Enjoy this title right now, plus millions more, with a free trial

Free for 30 days, then $9.99/month. Cancel anytime.

Read preview

ratings:
3/5 (2 ratings)
Length:
260 pages
5 hours
Publisher:
Released:
May 6, 2020
ISBN:
9786150081250
Format:
Book

Description

Lili hamarosan betölti a harmincat. Pénzügyi területen dolgozik egy budapesti multinál, ahol hamarosan előléptetik. Vőlegényével, Gergővel közelgő esküvőjükre készülnek. Boldognak kellene lennie, hiszen mindene megvan, Lili mégis úgy érzi, mintha valaki más életét élné. Ólomsúlyukkal agyonnyomják őt a hétköznapok, kényelmes irodai munkája untatja, hat éve tartó párkapcsolatában valójában magányos. Képtelen beletörődni, hogy ennyi az élet, elvágyódik, bár maga se tudja pontosan, hová. Imád utazni, vonzza a szabadság és a kaland. Álmaival azonban egyedül marad, mások szerint inkább fel kéne nőnie, lenyugodni és nem elégedetlenkedni folyton. Még Gergő sem érti meg őt.

Egy magányosan töltött estén, céltalan Facebook-görgetés közben szembe jön vele egy hirdetés. Lili pedig úgy dönt, feladja addigi életét, szakít Gergővel, felmond a munkahelyén, és Ausztráliába megy, hogy bébiszitterként dolgozzon egy évet. Bátorság vagy őrültség? És vajon a világ túlfelén megtalálja azt, ami az életéből hiányzik?


Ha te is kalandokra vágysz, kérdéseket és válaszokat keresel, kísérd el Lilit Sydney-be! Járd be vele Ausztrália csodás tájait, és járd be azt az utat is, ami végül elvezeti önmagához. De valóban elvezeti? Az Úton egy könyv a boldogság kereséséről, a szabadságról, kétségekről, barátságokról és szerelmekről; egy lányról, aki teljes szívvel akar élni.

Publisher:
Released:
May 6, 2020
ISBN:
9786150081250
Format:
Book

About the author

Beata Urmos is a writer and a traveler. She has been blogging for more than four years at ourwanders.com which is about her adventures around the world with her husband - and also with their son since 2019. She is passionate about writing stories and travel tips that help you explore amazing places all around the world. Her first book is about her home, Hungary.


Related to Úton

Related Books


Inside the book

Top quotes

  • A boldogságra nincsen garancia. De ha te hozod a döntéseket, akkor, ha rájössz, hogy nem jó felé vittek, dönthetsz újra, mehetsz másfelé.

  • Feladatod van, nem munkaidőd. Közben pedig bárhová mehetsz, bárhol élhetsz.

Book Preview

Úton - Beáta Ürmös

szerzőről

Csabának, akinek a támogatása nélkül ez a regény nem születhetett volna meg, Tominak, aki gyakran szuszogott rajtam a hordozókendőben írás közben, valamint első olvasóimnak, Anitának, Enikőnek, Katinkának és Krisztinek.

1. fejezet

Fásultan állt a hideg őszi szélben, a még színes, de már csupaszodó Gellért-hegyet bámulva, míg várt a kettes villamosra. Apró, hideg cseppekben szemerkélt az eső. Nem nyitott esernyőt, hagyta, hogy a nyirkosság lassan beburkolja. Utálta az ilyen napokat. Amikor nem süt a nap, de nem is esik igazán. Olyan semmilyenek, olyan szürkék. Mint a mindennapjai. Pedig boldognak kellene lennie. Jövőre előléptetik. Megkapja a senior titulust, egy csinosabb fizetésemeléssel együtt. Amiből, persze, nagylelkűen illik majd felajánlania néhány tízest az előléptetési bulin, ahol az ünnepeltek állják a fogyasztást, és mindenki nyakalja az ingyen piát, lehetőleg olyat, amit saját zsebből úgysem fizetne ki. De nem ezért nincs kedve a bulihoz, és nemcsak a bulihoz nincs kedve. Valójában a buli szimbolizál mindent, amit utál a munkájában. Mosolyt kell öltenie, bájcsevegnie olyanokkal, akikkel amúgy semmi közös témája nincs. El kell játszania, hogy jól érzi magát, pedig unatkozik. Úgy kell tennie, mintha lelkesítenék a menedzsment jövő évi célkitűzései. Sőt, saját célokat kell megfogalmaznia. Miközben neki csak annyi a célja, hogy zsebre vágja a pénzt hó végén, és minél nagyobb részét utazásra költse.

