem az Úr nagy csodatettet és kimondhatatlanul csodálatos cselekedeteit, melyekkel a Világot teremtette, valamint azt a legnagyobb szentséget és tökéletes erényt, melyet csak a Mindenható akarata hozhatott létre. A létra tetején megláttam a tömegek Urát és minden teremtmény Királynőjét. Azt parancsolták nekem, hogy dicsőítsem, magasztaljam és dicsérjem Őt, aki ezeket a nagy titkokat létre hozta, és írjak le ezekből annyit, amennyit csak képes vagyok megérteni. A magasztos és mindenható Úr adott nekem egy parancsot, mely nemcsak kőtáblára volt vésve, mint Mózes esetében (Kiv, 31,18), hanem az ő mindenható ujjával lett megírva, hogy tanulmányozhassuk és figyeljünk rá, mert aki örömét leli Isten törvényében, a parancsairól elmélkedik nappal és éjjel (Zsolt, 1, 2). Úgy irányította akaratomat, hogy megígértem a jelenlétében, legyőzöm vonakodásomat, és az ő szent segítségével hozzáfogok Nagyasszonyunk történetének a megírásához, s emellett három dologra figyelek majd különösen. Az első, sohasem szabad felednem, hogy a teremtmény, minden módon és eszközzel, mélységes hódolattal tartozik Istennek, és annál jobban kell megalázkodnia, minél lejjebb hajol Isten az emberek felé, és hogy a minél nagyobb kegyekre és javakra a válasz a még nagyobb istenfélelem, hódolat, figyelem és alázat kell, hogy legyen. A második, mindig tudni kell, mi az ember – aki oly könnyen megfeledkezik üdvösségéről – kötelessége itt a földön, át kell gondolni és meg kell tanulni, mivel is tartozik ő az Isteni Kegyelem Anyjának az ő részvételéért a Megváltásban, gondolni kell az Isten felé mutatott szeretetére és hódolatára, és arra, micsoda nagy tisztelettel kell öveznünk Csodálatos Anyánkat. Harmadszor, hajlandónak kell lennem lelki irányítót, és ha szükséges akár az egész világot elfogadni, hogy ráébredjek, mennyire kicsi és bűnös vagyok én, és hogy mennyi keveset adok azért, amit Istentől kapok.

9. Ezen ünnepélyes kijelentéseimre a Szent Szűz a következőket válaszolta: „Leányom, a világnak nagyon nagy szüksége van ezekre a doktrínákra, mert nem ismeri, és nem gyakorolja a Mindenhatónak kijáró hódolatot. Ez a tudatlanság arra készteti az igaz Istent, hogy lesújtson az igaztalanokra, és megalázza őket. Az emberek mélyre süllyedtek a nemtörődömségben és a tudatlanságban, elméjük sötét, nem tudják, hol keressék a megkönnyebbülést és a fényt. Ez a sors egyébként ki is jár nekik, mert nem tudják, hogyan kell tisztelni és félni az Istent."