Pedig az iroda kellemes amúgy, kollégái sem kifejezetten kellemetlenek. A munkája? Financial controller. Még magyar szerződésében sincs lefordítva a munkaköre, de tagadhatatlan, jobban is hangzik így. Annál sokkal jobban, mint ami a valóság. Mert valójában végtelen Excel-táblázatokat kell töltögetnie, miközben időnként különféle nem angol anyanyelvű, egzotikus akcentusú kollégákkal levelez és telefonál. Tíz óra után, mire az irodában mindenki megitta a reggeli kávéját, megvitatásra kerül, hogy ki rendel ebédet, és ki az, aki lemegy valamelyik közeli étterembe. Délután jönnek a meetingek az amerikai csapattal, melyek alatt ő főként kollégái kezét bámulja. Eltűnődik például azon, hogy aki házas, annak az ujján miért nincs gyűrű. Összeszámolja a gyűrűs kezeket, mint ahogy gyerekként a házuk előtt elmenő autókat számolta. Rendszerint hatkor, sőt már háromnegyed hatkor elindul haza. Nem különösebben megerőltető a munkája, csak elég unalmas.

Felsóhajtott. Pedig boldog lehetne. Hiszen mindene megvan. Jól fizető munka, saját lakás, vőlegény. Minden évben nyaralás, síelés. Hamarosan esküvő. Aztán jön az unoka, igaz, édesem? Sínen van, ahogy mondani szokás. Csak ő tudja, hogy bármilyen simán halad is előre az úton, a kiteljesedéshez az nem vezeti el.

Nagy nehezen még felkapaszkodott az ilyenkor mindig zsúfolt kettes villamosra. Zötyögött hazafelé. Persze, azért örült az előléptetésnek. Igaz, főleg a pénz miatt. Olyan nagy baj ez? Elvégre ki szeret úgy dolgozni, hogy azzal másnak termelje a profitot? Hogy még azt is más írja elő neki, hogyan öltözzön fel a munkanapokon? Más se szereti a munkáját különösebben, őt legalább megfizetik érte. Ráadásul túlóráznia sem kell. Soha. Ezredszerre kérdezte magától, miért is nem boldog, vagy legalább elégedett, hiszen az már fél boldogság.

Leszállt a villamosról. Az eső kitartóan szemerkélt tovább, a szél belekapott hosszú, sötétvörös hajába. Mindjárt sötétedik. Elviselhetetlenek ezek a rövid nappalok. Tempósan sétált. A nagy, egykor méltóságos, mára lepusztult és felfűthetetlen épületek föléje magasodtak. Az övéké viszonylag új, alig tízéves. Persze, valójában csak egy kisebb garzon az övék a társasházban. Az is Gergőé. Amióta összeköltöztek, az ő zuglói garzonja ki van adva. Beütötte a kapukódot, köszönt a liftnél álló szomszédnak, majd komótosan felsétált a lépcsőn. Mire felért a másodikra, a lift ajtaja is nyílt, enyhén felhúzott szemöldökkel nézett rá a szomszéd, egy ötven körüli, nagy bajuszú és nagy pocakú bácsi, akinek a nevéről fogalma sem volt. Nyilván azt hiszi, nem akart egy liftbe szállni vele. Csak magában vont vállat. Nem szeret liftezni, sosem szokott, ennek a bácsihoz nincs köze. Szívesen lépcsőzik, hiszen úgyis egész nap ül. Persze, azért sem szereti a liftet, mert ott olyan könnyen betolakodik bárki a személyes terébe. Részben tehát igaza volt a bácsinak.

Belökte az ajtót, a kulcsot felakasztotta mellé. Gergő még nem volt otthon, nem látta sem a cipőjét, sem a kulcsát. Már régóta nem szólt neki, ha tovább kellett maradnia, vagy esti sörözés volt a kollégákkal. Mindegy is. Most amúgy sem volt kedve beszélgetni vele. El kellene mesélnie, hogy januártól előléptetik, és érezte, nem tudná ezt olyan örömmel mesélni, amit Gergő várna tőle. Gergő nem érti, hogy neki mi baja. Senki sem érti, néha ő maga sem. Csak érzi azt a kis görcsös csomót a gyomrában, mely egyre lüktetőbb fájdalomgombóccá hízik, különösen akkor, amikor egyedül van, amikor csend van körülötte. Vele van a baj? Hát persze. Vele mindig csak a baj volt. Ezt hallgatta húsz éven keresztül az anyjától is. Nem akart szoknyát felvenni. Nem akart lemenni játszani a jó levegőre. Nem akart a szomszéd Timikével barátkozni. Nem akarta meginni a kakaót, pedig azt minden gyerek szereti. (Ő is szerette egyébként. Bármennyi tejet megivott volna, és bármennyi kakaóport magába lapátolt volna. De a felnőtteknek meggyőződése volt, hogy e kettőt össze kell keverni, amivel is mindkettőt tönkretették, és ő feladta, hogy jobb belátásra térítse őket.) És olyan rendetlen volt mindig is, mintha fiú lenne – az az egyedül elfogadható mentség nélkül, hogy mégsem volt fiú.

Másrészről viszont nagyon is jó kislány volt. Mindig gyöngybetűkkel írt, kitűnő tanuló volt, jó eredménnyel nyelvvizsgázott angolból és franciából, bekerült pénzügy és számvitelre. El is végezte. Mámorosan kezdett az első munkahelyén, s akkor még nem tudta, amit most oly tisztán lát, hogy a mámor nem konkrétan a munkájának szólt, hanem annak, hogy volt munkája, hogy fizetést kapott érte, amit arra költött, amire csak akart. Felnőtt volt. Erre vágyott egész gyerekkorában, hogy végre felnőtt legyen, mert ők azt csinálnak, amit akarnak. Hah. Buta kislány. Ha ő azt csinálhatna, amit akarna, akkor nem itt lenne. Nem ezen a munkahelyen, nem ebben a városban, nem ebben az országban. Valószínűleg nem is ezen a kontinensen. Talán nem is Gergővel?

Gergőnek jó így. Ő nem berzenkedik folyton, hogy miért kell irodában ülnie minden egyes nap, sőt, őt is csitítgatja. „Ilyen az élet. „Dolgozni muszáj. „Nem lehet mindig csak utazni, előbb meg kell keresni rá a pénzt. „Kimegyünk majd külföldre, ha adódik egy jó lehetőség, de először tapasztalatot kell szereznünk, hogy a szakmánkban tudjunk elhelyezkedni. Miért nem ugrik vele a semmibe? Miért nem mondanak fel és vágnak neki a világnak ketten? Kereshetnének önkéntes munkát Afrikában. Vagy Ausztráliában. Beutazhatnák Ázsiát egy-egy hátizsákkal. Tudta, hogy nem. Gergő nem ilyen. Ő ennél megfontoltabb. Tervei vannak, szakmai tervei is. Hogy önéletrajzában akár csak egy féléves lyuk is éktelenkedjen, azt nem viselné el. Különben is, most az esküvő a nagy projekt. Utána meg... Mosolyogva ütötte el eddig a gyerekre való célzásokat, egyszerűen képtelen volt őket komolyan venni. De Gergő célzásait nem lehet egy mosollyal lesöpörni. Legalábbis keserű az a mosoly. Persze, Gergő nem veszi észre, sok mindent nem vesz észre.