Ezen kívül a Mindenható és az Ég Királynője még sok minden mást is mondott, hogy világossá tegye számomra e könyv megírásával kapcsolatos akaratukat. Vakmerőségnek és a saját magammal szembeni könyörület hiányának tűnt volna elutasítani azt az útmutatást, melyet azért ígért meg nekem a Mennyek Királynője, hogy elmeséljem legszentebb életének a történetét. Ugyanolyan helytelennek tűnt a könyv megírásának elhalasztása is, mert a Mindenható kijelentette, hogy ez a legjobb és legmegfelelőbb idő. Erre vonatkozóan a következőket mondta: „Leányom, amikor elküldtem Egyszülött Fiamat, a világ, néhány lelken kívül, aki engem szolgált, rosszabb állapotban volt, mint bármikor azelőtt a kezdetek óta. Mert az emberi természet nagyon tökéletlen. Oly annyira, hogy ha nem rendeli alá magát az én világosságom belső fényének, és nem engedelmeskedik szolgáim tanainak, és ahelyett, hogy engem követne, mert én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn, 14, 6), inkább saját buta fejére bízza magát. Nem tartja be az én parancsaimat, és ezzel elveszíti barátságomat. Ha továbbra is makacsul ragaszkodik bűneihez, hamarosan a sötétség és megszámlálhatatlan nyomorúság szakadékába fog zuhanni. S ez így volt a teremtés, az első ember bűnbeesése óta, egészen addig, míg Mózes által kiadtam parancsaimat. De aztán az emberek ismét test szerint éltek, nem fojtották el lélekkel a test szerinti tetteket (Róm, 8, 13). Gonoszak voltak tetteik (Ján, 7, 19), nem figyeltek az igazságra és a fényre, és mindent elfelejtettek. Atyai szeretetemben elküldtem nekik az örök megváltást, hogy kigyógyulhassanak az emberi természet végtelen gonoszságából, ily módon igazolva céljaim igazát. És ahogy akkoriban is a legmegfelelőbb időt választottam irgalmam minél nagyobb kinyilvánítására, úgy most is ezt az időt választom egy másik nagyon nagy kegy kimutatására irántuk. Mert most jött el az óra és a megfelelő alkalom, hogy az emberek megismerjék haragom igazi okát, azt, hogy jogosan vádolom őket, mert saját maguk is meggyőződhetnek bűneikről. Most kifejezésre fogom juttatni haragomat, igazságot és méltányosságot fogok gyakorolni; megmutatom, mennyire igazságosak is a céljaim. S annak érdekében, hogy ez minél gyorsabban megtörténjék, és mivel itt az idő, hogy irgalmam nyíltabban is megnyilvánuljon, és mert szeretetem nem lehet rest, felajánlok nekik egy megfelelő gyógyszert, melyet felhasználhatnak kegyeim visszanyerésére. Most ebben az órában, amikor a világ egy olyan szerencsétlen állapothoz érkezett, amikor – bár az Ige már testet öltött – az emberek nem törődnek a boldogulásukkal, és nem is keresik azt. Amikor múló életük napja gyorsan hanyatlik az idő napjának a lehanyatlásával; amikor az örökkévalóság éjszakája mind jobban és jobban közeledik a gonoszok számára,és amikor születőben van a sötétség nélküli nap az igazak számára. Amikor a halandók többsége mind mélyebbre süllyed tudatlanságuk és bűneik sötétjébe, elnyomják az igazakat és kigúnyolják Isten gyermekeit. Amikor az én szent és isteni törvényeim megvetésnek vannak kitéve az igazságtalan állami ügyeknek az igazgatásában, mely ügyek semmiképpen sem fogadhatók el Gondviselésem szempontjából. Amikor a gonosz legkevésbé sem érdemli meg irgalmamat. Ebben a kiválasztott órában kaput akarok nyitni az igazaknak, melyen keresztül eljuthatnak az én irgalmasságomhoz; fényt akarok gyújtani nekik, melynek segítségével eloszlathatják a lelki szemeiket elfedő homályt. Megfelelő gyógyszerrel kívánom őket ellátni, melynek segítségével képesek lesznek újra elnyerni kegyeimet. Boldogok azok, kik megtalálják, és áldottak azok, akik értékelni tudják, gazdagok azok, aki rátalálnak erre a kincsre, és áldottak és nagyon bölcsek, azok, akik elindulnak azt kutatni, és megértik csodáit és rejtett titkait. A halandók tudomására kívánom hozni, mennyi sokat is ér az Ő közbenjárása, aki megújította az életet azáltal, hogy halandó létet adott a halhatatlan Istennek. Viszonzásul azt kívánom, hogy az emberek úgy nézzenek azokra a csodákra, melyeket hatalmam révén gyakorolt e legtisztább lelki edény, mintha tükörbe néznének, melyben megláthatják saját hálátlanságukat. Sok mindent tudomásukra akarok hozni abból, mely legmagasságosabb belátásom értelmében még rejtve vagyon az Ige Anyjával kapcsolatban."