Leült a gép elé. Csak kíváncsiságból repülőjegyeket böngészett. Izlandra. Taiwanra. Ausztráliába. Ha ügyesen választ napot, egész jó ajánlatok is akadnak. Közben kibontott egy tábla csokit, görgette a Facebook-hírfolyamot. A volt egyetemi évfolyamtársa képei Máltáról. Barátnője, Lívia új profilképe a mosolygós kisfiával és egy szülinapi tortával. Békásmegyeri garzonba albérlőt keresnek decembertől. Ismerős család bébiszittert keres hat- és kétéves gyerekei mellé. Sydney-ben. Privátban írjon, akit érdekel. Ezzel kezdődött.

2. fejezet

Szinte repült haza! Be se gombolta a kabátját, csípte arcát a januári hideg, de észre se vette. Megkönnyebbült és boldog volt. Megtette. Felmondott, és nem vár rá másik állás, nagyobb fizetéssel. Vagyis de, csakhogy két kisgyerekre fog vigyázni a Föld túloldalán szállás, ellátás és némi zsebpénz fejében. De Sydney-ben!

– Viccelsz? – kérdezte hökkenten Nóri.

Pedig tudta, ő igazán tudhatta, hogy nem viccel. Csak hirtelen nem jutott eszébe más reakció. Nóri ismeri őt gimis kora óta. Osztálytársak voltak, és lelki társak már akkor is. Neki suttogta el az egyik szünetben, hogy tetszik neki Krisztián. Együtt morfondíroztak rajta, hogy mi lenne, ha vele táncolná a szalagavatón a keringőt. Persze, Krisztiánnak volt barátnője, sokkal szőkébb, lazább és magabiztosabb, mint ő. De nem is ez a lényeg. Nórival mindent megosztott. Kamaszkori lángolásait és stiklijeit éppúgy, mint mostani elveszettségét és boldogtalanságát. Nóri érti őt. Ő is belehal néha a gondolatba, hogy élete további napjai irodai robottal teljenek. Együtt szoktak álmodozni a menekülésről. Amit most meglépett.

– Dehogy. Ausztrália komoly dolog. Ott mérges kígyók is élnek, ilyesmivel nem viccel az ember.

– Lili... Tudod, hogy értem. Komolyan itt hagysz mindent? Felfogtad, mit jelent ez?

– Komolyan. És nem, nem fogtam fel, talán tényleg nem. De ezt akarom.

– De honnan jött az egész? És miféle munka az, amire fél világnyi távolságból felvettek?

– Fura, de onnan jött, hogy görgettem a Facebookon, ami általában véve a világ leghaszontalanabb időrabló tevékenysége. Ebből is látszik, hogy általában véve nem sokat lehet mondani a világról. Szóval megakadt a szemem egy felhíváson. Ismerős család bébiszittert keres hat- és kétéves gyerekei mellé. Sydney-ben. Privátban írjon, akit érdekel. Hát, én írtam.

– Úristen, bébiszitter... Te? Mondd, láttál te már közelről gyereket?

– Közelebbről is, mint szerettem volna. A metrón rendszeresen ízelítőt kapok mindenféle korosztályból és nevelési módszerből. Lívia kisfiára is vigyázok néha. De nem ez a lényeg. Boldogulni fogok velük. És ez egy ugródeszka. Ha egyszer kint leszek...

– De akkor ez már biztos? Megkaptad az állást?

– Igen. Többször beszéltem Skype-on a szülőkkel. Egyszer a gyerekek is odajöttek integetni. Magyar lányt keresnek, aki tud autót vezetni, és nem téved el Sydney-ben. Az anyuka magyar, szeretné, ha a gyerekek is jól beszélnének. Alig idősebb amúgy nálam. Jó fej. Meg hullafáradt, úgyhogy mihamarabbi kezdést szeretnének. Ők vették meg a repjegyemet márciusra.

– Hű. Úgy értem... hű!

– Tudom. Nekem is sokkoló. Boldogan sokkoló. Bele kellett vágnom.

– Belevágtál, az már biztos. Gergő mit szólt?