10. „Azért nem nyilvánítottam ki ezeket a titkokat az eredeti Egyházban, mert olyan nagyok, hogy a hívők eltévedtek volna azok szemlélésében és csodálatában, abban az időben, amikor nagyobb szükség volt arra, hogy létrejöjjön a kegyelem törvénye és a Szentírás. S bár a vallás minden titka harmonizál egymással, de az emberi tudatlanság elborzadt volna tőle, kétségeket támasztott volna nagyságuk miatt, amikor is a hit a Megtestesülésről és a Megváltásról, és a Szentírás új törvényének a tanai csak alakulóban voltak. Emiatt történt az is, hogy a Krisztus, testet öltött Ige az utolsó vacsora idején a következőket mondta tanítványainak: Még sok mondani valóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek (Jn, 16, 12). Ezeket a szavakat Ő az egész világhoz intézte, mert az még nem volt képes teljes egészében engedelmeskedni a kegyelem törvényének, és teljesen elfogadni a Fiúba vetett hitet, s még kevésbé volt felkészülve arra, hogy megismerje Szent Anyjának a titkait. De most az emberiségnek nagyobb szüksége van ezeknek megismerésére, és ez a szükségesség arra buzdít, hogy figyelmen kívül hagyjam az emberek gonosz természetét. És ha az emberek most megpróbálnak azzal a kedvembe járni, hogy tisztelik, elhiszik, és tanulmányozzák a csodákat, melyek szorosan összefüggnek Krisztus Szent Anyjával, és teljes szívükből kérik majd közbenjárását, a világ biztos jobb lesz. Nem tartom tovább elrejtve az emberek szeme elől a Menekvés e titokzatos városát; írd le, ismertesd, amennyire erődből telik, és hibáid engedik. Nem azt akarom, hogy a Szent Szűz életének leírása és elbeszélése csak vélemény-nyilvánítás és szemlélődés tárgya legyen, hanem azt, hogy ő legyen a megbízható igazság. Akinek van füle, hallja meg. Aki szomjúhozik, jöjjön az élő forrás vízéhez, és hagyja a kiszáradt víztárolót; aki keresi a fényt, kövesse. Ezt mondja a Mindenható Úristen!"

11. Ezeket mondotta az Úr a fentebb említett alkalomból. Engedelmeskedve a hatalomnak, mely parancsol nekem, a következő fejezetben leírom, hogyan kaptam tájékoztatást, mi módon nyertem megvilágosodást, és hogyan láttam az Urat. Így parancsainak megfelelően, elmagyarázom, egyszer s mindenkorra, mi adta az erőt, hogy Isten kegyelméből ezt a könyvet megírhassam. Ere a kegyelemre a könyv írása közben még többször is hivatkozni fogok.

Szergej Jeszenyin:

Bobij és Barátocskám

Katyusa nővéremnek

Élt a faluban egy szegény öregember, az emberek csak úgy hívtak, hogy Bobij. Volt egy omladozó viskója, no meg egy kutyája. Járta Bobij a környéket, kéregetett, és ha kapott valakitől egy darabka kenyeret, megette. A világ minden kincséért sem vált volna meg a kutyájától, melyet ő mindig úgy hívott kedvesen, hogy Barátocskám. Ha elment az öreg a faluba, s bekopogott valamelyik ablakon, Barátocskám mindig ott állt mellette, és a farkát csóválta. Mintha csak ő is alamizsnára várt volna. Mondták is az emberek az öregnek: „Hallod-e, Bobij, miért nem kergeted el azt a kutyát, hisz neked sincs mit enned…" Ilyenkor az öreg csak ránézett szomorúan a beszélőre, ránézett… de nem mondott semmit. Szólítja Barátocskámat, elmegy az ablaktól, és nem veszi el a kenyeret. Nem volt bőbeszédű Bobij, ritkán állt ő szóba valakivel.

Megjött a tél, süvítve, sírva, sepri a havat maga előtt a hóvihar, egyik buckát hányja a másik után. Botjára támaszkodva küzd az öreg Bobij a buckákkal, az egyik tanyától a másikig megy vánszorogva, és Barátocskám ott fut mellette. Odadörgölődzik az öreghez, felnéz rá hűséges kutyaszemével, mintha csak azt mondaná:

– Senkinek nem kellünk, ugye, senkinek, senki sem hív be minket a házba melegedni, lám, egyedül vagyunk, mi ketten, egészen egyedül.

Ránéz a kutyára az öreg, rátekint, és mintha kitalálná gondolatait, válaszol is neki csendesen:

- Így van, Barátocskám, így van, de te soha ne hagyj el engem, maradj csak mellettem.

Megy, mendegél Bobij a kutyával, kínkeservesen eljut a viskóig, mely az övé, de régi és rozoga, és fűtve sincs. Ránéz az öreg a kemencére, körbenéz, keresgél, kutatgat, hátha befűthet, de fát - egy szálat sem talál. Ránéz Bobij Barátocskámra, a kutya csak áll, várja, mit mond a gazdi. Azt mondja neki halkan, de bátorítóan:

- Befoglak téged, Barátocskám, a szánkóba, és elmegyünk veled az erdőbe, szedünk ott sok rőzsét és száraz harasztot, elhozzuk, jól befűtünk vele a kemencébe, leheveredünk melléje, és melegedni fogunk mellette.

Befogja Bobij Barátocskámat a szánkóba, hoz rőzsét és száraz harasztot, befűt a kemencébe, átöleli Barátocskámat a kemencénél, bundáját simogatja. Gondolataiba merül a kemencénél, eszébe jut minden, ami volt, szomorú mesét regél, elmond mindent végig, és fájdalom remeg a hangjában:

- Lám, Barátocskám, te egy szót sem szólsz, a szemed szürke és… okos, de tudom… tudom, hogy te mindent értesz.

Abbahagyta a sírás-rívást a szél és a hóvihar, már sokkal ritkábban fúj megveszekedetten, és egyszer csak csengve koppan a vízcsepp a tetőről. Olvad a hó, mind kevesebb lesz belőle.

Látja Bobij, múlik a tél, látja, és azt mondja Barátocskámnak:

- Gyöngy lesz az életünk, Barátocskám, ha megjön a tavasz.

Kisütött a fényes napocska, csörgedezni és zenélni kezd a patak. Kinézett Bobij viskójának kis ablakán, és látja, a föld sem fehér már. Vastag zöld rügyeket látni a fákon, tavaszi illat szállt felőlük. Csakhogy becsapták Bobijt az évei, és a tavaszi latyak megfogta az öreget.

A lába többször is összecsuklott, ha menni akart, köhögés fojtogatta a torkát, fájt a dereka és a háta, és egészen zavaros lett a tekintete. Elolvadt a hó. Lombos lett az orgona az ablak előtt. Csakhogy az öreg mind ritkábban hagyta el a viskót. Fekszik a rongyain, s nem bír felállni.

Aztán mégis csak felkászálódott nagy nehezen, felállt, köhögött, szomorú lett. Azt mondja Barátocskámnak:

- Sajnos, korai volt az örömünk, Barátocskám. Úgy látszik, eljön értem hamarosan a halál, csakhogy nincs kedvem meghalni… – és téged itt hagyni.

Beteg lett Bobij, nem kell fel, nem áll fel rongyairól, Barátocskám pedig nem megy el mellőle, érzi az öreg, közel a halál – érzi, ölelgeti Barátocskámat, és sír keservesen.

- Kire hagyjalak, Barátocskám? Az emberek mind kőszívűek, ridegek, idegenek. Jól megvoltunk veled, éldegéltünk, de lám, a halál elválaszt bennünket egymástól. Isten veled, Barátocskám, kedves barátom, érzem, közel a halál, már levegőt is alig tudok venni. Isten veled… majd gyere ki a síromhoz néha, és ne feledd öreg barátodat!

Átölelte Bobij Barátocskámat a nyakánál, erősen magához szorította, megvonaglott a teste – és elszállt a lelke.

Ott fekszik az öreg Bobij a rongyain holtan. Megértette Barátocskám, hogy a gazdája meghalt. Járkál a viskóban Barátocskám - az egyik sarokból a másikba szomorúan. Odamegy hozzá Barátocskám, megszagolja a halottat – megszagolja, és panaszosan vonítani kezd.

Kérdezgetik egymástól az emberek, hol van Bobij, miért nem jön ki a házából. Elhatározták, megnézik – megnézték, meglátták – megdöbbentek. A megholt Bobij ott fekszik rongyain, a viskóban hullaszag – bűz van. A rongyok mellett ott ül a kutya, ül – búsan, szomorúan.

Fogták az emberek a halottat, kivitték, megmosták, felöltöztették – koporsóba tették, de a kutya is ott van a halott mellett.