– Hát, az a helyzet...

– Ajjaj.

– Igen, ez a része még hátravan. Senkinek se mondtam még el, te vagy az első. Féltem, hogy lebeszélnének.

– Jogos. Mert lebeszélnének. Hülyeséget csinálsz.

– Ez a véleményed?

– Igen. Meg az, hogy néha jobb hülyeséget csinálni, mint éveken át boldogtalanul evickélni a langyos pocsolyában. Én már csak tudom.

– Mert te is valami hülyeségre készülsz?

– Nem. Én evickélek. Jóságos ég, az esküvő! Lefújod az esküvőt?!

Lili lehajtotta a fejét. Sok átvirrasztott, egymagában áttöprengett éjszaka volt mögötte. De nemcsak az ütötte szíven, hogy egymagában rágódik, mert nem meri elmondani a dilemmáját annak az embernek, akivel elvileg társak. Hanem az is, hogy Gergő nem vett észre semmit. Ugyanis remekül tudott nem észrevenni olyan dolgokat, amiket nem akart. A teli szemeteszsákot például. Meg az ő boldogtalanságát. Szerinte minden rendben volt. Gergő logikája szerint boldognak kellene lenniük, s ő nem tűr meg az életében logikátlan dolgokat. Nóri szemébe nézett.

– Igen – mondta csendesen. – Jobb, ha vége lesz, mielőtt igazán elkezdjük.

Megint csend lett.

– Tudod, mindig is féltettelek ettől a házasságtól – szólalt meg végül Nóri.

– Sose mondtad.

– Ilyet nem lehet mondani. Szeretlek téged, tudod, mennyire. Ha meg nem tudod, úgyis hiába mondom. De egy esküvő hírére csak gratulálni lehet. Épp azért, mert olyan fontos vagy nekem. Jobban kell bíznom benned, mint magamban.

– Igazad van. Rossz néven is vettem volna bármi mást. Pedig én sem tudom, miért mondtam igent. Romantikus lánykérés volt, és már hat éve együtt vagyunk. Szeretem őt, végül is. Gondolom, ezért.

– Végül is?

– Tudod, Gergő főnyeremény. Értelmes, kedves, lehet rá számítani. Megbízható.

– De?

– Hát ez az. Túl sok a de. Túl sokáig éltünk egymás mellett, feltételezve, hogyha egyszer megértettük egymást és összeszoktunk, akkor ez már mindörökre így marad. Pedig nem. Gergő kinőtte a kalandvágyát, már nem akarja meghódítani a Kilimandzsárót, elég a Kékestető is, de csak szép időben. Nekem viszont mehetnékem van. Nem találom a helyem. Ő megtalálta a helyét, és olyan biztos benne, hogy az enyém mellette van. Nem vette komolyan a kétségeimet sosem. Nem vette tudomásul, hogy boldogtalan vagyok, csak mert szerinte nincs okom rá.

– Az érzések nem egészen így működnek.

– Nekem mondod? Én is sokáig győzködtem magam, hogy márpedig boldog vagyok. Vagy annak kellene lennem.

– És most az leszel?

– Nem tudom, mi lesz. Most boldog vagyok. Van egy repülőjegyem Sydney-be. Csak odaútra.

Ahogy a Nórival való beszélgetésre gondolt, elmosolyodott. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy hülyeséget csinál. Egyedül Nóri értette meg, hogy néha hülyeséget kell csinálni. A kollégái sajnálták egy kicsit, amiért egy ilyen állást bébiszitterkedésre cserél. Ők Sydney-t nem látták, csak a két gyerek körüli lótifuti munkát. De ők legalább diszkréten sajnálkoztak és csodálkoztak, hiszen alapjában véve azért nem sok közük volt az életéhez. Akik ellenben úgy érezték, közük van... nos, ők nem voltak diszkrétek. Bár erre számított.

––––––––

– Munkahelyet váltok – mondta a telefonba anyjának, a szokásos „mi van veletek?" kérdésre felelve.

– Már megint?

– Már három éve dolgozom itt. De ez most más – nagy levegőt vett, és úgy döntött, nincs értelme lassan adagolni, túl kell esni rajta minél hamarabb. – Most országot is váltok, sőt kontinenst.

A vonal másik végén csend. Lili elszántan folytatta.

– Ausztráliába megyek. Bébiszitternek. Egyelőre egy évre.

Még mindig csend.

– Anya? Itt vagy még?

– Én... Én hallgatom a szavaid, és nem tudom elhinni. Miről beszélsz te?! Esküvőd lesz tavaszra!

– Nem lesz. Ez a másik nagy hír.

– De hát mi történt? Gergő nem akarja? Olyan szépen megvoltatok, nem így van? A lakás is rendben, mindkettőtöknek van rendes munkája, utaztok, szórakoztok. Ugyan min tudtatok összeveszni? A gyerekkérdésen? Ezért mész el a világ végére? Ez nem megoldás! Én megértem, ha ez a hirtelen szakítás elkeserít... de Ausztrália?! Micsoda ötlet! Ez is csak a te fejedből pattanhatott ki. Pedig nagyon meg fogod bánni, ha így beleugrasz és itt hagysz mindent.

Lili nem felelt. Pontosan erre a reakcióra számított, és most várta a sopánkodás elapadását, mint ahogy nyári zápor elcsendesülését várja az ember. Anyja pedig folytatta.

– A te biztos, jól fizető munkádat itt hagyni... Hogy jutott egyáltalán eszedbe? Ráadásul egy összezördülés miatt? Hiszen hat éve együtt vagytok, meg fogjátok beszélni szépen, ahogy eddig is mindent megbeszéltetek. De te inkább eszetlenül elrohansz. És miféle állás ez, hol találtad? Honnan tudod, hogy nem valami átverés? És egyáltalán, miért pont Ausztrália? Messzebbre nem is tudnál menni.

– Új-Zéland egy kicsit messzebb van. Remélem, oda is eljutok egyszer.

– Lilla! Én komolyan beszélek.

– Én is.

– De hát miért nem beszéltek Gergővel? Mindent meg lehet beszélni. Mégis mi történt?

– Ausztrália történt. Én bontottam fel az eljegyzést, anya.

Újra csend.

Anyja feljött Pestre még azon a hétvégén. Hogy észre térítse. Hiszen egy életet, egy ilyen szép, rendezett életet, ahogy mondta, nem lehet csak így otthagyni, mert valakire rájön a bolondóra. A beszélgetés számtalan pontján emlékeztette rá Lilit, hogy jövőre betölti a harmincat, hogy igenis az esküvő lenne a megfelelő következő lépés a számára. Gergő pedig igenis illik hozzá. Többször elhangzott a biológiai óra kifejezés is ezekben a beszélgetésekben. Anyja nem értette meg, hogy miért bontotta fel az eljegyzést, mondott fel a munkahelyén, és miért akar elmenni. Hogyan is magyarázhatná meg neki? Hiszen anyja sem szerette a munkáját soha, idegesen és rosszkedvűen jött haza esténként, de tűrt. „Dolgozni muszáj. „Az élet nem habostorta. Anyja sem volt boldog. Ma sem az. Számolja vissza az éveket a nyugdíjig, és ha az eljön, akkor aranyos unokákat szeretne, akiknek a kényeztetése kitölti a felszabadult idejét. Az sosem fordult meg a fejében, hogy szakmát válthatna, és jó régóta valószínűleg már az sem, hogy talán boldog is lehetne. Belesüppedt már a keserűségbe. S lám, az egyik lánya Svájcban él, a másik most megy Ausztráliába, de legfőképpen egyik sem hajlandó unokával megajándékozni őt. Pedig Lili már egészen reményteli úton kezdett járni. Most ő is csalódást okozott. Sajnálta anyját, de a sorsa ösztönző is volt számára, hogy lépjen. Lépjen addig, ameddig még nem ölte ki belőle a megszokás a tenni akarást, ameddig még vannak álmai.

És apja? Nem is gondolnánk, hogy Lilinek apja is volt. Pedig Lóránt László nagyon is létezett, és ezúttal éppúgy háttérben maradt, mint Lili életének minden jelentős pillanatában. Néhány dörgedelmes óva intést ugyan küldött a lányának feleségén keresztül, de ezzel, úgy érezte, ő igazán mindent megtett. Lili nem bánta. Megszokta már apja nemtörődömségét, kivonulását a családi ügyekből. Furcsa módon anyjára jobban neheztelt, amiért az túlságosan beleavatkozott a dolgokba, mint apjára, amiért távol maradt. Amióta otthonról elköltözött, felötlött benne néha, hogy talán épp azért vált ilyenné az apja, mert az anyja mindig mindent kézben akart tartani, még ha bele is roppant egyedül, s a férje végül ráhagyta. Végső soron azonban ezt nem tudhatja. Rémisztően keveset tudott a szüleiről és a kapcsolatukról, pedig közös otthonban élt le velük két évtizedet. Ők többet tudtak egymásról? Merthogy róla nem sokat tudtak, abban biztos volt.

Az épületben sötét volt. Kintről beszűrődő, mozgó fények táncoltak végig időnként a sok lapos, egyenes felületen. Asztalok. Mögöttük nagy, támlás forgószékek derengtek fel. De hiszen az irodában van! Akkor mitől fél? A félelem mégis késként hatolt a szívébe. Éjszaka volt, az irodatér üres, hang nem hallatszott. Sietve indult az asztalok közt arra, amerre a kijáratot sejtette. De az asztalok sora mintha nem akart volna véget érni! A tér tágas volt, elvégre ötvennél is többen dolgoztak ezen a szinten. Futni kezdett. Útját asztalok kísérték. Egyre rémültebben futott tovább. És akkor meglátta! Valahol a távolban egy áttetsző füstüveg ajtó sejlett fel, mögötte halvány fény. Gyorsabban kezdett futni. Az ajtó azonban távolodott. Minél gyorsabban futott utána, annál gyorsabban távolodott. Teljesen kimerült és kétségbeesett. Nem akarta abbahagyni a futást, de már nem bírták a lábai. Sikoltva roskadt össze. Felült az ágyban. „Nyugi. Nagy levegő. Álmodtad. Hülyeségeket álmodsz már megint. Ne foglalkozz vele" – parancsolt rá magára. A mellette szuszogó Gergőre nézett, de nem látta őt, csak hallotta egyenletes légzését a sötétben. Nem ébredt fel a sikolyára sem. Talán csak álmában sikoltott. Visszafeküdt a párnára, de még sokáig nem jött álom a szemére. Honnan menekül? És hová? Tényleg őrültséget csinál?

You've reached the end of this preview. Sign up to read more!
Page 1 of 1

Reviews

What people think about Úton

3.0
2 ratings / 1 Reviews
What did you think?
Rating: 0 out of 5 stars

Reader reviews

  • (2/5)
    Talan a cel az volt, hogy egy Sophie Kinsella stilusu vicces romantikus butasag legyen, de sajnos nem sikerult. Lili karaktere egyaltalan nem kiepitett, nem mely, sablonos, viszont igazan ellenszenves. A tobbi karakter meg meg annal is 1 dimenzionalisabb, ming egy dimenzionalis Lili. Chrissel valo kapcsolata kiszamithato, nulla izgalom vagy romantika. A masodik epilogus mar ertelmesebb tortenes lenne, kar, hogy nem errol szol a kony, hogy hogyan valasztja Lili a nomadsagot pasik helyett. Tul sok a felesleges parbeszed, ami semmit se ad a tortenethez. Igazabol jo vagy legalabb egy kozepkategorias konyv is lehetne, ha az iro kepes profi editorokkal dolgozni es nem egy honap alatt a nanowrimon csapja ossze majd 1-2x a ferjevel megy neki szepitgetni picit. Elso draftnek oke, kiadott regenynek sajnos nem. Csalodtam.